3.

Hosszan, ki­tar­tó­an csör­gött Mr. Map­le te­le­fon­ja. Az an­gol ne­he­zen éb­redt, ta­po­ga­tóz­va nyúlt a kagy­ló után.

– Yes…

A te­le­fon­ból szó­ára­dat zú­dult. Mrs. Graw, a tu­ris­ta­cso­port ve­ze­tő­je be­szélt.

– Azt hit­tem, va­la­mi baj van, Mr. Map­le… Olyan so­ká­ra szó­lalt meg. Én köl­töt­tem fel? Hogy van? Re­mé­lem, jól ki­alud­ta ma­gát, s most már vi­dá­man, min­den bajt zsák­ba dug­va, jön ve­lünk! Az au­tó­busz már a ka­pu­ban áll! Tes­sék jön­ni, reg­ge­liz­ni!

– Yes…

– Na­gyon szép hely­re me­gyünk, uram! Nem ré­gen még nem is lá­to­gat­hat­ták a kül­föl­di­ek… Ér­de­kes, iz­gal­mas! A tú­ránk csú­csa!

– Yes…

– Vá­ros a si­va­tag kel­lős kö­ze­pén, szin­te érin­tet­le­nül meg­ma­radt, úgy aho­gyan…

Map­le kö­szö­nés nél­kül vissza­tet­te he­lyé­re a kagy­lót. Meg­ráz­ta a fe­jét, fel­ült. Meg­ta­pin­tot­ta a pi­zsa­ma­ka­bát­já­nak a zse­bét, oda­tet­te a re­vol­ve­rét.

– Oké.

Te­kin­te­té­vel meg­ke­res­te az asz­ta­lon göm­bö­lyö­dő össze nyo­mott új­ság­pa­pírt. Hir­te­len kí­ván­csi­ság tá­madt ben­ne: meg kel­le­ne néz­ni az új­sá­got, hát­ha an­gol? Az asz­tal­hoz lé­pett, szét­si­mí­tot­ta a pa­pírt. A Prav­da volt. Nem tu­dott el­ol­vas­ni be­lő­le sem­mit. A sze­mét­ko­sár­ba vág­ta. Ké­sőbb azon­ban ki­vet­te, s újra szét­te­rí­tet­te az asz­ta­lon. Va­la­mi je­let ke­re­sett. Kéz­zel írott üze­ne­tet. Egy szót, egy mon­da­tot. Nem ta­lált. A Prav­da újra a sze­mét­ko­sár­ba ke­rült.

Ami­kor Map­le fel­öl­tö­zött, ki­ment az er­kély­re. Sze­re­tett vol­na át­les­ni a szom­széd­ba: ki ne­vet­gélt az este? Csak a szo­ba egyik sar­ká­ba lá­tott. Idős nő ült az öl­töz­kö­dő­asz­tal előtt, a ha­ját fé­sül­get­te. Jó­for­mán csak a moz­du­lat lát­szott, a fé­sűt fogó kéz és a rit­ka, rö­vid haj. S va­la­mi csil­lant a ké­zen. Egy gyű­rű, ami­be sok apró gyé­mán­tot fog­lal­tak. Map­le eről­kö­dött, pró­bált job­ban át­ha­jol­ni, hát­ha lát töb­bet is, de ered­mény­te­le­nül. Rá­adá­sul lenn a szál­lo­da park­já­ban, már gyü­le­kez­tek a tu­ris­ták, va­la­ki fel is fe­dez­te a kí­ván­csis­ko­dást, s nagy han­gon hív­ta fel erre a töb­bi­ek fi­gyel­mét.

Az an­gol vissza­tért a szo­bá­já­ba, fel­öl­tö­zött. Az­tán le­ment az ét­te­rem­be ahol va­jas ke­nye­ret evett, s teát ivott. Csak egye­dül volt. A ke­szeg Mrs. Graw jött érte.

– Tet­szik jön­ni? – kér­dez­te kis­sé el­len­sé­ges han­gon. – Min­den­ki önre vár!

Map­le szó nél­kül fel­állt, kor­tyolt még a te­á­ból, s in­dult a tu­ris­ta­ve­ze­tő után. Az ét­te­rem az eme­le­ten volt, Mrs. Graw min­den lép­cső­for­du­ló­ban meg­vár­ta, s bár mo­so­lyog­va, ked­ves han­gon, még­is el­len­szen­ve­sen ok­tat­ta.

– Nem sze­ret­jük az olyan uta­so­kat, akik nin­cse­nek te­kin­tet­tel a töb­bi­ek­re, uram…

Ami­kor fel­szállt az au­tó­busz­ba, meg­tap­sol­ták. Ez­zel nem tö­rő­dött, de min­den fér­fit jól meg­né­zett. Ke­res­te az éj­sza­kai lá­to­ga­tó­ját. Ter­mé­sze­te­sen nem ta­lál­ta a bu­szon.

– Gon­dol­hat­tam vol­na…

Az egyik idő­sebb hölgy uj­ján azon­ban meg­lát­ta a gyű­rűt. Ugyan­az a nő volt, aki egy­szer már Sza­mar­kand­ban a nya­ká­ba akasz­ko­dott, alig tu­dott tőle meg­sza­ba­dul­ni. S aki­ről azt sej­tet­te, hogy ugyan­úgy ke­rült ebbe a cso­port­ba, aho­gyan ő. Mint aho­gyan szo­ká­sa volt min­dig a cég­nek, hogy az ügy­nö­ke­it el­len­őriz­tes­se… De ed­dig őt bíz­ták meg az ilyen fel­ada­tok­kal, most pe­dig őt fi­gye­lik. Nem tu­dott el­len­áll­ni, hogy gú­nyo­san oda ne kö­szön­jön a kö­vér­kés nő­nek.

– Vi­dám jó reg­gelt, asszo­nyom! Re­mé­lem, nem re­kedt be?

A nő nagy sze­mek­kel me­redt rá, s a tor­ká­hoz ka­pott.

– Mit akar a tor­kom­mal?

– Sem­mit. Iga­zán sem­mit.

A busz­ban alig ta­lált he­lyet. Több utas cso­mag­tar­tó­nak kép­zel­het­te az ülé­se­ket, mert te­le­pa­kol­ták kis és nagy szaty­rok­kal, fény­ké­pe­ző­gé­pek­kel, fe­hér ka­la­pok­kal. A hát­só ke­rék fö­lött volt egy üres hely, le­ült, de mind­un­ta­lan elő­re­bá­mult a gyé­mánt­gyű­rűs nőre. Né­hány­szor ta­lál­ko­zott is a te­kin­te­tük. Már el­hagy­ták a vá­rost, ami­kor a hölgy fel­állt, s hát­ra sé­tált Map­le­hoz.

– Mi­ért kér­dez­te, hogy nem re­ked­tem-e be?

– Hü­lye­ség volt, el­né­zést ké­rek…

– Nem, nem – mond­ta a hölgy szi­go­rú­an –, ez­zel nem ússza meg.

Map­le is fel­állt. Az ülé­sek tám­lá­já­ba ka­pasz­kod­tak.

– Azt hi­szem, hogy szom­szé­dok va­gyunk a szál­lo­dá­ban, s jó­kat ka­ca­rá­szott ott va­la­ki… Az iga­zat meg­vall­va, nem ha­gyott alud­ni.

– Aha – mond­ta a nő. – Jó… – Az­tán hoz­zá­tet­te. – A té­vé­ben ját­szot­tak egy da­ra­bot, azon mu­lat­tam.

Map­le mo­so­lyog­va bó­lin­tott, s nem em­lí­tet­te, hogy a szo­bá­ban nem volt te­le­ví­zi­ós ké­szü­lék, s ha va­ló­ban lett is vol­na, a hölgy bi­zo­nyá­ra nem is­me­ri az orosz nyel­vet, az üz­bé­get pe­dig még in­kább nem…

– Még ké­sőbb be­szé­lünk – je­gyez­te meg hal­kab­ban az idős hölgy, egy csú­nya gri­masszal bú­csú­zott, s vissza­sé­tált a he­lyé­re.

Ami­kor az au­tó­busz Hiva apró tor­nyos ka­pu­ja elé ér­ke­zett, ép­pen lo­csol­ták a par­kí­ro­zót. A víz­su­gár is por­fel­hőt vert, s szét­fröcs­köl­te a sa­rat. A szür­ke le­ve­lű fák alatt, a pis­lá­ko­ló éle­tű bok­rok kö­zött sza­ma­rak áll­do­gál­tak, s egy roj­tos, pi­ros ken­dő­vel le­ta­kart bar­na fol­tos teve. Tur­bá­nos fér­fi­ak ül­tek mel­let­te, nagy han­gon til­ta­koz­tak a lo­cso­lás el­len, őket is el­ér­te a sár. A teve gaz­dá­ja in­te­ge­tett a tu­ris­ták­nak: jöj­je­nek, néz­zék meg a csen­de­sen maj­szo­ló ál­la­tot, rá le­het ülni és fény­ké­pez­ked­ni. Csak Map­le in­dult a teve felé. Az­tán ő is meg­állt. Az in­te­ge­tő fér­fit néz­te. Hosszú sza­kál­la volt és bo­zon­tos szem­öl­dö­ke. Az el­ma­radt kér­dés ki­csú­szott a szá­ján.

– Ön az? – kér­dez­te an­go­lul.

A tur­bá­nos haj­lon­gott, s tes­sé­kel­te Map­let a te­vé­hez. A ke­zé­vel mu­to­gat­ta, hogy fény­ké­pez­zen, s köz­ben azt mon­do­gat­ta.

– Egy ru­bel… Fotó egy ru­bel…

– No, no – til­ta­ko­zott. – Nem aka­rok fény­ké­pez­ni…

A teve kö­rül ül­dö­gé­lő fér­fi­ak fel­áll­tak. Né­hány lé­pés­sel kö­ze­lebb men­tek Map­le­hoz, nem volt fe­nye­ge­tő a kö­ze­le­dé­sük, az an­gol még­is hát­rált. Két lé­pést. Az­tán még egyet. Arra már nem ju­tott idő, hogy va­la­mit mond­ja­nak, mert Mrs. Graw ki­ál­toz­ni kez­dett.

– Mr. Map­le! Uram! Tes­sék jön­ni! In­dul a cso­port!

A fér­fi­ak vissza­te­le­ped­tek a teve mel­lé, Map­le meg­tö­röl­te a ve­rí­té­kes hom­lo­kát, meg­for­dult, és in­dult a ha­tal­mas bás­tyák mögé a cso­port után, be az ősi vá­ros­ba.

Hiva sár­gás­szür­ke vá­ros, med­re­szék, mi­na­re­tek, ha­lot­ta­kat fedő ku­po­lák vált­ják egy­mást, üres kis bol­tok so­ra­koz­nak az ut­cák­ban. A ka­ra­ván­sze­rá­jok fa­osz­lo­pos csar­no­kai em­lé­kez­tet­nek a régi idők­re. És a si­va­tag urá­nak, a hi­vai kán­nak a pa­lo­tá­ja. Né­hány mé­ter­re az om­la­do­zó épü­let­együt­tes­től áll a vi­lág cso­dá­já­nak ké­szült fél­be­ha­gyott mi­na­ret, amit a kán olyan ma­gas­ra akart épít­tet­ni, hogy a te­te­jé­ről át­lás­son Bu­ha­rá­ba, a si­va­tag má­sik ol­da­lá­ra, s fi­gyel­hes­se az egész kör­nyé­ket. A kán meg­halt, a cso­da nem ké­szült el, bár lát­szik, hogy va­ló­ban szo­kat­la­nul nagy mé­re­tű­re ter­vez­ték.

Ezt a tör­té­ne­tet hall­gat­ta Map­le, ami­kor va­la­ki meg­érin­tet­te a kar­ját.

– Uram – mond­ta an­go­lul.

Map­le meg­for­dult, ab­ban a pil­la­nat­ban meg­mar­kol­ták mind a két kar­ját, szin­te fel­emel­ték a föld­ről, s a há­tuk mö­gött lévő fa­ka­pun be­lök­ték egy ho­má­lyos szo­bá­ba. Ott újabb két tur­bá­nos fér­fi fog­ta meg, s egy hát­só he­lyi­ség­be von­szol­ták. Map­le ek­kor tért ma­gá­hoz, és na­gyot or­dí­tott.

Egy te­nyér ta­padt a szá­já­ra. Lé­le­gez­ni is alig tu­dott.

A hát­só szo­ba ud­var­ra nyí­lott. Át­ci­pel­ték ezen is, hi­á­ba eről­kö­dött, rán­gat­ta ma­gát, hogy sza­ba­dul­jon. A kör­be épí­tett, zárt ud­var túl­ol­da­lán ki­nyi­tot­tak egy újabb fa­ra­gott, re­pe­de­zett fa­aj­tót, és egy tég­la­pad­ló­jú szo­bá­ba lép­tek. On­nan szűk lép­cső ve­ze­tett az eme­let­re, azon is fel­tusz­kol­ták. Két fér­fi ül­dö­gélt egy ke­re­ve­ten az eme­le­ti szo­bá­ban. Ami­kor Map­let be­emel­ték az aj­tón, fel­áll­tak, s ke­zü­ket mel­lü­kön ke­reszt­be téve, meg­ha­jol­tak.

Map­let a szo­bá­ban el­en­ged­ték, kis­sé meg­tán­to­ro­dott, majd­nem el­esett, de si­ke­rült egyen­sú­lyát vissza­nyer­nie. Krá­ko­gott, ráz­ta a fe­jét, még a szá­ján érez­te a ke­mény bőrű te­nye­ret. A sa­rok­ból szé­ket tol­tak alá­ja, egy kéz le­nyom­ta. Ugyan­ak­kor az egyik fér­fi tisz­ta an­gol­ság­gal meg­szó­lalt.

– Fog­lal­jon he­lyet. És bo­csá­na­tot ké­rünk ezért a kis erő­sza­kért, de úgy gon­dol­tuk, sem­mi­lyen in­vi­tá­lást nem fo­ga­dott vol­na el, pe­dig ne­künk be­szél­get­nünk kell egy­más­sal…

– … és sok időnk nin­csen – fűz­te hoz­zá a má­sik.

Map­le első moz­du­la­tá­val a zse­bé­re ta­pin­tott. Az este vissza­ka­pott fegy­ve­rét ke­res­te. Meg­le­pe­tés­sel ál­la­pí­tot­ta meg, hogy ott van. Az egyik fér­fi ész­re­vet­te a moz­du­la­tot. Fel­ne­ve­tett.

– Mi üz­le­tet aka­runk, uram, nem har­cot. – Ké­sőbb hoz­zá­tet­te. – Vissza­küld­tük a fegy­ve­rét. Lá­tom, meg­kap­ta.

Map­le nem nyúlt a zse­bé­be, ki­csit ké­nyel­me­seb­ben ült, s tü­ze­te­sen meg­néz­te a két fér­fit. Az egyik si­má­ra bo­rot­vált arcú, fe­ke­te sze­mű, negy­ven év kö­rü­li volt. A fe­jén tur­bán, vi­szont a kaf­tán­ja alól ki­csil­lant a fe­hér inge s a nyak­ken­dő­je is. Ci­pő­jén is lát­szott, hogy va­la­hol Nyu­gat-Eu­ró­pá­ban ké­szült, ké­sőbb Map­le meg­ál­la­pí­tot­ta: olasz cipő, ő is vá­sá­rolt egyet nem­ré­gi­ben Ná­poly­ban. A má­sik fér­fi Ázsia szü­löt­te volt, ki­csit gör­nyed­tebb test­tar­tá­sú, hun­cut sze­mű, sza­kál­las.

– Mit akar­nak az urak? – kér­dez­te.

A bo­rot­vált arcú meg­kér­dez­te.

– Teát? – S ke­dé­lyes­ked­ve ta­ná­csol­ta. – Igyon teát erre a nagy ije­de­lem­re, Mr. Hac­ker.

Map­le cso­dál­koz­va né­zett rá. Hac­ker? A fér­fi meg­is­mé­tel­te.

– Ho­zas­sak teát, Mr. Hac­ker?

Map­le iz­mai el­er­nyed­tek. A fé­le­lem össze­szo­rí­tot­ta szí­vét, el­sá­padt, de aka­ra­ta el­le­né­re a szá­ja mo­soly­ra hú­zó­dott.

– Ké­rek – mond­ta, nem is­mert a sa­ját hang­já­ra; va­la­hon­nan mint­ha az ár­nyé­kos, fe­ke­tél­lő fo­lyo­só­ról hal­lat­szott vol­na be.

A fér­fi in­tett, né­hány pil­la­nat múl­tán már tál­cán hoz­ták a gő­zöl­gő italt há­rom pi­a­lá­ban. Map­le nem azt vet­te el, amit fe­lé­je nyúj­tot­tak, ha­nem a mel­let­te le­vőt, sőt azt is meg­vár­ta, amíg el­rab­lói be­le­kor­tyol­nak. Ad­dig nem esett szó, amíg a teát meg nem it­ták. Ami­kor a kis gya­pot­min­tás csé­szé­ket vissza­tet­ték a tál­cá­ra, újra a bo­rot­vált arcú szó­lalt meg.

– Most már va­ló­ban tér­jünk a tárgy­ra, Mr. Map­le.

Map­le na­gyot só­haj­tott. Eb­ből a név­for­du­lat­ból meg­ér­tet­te, hogy tár­gya­lás, egyez­ke­dés lesz, nem ki­vég­zés. A Hac­ker név csak fe­nye­ge­tés­kép­pen hang­zott el. Ro­bert Hac­ker. Igen. Így ne­vez­ték Dél-Ame­ri­ká­ban. A ko­lum­bi­a­i­ak szol­gá­la­tá­ban. Ré­gen. Na­gyon ré­gen. S ami­kor Hac­ker­nek me­ne­kül­nie kel­lett, meg­szü­le­tett Map­le. Mr. Si­mon Map­le.

– Fi­gye­lek, uram.

– He­lyes – bó­lin­tott a két fér­fi, s je­len­tő­ség­tel­je­sen egy­más­ra né­zett. – Ne­künk szük­sé­günk len­ne önre.

Az ázsi­ai fér­fi is meg­is­mé­tel­te. De né­me­tül.

– Dri­gen­de Not­wen­dig­ke­it… Sür­gős szük­ség…

– Mit te­he­tek? – kér­dez­te Map­le. A kér­dés ke­vés­sé hang­zott in­do­kolt­nak, mert Map­le ak­kor már tud­ta, hogy mit fog­nak kér­ni tőle.

– Sem­mi­ség – vá­la­szolt a bo­rot­vált arcú, ki­ol­dot­ta kaf­tán­ja övét. Tel­jes egé­szé­ben meg­mu­tat­ta eu­ró­pai öl­tö­ze­tét. – Me­leg van itt… De ez is in­do­kol­ja, hogy ne húzzuk az időt… El­ső­ként azt ta­ná­csol­nám, Mr. Map­le, ha le­het, vá­la­szol­jon né­hány kér­dé­sünk­re. Jó?

Az ázsi­ai fér­fi fel­emel­te a ke­zét.

– Nem kér­de­zi, hogy kik va­gyunk? Nem ér­dek­li?

Map­le a fe­jét ráz­ta.

– Nem kér­de­zem.

Az eu­ró­pai elé­ge­det­ten bó­lin­tott.

– Tud­ja – ne­ve­tett.

– Gon­do­lom…

Az élén­ken ne­ve­tő fér­fi­ra né­zett. Igen, ez a ka­caj hal­lat­szott a szom­széd szo­bá­ból a szál­lo­dá­ban… S ami­kor a fér­fi ki­gom­bol­ta az inge nya­kát és meg­la­zí­tot­ta a nyak­ken­dő­jét is, fel­rém­lett ben­ne va­la­mi a régi idők­ből. Egy fi­a­tal­em­ber. Min­dig pi­ros ken­dő­vel kö­töt­te be a fe­jét. Sa­kál­nak hív­ták, mert úgy ne­ve­tett, szin­te ugat­va. S a ken­dő mi­att, Edit­nek. Erik volt. Erik Sturz. Ak­kor Dél-Ame­ri­ká­ban a né­met név volt a di­vat. Az je­len­tet­te a ke­mény­sé­get, a szi­gort, a ha­tá­ro­zott­sá­got, a fé­le­lem­nél­kü­li­sé­get. Min­dent, amit a szak­ma meg­kö­ve­telt. Sturz, te­hát Sturz. Ki­csit meg­öre­ge­dett…

– Gon­do­lom – is­mé­tel­te meg Map­le –, gon­do­lom, hogy tu­dom, Mr. Sturz.

A fér­fi nem örült a ne­vé­nek. Mér­ge­sen ká­rom­ko­dott, s olyan gyű­lö­let­tel né­zett Map­le­re, hogy an­nak el­szállt a mo­soly az ar­cá­ról.

– Ke­resz­tül­lö­vöm, ha még egy­szer ki­ej­ti ezt a ne­vet!

Az ázsi­ai fér­fi nem ér­tet­te, mi­ről van szó. Kap­kod­ta a te­kin­te­tét az egyik­ről a má­sik­ra.

– Mi van? Mit mon­dott?

Map­le vá­la­szolt.

– Sem­mit.

Sturz is gyor­san erőt vett ma­gán, vissza­va­rá­zsol­ta az ar­cá­ra a szí­vé­lyes­sé­get, mo­soly­gott.

– Te­hát a kér­dé­sek. Pon­tos vá­la­szo­kat ké­rünk.

– Úgy lesz.

– A vo­nat el­in­dult. Hová?

– Moszk­vá­ba.

– On­nan?

– Ma­gyar­or­szá­gon át Olasz­or­szág­ba.

– A vo­nat vagy az áru?

– Mind a ket­tő.

– Biz­tos ez?

– Így tu­dom.

– Olasz­or­szág­ban hol ra­kod­nak ki?

– Tri­eszt­ben.

– Jó. Ez lo­gi­kus.

Bó­lo­gat­tak. Lát­szott, hogy elé­ge­det­tek a vá­la­szok­kal. Map­le pe­dig arra gon­dolt, min­den­fé­le be­csü­let ke­ve­sebb az éle­té­nél. Az élet a leg­fon­to­sabb. Hogy reg­ge­len­te fel­éb­red­jen, lás­sa a na­pot, nyúj­tóz­zon egy csen­des dél­után, fi­gyel­hes­se a csil­la­gok vib­rá­lá­sát, és hogy fe­küd­hes­sen, ma­gá­ra húz­has­sa a pap­lan­ját, s amíg a mag­nó­já­ról hal­kan szól a zene, el­alud­has­son. Mi­ért érne töb­bet egy tit­kos drog­szál­lít­mánnyal ro­ha­nó vo­nat, mint az ő éle­te?

Sturz fel­állt, le­vet­te fe­jé­ről a tur­bánt, maga mel­lé tet­te a ke­re­vet­re. Az ab­lak­hoz sé­tált, ki­né­zett, az­tán hir­te­len vissza­for­dult, hu­nyor­gott, az éles fe­hér fény könnyek­re kény­sze­rí­tet­te.

– Van lé­nye­ge­sebb kér­dé­sünk is – tö­rül­get­te a sze­mét. – Nem ha­rag­szik meg, ha a vá­la­szok­tól tesszük füg­gő­vé az együtt­mű­kö­dé­sünk to­váb­bi le­he­tő­sé­ge­it?

– Tes­sék. Kér­dez­zen.

– Kö­szö­nöm. Jobb, ha el­ke­rül­jük a komp­li­ká­ci­ó­kat.

– Igaz.

– Ezt is kö­szö­nöm.

Vissza­ült a ke­re­vet­re, csak ké­sőbb vet­te ész­re, hogy a tur­bán­já­ra te­le­pe­dett. Ami­kor ki­húz­ta maga alól, szét­bom­lott, olyan volt, mint egy le­pe­dő. Map­le tud­ta, hogy a tur­bán a ha­lot­ti le­pel. Ezen a vi­dé­ken a mo­ha­me­dá­nok azt hord­ják a fe­jü­kön.

– Csa­var­ja vissza – mond­ta csen­de­sen Sturz­nak –, a ki­bom­lott tur­bán rossz elő­jel.

Sturz vizs­gá­lód­va néz­te az an­golt, az­tán las­san fel­te­ker­te a tur­bánt. Az ázsi­ai fér­fi se­gí­tett neki.

– Ba­bo­nás? – kér­dez­te Sturz Map­let.

– Igen. Nem ta­ga­dom.

Kis ide­ig hall­gat­tak. Sturz igaz­gat­ta fe­jén a tur­bánt, a ha­ját gyűr­te alá, a te­te­jét ta­po­gat­ta.

– Egy gyé­mánt kel­le­ne ide – mond­ta, s a hom­lo­ká­ra mu­ta­tott. – Ami­lyen a ma­ha­ra­dzsák­nak volt.

Map­le mást gon­dolt a gyé­mánt he­lyé­re. Ól­mot. Ami­lyen a zse­bé­ben la­pu­ló re­vol­ver­ben volt. Óva­to­san újra meg­ta­pin­tot­ta a fegy­vert, de va­ló­já­ban meg sem for­dult a fe­jé­ben, hogy a me­ne­kü­lés­sel fog­lal­koz­zon. Ezt a ket­tőt le­lő­het­né, de kinn töb­ben áll­nak. S ha azok­tól is el­me­ne­kül­het­ne, ak­kor meg­ta­lál­ják bár­hol a vi­lá­gon…

– Az gyé­mánt, egy csi­nos gyé­mánt – mond­ta bó­lo­gat­va.

Sturz nem foly­tat­ta a kér­de­zést, ha­nem egy iz­ra­e­li gyé­mánt­csi­szo­ló üzem­ről kez­dett me­sél­ni.

– Be­en­ged­tek a lá­to­ga­tók­kal, ve­tí­tet­tek né­hány ké­pet, az­tán egy nő kí­sé­re­té­ben vé­gig­jár­tuk az egész mű­helyt. Kép­zel­je el, Mr. Map­le, ott csil­log az em­ber sze­me előtt a sok gyé­mánt, a hóna alatt pe­dig a fegy­ver. Mi­cso­da in­ger! Elő­kap­ni, sa­rok­ba min­den­ki, ide a leg­szebb kö­ve­ket, az­tán kész! Tud­ja, mennyi arany meg gyé­mánt van ott a bolt­juk­ban? Nem kel­le­ne itt meg­fő­nünk ezen az is­ten háta mö­göt­ti he­lyen!

– Biz­to­san őr­zik – je­gyez­te meg Map­le.

– Per­sze. Azért nem is kezd­tem bele a do­log­ba. Így azt nem le­het meg­csi­nál­ni… Fel­de­rí­tés, terv… Ön­nek ezt nem kell ma­gya­ráz­nom.

Az ázsi­ai fér­fi újra né­me­tül szólt.

– Frisch ge­wagt ist halb ge­won­nen! Aki mer, az nyer!

– Ja! Stimmt! – vá­la­szolt ugyan­csak né­me­tül Sturz, az­tán újra an­gol­ra for­dí­tot­ta a szót. A mel­let­te ülő fér­fi­ra mu­ta­tott. – Az it­te­ni ügye­in­ket kép­vi­se­li… Mr. – ha­bo­zott, hogy mi­lyen ne­vet mond­jon, az­tán ki­bök­te – Mr. Anony­mus…

Az ázsi­ai ki­se­gí­tet­te.

– Ti­mur.

Map­le ön­kén­te­le­nül is rá­kér­de­zett.

– Lenk?

Vagy­is a hí­res hó­dí­tó, Ti­mur Lenk, aki a ne­vé­ben hord­ta a sán­ta­sá­gát, s akit Sza­mar­kand­ban he­lyez­tek örök nyu­ga­lom­ra a hí­res Gur-Emír mau­zó­le­um­ban.

Az ázsi­ai jót ne­ve­tett a kér­dé­sen.

– Nem, nem! Én nem va­gyok csá­szár. – Nem mond­ta meg a má­sik ne­vét.

– Jó, ha meg­is­me­ri, ő is ba­bo­nás – mond­ta Sturz.

Ti­mur a fe­jét ráz­ta.

– Csak egyet­len do­log­ban – ma­gya­ráz­ta. – A ba­zi­lisz­kusz gyík. Az na­gyon ko­moly do­log!

Map­le so­ha­sem hal­lott még er­ről az ál­lat­ról.

– Mi­lyen gyík? – kér­dez­te.

– Ha a te­kin­te­ted ta­lál­ko­zik vele, meg­halsz. Nagy Sán­dor is meg­jár­ta vele… Két­száz ka­to­ná­ja bán­ta, nem vicc ez!

Az an­gol­nak tet­szett, nö­vel­te a biz­ton­sá­gát, hogy más­ról is cse­veg vele ez a két fér­fi. To­vább kér­de­zett.

– És hon­nan le­het meg­is­mer­ni?

– Hon­nan? Olyan, mint a gyík, csak ta­ra­ja van, csip­kés a háta, meg­nő egy fél mé­ter­re is. Ez egyéb­ként nem ba­bo­na. Igaz­ság.

– És itt te­rem ez va­la­hol?

– Nem te­rem! A ka­kas csi­nál­ja a bé­ká­nak. Volt egy em­ber, aki Dél-Ame­ri­ká­ban lát­ta is.

Sturz nem hagy­ta to­vább foly­ni ezt a té­mát. Lát­ta ugyan­is, hogy Map­le a Dél-Ame­ri­ka em­lí­té­sé­re fel­kap­ja a fe­jét.

– Ba­zi­lisz­kusz gyík ide, ba­zi­lisz­kusz gyík oda, fe­jezzük ezt be, jó? Tér­jünk vissza a fel­ada­tunk­hoz.

Az ázsi­ai Ti­mur sű­rűn bó­lo­ga­tott.

– He­lyes.

– Mi tud­juk azt – kezd­te Sturz –, hogy az Af­ga­nisz­tán­ból ér­ke­ző drog most Sza­mar­kand­ban ál­lo­má­so­zik, ott ad­ják el. Pró­bál­tunk mi is üz­le­tet köt­ni. Kap­cso­la­tot te­rem­te­ni a sza­mar­kan­di urak­kal, de nem tár­gyal­tak ve­lünk, sőt az egyik ba­rá­to­mat meg is öl­ték. El­vág­ták a nya­kát. Meg­tud­tuk, hogy hong­kon­gi ba­rá­tunk, az ön tisz­telt fő­nö­ke is ide­ér­ke­zik ön­tö­ző­rend­sze­rek­ről tár­gyal­ni. Mi is elő sze­ret­tük vol­na moz­dí­ta­ni ezt az ön­tö­ző­ügyet, hát el­jöt­tünk Sza­mar­kand­ba. Az öreg­úr azon­ban min­den­re ne­met mon­dott. A sok nem­nek csak nem le­het a vége. Ez így van a ma­te­ma­ti­ká­ban, ha egy­ne­mű­e­ket adunk össze. Ki­jött egy nagy nem… Lát­hat­ta, uram, az öreg ban­kárt hol­tan az au­tó­ban. Ha nem, ak­kor nem kell élni… Ti­mur ba­rá­tunk pél­dá­já­val élve: ha va­la­ki a ba­zi­lisz­kusz gyík sze­mé­be néz, meg­hal, de ha a mi sze­münk­be néz, ak­kor is csak ak­kor él­het, ha úgy cse­lek­szik, aho­gyan mi sze­ret­nénk. Re­mé­lem, ezt meg­ér­tet­te?

– Yes.

– Nem ké­rünk mi nagy dol­got ön­től, Mr. Map­le. Egy­sze­rű­en azt, hogy köz­ve­tít­se a mi üz­le­tün­ket is… Most majd vissza­tér­nek Bu­ha­rá­ba, Sza­mar­kand­ba, vi­gye ma­gá­val Ti­murt, és… A töb­bi már a ma­guk dol­ga. Meg­te­szi? Régi ba­rát­sá­gunk­ra te­kin­tet­tel is erre ké­rem… És azt már fe­les­le­ges bi­zo­nyí­ta­nunk, hogy elég erő­sek va­gyunk… Erő­seb­bek, mint az önök kom­pá­ni­á­ja… Erre még egy bi­zo­nyí­té­kot is szol­gál­ta­tunk majd.

Map­le meg­tö­röl­te a hom­lo­kát. Sze­re­tett vol­na egy hó­me­zőn áll­ni, vagy egy ha­tal­mas hegy csú­csán, hogy át­jár­ja a hi­deg szél.

Sturz fi­gyel­te az an­gol min­den moz­du­la­tát. Las­san foly­tat­ta.

– És nem csak ak­ci­ó­ink erő­sek. A vé­del­münk is. Ön­nek nem kell sen­ki­től sem tar­ta­nia. Mi meg­véd­jük… Most azon­ban gyor­san ha­tá­roz­zon, mert a cso­port­ja megy vissza Ur­gencs­be, s nem sze­ret­nénk itt tar­ta­ni… Szép vá­ros, ér­de­kes vá­ros, de azért… – Az ázsi­ai Ti­mur va­la­mi jelt adott Sturz­nak, aki a sa­ját hom­lo­ká­ra csa­pott. – A leg­lé­nye­ge­seb­bet majd­nem el­fe­lej­tet­tem! Uram, bo­csá­nat! Fél­in­for­má­ci­ók tu­da­tá­ban nem le­het dön­te­ni! A ha­szon, a kis pén­zecs­ke! Er­ről nem tá­jé­koz­tat­tam… Te­hát tes­sék fi­gyel­ni! Ezért a kis mun­ká­ért öt­száz­ezer dol­lárt fi­zet­nénk. Abba a bank­ba utal­juk, aho­vá pa­ran­csol­ja. Nem va­gyunk zsu­go­ri­ak, azt nem mond­hat­ja.

Map­le meg­koc­káz­tat­ta.

– Ígé­ret­ben nem…

Sturz fel­ne­ve­tett. Csú­nya, sa­kál­ne­ve­té­se kör­be sza­ladt, vissz­hang­zott a kis szo­bá­ban.

– A biz­to­sí­ték? Ha jól ér­tet­tem, azt kér­de­zi, mi a biz­to­sí­ték? Hát uram, ezt ne­héz konk­rét­tá ten­ni ilyen hely­zet­ben. Sem­mi. A sza­vun­kon kí­vül sem­mi. Az élet. Az enyém, a tied, az övé. Ennyi. Kí­ván va­la­mi mást? Ad­junk írást vagy ef­fé­lét? Ne­vet­sé­ges len­ne, nem?

Map­le na­gyot só­haj­tott.

– Ren­del­kez­ze­nek ve­lem.

Ti­mur azon­nal át­ölel­te.

– Rich­tig! He­lyes. Na­gyon he­lyes. Itt a ke­zem, ba­rá­tom! Én ki­je­lent­he­tem, hogy még soha sen­kit nem csap­tam be. És ön sem fog rosszul jár­ni! Most men­jen. Bu­ha­rá­ban fel­ke­re­sem.

Sturz is nyúj­tot­ta a ke­zét. Kö­szö­nés he­lyett csak ennyit mon­dott:

– Vi­gyáz­zon a ba­zi­lisz­kusz gyík­ra!

Két sza­kál­las fér­fi kí­sér­te le a föld­szint­re Map­let. Azok kö­zül ket­tő, akik a vá­ros­ka­pu­nál a teve mel­lett ül­dö­gél­tek. Ami­kor az aj­tó­ból Map­le vissza­né­zett, a két fér­fi még állt, s ke­zü­ket a mel­lü­kön ke­reszt­be téve, haj­long­tak. Map­le is újra meg­ha­jolt előt­tük, s vi­gyáz­va lép­ke­dett le a nyi­kor­gó, kes­keny fa­lép­csőn. Ami­kor a kis szo­ba bel­ső fala felé for­dult, mint­ha meg­me­re­ved­tek vol­na a lá­bai, meg­állt, szí­vét újra a döb­be­net és a ri­a­da­lom szo­rí­tot­ta.

A fa­lon hosszú vas­kam­pón egy em­ber ló­gott.

A sza­mar­kan­di fi­a­tal­em­ber, aki ed­dig őt se­gí­tet­te. Az egyet­len, aki­re eb­ben a si­va­ta­gos vi­lág­ban szá­mít­ha­tott.