19.
Tatár alig hogy elfoglalta helyét az autó hátsó ülésén, el is aludt, s reggel arra sem emlékezett, hogyan került ágyba. Valami pincefélében feküdt, de a szóba elég szépen volt berendezve. Még képek is lógtak a falon, de mindegyik lovakat ábrázolt. A plafonnál levő két hosszúkás, apró ablak előtt kék virággal hímzett függöny lógott, ugyanilyen virágokat varrtak a terítőre is, amit a kis asztalkára borítottak. A szekrény nehéz fából készült, szinte már előre hallhatta az ember, hogy nyikorog, amikor kinyitják. Az ajtó melletti sarokban fehér mosdó volt, két törülköző szépen összehajtogatva feküdt az egyik széken.
– Hol vagyok?
Csend, tiszta, nesz nélküli csend volt a szobában. Tatár szinte félt megmozdulni, mert már a szusszanása is illetlen zajnak hallatszott, de azért óvatosan felült, aztán lelépett az ágyról is. Lábujjhegyen az ajtóhoz ment, s lenyomta a kilincset. Zárva volt. Még egyszer próbálta kinyitni, semmi.
– Már megint bezárt valaki…
Visszabújt az ágyba. Hogy is történt. Este megvacsorázott, azután látta a fegyveres fiút a földön. Beült az autóba, Kálmán támogatta, hallotta, hogy az öreg Tóni viszontlátást köszön, majd elindult a kocsi. Ö szólni akart, hogy kapcsolják be a reflektort, aztán már nem emlékszik semmire. Ez tegnap volt. Vagyis: talán tegnap volt, mert nem tudja, mennyit aludt… Ez lehet az a vidéki villa, amit emlegettek. De miért zárták rá az ajtót? És hol a ruhája? Lényegében meztelen, csak a kis gatyát hagyták rajta… Az igaz, hogy a ruhája; tönkre ázott, lehet, hogy szárítani vitték… És… Igen, ha valami rosszat akartak volna tenni vele, hát ahogyan levetkőztették, ugyanúgy meg is ölhették volna…
Tatár elmosolyodott. Mindenféle hülyeséget gondol az ember…
Újra leszállt az ágyról, a mosdóhoz ment, poharat is talált, benne fogkefét, akár egy szállodában. Szappan is volt, becsomagolva. Megmosta a fogát, mivel a fésűjét a ruhájával együtt elvitték, az ujjaival, ahogyan tudta, rendbe hozta a haját, letépte a szappanról a papirost, s megmosdott. Későbbi kinyitotta a szekrényt, teljesen üresen tátongott. Visszamenti a mosdóhoz, alaposan megnézte magát a tükörben, a szemei alatt hatalmas sápadt félholdakat fedezett fel, mintha átmulatott volna tíz éjszakát. Arcán már centisre nőtt a szakáll.
– Mint egy alkoholista bűnöző…
Az ajtóhoz lépett, s kopogtatni kezdett. Amikor kis szünet után újra megkocogtatta az ajtót, valaki már forgatta is a zárban a kulcsot.
– Jó reggelt!
A sánta Kálmán volt. Mosolyogva kérdezte.
– Jól aludtál, mi?
– Igen…
– Várjál, hozom a ruhádat…
A sánta férfi visszatolta Tatárt a szobába, becsukta az ajtót, a kulcsot is ráfordította.
– Mi vagyok én itt, fogoly?
Tatár nem válaszolhatott magának, mert újra nyílt az ajtó, visszakapta a ruháit.
– Tessék, öltözz, hozom a reggelit is.
– Várj! Miért zárod rám az ajtót?
A sánta nevetett.
– Hogy el ne lopjanak!
– Ne viccelj! – mondta megrovóan Tatár. – És ha ki kelli mennem?
– Ezt mondd, öreg! Gyere – intett Tatárnak. – Ott a lépcső mellett a klozet… Na, siess!
Megvárta, amíg Tatár visszajön, s egy kulcsot adott a kezébe.
– Itt az ajtó kulcsa! A saját érdekedben be kell zárni…
– Hol vagyok?
– Itt… A villában, amint ígértem… Pár napig maradhatsz, aztán keresünk egy másik helyet…
Egy öregasszony tálcán ennivalót hozott. Gőzölgő teát, vajat, zsemlét, virslit. Szó nélkül adta át Kálmánnak.
– A reggelid, öreg! Most aztán mindent kaptál… Majd később visszajövök!
Behúzta maga után az ajtót. Tatár is odalépett, s a kulcsot be akarta tenni a zárba. Nem sikerült. Kívülről már benne volt egy… S el is fordították.
– Az anyátok… – mérgelődött Tatár. Aztán rándított a vállával, s leült reggelizni. Éhes volt, mindent megevett.
A ruháját a székre tette, átvizsgálta a zsebeket, nem hiányzik-e valami, de a zsebkendőn kívül nem is találhatott volna mást, hisz mindent elvettek tőle még a Tolnai utcában. Felöltözött és visszaheveredett az ágyra. Nem sokáig feküdhetett, mert nyílt az ajtó. Kálmánon kívül még egy férfi lépett a szobába. Ártatlan kék szemű, testes, nagy sörhasú ember volt. Szája szögletében cigaretta.
– Gyere, öreg – mondta Kálmán –, felmegyünk a tulajhoz. Ő is látni szeretné a pofádat…
A szuterénből valami előtérfélébe jutottak, onnan nyílt több ajtó is. Az ablakon ki lehetett látni a kertbe. Már erősen sütött a nap, csillogtak a fák levelei.
A szoba, ahova beléptek, üres volt. Egyetlen szék állt benne, az ajtó mellett. De a következő már kolóniái bútorokkal volt berendezve. Egy ülőgarnitúra, ólomüveges szekrények, süppedő szőnyeg. De ezen is csak átmentek. Elöl a sánta Kálmán bicegett, középütt Tatár, aztán a sörhasú. Kopogtatás nélkül nyitották ki a következő ajtót és puha szőnyegekkel fedett, szinte nőies, kandallós szobába léptek. Az ablaknál, a szétnyitott, hosszú bársonyfüggöny előtt levő fotelben ült valaki. De nem fordult meg, a kertet nézte, az utacska szélén zöldellő, hosszú, kehely formájú virágokkal teletűzdelt fát.
– Megjöttünk – mondta a sánta, s a kis asztalról cigarettát vett el, a hatalmas rézöngyújtóból tüzet csiholt.
– Jó… – szólalt meg a háttal ülő, elég vékony hangon. – Nézem ezt a virágot – folytatta csendesen. – Nálam már virágzik, máshol még alig hajtott bimbót… Ez a sok húslevestől van…
– Húslevestől? – kérdezte a kövér férfi.
– Attól…
– A szüleim sörrel locsolták a virágokat…
– A levelüket!
– Lehet… De húsleves… Ugratsz?
Az ablak előtt ülő felemelte a kezét, s úgy intett nemet.
– Bizony húslevessel… De a gulyást is szereti… – Élesen nevetett. Mindnyájan követték. Csak Tatár maradt komoly. Mintha hallotta volna már ezt a hangot… S nem is olyan régen.
– Főnök – mondta a sánta –, itt van ez az úriember…
– Nem vagyok sem süket, sem vak… Már megbocsát, Tatár úr, mert ugye így hívják, hogy a virágokkal foglalkozom.
– Kérem… – mondta Tatár. – Tessék csak…
– A virág – folytatta a férfi – éppen úgy eszik, mint mi… Éppen úgy születik, haldoklik, még szeretkezik is… Ezt maga sem gondolta volna, ugye?
– Egy-két dolgot tudok a virágokról – felelte Tatár. – Kicsit kertészkedni is szoktam…
– Aki a virágot szereti… Én beszélgetni is szoktam velük, mint Szent Ferenc a madarakkal. És tudja mit mondanak?
– Nem…
– Azt súgják, hogy aki a virágot szereti, az csak a virágok szemében jó ember… Aki a macskákat, kutyákat szereti, az csak a macskák és a kutyák szemében jó ember… Mert még a virágok is, az állatok is, de leginkább az emberek érdekből szeretnek valakit… Ne is tiltakozzék, a csalódás a bizalommal kezdődik… Üljetek le, Kálmán, adj egy széket Tatár úrnak.
– Köszönöm.
– Kérem… De nem azért kérettem, hogy a virágokról társalogjunk… Hogy érzi magát, jó a szobája?
Hiába erőlködött, Tatár nem tudta megfejteni, ki lehet a hang gazdája, s honnan ismerheti. A nagy fotel pedig elfedte a benne ülőt.
– Köszönöm. Jó lenne, csak…
– Mi az a csak, Tatár úr?
– Bezárnak…
– Ez rendben. De a kulcsot megkapta?
– Igen… Csakhogy…
– Ha zár is van, kulcs is van, akkor ez a része rendben… Fő az óvatosság. Más panasz? A reggeli?
– Jó volt…
– És most mihez akar kezdeni?
– Ezt nem tudom…
Kis szünet következett a beszélgetésben. A sánta és a sörhasú elfeküdt a fotelban, belőlük sem lehetett látni semmit. Fehér füst tekergőzött a plafon felé, mintha ez jelezte volna, ők is ott vannak.
– Maga eléggé benne van a szoaréban – szólalt meg újra a főnök. – Sikerült megszöknie, szinte hihetetlen módon… Ezzel bebizonyította, hogy nagyon ügyes. De a rendőrök keresik. Ma reggel már hatszor hallottam a személyleírását a rádióban… Elhatároztuk, hogy mi segítünk magának… De még nem tudjuk pontosan, kicsoda maga. Mint ahogyan a rendőrök sem tudják, mert nagyon okosan hallgatott… Csakhogy ez nálunk nem módszer. Itt beszélnie kell. És úgy vigyázzon, mindent ellenőrizni fogunk… Egyetlen hazugság, s valamelyik éjszaka kitesszük a rendőrkapitányság előtt, Budapesten persze… Ha igazat mond, akkor nem lesz baj… Akkor találunk magának olyan munkát, amiből meg is gazdagodhat.. Én ennyit akartam mondani…
Tatár érezte, hogy ő következik, válaszolnia kell, de a sánta férfi felállt, s megbökte.
– Menjünk…
Megfordultak, s indultak ki a szobából.
– Még találkozunk – hangzott a vékony hang.
Nő lenne? Tatár egy pillanatra megtorpant. Pontosan olyan a hangja, mintha a nagysasszonyé lenne. Nemesné-é… De hát ő halott. Saját szemével látta.