19.

Ta­tár alig hogy el­fog­lal­ta he­lyét az autó hát­só ülé­sén, el is aludt, s reg­gel arra sem em­lé­ke­zett, ho­gyan ke­rült ágy­ba. Va­la­mi pin­ce­fé­lé­ben fe­küdt, de a szó­ba elég szé­pen volt be­ren­dez­ve. Még ké­pek is lóg­tak a fa­lon, de mind­egyik lo­va­kat áb­rá­zolt. A pla­fon­nál levő két hosszú­kás, apró ab­lak előtt kék vi­rág­gal hím­zett füg­göny ló­gott, ugyan­ilyen vi­rá­go­kat varr­tak a te­rí­tő­re is, amit a kis asz­tal­ká­ra bo­rí­tot­tak. A szek­rény ne­héz fá­ból ké­szült, szin­te már elő­re hall­hat­ta az em­ber, hogy nyi­ko­rog, ami­kor ki­nyit­ják. Az ajtó mel­let­ti sa­rok­ban fe­hér mos­dó volt, két tö­rül­kö­ző szé­pen össze­haj­to­gat­va fe­küdt az egyik szé­ken.

– Hol va­gyok?

Csend, tisz­ta, nesz nél­kü­li csend volt a szo­bá­ban. Ta­tár szin­te félt meg­moz­dul­ni, mert már a szussza­ná­sa is il­let­len zaj­nak hal­lat­szott, de azért óva­to­san fel­ült, az­tán le­lé­pett az ágy­ról is. Láb­ujj­he­gyen az aj­tó­hoz ment, s le­nyom­ta a ki­lin­cset. Zár­va volt. Még egy­szer pró­bál­ta ki­nyit­ni, sem­mi.

– Már megint be­zárt va­la­ki…

Vissza­bújt az ágy­ba. Hogy is tör­tént. Este meg­va­cso­rá­zott, az­u­tán lát­ta a fegy­ve­res fiút a föl­dön. Be­ült az au­tó­ba, Kál­mán tá­mo­gat­ta, hal­lot­ta, hogy az öreg Tóni vi­szont­lá­tást kö­szön, majd el­in­dult a ko­csi. Ö szól­ni akart, hogy kap­csol­ják be a ref­lek­tort, az­tán már nem em­lék­szik sem­mi­re. Ez teg­nap volt. Vagy­is: ta­lán teg­nap volt, mert nem tud­ja, mennyit aludt… Ez le­het az a vi­dé­ki vil­la, amit em­le­get­tek. De mi­ért zár­ták rá az aj­tót? És hol a ru­há­ja? Lé­nye­gé­ben mez­te­len, csak a kis ga­tyát hagy­ták raj­ta… Az igaz, hogy a ru­há­ja; tönk­re ázott, le­het, hogy szá­rí­ta­ni vit­ték… És… Igen, ha va­la­mi rosszat akar­tak vol­na ten­ni vele, hát aho­gyan le­vet­kőz­tet­ték, ugyan­úgy meg is öl­het­ték vol­na…

Ta­tár el­mo­so­lyo­dott. Min­den­fé­le hü­lye­sé­get gon­dol az em­ber…

Újra le­szállt az ágy­ról, a mos­dó­hoz ment, po­ha­rat is ta­lált, ben­ne fog­ke­fét, akár egy szál­lo­dá­ban. Szap­pan is volt, be­cso­ma­gol­va. Meg­mos­ta a fo­gát, mi­vel a fé­sű­jét a ru­há­já­val együtt el­vit­ték, az uj­ja­i­val, aho­gyan tud­ta, rend­be hoz­ta a ha­ját, le­tép­te a szap­pan­ról a pa­pi­rost, s meg­mos­dott. Ké­sőb­bi ki­nyi­tot­ta a szek­rényt, tel­je­sen üre­sen tá­ton­gott. Vissza­men­ti a mos­dó­hoz, ala­po­san meg­néz­te ma­gát a tü­kör­ben, a sze­mei alatt ha­tal­mas sá­padt fél­hol­da­kat fe­de­zett fel, mint­ha át­mu­la­tott vol­na tíz éj­sza­kát. Ar­cán már cen­tis­re nőtt a sza­káll.

– Mint egy al­ko­ho­lis­ta bű­nö­ző…

Az aj­tó­hoz lé­pett, s ko­pog­tat­ni kez­dett. Ami­kor kis szü­net után újra meg­ko­cog­tat­ta az aj­tót, va­la­ki már for­gat­ta is a zár­ban a kul­csot.

– Jó reg­gelt!

A sán­ta Kál­mán volt. Mo­so­lyog­va kér­dez­te.

– Jól alud­tál, mi?

– Igen…

– Vár­jál, ho­zom a ru­há­dat…

A sán­ta fér­fi vissza­tol­ta Ta­tárt a szo­bá­ba, be­csuk­ta az aj­tót, a kul­csot is rá­for­dí­tot­ta.

– Mi va­gyok én itt, fo­goly?

Ta­tár nem vá­la­szol­ha­tott ma­gá­nak, mert újra nyílt az ajtó, vissza­kap­ta a ru­há­it.

– Tes­sék, öl­tözz, ho­zom a reg­ge­lit is.

– Várj! Mi­ért zá­rod rám az aj­tót?

A sán­ta ne­ve­tett.

– Hogy el ne lop­ja­nak!

– Ne vic­celj! – mond­ta meg­ro­vó­an Ta­tár. – És ha ki kel­li men­nem?

– Ezt mondd, öreg! Gye­re – in­tett Ta­tár­nak. – Ott a lép­cső mel­lett a klo­zet… Na, si­ess!

Meg­vár­ta, amíg Ta­tár vissza­jön, s egy kul­csot adott a ke­zé­be.

– Itt az ajtó kul­csa! A sa­ját ér­de­ked­ben be kell zár­ni…

– Hol va­gyok?

– Itt… A vil­lá­ban, amint ígér­tem… Pár na­pig ma­rad­hatsz, az­tán ke­re­sünk egy má­sik he­lyet…

Egy öreg­asszony tál­cán en­ni­va­lót ho­zott. Gő­zöl­gő teát, va­jat, zsem­lét, virs­lit. Szó nél­kül adta át Kál­mán­nak.

– A reg­ge­lid, öreg! Most az­tán min­dent kap­tál… Majd ké­sőbb vissza­jö­vök!

Be­húz­ta maga után az aj­tót. Ta­tár is oda­lé­pett, s a kul­csot be akar­ta ten­ni a zár­ba. Nem si­ke­rült. Kí­vül­ről már ben­ne volt egy… S el is for­dí­tot­ták.

– Az anyá­tok… – mér­ge­lő­dött Ta­tár. Az­tán rán­dí­tott a vál­lá­val, s le­ült reg­ge­liz­ni. Éhes volt, min­dent meg­evett.

A ru­há­ját a szék­re tet­te, át­vizs­gál­ta a zse­be­ket, nem hi­ány­zik-e va­la­mi, de a zseb­ken­dőn kí­vül nem is ta­lál­ha­tott vol­na mást, hisz min­dent el­vet­tek tőle még a Tol­nai ut­cá­ban. Fel­öl­tö­zött és vissza­he­ve­re­dett az ágy­ra. Nem so­ká­ig fe­küd­he­tett, mert nyílt az ajtó. Kál­má­non kí­vül még egy fér­fi lé­pett a szo­bá­ba. Ár­tat­lan kék sze­mű, tes­tes, nagy sör­ha­sú em­ber volt. Szá­ja szög­le­té­ben ci­ga­ret­ta.

– Gye­re, öreg – mond­ta Kál­mán –, fel­me­gyünk a tu­laj­hoz. Ő is lát­ni sze­ret­né a po­fá­dat…

A szu­te­rén­ből va­la­mi elő­tér­fé­lé­be ju­tot­tak, on­nan nyílt több ajtó is. Az ab­la­kon ki le­he­tett lát­ni a kert­be. Már erő­sen sü­tött a nap, csil­log­tak a fák le­ve­lei.

A szo­ba, aho­va be­lép­tek, üres volt. Egyet­len szék állt ben­ne, az ajtó mel­lett. De a kö­vet­ke­ző már ko­ló­ni­ái bú­to­rok­kal volt be­ren­dez­ve. Egy ülő­gar­ni­tú­ra, ólom­üve­ges szek­ré­nyek, süp­pe­dő sző­nyeg. De ezen is csak át­men­tek. Elöl a sán­ta Kál­mán bi­ce­gett, kö­zé­pütt Ta­tár, az­tán a sör­ha­sú. Ko­pog­ta­tás nél­kül nyi­tot­ták ki a kö­vet­ke­ző aj­tót és puha sző­nye­gek­kel fe­dett, szin­te nő­i­es, kan­dal­lós szo­bá­ba lép­tek. Az ab­lak­nál, a szét­nyi­tott, hosszú bár­sony­füg­göny előtt levő fo­tel­ben ült va­la­ki. De nem for­dult meg, a ker­tet néz­te, az utacs­ka szé­lén zöl­del­lő, hosszú, ke­hely for­má­jú vi­rá­gok­kal te­le­tűz­delt fát.

– Meg­jöt­tünk – mond­ta a sán­ta, s a kis asz­tal­ról ci­ga­ret­tát vett el, a ha­tal­mas réz­ön­gyúj­tó­ból tü­zet csi­holt.

– Jó… – szó­lalt meg a hát­tal ülő, elég vé­kony han­gon. – Né­zem ezt a vi­rá­got – foly­tat­ta csen­de­sen. – Ná­lam már vi­rág­zik, más­hol még alig haj­tott bim­bót… Ez a sok hús­le­ves­től van…

– Hús­le­ves­től? – kér­dez­te a kö­vér fér­fi.

– At­tól…

– A szü­le­im sör­rel lo­csol­ták a vi­rá­go­kat…

– A le­ve­lü­ket!

– Le­het… De hús­le­ves… Ug­ratsz?

Az ab­lak előtt ülő fel­emel­te a ke­zét, s úgy in­tett ne­met.

– Bi­zony hús­le­ves­sel… De a gu­lyást is sze­re­ti… – Éle­sen ne­ve­tett. Mind­nyá­jan kö­vet­ték. Csak Ta­tár ma­radt ko­moly. Mint­ha hal­lot­ta vol­na már ezt a han­got… S nem is olyan ré­gen.

– Fő­nök – mond­ta a sán­ta –, itt van ez az úri­em­ber…

– Nem va­gyok sem sü­ket, sem vak… Már meg­bo­csát, Ta­tár úr, mert ugye így hív­ják, hogy a vi­rá­gok­kal fog­lal­ko­zom.

– Ké­rem… – mond­ta Ta­tár. – Tes­sék csak…

– A vi­rág – foly­tat­ta a fér­fi – ép­pen úgy eszik, mint mi… Ép­pen úgy szü­le­tik, hal­dok­lik, még sze­ret­ke­zik is… Ezt maga sem gon­dol­ta vol­na, ugye?

– Egy-két dol­got tu­dok a vi­rá­gok­ról – fe­lel­te Ta­tár. – Ki­csit ker­tész­ked­ni is szok­tam…

– Aki a vi­rá­got sze­re­ti… Én be­szél­get­ni is szok­tam ve­lük, mint Szent Fe­renc a ma­da­rak­kal. És tud­ja mit mon­da­nak?

– Nem…

– Azt súg­ják, hogy aki a vi­rá­got sze­re­ti, az csak a vi­rá­gok sze­mé­ben jó em­ber… Aki a macs­ká­kat, ku­tyá­kat sze­re­ti, az csak a macs­kák és a ku­tyák sze­mé­ben jó em­ber… Mert még a vi­rá­gok is, az ál­la­tok is, de leg­in­kább az em­be­rek ér­dek­ből sze­ret­nek va­la­kit… Ne is til­ta­koz­zék, a csa­ló­dás a bi­za­lom­mal kez­dő­dik… Ül­je­tek le, Kál­mán, adj egy szé­ket Ta­tár úr­nak.

– Kö­szö­nöm.

– Ké­rem… De nem azért ké­ret­tem, hogy a vi­rá­gok­ról tár­sa­log­junk… Hogy érzi ma­gát, jó a szo­bá­ja?

Hi­á­ba eről­kö­dött, Ta­tár nem tud­ta meg­fej­te­ni, ki le­het a hang gaz­dá­ja, s hon­nan is­mer­he­ti. A nagy fo­tel pe­dig el­fed­te a ben­ne ülőt.

– Kö­szö­nöm. Jó len­ne, csak…

– Mi az a csak, Ta­tár úr?

– Be­zár­nak…

– Ez rend­ben. De a kul­csot meg­kap­ta?

– Igen… Csak­hogy…

– Ha zár is van, kulcs is van, ak­kor ez a ré­sze rend­ben… Fő az óva­tos­ság. Más pa­nasz? A reg­ge­li?

– Jó volt…

– És most mi­hez akar kez­de­ni?

– Ezt nem tu­dom…

Kis szü­net kö­vet­ke­zett a be­szél­ge­tés­ben. A sán­ta és a sör­ha­sú el­fe­küdt a fo­tel­ban, be­lő­lük sem le­he­tett lát­ni sem­mit. Fe­hér füst te­ker­gő­zött a pla­fon felé, mint­ha ez je­lez­te vol­na, ők is ott van­nak.

– Maga elég­gé ben­ne van a szo­a­ré­ban – szó­lalt meg újra a fő­nök. – Si­ke­rült meg­szök­nie, szin­te hi­he­tet­len mó­don… Ez­zel be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy na­gyon ügyes. De a rend­őrök ke­re­sik. Ma reg­gel már hat­szor hal­lot­tam a sze­mély­le­írá­sát a rá­di­ó­ban… El­ha­tá­roz­tuk, hogy mi se­gí­tünk ma­gá­nak… De még nem tud­juk pon­to­san, ki­cso­da maga. Mint aho­gyan a rend­őrök sem tud­ják, mert na­gyon oko­san hall­ga­tott… Csak­hogy ez ná­lunk nem mód­szer. Itt be­szél­nie kell. És úgy vi­gyáz­zon, min­dent el­len­őriz­ni fo­gunk… Egyet­len ha­zug­ság, s va­la­me­lyik éj­sza­ka ki­tesszük a rend­őr­ka­pi­tány­ság előtt, Bu­da­pes­ten per­sze… Ha iga­zat mond, ak­kor nem lesz baj… Ak­kor ta­lá­lunk ma­gá­nak olyan mun­kát, ami­ből meg is gaz­da­god­hat.. Én ennyit akar­tam mon­da­ni…

Ta­tár érez­te, hogy ő kö­vet­ke­zik, vá­la­szol­nia kell, de a sán­ta fér­fi fel­állt, s meg­bök­te.

– Men­jünk…

Meg­for­dul­tak, s in­dul­tak ki a szo­bá­ból.

– Még ta­lál­kozunk – hang­zott a vé­kony hang.

Nő len­ne? Ta­tár egy pil­la­nat­ra meg­tor­pant. Pon­to­san olyan a hang­ja, mint­ha a nagysasszo­nyé len­ne. Ne­mes­né-é… De hát ő ha­lott. Sa­ját sze­mé­vel lát­ta.