7.
Gina nem merte megkérdezni, miért nem indulnak tovább Budapestre. Benito úgy rendezkedett be a szállodai szobában, mintha éveket akarna ott tölteni. Locsolgatta az erkélyre függesztett virágokat, az asztalterítőt a szobaasszony kezébe nyomta, mossa ki, mert valami barna folt volt rajta, erősebbre cserélte ki az égőt a lámpában, még a bútorokat is átrendezte, a kis éjjeliszekrénykéket egymás mellé állította, a szőnyeget elhúzta az ajtótól. Ha leült a fotelba, többször felugrott, s hol itt, hol ott igazított valamit. Gina furcsállotta ezt a buzgalmat, sohasem hitte volna, hogy ez a fiú ilyen házias. Ám a következő este mindent megértett.
Egész nap a városban járkáltak. Benito tüzetesen megismerkedett Sopronnal. Vett olasz nyelvű Magyarországról szóló útikönyvet, a magyar nyelvű soproni információkat pedig Ginával fordíttatta le. A lány unta a fordítást, igyekezett a szövegen rövidíteni, de Benito nem engedte.
– Valamit kihagytál… Nem létezik, hogy egy ilyen hosszú résznek… Szóról szóra fordítsd, érted?
A templomokban imádkoztak, a fiú mindenütt pénzt dobott a perselybe. Órákat töltöttek a múzeumban, üldögéltek a főtéren, kávét ittak a hangulatos Palatínus Szálló éttermében, még a vasútállomásra is betértek.
A német fiúval többször is találkoztak, mindig nagy mosollyal köszöntötte őket. Az áruházban valami csecsebecsét vásárolt, elmerülten válogatott, sok apróságot rakatott maga elé a pultra… Amikor elmentek mellette, megjegyezte.
– A maminak… Nem tudom, mit vegyek… Benito fölényesen mondta Ginának.
– Ilyen ócskaságokat akar venni az anyjának…
Megállt, gyorsan kiválasztott az ajándékpolcról egy kézzel hímzett, gyönyörű kendőt. Mutatta az eladólánynak, tolja a német fiú felé.
– Ezt vedd meg a mamádnak…
Karl csodálkozva nézett rá, látszott, jócskán megdöbbentette, hogy Benito segíteni akar neki.
– Ja, ja – erősítgette az olasz fiú németül, s nevetett. Még az utcán is mulatott. – Biztosan nem veszi meg, nem áldoz ez a mamájára Aztán hozzátette. – Sem a nőjére…
Gina úgy gondolta, valami rosszat neki is kell mondania a fiúra, lássa Benito, hogy semmi szándéka vele.
– Nem bírom a fukar pasasokat… És olyan csúnyán nevet… Benito legyintett. Ekkor már a pékmúzeum előtt jártak.
– Ez meg itt van az orrunk előtt, s nem néztük meg… – mondta megrovóan. – Holnap itt kezdünk!
A vacsora nem zajlott le esemény nélkül. Csakhogy most már változott a helyzet: Benito intett a németnek, ha akar, üljön az asztalukhoz. Karl elhárította a meghívást. Nem szeretne zavarni…
– Hülye – mondta véleményét a tányérjába az olasz fiú. – Ha én hívom, jöhetne… – Aztán, mintha előző este nem is ő utasította volna el, a lányt oktatta. – Az ember nem mindig válogathatja meg, hogy ki lehet a társasága… A véletlen sok kényszert szül… Lehet, hogy ez a német már holnap elutazik – mormogta –, azért vásárolt ajándékot… Pedig kigondoltam valamit… De lehet, hogy már késő…
Felemelte a poharát, átbiccentett Karlnak.
– Csaó…
A német viszonozta a köszöntést, kortyolt ő is a borából. Később Benito mérgesen felszisszent.
– Na! Hát ez egy nővel játszadozik! Ott, oldalt ül… Majd később, feltűnés nélkül megnézheted…
Mindezt olyan felháborodottan mondta, mintha bűn lett volna a németnek másra nézni, mint Ginára.
– Ez is megéri a pénzét… Casanova… Nőcsábász… De majd ellátom én a baját… És nem is szép az a nő… Hóttfehér… Pont egy ilyennel kezd ki…
– Nem mindegy az nekünk? – kérdezte Gina.
– Nem! – sziszegte Benito. – Most már nem…
De a másik nőnél sem volt túl nagy sikere Karlnak. Annál is inkább nem, mert megérkezett a partnere: kövér, szuszogó, feketébe öltözött vöröses fejű férfi. Benitót ez újra nevetésre ingerelte. Majd három kávét kért a pincértől. Amikor a kávé az asztalukon gőzölgött, felállt, s Karlhoz lépett.
– Pardon, pardon – s a kávéra mutatott. – Tessék…
A német kelletlenül emelkedett fel, a pincér a Gina melletti széket húzta ki, arra mutatott.
– Parancsoljon, uram…
Benito úgy kezelte a németet, mintha régi barátok lennének. Hangoskodott, nagyokat csapott a vállára, pezsgőt kért.
– Mit vettél a mamádnak?
– Semmit… Nem tudtam választani…
– Majd mi segítünk! Meddig maradsz?
– Tulajdonképpen…
Benito nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.
– Gyere velünk holnap a kőbányába… Van itt valami érdekesség…
– Én már holnap…
– Nem mégy sehová… Holnap reggel indulunk… Ne ellenkezz! Sokáig iszogattak az étteremben. A német fiú keveset beszélt, Gina azonban többször érezte, hogy nyomogatja a lábát. A lány úgy tett, mintha nem venné észre. Benito áradozott Szicíliáról, biztatta Karlt, hogy feltétlenül utazzon oda.
– A feleséged is oda való?
– Igen, igen – nevetett a fiú. – Palermói… Ott esküdtünk a Santa Mariában. Szép esküvő volt! Igaz?
Gina halkan rebegte.
– Igen… A Santa Mariában…
Karl elkomorodott, ettől kezdve nem nyomkodta a lány lábát, s egyre gyakrabban ürítette a poharát. Benito továbbra is sokat beszélt, hangoskodott, hol nevetett, hol hahotázott, hol szinte sírt. A színészkedés közben azonban sűrűn töltögette az italt Karlnak, de a lánynak intett, hogy ne igyon, s ő is csak emelgette a poharat, s a látszat kedvéért kortyolt egyet-egyet.
– És te nős vagy? – kérdezte Karlt.
– Nem… Nem…
– Miért nem nősülsz meg? Eljár az idő… Hallod?
Karl már hosszúkat pislantott, a feje is le-lecsuklott, alig tudta magát tartani.
– Hol laksz?
A német fiú nem válaszolt.
– Hol laksz? Azt kérdeztem, hol a házad?
– Ház? Ház, az nincs – mutatta a semmit széles, szögletes mozdulattal. – Szép lakás, az igen… Düsseldorfban… Abban a széles utcában, ahol… Ahol a Mayer is van…
– Mayer?
– Az… Mayer…
Benito megfogta Karl vállát, egészen közel hajolt hozzá.
– Ki az a Mayer?
A német bambán, csodálkozva nézett rá.
– Te nem tudod, ki a Mayer?
– Nem, öregem, nem…
– A feleséged se tudja? – bökött Gina felé.
– Ő sem… Nem jártunk mi sohasem Düsseldorfban… – Ki az a Mayer?
– Vendéglős… Azt mindenki tudja… Ott lehet enni, inni… Benito a fejét csóválta és nevetett.
– Főképpen inni, mi? Látom, szereted te az italt… De éntőlem ihatsz… Bár most már…
Benito magához intette a pincért, és fizetett. Karl is kaparászott a zakója belső zsebe felé, de nem talált bele.
– Én is fizetek – dadogta. – Mennyi a mennyi?
– Semmi… Maradj csak… Majd holnap fizethetsz… Hányas a szobád?
Karl nem értette a kérdést. Fel akart tápászkodni, de visszahuppant a székre. A pincér szolgálatkészen ugrott oda.
– Segíthetek, uram?
A pincér németül érdeklődött, Benito szelíd mosollyal intett nemet, s olaszul mondta.
– Kicsivel többet ivott az úr… – S még hozzátette. – Zimmer Mutatta a kezével, hogy hozza el a pincér a kulcsot a portáról. – Karl… Mi is a másik neved? Karl micsoda?
– Goldmann – segített színtelen hangon Gina.
– Igen… Karl Goldmann…
A pincér elment, hozta a kulcsot, s Benito kezébe nyomta.
– Köszönöm, öregem… – Ránézett a számra. – Ez meg majdnem mellettünk lakik… Na, gyerünk… kapaszkodj belém, Karl, megyünk aludni…
A német fiú bicsakló lábakkal lépegetett, Benito erősen fogta. Csak az első emeletre kellett menniük. Liftbe szálltak. Amikor elindultak, Benito a tükörben meglátta Karl arcát. Nevetve mondta.
– Igazad volt… Ronda mosolya van… A szobában szinte rálökték az ágyra.
– Húzd le a cipőjét – parancsolta Benito. Ő gyorsan beletúrt a német bőröndjébe, kinyitotta a szekrényt, matatott benne néhány pillanatig, aztán visszament az ágyhoz. – Vegyük le a zakóját is… Ne mondja, hogy nem bántunk vele rendesen…
Lehúzták a zakóját, ez ugyan nehéz művelet volt, mert Karl minduntalan visszahuppant a párnákra, de Benito nyugtatta.
– Levetkőzik szépen a fiú… így nem lehet alukálni… Húzza ki a karját… Jó… Most a másikat… Mindjárt készen leszünk… így, ni!
Karl a fal felé fordult, nagyokat szusszantva elaludt.
– Ez sem kel fel reggelig – mondta elégedetten Benito. Kivette a fiú tárcáját, szétnyitotta az útlevelét. Rövid ideig tanulmányozta, aztán kissé megrovóan, de inkább együttérzően közölte a lánnyal. – Nős ez bizony… Nézd, itt a felesége… Meg gyereke is van… A csibész! Idejött kurválkodni… S nem Düsseldorfban lakik, hanem éppenséggel müncheni… Nem lehet szegény a mókus, mert… van márkája elég…
Gina azt várta, hogy a fiú elveszi a pénzt, de az csak megszámolta, nagyokat bólintott hozzá, aztán mindent visszatett a tárcába.
– Csak a neve stimmelt…
Még egyszer beletúrt a bőröndbe, megnézte az egyik ing nyakába varrt címkét.
– Ez is müncheni… – Aztán hangot váltott. – Elég volt, gyerünk!
Lekapcsolta a villanyt, kitolta Ginát a folyosóra, s becsapta az ajtót.
– Milyen nagydarab, s nem bírja az italt…
Amikor saját szobájuk ajtaját kinyitották, s az előtérben a villanykapcsoló felé nyúltak, hirtelen erős fény csapott a szemükbe. Visszahőköltek, nem láttak semmit. De egy hang csattant.
– Fel a kezekkel! S nem mozdulni!
S Gina ekkor értette meg, miért háziaskodott annyit Benito. A villany vakította a belépőt, a látszólag összevissza tologatott bútorok, mint valami barikád, elfedték a hang tulajdonosát. A saját csapdájukba estek.
– Magasabbra a kezeket! – hangzott újra a parancs. – Magasabbra! Az erkélyajtónál valaki dalolni kezdett.