7.

Gina nem mer­te meg­kér­dez­ni, mi­ért nem in­dul­nak to­vább Bu­da­pest­re. Be­ni­to úgy ren­dez­ke­dett be a szál­lo­dai szo­bá­ban, mint­ha éve­ket akar­na ott töl­te­ni. Lo­csol­gat­ta az er­kély­re füg­gesz­tett vi­rá­go­kat, az asz­tal­te­rí­tőt a szo­ba­asszony ke­zé­be nyom­ta, mos­sa ki, mert va­la­mi bar­na folt volt raj­ta, erő­sebb­re cse­rél­te ki az égőt a lám­pá­ban, még a bú­to­ro­kat is át­ren­dez­te, a kis éj­je­li­szek­rény­ké­ket egy­más mel­lé ál­lí­tot­ta, a sző­nye­get el­húz­ta az aj­tó­tól. Ha le­ült a fo­tel­ba, több­ször fel­ug­rott, s hol itt, hol ott iga­zí­tott va­la­mit. Gina fur­csál­lot­ta ezt a buz­gal­mat, so­ha­sem hit­te vol­na, hogy ez a fiú ilyen há­zi­as. Ám a kö­vet­ke­ző este min­dent meg­ér­tett.

Egész nap a vá­ros­ban jár­kál­tak. Be­ni­to tü­ze­te­sen meg­is­mer­ke­dett Sop­ron­nal. Vett olasz nyel­vű Ma­gyar­or­szág­ról szó­ló úti­köny­vet, a ma­gyar nyel­vű sop­ro­ni in­for­má­ci­ó­kat pe­dig Gi­ná­val for­dít­tat­ta le. A lány unta a for­dí­tást, igye­ke­zett a szö­ve­gen rö­vi­dí­te­ni, de Be­ni­to nem en­ged­te.

– Va­la­mit ki­hagy­tál… Nem lé­te­zik, hogy egy ilyen hosszú rész­nek… Szó­ról szó­ra for­dítsd, ér­ted?

A temp­lo­mok­ban imád­koz­tak, a fiú min­de­nütt pénzt do­bott a per­sely­be. Órá­kat töl­töt­tek a mú­ze­um­ban, ül­dö­gél­tek a fő­té­ren, ká­vét it­tak a han­gu­la­tos Pa­la­tí­nus Szál­ló ét­ter­mé­ben, még a vas­út­ál­lo­más­ra is be­tér­tek.

A né­met fi­ú­val több­ször is ta­lál­koz­tak, min­dig nagy mo­sollyal kö­szön­töt­te őket. Az áru­ház­ban va­la­mi cse­cse­be­csét vá­sá­rolt, el­me­rül­ten vá­lo­ga­tott, sok ap­ró­sá­got ra­ka­tott maga elé a pult­ra… Ami­kor el­men­tek mel­let­te, meg­je­gyez­te.

– A ma­mi­nak… Nem tu­dom, mit ve­gyek… Be­ni­to fö­lé­nye­sen mond­ta Gi­ná­nak.

– Ilyen ócs­ka­sá­go­kat akar ven­ni az any­já­nak…

Meg­állt, gyor­san ki­vá­lasz­tott az aján­dék­polc­ról egy kéz­zel hím­zett, gyö­nyö­rű ken­dőt. Mu­tat­ta az el­adó­lány­nak, tol­ja a né­met fiú felé.

– Ezt vedd meg a ma­mád­nak…

Karl cso­dál­koz­va né­zett rá, lát­szott, jócs­kán meg­döb­ben­tet­te, hogy Be­ni­to se­gí­te­ni akar neki.

– Ja, ja – erő­sít­get­te az olasz fiú né­me­tül, s ne­ve­tett. Még az ut­cán is mu­la­tott. – Biz­to­san nem ve­szi meg, nem ál­doz ez a ma­má­já­ra Az­tán hoz­zá­tet­te. – Sem a nő­jé­re…

Gina úgy gon­dol­ta, va­la­mi rosszat neki is kell mon­da­nia a fi­ú­ra, lás­sa Be­ni­to, hogy sem­mi szán­dé­ka vele.

– Nem bí­rom a fu­kar pa­sa­so­kat… És olyan csú­nyán ne­vet… Be­ni­to le­gyin­tett. Ek­kor már a pék­mú­ze­um előtt jár­tak.

– Ez meg itt van az or­runk előtt, s nem néz­tük meg… – mond­ta meg­ro­vó­an. – Hol­nap itt kez­dünk!

A va­cso­ra nem zaj­lott le ese­mény nél­kül. Csak­hogy most már vál­to­zott a hely­zet: Be­ni­to in­tett a né­met­nek, ha akar, ül­jön az asz­ta­luk­hoz. Karl el­há­rí­tot­ta a meg­hí­vást. Nem sze­ret­ne za­var­ni…

– Hü­lye – mond­ta vé­le­mé­nyét a tá­nyér­já­ba az olasz fiú. – Ha én hí­vom, jö­het­ne… – Az­tán, mint­ha elő­ző este nem is ő uta­sí­tot­ta vol­na el, a lányt ok­tat­ta. – Az em­ber nem min­dig vá­lo­gat­hat­ja meg, hogy ki le­het a tár­sa­sá­ga… A vé­let­len sok kény­szert szül… Le­het, hogy ez a né­met már hol­nap el­uta­zik – mor­mog­ta –, azért vá­sá­rolt aján­dé­kot… Pe­dig ki­gon­dol­tam va­la­mit… De le­het, hogy már késő…

Fel­emel­te a po­ha­rát, át­bic­cen­tett Karl­nak.

– Csaó…

A né­met vi­szo­noz­ta a kö­szön­tést, kor­tyolt ő is a bo­rá­ból. Ké­sőbb Be­ni­to mér­ge­sen fel­szisszent.

– Na! Hát ez egy nő­vel ját­sza­do­zik! Ott, ol­dalt ül… Majd ké­sőbb, fel­tű­nés nél­kül meg­néz­he­ted…

Mind­ezt olyan fel­há­bo­ro­dot­tan mond­ta, mint­ha bűn lett vol­na a né­met­nek más­ra néz­ni, mint Gi­ná­ra.

– Ez is meg­éri a pén­zét… Ca­sano­va… Nő­csá­bász… De majd el­lá­tom én a ba­ját… És nem is szép az a nő… Hótt­fe­hér… Pont egy ilyen­nel kezd ki…

– Nem mind­egy az ne­künk? – kér­dez­te Gina.

– Nem! – szi­szeg­te Be­ni­to. – Most már nem…

De a má­sik nő­nél sem volt túl nagy si­ke­re Karl­nak. An­nál is in­kább nem, mert meg­ér­ke­zett a part­ne­re: kö­vér, szu­szo­gó, fe­ke­té­be öl­tö­zött vö­rö­ses fejű fér­fi. Be­ni­tót ez újra ne­ve­tés­re in­ge­rel­te. Majd há­rom ká­vét kért a pin­cér­től. Ami­kor a kávé az asz­ta­lu­kon gő­zöl­gött, fel­állt, s Karl­hoz lé­pett.

– Par­don, par­don – s a ká­vé­ra mu­ta­tott. – Tes­sék…

A né­met kel­let­le­nül emel­ke­dett fel, a pin­cér a Gina mel­let­ti szé­ket húz­ta ki, arra mu­ta­tott.

– Pa­ran­csol­jon, uram…

Be­ni­to úgy ke­zel­te a né­me­tet, mint­ha régi ba­rá­tok len­né­nek. Han­gos­ko­dott, na­gyo­kat csa­pott a vál­lá­ra, pezs­gőt kért.

– Mit vet­tél a ma­mád­nak?

– Sem­mit… Nem tud­tam vá­lasz­ta­ni…

– Majd mi se­gí­tünk! Med­dig ma­radsz?

– Tu­laj­don­kép­pen…

Be­ni­to nem hagy­ta, hogy be­fe­jez­ze a mon­da­tot.

– Gye­re ve­lünk hol­nap a kő­bá­nyá­ba… Van itt va­la­mi ér­de­kes­ség…

– Én már hol­nap…

– Nem mégy se­ho­vá… Hol­nap reg­gel in­du­lunk… Ne el­len­kezz! So­ká­ig iszo­gat­tak az ét­te­rem­ben. A né­met fiú ke­ve­set be­szélt, Gina azon­ban több­ször érez­te, hogy nyo­mo­gat­ja a lá­bát. A lány úgy tett, mint­ha nem ven­né ész­re. Be­ni­to ára­do­zott Szi­cí­li­á­ról, biz­tat­ta Karlt, hogy fel­tét­le­nül utaz­zon oda.

– A fe­le­sé­ged is oda való?

– Igen, igen – ne­ve­tett a fiú. – Pa­ler­mói… Ott es­küd­tünk a San­ta Ma­ri­á­ban. Szép es­kü­vő volt! Igaz?

Gina hal­kan re­beg­te.

– Igen… A San­ta Ma­ri­á­ban…

Karl el­ko­mo­ro­dott, et­től kezd­ve nem nyom­kod­ta a lány lá­bát, s egy­re gyak­rab­ban ürí­tet­te a po­ha­rát. Be­ni­to to­vább­ra is so­kat be­szélt, han­gos­ko­dott, hol ne­ve­tett, hol ha­ho­tá­zott, hol szin­te sírt. A szí­nész­ke­dés köz­ben azon­ban sű­rűn töl­tö­get­te az italt Karl­nak, de a lány­nak in­tett, hogy ne igyon, s ő is csak emel­get­te a po­ha­rat, s a lát­szat ked­vé­ért kor­tyolt egyet-egyet.

– És te nős vagy? – kér­dez­te Karlt.

– Nem… Nem…

– Mi­ért nem nő­sülsz meg? El­jár az idő… Hal­lod?

Karl már hosszú­kat pis­lan­tott, a feje is le-le­csuk­lott, alig tud­ta ma­gát tar­ta­ni.

– Hol laksz?

A né­met fiú nem vá­la­szolt.

– Hol laksz? Azt kér­dez­tem, hol a há­zad?

– Ház? Ház, az nincs – mu­tat­ta a sem­mit szé­les, szög­le­tes moz­du­lat­tal. – Szép la­kás, az igen… Düs­sel­dorf­ban… Ab­ban a szé­les ut­cá­ban, ahol… Ahol a Ma­yer is van…

– Ma­yer?

– Az… Ma­yer…

Be­ni­to meg­fog­ta Karl vál­lát, egé­szen kö­zel ha­jolt hoz­zá.

– Ki az a Ma­yer?

A né­met bam­bán, cso­dál­koz­va né­zett rá.

– Te nem tu­dod, ki a Ma­yer?

– Nem, öre­gem, nem…

– A fe­le­sé­ged se tud­ja? – bö­kött Gina felé.

– Ő sem… Nem jár­tunk mi so­ha­sem Düs­sel­dorf­ban… – Ki az a Ma­yer?

– Ven­dég­lős… Azt min­den­ki tud­ja… Ott le­het enni, inni… Be­ni­to a fe­jét csó­vál­ta és ne­ve­tett.

– Fő­kép­pen inni, mi? Lá­tom, sze­re­ted te az italt… De én­tő­lem ihatsz… Bár most már…

Be­ni­to ma­gá­hoz in­tet­te a pin­cért, és fi­ze­tett. Karl is ka­pa­rá­szott a za­kó­ja bel­ső zse­be felé, de nem ta­lált bele.

– Én is fi­ze­tek – da­dog­ta. – Mennyi a mennyi?

– Sem­mi… Ma­radj csak… Majd hol­nap fi­zet­hetsz… Há­nyas a szo­bád?

Karl nem ér­tet­te a kér­dést. Fel akart tá­pász­kod­ni, de vissza­hup­pant a szék­re. A pin­cér szol­gá­lat­ké­szen ug­rott oda.

– Se­gít­he­tek, uram?

A pin­cér né­me­tül ér­dek­lő­dött, Be­ni­to sze­líd mo­sollyal in­tett ne­met, s ola­szul mond­ta.

– Ki­csi­vel töb­bet ivott az úr… – S még hoz­zá­tet­te. – Zim­mer Mu­tat­ta a ke­zé­vel, hogy hoz­za el a pin­cér a kul­csot a por­tá­ról. – Karl… Mi is a má­sik ne­ved? Karl mi­cso­da?

– Gold­mann – se­gí­tett szín­te­len han­gon Gina.

– Igen… Karl Gold­mann…

A pin­cér el­ment, hoz­ta a kul­csot, s Be­ni­to ke­zé­be nyom­ta.

– Kö­szö­nöm, öre­gem… – Rá­né­zett a szám­ra. – Ez meg majd­nem mel­let­tünk la­kik… Na, gye­rünk… ka­pasz­kodj be­lém, Karl, me­gyünk alud­ni…

A né­met fiú bi­csak­ló lá­bak­kal lé­pe­ge­tett, Be­ni­to erő­sen fog­ta. Csak az első eme­let­re kel­lett men­ni­ük. Lift­be száll­tak. Ami­kor el­in­dul­tak, Be­ni­to a tü­kör­ben meg­lát­ta Karl ar­cát. Ne­vet­ve mond­ta.

– Iga­zad volt… Ron­da mo­so­lya van… A szo­bá­ban szin­te rá­lök­ték az ágy­ra.

– Húzd le a ci­pő­jét – pa­ran­csol­ta Be­ni­to. Ő gyor­san be­le­túrt a né­met bő­rönd­jé­be, ki­nyi­tot­ta a szek­rényt, ma­ta­tott ben­ne né­hány pil­la­na­tig, az­tán vissza­ment az ágy­hoz. – Ve­gyük le a za­kó­ját is… Ne mond­ja, hogy nem bán­tunk vele ren­de­sen…

Le­húz­ták a za­kó­ját, ez ugyan ne­héz mű­ve­let volt, mert Karl mind­un­ta­lan vissza­hup­pant a pár­nák­ra, de Be­ni­to nyug­tat­ta.

– Le­vet­kő­zik szé­pen a fiú… így nem le­het alu­kál­ni… Húz­za ki a kar­ját… Jó… Most a má­si­kat… Mind­járt ké­szen le­szünk… így, ni!

Karl a fal felé for­dult, na­gyo­kat szusszant­va el­aludt.

– Ez sem kel fel reg­ge­lig – mond­ta elé­ge­det­ten Be­ni­to. Ki­vet­te a fiú tár­cá­ját, szét­nyi­tot­ta az út­le­ve­lét. Rö­vid ide­ig ta­nul­má­nyoz­ta, az­tán kis­sé meg­ro­vó­an, de in­kább együtt­ér­ző­en kö­zöl­te a lánnyal. – Nős ez bi­zony… Nézd, itt a fe­le­sé­ge… Meg gye­re­ke is van… A csi­bész! Ide­jött kur­vál­kod­ni… S nem Düs­sel­dorf­ban la­kik, ha­nem ép­pen­ség­gel mün­che­ni… Nem le­het sze­gény a mó­kus, mert… van már­ká­ja elég…

Gina azt vár­ta, hogy a fiú el­ve­szi a pénzt, de az csak meg­szá­mol­ta, na­gyo­kat bó­lin­tott hoz­zá, az­tán min­dent vissza­tett a tár­cá­ba.

– Csak a neve stim­melt…

Még egy­szer be­le­túrt a bő­rönd­be, meg­néz­te az egyik ing nya­ká­ba varrt cím­két.

– Ez is mün­che­ni… – Az­tán han­got vál­tott. – Elég volt, gye­rünk!

Le­kap­csol­ta a vil­lanyt, ki­tol­ta Gi­nát a fo­lyo­só­ra, s be­csap­ta az aj­tót.

– Mi­lyen nagy­da­rab, s nem bír­ja az italt…

Ami­kor sa­ját szo­bá­juk aj­ta­ját ki­nyi­tot­ták, s az elő­tér­ben a vil­lany­kap­cso­ló felé nyúl­tak, hir­te­len erős fény csa­pott a sze­mük­be. Vissza­hő­köl­tek, nem lát­tak sem­mit. De egy hang csat­tant.

– Fel a ke­zek­kel! S nem moz­dul­ni!

S Gina ek­kor ér­tet­te meg, mi­ért há­zi­as­ko­dott annyit Be­ni­to. A vil­lany va­kí­tot­ta a be­lé­pőt, a lát­szó­lag össze­vissza to­lo­ga­tott bú­to­rok, mint va­la­mi ba­ri­kád, el­fed­ték a hang tu­laj­do­no­sát. A sa­ját csap­dá­juk­ba es­tek.

– Ma­ga­sabb­ra a ke­ze­ket! – hang­zott újra a pa­rancs. – Ma­ga­sabb­ra! Az er­kély­aj­tó­nál va­la­ki da­lol­ni kez­dett.