6.

Ruth Evely éj­fél előtt pár perc­cel ér­ke­zett a ha­tár­át­ke­lő­hely­re. Fü­lé­ben még ott csen­gett a bé­csi ope­ra­elő­adás fi­ná­lé­já­nak dal­la­ma. Le­ál­lí­tot­ta gép­ko­csi­já­nak mo­tor­ját és a hoz­zá si­e­tő egyen­ru­hás ha­tár­őr­nek az ab­la­kon ki­nyúj­tot­ta út­le­ve­lét. Sem­mi ked­ve sem volt ki­száll­ni a ko­csi­ból. Ned­ves, kö­dös idő volt. Ké­sőbb azon­ban csak rá­kény­sze­rült, mert a vám­tiszt tö­ké­le­tes né­met­ség­gel, ud­va­ri­a­san ér­dek­lő­dött cso­mag­tar­tó­já­nak tar­ta­ma fe­lől. A két bő­rön­döt is ki­nyit­tat­ták vele. Ek­kor érez­te, igaz, csak egy pil­la­nat­ra, szí­vét a tor­ká­ban do­bog­ni. Va­jon mit szól­nak, ha ész­re­ve­szik a fér­fi­öl­tönyt? Mit ke­res­het egy csi­nos, fi­a­tal nő hol­mi­ja kö­zött egy fér­fi­ru­ha­ne­mű? Fő­ként, ha a hölgy egye­dül uta­zik?

A vám­tiszt azon­ban nem nyúlt a bő­rönd­be, csak be­le­né­zett. Ruth Evely érez­te, hogy szí­ve vissza­ván­do­rol a he­lyé­re. Mo­solyt ve­tett a vám­tiszt­re, és le­csuk­ta a cso­mag­tar­tó te­te­jét.

A vám­tiszt rá­né­zett a sár­ral bo­rí­tott BMW-re, és azt kér­dez­te:

– Bu­da­pest­re?

– Ö, igen…

– Vi­gyáz­zon, kis­asszony, mert nagy a köd… Sze­ren­csés utat!

Ruth ki­vil­lan­tot­ta hó­fe­hér fog­so­rát, az­tán ci­ga­ret­tát du­gott a szá­já­ba, és a fel­haj­tott ka­bát­gal­lér fe­de­zé­ké­ben rá­gyúj­tott. Tü­rel­met­le­nül vár­ta, mi­kor hoz­zák már az út­le­ve­lét. Előt­te sen­ki sem volt, el­len­ben há­tul egy la­pos, nyúj­tott orrú, szé­les ko­csi állt, lök­há­rí­tó­ján mint ka­rá­csony­fa­dí­szek, lám­pák so­ra­koz­tak. Ruth el­mo­so­lyo­dott ma­gá­ban és to­po­rog­ni kez­dett. Biz­tos va­la­mi play­boy a ve­ze­tő­je.

Vég­re meg­kap­ta az út­le­ve­lét és in­dul­ha­tott. El­fog­lal­ta he­lyét a kor­mány mö­gött, és gázt adott. A nagy ko­csi meg­ug­rott. Rich­ter ju­tott az eszé­be, hogy mennyi min­dent a lel­ké­re kö­tött el­uta­zá­sa előtt. De az ope­ra­elő­adás­hoz ra­gasz­ko­dott. Át­utaz­ni Bé­csen és ki­hagy­ni az ope­rát, több mint vé­tek. Vé­gül is Rich­ter igaz­ga­tó meg­ha­jolt tit­kár­nő­je aka­ra­ta előtt és tu­do­má­sul vet­te a ma­kacs szán­dé­kot.

Pár ki­lo­mé­ter után kény­te­len volt csök­ken­te­ni a se­bes­sé­get. A ko­csi szö­ges­gu­mi­ja­i­nak zi­ze­gé­se el­hal­kult. Alig le­he­tett az utat lát­ni, át­ha­tol­ha­tat­lan köd volt. Ruth arra esz­mélt, hogy rán­gat a mo­tor, szin­te lé­pés­ben ha­ladt már. Vissza­kap­csolt és a sze­mét me­resz­tet­te. Az út szé­lét csak ép­pen hogy ki­vet­te, pe­dig elő­re­bu­kó haja már a szél­vé­dő üve­get érte. Le­kap­csol­ta a ref­lek­tort, de ez sem se­gí­tett. Igaz, a tej­fe­hér köd kis­sé el­szür­kült a lám­pák fé­nyé­ben, de így is csak pár mé­tert lá­tott elő­re.

Egy falu kö­vet­ke­zett. Va­la­me­lyest rit­kult a köd, de amint el­ma­rad­tak az utol­só há­zak, a nyílt or­szág­úton össze­cso­mó­so­dott min­den. Is­mét vissza kel­lett kap­csol­nia a ko­csit. Tud­ta, ha így hajt, reg­gel­re sem ér Bu­da­pest­re. Há­tul vá­rat­la­nul erős, sár­ga fény vil­lant, a sok lám­pa a vissza­pil­lan­tó tü­kör­ben a sze­mét va­kí­tot­ta. A play­boy ko­csi­ja hú­zott el mel­let­te.

Ruth örült min­den­nek, és kis­sé gyor­sí­tot­ta a se­bes­sé­get. Az előt­te ha­la­dó pi­ros hely­zet­lám­pá­ja mu­tat­ta az utat. Csak a nyo­má­ban ma­rad­ni – ösz­tö­kél­te ma­gát, így nem je­lent nagy erő­fe­szí­tést a ve­ze­tés. Egy nagy­vá­ros kö­vet­ke­zett. Ruth nem sza­kadt le a ve­ze­tő ko­csi­ról, ott volt a sar­ká­ban.

Már vagy két órá­ja ha­lad­tak így pár­ban, ami­kor hir­te­len meg­állt az elöl ha­la­dó. Ruth is fé­ke­zett, és kí­ván­csi­an te­kin­tett ki. Mi tör­he­tett? Va­la­mi út­aka­dály? Vagy amaz ta­lán el­fá­radt, és most azt akar­ja, hogy ő mu­tas­sa az utat. Lát­ta, hogy va­la­ki ki­száll, és ma­tat­ni kezd a ko­csi kö­rül. Ép­pen azon töp­ren­gett, hogy in­dít és meg­elő­zi az álló ko­csit, ami­kor egy ma­gas fér­fi alak­ja bon­ta­ko­zott ki a köd­ből, és meg­ko­cog­tat­ta az ab­la­kot.

Ruth egy te­nyér­nyi­re le­te­ker­te az üve­get.

– Bit­te – mond­ta.

– Gu­ten Abend, mei­ne dame.

Az is­me­ret­len fér­fi ide­gen ak­cen­tus­sal be­szél­te a né­met nyel­vet.

– Meg­kér­het­ném egy szí­ves­ség­re? – kér­dez­te.

– Pa­ran­csol­jon.

– Ez ide­ig húz­tam ma­gát eb­ben a nya­va­lyás köd­ben, de most kap­tam egy de­fek­tet. Meg­kér­ném, tart­sa ne­kem a lám­pát, ak­kor pil­la­nat alatt el­ké­szü­lök a sze­re­lés­sel. Utá­na foly­tat­hat­juk az utat.

– Bu­da­pest­re tart?

– Ó, igen.

– Nagy­sze­rű…

Ruth zseb­re vág­ta az in­dí­tó­kul­csot, és ki­ká­szá­ló­dott a ko­csi­ból. Amaz hosszan di­csér­te, ami­ért gya­kor­lott mó­don nyo­má­ba ta­padt út­köz­ben.

– Rég­óta ve­zet? – kér­dez­te.

– Jó né­hány éve – mond­ta Ruth, és el­mo­so­lyo­dott azon a gon­do­la­tán, hát­ha a fér­fi ez­zel igyek­szik meg­tud­ni éve­i­nek szá­mát. Aka­rat­la­nul is meg­iga­zí­tot­ta ha­ját.

A sport Vol­vó­nak az egyik hát­só ke­re­ke tel­je­sen la­pos volt. A fér­fi kesz­tyűt hú­zott, és a föld­re te­rí­tet­te szer­szá­ma­it. Mi­köz­ben Ruth az erős fé­nyű zseb­lám­pát tar­tot­ta, ala­po­san szem­ügy­re vet­te az ide­gent. Ma­gas, jó­vá­gá­sú fér­fi, nem volt több har­minc­éves­nél. Dús, hul­lá­mos, sö­tét haja a hom­lo­ká­ba ló­gott, amint az eme­lő­vel bí­be­lő­dött. Egé­szen meg­nye­rő kül­se­je van – ál­la­pí­tot­ta meg Ruth, és igen jól öl­tö­zött. Vizs­gá­ló­dá­sá­ból a fér­fi hang­ja ri­asz­tot­ta fel:

– Meg­kér­ném, hogy a ke­rék­re vi­lá­gít­son. Ruth iga­zí­tott a lám­pán:

– így már jó?

– Kö­szö­nöm.

A sze­re­lő­kulcs mind­un­ta­lan le­csú­szott a ke­rék­csa­va­rok­ról. A fér­fi­nak hár­mat si­ke­rült le­szed­nie, de ket­tő ma­ka­csul el­len­állt.

– Erő­sen ko­pott ez a kulcs – egye­ne­se­dett fel. – Köl­csön ve­het­nem a maga szer­szá­mát?

Ruth vál­lat vont.

– Ha meg­ta­lál­juk – mond­ta. – Azt sem tu­dom, mi­lyen kul­csok van­nak a ta­sak­ban. Még nem volt rá­juk szük­sé­gem.

– Ami ké­sik, nem mú­lik – ne­ve­tett a fér­fi. – Most leg­alább maga is meg­is­me­ri őket.

Ruth fel­nyi­tot­ta cso­mag­tar­tó­ját. A fér­fi fél­re­tet­te az út­já­ban levő bő­rön­dö­ket és szét­haj­tot­ta a szer­szám­ta­sa­kot. Hosszan vá­lo­gat­ta a kul­cso­kat.

– Maga do­hány­zik? – kér­dez­te.

– Per­sze…

– Kí­nál­jon meg egy ci­ga­ret­tá­val – kér­te a fér­fi. – Az enyém el­fo­gyott, a töb­bit meg ala­po­san el­cso­ma­gol­tam.

Ruth meg­ke­rül­te a ko­csit, és be­nyúlt a kesz­tyű­tar­tó­ba a ci­ga­ret­tás­do­bozért, így nem lát­ta, hogy az ide­gen fér­fi gyors moz­du­lat­tal egy gyu­fás­do­boz nagy­sá­gú .mág­ne­ses ta­padá­sú ko­ron­got he­lyez el a cso­mag­tar­tó mé­lyén, köz­vet­le­nül a hát­só ülés­tám­la és a ka­rosszé­ria kö­zöt­ti rés­be.

Rá­gyúj­tot­tak.

Ruth ko­csi­já­nak szer­szám­kul­csa si­mán el­for­gat­ta a ke­rék­csa­vart. A fér­fi most már pil­la­nat alatt be­sze­rel­te a pót­ke­re­ket, és el­pa­kol­ta Ruth szer­szá­ma­it is.

– Me­he­tünk, höl­gyem – mo­soly­gott a lány­ra.

– De maga megy elöl…

– Én… De árul­ja el, járt már Bu­da­pes­ten?

– Két eset­ben. A fő­nö­köm­mel vol­tam, aki­nek a tit­kár­nő­je va­gyok – mond­ta, és hall­ga­tott ar­ról, hogy csu­pán a har­ma­dik tit­kár­nő!

– Ak­kor va­la­mennyi­re is­me­ri ezt a vá­rost. Ruth el­dob­ta ci­ga­ret­tá­ját.

– Hát csak úgy va­la­mennyi­re – mond­ta.

– Ajánl­jon ne­kem egy jó szál­lo­dát…

– Van több is.

– Maga me­lyik­ben száll meg?

– A Gel­lért nevű szál­lo­dá­ban. Köz­vet­len a Duna-par­ton van, egy lé­pés a bel­vá­ros­tól. Ezt jól is­me­rem.

– Ak­kor én is ott hor­go­nyo­zok le – mond­ta a fér­fi.

Be­száll­tak a ko­csi­juk­ba és foly­tat­ták út­ju­kat. A fér­fi ha­ladt elöl, és Ruth­nak nem oko­zott kü­lö­nö­sebb erő­fe­szí­tést a kö­ve­tés. Idő­köz­ben a köd is fel­en­ge­dett va­la­mennyi­re. Ruth­nak volt ide­je töp­ren­ge­ni meg­bí­za­tá­sán. Csu­pán két na­pot kel­lett Bu­da­pes­ten el­töl­te­nie. Ez alatt el­in­téz­he­tett min­dent. Rich­ter fi­gyel­mez­te­tő sza­vai ju­tot­tak az eszé­be. Az igaz­ga­tó óvta őt min­den flört­től a ma­gyar fő­vá­ros­ban. Ruth egyet­ér­tett az in­tel­mek­kel, és esze ágá­ban sem volt bár­mi­fé­le is­me­ret­sé­get köt­ni e rö­vid idő alatt. Az ide­gen fi­a­tal­em­ber azon­ban nem hagy­ta nyug­ton. Fel­te­he­tő­en már a ha­tár­át­ke­lő­he­lyen fel­fi­gyelt rá és ala­po­san meg­néz­te. Igaz, ked­ves volt, ami­kor meg­előz­te őt a köd­ben és csök­ken­tet­te a se­bes­sé­gét, hogy a nyo­má­ban tud­jon ma­rad­ni, szin­te rév­ka­la­uz mód­já­ra ku­tat­ta neki az utat.

Ruth Evely hu­szon­hat éves volt, és szám­ta­lan­szor meg­győ­ződ­he­tett már róla, hogy nem át­la­gos kül­ső­vel aján­dé­koz­ta meg a ter­mé­szet. Min­de­nütt fi­gyel­mét kel­tett meg­je­le­né­se, bár nem öl­tö­zött soha fel­tű­nő­en. Jól sza­bott ru­há­kat vi­selt, ame­lyek ki­emel­ték for­más alak­ját és von­zot­ták a fér­fi­sze­met.

Sza­bá­lyos arca és pi­sze orra bá­jos­sá tet­ték és bi­zal­mat éb­resz­tett má­sok­ban.

Az előt­te ha­la­dó ko­csi rend­szá­má­ról lát­ta, hogy por­tu­gál. Az ide­gen te­hát nem né­met ál­lam­pol­gár. Ezt kü­lön­ben is sej­tet­te, ami­kor az meg­szó­lalt. Igaz, jól be­szél né­me­tül. Va­jon mi cél­ból száll meg ő is a Gel­lért­ben? Le­het, mind­ez vé­let­len? Csu­pán ösz­tö­nös ra­gasz­ko­dás ide­gen föl­dön ah­hoz, aki­vel szót ért­het az em­ber? Vagy ta­lán va­la­mi flört­re gon­dol az ide­gen? Gon­do­la­tá­ba is­mét Rich­ter igaz­ga­tó in­tel­me to­la­ko­dott. De ez az ide­gen nem ide­va­ló­si, nem ma­gyar, nem né­met. Nem az, aki­től eset­leg va­la­mi­lyen for­má­ban tar­ta­nia kel­le­ne. Va­jon mi dol­ga le­het Bu­da­pes­ten? Biz­to­san üz­let­em­ber. A Vol­vo ki­vá­ló már­ka az au­tó­pi­a­con, fő­ként sport­vál­to­zat­ban, drá­ga ko­csi, csak gaz­dag kü­lön­cök en­ged­he­tik meg ma­guk­nak ezt a lu­xust. Mert egy Vol­vo sport­ko­csi­val szá­gul­doz­ni Eu­ró­pá­ban min­den­kép­pen lu­xus…

Haj­nal­ban, zu­ho­gó eső­ben ér­kez­tek meg Bu­da­pest­re a Gel­lért szál­ló­hoz. Ruth már az elő­vá­ros­ban meg­előz­te a Vol­vót, és in­tett a fér­fi­nak, hogy kö­ves­se. A por­tás kész­sé­ge­sen ug­rott a ko­csi­hoz. Ruth csak az egyik bő­rönd­jét vet­te ki.

A fér­fi­nak csu­pán ak­ta­tás­ka volt a ke­zé­ben.

– Gra­tu­lá­lok, höl­gyem, a ve­ze­tés­hez – mond­ta mo­so­lyog­va. – Ele­tem­ben elő­ször egy csi­nos nő sza­ladt utá­nam.

– A cél­hoz még­is má­so­dik­nak ér­ke­zett be – ne­ve­tett Ruth.

– Most már en­ged­je meg, hogy be­mu­tat­koz­zam… Frank Bi­a­lon va­gyok – nyúj­tot­ta a ke­zét.

Ruth meg­mond­ta a ne­vét, és be­men­tek a szál­ló­ba. A por­tán per­cek alatt el­in­téz­ték a szo­ká­sos for­ma­sá­go­kat, és ami­kor kéz­hez kap­ták a szo­bák kul­csát, a fér­fi kér­dő te­kin­tet­tel for­dult a lány­hoz:

– Mi­kor lát­hat­nám?

Ruth pil­la­na­tig za­var­ban volt. Igaz, szá­mí­tott arra, hogy a por­tu­gál fér­fi va­la­mi­lyen for­má­ban kö­ze­led­ni fog hoz­zá és vi­szont is kí­ván­ja lát­ni, de nem gon­dol­ta, hogy mind­ez meg­ér­ke­zé­sük per­cé­ben tör­té­nik. Ha­lá­lo­san fá­radt­nak érez­te ma­gát, mint­ha min­den csepp erő ki­sza­ladt vol­na be­lő­le.

– Ma?

– Ter­mé­sze­te­sen, hi­szen olyan hosszú a nap.

– De egész éj­jel jöt­tünk…

A fér­fi­nak me­leg bar­na sze­me volt.

– A ró­ma­i­ak azt mond­ták: min­den al­vás­sal el­vesz­te­ge­ti perc az éle­tet rö­vi­dí­ti meg – mond­ta.

Ruth el­ne­vet­te ma­gát.

– Csak ők ak­ko­ri­ban nem ve­zet­tek au­tót egy egész éj­sza­kán át, ha­nem sze­ke­rez­tek, és azon le­he­tett bó­bis­kol­ni – vá­gott vissza, és eszé­be vil­lant a rá­bí­zott fel­adat. – Dél­után kü­lön­ben sem érek rá… Este pe­dig…

– Va­cso­ráz­ni kell – ve­tet­te köz­be amaz.

– Ez is igaz…

– Te­hát a szál­ló ét­ter­mé­ben. Nyolc­kor. Azt hi­szem, ez meg­fe­le­lő idő­pont.

– Már nincs ko­rán és még nincs késő – mond­ta Ruth.

– Igen, igen… Ak­kor re­mény­ke­dem.

– Majd meg­lá­tom.

Ruth, szo­bá­já­ba érve, még a ki­pa­ko­lás­sal sem ve­sző­dött, elő­vet­te pi­zsa­má­ját és le­do­bál­ta ma­gá­ról a ru­hát. Arra sem telt ere­je, hogy le­fü­röd­jön, épp csak meg­mos­dott és már­is ágy­ba bújt. Pil­la­na­tok alatt el­nyom­ta az álom.

Kora dél­után éb­redt csak fel. For­ró für­dőt vett, és ki­ké­szí­tet­te ma­gát. Még arra is ju­tott ide­je, hogy va­la­mit egyen az ét­te­rem­ben. Frank Bi­a­lont nem lát­ta. Mi­kor fel­állt az asz­tal­tól, már négy óra el­múlt. A por­tás­tól te­le­fon­ér­mét vett, és be­ült a ko­csi­já­ba. Rich­ter fi­gyel­mez­tet­te, ne­hogy a szál­lód­ból te­le­fo­nál­jon, a leg­he­lye­sebb, ha nyil­vá­nos ut­cai fül­ké­ből hív­ja fel a kér­dé­ses szá­mot.

Ruth a bel­vá­ros­ban ál­lí­tot­ta le a ko­csi­ját. Rö­vid sé­tát tett a Váci ut­cá­ban, meg­néz­te a ki­ra­ka­to­kat, és pon­to­san öt óra­kor nyil­vá­nos fül­ké­ből fel­tár­csáz­ta a szá­mot.

Egy fér­fi­hang szólt bele a kagy­ló­ba. Ruth né­me­tül kér­de­zett, mire a vo­nal túl­só vé­gén is né­met­re for­dí­tot­ták a szót.

– Hol ta­lál­koz­hat­nánk? – kér­dez­te Ruth.

– Ko­csi­val van?

– Igen…

A fér­fi azt a mú­ze­u­mot mond­ta be, ame­lyet Ruth már is­mert és tud­ta, mer­re van.

– Mennyi idő múl­va lesz ott? Ruth az órá­já­ra né­zett.

– Húsz per­cen be­lül ott va­gyok – mond­ta.

– Az épü­let előtt vá­rom ma­gát…

Sze­mer­kél­ni kez­dett az eső. Ruth a ko­csi­já­hoz si­e­tett. A bő­rön­döt ki­vet­te a cso­mag­tar­tó­ból és a hát­só ülés­re he­lyez­te. Nem vet­te ész­re, hogy egy taxi, amely ed­dig tá­vo­labb vesz­te­gelt, á nyo­má­ba sze­gő­dik.

Ruth is­mer­te azt a fér­fit, aki­vel be­szélt. Ak­kor ta­lál­koz­tak, ami­kor Rich­ter­rel Bu­da­pes­ten járt. Amaz már ott volt a mú­ze­um előtt, fel s alá sé­tált a jár­da­szé­len.

– Üd­vöz­löm, kis­asszony – szállt be a fér­fi a ko­csi­ba. Ruth in­dí­ta­ni akart, de amaz egy moz­du­lat­tal le­in­tet­te.

– Ne men­jünk más­ho­va – mond­ta. – Nem érek rá, csu­pán per­ce­im van­nak. Rich­ter úr nem jött el?

– En­gem kül­dött.

– És mi a hely­zet?

– Azt üze­ni, si­ke­rül­ni fog.

– Ez biz­tos?

Ruth ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

– Rich­ter úr min­dent elő­ké­szít, de csak a nyá­ron lesz ak­tu­á­lis – mond­ta.

Amaz le­gyin­tett:

– Nem baj, csak si­ke­rül­jön… Nyug­tas­sa meg, ké­rem, Rich­tert, hogy meg­kap­ja az őt ér­dek­lő dol­got. Ma­gam­mal vi­szem, és majd kint át­adom, ha a pénzt is meg­ka­pom… Meg­ért en­gem?

– Konk­ré­tan nem tu­dom, mi­ről van szó, de Rich­ter úr bi­zo­nyá­ra min­den­nel tisz­tá­ban van.

– Na­gyon is tisz­tá­ban van a je­len­tő­sé­gé­vel.

– Át­adom az üze­ne­tét, mér­nök úr.

A fér­fi kö­zel járt már az öt­ven­hez. So­vány, be­esett arca volt, vé­kony nya­ká­ból dár­da­ként me­redt ki ádám­csut­ká­ja. Ruth hát­ra­nyúlt és a fér­fi ölé­be tet­te a bő­rön­döt.

– Ta­lál ben­ne egy csí­kos fér­fi­öl­tönyt, a maga mé­re­té­re ké­szült. Ve­gye fel és csi­nál­tas­son négy da­rab há­rom­szor négy­cen­tis iga­zol­vány­ké­pet… Ne le­pőd­jön meg, ha fel­nyit­ja. A női ru­ha­ne­mű­ek az enyé­mek, azo­kat hoz­za vissza, és az öl­tönyt te­gye el, mert az kell ké­sőbb. Hol­nap ilyen­tájt meg kell kap­nom a fény­ké­pe­ket, mind a négy da­ra­bot – mond­ta.

– Hol ta­lál­kozunk?

– Tud en­nél job­bat?

– Nem – in­gat­ta fe­jét a fér­fi.

– Ak­kor itt, eb­ben az idő­ben.

Amaz ki­szállt a ko­csi­ból és meg­in­dult, ke­zé­ben a bő­rönd­del. A tá­vo­labb vá­ra­ko­zó ta­xi­nak ki­nyílt az aj­ta­ja. Ma­gas, hul­lá­mos hajú fér­fi lé­pett ki a ko­csi­ból, és tisz­tes tá­vol­ból kö­vet­ni kezd­te.

Ruth Evely vissza­haj­tott a szál­ló­hoz. A drink­bár­ban meg­ivott egy szá­raz Mar­ti­nit és fel­ment a szo­bá­já­ba. Ha­nyatt fek­ve he­ve­ré­szett az ágyon, és elé­ge­dett volt. Fele rész­ben tel­je­sí­tet­te meg­bí­zá­sát. Hol­nap át­ve­szi a ké­pe­ket a mér­nök­től, az­tán már­is in­dul. Még­ha köd lesz is or­szág­úton, es­té­re Bécs­ben lesz. In­kább ott éj­sza­ká­zik.

Csen­gett a te­le­fon…

Ér­tet­len arc­cal emel­te fü­lé­hez a kagy­lót. Frank Bi­a­lon volt, a hall­ból te­le­fo­nált:

– Ked­ves höl­gyem! Bo­csás­son meg a za­va­rá­sért, csak fi­gyel­mez­tet­ni akar­tam, hogy már fél nyolc van.

Ruth­nak tel­je­sen ki­ment a fe­jé­ből a fér­fi óha­ja.

– Tel­je­sen el­fe­lejt­kez­tem ma­gá­ról – mond­ta.

– Szép…

– Olyan baj, hogy el­fe­lej­tet­tem?

– Csu­pán kis­sé ko­rai, hi­szen még nem is is­mert meg. Ruth­ban meg­moz­dult az ör­dög.

– És mennyi­re óhajt­ja, hogy meg­is­mer­jem? – kér­dez­te.

– Egy va­cso­ra ere­jé­ig.

– Ab­ban ben­ne va­gyok… Ci­ga­ret­tát vi­gyek?

– Kö­szö­nöm, elő­bá­nyász­tam a ma­ga­mét. Te­hát vá­rom az ét­te­rem­ben.

– Vár­jon.

Frank Bi­a­lon ele­gán­san fe­szí­tett az egyik asz­tal­nál. Sö­tét öl­tö­nye fris­sen volt va­sal­va. Hó­fe­hér in­get, pi­ros csí­kos nyak­ken­dőt vi­selt. Ve­sze­del­mes fér­fi – ál­la­pí­tot­ta meg az aj­tó­ból Ruth. A fér­fi a lány jöt­té­re fel­pat­tant és ke­zet csó­kolt.

– Ni­csak! – tré­fál­ko­zott Ruth. – Maga egy pil­la­nat alatt be­vá­sá­rolt.

– Be­vá­sá­rol­tam?

– Igen.

Amaz csak né­zett.

– Lá­tom, ki­öl­tö­zött, vett egy ru­hát – ne­ve­tett Ruth.

– Ezt nem itt vet­tem.

– Ugyan… Reg­gel csak egy ak­ta­tás­kát ló­bált a ke­zé­ben.

– A poggyá­szom a ko­csi­ban volt, csak nem baj­lód­tam vele meg­ér­ke­zé­sünk­nél, mert ak­kor nem tud­tam vol­na lé­pést tar­ta­ni ma­gá­val.

– Ezek sze­rint hosszabb idő­re ren­dez­ke­dett be.

Frank Bi­a­lon a fe­jét ráz­ta. El­mond­ta, hogy csu­pán egy szer­ző­dés alá­írá­sa vé­dett uta­zott Bu­da­pest­re. Imp­resszá­ri­ós iro­dá­ja van Lissza­bon­ban, de csak éne­ke­sek köz­ve­tí­té­sé­vel, tur­nék le­bo­nyo­lí­tá­sá­val fog­lal­ko­zik. Emi­att szin­te ál­lan­dó­an úton van Eu­ró­pá­ban, oly­kor pe­dig a ten­ge­ren­túl­ra is el­uta­zik. Nem­rég járt a Ba­ha­ma-szi­ge­te­ken, egy eg­zo­ti­kus éne­kes cso­por­tot szer­ződ­te­tett. So­kat me­sélt az ott el­töl­tött ide­jé­ről, az él­mé­nyek­ről.

Köz­ben el­fo­gyasz­tot­ták a fel­tá­lalt va­cso­rát.

Ruth Evely jól érez­te ma­gát. A fér­fi kel­le­mes be­nyo­mást tett rá. Ki­tű­nő tár­sal­gó­nak bi­zo­nyult és le­kö­töt­te a fi­gyel­mét. Ké­sőbb a fér­fi fel­aján­lot­ta, hogy lá­to­gas­sák mag a bárt egy po­hár ital­ra. Ruth nem tett el­len­ve­tést, csak ak­kor le­pő­dött meg, ami­kor egy üveg Mar­ti­ni ke­rült az asz­tal­ra. Rá­adá­sul a szá­raz faj­tá­ból. Ez volt a gyen­gé­je. Egy pil­la­nat­ra át­fu­tott raj­ta, hogy mind­ez nem vé­let­len. De hon­nan tud­hat­ná ezt Frank Bi­a­lon? Ed­dig még nem it­tak együtt, a va­cso­rá­hoz is szó­da­vi­zet kért, és el­há­rí­tot­ta ma­gá­tól a kü­lön­le­ges bo­ro­kat. Szó­vá is tet­te.

A fér­fi hosszan mo­soly­gott.

– Lát­tam ma­gát dél­után, igaz csak egy pil­la­na­tig – mond­ta. Ruth érez­te, hogy se­be­seb­ben kezd ver­ni a szí­ve. A mú­ze­um előt­ti ta­lál­ka ju­tott az eszé­be. Alig is­mert a hang­já­ra, ami­kor meg­szó­lalt:

– Ugyan hol?

– Ta­lál­ja el…

– Nem tu­dom, hol lát­ha­tott.

– Előt­tem ment ki a drink­bár­ból, a po­ha­ra még ott volt a pul­ton. Jó or­rom van, be­le­sza­gol­tam… Mon­dom: ez szá­raz Mar­ti­ni, és a mi­xer­nő­höz for­du­lok. Erre az mé­lyet bó­lint. Hát így-ke­rült ide most ez az üveg.

Ruth fel­sza­ba­dul­tan ne­ve­tett, mint­ha jó vic­cet hal­lott vol­na. Egy csa­pás­ra vissza­tért a ked­ve.

– Ó, maga hun­cut – mond­ta.

– Csak fi­gyel­mes… Ruth fel­emel­te az uj­ját:

– Kü­lön­ben is csak egy po­hár ital­ról volt szó és nem üveg­ről. Amaz cso­dál­ko­zást szín­lelt.

– Höl­gyem, kis­sé önző – mond­ta.

– Ezt meg hon­nan ve­szi?

– Mert en­gem ki­hagy a szá­mí­tás­ból. Én is sze­re­tem ezt az italt.

– Maga, úgy lá­tom, szá­mí­tás­ba akar jön­ni ná­lam, ked­ves uram.

– Ki tud­hat­ja ezt – tár­ta szét mo­so­lyog­va ke­zét a fér­fi. – A sors ki­für­kész­he­tet­len.

– De maga igen, akár­csak egy ki­ra­kat­üveg – vág­ta rá Ruth.

– Ma­rad vi­ga­szul, hogy nincs tit­kom.

Ruth Evely ké­sőbb csil­lo­gó szem­mel hall­gat­ta új­sü­te­tű is­me­rő­sét, aki hí­res éne­ke­sek vi­sel­ke­dé­sét, hob­by­ját és jel­lem­vo­ná­sa­it tag­lal­ta, akik­kel a szer­ző­dé­se­ket, te­kint­ve ál­lan­dó kap­cso­lat­ban állt. Az ilyen ku­lissza­tit­kok, a ma­gán­élet pi­kan­té­ri­á­ja min­dig is ér­de­kel­te Rut­hot.

A fér­fi fel­emel­te po­ha­rát. It­tak. Ké­sőbb tán­col­tak. So­kat tán­col­tak.

Idő múl­tá­val Ruth em­lé­ke­zett rá, hogy a fér­fi ele­in­te mi­lyen tar­tóz­ko­dó volt tánc köz­ben, épp­hogy csak érin­tet­te a de­re­kát. Most meg egy­más­hoz si­mul­tak. Az. üveg tar­tal­mát sem tud­ta szem­mel tar­tam. Rém­lett, mint­ha újabb üveg ér­ke­zett vol­na az asz­tal­ra.

Az a lé­nyeg, hogy jól ér­zem ma­gam – nyug­tat­ta Ruth mind­job­ban tom­pu­ló gon­do­la­tát. Még vi­lá­go­san em­lé­ke­zett, hogy a par­ket­ton pil­la­nat­nyi szü­net köz­ben a fér­fi nya­ká­ba csim­pasz­ko­dott. Va­la­min hosszan ne­vet­tek. Az­tán be­in­tett a ze­ne­kar­nak egy újabb szá­mot. A töb­bi ki­esett az em­lé­ke­ze­té­ből, mint­ha meg­állt vol­na az idő. Sem­mit sem lá­tott, csak nagy, bar­na sze­met, amely­ből me­leg­ség su­gár­zott.

Az ágy­ban tért ma­gá­hoz. Az ab­la­kon vi­lá­gos­ság szű­rő­dött be. Hir­te­len nem tud­ta, hol van, az­tán fel­is­mer­te a bú­to­rok­ról a szo­bá­ját. Éb­ren­lé­te gon­do­la­tok­ra ser­ken­tet­te. Mi tör­tén­he­tett? Fel­vil­la­nó mo­za­i­kok­ból rak­ta össze a bár­ban el­töl­tött időt, a fér­fi vi­sel­ke­dé­sét. Meg­döb­ben­ve ta­pasz­tal­ta, hogy csu­pán pi­zsa­ma­ka­bát­ja van raj­ta.

Ruth Evely­nek ke­rek­re tá­gult a sze­me, és hir­te­len moz­du­lat­tal fel­ült az ágy­ban. Első pil­la­nat­ban meg­nyu­go­dott. Egye­dül volt, min­de­nütt csend. Az­tán meg­ütöt­te fü­lét a für­dő­szo­bá­ban meg­in­du­ló víz­cso­bo­gás. Re­ményt veszt­ve dűlt vissza a pár­ná­ra. Meg­tör­tént hát, amit nem akart. Most mit te­gyen? Is­mer­te ma­gát. Tud­ta, hogy a leg­vá­rat­la­nabb ese­tek­ben is hig­gad­tan, tisz­ta fej­jel gon­dol­ko­dott, meg­fe­le­lő­en mér­le­gel­te a té­nye­ket, a be­kö­vet­ke­zett ese­mé­nye­ket. Ha­bár soha nem ked­vel­te a rö­vid le­já­ra­tú ka­lan­do­kat és igye­ke­zett tar­tóz­tat­ni ma­gát a röp­ke pil­la­na­tok örö­mé­től, nem esett két­ség­be, ha a dol­gok így ala­kul­tak. Ta­pasz­ta­lat­ból tud­ta: a leg­jobb kö­zöm­bös­nek ma­rad­ni, mi­nél ha­ma­rabb el­fe­lej­te­ni a vé­let­len ka­lan­dot, a pil­la­nat­ra fel­lán­golt ér­zé­se­ket. Túl volt már azon, hogy kü­lö­nö­seb­ben két­ség­be­es­sen.

Frank Bi­a­lon, ar­cán a győz­te­sek­re jel­lem­ző mo­sollyal, fé­lig öl­tö­zöt­ten bújt elő a für­dő­szo­bá­ból. Ruth­nak mód­já­ban állt is­mét meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy min­den fér­fi egy­for­ma. Já­ték­szer­ként örül­nek an­nak, amit meg­kap­tak.

– Re­mé­lem, már rend­ben vagy – ült az ágy szé­lé­re a fér­fi. Ruth nya­kig be­ta­ka­ró­zott.

– Ta­lán nem vol­tam rend­ben? – kér­dez­te.

– Hát…

– Mi­kor jöt­tünk fel?

– Haj­nal felé jár­ha­tott, de hogy Jöt­tünk” vol­na, az túl­zás. Ruth pis­lo­gott.

– Ügy hoz­ta­lak, drá­gám – foly­tat­ta a fér­fi. – A ka­rom­ban. Egy­ál­ta­lán nem akar­tál jön­ni, csi­nál­tál egy sasszét a par­ket­ton, és a ka­rom­ba dől­tél. Kész let­tél…

Akár­csak most, most is kész va­gyok, gon­dol­ta Ruth, és a fér­fi­ra füg­gesz­tet­te te­kin­te­tét.

Frank Bi­a­lon­nak nagy bar­na sze­me volt.

Mi­ért kel­lett ész­re­ven­nem? só­haj­tot­ta ma­gá­ban Ruth, és moz­dult vol­na, hogy a für­dő­szo­bá­ba men­jen, de a fér­fi csak ült to­vább.

– Ki­en­ged­nél? – kö­nyö­költ fel Ruth.

– Per­sze – mond­ta az, és át­te­le­pe­dett a fo­tel­ba.

– Há­lás len­nék, ha leg­alább el­for­dul­nál.

Frank Bi­a­lon az ab­lak­hoz lé­pett és le­né­zett az ut­cá­ra. Mi­kor­ra Ruth ki­kec­mer­gett a für­dő­szo­bá­ból, már ő is tel­je­sen rend­be­szed­te ma­gát.

– Mi dol­god van ma? – kér­dez­te a fér­fi.

– És ne­ked?

– Jó­for­mán sem­mi… Pár mű­sor­fü­ze­tet vá­rok még, az­tán vé­gez­tem. Ve­lem ebéd­elsz?

Ruth a fe­jét ráz­ta. Nem akart Frank Bi­a­lon­nal ebé­del­ni, sem még egy­szer va­cso­ráz­ni. A ké­pe­ket kel­lett át­ven­nie a mér­nök­től, az­tán irány: Bécs.

– Te­hát dol­god van – ál­la­pí­tot­ta meg a fér­fi. – Ak­kor majd este ta­lál­kozunk.

– Nem…

– Most mit va­ca­kolsz?

Ha tud­ná, hogy nem va­ca­ko­lok – gon­dol­ta Ruth –, mert késő este már Bécs­ben le­szek. El­ha­tá­roz­ta, hogy amint most le­megy, nyom­ban ki­fi­ze­ti a szám­lá­ját, ne kell­jen időt vesz­te­get­nie. Frank Bi­a­lon azon­ban aka­rat­la­nul is át­húz­ta szá­mí­tá­sát, mert egé­szen a ka­pu­ig kí­sér­te.

– Si­ess vissza este – bú­csú­zott.

Ruth Evely össze­vissza csa­tan­golt ko­csi­já­val a vá­ros­ban. Va­la­hogy el kel­lett üt­nie az időt. Szo­ká­sá­hoz hí­ven késő dél­után meg­ebé­delt az As­to­ria-szál­ló­ban. Mi­után vég­zett, hosszú sé­tát tett a bel­vá­ros­ban, né­ze­get­te a ki­ra­ka­to­kat; El­len­áll­ha­tat­lan kény­szert ér­zett, hogy ,mi­nél előbb túl le­gyen az egész meg­bí­za­tá­son, és át­lép­je a ha­tárt.

A mér­nök már ott to­por­gott a mú­ze­um előtt, ke­zé­ben a bő­rönd­del.

– Kisz­ti­hand – be­ült a ko­csi­ba. – Hová te­gyem a kof­fert?

– Dob­ja csak hát­ra.

A so­vány fér­fi­nak fel s alá ug­rált az ádám­csut­ká­ja, re­me­gő uj­jal szed­te elő tár­cá­já­ból az el­ké­szült iga­zol­vány­ké­pe­ket.

– Tes­sék – nyúj­tot­ta. – Pon­to­san négy da­rab.

Ruth ké­zi­tás­ká­já­ban már elő­re ki­ala­kí­tott rej­tek­hely­re csúsz­tat­ta a ké­pe­ket.

– Rend­ben is va­gyunk – mond­ta.

– Rich­ter úr ak­kor in­téz­ke­dik?

– Igen, ahogy meg­be­szél­ték.

– Na­gyon vá­rom már az idő­pon­tot.

– Le­gyen csak nyu­godt, min­den si­mán fog men­ni – mond­ta.

– Kisz­ti­hand, kis­asszony, és min­dent kö­szö­nök.

A so­vány fér­fi­nak nyir­kos volt a te­nye­re. Mi­után ki­szállt; Ruth meg­tö­röl­te a ke­zét zseb­ken­dő­jé­vel és in­dí­tott. A szál­ló előtt nem lát­ta a Vol­vo sport­ko­csit. Frank Bi­a­lon va­ló­szí­nű­leg az em­lí­tett mű­sor­fü­ze­te­kért sza­lad­gál. Ez meg­nyug­tat­ta, így leg­alább el­ke­rü­lik egy­mást. Me­net köz­ben szólt a por­tás­nak, hogy ál­lít­sa össze a szám­lá­ját, és fel­ment a szo­bá­já­ba. Ala­po­san le­für­dött, az­tán ma­gá­ra kap­ta kom­bi­né­jét, és cso­ma­go­lás­hoz lá­tott. Ép­pen bő­rönd­jét tet­te az ágy­ra, ami­kor nyílt az ajtó és Frank Bi­a­lon lé­pett a szo­bá­ba.

Ruth Evely meg­le­pet­ten for­dult hát­ra. Úgy érez­te, a lába gyö­ke­ret vert.

– Hová ilyen nagy si­et­ség­gel, drá­gám? – kér­dez­te a fér­fi.

– Utaz­nom kell…

– Hová?

– Es­té­re Bécs­ben kell len­nem… Az igaz­ga­tóm tá­vi­ra­to­zott. A fér­fi hoz­zá lé­pett és át­ölel­te.

– Majd hol­nap reg­gel – mond­ta.

– De ne­kem ma kell in­dul­nom.

– Majd azt ha­zu­dod, hogy el­rom­lott a ko­csi.

Ruth meg­re­me­gett, érez­te a kel­le­mes bi­zser­gést a bő­rén, ame­lyet a fér­fi szo­rí­tá­sa oko­zott, de még volt ere­je, hogy le­fojt­sa éb­re­de­ző vá­gyát.

– Nem le­het – nyö­szö­rög­te, és kar­ját a ne­ki­fe­szü­lő test­nek tá­masz­tot­ta.

– De igen… Kell.

– Hagy­jál…

Ruth csak a nagy bar­na sze­met lát­ta. Per­zse­lő szá­jat ér­zett az aj­kán. Ver­gőd­ni kez­dett, és össze­szo­rí­tot­ta a fo­gát, hogy fé­ken tart­sa vá­gyát. Mint­ha bi­lincs­be ver­ték vol­na, ahon­nan nincs sza­ba­du­lás. Fel­for­ró­so­dott vére a fe­jé­be tó­dult, eny­he szé­dü­lés ke­rí­tet­te ha­tal­má­ba. Tes­te el­er­nyedt, ajka en­ge­del­me­sen szét­nyílt. Érez­te ké­sőbb, hogy fel­eme­lik és az ágy­ra he­lye­zik.

– A szám­lát már ki­fi­zet­tem. Men­jünk in­nen… Men­jünk – sut­tog­ta erőt­le­nül.

A fér­fi hang­ja tá­vol­ról ér­ke­zett:

– Nyu­godj meg, drá­gám. Egy nap­pal meg­hosszab­bí­tot­tam a te szo­bá­dat is.

Reg­gel együtt in­dul­tak. Frank Bi­a­lon há­tul ma­radt. Ruth gyak­ran fe­lej­tet­te sze­mét a vissza­pil­lan­tó tük­rön. A Vol­vo ott volt a nyo­má­ban. Út­köz­ben Győr­ben meg­áll­tak és for­ró fe­ke­tét it­tak, az­tán foly­tat­ták az utat. Ruth a fér­fi sza­va­i­ra gon­dolt. Igaz, sok­szor meg­for­dult Mün­chen­ben is, mi­ért ne hin­ne neki? Biz­tos volt ben­ne, hogy ta­lál­koz­nak majd. Ruth min­den por­ci­ká­já­ban érez­te az el­múlt éj­sza­kát, a vad, for­ró öle­lé­se­ket. Már nem bán­ta, hogy mind­ez egy üveg Mar­ti­ni­val kez­dő­dött. Ak­kor volt buta liba, ami­kor meg akart szök­ni a fér­fi elől. Maga sem tud­ta, mi­ért akart me­ne­kül­ni. Arra döb­bent, hogy aka­rat­la­nul is elő­re­per­ge­ti az időt, és már most, az el­vá­lá­suk előtt az jár a fe­jé­ben, mi­kor­ra is ígér­te Frank Bi­a­lon mün­che­ni lá­to­ga­tá­sát. Alig vár­ta, hogy Bécs­be ér­je­nek. Itt még el­töl­te­nek egy na­pot és egy éj­sza­kát. Igaz, egy ru­hát még vá­sá­rol­ni akart ma­gá­nak, de most le­mon­dott er­ről. Be­zár­kóz­nak a szo­bá­ba és ki sem moz­dul­nak más­na­pig. Még a va­cso­rát is fel­ké­rik.

A Vol­vó­nak meg­szó­lalt a kürt­je. Ruth el­mo­so­lyo­dott és hát­ra­for­dul­va in­tett a fér­fi­nak.

A ha­tár­át­ke­lő­he­lyen is­mét be­szél­get­tek egy ke­ve­set, mi­köz­ben a for­ma­sá­go­kat in­téz­ték.

Dél volt, ami­kor Bécs­be ér­tek. Az Am­bas­sa­dor-szál­ló­ban vet­tek ki szo­bát. Min­den úgy tör­tént, ahogy Ruth kí­ván­ta. Az in­du­lás pil­la­na­tá­ig ki sem moz­dul­tak szo­bá­juk­ból. Frank Bi­a­lon­nak még volt egy­pár el­in­téz­ni­va­ló dol­ga az oszt­rák fő­vá­ros­ban, Ruth vi­szont nem tu­dott to­vább ma­rad­ni, mert Rich­ter már vár­ta őt.

– Má­jus­ban fel­ke­res­lek – mond­ta a fér­fi.

– Nem vesz­ted el a cí­mem?

– A tár­cám­ban van…

– Majd el­jössz hoz­zám és meg­lá­tod, mi­lyen szép kis la­ká­som van – mo­soly­gott Ruth, és csók­ra nyúj­tot­ta aj­kát. – Mün­chen­ben nem kell szál­ló­ba men­ned.

Ruth Evely, amint Mün­chen­be ér­ke­zett, első dol­ga volt ér­te­sí­te­ni Rich­tert. Fel­hív­ta a la­ká­sát. Az igaz­ga­tó vet­te fel a kagy­lót. Ruth kö­zöl­te, hogy meg­ér­ke­zett. Rich­ter fél­be­sza­kí­tot­ta be­szá­mo­ló­ját az­zal, hogy ez sze­mé­lyes tár­gya­lást kí­ván. Kér­te, hogy most, azon­nal be­szél­je­nek meg egy he­lyet, ahol ta­lál­koz­hat­ná­nak. Ruth­nak sem­mi ked­ve sem volt fel­öl­töz­ni és el­men­ni ott­hon­ról. Egy fél­na­pos au­tó­út volt mö­göt­te, fá­radt­nak érez­te ma­gát. Rich­ter meg­ér­tet­te ezt, és az­zal tet­te, le -a kagy­lót, hogy in­dul a la­ká­sá­ra. Ruth va­la­mennyi­re rend­be­szed­te ma­gát, könnyű pu­ló­vert, test­hez si­mu­ló nad­rá­got vett fel, amo­lyan ott­ho­ni öl­tö­zé­ket.

Kis­vár­tat­va meg­ér­ke­zett Rich­ter. Az igaz­ga­tó, mint min­dig, most is ele­gán­san volt öl­töz­ve, mint­ha ska­tu­lyá­ból húz­ták vol­na elő. Za­var­tan mo­soly­gott, ami­kor be­lé­pett a la­kás­ba.

– Egye­dül van, kis­asszony? – kér­dez­te.

– Ál­ta­lá­ban min­dig egye­dül va­gyok.

Rich­ter sze­me elé­ge­det­ten sik­lott kör­be a pi­ciny, de mo­dern bú­to­rok­kal be­ren­de­zett szo­bá­ban, kü­lö­nö­sen a rej­tett bár­szek­rény és a szé­les, bor­dó szí­nű fran­cia­ágy nyer­te el tet­szé­sét. Ruth el­kér­te a fel­öl­tő­jét, és ki­vit­te az elő­szo­bá­ba. Rich­ter he­lyet fog­lalt az egyik fo­tel­ban.

– Már fel­tet­tem egy jó ká­vét – mond­ta Ruth, és az után ér­dek­lő­dött, mi­lyen ital­lal kí­nál­hat­ná meg. Fel­so­rol­ta az egész ital­kész­le­tét.

– Ön na­gyon ud­va­ri­as, kis­asszony.

– El­vég­re a ven­dé­gem, nem?

– Most igen – ne­ve­tett a fér­fi. – Ak­kor le­gyen hát whis­ky, jég nél­kül, csak szó­dá­val.

Mi­köz­ben Ruth a bár­szek­rény­nél ma­ta­tott, a tü­kör­ből lát­ta, hogy Rich­ter raj­ta­fe­lej­ti sze­mét és fi­gye­li min­den moz­du­la­tát. Ez már több egy­sze­rű ér­dek­lő­dés­nél, ál­la­pí­tot­ta meg, az­tán vál­lat vont. Oda­bent a cég­nél sut­tog­tak egyet s mást az igaz­ga­tó­ról, de mind ez ide­ig ő nem ta­pasz­talt sem­mi kü­lö­nös meg­kü­lön­böz­te­tést. El­vé­gez­te a rá­bí­zott mun­kát és kész, a töb­bi nem ér­de­kel­te. Har­mad­tit­kár­nő volt csu­pán, a má­sik ket­tő előt­te állt a rang­lét­rán, fi­ze­tés­ben is, te­hát ők kö­ze­lebb vol­tak min­den irá­nyú fi­gye­lem­hez.

Ruth fel­szol­gál­ta a kért italt és a for­ró ká­vét is, az­tán he­lyet fog­lalt a Rich­ter­rel szem­ben levő ke­re­ve­ten. Vár­ta kér­dé­se­it a bu­da­pes­ti út­já­ról. Az igaz­ga­tó azon­ban rá­é­rős­nek mu­tat­ko­zott. Egy sor kér­dést tett fel a cé­get érin­tő dol­gok­ról, az­tán Ruth konk­rét mun­ká­ja után ér­dek­lő­dött.

Ruth még nem tud­ta, mi a cél­ja mind­ez­zel fő­nö­ké­nek, de kész­sé­ges vá­laszt adott. Több­ször ész­re­vet­te, hogy a fér­fi gyak­ran raj­ta­fe­lej­ti sze­mét, és te­kin­te­te ku­ta­tó­an sik­lik vé­gig az alak­ján. Rich­ter ké­sőbb a lé­nyeg­re tért.

Ruth be­szá­molt uta­zá­sá­ról és fel­ada­tá­nak el­vég­zé­sé­ről, az­tán át­ad­ta a ma­gá­val ho­zott iga­zol­vány­ké­pe­ket a so­vány mér­nök­ről. Rich­ter arca elé­ge­dett­sé­get su­gár­zott, majd tár­cá­já­ba süllyesz­tet­te a ké­pe­ket.

– Re­mé­lem, óva­to­san járt el, kis­asszony – mond­ta.

– Úgy vé­lem…

– Nem tör­tént sem­mi kü­lö­nös do­log?

Ruth a fe­jét ráz­ta. Mi­nek itt Frank Bi­a­lont em­lí­te­ni, gon­dol­ta. Ma­gán­ügy és kész. Eh­hez az­tán sem­mi köze az igaz­ga­tó óva­tos­ko­dá­sá­nak.

Rich­ter ké­sőbb más irány­ból tet­te fel a kér­dést:

– Nem pró­bált sen­ki sem ki­kez­de­ni ma­gá­val, hogy a bi­zal­má­ba fér­kőz­zön?

Ruth áll­ta az igaz­ga­tó pil­lan­tá­sát.

– Nem – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan.

– Meg­val­lom őszin­tén – só­haj­tott az igaz­ga­tó –, hogy ag­gód­tam. Ezt nem mer­tem ma­gá­nak. az in­du­lás előtt el­mon­da­ni, fél­tem, hogy meg­ijed. De most már el­mond­ha­tom… In­for­mál­tak, hogy eset­leg má­sok is tu­do­mást sze­rez­tek a maga út­já­ról és a ké­sőb­bi ter­vek­ről. Per­sze csak ál­ta­lá­nos­ság­ban, min­den konk­ré­tum nél­kül. Fél­tem, hogy útja so­rán eset­leg va­la­ki vagy va­la­kik meg­kí­sé­rel­nek va­la­mi­lyen for­má­ban konk­ré­tum­hoz jut­ni a fel­ada­tá­val kap­cso­lat­ban.

Ruth vé­gig­per­get­te ma­gá­ban a Frank Bi­a­lon­nal való is­me­ret­ség­sé­gé­nek min­den moz­za­na­tát, be­szél­ge­té­sük té­má­ját. A por­tu­gál fér­fi tö­rek­vé­sé­nek cél­ja nem volt más, mint ami tör­tént ket­tő­jük kö­zött. Egy szó­val sem kí­sé­rel­te meg ki­szed­ni be­lő­le bu­da­pes­ti út­já­nak konk­rét cél­ját. Alig kér­de­zős­kö­dött, in­kább ma­gá­ról be­szélt.

– Kik sze­rez­het­tek még tu­do­mást az utam­ról? – kér­dez­te.

– Bi­zo­nyo­sat én sem tu­dok.

– Mi­ről in­for­mál­ták?

– Csak gya­nú utalt arra, hogy má­so­kat is ér­de­kel­he­ti az útja. Ruth Evely csak annyit tu­dott, hogy va­la­mi pisz­kos mun­ká­nak egy pa­rá­nyi rész­fel­ada­tát haj­tot­ta vég­re, de mind­ez nem ér­de­kel­te. A cég meg­bíz­ta őt, és mint al­kal­ma­zott el­vé­gez­te a mun­kát. A ta­lál­ga­tás ez­zel kap­cso­lat­ban már nem az ő fel­ada­ta.

– Mennyi költ­sé­ge me­rült fel? – ér­dek­lő­dött Rich­ter.

– Még pon­to­san nem tu­dom, előbb össze­szá­mo­lom… Hoz­zá­ve­tő­le­ge­sen hat­száz már­kát köl­töt­tem.

Az igaz­ga­tó elő­vet­te tár­cá­ját, és ti­zen­öt da­rab száz­már­kást le­szá­molt az asz­tal­ra. Ruth né­mán bá­mult a pénz­re.

– Te­gye csak el, kis­asszony – mo­soly­gott Rich­ter. – Ami meg­ma­rad, az a ma­gáé. Fog­juk rá: ju­ta­lék.

– Ren­des fi­ze­tést ka­pok…

– Ez a fi­ze­té­sen fe­lü­li. Mi­óta van maga ná­lunk?

– Öt éve. – Rich­ter bó­lin­tott.

– És nem gon­dolt még arra, kis­asszony, hogy előbb­re kel­le­ne lép­nie? – kér­dez­te.

Va­jon hová akar ki­lyu­kad­ni, töp­ren­gett Ruth, mi­köz­ben sze­me össze­vil­lant a fér­fi te­kin­te­té­vel. Mi­ért ilyen bő­kezű a fel­me­rült költ­sé­gek ren­de­zé­sé­nél? Szó sem volt ju­ta­lék­ról. Fi­ze­tik a költ­sé­gét, ez­zel vége. Mint a cég al­kal­ma­zott­ja uta­zott.

– Min­den­ki gon­dol ilyen­re – le­gyin­tett. – De én csak egy ide­gen nyel­vet be­szé­lek, az an­golt. Tu­do­má­som sze­rint a má­sod­tit­kár­nő­nek két ide­gen nyel­vet kell be­szél­nie, az el­ső­nek pe­dig hár­mat. Per­fek­tül! Eh­hez ta­nul­nom kel­le­ne még.

– És ha mód­ja len­ne rá?

– Hogy érti ezt az igaz­ga­tó úr? Rich­ter ci­ga­ret­tát kí­nált. Rá­gyúj­tot­tak.

– Mit szól­na hoz­zá, ha egy bi­zo­nyos idő után ki­he­lyez­ném ma­gát a pá­ri­zsi kép­vi­se­le­tünk­höz ezért a fi­ze­té­sé­ért? Ott mód­ja nyíl­na tö­ké­le­te­sen el­sa­já­tí­ta­ni a fran­cia nyel­vet, és az­tán vissza­tér­ne – mond­ta.

Ruth Evelyt fel­vil­la­nyoz­ta a le­he­tő­ség. Tisz­tá­ban volt az­zal, hogy ez mit je­lent­het neki. Egy do­log azon­ban még ho­má­lyos volt előt­te. Mi­ért pont ő? Mi­ért a har­mad­tit­kár­nőt éri ez a le­he­tő­ség kel­le­mes meg­le­pe­tés­ként?

– Há­lás len­nék, ha ez így tör­tén­ne – mond­ta.

– Eh­hez azon­ban ki kell ér­de­mel­je a bi­zal­ma­mat… Már ne ve­gye sér­tés­nek,, de sze­re­tem a ke­rek és ért­he­tő sza­va­kat.

Ruth Evely­ben igen fris­sek vol­tak még a Frank Bi­a­lon­nal töl­tött idő em­lé­kei. A mér­leg má­sik ser­pe­nyő­jé­be vi­szont be­le­ke­rült a nem min­den­na­pi le­he­tő­ség. Fon­tol­ga­tás­ra nem volt idő, most kel­lett dön­te­nie. Rich­ter a sze­re­tő­jé­vé akar­ja ten­ni. A fér­fi sze­mé­be né­zett, és azt mond­ta:

– Mond­ja meg, mit te­gyek… A bi­zal­má­ért.

– Egye­lő­re most nyá­ron, mint a sze­mé­lyes meg­bí­zot­tam, is­mét Bu­da­pest­re fog utaz­ni. Egy fon­tos fel­ada­tot bí­zok ma­gá­ra, utá­na ál­lom a sza­vam, kis­asszony – mond­ta az igaz­ga­tó, és már­is, bú­csú­zott.

Ruth Evely, mi­után a fér­fi tá­vo­zott, le­ro­gyott a fo­tel­ba, és hosszan bá­mult maga élé.