20.

Talt tel­je­sen el­bo­rí­tot­ta a düh. Ho­gyan meri azt meg­ten­ni Da­ni­lo, hogy le­áll be­szél­get­ni, ami­kor őt kel­lett vol­na kö­vet­nie. Ezek az ola­szok tel­je­sen meg­bíz­ha­tat­la­nok! Mi­cso­da pan­cse­re­ket sóz­tak rá!

A Hun­gá­ria Szál­ló­ba vi­tet­te ma­gát. Fel­ment a szo­bá­já­ba, le­ve­tet­te ma­gát az ágy­ra. Dühe nem szállt el, né­me­tül ká­rom­ko­dott. Veri az is­ten! Az utób­bi évek­ben sem­mi sem si­ke­rül úgy, aho­gyan sze­ret­né. Hi­á­ba gon­dol ki újabb és újabb el­len­tá­ma­dást, a győ­ze­lem va­la­ho­gyan még­is csak a múló időé. Egy hü­lye be­teg­ség tönk­re­te­szi az egész nyil­vá­nos­ház-há­ló­za­tát, a ré­gi­ség­bolt­já­nak ve­ze­tő­jét a rend­őr­ség le­tar­tóz­tat­ja, az il­le­gá­li­san meg­szer­zett mű­kin­cse­ket hir­te­len­jé­ben kel­lett el­tün­tet­ni, sok meg­ron­gá­ló­dott, ér­té­két ve­szí­tet­te. És jön a hír a csip­ről, kül­di ez a sze­ren­csét­len Pé­ter, ő vál­lal­ja a dol­got, és a sa­ját test­vé­re, a szi­cí­li­ai maf­fia egyik ve­zé­re olyan se­gí­tő­tár­sa­kat varr a nya­ká­ba, akik… Ho­gyan le­het úrrá ennyi ne­héz­sé­gen az em­ber?

Fel­kelt az ágy­ról, a hű­tő­szek­rény­ből sört vett elő, ki­töl­töt­te. Kor­tyolt a hi­deg ital­ból.

– Meg kell sze­rez­ni a csi­pet, és há­tat kell for­dí­ta­ni en­nek az or­szág­nak!

Tal le­ült a fo­tel­ba, ki­gom­bol­ta az in­gét, a szí­ve tá­jé­kán egy Má­ri­át áb­rá­zo­ló vas­tag me­dál és egy ha­tal­mas arany­ke­reszt ló­gott a nyak­lán­cán. Min­dig úgy iga­zí­tot­ta, hogy a me­dál a szí­vé­vel meg­fe­le­lő ma­gas­ság­ban le­gyen. Ba­bo­ná­ból. Az apja meg­halt vol­na a há­bo­rú­ban, de a go­lyó el­csú­szott a me­dál­ján. Az­óta még a csa­lád nő­tag­jai is Má­ri­át vagy ke­resz­tet hor­da­nak a ru­há­juk alatt. Tal most is ön­kén­te­le­nül iga­zí­tott a lán­con.

Az utca zaja úgy áram­lott át az ab­la­kon, a fa­la­kon, mint­ha a nagy óce­án zú­gá­sát hal­la­ná.

– A ten­ger mel­lé kel­le­ne men­nem… Nem is olyan bu­ta­ság ez a gö­rög­or­szá­gi út… Thessza­lo­ni­ki… Ka­va­la… Vagy va­la­me­lyik szi­get… Nem a zúgó, csap­ko­dó Észa­ki-ten­ger…

Tal el­mo­so­lyo­dott. Már nem elő­ször gon­dol a halk, csen­des pi­he­nés­re. Egy jacht va­la­me­lyik me­leg ten­ge­ren… Öreg­szik… Igen, ez a nyit­ja a do­log­nak. Öreg­szik. Be­le­fá­radt a sok iz­ga­lom­ba.

Vissza­dőlt az ágy­ra, be­huny­ta a sze­mét. Gon­do­la­ta­it vissza­pa­ran­csol­ta a je­len­be. Jó mód­szer­nek tar­tot­ta, hogy na­pon­ta össze­gez­te az ese­mé­nye­ket, ke­res­te az össze­füg­gé­se­ket, a lo­gi­kát. Ez már több­ször meg­men­tet­te a csap­dák­tól, a ve­szély­től.

Favo fog­lal­koz­tat­ta. A ba­rát­ja. Va­la­mi­kor Tal cir­kuszt akart ven­ni, gon­dol­ta, ez jó üz­let le­het. Az egyik cir­kusz­ban is­mer­ke­dett meg a tör­pé­vel, aki – mint ké­sőbb ki­de­rült – ak­kor már pén­ze­ket vett fel ki­sebb-na­gyobb ügy­kö­dé­sé­ért az egyik nyu­ga­ti tit­kos­szol­gá­lat­tól. Nem is tért vol­na vissza Ma­gyar­or­szág­ra, ha azok rá nem pa­ran­csol­nak.

A tör­pe meg­fe­le­lő hí­re­ket szál­lí­tott Ta­lon ke­resz­tül meg­bí­zó­i­nak, így ju­tott Tal tu­do­má­sá­ra a bio­csip is. Meg­be­szél­te az egyik nagy tröszt ve­ze­tő­jé­vel, és ha­tá­roz­tak: a le­írást meg kell sze­rez­ni, az in­té­ze­tet pe­dig el kell pusz­tí­ta­ni. Nagy kár, hogy Favo most be­le­bot­lott So­mo­di­ba… Tal érez­te, s gon­do­la­ta­i­ban min­dig vissza is tért rá, hogy Favo nem en­ge­di fut­ni So­mo­dit. Mint aho­gyan a biz­ton­sá­ga mi­att So­mo­di sem Fa­vót. S ha ez így van, ak­kor… A tör­pé­nek elég sok pén­ze van már kin­ti ban­kok­ban. Most a csip­üz­let­tel ezt jócs­kán ki­egé­szít­het­né… Az az ér­de­ke te­hát, hogy az üz­let za­var­ta­la­nul bo­nyo­lód­jék. A tör­pe So­mo­di el­len csak ak­kor lép, ami­kor már ö is el­hagy­ta az or­szá­got, meg­vár­ja, amíg a ka­mio­nos újra Ma­gyar­or­szág­ra jön, s ak­kor kint­ről egy táv­irat, egy név­te­len le­vél és So­mo­di­nak be­fel­leg­zett.

A csip­üz­let­re na­gyobb ve­szélyt je­lent most So­mo­di, aki nyil­ván nem uta­zik ad­dig el az or­szág­ból, amíg Fa­vót hi­deg­re nem te­szi. Ez a na­gyon ve­szé­lyes mun­ka be­lát­ha­tat­lan kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár­na. Csak egy: Favo la­ká­sá­nak pán­cél­szek­ré­nyé­ben sok min­den le­het… So­mo­di el­in­té­zi va­la­hol a tör­pét, a rend­őr­ség vizs­gá­lód­ni kezd, ter­mé­sze­te­sen ki­megy a vil­lá­ba, s ak­kor…

Tal pon­tos terv­vel ér­ke­zett, min­den kö­vet­kez­ménnyel szá­molt. De nem sza­bad ho­mok­sze­mek­nek ke­rül­ni a gé­pe­zet­be. Bár az első már ott csi­ko­rog. Da­ni­lo. Az is le­het­sé­ges – gon­dol­ta Tal –, hogy Da­ni­lo azért állt le be­szél­get­ni az­zal a pa­sas­sal, mert neki akart jelt adni, hogy va­la­mi nin­csen rend­jén. Ha pe­dig ez így van, ak­kor… Igen, ak­kor min­den ak­ci­ót azon­nal le kell fúj­ni, s in­du­lás haza! Nyil­ván, hogy ezek a pan­cser ola­szok vé­tet­tek va­la­mit. Vagy a lányt nem en­ged­ték át a ha­tá­ron, s őmi­at­ta kezd­ték fi­gyel­ni az ola­szo­kat.

– Az én ter­vem sem­mit sem ér, ha ilye­nek­kel kell dol­goz­nom. – mond­ta, s újra le­szállt az ágy­ról. A za­kó­ja után nyúlt, le­emel­te a szék kar­fá­já­ról, s fel­vet­te. Né­hány lé­pést sé­tált a szo­bá­ban. S hir­te­len meg­állt. Ki­pi­ro­so­dott, s el­ön­töt­te az iz­zad­ság.

– Per­sze, az is le­het – nyög­te –, az is le­het…

Elő­vet­te a re­vol­ve­rét, las­san fel­húz­ta, s vissza­csúsz­tat­ta a zse­bé­be. Az­tán be­sö­té­tí­tett, csak az éj­je­li­szek­ré­nyen álló kis­lám­pát gyúj­tot­ta meg. A ho­mály­ba húz­ta a fo­telt, s le­ült.

– Ezt is vé­gig kell gon­dol­nom…

Tal üz­le­te­i­hez a kez­dő tő­két ugyan­at­tól a tit­kos­szol­gá­lat­tól kap­ta, amely an­nak ide­jén Fa­vót is be­szer­vez­te… Hát­ha meg­tud­ták ezt a mos­ta­ni egyé­ni ak­ci­ó­ját? Ki is­me­ri a szol­gá­lat tit­ka­it? Ki tud­ja, hogy az őt meg­bí­zó elekt­ro­mos kon­szern­nél nincs-e em­be­rük? Az egész na­gyon za­va­ros. Hel­de­rék lány­szál­lít­má­nyai a szol­gá­lat­nak is fon­to­sak vol­tak. De Hel­der meg a nője piti em­ber­kék. Ő már ré­gen be­szün­tet­te vol­na az imp­resszá­ri­ós iro­dá­ját, de a szol­gá­lat ra­gasz­ko­dik hoz­zá… A mű­kincs­ke­res­ke­dés is be­fel­leg­zett egy idő­re… S nem is tud­ják, hogy ki ér­te­sí­tet­te a rend­őr­sé­get… A szol­gá­lat pe­dig gú­nyos hang­ra vál­tott.

– Mi tör­tént, Tal úr? A sok mun­ka ki­fá­rasz­tot­ta? Ak­kor most mi van? Ki az el­len­ség?

A tit­kos­szol­gá­lat ma­gyar­or­szá­gi re­zi­den­se Favo. A sö­tét szo­bá­ban meg­szó­lalt a te­le­fon. Tal egy pil­la­na­tig bi­zony­ta­lan volt: fel­ve­gye a kagy­lót? Úgy dön­tött, hogy igen.

– Tes­sék – mond­ta hal­kan.

– Tal úr?

– Tes­sék? – mond­ta, mint­ha nem ér­tet­te vol­na a kér­dést.

– Tal úr? Tal urat ke­re­sem…

– Nos? – vá­la­szolt Tal, mert meg­is­mer­te Be­ni­to hang­ját.

– Fel­me­he­tek?

– Mi­nek?

– Meg­hoz­tam az in­ge­ket, ami­ket…

– Jó, jöj­jön… – In­ge­ket? De nem, most nem Be­ni­to a hi­bás… Mi­ért kel­lett azt kér­dez­ni, hogy „mi­nek” akar fel­jön­ni… Kéz­be vet­te a pisz­tolyt, az ajtó felé tar­tot­ta, mint­ha a be­lé­pő­re cé­loz­na, az­tán el­tet­te a zse­bé­be. Nem gyúj­tott vil­lanyt, jó ez a ho­mály – gon­dol­ta. El­for­dí­tot­ta a kul­csot a zár­ban, az­tán a für­dő­szo­ba fa­lá­hoz hú­zó­dott, úgy állt, hogy a be­lé­pő ne lát­has­sa.

– A sa­ját mun­ka­tár­sá­tól kell fél­ni az em­ber­nek… Be­ni­to ko­po­gott.

– Gye­re! – most már át­tért a te­ge­zés­re. Őt vi­szont uraz­ta Be­ni­to. Nyí­lott az ajtó, az olasz be­lé­pett.

– Jó na­pot, uram! Sö­tét van itt…

Tal nem szó­lalt meg, meg­vár­ta, amíg Be­ni­to a szo­ba kö­ze­pé­re ér.

– Leg­alább nem jön­nek be a le­gyek!

Be­ni­to kö­te­les­ség­sze­rű­en ne­ve­tett. Tal be­kap­csol­ta a mennye­ze­ti égőt, s mu­tat­ta, ül­jön le a ven­dé­ge.

Az olasz fiú nem várt fel­szó­lí­tást, azon­nal mon­da­ni kezd­te.

– Két dol­got sze­ret­nék mon­da­ni, uram. Az egyik, hogy pa­ran­csa sze­rint be­szél­tem az igaz­ga­tó­val, s meg­ál­la­pod­tam, hogy hol­nap kora dél­után fel­ke­re­sem… Azt hi­szem, ez si­ke­rült min­den gya­nú nél­kül… Az úr na­gyon kész­sé­ges volt. De van rossz hí­rem is.

– Da­ni­lo?

– Igen. Ész­re­vet­te, hogy kö­ve­tik.

Tal na­gyot só­haj­tott. Le­ült, keze még min­dig a za­kó­ja zse­bé­ben volt. A pisz­tolyt fog­ta.

– Ezt rész­le­te­seb­ben mondd el.

– Na­gyon rész­le­te­sen nem tu­dom – men­te­ge­tő­zött Be­ni­to. – Kö­vet­te a szál­lo­dá­ból, és…

– Ezek sze­rint té­ged is kö­vet­tek? Most ide? Meg­bo­lon­dul­tál? Rám ho­zod a nyo­mo­zó­kat?!

Be­ni­to ijed­ten til­ta­ko­zott.

– Nem! Nem, uram… Most úgy jöt­tem, hogy sen­ki sem kö­vet­he­tett. Ezt tes­sék ne­kem el­hin­ni… Biz­tos, hogy nem kö­ve­tett sen­ki… Ha­csak…

– Ha­csak?

– Le­het, hogy önt is fi­gye­lik, uram… És ak­kor… A koc­ká­zat egy­for­ma.

Tal le­gyin­tett.

– Mondd to­vább.

– Da­ni­lót kö­vet­ték a szál­lo­dá­ból, ész­re­vet­te, s rá­szállt a nyo­mo­zó­ra. Úgy, hogy az nem tu­dott tőle sza­ba­dul­ni… Le­itat­ta, az­tán meg­szö­kött.

– Fur­csa mese…

– Nem mese, uram… És az sem, hogy Da­ni­ló­ra nem szá­mít­ha­tunk, mert már a ha­tár felé tart…

Tal sze­mé­ből düh áradt.

– Ki en­ged­te meg neki? Mi ez, óvo­da?! Is­ten bi­zony, mint­ha szán­dé­ko­san hoz­ná­tok a fe­jem­re a bajt! Mi az, hogy a ha­tár felé tart?!

Be­ni­to hall­ga­tott.

– Azt hi­szi­tek, hogy itt min­den­ki me­het a sa­ját feje után?! – há­bor­gott Tal. – Ilyen tár­sa­sá­got! Te vagy a fe­le­lős ér­tük! Ezt nem ússza­tok meg ott­hon!

– Itt ússzuk meg, uram.

– Per­sze… Itt ússzuk meg… A fene be­lé­tek!

Tal le­csen­de­se­dett. Mert va­ló­ban az a kér­dés: itt meg­ússzák-e? Ezt csak egy­fé­le­kép­pen le­het el­ér­ni. Az azon­na­li in­du­lás­sal. Aho­gyan Da­ni­lo tet­te.

Be­ni­to na­gyon hal­kan ugyan­ezt mond­ta. Csak egy­sze­rűb­ben.

– Me­ne­kül­nünk kel­le­ne, uram. Tal bó­lin­tott.

– Így igaz.

– Ak­kor én me­gyek is…

– Jó… Menj… Kinn majd ta­lál­kozunk… És meg­be­szél­get­jük, ho­gyan si­ke­rült ez a mun­ka ilyen ki­vá­ló­an…

Be­ni­to fel­állt.

Ko­pog­tak az aj­tón.

A két fér­fi ijed­ten né­zett egy­más­ra.

– Fegy­ve­red van?

Be­ni­to bó­lin­tott. Tal most nem gon­dolt arra, hogy ki­fe­je­zet­ten meg­til­tot­ta, hogy fegy­ver­rel jöj­je­nek az ola­szok, hisz min­den­kép­pen meg kel­lett óvni a tár­sa­sá­got a le­bu­kás­tól.

– Ki az?– kér­dez­te ér­des han­gon Tal.

– Én va­gyok… Favo…

– Egye­dül vagy?

– Igen… Nyiss már aj­tót!

Tal in­tett Be­ni­tó­nak, nyis­sa ki az aj­tót. Nem volt kulcs­ra zár­va, Favo meg­le­pő­dött, ami­kor Be­ni­tót meg­lát­ta. Vissza akart lép­ni, de Tal rá­szólt.

– Gye­re csak, ne ijedj meg!

– Jó na­pot – bic­cen­tett a tör­pe Be­ni­to felé.

Az olasz kel­let­le­nül mor­dult va­la­mit, s Tál­hoz for­dult. Né­me­tül mond­ta.

– In­du­lok, uram… Tal nem en­ged­te.

– Várj… Egy pil­la­nat… Te mi a fe­nét akarsz? – for­dult Fa­vó­hoz. – El­ment az eszed, hogy…

Favo fél­be­sza­kí­tot­ta.

– Mond­ha­tom? Vagy vár­jak?

– Mondd… Ez az úr… Lé­nyeg­te­len… Mondd.

– So­mo­di be­csa­pott té­ged – je­len­tet­te ki Favo, mint­ha va­la­mi öröm­hírt kö­zöl­ne. – Ha ma­gya­rul tud­nál, azt mon­da­nám, hogy át­vert… vagy­is ansch­win­deln… Ér­ted? Vagy an­go­lul aka­rod? Swind­le…

– Mit ga­gyogsz? Mi­vel csa­pott en­gem be So­mo­di?

Favo kí­ná­lás nél­kül ült le. Alig lát­szott ki a fo­tel­ból.

– El­ment Sem­jé­be… Kö­vet­tem… Ép­pen most tár­gyal az igaz­ga­tó­val. Az övé lesz a csip…

Tal most szin­te un­dort ér­zett régi ba­rát­ja iránt. Ide­jön él­vez­ni a di­a­da­lát, mint va­la­mi dög­evő.

– Hon­nan tud So­mo­di a csip­ről? Tő­led?

Tal is le­ült. Be­ni­to az aj­tó­ban áll­do­gált. Keze a ki­lin­csen, hogy az első in­tés­re el­tűn­hes­sen.

– Én ezt nem tu­dom – mond­ta a tör­pe. – Fi­gyel­tem, mert…

– Meg akar­tad ölni, mi?

– Nem… Vagy­is… Ez most mel­lé­kes… Tud­tam, hogy nem bíz­ha­tunk meg ben­ne. Érez­tem… Ezt nem le­het ma­gya­ráz­ni… Ez gaz­fic­kó… El­kí­sér­tem a gyár­ba, meg­vár­tam, amíg meg­pa­kol­ják a ka­mi­on­ját. S az­tán kö­vet­tem Sem­jé­be… Ami­kor a vi­har zen­gett, ak­kor ment be az in­té­zet­be… Fé­lel­me­tes idő egy újabb gyil­kos­ság­ra…

Mi­vel Tal hall­ga­tott, Favo meg­kér­dez­te.

– Most mit te­szünk?

Tal el­gon­dol­kod­va néz­te a tör­pét. Mint aki azon töp­reng, mi le­gyen a kö­vet­ke­ző lé­pés. Favo ar­cá­ról va­ló­ban a di­a­dal tük­rö­ző­dött, s va­la­mi fel­sőbb­sé­ges fö­lény.

Be­ni­to ér­tet­te a né­met nyel­vű be­szél­ge­tést. Ő he­lyes­nek ta­lál­ta, hogy az a bi­zo­nyos va­la­ki el­ment az in­té­zet­be, és meg­szer­zi azt, amit neki kel­lett vol­na. Sze­ren­csé­re! Ő te­hát me­het­ne is vissza Auszt­ri­á­ba, sen­ki sem te­het majd neki szem­re­há­nyást.

– In­dul­ha­tok? – kér­dez­te Talt.

Tal még min­dig Fá­vót bá­mul­ta. Rez­dü­let­len szem­mel, hosszan.

– Mit csi­nál­junk? – kér­dez­te a tör­pe.

– Meg­vár­juk a ka­mio­nost – vá­la­szolt hal­kan Tal.

– Hol?

– Itt…

– Itt a szál­ló­ban? – döb­bent meg Favo. – Ide­jön?

– Hová men­ne? Mond­tam neki; hogy ma be­szél­ni aka­rok vele… Ezt a pa­ran­csot nem szeg­he­ti meg.

Favo nem tud­ta el­dön­te­ni, hogy Tal ezt ko­mo­lyan mond­ja, vagy vic­cel. Ta­nács­ta­la­nul né­zett hol Be­ni­tó­ra, hol Tál­ra. Az a sej­té­se tá­madt, hogy eset­leg Tal küld­te Sem­jé­re So­mo­dit… S őt akar­ták ki­ját­sza­ni…

– Te tud­tad, hová megy So­mo­di? – kér­dez­te hal­kan.

– Én min­dent tu­dok – vá­la­szolt éle­sen Tal. – Ezt már az agyad­ba vés­het­ted vol­na. Én min­dent tu­dok.

– Te küld­ted oda? Talt meg­lep­te a kér­dés.

– Hü­lye…

Favo úgy tett, mint­ha nem hal­lot­ta vol­na a jel­zőt. Szó­ta­gol­va dör­mög­te maga elé: ansch­wi­deln…

– Mi van?

– Sem­mi…

Be­ni­to kö­ze­lebb lép­delt Tál­hoz.

– Uram, men­nünk kel­le­ne…

– Per­sze… Iga­zad van… – he­lye­selt Tal. S Fa­vó­hoz for­dult.

– Mi el­me­gyünk, ba­rá­tom… Még­sem vár­juk itt meg azt a má­sik urat… Az a vé­le­mé­nyem, menj szé­pen haza… A ku­dar­co­kat is tu­do­má­sul kell ven­nünk… Ha So­mo­di meg­szer­zi azt, amit kell, ak­kor jó hely­re fog ke­rül­ni, s nem fe­led­ke­zem meg ró­lad… Ne félj… De az az ér­zé­sem, hogy most már mi sem­mit sem te­he­tünk… Ér­ted?

Favo le­csú­szott a fo­tel­ból. Szó nél­kül in­dult az ajtó felé. Az­tán hir­te­len meg­for­dult. A ke­zé­ben re­vol­ver csil­lant.