2.

Azon a na­pon Bana Dé­nes ez­re­des, az el­há­rí­tás ve­ze­tő­je dél­előtt tíz órá­ra je­lez­te ér­ke­zé­sét hi­va­ta­lá­ba, de ké­sett, sőt dél­ben még híre-ham­va sem volt. Egy sor sür­gős do­log vár­ta. Pin­tér Béla al­ez­re­des, osz­tály­ve­ze­tő szin­te per­cen­ként ér­dek­lő­dött, hol sze­mé­lye­sen, hol te­le­fo­non a tit­kár­sá­gon. Be­lez­nay Gá­bor úgy­szin­tén a tü­rel­met­le­nek közé tar­to­zott. A vé­kony ter­me­tű, ma­gas őr­nagy a fel­de­rí­tő­ket irá­nyí­tot­ta és egy ügy­ben uta­sí­tás­ra várt. A tit­kár­nő is csak annyit tu­dott, hogy reg­gel a kü­lön vo­na­lon hí­vás ér­ke­zett, amely el­szó­lí­tot­ta fő­nö­két. Az­tán Zi­mo­nyi al­ez­re­des is be­fu­tott egy pak­sa­mé­tá­val a hóna alatt. A tech­ni­kai osz­tály éves igé­nyét, ki­mu­ta­tá­so­kat ho­zott alá­írás­ra.

Mind­hár­man ta­nács­ta­la­nul néz­tek egy­más­ra a tit­kár­sá­gon.

Zi­mo­nyi volt a leg­tü­rel­met­le­nebb. A mi­nisz­té­ri­um­ban úgy is­mer­ték, mint a pon­tos­ság és pre­cíz­ség baj­no­kát. Tu­do­má­nyos rang­ja volt. Az ál­ta­la ve­ze­tett la­bo­ra­tó­ri­um ki­vá­ló hír­név­nek ör­ven­dett. Ál­lan­dó vizs­gá­la­tok, kí­sér­le­tek foly­tak itt. Tud­ták róla, hogy min­dig két órá­val jár, a pa­ti­nás zseb­órá­ját csak kont­roll­nak hasz­nál­ta.

– Idő­re ma­gá­hoz ren­delt és most nincs se­hol – fa­kadt ki Zi­mo­nyi. – Mit tud­tok, hol le­het?

A köp­cös Pin­tér két uj­já­val meg­si­mí­tot­ta tö­mött ba­ju­szát és a tit­kár­nő­től hal­lott te­le­font em­lí­tet­te. Be­lez­nay pe­dig a vál­lát vo­no­gat­ta.

Zi­mo­nyi szé­les moz­du­lat­tal meg­cse­rél­te hóna alatt a pak­sa­mé­tát.

– Biz­tos ha­za­ment – for­tyant fel.

Azok ket­ten fel­kap­ták a fe­jü­ket. El­ső­ként Be­lez­nay szó­lalt meg:

– Ugyan, mi­ért ment vol­na haza?

– Ta­lán a tü­ze­lőt hoz­ták…

Pin­tér­nek le­esett az álla.

– Mi­cso­da? – há­po­gott.

Zi­mo­nyi nem le­pő­dött meg.

– Olyan hi­he­tet­len, hogy va­la­ki­nek hoz­zák a tü­ze­lő­jét? – kér­dez­te.

– Ne mar­hás­kodj, táv­fű­té­ses la­ká­sa van.

– Tán a víz­sze­re­lők­re vár…

Be­lez­nay cson­tos ar­cán mo­soly­fé­le fu­tott át.

– Na hi­szen – mond­ta. – Még csak ez kel­le­ne. Szin­te lá­tom ma­gam előtt a szitut, amint a fő­nök a sze­re­lő­ket vár­ja.

– Ha ezt hal­la­ná… – je­gyez­te meg a köp­cös al­ez­re­des.

Zi­mo­nyi fel­csat­tant:

– Jó len­ne, mert ak­kor már itt ülne. De nincs itt, így hop­pon ma­rad­tunk. És mi tör­tén­ne, ha meg­hal­la­ná? Olyan el­kép­zel­he­tet­len dol­got mond­tam?

Pin­tér töp­ren­ge­ni lát­szott, mint­ha min­dent ko­mo­lyan gon­dol­na.

– Lé­nye­gé­ben nem mond­tál el­kép­zel­he­tet­lent – vé­le­ke­dett.

– Na lá­tod…

– Csak annyi­ra kép­zel­he­tő el, mint az, hogy a mi­nisz­ter ko­sár­ral a ke­zé­ben sor­ban áll a csar­nok­ban bor­jú­hú­s­ért.

– Ha tud­nám, hogy ka­pok, a he­lyé­ben én is sor­ban áll­nék. Hó­na­pok óta nem lát­tam bor­jú­húst.

– Ak­kor ide­je, hogy el­fe­lejtsd…

Zi­mo­nyi­nak nyel­ve he­gyén volt a vá­lasz, de meg­ér­ke­zett az ez­re­des.

A vá­ra­ko­zók meg­könnyeb­bül­ten só­haj­tot­tak. Bana Dé­nes ki­pi­rult arca el­árul­ta, hogy si­e­tett, nem várt a lift­re, ha­nem gya­log jött a má­so­dik­ra. Azt is tud­ta, hogy az osz­tály­ve­ze­tők mi­ért to­po­rog­tak a tit­kár­sá­gon. A tár­sa­sá­got egy kéz­moz­du­lat­tal a szo­bá­já­ba in­vi­tál­ta. El­ső­nek Zi­mony­it vet­te és egy sor alá­írást adott a pak­sa­mé­tá­ra. A tech­ni­kai osz­tály ve­ze­tő­je már­is si­e­tett a dol­gá­ra. Be­lez­nay is meg­kap­ta a szük­sé­ges uta­sí­tá­so­kat, de az ez­re­des vissza­tar­tot­ta és meg­hall­gat­ta Pin­tér be­szá­mo­ló­ját egy konk­rét ak­ció ered­mé­nyé­ről.

Ezt kö­ve­tő­en Bana át­te­le­pe­dett a do­hány­zó­asz­tal­hoz és he­lyet mu­ta­tott a ké­nyel­mes fo­te­lok­ban. Ci­ga­ret­tát vett elő és las­sú moz­du­la­tok­kal rá­gyúj­tott. A köp­cös al­ez­re­des nyom­ban kö­vet­te pél­dá­ját. Be­lez­nay kis­sé el­hú­zó­dott a kö­ze­lük­ből, mert ki nem áll­hat­ta a do­hány­füs­töt.

– Reg­gel, alig­hogy be­tet­tem a lá­bam, át­hí­vat­tak a kül­ügy­be – kö­zöl­te az ez­re­des. – Mint ahogy azt teg­nap­előtt je­lez­ték, ma meg­kap­ták a hi­va­ta­los ér­te­sí­tést a por­tu­gál kö­vet­ség­től az el­tűnt mun­ka­társ mi­att. Ezt tár­gyal­tuk egész dél­előtt. Az ügy na­gyon ké­nyes. Vil­lám­gyor­san elő kell ke­rí­te­nünk ezt az em­bert és kéz­zel­fog­ha­tó­an bi­zo­nyí­ta­ni, hogy mer­re járt, mit csi­nált, mi­ért volt szük­sé­ge erre a bú­jócs­ká­ra… Mind­ezt, per­sze, anél­kül, hogy őt ma­gát meg­kér­dez­nénk – foly­tat­ta az ez­re­des. – Nincs jo­gunk ugyan­is sem­mi­fé­le ki­kér­de­zés­re, va­la­mint moz­gá­sá­nak a kor­lá­to­zá­sá­ra, a ki­hall­ga­tás­ról nem is be­szél­ve. Csu­pán egyet te­he­tünk, ud­va­ri­a­san fel­kér­jük, hogy ké­se­de­lem nél­kül je­lent­kez­zék szol­gá­la­ti he­lyén… Ért­he­tő?

Pin­tér ki­lök­te szá­já­ból a füs­töt és azt mond­ta:

– Te­hát meg­kö­tö­zött kéz­zel és láb­bal kell úsz­nunk és örül­jünk, hogy le­ve­gőt ve­he­tünk, el­len­ben meg­kö­ve­te­lik a cél­ba érést, még­hoz­zá idő­re. Mond­ha­tom, vi­lág­csúccsal kell be­üt­nünk a cél­ba.

Bana ne­ve­tett.

– Jól lá­tod – bó­lin­tott. – De az a vé­le­mé­nyem, hogy ezek a meg­kö­té­sek má­sod­la­go­sak, mert nem érin­tik és nem kor­lá­toz­zák az el­tűnt mun­ka­társ fel­ku­ta­tá­sá­ra és meg­ta­lá­lá­sá­ra vo­nat­ko­zó in­téz­ke­dé­se­in­ket. Mind­egy, ho­gyan és mi­lyen úton, de meg kell ta­lál­nunk. Az már az­tán mel­lé­kes, hogy az il­le­tő ezt mi­ért tet­te. Er­ről a vé­le­mé­nyün­ket le­ír­hat­juk, az­tán tá­jé­koz­tat­hat­juk a Kül­ügy­mi­nisz­té­ri­u­mot, azok pe­dig a kö­vet­sé­get, anél­kül hogy egyet­len hi­va­ta­los kér­dést is fel­ten­nénk en­nek a mun­ka­társ­nak.

– Az el­tű­nés kö­rül­mé­nyé­re nem ad­tak sem­mi­fé­le tám­pon­tot vagy uta­lást?

Bana a fe­jét ráz­ta.

– Olyan se­gít­sé­get, amely­nek hasz­nát ven­nénk, nem kap­tunk – mond­ta és is­mer­tet­te a hi­va­ta­los ér­te­sí­tést.

Eb­ből ki­de­rült, hogy az el­tűnt mun­ka­társ, a har­minc­öt éves José Dos San­tos a kö­vet­ség fu­tá­ra volt. Gyak­ran uta­zott, fő­ként Lissza­bon­ba. A kér­dé­ses na­pon is on­nan vár­ták ér­ke­zé­sét. Sze­mély­gép­ko­csi­já­val uta­zott, egy Ford Ca­pri­val, amely alig pár hó­na­pos volt és acél­kék. A fu­tár elő­ző na­pon Bécs­ből adott jel­zést és az éj­sza­kát ott töl­töt­te. Dél táj­ban fel­hív­ta a kö­vet­sé­get és je­len­tet­te ér­ke­zé­sét. Egész dél­után vár­ták, de nem ment be. Más­nap hi­á­ba hív­ták te­le­fo­non a la­ká­sát, a kagy­lót nem vet­te fel. Ki­men­tek hoz­zá és a kö­vet­sé­gen le­tét­be ha­gyott tar­ta­lék kulccsal ki­nyi­tot­ták az aj­tót. A la­kás üres volt és sem­mi nyo­mát nem lát­ták a fu­tár meg­ér­ke­zé­sé­nek. A ko­csi­ját sem ta­lál­ták a ház előtt.

A kö­vet­ség a tör­tén­te­ket je­lez­te a Kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um­nak. Negy­ven­nyolc órát vár­tak és mi­után José Dos San­tos ez­u­tán sem ke­rült elő, hi­va­ta­lo­san je­len­tet­ték az el­tű­né­sét. Utal­tak arra is, hogy a la­kást át­ku­tat­ták, de sem­mi olyan nyo­mot nem ta­lál­tak, amely az el­tűnt fér­fi hol­lé­tét sej­tet­né. Ha­tá­ro­zot­tan le­szö­gez­ték, hogy a fu­tár meg­ér­ke­zett Bu­da­pest­re. Vele együtt el­tűnt a dip­lo­má­ci­ai-fu­tár­cso­mag is, amely ko­csi­já­nak cso­mag­tar­tó­já­ban volt. Az ér­te­sí­tés­hez mel­lé­kel­ték José Dos San­tos fény­ké­pét és pon­tos sze­mély­le­írá­sát. Kö­zöl­ték azt is, hogy nőt­len és az anya­nyel­vén kí­vül né­me­tül és ma­gya­rul be­szél.

A tá­jé­koz­ta­tót kö­ve­tő­en Be­lez­nay Gá­bor kért szót.

– Je­len­tem, két nap­pal ez­előtt az al­ez­re­des elv­társ­tól kap­tam pa­ran­csot egy nyu­gat­né­met rend­szá­mú Ford Cap­ri gép­ko­csi meg­ke­re­sé­sé­re, amely szin­tén acél­kék. Azo­nos len­ne a fu­tá­ré­val?

– Igen és azért ad­tam, hogy min­dent tud­junk meg róla, amit le­het. Ta­lán van va­la­mi ér­de­kes?

– A rend­szám meg­ka­vart, kü­lön­ben már előbb szó­lok.

– Mi­ért ka­vart meg?

– Azt hit­tem, a Cap­ri be­jegy­zett dip­lo­ma­ta­rend­szám­mal köz­le­ke­dik.

– A ko­csit Bonn­ban tart­ják nyil­ván.

Be­lez­nay be­esett arca fe­szült iz­gal­mat árult el. En­ge­délyt kért, hogy jegy­ze­té­ért men­jen. Né­hány perc múl­va már jött is si­et­ve. Bana Dé­nes jól is­mer­te be­osz­tott­já­nak min­den rez­dü­lé­sét. Sej­tet­te, hogy va­la­mi fon­tos do­log­ra buk­kant, amit azon­ban hal­lott, az fe­lül­múl­ta kép­ze­le­tét.

– A Cap­ri két nap­pal ez­előtt át­lép­te az or­szág­ha­tárt Auszt­ria felé és ugyan­azon a na­pon vissza­tért – mond­ta az őr­nagy, majd be­le­ol­va­sott a je­len­tés­be. – Ve­ze­tő­je mind­két eset­ben a dip­lo­ma­ta-út­le­vél­lel ren­del­ke­ző José Dos San­tos volt.

Pin­tér hang­ja re­ked­ten csen­gett, ami­kor meg­szó­lalt:

– Ez mit je­lent­sen?

– Azt, hogy a fu­tár­nak min­den hí­resz­te­lés­sel el­len­tét­ben nem ve­szett nyo­ma – vé­le­ke­dett az őr­nagy.

Bana a hom­lo­kát rán­col­ta, te­kin­te­te a sem­mi­be me­redt.

– Itt va­la­mi nem egye­zik – mor­mog­ta. – Va­la­mi óri­á­si fél­re­ér­tés le­het. Fel­té­te­le­zem, a té­nyek helyt­ál­ló­ak.

Be­lez­nay bó­lin­tott.

– Meg­ke­re­sé­sünk­re ezt je­len­tet­te a ha­tár­őr­ség – mond­ta. – Biz­tos va­gyok ab­ban, hogy va­lós ada­to­kat kö­zöl­tek és ezek fél­re­ért­he­tet­le­nek.

– Va­jon er­ről mi­ért nem tud a kö­vet­ség? – ve­tet­te köz­be Pin­tér.

Bana te­kin­te­te élénk lett.

– Ez az egész kezd ne­kem nem tet­sze­ni – ál­la­pí­tot­ta meg. – Hadd hall­jam még egy­szer…

Be­lez­nay fel­ol­vas­ta a ha­tár­őr­ség je­len­té­sét a nyu­gat­né­met rend­szá­mú, acél­kék Ford Cap­ri­ról, ame­lyet a por­tu­gál kö­vet­ség fu­tá­ra ve­ze­tett. Sza­va­it hosszú csend kö­vet­te. Az ez­re­des a le­ve­gőt bá­mul­ta, míg a köp­cös Pin­tér a mély fo­tel­ba süllyed­ve ba­ju­szát bab­rál­ta. Az ese­mé­nyek le­het­sé­ges ma­gya­rá­za­tát ku­tat­ták.

Bana kis­vár­tat­va a tér­dé­re csa­pott és azt mond­ta:

– Bár a té­nyek el­lent­mon­da­nak egy­más­nak, mind­ket­tőt tu­dó­má­sul kell ven­nünk. A leg­egy­sze­rűbb ma­gya­rá­zat ta­lán az len­ne, hogy az ér­de­kel­tek, a fu­tár és a kö­vet­ség két ma­lom­ban őröl­nek, ezért nem ér­tik egy­mást. Csak­hogy nem hi­szek az ilyen egy­sze­rű ma­gya­rá­za­tok­ban. Itt va­la­mi­nek len­nie kell.

– A kö­vet­ség mi­ért nem tud a fu­tár út­já­ról? – is­mé­tel­te Pin­tér.

– Könnyeb­bet kér­dezz, Béla – mond­ta az ez­re­des.

– Fel­té­te­le­zem, hogy ez a Dos San­tos nem ön­szán­tá­ból fu­ri­ká­zik.

– De a kö­vet­ség meg­bí­zá­sá­ból sem.

– Az majd ki­de­rül.

Bana in­ge­rült moz­du­lat­tal el­nyom­ta a ci­ga­ret­tá­ját.

– Már ki­de­rült, hogy nem a kö­vet­ség uta­sí­tot­ta az el­múlt két nap so­rán – mond­ta emelt han­gon. – Ez eset­ben nem kon­gat­ták vol­na meg a ha­ran­got a Kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um­ban. Negy­ven­nyolc órá­juk volt a gon­dol­ko­dás­ra, hogy mi­ért nem je­lent­ke­zett ez a San­tos, ha egy­szer meg­ér­ke­zett. – Az őr­nagy­hoz for­dult. – Azon­nal nézz utá­na, hogy a kér­dé­ses nap reg­ge­lén va­ló­ban be­lé­pett-e a ha­tá­ron? Azt kö­zöl­ték, hogy elő­ző dél­után Bécs­ből je­lez­te ér­ke­zé­sét.

Be­lez­nay már­is in­dult.

– Il­le­ne, hogy va­la­mi el­kép­ze­lé­sünk le­gyen az ügy­ről – je­gyez­te meg csen­de­sen Pin­tér. Fél­be­hagy­ta ba­ju­szá­nak bab­rá­lá­sát és elő­vett egy ci­ga­ret­tát. Nem gyúj­tott rá, csak for­gat­ta uj­jai kö­zött.

– Ne­kem csu­pán ér­zé­sem van, az pe­dig azt súg­ja: va­la­mi nem egye­zik itt. Meg­lásd, ka­punk mi még újabb ta­lányt.

– Va­la­mi vá­laszt csak kell ad­nunk.

– Ha­ma­ro­san meg­kap­ják a kül­ügy­ből.

– Kí­ván­csi va­gyok, mit szól­nak, ha meg­tud­ják, hogy az el­tűnt­nek vélt fu­tár­juk ví­gan ide-oda utaz­ga­tott.

Bana Dé­nes fel­kap­ta a fe­jét.

– Ezt még ko­rai az or­ruk­ra köt­ni – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan. – Nincs az elő­ír­va, hogy a hi­va­ta­los be­je­len­tés nap­ján már­is ered­ményt kell fel­mu­tat­nunk. Le­het, hogy ütő­kár­tyát tar­tunk a ke­zünk­ben. Vár­junk ez­zel még egy ke­ve­set.

Pin­tér ön­gyúj­tó­já­val ját­sza­do­zott, a meg­pu­hult ci­ga­ret­tát az asz­tal szé­lé­re he­lyez­te.

– Ak­kor mi­lyen vá­laszt adunk? – kér­dez­te.

– A szo­ká­so­sat…

– Nincs tu­do­má­sunk róla, hogy bal­ese­tet szen­ve­dett vol­na, kór­ház­ban nem fek­szik. Kész!

– Na­gyon he­lye­sen fo­gal­ma­zol.

Pin­tér fel­vet­te ci­ga­ret­tá­ját és rá­gyúj­tott. Két nap­ja, ami­kor je­lez­ték a fu­tár el­tű­né­sét, az első dol­guk az volt, hogy a bal­ese­te­ket szám­ba ve­gyék és a kór­há­zi ágy­nyil­ván­tar­tó­nál ér­dek­lőd­je­nek. Ezen kí­vül rá­di­ón táv­mon­da­tot küld­tek a rend­őri szer­vek­nek a nyu­gat­né­met rend­szá­mú, acél­kék Ford Cap­ri­ról, s kér­ték, je­lez­zék, ha te­rü­le­tü­kön ta­lál­koz­nak vagy lát­ják a gép­ko­csit.

– A ko­csi­ról sem­mi más hírt nem kap­tunk? – ér­dek­lő­dött az al­ez­re­des.

– Ko­ráb­ban gyak­ran lát­ták az egyik kül­te­rü­le­ti pi­ac­nál.

– Mi a fene? Ta­lán ti­tok­ban sza­kács­ko­dik a fu­tár és maga jár be­vá­sá­rol­ni.

Bana meg­von­ta a vál­lát.

– Le­het­sé­ges – mond­ta. – Min­den­eset­re teg­nap ez volt az egyet­len nyom. Gon­dol­tam, pró­bál­juk meg, hát­ha el­in­dul­ha­tunk raj­ta. A meg­bí­zást Hód kap­ta, ahogy tu­dom, már be­le­len­dült. Kí­ván­csi va­gyok, mit tud meg a pi­a­con.

A Hód fe­dő­né­ven te­vé­keny­ke­dő el­há­rí­tó­tiszt köz­vet­le­nül az ez­re­des irá­nyí­tá­sa alá tar­to­zott. A fi­a­tal­em­ber már szám­ta­lan ügy­ben dol­go­zott, si­ke­re­sen ol­dott meg bo­nyo­lult, ne­héz fel­ada­to­kat is.

Pin­tér né­há­nyat szí­vott ci­ga­ret­tá­ján, majd las­san ki­fúj­ta a füs­töt, s ennyit mon­dott:

– Cherc­hez la fem­me.

Bana für­ké­sző pil­lan­tást ve­tett Pin­tér­re.

– Azt hi­szed, az egész­nek va­la­mi asszony az oka? – kér­dez­te.

– Ez olyan le­he­tet­len?

– Igen, le­he­tet­len.

– Mi­ért?

– Nem azt vi­ta­tom, hogy en­nek a San­tos­nak le­het-e ba­rát­nő­je vagy sem. Elő­for­dul­hat, hogy több is van. De az le­he­tet­len, hogy egy nő mi­att fe­lejt­ke­zett vol­na meg a mun­ká­já­ról.

– Ak­kor mi mi­att?

Bana szét­tár­ta kar­ját.

– Ha tud­nám, meg­mon­da­nám – fe­lel­te. – Pró­báld ki­csit sor­rend­be rak­ni a dol­go­kat. Lissza­bon­ból jött ko­csi­val, s utol­já­ra Bécs­ben pi­hent meg. A hosszú út alatt egy pil­la­nat­ra sem fe­lejt­ke­zett meg ma­gá­ról, fel­ada­tá­ról, ar­ról, hogy a cso­mag­tar­tó­ban ott hoz­za a dip­lo­má­ci­ai pos­tát, ame­lyet vár­tak Bu­da­pes­ten. Is­mét­lem, egész úton nem fe­lejt­ke­zett meg er­ről – foly­tat­ta. – Sőt, még Bécs­ből is Bu­da­pest­re te­le­fo­nált a kö­vet­ség­re, hogy más­nap meg­ér­ke­zik. Még rá­dob egy la­pát­tal, ami­kor be­fut a fő­vá­ros­ba. Te­le­fo­non be­je­lent­ke­zik… Nos, ez az a pil­la­nat, hogy jöj­jön a hop­pá!

– Mi­lyen hop­pá? – ve­tet­te köz­be Pin­tér.

Bana ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

– Ek­kor jött az a hop­pá, hogy meg­ütöt­te a fe­jét a kis manó – mond­ta. – Ez volt az a pil­la­nat, ami­kor el­fe­lejt­ke­zett min­den­ről. Leg­alább­is a té­nyek erre utal­nak. El­fe­lejt­ke­zett mun­ka­he­lyé­ről, be­osz­tá­sá­ról, fel­ada­tá­ról és a pos­ta­zsák­ról, te­hát min­den­ről. Még csak a la­ká­sá­ra sem ment, hogy meg­pi­hen­jen, zu­ha­nyoz­zon, ne­tán át­öl­töz­zön… Va­la­hol itt rej­lik az a bi­zo­nyos for­du­ló­pont… Ez az a pil­la­nat, hogy ke­re­ket ol­dott – foly­tat­ta az ez­re­des. – A nagy ta­lány: mi­ért? Azt kel­le­ne tud­nunk, hon­nan te­le­fo­nált a kö­vet­ség­re? Ezt a la­ká­sá­ról is meg­te­het­te vol­na. Te­hát va­la­mi­nek tör­tén­nie kel­lett. Ha tud­nánk a konk­rét he­lyet, ta­lán kö­vet­kez­tet­het­nénk erre. Per­sze a fe­jét nem vesz­tet­te el, hi­szen a kö­vet­ke­ző két nap át­haj­tott az oszt­rá­kok­hoz, majd vissza­tért. Ez arra utal, hogy nő nem ült rá a nad­rág­já­ra. Ak­kor ugyan­is nem utaz­ga­tott vol­na ilyen lá­zas tem­pó­ban. Te­hát nem áll fenn ese­tünk­ben a hí­res fran­cia mon­dás: Cherc­hez la fem­me! Pró­báld ilyen sor­rend­be rak­ni a dol­go­kat.

– Sor­rend­be rak­tam, de min­dig va­la­mi nő fész­ke­lő­dött bele a gon­do­la­tom­ba.

– Éhes disz­nó mak­kal ál­mo­dik…

Pin­tér dur­cás ar­cot vá­gott, de meg­szó­lal­ni nem volt ide­je, mert Be­lez­nay Gá­bor ér­ke­zett újabb pa­pír­ral a ke­zé­ben.

– Je­len­tem, a nyu­ga­ti ha­tár­át­ke­lő­he­lyek­nek táv­mon­da­tot ad­tam le – mond­ta az őr­nagy. – Te­le­xen je­lez­ték, hogy dél­előtt tíz óra tájt lép­te át a ha­tárt He­gyes­ha­lom­nál… Mi­vel gya­kor­ta úton van, sze­mé­lye­sen is­me­rik Dos San­tost és…

Bana egy kéz­moz­du­lat­tal fél­be­sza­kí­tot­ta:

– Gá­bor, azt is tudd meg, ha ko­csi­val uta­zott, min­dig ezt az át­ke­lő­he­lyet hasz­nál­ta-e.

– Gon­dol­tam erre és er­ről is tá­jé­ko­zód­tam.

– Ki vele! – csat­tant fel az ez­re­des.

– Min­dig He­gyes­hal­mot vá­lasz­tot­ta… Ki­vé­ve a na­pok­ban az utób­bi két ese­tet, ami­kor Szent­gott­hárd­nál hagy­ta el az or­szá­got Graz­nak és itt is tért vissza.

Bana di­a­dal­mas te­kin­tet­tel né­zett rá­juk.

– Nos, mit mond­tam az előbb? – kér­dez­te. – Lesz még újabb ta­lány eb­ben az ügy­ben. íme, már­is itt van. Higgyé­tek el, hogy va­la­mi van a dol­gok hát­te­ré­ben.

– Járt utat já­rat­lan­ért el ne hagyj! – ve­tet­te köz­be Pin­tér.

– Úgy, ahogy mon­dod – fe­lel­te az ez­re­des.

– Ala­pos oka le­he­tett, hogy fel­ad­ta szo­kott út­vo­na­lát.

– Bi­zony volt is. S ez az ok le­het a ta­lány kul­csa, meg­fej­tés a vi­sel­ke­dé­sé­re.

– Le­het, hogy Dél-Auszt­ri­á­ban volt dol­ga és arra rö­vi­debb az út – vé­le­ke­dett a köp­cös al­ez­re­des. – Sze­rin­tem a ta­lány meg­ol­dá­sá­nak a kul­csa min­den­kép­pen uta­zá­sá­nak oka és nem a meg­vál­toz­ta­tott út­vo­nal.

Bana Dé­nes fi­gyel­mez­te­tő­en emel­te uj­ját a ma­gas­ba.

– Egy a lé­nyeg – hang­sú­lyoz­ta. – Ered­ményt kell fel­mu­tat­nunk mi­nél előbb. Eh­hez pe­dig a fu­tár nyo­má­ra kell buk­kan­nunk. Biz­tos va­gyok ab­ban, hogy a kö­vet­ség tü­rel­met­len lesz. A ha­tár­át­ke­lő­he­lye­ket azon­nal ér­te­sí­te­ni kell, fő­ként a nyu­ga­ti­a­kat, ha ez a Dos San­tos is­mét meg­je­len­ne, kö­zöl­jék vele, hogy a kö­vet­sé­ge hi­va­ta­los meg­ke­re­sést jut­ta­tott el a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um­hoz. Biz­to­sít­sák, hogy te­le­fon­össze­köt­te­tés­be lép­hes­sen a kö­vet­ség­gel, ezen­kí­vül nyom­ban ér­te­sít­se­nek min­ket… Hang­sú­lyoz­ni kell, hogy ez nem kö­rö­zés – foly­tat­ta az ez­re­des. – A leg­na­gyobb ud­va­ri­as­ság­gal, de ha­tá­ro­zot­tan bán­ja­nak vele és a leg­lé­nye­ge­sebb, amit már mond­tam is, hogy nem sza­bad fel­tar­ta­ni. Vi­sel­ked­je­nek úgy, mint­ha egy üze­ne­tet kel­le­ne csu­pán át­ad­ni­uk. Ha Dos San­tos úr nem tesz ele­get fel­szó­lí­tá­suk­nak, el­há­rít­ja a te­le­font és ki­uta­zik az or­szág­ból, ak­kor er­ről ér­te­sít­jük a kö­vet­sé­get, meg­fe­le­lő­en do­ku­men­tál­va ál­lí­tá­sun­kat… Félő azon­ban, hogy nem ilyen egy­sze­rű lesz ez az ügy.

Sza­va­it csend kö­vet­te. Pin­tér tö­vig szí­vott ci­ga­ret­tá­já­nak csonk­ját mé­re­get­te, mint­ha at­tól vár­na vá­laszt, majd nagy gond­dal el­nyom­ta a szé­les ha­mu­tar­tó­ban. Be­lez­nay né­hány gon­do­la­tát ve­tet­te pa­pír­ra, hogy az el­há­rí­tó­fő­nök uta­sí­tá­sát pon­to­san to­váb­bít­sa majd.

Pin­tér kért szót:

– Van va­la­mi el­kép­ze­lés arra vo­nat­ko­zó­lag, hogy mit ke­res­he­tett azon a pi­a­con Dos San­tos, ahol gyak­ran meg­for­dult ko­csi­já­val?

Bana a fe­jét in­gat­ta.

– Egy biz­tos: nem vá­sá­rol­ni me­he­tett – mond­ta. – De nincs öt­le­tünk, hogy mi­ért jár­ha­tott oda.

– Ak­kor Hód mi­lyen fel­ada­tot ka­pott?

– Azt ku­tat­ja, hogy lát­ták-e Dos San­tost a pi­a­con for­go­lód­ni. Ennyi az egész, nem több! Per­sze az egyik kér­dés hoz­za majd ma­gá­val a töb­bit. Ne­tán akad va­la­ki, aki lát­ta vagy tud róla va­la­mit, ak­kor majd más kér­dé­se­ket is fel­te­he­tünk. Min­den­eset­re a sze­mély­le­írá­sa elég jel­leg­ze­tes. Igaz, Gá­bor?

Be­lez­nay fel­kap­ta a fe­jét.

– Gön­dör haj, el­ál­ló fül, nagy orr – mond­ta ka­pás­ból.

Bana a töp­ped­ten ülő köp­cös al­ez­re­des­hez for­dult.

– Női szem­mel nem egy szív­dög­lesz­tő tí­pus – szö­gez­te le. – Per­sze, ez nem azt je­len­ti, hogy eset­leg nin­csen sze­re­tő­je, vagy ne­tán sze­re­tői. Gye­rek­ko­rom­ban az ut­cánk­ban volt egy susz­ter, ala­csony, sán­ta em­ber. Az sem volt egy szív­dög­lesz­tő tí­pus, még­is tele volt nők­kel. A pol­gár­asszo­nyok egy­más­nak ad­ták a ki­lin­cset, ami­kor a ci­pő­ket hoz­ták. Jól lát­tam az ab­la­kunk­ból, ami­kor ki­tet­ték az üz­let­aj­tó­ra a táb­lát és oda­bent­ről el­húz­ták a füg­gönyt. A sán­tá­nál a cse­léd­lá­nyok lab­dá­ba sem rúg­tak. Hát ilyen az élet e te­kin­tet­ben most is. Nem le­het tud­ni, mit rejt a kül­ső.

Be­lez­nay fel­ol­vas­ta a ha­tár­át­ke­lő­he­lyek­nek meg­fo­gal­ma­zott uta­sí­tást, va­la­mint a rend­őri szer­vek­nek kül­den­dő ér­te­sí­tést. Az el­há­rí­tó­fő­nök egyet­ér­tett ez­zel, majd né­hány fo­lya­mat­ban levő ügyet meg­tár­gyal­tak. Mire be­fe­jez­ték, már késő dél­után volt, az ebéd­idő ré­gen el­múlt.

– Ebé­del­te­tek már? – kér­dez­te az ez­re­des, az­tán rá­döb­bent, hogy fe­les­le­ge­set kér­de­zett. Elég volt lát­ni be­osz­tot­tai ar­cát. – Hát per­sze, en­gem vár­ta­tok… Men­jünk és kap­junk be va­la­mit.

– Hol? – tu­da­kol­ta Be­lez­nay.

Bana vál­lat vont.

– Me­he­tünk a Nim­ród­ba vagy a Vi­ga­dó­ba – mond­ta. – Mind­ket­tő kö­zel van.

Pin­tér meg­kö­szö­rül­te a tor­kát.

– Ren­det­len­ke­dik a gyom­rom, ta­lán jó is, hogy ki­ma­radt az ebéd – mond­ta. – Majd né­zek a bü­fé­ben va­la­mi kek­szet, az jó tesz, fel­szív­ja a sa­vat.

– Le­het, hogy ép­pen ez hi­ány­zik – vé­le­ke­dett az ez­re­des. – A sav!

Pin­tér bi­zony­ta­la­nul né­zett.

– A keksz biz­tos jót fog ten­ni – vé­le­ke­dett.

Bana Dé­nes el­mo­so­lyo­dott az orra alatt.

– Gyer­tek, ha mon­dom – in­tett az ajtó felé. – A ven­dé­ge­im vagy­tok, a ke­ser­vit en­nek a té­to­vá­zás­nak.

Be­lez­nay már­is moz­dult, a nyo­má­ban Pin­tér is.

– Majd va­la­mi könnyűt vá­lasz­tok – mond­ta az al­ez­re­des. – Ami a sa­vat föl­szív­ja.

Be­lez­nay az el­há­rí­tó­fő­nök­re pil­lan­tott. Az ez­re­des ka­csin­tott.

– Egyél főtt krump­lit – ja­va­sol­ta Pin­tér­nek. – Az meg­szün­te­ti a sa­vat, el­in­té­zem, hogy egy tek­nő­vel kap­jál.