8.

Es­té­re el­rom­lott az idő. Ko­rán sö­té­te­dett, az ég­bol­ton eső­fel­hők úsz­tak. A Csip­csup ho­má­lyos fé­nyé­vel pró­bált tet­sze­leg­ni a sö­tét­be ve­sző bér­ház tö­vé­ben. Oda­bent szólt a zon­go­ra, né­hány ven­dég kö­nyö­költ a ke­rek asz­ta­lok­nál. Kint­ről az üve­gen át lát­ni le­he­tett a szín­pad­ként meg­vi­lá­gí­tott ital­pul­tot. Egy bor­zas fejű, cson­tos arcú lány se­rény­ke­dett a ká­vé­fő­ző­gép­nél. Az erős ne­on­fény­ben olyan volt az arca, mint az élet­te­len pró­ba­bá­buk­nak a ki­ra­ka­tok­ban.

Ba­las­sa Pé­ter nem ment be. El­hú­zott az eszp­resszó előtt, majd tá­vo­labb meg­állt a jár­da szé­lén. Szem­ben egy föld­szin­tes ház nyúj­tó­zott. A pin­ce­ab­la­ko­kon fény szű­rő­dött a jár­dá­ra.

Ba­las­sa át­vá­gott az út­tes­ten, és a la­ka­tos­mű­hely aj­ta­já­hoz lé­pett. Meg­vi­selt fa­lép­cső ve­ze­tett a mély­be.

A mű­hely sar­ká­ban levő sa­tu­pad­nál egy fér­fi se­rény­ke­dett. Ég­nek me­re­dő vö­rös haja lán­gol­ni lát­szott a pad fe­lett lógó vil­lany fé­nyé­ben.

Jöt­té­re a mun­kás­ru­hás fér­fi le­tet­te a ka­la­pá­csot.

– Jó es­tét – kö­szönt Ba­las­sa. Gyors pil­lan­tást ve­tett kör­be. A vö­rös ha­jún kí­vül sen­ki sem volt a mű­hely­ben.

– Jó es­tét, uram… Mi­ben áll­ha­tok a ren­del­ke­zé­sé­re? – kér­dez­te amaz.

– Ta­kács Gá­bort ke­re­sem…

– Pa­ran­csol­jon. – A vö­rös hajú meg­tö­röl­te ke­zét egy ola­jos rongy­ba. Ba­las­sa be­lé­pett a pa­dot meg­vi­lá­gí­tó égő fé­nyé­be, és a fér­fi ar­cá­ba né­zett.

– Ne­künk be­szél­ni­va­lónk van egy­más­sal – mond­ta je­len­tő­ség­tel­je­sen. Amaz ér­tet­le­nül né­zett.

– Nem is­me­rem önt, uram.

– Ez ide­ig én sem is­mer­tem önt…

A vö­rös hajú ar­cán za­var fu­tott vé­gig. Mind­ez egy szem­vil­la­ná­sig tar­tott, az­tán már­is kö­zö­nyös lett.

– Ta­lán on­nan jött – kezd­te, és bi­zony­ta­lan moz­du­la­tot tett a fe­jé­vel.

– Nem a fő­ka­pi­tány­ság­tól jöt­tem – mond­ta Ba­las­sa. – És nem Tom­pai nyo­mo­zó­had­nagy kül­dött… Ő is más mi­att járt itt.

– Nem ér­tem.

– Majd meg­ér­ti… En­gem más kül­dött.

– Más? – cso­dál­ko­zott a fér­fi.

Ba­las­sa kö­ze­lebb lé­pett, hogy kar­tá­vol­ság­nyi­ra le­gyen tőle.

– Egy ba­rát – ta­gol­ta a sza­va­kat. – És maga min­den­re vá­laszt fog adni ne­kem, ami vele kap­cso­la­tos volt… Szán­tai Jó­zsef, elég ennyi?

Amaz hát­ra­ug­rott egy lé­pést, a sze­me a ré­mü­let­től ki­ke­re­ke­dett.

– Az le­he­tet­len – da­dog­ta –, hi­szen ő…

– Be­le­mo­to­ro­zott a Du­ná­ba – vet­te át a szót Ba­las­sa. – És on­nan már nem jött vissza… Sőt, más­sal is szol­gál­ha­tok. Ág­nes úgy­szin­tén…

A vö­rös hajú moz­dult egyet, de Ba­las­sa meg­előz­te. Le­csa­pott, mi­előtt el­ér­het­te vol­na a sa­tu­pa­don he­ve­rő ne­héz ka­la­pá­csot, és meg­ra­gad­ta a fér­fi ke­zét. Egy csa­va­rás, amaz már­is hát­ra­te­ke­re­dett kar­ral állt láb­ujj­he­gyen a le­ve­gő­ben.

– Csak sem­mi hir­te­len­ke­dés, sem­mi meg­gon­do­lat­lan­ság – szi­szeg­te a fü­lé­be Ba­las­sa. – Ép­pen elég meg­gon­do­lat­lan­sá­got csi­nált már. Mi­nek több…

A fér­fi nyö­szö­rög­ni kez­dett a fáj­da­lom­tól, az arca ve­rej­ték­ben für­dött.

– El­en­ge­dem, de ak­kor vi­sel­ked­jen oko­san, és még egy­szer ne kö­ze­lít­sen a pad­hoz – foly­tat­ta Ba­las­sa, majd el­en­ged­te a fér­fit, és el­lök­te a sa­tu­pad­tól. A vö­rös hajú ne­he­zen tért ma­gá­hoz. Fáj­dal­mas arc­cal dör­zsöl­get­te a kar­ját, és la­pos pil­lan­tá­so­kat ve­tett.

– Jós­ka kö­zel állt hoz­zám, efe­lől nyu­godt le­het – kö­zöl­te Ba­las­sa. – Vér­tes Ági úgy­szin­tén… Te­hát nincs mi­től tar­ta­nia.

A vö­rös hajú egy­ál­ta­lán nem lát­szott nyu­godt­nak. Te­kin­te­té­nek mé­lyén vál­to­zat­la­nul ott égett a ré­mü­let.

– Ki maga? – kér­dez­te.

– Ez nem ér­de­kes… Fo­gad­ja el, hogy Szán­tai kö­zel állt hoz­zám. És én nem va­gyok az a pa­sas, akit a hor­gá­ra akart akasz­ta­ni.

An­nak ar­cá­ról le­rítt, hogy Ba­las­sa sza­vai ta­lál­tak.

– Pe­dig az előbb – kezd­te, de az­tán el­ha­rap­ta sza­va­it.

– Azt hit­te, én va­gyok az az ürge, ugye? – ve­tet­te köz­be Ba­las­sa. A vá­lasz bi­zony­ta­lan váll­rán­dí­tás volt.

– Mi­ről akar ve­lem be­szél­get­ni? – kér­dez­te a vö­rös hajú, és meg­nyal­ta aj­kát.

Ba­las­sa a zse­bé­be nyúlt, a sa­tu­pad­ra dob­ta a két pléh­do­boz­kát. Amaz úgy néz­te a tár­gya­kat, mint­ha hip­no­ti­zál­nák.

– Ezek­ről aka­rok ma­gá­val be­szél­ni – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan Ba­las­sa.

– És mi­ért akar be­szél­ni ezek­ről?

– Hogy Szán­tai Jós­ka em­be­ré­hez jus­sak.

A vö­rös hajú el­vet­te pil­lan­tá­sát a sa­tu­pad­ról, és ku­ta­tó­an né­zett.

– Ezek­ről nem be­szélt ma­gá­val sen­ki sem – je­gyez­te meg Ba­las­sa. – Még a nyo­mo­zó sem. Igaz?

Amaz gyor­sat bó­lin­tott, az­tán ijed­ten bá­mult, ami­ért el­árul­ta ma­gát.

– Tőle tud­ta meg – foly­tat­ta Ba­las­sa –, hogy mi tör­tént Szán­ta­i­val, no meg Ág­nes­sel. Bár igaz, maga már sejt­het­te a bajt, mi­vel Jós­ka nem je­lent­ke­zett.

A vö­rös hajú kar­já­val meg­tö­röl­te a hom­lo­kát.

– Sej­tet­tem, hogy va­la­mi tör­tén­he­tett Jós­ká­val, de nem gon­dol­tam vol­na, hogy így jár – mor­mog­ta maga elé.

– Ág­nes ese­tét pe­dig az eszp­resszó­ból tu­dom – foly­tat­ta. – Az egyik lány át­sza­ladt, és kö­zöl­te a tra­gi­kus hírt.

Ba­las­sa fe­jé­vel in­tett a sa­tu­pa­don he­ve­rő do­bo­zok felé.

– Ezek­ről mi­ért nem be­szélt a nyo­mo­zó­nak? – kér­dez­te. Amaz bi­zony­ta­la­nul meg­von­ta a vál­lát.

– Azért nem be­szélt – hang­sú­lyoz­ta –, mert tud­ta, hogy Jós­ká­nak ez­zel szán­dé­kai vol­tak. És nem is akár­mi­lyen szán­dé­kai… Tud­ta, hogy a kulcs­min­ta va­la­ki­nek igen fon­tos. Tud­ta azt is, hogy Jós­kát ez­zel meg­bíz­ták. Neki csak el kell ké­szí­te­ni a kul­cso­kat, és kész… Csak­hogy Jós­ka két le­gyet akart ütni egy csa­pás­ra, és azt gon­dol­ta, hor­gá­ra akaszt­ja a meg­bí­zó­ját, és ala­po­san meg­vág­ja…

A vö­rös hajú der­med­ten állt, ar­cá­ról pa­ta­kok­ban folyt a ve­rej­ték. Ba­las­sa ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, de te­kin­te­tét egy pil­la­nat­ra sem vet­te le a má­sik­ról.

– Min­dent szé­pen el­mond – nyom­ta meg sza­va­it. – Re­mé­lem, szót fo­gad. Jobb ne­kem be­szél­ni min­den­ről, mint hi­va­ta­lo­san szót ér­te­ni. Ak­kor min­dent jegy­ző­köny­vez­nek, szá­mot kell ad­nia, mi­ért is re­szelt két kul­csot. Maga tud­ta, hogy a két kulcs tol­va­jút­hoz kell.

– És ha be­szé­lek?

Ba­las­sa mé­lyen le­szív­ta a füs­töt.

– Ak­kor el­fe­lejt­ke­zem az egész­ről – mond­ta. – Nem is fo­gok em­lé­kez­ni erre a két ál­kulcs­ra, sem arra, hogy maga ké­szí­tet­te azo­kat… Meg­egyez­tünk?

A vö­rös hajú té­to­ván kör­be né­zett, mint­ha egér­utat ke­res­ne me­ne­kü­lé­sé­hez, az­tán meg­szó­lalt:

– Ül­jünk le…

– Hová akar ülni?

– Az iro­dá­ba is be­me­he­tünk.

Ba­las­sa kö­vet­te a te­kin­te­tét. Há­tul a mű­hely sar­ká­ban ket­recsze­rű szűk he­lyi­ség volt. Ab­ban még egy em­ber is épp­hogy el­fért, nem­hogy ket­tő.

– Jobb lesz itt – vé­le­ke­dett.

– Itt még szék sincs.

Ba­las­sa mel­lett ki­sebb láda he­vert a föl­dön. A lá­bá­val ló­dí­tott egyet raj­ta.

– Szék he­lyett ez is meg­te­szi – mond­ta. – Ül­jön le, én majd ál­lok.

A fér­fi ma­gá­hoz húz­ta a lá­dát, rá­ült és hosszú ko­to­rá­szás után gyű­rött szim­fó­ni­át vett elő zse­bé­ből. A keze re­me­gett, ami­kor rá­gyúj­tott.

– Kér­dez­nék va­la­mit – mond­ta.

– Nyu­god­tan…

– Mi­ért ér­dek­li ma­gát mind­ez?

– En­gem az ér­de­kel, aki meg­bíz­ta Jós­kát ez­zel a kulcs­do­log­gal… Hogy a kul­cso­kat maga csi­nál­ta, azt pe­dig Jós­ká­tól tu­dom. Ak­kor még nem mo­to­ro­zott bele a Du­ná­ba.

A vö­rös hajú töp­ped­ten ült, és a föld­re bá­mul­va szív­ta ci­ga­ret­tá­ját.

– Nem so­kat tu­dok – emel­te fel fe­jét.

– A dön­tést, hogy mennyit tud, bíz­za rám.

– Tud­ja maga, ho­gyan kez­dő­dött az egész Jós­ká­nál?

– A rá­di­ók­kal – vág­ta rá ka­pás­ból Ba­las­sa. A fér­fi el­tá­tot­ta a szá­ját.

– Úgy van – mond­ta kis­vár­tat­va. – Az a da­gadt nyo­mo­zó is azon­nal ezt fir­tat­ta… Ab­ban iga­za van, hogy a kul­csok­ról nem kér­de­zett.

Meg­eredt az eső. Jól le­he­tett hal­la­ni a zá­po­ro­zó eső­csep­pek kop­pa­ná­sát a jár­dán. A nyi­tott pin­ce­aj­tón át ned­ves le­ve­gő ér­ke­zett.

A vö­rös hajú tér­dé­re kö­nyö­köl­ve ku­por­gott a lá­dán, és mo­hón szív­ta a ci­ga­ret­tá­ját.

– Jós­kát már ré­gebb­ről is­mer­tem – kezd­te re­ked­ten. – De szo­ro­sabb vi­szony­ba csak az­u­tán ke­rül­tünk, ami­kor ki­vál­tot­ta az ipart má­sod­ál­lás­ban a jel­ző­ké­szü­lé­kek gyár­tá­sá­ra és be­sze­re­lé­sé­re a sze­mély­gép­ko­csik­hoz. Én ké­szí­tet­tem a do­bo­zo­kat, és Jós­ka ren­de­sen fi­ze­tett… Elő­for­dult, hogy itt ná­lam csi­nált egy-két dol­got a mű­hely­ben ma­gá­nak. Az­tán ész­re­vet­tem, hogy kü­lön­fé­le gép­ko­csi in­dí­tó­kul­cso­kat re­szel­get ma­gá­nak. Tud­tam, hogy egy­szer már rá­fá­zott a ko­csi­ká­zás­ra, mond­tam is neki: mi van Jós­ka, megint kez­ded?… Azt mond­tam neki: csi­nálj amit akarsz, de ide hoz­zám a mű­hely­be ne hozz sem­mit, mert nem aka­rok baj­ba ke­rül­ni. – Ba­las­sa föld­re ej­tet­te el­szí­vott ci­ga­ret­tá­ját és rá­ta­po­sott. Szem­ben állt a fér­fi­val, és fél­szem­mel jól lát­ta a pin­ce­aj­tót. – Nem is ci­pelt ide sem­mit… Azt is lát­tam, hogy Ágit ke­rül­ge­ti a presszó­ban, az­tán ér­te­sül­tem kap­cso­la­tuk­ról. Jós­ka el akar­ta ven­ni, ezt tőle tu­dom… Né­hány hó­nap­ja az­tán Jós­ka egy este be­ál­lí­tott nagy ti­tok­za­to­san. Kö­zöl­te ve­lem, hogy fel­hagy a rá­di­ó­dol­gok­kal, más van ki­lá­tás­ban… Én nem fag­ga­tóz­tam, tud­tam, el­mond­ja majd, ha akar­ja. Ha meg nem akar­ja, hi­á­ba is kér­dez­get­ném. Nem bírt ma­gá­ban tar­ta­ni sem­mit. Na­pok­kal ké­sőbb el­mond­ta, hogy kis hí­ján raj­ta­vesz­tett. Jós­ka kö­nyör­gött a pa­sas­nak, hogy en­ged­je fut­ni. Nem hit­te, hogy si­ke­rül­ni fog, az­tán maga cso­dál­ko­zott a leg­job­ban, ami­kor a pa­sas el­en­ged­te. Per­sze, el­vet­te Jós­ka sze­mé­lyi iga­zol­vá­nyát. Nem is adta vissza neki, azt mond­ta, ezt ma­gá­nál tart­ja. Jós­ka má­sik iga­zol­ványt vál­tott ki… Na­pok­kal ké­sőbb ez a pa­sas meg­ke­res­te Jós­kát, és pénzt aján­lott fel egy ké­nyes mun­ká­ért. Jós­ka így ne­vez­te ezt: “ké­nyes mun­ka”. Egy ko­csit kel­lett ki­nyit­nia, és az ab­ban ta­lált két kulcs­ról min­tát ven­nie. Ennyi volt az egész. Ál­lí­tó­lag há­rom da­rab ez­res ütöt­te a mar­kát… Az­tán jött az én dol­gom. Jós­ka azt mond­ta, ha ki­re­sze­lem a min­ta alap­ján a két kul­csot, egy ez­rest ka­pok…

A fér­fi fel­emel­te a te­kin­te­tét. A ci­ga­ret­ta pa­ra­zsa már az aj­kát éget­te. Még egy­szer meg­szív­ta, az­tán szét­mor­zsol­ta a csik­ket a mű­hely kö­ve­ze­tén.

– Gon­dol­tam, meg­csi­ná­lom – foly­tat­ta a vö­rös hajú fér­fi –, el­vég­re nem kell ne­kem tud­nom, mi szük­ség le­het ezek­re a kul­csok­ra a pa­sas­nak… Per­sze, az­zal tisz­tá­ban vol­tam, hogy szó sem le­het be­csü­le­tes dol­gok­ról, hi­szen úgy kel­lett lop­va Jós­ká­nak min­tát ven­ni… Mind­egy, meg­csi­nál­tam. Jós­ka el­vit­te, és más­nap már hoz­ta is az ez­rest… Na­pok­kal ké­sőbb Jós­ka ide­ge­sen vi­sel­ke­dett. Lát­tam, erő­sen fon­tol­gat va­la­mit, és újabb dol­go­kon töri a fe­jét. Még szól­tam is neki, hogy hagy­ja a fe­né­be a rá­dió­lo­pá­so­kat, mert az nem me­het a vég­te­len­sé­gig. Új­ból el­kap­hat­ják, ha nem a rend­őrök, va­la­mi tu­laj­do­nos, és az nem lesz olyan pa­sas, mint ez a leg­utób­bi volt… Jós­ka meg­nyug­ta­tott, hogy a rá­di­ók­ról le­állt, és na­gyobb je­len­tő­sé­gű do­log fog­lal­koz­tat­ja. Az­tán Ági di­cse­ke­dett ne­kem négy­szem­közt, hogy Jós­ka sok pénzt fog kap­ni a na­pok­ban.

Oda­kint vál­to­zat­la­nul öm­lött az eső, pá­rás lett a le­ve­gő a pin­cé­ben. A vö­rös hajú újabb ci­ga­ret­tát du­gott a szá­já­ba, az­tán is­mét meg­szó­lalt:

– Em­lí­tet­tem már, hogy Jós­ka sem­mit sem tu­dott ma­gá­ban tar­ta­ni. Előbb-utóbb min­dent ki­te­rí­tett. Most is ez tör­tént… Egy este le­jött ide két üveg sör­rel a ke­zé­ben. Még tré­fá­san kér­dez­tem, mire iszunk most. Azt fe­lel­te, az üz­let­re. No­csak, ad­tam a hü­lyét. Ta­lán hasz­nált­rá­dió üz­le­tet nyitsz? Erre kis hí­ján meg­sér­tő­dött. Me­git­tuk a két üveg sört, majd elő­állt a do­log­gal. Azt mond­ta, hogy át­lá­tott a pa­sa­son és sej­ti: a kul­csok rend­kí­vül so­kat je­lent­het­nek. Olyan­nyi­ra so­kat, hogy ezt maga is job­ban ki akar­ja hasz­nál­ni… Akár hi­szi, akár nem, de őszin­tén meg­mon­dom, hogy ak­kor na­gyon meg­ijed­tem. Fél­tem, hogy ezek­kel a kul­csok­kal va­la­mi nagy bajt csi­nál­nak. A nagy dol­gok meg min­dig ki­de­rül­nek, és ak­kor el­jut­nak hoz­zám is. Lát­tam, hogy az egyik kulcs va­la­mi le­mez­szek­rényt nyit­ha­tott. Sok he­lyen ilyen szek­ré­nyek­ben tart­ják a pénzt… Pa­nasz­kod­tam is Jós­ká­nak fé­lel­mem­ről, de ő meg­nyug­ta­tott, hogy sen­ki más nem tud a do­log­ról. Ál­lí­tó­lag még a pa­sas­nak sem mond­ta el, ki­nél is ké­szí­tet­te a kul­cso­kat… Jós­ka az­tán rá­jött, mire is kel­le­nek a kul­csok a pa­sas­nak… Kö­zöl­te ve­lem, hogy most vissza­for­dít­ja a dol­got, és ke­rek pe­rec meg­vág­ja a pa­sast. Én mint a hü­lye áll­tam és bá­mul­tam. Nem ér­tet­tem az egé­szet. Mit nyit ki az a két kulcs, ami olyan fon­tos? Es­küd­tem, hogy pénzt akar az il­le­tő meg­ka­pa­rin­ta­ni. Nagy pénzt… Mert Jós­ka ezt nem mond­ta el. Csak annyit, hogy meg­vág­ja a pa­sast, és az fi­zet­ni fog neki a hall­ga­tá­sért… Két nap múl­tán Jós­ka ki­pi­rul­va jött le a mű­hely­be. Azt mond­ta, be­szélt a pa­sas­sal, ki­te­rí­tet­te előt­te a kár­tyá­it, és a hall­ga­tá­sért negy­ven da­rab ez­rest kért… Es­kü­szöm ma­gá­nak, vissza­me­nő­leg el­ol­vas­tam egy cso­mó új­sá­got, meg­néz­tem a Kék Fényt, hogy hon­nan lop­tak el nagy do­hányt, de nem ta­lál­tam sem­mit. Jós­ka meg er­ről egy szót sem ej­tett… Más­nap reg­gel is­mét jött. Cso­dál­koz­tam, mert ilyen­kor dol­goz­ni szo­kott. Kö­zöl­te ve­lem, hogy ki­lé­pett. El akar tűn­ni egy ki­csit szem elől. Ág­nes­hez köl­tö­zik, és más he­lyet ke­res. Azt sem akar­ja, hogy a pa­sas ké­sőbb meg­ta­lál­ja. Ré­szé­ről be akar­ja a dol­go­kat fe­jez­ni. Zseb­re vág­ja a negy­ven da­rab ez­rest, és kész. Ér­de­kelt a do­log, hogy mi­kor kap­ja meg a do­hányt. Meg­val­lom, szá­mí­tot­tam arra, hogy csúsz­tat ne­kem egy pár da­rab ez­rest, hi­szen a se­gít­sé­gem­mel ju­tott a pénz­hez. Ha nem ké­szí­tem el neki ak­kor a kul­cso­kat, nincs le­he­tő­sé­ge ek­ko­ra pénz­hez jut­ni… Jós­ka azt mond­ta, hogy kora este ta­lál­ko­zik a pa­sas­sal, és az hoz­za a do­hányt. Ab­ban ma­rad­tunk, hogy más­nap reg­gel le­jön a mű­hely­be… Ek­kor lát­tam őt utol­já­ra, és nem gon­dol­tam, hogy ez az utol­só ta­lál­ko­zá­sunk lesz… Kö­vet­ke­ző reg­gel nem jött. Azt hit­tem al­szik ott­hon vagy Ág­nes­sel van, és csak dél­után jön be. Dél­után is hi­á­ba vár­tam, he­lyet­te Ág­nes je­lent meg. Be­ug­rott, mi­előtt mun­ká­ba állt vol­na… Kér­dem tőle: hol a Jós­ka? Azt mond­ta, emi­att jött ő is. Ők úgy be­szél­ték meg, hogy Jós­ka még az este hoz­zá megy, mi­után a do­hányt át­vet­te a pa­sas­tól. De nem ment oda sem. Az­zal nyug­tat­tam, hogy biz­tos már na­gyon ké­ső­re járt az idő, és ha­za­ment az élet­tár­sá­hoz. Ág­nes meg­kért, ugor­jak el este An­gy­al­föld­re Jós­ka la­ká­sá­ra, és néz­zem meg, ott­hon van-e. Ha igen, ak­kor mond­jam meg, hogy jöj­jön a Csip­csup­ba, mert vár­ja… Késő dél­után be­zár­tam, és át­bu­szoz­tam Pest­re. Az élet­tár­sa is­mert, tud­ta, hogy üz­le­ti kap­cso­lat­ban ál­lunk. Egye­dül volt ott­hon. Hogy hol a Jós­ka? Ad­tam a hü­lyét: ezért jöt­tem én is, be­szé­dünk len­ne egy­más­sal. Pár per­cet vol­tam csak ott, mert a nő fag­gat­ni kez­dett, hogy Jós­ká­nak ki le­het az új nője. Mert azt ő is ész­re­vet­te, hogy Jós­ka meg­vál­to­zott. A vál­la­mat vo­no­gat­tam, az­tán el­jöt­tem. Azt az üze­ne­tet hagy­tam, ha Jós­ka ha­za­men­ne, küld­je át hoz­zám, mert va­la­mit meg kell be­szél­nünk… Kész… Ennyi az egész, amit tu­dok.

Ba­las­sa moz­dult egyet, az­tán pár lé­pést tett a sa­tu­pa­dig és vissza. A vö­rös hajú to­vább­ra is töp­ped­ten ült a lá­dán, és maga elé bá­mult.

– Sem­mi egye­bet nem tud Jós­ka em­be­ré­ről? – kér­dez­te. Amaz a fe­jét in­gat­ta.

– Nem.

– Jós­ka nem be­szélt ar­ról, hogy mi­lyen ko­csi­ban lep­te őt meg ez a fér­fi?

– Egy szót sem szólt a kér­dé­ses ko­csi­ról.

– Már­ká­ja, szí­ne?

– Nem em­lék­szem.

– Va­la­mit csak em­lít­he­tett, ami jel­lem­ző­je le­het en­nek az is­me­ret­len fér­fi­nak.

A vö­rös hajú fel­emel­te te­kin­te­tét a föld­ről. Pil­lan­tá­sa olyan volt, mint a le­te­rí­tett ököl­ví­vó­ké, akik­re ép­pen rá­szá­mol­nak. Las­sú moz­du­la­tok­kal rá­gyúj­tott egy szim­fó­ni­á­ra.

– Ta­lán Ág­nes – je­gyez­te meg. – Igen, ő… Neki ta­lán töb­bet árult el er­ről a fér­fi­ról. Ha élne, most meg tud­ná kér­dez­ni.

– Ő sem tu­dott töb­bet… A fér­fi sze­me ki­ke­re­ke­dett.

– Be­szélt er­ről Ág­nes­sel? – kér­dez­te. Ba­las­sa bó­lin­tott.

– Ki ölte őt meg? – tu­da­kol­ta re­kedt hang­ján a fér­fi.

– Ezt nem tu­dom.

– Ha nem a fő­kap­ról jött, ak­kor mi köze mind­ezek­hez? – kér­dez­te.

– Jós­ká­tól tu­dom, hogy maga ké­szí­tet­te a kul­cso­kat, így jöt­tem ide… En­gem az a pa­sas ér­de­kel, azt aka­rom meg­ta­lál­ni. A töb­bi nem ér­de­kes a maga szá­má­ra.

– Te­hát Jós­ka ma­gá­nak is el­ko­tyog­ta a dol­go­kat.

– A leg­lé­nye­ge­seb­bet nem…

– Mi­ért nem be­szélt ma­gá­nak ezek­ről? Ha a ba­rát­ja len­ne neki, is­mer­tem vol­na ma­gát is.

Ba­las­sa a fe­jét ráz­ta.

– Nem va­gyok a ba­rát­ja, nem is vol­tam, de meg­kért, hogy se­gít­sek raj­ta, mert baj­ban van… Se­gí­te­ni akar­tam, de el­kés­tünk min­den­nel – mond­ta.

– Jós­kán mi se­gí­tett vol­na?

– Ha nem fedi fel kár­tyá­it an­nak a pa­sas­nak. Ezt akar­tam ta­ná­csol­ni neki, de már nem ta­lál­koz­tunk.

– Gon­dol­ja, hogy ez a pa­sas – kezd­te a fér­fi, az­tán el­ha­rap­ta sza­va­it, és döb­ben­ten né­zett.

Ba­las­sa meg­von­ta a vál­lát.

– Ez a rend­őr­ség dol­ga – mond­ta.

– De Ág­nest mi­ért?

– Ta­lán azért, mert egy ha­jó­ban eve­zett Jós­ká­val. A vö­rös hajú fel­élén­kült.

– Így igaz – vág­ta rá. – Nem le­het a vé­let­len műve, ami ket­tő­jük­kel tör­tént… Er­ről a rend­őr­ség­nek sem sza­bad el­fe­led­kez­ni.

– Sem más­nak…

A fér­fi moz­du­lat­lan lett.

– Mit ért ez­alatt, hogy más­nak sem? – kér­dez­te. – Mi­ről nem sza­bad el­fe­led­kez­ni más­nak sem?

– Hogy egy ha­jó­ban evez­tek Jós­ká­val… Amaz mé­lyet bó­lin­tott.

– Hát per­sze, Ág­nes – mond­ta.

– Neki már mind­egy… Én mást ér­tet­tem.

– Kit?

– Ma­gát…

A vö­rös hajú ki­rúg­ta maga alól a lá­dát, és fel­pat­tant. Ba­las­sa a nyo­ma­ték ked­vé­ért meg­ló­bál­ta a le­ve­gő­ben a sa­tu­pad­ról fel­ka­pott nagy ka­la­pá­csot.

– Ül­jön vissza – ki­ál­tot­ta. – És ne pat­tog­jon itt… Nem va­gyok az a pa­sas, akit Jós­ka meg akart vág­ni. Ért­sen már a szó­ból.

Amaz las­san vissza­eresz­ke­dett a lá­dá­ra, és mun­kás­ka­bát­já­val meg­tö­rül­te ve­rej­ték­ben úszó ar­cát.

– A szent­sé­git – ká­rom­ko­dott. – Rám ijesz­tett az­zal a ka­la­páccsal. Ba­las­sa a sa­tu­pad­ra dob­ta a szer­szá­mot.

– Nem at­tól ijedt meg – mond­ta. – Ha­nem, mert tud­ja, hogy eb­ben a do­log­ban maga is ben­ne volt. Maga is egy ha­jó­ban eve­zett Szán­ta­i­val és Ág­nes­sel… En­gem a pa­sas ér­de­kel, Eh­hez kell a se­gít­sé­ge.

A vö­rös hajú te­he­tet­le­nül le­gyin­tett.

– Nem tu­dok róla sem­mi kö­ze­leb­bit – mond­ta kö­nyö­rög­ve. – Őszin­te vol­tam, és min­dent el­mond­tam, amit csak tud­tam.

Ba­las­sa töp­reng­ve já­rat­ta kör­be sze­mét a mű­hely­ben.

– Pe­dig va­la­mi­nek len­ni kell, ami tám­pon­tot ad… Gon­dol­koz­zon.

– Azt csi­ná­lom… Az agyam majd be­sza­kad, de sem­mi sem jut az eszem­be. Ba­las­sa új­ból ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

– Té­te­lezzünk fel va­la­mit – mond­ta. A fér­fi gyű­rött arc­cal bá­mult.

– Mit akar még ró­lam fel­té­te­lez­ni? – kér­dez­te.

– Nem ma­gá­ról, ha­nem er­ről a pa­sas­ról… Mit ten­ne, ha az a fér­fi tar­toz­na ma­gá­nak két da­rab ez­res­sel? Amaz csak né­zett.

– Nos, mit ten­ne? – ser­ken­tet­te Ba­las­sa.

– Si­rat­nám a do­hányt…

– Meg sem kí­sé­rel­né fel­ku­tat­ni?

– Nem tu­dok róla sem­mit… Sem a ne­vét, sem a cí­mét, hogy hol ta­lá­lom. Sőt azt sem, ho­gyan fest, bar­na, sző­ke? Ez a hely­zet.

Ba­las­sa mé­lyen hall­ga­tott, majd kis­vár­tat­va meg­szó­lalt:

– A ko­csi­ról mit tud?

– A pa­sas ko­csi­já­ról, amely­ben Jós­kát el­kap­ta?

– Ar­ról.

– Már em­lí­tet­tem, sem a szí­nét, sem a már­kát nem tu­dom. Jós­ka nem be­szélt er­ről.

– Nem konk­rét szín­re és már­ká­ra gon­dol­tam. De ta­lán Jós­ka ko­tyo­gott va­la­mit, hogy nagy vagy ki­csi a ko­csi, új, ne­tán hasz­nált… Pél­dá­ul egy lé­nye­ges dol­got már tu­dunk róla.

A vö­rös hajú fel­emel­te a fe­jét és kí­ván­csi­an né­zett.

– Mit?

– Azt, hogy rá­dió volt a ko­csi­ban…

– Hol­land Phi­lips – mond­ta a fér­fi re­ked­ten. – Rá­adá­sul négy­sá­vos, ami ko­moly tel­je­sít­mény.

– Ugye, hogy azért akad va­la­mi tám­pont… Amaz bó­lin­tott.

– Ha ez ma­gá­nak tám­pont… Jós­ka be­szélt a rá­di­ó­ról, ami­kor ki­sze­mel­te a ko­csit. Azért tu­dom mind­ezt.

– Az a ko­csi most is az­zal a rá­di­ó­val jár.

– Ha­jaj, de mennyi ko­csi sza­lad­gál pon­to­san ilyen rá­di­ó­val. Így ez sem­mit sem je­lent.

Ba­las­sa töp­ren­gett. A fér­fi ci­ga­ret­tá­ját bá­mul­ta, az­tán gyors egy­más­után­ban meg­szív­ta a ma­gá­ét, és el­dob­ta a csik­ket.

– Be­szél­jen Jós­ka mód­sze­ré­ről – szó­lalt meg.

– Konk­ré­tan mire kí­ván­csi? Ho­gyan sze­rel­te ki a rá­di­ó­kat? Ba­las­sa a fe­jét ráz­ta.

– Hát ak­kor? – Foly­tat­ta a fér­fi. – Jós­ká­nak egy cso­mó kul­csa volt és tud­ta mi­lyen tí­pus­hoz mi­lyen kulcs való. Ha ne­tán úgy vél­te, nincs kul­csa a ki­sze­melt ko­csi­hoz, a már­ka alap­ján egy an­nak meg­fe­le­lő kul­csot kis­sé meg­re­szelt. Az­tán pró­bál­ko­zott, ha nem si­ke­rült újó­lag meg­pró­bál­ta egy al­kal­mas idő­pont­ban. Bá­tor volt és vak­me­rő, de egy­ben óva­tos is. Én nem tud­tam vol­na meg­csi­nál­ni azt, amit ő. En­gem az ide­ges­ség le­te­rí­tett vol­na…

Hir­te­len el­hall­ga­tott, mint aki­nek az eszé­be ju­tott va­la­mi.

– Mond­ja csak to­vább – ser­ken­tet­te Ba­las­sa.

– Va­la­mi be­lém vil­lant…

– Mi­cso­da?

A vö­rös hajú mé­lyet lé­leg­zett, a te­kin­te­te meg­élén­kült.

– Jós­ka, ami­kor meg­bu­kott, egy kert­be má­szott be – mond­ta. – Most már ha­tá­ro­zot­tan em­lék­szem, hogy kert­ről be­szélt. Azért nem is tu­dott meg­lép­ni, ami­kor a pa­sas meg­lep­te a ko­csi­ban, mert zárt he­lyen volt… Igaz, a ko­csi a sza­bad­ban állt a ház mel­lett egy sö­tét he­lyen, de nem volt ott ga­rázs. A pa­sas csak a kert­be tu­dott be­áll­ni a ko­csi­já­val… De ar­ról ne fag­gas­son, hogy hol le­het ez a ház, mert azt már nem tu­dom.

Ba­las­sa Pé­ter hal­vány mo­solyt ve­tett.

– Azért csak– csak ha­la­dunk – mond­ta.

– Ha ez ma­gá­nak ha­la­dás…

– Két konk­rét dol­got tu­dunk. Egyik a ko­csi­rá­dió már­ká­ja. A má­sik, hogy ez a pa­sas olyan ker­tes ház­ban la­kik, ahol nincs ga­rázs, csu­pán a ka­pun be­lül par­kol­ja le gép­ko­csi­ját.

A vö­rös hajú a pin­ce bolt­ív­é­re emel­te sze­mét.

– Hogy mennyi csa­lá­di ház van Bu­dán, Pest­ről nem is be­szél­ve – mond­ta. – Ez a két do­log sem­mi, csu­pán egy csepp a ten­ger­ben… De maga tud­ja.

– Mi len­ne, ha fel­füg­gesz­te­nénk az el­len­sé­ges­ke­dést – ja­va­sol­ta Ba­las­sa.

Amaz meg­von­ta a vál­lát.

– Maga jött ide ér­dek­lőd­ni, nem én men­tem ma­gá­hoz – mond­ta.

– Ne gon­dol­jon arra a ka­la­pács­ra töb­bet – in­tett Ba­las­sa fe­jé­vel a szer­szám­ra –, és ak­kor nyu­god­tab­ban be­szél­he­tünk.

– Ijedt­ség volt az egész.

Ba­las­sa ma­gá­hoz hú­zott egy má­sik lá­dát és le­ült szem­ben a fér­fi­val.

– Még fenn­tar­tom, hogy ez a pa­sas tar­to­zik ma­gá­nak és maga nem mon­dott le a pénz­é­ről – mond­ta.

A fér­fi úgy né­zett kö­rül a mű­hely­ben, mint­ha va­la­me­lyik rej­tett zug­ból vár­na vá­laszt. A te­he­tet­len­ség az ar­cá­ra volt írva. Ba­las­sa ke­reszt­be tet­te a lá­bát és ke­zé­vel át­kul­csol­ta a tér­dét.

– Be­szél­jen to­vább Jós­ka mód­sze­ré­ről – ser­ken­tet­te a vö­rös ha­jút.

– Már min­dent el­mond­tam.

– Hát­ha még eszé­be jut va­la­mi. Amaz hom­lo­kát rán­col­ta.

– In­kább kér­dez­zen va­la­mit – mond­ta kis­vár­tat­va. – Úgy könnyebb ne­kem.

– Jós­ka éj­jel szok­ta ki­sze­mel­ni a gép­ko­csi­kat?

– Nem… Min­dig nap­pal néz­te ki a meg­fe­le­lőt. Nap­pal elég volt egy pil­lan­tást vet­ni a gép­ko­csi­ba és már­is tud­ta, ér­de­mes-e az ab­ban levő rá­di­ót el­lop­ni. Éj­jel ez nem lett vol­na ilyen könnyű.

– Te­hát dél­utá­non­ként jár­kált vizs­la­szem­mel. A vö­rös hajú a fe­jét ráz­ta.

– Dél­után nem – mond­ta.

– Éj­jel sem… Hát ak­kor mi­kor?

– Nap­pal…

– Reg­gel­től késő dél­utá­nig dol­go­zott. Mi­kor ért vol­na rá, hogy tén­fe­reg­jen az ut­cán a par­ko­ló ko­csik kö­rül.

– El­fe­led­ke­zik ar­ról, hogy Jós­ka szin­te ál­lan­dó­an úton volt, a bü­fé­árut szál­lí­tot­ta hol ide, hol oda… Sok he­lyen meg­for­dult. Ilyen­kor az­tán nyi­tott szem­mel járt.

– Te­hát azt mond­ja, hogy mun­ka köz­ben sze­mel­te ki ma­gá­nak a meg­fe­le­lő gép­ko­csit?

– Azt mon­dom. – Arra nem vesz­te­ge­tett kü­lön időt, hogy ke­res­gél­jen. Ha ki­sze­melt egy ko­csit, a dél­utánt arra szán­ta, hogy vissza­ment mo­tor­já­val a ko­csi­hoz és kö­vet­te.

– Te­hát a nyo­má­ba sze­gő­dött.

– Na­gyon pre­cí­zen és kö­rül­te­kin­tő­en ké­szí­tett elő min­dent. Min­dig biz­tos­ra vet­te a si­kert. Cso­dál­koz­tam is, ami­kor el­me­sél­te, ho­gyan járt. Nem hit­tem, hogy meg­bu­kik. Ké­sőbb ab­ban lát­ta en­nek okát, hogy be­má­szott a kert­be a ma­gas ke­rí­té­sen. Ha az ut­cán le­pik meg, el­fut, de zárt kert­ben erre nem sok esé­lye volt. Hogy még­is mi­ért koc­káz­ta­tott?… Csá­bí­tot­ta a négy­sá­vos Phi­lips, és fájt a foga rá. Hir­te­len el­ha­rap­ta sza­va­it, a sze­me ki­ke­re­ke­dett.

– Hogy ma­gá­nak mi­lyen iga­za van – csat­tant fel. – Most, ahogy be­szél­ge­tünk ezek­ről, is­mét az eszem­be ju­tott va­la­mi. Nem sok, de ta­lán nem is ke­vés… An­nak a pa­sas­nak kom­bi tí­pu­sú a ko­csi­ja.

– Te­hát há­tul is aj­ta­ja van…

– Igen.

– Biz­tos ez?

– Olyan biz­tos, mint ahogy itt va­gyok… Jós­ka em­lí­tet­te még a bal­hé előtt, ami­kor ki­sze­mel­te ma­gá­nak. Azt mond­ta, hogy a hát­só aj­tót fog­ja fel­nyit­ni és ott má­szik be a ko­csi­ba, mert a ház és a ke­rí­tés kö­zött na­gyon kes­keny hely van, épp hogy be­fér oda a ko­csi. Kö­rül­mé­nyes­nek ta­lál­ta, hogy az ol­dal­aj­tó va­la­me­lyi­ké­nél pró­bál­koz­zon. Ta­lán azért nem tu­dott gyor­san ki­ug­ra­ni a ko­csi­ból, ami­kor az a pa­sas meg­je­lent és fü­lön csíp­te. Ba­las­sa egyet­ér­tő­en bó­lin­tott.

– Most már tu­dom, mi­kép­pen kez­de­nék a pa­sas fel­ku­ta­tá­sá­hoz, ha tar­toz­na két da­rab ez­res­sel – foly­tat­ta fel­élén­kül­ve a fér­fi. – Tud­ja mit ten­nék?

– Mond­ja el.

A vö­rös hajú né­hány­szor ide­ge­sen meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját, az­tán mé­lyet lé­leg­zett.

– Min­den­ho­vá el­men­nék, ahol nap­köz­ben Jós­ka meg­for­dult és árut szál­lí­tott – mond­ta je­len­tő­ség­tel­je­sen. – Jól ki­nyit­nám a sze­mem és azo­kat a gép­ko­csi­kat les­ném, ame­lyek kom­bi tí­pu­sú­ak… Ért en­gem?

Ba­las­sa kö­zö­nyö­sen húz­ta el a szá­ját.

– Tud­ja mennyi ko­csit ta­lál­na út köz­ben, amely­nek hát­só aj­ta­ja van? – kér­dez­te.

– Most mi­ért adja a hü­lyét? – emel­te meg hang­ját a vö­rös hajú.

– Úgy gon­dol­ja?

– Hát per­sze… Jós­ká­nak út köz­ben nem le­he­tett ide­je arra, hogy a ko­csi­kat bá­mul­ja. Hát ak­kor hol le­he­tett erre ide­je? Ahol árut ra­kott ki, ahol időt töl­tött e l… A bü­fék kü­lön­fé­le in­téz­mé­nyek­ben vol­tak és az in­téz­mé­nyek előtt, an­nak kör­nyé­kén sze­mély­gép­ko­csik par­kol­nak… Ezt a kom­bit ilyen he­lyen le­het­ne va­la­hol meg­ta­lál­ni.

Ba­las­sa ér­dek­lőd­ve húz­ta fel szem­öl­dö­két.

– Va­ló­ban iga­za van – mond­ta és igye­ke­zett lep­lez­ni iz­ga­tott­sá­gát.

– Ha az a pa­sas va­la­hol ott par­kolt a ko­csi­já­val, amer­re Jós­ka járt, ak­kor most is ott le­het a ko­csi­ja. Már­pe­dig Jós­ka csak mun­ka­idő alatt fi­gyel­he­tett fel. Mon­dom, hogy ez volt a mód­sze­re.

– És az a kom­bi ér­de­kes csak, amely­ben négy­sá­vos Phi­lips rá­dió van. A vö­rös hajú élén­ken bó­lo­ga­tott.

– Ha pe­dig a kom­bi egy ker­tes ház­nál fé­kez és ve­ze­tő­jé­nek be­lül nincs más le­he­tő­sé­ge, csak a ház fa­lá­hoz par­kol­ni, elő­áll­ha­tok a két da­rab ez­r­ese­mért – mond­ta.

Ba­las­sa Pé­ter fel­állt a lá­dá­ról, el­vet­te a sa­tu­pad­ról a két kis pléh­do­bozt, amely­ben a kulcs­min­ták vol­tak. A vö­rös hajú né­mán fi­gyel­te, az­zal sem tö­rő­dött, hogy ci­ga­ret­tá­ja a kör­mé­re égett. Ba­las­sa tár­cá­já­ból négy da­rab öt­szá­zast vett elő és a fér­fi ölé­be ej­tet­te.

– Meg­ta­lál­ta a pa­sa­sát, itt a do­há­nya – mond­ta és in­dult a lép­cső­nek. Pár lé­pés után meg­tor­pant és vissza­for­dult. – Fe­lejt­se el a be­szél­ge­tést és én is el­fe­led­ke­zem min­den­ről – mu­tat­ta fel a két kis do­bozt.

– Hát per­sze, per­sze – bó­lo­ga­tott tág­ra nyílt szem­mel a vö­rös hajú fér­fi. – De a pénz az csak merő ki­ta­lá­lás volt, és nem más…

– Ennyi­vel tar­toz­tak ma­gá­nak és én meg­ad­tam. Amaz egy moz­du­lat­tal zseb­re vág­ta a pénzt.

– Maga nem a fő­kap­tól jött ugye? – kér­dez­te.

– Ak­kor csak idé­zést ka­pott vol­na és egy sor bajt a kul­csok mi­att. A vö­rös hajú fel­emel­te a ke­zét és te­nye­rét mu­tat­ta.

– Min­dent el­fe­lej­tet­tem – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan.

Kint tisz­ta, hű­vös volt a le­ve­gő. Az eső már el­állt, ned­ve­sen csil­lo­gott az asz­falt az ut­cai lám­pák fé­nyé­ben. Ba­las­sa Pé­ter egy kö­ze­li ka­pu­alj­ba hú­zó­dott és vá­ra­ko­zott.

Nagy so­ká­ra fel­buk­kant a pin­cé­ből a la­ka­tos. Bal­lon­ka­bát­ban volt, a fe­jén sap­ka. Be­zár­ta a mű­helyt és ci­ga­ret­táz­va a kö­ze­li vil­la­mos­meg­ál­ló­hoz bal­la­gott. Meg­vár­ta a leg­kö­ze­leb­bit és fel­szállt rá.

Ba­las­sa el­in­dult a ko­csi­já­hoz.