11.

A nyi­tást kö­ve­tő­en a Sa­tur­nus majd más­fél hé­tig min­den­nap telt ház­nak mu­tat­ta be mű­so­rát. Va­sár­nap kora dél­után is tar­tot­tak elő­adást. Eb­ből azon­ban egy szám ki­ma­radt. Kris­to­phen ki­ve­sze­ked­te az igaz­ga­tó­nál, hogy dél­után nyug­ton hagy­ják. A sza­kál­las ido­már az­zal ér­velt, hogy ál­la­tai na­pon­ta csu­pán egy fel­lé­pés­hez szok­tak, és nem koc­káz­tat­ja a dél­utá­ni mű­sor­ral be­ideg­zett­sé­gü­ket.

Rán­ki sze­ret­te vol­na, ha a leg­lát­vá­nyo­sabb szám is be­mu­ta­tás­ra ke­rül, de rö­vid vita után kény­te­len volt el­fo­gad­ni az ido­már ér­ve­it. Ez húsz perc vesz­te­sé­get je­len­tett a mű­sor­idő­nek. Hogy a tel­jes időt ki­tölt­sék, a Czu­kor-tri­ó­nak meg­hosszab­bí­tot­ták a mu­tat­vá­nyát.

Czu­kor De­zső egyen­sú­lyo­zó mű­vész igen is­mert volt a szak­má­ban. Az öt­ven­éves so­vány fér­fi bá­mu­la­to­san egyen­sú­lyo­zott kü­lön­fé­le göm­bö­lyű tár­gyak­kal, ki­sebb-na­gyobb go­lyók­kal. Két fi­lig­rán ter­me­tű lá­nyá­val dol­go­zott, akik alig ma­rad­tak el ügyes­ség­ben ap­juk mö­gött. A lá­nyok ik­rek vol­tak, igen csi­no­sak, mint két to­jás, úgy ha­son­lí­tot­tak egy­más­ra. Még azok is gyak­ran össze­ke­ver­ték őket, akik ré­gebb­ről is­mer­ték, és már több tur­nén együtt vol­tak ve­lük. Din­csit ta­lán at­tól le­he­tett meg­kü­lön­böz­tet­ni Det­ti­től, hogy oly­kor sű­rűb­ben pis­lo­gott, mint test­vé­re.

A Czu­kor-trió há­rom ha­tal­mas göm­bön áll­va moz­gott a ma­nézs-ban, lá­buk­kal gör­get­ve ma­gu­kat. Köz­ben go­lyó­kat do­bál­tak, lab­da-nagy­sá­gú­a­kat vál­to­gat­va ki­seb­bek­kel. A go­lyók ezüst és arany­szí­nű­ek vol­tak, üre­sek és könnyű­ek. A két lány kö­zött Czu­kor vit­te a pro­duk­ci­ót, hu­szon­egy­né­hány kü­lön­fé­le go­lyót he­lye­zett egy­más­ra a fe­jén, majd az or­rán egyen­sú­lyoz­ta őket, köz­ben kör­be­haj­tot­ta a ma­nézst, a göm­bön áll­va. Lá­nyai me­net­köz­ben tíz go­lyót do­bál­tak egy­más­nak ap­juk. feje fe­lett, az­tán uj­juk he­gyén tíz te­nisz­lab­da nagy­sá­gú ezüst­göm­böt tar­tot­tak a ma­gas­ba egy­má­son. Ap­juk még azt is meg­csi­nál­ta, hogy több lab­da­nagy­sá­gú arany­go­lyót ki­do­bott a né­zők­nek. Mi­köz­ben kör­be­járt a ma­nézs­ban, a né­zők vissza­dob­ták egy­más­után a go­lyó­kat. Czu­kor a göm­bön áll­va se­rény láb­tem­pó­val a vissza­ke­rü­lő go­lyó alá si­e­tett, és azt elő­re­ha­jol­va a nya­kán meg­ál­lí­tot­ta, majd fe­jét hát­ra­vet­ve a go­lyót fe­je­búb­já­ra kény­sze­rí­tet­te, on­nan nyúj­tott kar­ján le­gör­dí­tet­te a lá­bán, láb­fe­jé­vel meg­szo­rí­tot­ta és egy pil­la­nat múl­va át­rúg­ta egyik lá­nyá­nak, aki el­kap­ta.

Ez­zel a szám­mal, több al­ka­lom­mal szer­ződ­tek kül­föld­re. A ko­ráb­bi évek­ben, Mün­chen­ben és Pá­rizs­ban, több lo­kál­ban, éj­sza­kai mu­la­tó­ban fel­lép­tek.

Czu­kor és lá­nyai vál­lal­ták a plusz mű­sor­időt. A va­sár­nap esti elő­adás­ból vi­szont ki­ma­rad­tak.

– Hidd el, Zol­tán, hogy jobb ne­künk így – vé­le­ke­dett a vita so­rán Czu­kor. – Nem kí­ván­ha­tod tő­lünk, hogy ki­ad­juk a lel­kün­ket az­zal a húsz perc­cel, és egy óra múl­va is­mé­tel­jük meg a fő szá­mun­kat.

Rán­ki pre­cíz volt, min­dent meg­tett a tel­jes mű­sor­idő ki­töl­té­sé­ért. Tud­ta, hogy az il­le­té­ke­sek is ra­gasz­kod­nak min­den be­jegy­zett perc­hez. Vi­szont az is elő­for­dult már, hogy tech­ni­kai hiba mi­att egy-egy pro­pa­gált szám­ról le kel­lett mon­da­ni. Ilyen­kor a töb­bi­ek pro­duk­ci­ó­já­nak ide­jét meg kel­lett nyúj­ta­ni.

– Majd este a „Gő­gös” gon­dos­ko­dik ar­ról a húsz perc­ről – je­gyez­te meg Czu­kor. Így ne­vez­ték ma­guk kö­zött Kris­to­phent, aki rá­tar­ti mó­don vi­sel­ke­dett tár­sa­i­val.

Rán­ki ro­hant a sza­kál­las la­kó­ko­csi­já­hoz, és kö­zöl­te ha­tá­ro­zot­tan a kí­ván­sá­gát.

– Le­fo­ga­dom, hogy ez a szá­raz kóró ta­lál­ta ki az egé­szet – mond­ta meg­ve­tő­en a je­len­le­vők füle hal­la­tá­ra Kris­to­phen, cé­loz­va Czu­kor­ra.

– Mind­egy, hogy ki ta­lál­ta ki, nyújtsd el a szá­mot.

– Majd meg­lá­tom, hogy De­li­la mi­lyen ked­vé­ben lesz.

– Hát le­gyen jó­ked­vé­ben – mond­ta Rán­ki.

De­li­la, a fi­a­tal tig­ris volt a leg­já­té­ko­sabb az ál­la­tok kö­zött. Ha ked­ve tá­madt, két láb­ra állt és a né­zők nagy de­rült­sé­gé­re kör­be­jár­ta a ket­re­cet.

Far­kas­nak fő­ként a dél­előt­tök je­len­tet­ték a leg­na­gyobb el­fog­lalt­sá­got. Reg­gel öt­kor már tal­pon volt, és a ki­má­zolt War­sza­vá­val be­haj­tott a vá­ros­ba, a köz­pon­ti hús­el­osz­tó­ba. Itt fel­vé­te­lez­te az ál­la­tok ré­szé­re a húst. Ezt kö­ve­tő­en Kul­csár Bé­ni­vel is­mét útra kel­tek, és a hang­szó­ró­kon a mű­sort pro­pa­gál­ták szer­te a vá­ros­ban. Oly­kor a kör­nye­ző köz­sé­gek­be is el­lá­to­gat­tak. A fiú ilyen­kor pla­ká­to­kat ra­gasz­tott a leg­for­gal­ma­sabb he­lye­ken.

A cir­kusz­ban sem tét­len­ked­tek. Kora reg­gel­től dé­lig kü­lön­fé­le pró­bák foly­tak a ma­nézs­ban, min­den­ki gya­ko­rolt. Azok­nak, akik­nek nem volt szük­sé­gük a ma­nézs­ra, kint a sza­bad­ban, a la­kó­ko­csik kö­zött te­vé­keny­ked­tek. A Bé­rei test­vé­rek is itt ál­lí­tot­ták fel majd­nem min­den dél­előtt a ki­fe­szí­tett gu­mi­há­lót, és órá­kig ug­rál­tak raj­ta. A sá­tor alatt in­kább az ido­má­rok és az ar­tis­ták dol­goz­tak.

Far­kas és a fi­a­tal fiú egy la­kó­ko­csi­ban vol­tak el­szál­lá­sol­va. A fi­a­tal­em­ber köz­vet­le­nül az ab­lak alatt levő ágyat vá­lasz­tot­ta. Raj­tuk kí­vül még ket­ten lak­tak ott. Egy Blin­ker nevű, kö­zép­ko­rú fér­fi, aki az ál­la­to­kat gon­doz­ta, va­la­mint Ká­sás Ar­túr, a cir­kusz vi­lá­go­sí­tó­ja. Ká­sás har­minc­öt év kö­rü­li, hul­lá­mos hajú fér­ji volt. Kü­lön­bö­ző il­la­to­sí­tó sprék­kel fúj­ta be ma­gát, és csak Lux szap­pant hasz­nált. Órá­kig igaz­gat­ta a tü­kör előtt a ha­ját, s il­la­tos olaj­jal dör­zsöl­te fej­bő­rét.

Köz­vet­le­nül mel­let­tük két la­kó­ko­csi is volt. Egyik a cir­ku­szé, eb­ben lak­tak Kol­le­rék, akik Dut és Dat né­ven lép­tek fel. A há­zas­pár bu­zo­gá­nyo­kat, égő fák­lyá­kat do­bált. Igen ügye­sek vol­tak. Lá­nyu­kat is ma­guk­kal hoz­ták, aki fel­vé­telt nyert ősz­től az ar­tis­ta­is­ko­lá­ba. A ti­zen­négy éves fe­ke­te hajú, vé­kony kis­lány már maga is ügye­sen dol­go­zott kü­lön­fé­le ka­ri­kák­kal. Rita, több mű­vész vé­le­mé­nye alap­ján, már ez­zel a szám­mal is meg­áll­ta vol­na a he­lyét a ma­nézs­ban, per­sze csak ak­kor, ha va­la­mi­lyen pro­duk­ció ke­ret­mű­so­rá­ban ka­pott vol­na he­lyet, vagy meg­fe­le­lő társ­ra ta­lál.

A má­sik la­kó­ko­csi Peti ze­ne­bo­hó­cé volt. Az öt­ven­éves fér­fi kö­vér test­al­ka­tá­val in­kább ban­kár­ra ha­son­lí­tott, mint cir­ku­szi mu­tat­vá­nyos­ra. Szá­já­ban ál­lan­dó­an szi­var ló­gott. Min­dig a fe­le­sé­gé­vel együtt uta­zott. Az asszony a ház­tar­tás gond­ja­it vi­sel­te, ré­geb­ben maga is ak­tív volt egy ar­tis­ta­cso­port­ban. Azt be­szél­ték, Peti an­nak ide­jén úgy szök­tet­te meg a tár­su­lat­tól. Két nagy­fi­uk fény­ké­pe ott volt a la­kó­ko­csi fa­lán. Egyik sem kö­vet­te apja mes­ter­sé­gét. A ki­seb­bik ag­ro­nó­mus volt, a na­gyob­bik mér­nök.

Far­kas sza­bad ide­jé­ben, amely rend­sze­rint a dél­utá­ni órák­ra te­vő­dött, Pe­ti­vel és Kol­le­rék­kal be­szél­ge­tett. El­néz­te a há­zas­pár gya­kor­lá­sát és a kis Rita ügyes­sé­gét a ka­ri­kák­kal. A fi­a­tal­em­ber majd­nem min­den­ről ér­te­sült, ami a cir­kusz­nál tör­tént. Mind­ezt a di­ák­nak kö­szön­het­te, aki min­den­ki ba­rát­sá­gát ke­res­te, és ki­vé­tel nél­kül ér­dek­lő­dött a mű­vé­szek mun­ká­ja iránt.

Béni min­den mű­vész te­het­sé­gé­ről ára­do­zott, sze­rin­te a Sa­tur­nus volt a vi­lág leg­jobb cir­ku­sza.

– Itt sok­kal több a vi­lág­szám, mint az Apol­ló­nál volt – ma­gya­ráz­ta.

– Ko­ráb­ban azt di­csér­ted – je­gyez­te meg Far­kas.

– Mert még nem is­mer­tem a Sa­tur­nust… Tu­dod, mi hír jár­ja? Ál­lí­tó­lag a mi Man­ri­cónk­nak na­gyon tet­szik Pe­dró csa­ja.

A Man­ri­có ne­vet a fiú ra­gasz­tot­ta rá Ká­sás­ra. Hogy a vi­lá­go­sí­tó­nak mi köze le­he­tett a Tru­ba­dúr-hős­höz, azt nem in­do­kol­ta. Igaz, Far­kas sem kér­dez­te, hogy mi­ért ép­pen ezt a ne­vet vá­lasz­tot­ta. Ta­lán az olaj­tól lucs­kos haj mi­att. Min­den­eset­re a fiú vi­lá­gá­ban Ká­sás a Man­ri­có be­osz­tást kap­ta. Pe­dró pe­dig nem volt más, mint a cir­kusz kés­do­bá­ló­ja, aki vad­nyu­ga­ti pil­la­na­tot va­rá­zsolt es­tén­ként a ma­nézs­ra mu­tat­vá­nyá­val és kosz­tüm­jé­vel. Dí­szes cow­boy sze­re­lés­ben, sar­kan­tyús csiz­má­ban lé­pett fel, egy lasszót for­ga­tott, és a kö­tél tán­co­ló hur­ká­ba hol be­lé­pett, hol ki­bújt. Ké­sőbb egy jó ala­kú, kar­csú nő rob­bant be a ma­nézs­ba ezüs­tös bi­ki­ni­ben, in­di­án­tol­lal fe­jén. Egy fel­ál­lí­tott desz­ka­lap elé per­dült, há­tát ne­ki­ve­tet­te, kar­ját szét­tár­ta. Ek­kor Pe­dró, be­csü­le­tes ne­vén Sza­bó Pál hosszú ké­se­ket ha­ji­gált rá. Mi­kor a ké­sek el­fogy­tak, a há­rom­ta­gú ze­ne­kar tust hú­zott. Pe­dró a pré­rik lá­nyá­ra mu­ta­tott, mert így hir­det­ték élet­tár­sát, Icát, az­tán ki­fu­tot­tak a ma­nézs­ból. A pro­duk­ci­ót, mint min­den mást a ma­gas­ból ref­lek­tor­fény kí­sér­te. A ref­lek­to­ro­kat Ká­sás ke­zel­te. Min­den­ki ész­re­vet­te, hogy Pe­dró szá­má­nál a fény gyak­ran le­szű­kül, és a pré­rik lá­nyá­nak egy-egy me­ré­szebb pont­já­ra irá­nyul.

Ért­he­tő volt Sza­bó fel­hör­dü­lé­se, de sen­ki nem tu­laj­do­ní­tott je­len­tő­sé­get en­nek. Rán­ki a kés­do­bá­ló fel­hör­dü­lé­sé­nek okát nem Ká­sás ál­tal ke­zelt ref­lek­tor moz­ga­tá­sá­ban lát­ta, ha­nem ab­ban, hogy a fér­fi im­már a negy­ven­ötö­dik évét ta­pos­ta, míg a pré­rik lá­nya a hu­szon­ket­tőt sem, érte el.

Ica dél­előt­tön­ként la­kó­ko­csi­juk te­te­jén na­po­zott pa­rá­nyi bi­ki­ni­jé­ben, míg a fér­fi oda­lent fog­csi­kor­gat­va gya­ko­rolt. A desz­ka­la­pon kré­tá­val volt ki­raj­zol­va a nő alak­ja. A fog­csi­kor­ga­tás­nak két oka volt. Egyik, hogy Ica fe­les­le­ges­nek tar­tot­ta a tré­ning­hez sze­mé­lyes je­len­lé­tét és előny­ben ré­sze­sí­tet­te bőre bar­na­sá­gát. A má­sik pe­dig Ká­sás sün­dör­gé­se. A vi­lá­go­sí­tó Pe­dró­ék la­kó­ko­csi­ja kö­rül for­go­ló­dott, és ha te­het­te, szót vál­tott a te­tőn na­po­zó Icá­val. Ahány­szor a lány vi­dá­mat ka­ca­gott, a desz­kán annyi­szor ke­mé­nyebb kop­pa­nás­sal csa­pó­dott a kés.

– Meg­lásd, ezek egy­szer egy­más­nak es­nek – jó­sol­ta a diák. – Per­sze, a csaj lesz az oka, mert ál­lan­dó­an vil­log­tat­ja ma­gát Man­ri­có­nak.

Far­kas már ko­ráb­ban ész­re­vet­te, hogy a fiú több al­ka­lom­mal ke­re­si a Czu­kor-ik­rek tár­sa­sá­gát. Ezt szó­vá is tet­te. Béni su­nyin mo­soly­gott.

– Azt hi­szem, jó le­szek ná­luk – szö­gez­te le.

– És me­lyik­nél? Hi­szen meg sem tu­dod kü­lön­böz­tet­ni őket.

– Det­ti a vá­lasz­tot­tam – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan a fiú. – Bár­mennyi­re is ha­son­lí­ta­nak egy­más­hoz, en­gem nem csap­nak be. A par­füm­ről meg­is­me­rem őt. Azt az át­ha­tó sza­gú Gi­ven­cit hasz­nál­ja. Din­csi vi­szont mást ken ma­gá­ra.

– Hon­nan ve­szed, hogy jó le­szel nála?… Ta­lán vissza­kö­szönt? Amaz mér­ges te­kin­te­tet ve­tett rá.

– Ha tud­ni aka­rod, ér­dek­lő­dött, hogy ér­zem itt ma­gam. Sőt még más­fe­lől is.

– Hogy nős vagy-e?

– Lá­tom, nem egy ma­lom­ban őrö­lünk. Far­kas ne­ve­tett.

– Nem bi­zony. En­gem nem ér­de­kel egyik to­jás sem. El­len­ben, akár hi­szed, akár nem, szur­ko­lok ne­ked – mond­ta.

– Le­nyű­gö­zöl… Én vi­szont nem szur­ko­lok ne­ked.

– Nincs szük­sé­gem rá. En­gem nem iz­gat, hogy itt ki­nél le­het­nék jó.

Béni ma­gas­ra emel­te a mu­ta­tó­uj­ját.

– Nana – in­tet­te. – Ne vág­junk fel… Mon­da­ni akar­tam ne­ked va­la­mit, de el­ál­lók et­től. Rá­jöt­tem, nem ér­dem­led meg, hogy a se­gít­sé­ged­re le­gyek. Pe­dig ala­po­san fel­csi­gáz­ná az ér­dek­lő­dé­se­det. Ha­jaj, de még mennyi­re.

Far­kas sej­tet­te, hogy a tit­ko­ló­dzás Ama­de­usz­né kö­rül fo­rog.

– Nem ér­de­kel – mond­ta.

A fiú sze­de­lődz­kö­dött, mert már hat óra volt. Min­den elő­adás­nál se­gí­tett a je­gye­ket ke­zel­ni, és ezért kü­lön pénzt ka­pott.

– Csak adod a ban­kot – le­gyin­tett. – Tu­dom, hogy fur­dal a kí­ván­csi­ság, de ak­kor sem mon­dom meg.

– Tu­dod mit? – vá­gott sej­tel­mes ar­cot a fi­a­tal­em­ber. – Ma­rad­jon a te tit­kod.

– Puk­kadj meg – ki­ál­tot­ta a fiú, és el­ro­hant.

A cir­kusz olyan volt, mint a fel­boly­dult méh­kas. Min­den­ki ké­szü­lő­dött, mert a nyi­tó­szám a tár­su­lat be­vo­nu­lá­sa volt, akár­csak a fi­ná­lé.

Far­kas az öreg War­sza­vát kezd­te büty­köl­ni, amely a la­kó­ko­csi­juk mel­lett állt. A gyúj­tás­kap­cso­ló­val volt baj, fel­la­zul­tak a csa­va­rok. Ek­kor vet­te ész­re Theo­dor Ama­de­usz­nét. A csi­nos nő egye­ne­sen az igaz­ga­tó ko­csi­já­hoz tar­tott, kö­szön­töt­te az út­já­ba ke­rü­lő­ket, majd el­tűnt az „Iro­da” fel­ira­tú ajtó mö­gött.

Úgy lát­szik, is­mét dol­ga akadt itt, gon­dol­ta a fi­a­tal­em­ber. Fel­té­te­lez­te, hogy a nő nem most ér­ke­zett Pest­ről. Aka­rat­la­nul is a diák ju­tott az eszé­be. Le­het, a fiú már előbb lát­ta a nőt, és ez lett vol­na az a tit­kos do­log, amit kö­zöl­ni akart vele? Ta­lán Ama­de­usz­né ér­dek­lő­dött tőle utá­na?

Far­kas el­tet­te a csa­var­hú­zót, és ki­ká­szá­ló­dott a mo­tor­ház­te­tő alól. Peti, a ze­ne­bo­hóc ott ült la­kó­ko­csi­já­nak lép­cső­jén, és szo­kott szi­var­ját szív­ta. Szí­nes, koc­kás fol­tok­kal tar­kí­tott buggyos nad­rág­ban volt, a lá­bán ha­tal­mas cipő. Még ing­ben volt, fe­le­sé­ge a zsa­ket­tot ke­fél­te. Peti is ész­re­ve­het­te Ama­de­usz­né ér­ke­zé­sét, mert gyak­ran pis­lo­gott az iro­da felé.

– Mi­ért nem be­szélsz vele? – szólt ki fe­le­sé­ge a ko­csi­ból.

– Mi­nek? – vá­gott vissza fog­hegy­ről a bo­hóc. – Már két­szer meg­mond­ta, mi a hely­zet. Saj­nál­ko­zott.

– Bez­zeg más­nak el­in­téz­te…

– Nem biz­tos, hogy ő in­téz­te el.

Peti un­hat­ta már az asszony un­szo­lá­sát, mert fel­állt és át­ült Far­ka­s­ék la­kó­ko­csi­já­nak lép­cső­jé­re. A fi­a­tal­em­ber ud­va­ri­a­san kö­szön­töt­te.

– Ne­hogy meg­nő­sül­jön – pöf­fen­tett a szi­var­já­ból né­há­nyat a bo­hóc. – Mert ak­kor azt hi­szi, hogy be­fe­jez­te az éle­tét. Pe­dig fe­nét fe­jez­te be, csak az asszony bo­ro­nál­ja azt ké­nye-ked­ve sze­rint.

Far­kas is a lép­cső­re te­le­pe­dett és rá­gyúj­tott.

– Azt az egyet nem sze­re­tem az asszo­nyok­ban, hogy min­dig irá­nyí­ta­ni akar­nak – él­ce­lő­dött Peti. – Az a meg­győ­ző­dé­sük, hogy ezt az óri­á­si fel­ada­tot kap­ták a te­rem­tő­től, és ezt ne­kik tű­zön-ví­zen át vég­re kell haj­ta­ni­uk. Még ak­kor is, ha sze­gény fér­fi be­le­pusz­tul a nagy irá­nyí­tás­ba. Ak­kor az­tán el­te­me­tik, és össze­ül­nek a töb­bi vén­asszonnyal, ki­ér­té­ke­lik ki­nek, hogy si­ke­rült tel­je­sí­te­ni az irá­nyí­tást. Saj­nál­koz­nak, di­cse­ked­nek.

– Csak pa­nasz­kodj, vén csont – szólt ki az asszony a ko­csi­ból. Peti fe­jé­vel az iro­da felé in­tett.

– Leg­alább van, aki meg­hall­gat, és nem­csak le­gyint.

– Ne higgyen neki, Laci… Egy meg­átal­ko­dott fér­fi ez – rep­li­ká­zott az asszony.

– Dél­előtt fent volt Pes­ten? – kér­dez­te vá­rat­la­nul Peti.

– Hon­nan ve­szi?… A kö­lyök­kel a vá­rost jár­tuk. A bo­hóc az iro­da felé in­tett.

– Nem maga hoz­ta le Etel­kát? – kér­dez­te.

– Én nem… Most lát­tam csak, hogy itt van.

Peti fe­le­sé­ge je­lent meg a la­kó­ko­csi aj­ta­já­ban, ke­zé­ben a koc­kás zsa­ket­tel.

– Mond­tam, hogy be­szélj vele – ta­ná­csol­ta, az­tán el­tűnt a ko­csi bel­se­jé­ben.

– Ha le­jött, itt lesz hol­nap is.

Far­kas el­ol­tot­ta tal­pán a csik­ket.

– Ama­de­usz­né­val akar be­szél­ni? – kér­dez­te.

A bo­hóc mé­lyet bó­lin­tott és né­hány­szor meg­rág­ta a szi­var csonk­ját.

– Po­fá­ra es­tem a kül­föl­di szer­ző­dé­sem­mel, amit ta­valy kö­töt­tem – ma­gya­ráz­ta. – Pe­dig jó lett vol­na, ha si­ke­rül. Egy ki­csit hely­re­po­foz­tuk vol­na a szé­nán­kat anya­gi­lag. Meg az­tán a ko­csit is fel tud­tam vol­na újí­ta­ni – in­tett fe­jé­vel a több éves Moszk­vics­ra, amely a la­kó­ko­csi mel­lett áll­do­gált. – Kút­ba esett az egész tur­né. Az imp­resszá­ri­ót, aki szer­vez­te az egé­szet, au­tó­bal­eset érte és meg­halt.

– Hal­lot­tam, hogy töb­bek­nek el­úszott ez­zel a szer­ző­dé­se. Szid­ják is a vé­let­lent.

– No, meg Etel­kát is. De mit te­het ő er­ről. Csak annyi volt a dol­ga, hogy nyél­be ütöt­te a szer­ző­dé­se­ket. A té­nyen, hogy az imp­resszá­rió meg­halt, már nem le­het vál­toz­tat­ni. Per­sze a nő so­kat tett a benn­fen­te­sek­nek. Én azon­ban nem va­gyok nála benn­fen­tes. Igaz, kor­rekt a kap­cso­la­tunk. De má­sok kö­ze­lebb van­nak a tűz­höz, azo­kat más­ként méri. Nem ha­rag­szom Etel­ká­ra, mert má­sok ér­de­ke­it job­ban el­bo­ro­nál­ta, meg az­tán sem­mi ér­tel­me a ha­rag­nak.

– Két­szer már szól­tam neki, hogy nem le­het­ne-e va­la­mit csi­nál­ni. – foly­tat­ta. – Ilyen­kor más imp­resszá­ri­ók­hoz is át le­het a szer­ző­dést csúsz­tat­ni. Azok is job­ban buk­nak azok­ra a szá­mok­ra, ame­lye­ket más már le­kö­tött. De Etel­ka azt mond­ta: nem megy a do­log, leg­alább­is eb­ben az év­ben nem. Hogy jö­vő­re mi lesz, sen­ki sem tud­hat­ja… Nem ma­ce­rál­tam vol­na őt, ha nem hal­lom, hogy en­nek el­le­né­re Czu­ko­rék in­dul­nak az őszön. Még­hoz­zá lo­kál­mű­sor­ban lép­nek fel. Czu­kor szer­ző­dé­sét is az én imp­resszá­ri­óm kö­töt­te le. Etel­ka el­in­téz­te, hogy egy má­sik át­ve­gye Czu­ko­ré­kat. Ez­zel az erő­vel az én szá­mo­mat is át­ad­hat­ta vol­na. Nem egy al­ka­lom­mal lép­tem már fel lo­kál­ban. Sőt az a mű­sor még job­ban fi­zet, mint a cir­kusz. A lo­kál­mű­sor fő­ként a né­me­tek­nél és a fran­ci­ák­nál dí­vik. Czu­ko­rék mind­két or­szág­ba men­nek, ősz­től egy évre le van­nak köt­ve… De tud­ja, hogy van ez. Ar­ról a szám­ról nem tud az imp­resszá­rió, ame­lyet nem em­lí­te­nek. Ezért mú­lik és múlt na­gyon sok min­den Etel­kán. Ta­valy jó passz­ban vol­tam, mert ajánlt en­gem. Most vi­szont tel­je­sen el­fe­lejt­ke­zett ró­lam.

Az iro­da aj­ta­ja még min­dig csuk­va volt. Az igaz­ga­tó és Ama­de­usz­né tár­gya­lá­sa nyil­ván­va­ló­an hosszú­ra nyúlt. Köz­ben a mű­sor­ve­ze­tő meg­kon­gat­ta a vas­ru­dat. Ez azt je­len­tet­te, hogy tíz perc múl­va kez­dő­dik az elő­adás.

– Me­gyek, be­le­bú­jok a zsa­ket­tom­ba – emel­ke­dett fel a lép­cső­ről a bo­hóc. – Nem akar­ja este meg­néz­ni a té­vét? Va­la­mi kri­mi lesz, azt ír­ják, jó.

A bo­hóc­nak volt ké­szü­lé­ke a la­kó­ko­csi­ban.

– Még nem tu­dom – mond­ta Far­kas.

– Ha meg akar­ja néz­ni, men­jen be nyu­god­tan.

Be­fe­je­ző­dött a nyi­tó­szám. A sze­rep­lők, akik ké­sőbb kö­vet­kez­tek, be­men­tek egy ki­sebb sá­tor­ba, amely vá­ra­ko­zás cél­já­ból volt fel­ál­lít­va.

Rán­ki csak nagy­so­ká­ra jött elő az iro­da­ko­csi­ból Ama­de­usz­né­val. A nő még hosszan be­szél­ge­tett vele a cir­kusz be­já­ra­tá­nál, az­tán el­in­dult gya­log a vá­ros­ba. Az igaz­ga­tó az­tán a ki­seb­bik sá­tor­ba ment, ahol a fel­lé­pők vá­ra­koz­tak.

Far­kas a be­já­rat­nál áll­do­gált, ci­ga­ret­tá­ját szív­ta, ami­kor Béni meg­je­lent. A fi­ú­nak vé­get ért a fel­ada­ta.

– Telt ház van – kö­zöl­te. – Nem me­gyünk be bá­mul­ni? Far­kas már nem­egy­szer lát­ta az elő­adást. Sem­mi ked­ve sem volt a ha­tal­mas pony­va alatt meg­szo­rult le­ve­gőt szív­ni. Ta­ga­dó­an ráz­ta fe­jét.

A fiú ci­ga­ret­tát kért, és rá­gyúj­tott.

– Lát­tad, mi­lyen jól né­zett ki? – kér­dez­te.

– Det­ti?

Amaz mér­ge­sen fúj­ta ki a füs­töt.

– A fe­nét. Ki be­szél itt Det­ti­ről?

– Azt hit­tem, az ér­de­kel.

– Hát per­sze, hogy Det­ti ér­de­kel, de most nem róla van szó. Vál­la­la­tunk sex­bom­bá­já­ról be­szé­lek. Nem lát­tad? Az előbb itt volt.

– De lát­tam…

A fiú né­hány­szor meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját, san­da te­kin­tet­tel né­zett maga elé.

– Le­fo­ga­dom, hogy ma este meg­lépsz – mond­ta je­len­tő­ség­tel­je­sen.

– Bi­zony, bi­zony el­sö­pörsz ma este – foly­tat­ta a fiú. – Azt is tu­dom, hová.

– Ak­kor bökd ki – un­szol­ta, mert kí­ván­csi volt, hogy va­jon an­nak mi jár­hat a fe­jé­ben.

– A szál­ló­ba mész.

Amaz bó­lin­tott.

– Ezt hon­nan ve­szed? – kér­dez­te Far­kas.

– Tu­dok, amit tu­dok. Ott vol­tam, ami­kor a sex­bom­ba el­bú­csú­zott az öreg­től. A be­já­rat­nál la­pul­tam a pénz­tár­ban. A nő tu­dat­ta az öreg­gel, hogy jó pár nap­ra itt ma­rad, mert dol­ga van, és a szál­ló­ban bé­relt szo­bát.

– És az­tán?

A fiú sze­me ke­rek­re tá­gult.

– Ta­lán ez nem je­lent sem­mit? – kér­dez­te.

– Mit je­len­te­ne?

– Mit gon­dolsz, ki ér­dek­lő­dött dél­után utá­nad? Nos, a sex­bom­ba, a hosszú hajú cso­da. A be­já­rat­nál üt­köz­tem belé. Rám­vi­gyor­gott, és azt kér­dez­te: hogy van a ba­rát­ja? Én ad­tam a hü­lyét: mi­lyen ba­rá­tom?… Erre ő: hát Far­kas Lász­ló… Ezt akar­tam ne­ked mon­da­ni dél­után. Szó­val haj­tasz, ne is ta­gadd.

Bent a cir­kusz­ban a ze­ne­kar tust hú­zott. Czu­ko­rék szá­ma kö­vet­ke­zett.

– Visz­lát, és sok sze­ren­csét – mond­ta a fiú és fu­tott a sá­tor­ba, ne­hogy el­mu­lassza Det­tit.