8. Hód és a manézs titka

1.

Az össze­tört sze­mély­au­tó egy da­rus­ko­csi­val ér­ke­zett a Győ­ri Au­tó­ja­ví­tó Vál­la­lat te­le­pé­re. Jöt­té­re össze­se­reg­let­tek a sze­re­lők. A nyu­gat­né­met rend­szá­mú Opel Com­mo­doren­ak csu­pán a fara ma­radt va­la­me­lyest épen a két ke­rék­kel. A mo­tor és az utas­tér szin­te alak­ta­lan­ná gyű­rő­dött. El­kép­zel­he­tet­len volt, hogy a ko­csi­ban uta­zók kö­zül bár­ki is túl­él­het­te vol­na a bal­ese­tet. Né­há­nyan a da­rus­ko­csi ve­ze­tő­jét fag­gat­ták.

– Csak egy pa­sas volt ben­ne – mond­ta. – Szét­sza­kadt, úgy szed­ték össze. Teg­nap éj­jel tör­tént, in­nen tíz ki­lo­mé­ter­re. A rend­őrök azt mond­ják, hogy leg­alább száz­hat­van­nal té­pett, és a ka­nyar­ban le­csú­szott az út­ról. Egy de­rék vas­tag­sá­gú fát csak­nem ki­tört, az­tán a föld­be fú­ró­dott. Ki kel­lett ásni, már­mint azt, ami a ko­csi­ból meg­ma­radt.

– Az eső – je­gyez­te meg va­la­ki.

Töb­ben he­lye­sel­tek, mert em­lé­kez­tek, hogy azon a dél­utá­non kel­le­met­len ónos eső szi­tált, csak késő este állt el. Az utak csú­szó­sak let­tek. A sze­re­lők vi­tat­koz­tak, ta­lál­gat­ták a bal­eset kö­rül­mé­nye­it. Ab­ban sen­ki sem ké­tel­ke­dett, hogy a száz­hat­van ki­lo­mé­te­res se­bes­ség­gel való ro­ha­nás biz­tos ha­lál.

A mű­ve­ze­tő meg­ér­ke­zett. Egy pil­la­na­tig meg­hök­ken­ve né­zett, az­tán fel­má­szott a da­rus­ko­csi­ra, és ala­po­san meg­szem­lél­te az össze­tört sze­mély­gép­ko­csit. Kis­vár­tat­va le­ká­szá­ló­dott, és cif­rát ká­rom­ko­dott.

– Ez len­ne az? – for­dult hi­tet­len­ked­ve a da­rus­ko­csi ve­ze­tő­jé­hez. Amaz a szá­ját tá­tot­ta.

– Ennyi­re össze­tört – mond­ta a mű­ve­ze­tő. A so­főr ma­gá­hoz tért.

– Mit várt? – csat­tant fel. – Ta­lán azt, hogy új ko­csit ho­zok?

– Ez ko­csi? Ez roncs…

– Azt hi­szi, en­gem ér­de­kel, hogy mi lett be­lő­le? Ez a kér­dé­ses ko­csi. Ha nem hi­szi, másszon fel is­mét, és néz­ze meg a rend­szá­mot. – In­ge­rült moz­du­lat­tal nyúlt zse­bé­be és pa­pí­ro­kat rán­tott elő. – Itt van­nak az ira­tok – lo­bog­tat­ta.

– Bi­zony ez roncs lett, Jó­zsi bá­csi – ve­tet­te oda az egyik sze­re­lő a mű­ve­ze­tő­nek. – Nincs az az Is­ten, aki ezt ki­po­foz­ná. Kár egy uj­jal is hoz­zá­nyúl­ni.

– Ma­gam is lá­tom, van sze­mem – vá­la­szolt epé­sen a mű­ve­ze­tő, majd az em­be­rek­hez for­dult. – Men­je­nek dol­goz­ni. Itt nincs bá­mul­ni való.

A cso­dál­ko­zok las­san szét­szé­led­tek.

– Me­lyik mű­hely­be vi­gyem? – tu­da­kol­ta a so­főr.

– Egyik­be sem.

– Ak­kor hová?

A mű­ve­ze­tő leg­szí­ve­seb­ben azt mond­ta vol­na, hogy vi­gye a fe­né­be in­nen, vagy aho­vá ép­pen akar­ja. Tőle akár le­te­het­te vol­na a biz­to­sí­tó iro­dá­ja elé is.

– Kár volt ide­hoz­ni – in­gat­ta fe­jét. Amaz vál­lat vont.

– Nem én ta­lál­tam ki. Maga mond­ta reg­gel, hogy men­jek érte, és hoz­zam be.

A mű­ve­ze­tő a fo­gát csi­kor­gat­ta.

– Hát per­sze, én mond­tam – emel­te te­kin­te­tét az ég­nek.– De mi­ért mond­tam? Mert a biz­to­sí­tó ér­te­sí­tett. Ki gon­dol­ta, hogy egy tel­je­sen meg­nyo­mo­rí­tott ko­csi­ról van szó? Te­le­fo­non csak annyit kö­zöl­tek, hogy bal­eset. Kész. Eb­ből le­gyen az­tán okos. – Un­do­ro­dó pil­lan­tást ve­tett a roncs­ra. – Nincs az az Is­ten, aki ezt ki­po­foz­ná – is­mé­tel­te a sze­re­lő sza­va­it.

– Ez en­gem hi­de­gen hagy – le­gyin­tett a so­főr.

– Egy­ál­ta­lán, volt va­la­ki a biz­to­sí­tó­tól a hely­szí­nen?

– Egy pely­hes állú ak­ta­tás­kás.

– És az nem lát­ta, hogy ez egy roncs?

– Lát­ni ugyan lát­ta…

– Nem mon­dott sem­mit?

– Meg sem nyik­kant.

– Ott egye meg a fene a mar­há­ját!

– Amo­lyan új em­ber le­he­tett, mert még nem lát­tam – vé­le­ke­dett a so­főr. – Csak állt és néz­te, ho­gyan kín­ló­dunk a da­ru­val. Puha volt a föld. A szán­tás­ra zu­hant a ko­csi. Fél­tem, hogy meg­bil­le­nünk, ami­kor a daru emel­ni kezd­te. Sze­ren­csé­re nem tör­tént baj. Tud­ja maga, mi­lyen sú­lya van en­nek az össze­gyűrt do­boz­nak? Leg­alább ti­zen­öt má­zsa, ha nem több.

A mű­ve­ze­tő sa­ját gon­do­la­ta­i­val volt el­fog­lal­va, vál­to­zat­lan hév­vel szid­ta a biz­to­sí­tót.

– Ezek is fel­vesz­nek min­den­fé­le hü­lyét. Pe­dig, aki kint volt, lát­hat­ta, hogy ez a ko­csi tel­je­sen kész, ri­pi­tyá­ra ment. Eh­hez az­tán nem kel­lett va­la­mi­fé­le nagy szak­ér­te­lem.

A so­főr unta már a si­rán­ko­zást. Meg­vár­ta, míg a mű­ve­ze­tő ki­fo­gyott a szó­ból, az­tán meg­lo­bog­tat­ta az ira­to­kat.

– Írja már alá – mond­ta.

A mű­ve­ze­tő ma­gá­hoz tért, át­vet­te a pak­sa­mé­tát.

– Megint egy cso­mó ad­mi­niszt­rá­ció – mor­mog­ta. – Itt min­den ad­mi­niszt­rá­ció. Mint­ha mind­egyi­künk alá­írá­sok­ból élne, vagy alá­írá­so­kért kap­ná a fi­ze­té­sét.

– A lé­nyeg a do­hány.

– Min­den­ki­nek a do­hány a lé­nyeg… Re­mé­lem, nem hi­ány­zik sem­mi a ko­csi­ról.

– Min­den meg­van.

– A le­sza­kadt tar­to­zé­kok is?

– Amit a hely­szí­nen ta­lál­tunk, össze­szed­tük, még a csa­va­ro­kat is. Csak a le­pat­tant zo­mánc ma­radt a föl­dön – mond­ta a so­főr.

A mű­ve­ze­tő kel­let­le­nül alá­ka­nya­rí­tot­ta ne­vét a pa­pí­rok­ra. Tud­ta, ez­zel nagy gon­dot vett a nya­ká­ba. Egy sor fe­les­le­ges gon­dot. A tel­jes kárt szen­ve­dett sze­mély­gép­ko­csik­nál sok­kal bo­nyo­lul­tabb az ügy­in­té­zés, mint a ja­ví­tás­ra szo­ru­lók­nál. A leg­egy­sze­rűbb az lett vol­na, ha a hely­szí­nen maga a biz­to­sí­tó dönt, és ál­la­pít­ja meg a tel­jes kárt szak­em­be­rek be­vo­ná­sá­val, majd a ron­csot egye­ne­sen a bon­tó­te­lep­re irá­nyít­ja. Mi­vel azon­ban a roncs ide ér­ke­zett, itt kell mind­ezt le­bo­nyo­lí­ta­ni. Bi­zott­ság bi­zott­ság­nak adja át a szem­re­vé­te­le­zést. A ron­csot apró da­ra­bok­ra sze­dik, át­vizs­gál­ják és a hasz­nál­ha­tó al­kat­ré­sze­ket jegy­ző­köny­vi­leg szám­ba ve­szik. Mind­eh­hez az em­be­re­ket, az ad­mi­niszt­rá­ci­ót és a le­bo­nyo­lí­tást a vál­la­lat­nak kell biz­to­sí­ta­ni. Ha­szon alig van be­lő­le, an­nál több a bosszan­tó tor­tú­ra.

A so­főr el­tet­te az ira­tok má­so­la­ta­it.

– Így már min­den rend­ben van – mond­ta.

– Ma­gá­nak igen.

– Hoz­tam már ide ha­son­ló ron­csot. Nem ez az első, se nem az utol­só.

A mű­ve­ze­tő tü­rel­met kért, s az­zal tá­vo­zott, hogy he­lyet ke­res, aho­vá a ron­csot le­te­gyék. A so­főr ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és hogy az idő job­ban tel­jen, a ka­pu­hoz ment. A por­tás­sal be­szél­ge­tett a bal­eset kö­rül­mé­nye­i­ről. Kis­vár­tat­va vissza­ér­ke­zett a mű­ve­ze­tő.

– In­dul­ha­tunk – kö­zöl­te.

A so­főr el­dob­ta a ci­ga­ret­tát, a da­rus­ko­csi­hoz ment, majd fel­má­szott a fül­ké­be.

– Hová? – szólt ki a nyi­tott ab­la­kon. A mű­ve­ze­tő meg­len­dí­tet­te kar­ját.

– Oda – mu­tat­ta. – A ke­rí­tés mel­lé, egé­szen hát­ra. Csak vi­gyáz­zon, mert na­gyon göd­rös az út.

A jel­zett hely a te­lep leg­tá­vo­lab­bi sar­ká­ban volt. Mi­után a da­rus­ko­csi za­ka­to­ló mo­tor­ral las­san el­gör­dült, a mű­ve­ze­tő a ka­pu­hoz ment.

– Já­nos bá­csi! – szó­lí­tot­ta a por­tást. Az idős em­ber már­is ki­jött a fül­ké­jé­ből.

– Pa­ran­csol­jon, Lé­vai szak­társ.

– Le­gyen a sze­me nyit­va, ne­hogy va­la­mit meg­csap­ja­nak er­ről a roncs­ról, mert az­tán kü­lön ve­sze­ked­he­tek a biz­to­sí­tó­val. Amúgy is tor­kig va­gyok már ve­lük.

– Raj­ta lesz a sze­mem.

A mű­ve­ze­tő nya­kát nyújt­va né­zett a ki­je­lölt hely­re.

– Azért le­het lát­ni – mond­ta.

– Le­het – hagy­ta hely­ben bi­zony­ta­la­nul a por­tás.

– Le­fo­ga­dom, egy évig is itt ro­had majd a nya­kun­kon – le­gyin­tett a mű­ve­ze­tő.

A por­tás a fe­jét va­kar­ta.

– In­téz­ked­ni kell – mond­ta, mert nem tud­ta el­kép­zel­ni, ho­gyan tart­hat­ná a sze­mét a ron­cson ilyen hosszú ide­ig.

– Ez nem in­téz­ke­dés, ha­nem idő kér­dé­se – szö­gez­te le a mű­ve­ze­tő. – Leg­alább két hó­nap, mi­kor­ra a biz­to­sí­tó moz­go­lód­ni kezd. Hogy az­tán mi­kor kap vá­laszt Ham­burg­tól, azt sen­ki sem tud­ja.

– On­nan kell vá­laszt kap­ni?

– A ko­csi ira­ta­i­ból az de­rült ki, hogy az ügy­in­té­zés egy ham­bur­gi biz­to­sí­tó­ra tar­to­zik.

– Ham­bur­gi?

– Oda­va­ló a ko­csi.

– Szép vá­ros – dünnyög­te az idős em­ber. A mű­ve­ze­tő fel­kap­ta a fe­jét.

– Já­nos bá­csi ta­lán járt ott? – kér­dez­te. Az idős em­ber le­mon­dó­an le­gyin­tett.

– Már ho­gyan ke­rül­het­tem vol­na én oda.

– Ak­kor hon­nan ve­szi, hogy szép vá­ros?

– Hát csak úgy gon­do­lom. Biz­tos szép le­het az a vá­ros, ahol ilyen szép ko­csik fut­ká­roz­nak, mint ami­lyen ez volt – in­tett fe­jé­vel a te­lep hát­só ré­sze felé, ahol a da­rus­ko­csi nyűg­lő­dött a roncs le­té­te­lé­vel.

A mű­ve­ze­tő el­mo­so­lyo­dott, és in­dult vol­na dol­gá­ra, de a por­tás utá­na szólt.

– Lé­vai szak­társ – kö­szö­rül­te a tor­kát –, azt azon­ban kö­zöl­nöm kell, hogy csak nap­pal vál­la­lom a vi­gyá­zást erre a roncs­ra. Ké­sőbb csak az éj­je­li­őr strá­zsál­hat fe­let­te. Reg­gel az­tán is­mét én kö­vet­ke­zem.

A mű­ve­ze­tő is­mer­te lá­tás­ból azt a nagy­ba­ju­szú idős em­bert, aki késő dél­után el­fog­lal­ta he­lyét a le­zárt kapu fül­ké­jé­ben. Min­dig egy lom­pos eb volt vele, ame­lyet a fül­ké­be zárt, míg az em­be­rek el nem hagy­ták a te­le­pet.

– Hogy is hív­ják? – tu­da­kol­ta.

– Áb­ris­nak… Áb­ris Pál­nak. Rö­vi­den csak „ku­tyás­nak” hív­ják, mert hát a ku­tyá­ját is ma­gá­val szok­ta hoz­ni.

A mű­ve­ze­tő vál­lat vont. Nem az ő dol­ga volt el­dön­te­ni, hogy az éj­je­li­őr egye­dül vagy a sa­ját ku­tyá­já­val lás­sa el a fel­ada­tát. Az sem, hogy a ku­tya korcs, faj­tisz­ta, ki­vén­hedt, vagy ne­tán kö­lyök volt-e.

A mű­ve­ze­tő el­kö­szönt és tá­vo­zott.