6.

El­múlt a szom­bat. Csen­de­sen, mint más­kor. Az el­szá­jalt es­kü­vő nap­ja. Kati ül­dö­gélt a te­le­fon mel­lett, aho­gyan sa­ját ma­gá­nak fo­gal­maz­ta: cso­dá­ra várt. A te­le­fon azon­ban néma ma­radt, Ba­las­sa Pé­ter nem je­lent­ke­zett.

– Leg­alább tisz­tes­ség­ből… Ha má­sért nem – dünnyög­te Kati, s az ab­lak­hoz lé­pett –, ha má­sért már nem is… Csak tisz­tes­ség­ből… Hogy te bo­lond, ne várj… Tud­ha­tod, hogy… Na, de vé­get ve­tek én en­nek! – S még hoz­zá­tet­te. – Nem bí­rom ezt a se kínt, se bent ál­la­po­tot… Le­gyen pont a vé­gén.

Az ut­cát ta­lán most érte el az ősz első le­he­le­te, né­hány ha­lott fa­le­vél hul­lott a jár­dá­ra.

– Mi lesz ve­lem?

Kati ön­kén­te­le­nül is a für­dő­szo­bá­ba ment, s a tü­kör­be bá­mult. Rán­cocs­kák fu­tot­tak a szá­ja kö­rül, a sze­me alatt, hi­á­ba fé­sü­li már egy-két éve a ha­ját a hom­lo­ká­ba, alig tud­ja el­ta­kar­ni a mé­lyü­lő ba­ráz­dá­kat. S a nya­ka! A nya­ká­tól félt min­dig a leg­job­ban, mert a ma­má­já­nak a hí­re­sen szép, hosszú nya­ká­ra is egyik perc­ről a má­sik­ra bőr­tás­kák te­le­ped­tek, s íme most már az övén is kez­dőd­nek a reny­he fonnya­dá­sok.

– Vé­nü­lök…

Apró, szí­nes té­ge­lyek­ből szo­kott moz­du­la­tok­kal ke­nő­csö­ket kent a sze­me alá, a ke­zé­re, s vissza­bo­tor­kált a szo­bá­já­ba. Egy köny­vet ké­szí­tett ki ma­gá­nak, hogy majd azt ol­vas­sa, ki­nyit­va, bo­rí­tó­já­val fel­fe­lé tet­te az asz­tal­ra. Pé­ter, ha meg­lát­ta így a köny­vet, min­dig rá­szólt: mi­cso­da bar­bár­ság ez?! Te jól érez­néd ma­gad így ki­csa­var­va?! Kati most is nyúlt, hogy meg­for­dít­ja a köny­vet, de a keze meg­állt fél­úton.

– Nem! Sem­mi köze ah­hoz, hogy én mi­ként ra­kom le a sa­ját köny­ve­met! És ezen­túl, igen­is, min­dig így fo­gom le­ten­ni! Nem va­gyok én a rab­szol­gá­ja! – Ké­sőbb hoz­zá­tet­te. és sem­mi­je se va­gyok.

Ba­las­sa Pé­ter fény­ké­pe­it már ré­geb­ben el­tet­te az ódon sub­ló­tról, hisz az utób­bi évek­ben több­ször is „le­szá­molt vele”, nem akar­ta, hogy a kis­sé szem­te­len, ma­ga­biz­tos mo­so­lyá­val, élén­ken csil­lo­gó kék sze­mé­nek te­kin­te­té­vel ál­lan­dó­an kí­sér­ges­se, s mind­un­ta­lan em­lé­kez­tes­se arra, hogy van. Hogy va­la­hol van. Hogy va­la­ki­nek van. Mi­köz­ben ő itt vár­ja, eb­ben a kis la­kás­ban, a szép szö­ve­gek­től el­ámít­va, s alig-alig be­vall­va: még­is a sze­re­lem­től bék­lyóz­va. Az ju­tott eszé­be, hogy ré­geb­ben Af­ri­ká­ban egyes tör­zsek el­éget­ték az el­len­sé­ge­ik to­tem­je­it, s azt hit­ték, ez­zel meg­sem­mi­sí­tet­ték őket. A fény­ké­pe­ket kel­le­ne el­éget­ni – gon­dol­ta. El­éget­ni, s mint a ham­va­kat el­te­met­ni. Ez­zel ta­lán ki­irt­hat­ná ma­gá­ból ezt a fiút.

Elő­vet­te a sub­lót­ból a fény­ké­pe­ket. A ki­csi­ket, a na­gyo­kat. Fel­mar­kol­ta, s a re­ka­mi­é­ra vit­te, le­te­le­pe­dett a sa­rok­ba, s kör­be­rak­ta ma­gát a vő­le­gé­nyé­vel. Úgy gon­dol­ta, ez most a ra­va­tal. Ke­zé­be vet­te a fény­ké­pe­ket. Mind­egyik­hez va­la­mi em­lék fűz­te.

– Ezt Lil­la­fü­re­den csi­nál­tuk… Majd­nem be­le­for­dí­tott a tóba… Ezt meg… Ja, ez a Ha­lász­bás­tya… Ez a szü­ret a ma­má­nál…

Elő­ször csak egyet­len csepp könny sza­ladt le az ar­cán, azt még le­tö­rül­te. Az­tán hir­te­len ki­tört be­lő­le a zo­ko­gás. Egész tes­tét meg­ráz­ta, szin­te ful­do­kol­va sírt. Rá­bo­rult a fény­ké­pek­re, mint­ha vé­de­ni akar­ná őket, össze­sö­pör­te, mind­két kar­já­val át­ölel­te, ő tud­ta: az el­múlt tíz évét. Az egyet­len kin­csét.

Na­gyon ne­he­zen tért ma­gá­hoz, so­ká­ig li­he­gett könnyek nél­kül is.

Krá­ko­gott, szi­po­gott.

– Nem élet ez így…

Meg­mos­ta az ar­cát, meg­fé­sül­kö­dött. S bár na­gyon szín­pa­di­as­nak érez­te, még­is úgy dön­tött, be­fe­je­zi a te­me­tést.

– Ennyi jár neki…

A kis kony­há­ból be­vitt a szo­bá­ba egy ezüs­tö­sen csil­la­nó tá­lat, rá­tet­te a fény­ké­pe­ket, s a szél­sőt meg­gyúj­tot­ta. A lán­gocs­ka las­san kú­szott kép­ről kép­re. Kati el­me­rül­ten néz­te. Néha iga­zí­tott a pa­pí­ro­kon, a tűz út­já­ba te­rel­te őket, a per­nyét az uj­já­val söp­rö­get­te egy cso­mó­ba.

Már nem ha­ra­gu­dott Pé­ter­re. Úgy érez­te, las­san bé­kes­ség köl­tö­zik a szí­vé­be, a meg­vál­toz­ha­tat­lan­ság bé­ké­je, a meg­adá­sé, a vesz­te­sé. Mert az élet rend­sze­rint úgy in­té­zi, hogy a vesz­tes is meg­nyug­szik, a böl­csek csen­des­sé­gé­ben vár­ja az im­már sem­mit sem vál­toz­ta­tó új na­po­kat. Vége a harc­nak.

– Is­ten nyu­gosz­tal­jon, Pé­ter­kém…

Egy régi ék­sze­res do­boz­kát vett elő, gon­do­san be­le­sö­pör­te a fény­ké­pek szür­kés ham­va­it, még arra is gon­dolt, hogy fe­ke­te sza­lag­gal át­kös­se. Igaz, a do­boz te­te­jén arannyal nyom­va nem Pé­ter neve állt, ha­nem ez: „Óra, Ék­szer Vál­la­lat.” Kati rá­me­redt az írás­ra, go­lyós­tol­lal pró­bál­ta el­tün­tet­ni, de csak ma­sza­tos lett a do­boz­ka. Arra gon­dolt, le­ra­gaszt­ja majd egy pa­pír­da­rab­bal, s arra írja rá, hogy Ba­las­sa Pé­ter élt 10 évet… De erre már most nem volt tü­rel­me. A do­boz­kát be­rak­ta a sub­lót fi­ók­já­ba.

és most? És most mit csi­nál­jak?

El­ha­tá­roz­ta, hogy sé­tál egy ke­ve­set. Fel­öl­tö­zött, s bár már egy ki­csit mo­soly­gott sa­ját ma­gán, még­is gyász­ru­hát öl­tött. Dísz nél­kü­li fe­ke­tét.

– Így kell.

S az már ter­mé­sze­tes­nek ha­tott, hogy a te­me­tő­be in­dult. Jár­kált a sí­rok kö­zött, ol­vas­gat­ta a fel­ira­to­kat, né­ze­get­te a szob­ro­kat. Csat­la­ko­zott egy te­me­tés­hez is, kí­sér­te az is­me­ret­len ha­lot­tat, de az­tán el­ka­nya­ro­dott a me­net vé­gé­ről, mert a ke­vés­ke gyá­szo­ló kö­rül töb­ben vissza­for­dul­tak, kí­ván­csi­an bá­mul­ták.

Ott­hon a ked­venc éte­lét főz­te meg va­cso­rá­ra, szé­pen meg­te­rí­tett, a Pé­ter szá­má­ra tar­to­ga­tott pezs­gőt is fel­bon­tot­ta, be­kap­csol­ta a le­mez­ját­szót, Bee­tho­ven Sors-szim­fó­ni­á­ját hall­gat­ta, de az első tak­tu­sok után le­mezt vál­tott. Hosszan ke­res­gélt, vé­gül fel­csen­dült a dal: „Vége már, vége már a szép idők­nek, nem csa­pod a sze­let már nők­nek…”

Ki­csit el­ká­bult a pezs­gő­től, de erőt vett ma­gán, pi­zsa­má­ba bújt, és le­fe­küdt.

S elő­ször azt hit­te, hogy ál­mo­dik.

Két ál­ar­cos fér­fi rán­gat­ta a vál­lát.

– Hé, nyisd ki a sze­med! Fel­kel­ni!

Ri­ad­tan ült fel, alig tud­ta ki­nyög­ni.

– Ne bánt­sa­nak! Mit akar­nak?!

– Hol a fiúd? – Ez volt az első kér­dés. – Hova dug­tad? Vagy már el­sze­lelt?

– Ki­cso­da?

– Kis­anyám, kis­anyám… Szé­pen, tisz­tes­ség­gel fe­lelj a kér­dé­sek­re, amíg mi is tisz­tes­ség­gel kér­dez­ge­tünk… Mert az­tán tu­dunk más­kép­pen is… – A fér­fi bi­zony­ság­kép­pen meg­ra­gad­ta Kati ha­ját, s vissza­rán­tot­ta a fe­jét a pár­ná­ra. – Na, lá­tod. Nem aka­runk mi bán­ta­ni.

Kati a nya­ká­ig húz­ta a pap­lant. A két ál­ar­cos­nál pisz­toly volt, az­zal ha­do­nász­tak.

– A fi­ú­dat ke­res­sük. Ha meg­mon­dod, hol ta­lál­juk, ha­jad szá­la sem gör­bül. Ér­ted?

Az egyik fér­fi le­ült a fo­tel­ba. Ke­reszt­be rak­ta a lá­bát, a ci­pő­je fö­lött vi­lá­gí­tott a fe­hér zok­ni­ja. Az uj­já­val mind­un­ta­lan a fe­ke­te ál­ar­ca mögé nyúl­kált, ne­he­zen tűr­te, hogy az egész fe­jét le­ta­kar­ta. A pezs­gős­üveg­re mu­ta­tott.

– Lát­juk, hogy itt volt… Biz­to­san el­mond­ta, hová megy.

Kati nem tud­ta, ho­gyan vi­sel­ked­jék eb­ben a hely­zet­ben. Arra már ré­geb­ben szá­mí­tott, hogy Pé­ter ügye­i­be egy­szer majd ő is be­le­ke­ve­re­dik. De ép­pen most, ami­kor sza­kí­tot­tak? Mi­cso­da fur­csa fin­to­ra ez a sors­nak!

– Nyög­jed, kis­anyám, nyög­jed! Nem ud­va­rol­ni jöt­tünk!

A má­sik fér­fi, aki az előbb még Kati ha­ját húz­ta, ne­vet­ve kö­zöl­te.

– De azt is meg­te­het­jük… Ha aka­rod… Ugye, nem vagy te még olyan rossz nő?! – le­rán­tot­ta a lány­ról a pap­lant. Kati bor­zad­va lát­ta, hogy az egyik kar­ja he­lyén egy vas­kam­pó­ban vég­ző­dő fa ék­te­len­ke­dik.

Kati az ágy vé­gé­be ku­po­ro­dott, fel­húz­ta a tér­dét.

– Ne szarj be, nem bán­tunk. Szé­pen me­séld el, mi­kor jött a fiú, mit mon­dott, mi­kor ment el. Csak erre va­gyunk kí­ván­csi­ak. S hogy meg­nyug­tas­sunk, őt sem akar­juk bán­ta­ni. Üz­le­tet aka­runk. Pénzt. Neki is meg ne­künk is. Te­hát?

– Nem volt itt… – Mond­ta a lány. De tud­ta, hogy a va­cso­ra ma­rad­vá­nyai el­le­ne ta­nús­kod­nak.

Az asz­tal mel­lett ül­dö­gé­lő ál­ar­cos fel­emel­te a má­sik po­ha­rat.

és ez? Egye­dül it­tál két po­hár­ból?

Kati va­ló­ban egye­dül ivott két po­hár­ból. Mert ön­tött a pezs­gő­ből Pé­ter­nek is, s össze is koc­cin­tot­ta a po­ha­ra­kat, bú­csú­zás­kép­pen. De ezt hi­á­ba bi­zony­gat­ná, nem hin­nék el neki… Mint azt sem fog­ják, hogy egy hét óta nem lát­ta, ho­lott ép­pen mára tűz­te ki az es­kü­vő­jü­ket…

– Ha azt vá­la­szol­nám, hogy igen? Hogy va­ló­ban két po­hár­ból it­tam?

– Ak­kor kap­nál egy szép nagy po­font – mond­ta a cson­kolt fér­fi, s a vas­kam­pós kar­já­val mu­tat­ta is. – Amit egyéb­ként rö­vi­de­sen meg is kap­hatsz… Bár nem volt szán­dé­kunk­ban egy le­en­dő üz­let­fe­lünk kur­vá­ját fel­po­foz­ni.

Annyi­ra idét­le­nül hang­zott a Ka­ti­ra uta­ló ki­fe­je­zés, hogy a má­sik rá­szólt.

– Ne így Kam­pó! Ezt ne, jó?

A fér­fi le­gyin­tett.

– Szép szó­val nem me­gyünk sem­mi­re. Úgy ha­zu­dik ez a nő, mint­ha va­la­ki súg­na neki.

Le­ült a má­sik fér­fi is, el­ter­pesz­ke­dett a fo­tel­ban.

– Lá­tod, a tár­sam tü­rel­met­len… Egyéb­ként – foly­tat­ta –, én el­hi­szem ne­ked, hogy egye­dül vol­tál… Egy tá­nyér van… Egy pár evő­esz­köz…

– Vagy itt volt a fiú – emel­te fel az uj­ját a Kam­pó­nak ne­ve­zett –, s te csak it­tál vele. Ő meg za­bált. Aho­gyan egy bi­ká­hoz il­lik.

Kati a fe­jét ráz­ta.

– Nem volt itt. Már egy hete nem lát­tam.

A fér­fi­ak nem re­a­gál­tak. Kam­pó a szo­bá­ban kez­dett jár­kál­ni, ki­húz­gál­ta a fi­ó­ko­kat, a szek­rény­ből ki­do­bál­ta a ru­há­kat.

– Me­lyik a ked­venc ru­hád? – kér­dez­te Ka­ti­tól. Az egyi­ket fel­emel­te, né­ze­get­te, az­tán meg­kér­dez­te. – Ez jó lesz?

Vá­laszt nem várt. A ru­hát Kati elé dob­ta az ágy­ra.

– Öl­tözz! Ve­lünk jössz!

– Hova?

– Majd meg­lá­tod. Öl­tözz! Vagy ta­lán for­dul­junk el? Mert arra vár­hatsz.

– Ne szó­ra­kozz, Kam­pó, ne szó­ra­kozz! – csó­vál­ta a fe­jét a má­sik ál­ar­cos. – Ha akarsz, ki­me­hetsz a für­dő­szo­bá­ba – for­dult Ka­ti­hoz.

– Jobb is, mert már majd be­pi­sál az ijedt­ség­től – ne­ve­tett Kam­pó. – Ug­rás! Kapsz két per­cet! – Az­tán a tár­sa elé állt. – Nem kell ezek­kel fi­nom­kod­ni! Be kell őket sza­rat­ni, és kész! Azt hi­szed, a fi­ú­ja tes­sé­kel­ne té­ged?! Rúg­na a seg­ged­be!

Kati ki­sza­ladt a für­dő­szo­bá­ba. Ma­gá­ra akar­ta zár­ni az aj­tót, de a kul­csot már ré­gen el­ke­ver­te va­la­ho­vá. Ami­kor az aj­tó­kat má­zol­ták, el­rak­ta egy „jó hely­re”. Igaz, az­óta nem is ke­res­te. Amíg las­san mo­sa­ko­dott, fé­sül­kö­dött, az do­bolt az agyá­ban: va­la­ho­gyan ér­te­sí­te­ni kel­le­ne Pé­tert. Vagy a fő­nö­két, Pin­tér al­ez­re­dest. De ho­gyan? Te­le­fo­nál­ni biz­to­san nem en­ge­dik, le­ve­let sem ír­hat, még gon­dol­ni is kár rá. Ami­kor azon­ban a száj­rú­zsát meg­lát­ta a pi­pe­réi kö­zött, iz­ga­tot­tan fel­só­haj­tott. Még­is le­het gon­dol­ni a le­vél­írás­ra. De hová? A tü­kör­re? Be­néz­nek, meg­lát­ják. Vé­gül úgy ha­tá­ro­zott, hogy a WC-fedő bel­ső ol­da­lá­ra ír. Fel­haj­tot­ta a la­pot, s a rúz­zsal rá­ír­ta: „El­vit­tek, Pé­tert ke­re­sik, az egyik neve Kam­pó.” Az­tán vissza­haj­tot­ta az ülő­ké­re, s hogy gya­nút ne kelt­sen, még az öb­lí­tő lán­cát is meg­húz­ta. Már újra a tü­kör előtt állt, ami­kor az egyik ál­ar­cos be­szólt, hogy si­es­sen, nem akar­nak itt meg­őszül­ni… A ru­há­ját igaz­gat­ta, ami­kor a fél­kezű ki­nyi­tot­ta az aj­tót, be­nyúlt, a vas­kam­pót be­le­akasz­tot­ta Kati kar­já­ba, s ki­húz­ta a für­dő­szo­bá­ból.

– Elég volt. In­dul­ni kell!

De nem ve­zet­ték az aj­tó­hoz. Le­nyom­ták az egyik fo­tel­ba.

– Hol tar­tod a fény­ké­pe­ket a fi­ú­ról?

Kati tás­ká­já­nak tar­tal­mát már ki­bo­rí­tot­ták az asz­tal­ra. Az iga­zol­vá­nya­it kü­lön tet­ték, zseb­ken­dő­jét, kis no­te­szét, kul­csa­it, pi­pe­re­cik­ke­it nagy ha­lom­ba gyűj­töt­ték.

A vas­kam­pó Kati vál­lá­ra ne­he­ze­dett. A gaz­dá­ja a lány háta mö­gött állt. A má­sik fér­fi kér­dez­ge­tett.

– Nincs fény­ké­ped? Szin­te le­he­tet­len.

– Saj­nos, nin­csen – ráz­ta a fe­jét a lány. Érez­te, hogy vas­kam­pó egy­re job­ban mé­lyed a ru­há­ja anya­gá­ba.

– Nin­csen? Ez ho­gyan le­het?

– Hol van? – csat­tant Kam­pó kér­dé­se. – Hol?

Kati a vál­lá­hoz nyúlt, hogy eny­hít­sen a nyo­má­son.

– Ne pisz­kálj! – pa­ran­csol­ta Kam­pó. – Vedd el a ke­zed, mert el­tö­röm!

– Pe­dig ne­künk kel­le­ne egy fény­kép… Jó len­ne, ha ad­nál…

– Tény­leg nin­csen – nyög­te a lány. Érez­te, hogy Kam­pó kí­mé­let­le­nül nyom­ja a bő­ré­be a vas he­gyét. Ezért hoz­zá­tet­te. – De…

– Na? Va­la­mi eszed­be ju­tott?

Kati el­ha­tá­roz­ta, hogy meg­mond­ja az iga­zat.

– A fi­ók­ban – mu­ta­tott a sub­ló­tra.

– Ugye, ugye…

A fér­fi a sub­ló­thoz lé­pett, ki­húz­ta a fi­ó­kot, be­le­túrt.

– Itt nin­csen.

– De egy do­boz­ka… Nyis­sa ki.

A fér­fi le­ol­dot­ta a sza­la­got, ki­nyi­tot­ta a do­bozt.

– Te vic­celsz ve­lünk? – kér­dez­te szem­re­há­nyó­an.

– Nem… Csak… Sza­kí­tot­tunk a vő­le­gé­nyem­mel, s min­den fény­ké­pét el­éget­tem… An­nak a ha­mu­ja… Az ál­ar­cos ki­bo­rí­tot­ta a ha­mut. S dur­va han­gon, mér­ge­sen kér­dez­te.

– Sza­kí­tot­ta­tok?

– Igen…

– A ro­hadt anyá­dat! – ki­ál­tot­ta, pe­dig az előbb ő rót­ta meg Kam­pót. – Dö­gölj meg! Ak­kor meg dö­gölj meg!

S a vas­kam­pó ma­gas­ra emel­ke­dett.

Úgy csa­pott le, hogy a fá­ból ké­szült kar na­gyot reccsent.