6.
Elmúlt a szombat. Csendesen, mint máskor. Az elszájalt esküvő napja. Kati üldögélt a telefon mellett, ahogyan saját magának fogalmazta: csodára várt. A telefon azonban néma maradt, Balassa Péter nem jelentkezett.
– Legalább tisztességből… Ha másért nem – dünnyögte Kati, s az ablakhoz lépett –, ha másért már nem is… Csak tisztességből… Hogy te bolond, ne várj… Tudhatod, hogy… Na, de véget vetek én ennek! – S még hozzátette. – Nem bírom ezt a se kínt, se bent állapotot… Legyen pont a végén.
Az utcát talán most érte el az ősz első lehelete, néhány halott falevél hullott a járdára.
– Mi lesz velem?
Kati önkéntelenül is a fürdőszobába ment, s a tükörbe bámult. Ráncocskák futottak a szája körül, a szeme alatt, hiába fésüli már egy-két éve a haját a homlokába, alig tudja eltakarni a mélyülő barázdákat. S a nyaka! A nyakától félt mindig a legjobban, mert a mamájának a híresen szép, hosszú nyakára is egyik percről a másikra bőrtáskák telepedtek, s íme most már az övén is kezdődnek a renyhe fonnyadások.
– Vénülök…
Apró, színes tégelyekből szokott mozdulatokkal kenőcsöket kent a szeme alá, a kezére, s visszabotorkált a szobájába. Egy könyvet készített ki magának, hogy majd azt olvassa, kinyitva, borítójával felfelé tette az asztalra. Péter, ha meglátta így a könyvet, mindig rászólt: micsoda barbárság ez?! Te jól éreznéd magad így kicsavarva?! Kati most is nyúlt, hogy megfordítja a könyvet, de a keze megállt félúton.
– Nem! Semmi köze ahhoz, hogy én miként rakom le a saját könyvemet! És ezentúl, igenis, mindig így fogom letenni! Nem vagyok én a rabszolgája! – Később hozzátette. és semmije se vagyok.
Balassa Péter fényképeit már régebben eltette az ódon sublótról, hisz az utóbbi években többször is „leszámolt vele”, nem akarta, hogy a kissé szemtelen, magabiztos mosolyával, élénken csillogó kék szemének tekintetével állandóan kísérgesse, s minduntalan emlékeztesse arra, hogy van. Hogy valahol van. Hogy valakinek van. Miközben ő itt várja, ebben a kis lakásban, a szép szövegektől elámítva, s alig-alig bevallva: mégis a szerelemtől béklyózva. Az jutott eszébe, hogy régebben Afrikában egyes törzsek elégették az ellenségeik totemjeit, s azt hitték, ezzel megsemmisítették őket. A fényképeket kellene elégetni – gondolta. Elégetni, s mint a hamvakat eltemetni. Ezzel talán kiirthatná magából ezt a fiút.
Elővette a sublótból a fényképeket. A kicsiket, a nagyokat. Felmarkolta, s a rekamiéra vitte, letelepedett a sarokba, s körberakta magát a vőlegényével. Úgy gondolta, ez most a ravatal. Kezébe vette a fényképeket. Mindegyikhez valami emlék fűzte.
– Ezt Lillafüreden csináltuk… Majdnem belefordított a tóba… Ezt meg… Ja, ez a Halászbástya… Ez a szüret a mamánál…
Először csak egyetlen csepp könny szaladt le az arcán, azt még letörülte. Aztán hirtelen kitört belőle a zokogás. Egész testét megrázta, szinte fuldokolva sírt. Ráborult a fényképekre, mintha védeni akarná őket, összesöpörte, mindkét karjával átölelte, ő tudta: az elmúlt tíz évét. Az egyetlen kincsét.
Nagyon nehezen tért magához, sokáig lihegett könnyek nélkül is.
Krákogott, szipogott.
– Nem élet ez így…
Megmosta az arcát, megfésülködött. S bár nagyon színpadiasnak érezte, mégis úgy döntött, befejezi a temetést.
– Ennyi jár neki…
A kis konyhából bevitt a szobába egy ezüstösen csillanó tálat, rátette a fényképeket, s a szélsőt meggyújtotta. A lángocska lassan kúszott képről képre. Kati elmerülten nézte. Néha igazított a papírokon, a tűz útjába terelte őket, a pernyét az ujjával söprögette egy csomóba.
Már nem haragudott Péterre. Úgy érezte, lassan békesség költözik a szívébe, a megváltozhatatlanság békéje, a megadásé, a vesztesé. Mert az élet rendszerint úgy intézi, hogy a vesztes is megnyugszik, a bölcsek csendességében várja az immár semmit sem változtató új napokat. Vége a harcnak.
– Isten nyugosztaljon, Péterkém…
Egy régi ékszeres dobozkát vett elő, gondosan belesöpörte a fényképek szürkés hamvait, még arra is gondolt, hogy fekete szalaggal átkösse. Igaz, a doboz tetején arannyal nyomva nem Péter neve állt, hanem ez: „Óra, Ékszer Vállalat.” Kati rámeredt az írásra, golyóstollal próbálta eltüntetni, de csak maszatos lett a dobozka. Arra gondolt, leragasztja majd egy papírdarabbal, s arra írja rá, hogy Balassa Péter élt 10 évet… De erre már most nem volt türelme. A dobozkát berakta a sublót fiókjába.
és most? És most mit csináljak?
Elhatározta, hogy sétál egy keveset. Felöltözött, s bár már egy kicsit mosolygott saját magán, mégis gyászruhát öltött. Dísz nélküli feketét.
– Így kell.
S az már természetesnek hatott, hogy a temetőbe indult. Járkált a sírok között, olvasgatta a feliratokat, nézegette a szobrokat. Csatlakozott egy temetéshez is, kísérte az ismeretlen halottat, de aztán elkanyarodott a menet végéről, mert a kevéske gyászoló körül többen visszafordultak, kíváncsian bámulták.
Otthon a kedvenc ételét főzte meg vacsorára, szépen megterített, a Péter számára tartogatott pezsgőt is felbontotta, bekapcsolta a lemezjátszót, Beethoven Sors-szimfóniáját hallgatta, de az első taktusok után lemezt váltott. Hosszan keresgélt, végül felcsendült a dal: „Vége már, vége már a szép időknek, nem csapod a szelet már nőknek…”
Kicsit elkábult a pezsgőtől, de erőt vett magán, pizsamába bújt, és lefeküdt.
S először azt hitte, hogy álmodik.
Két álarcos férfi rángatta a vállát.
– Hé, nyisd ki a szemed! Felkelni!
Riadtan ült fel, alig tudta kinyögni.
– Ne bántsanak! Mit akarnak?!
– Hol a fiúd? – Ez volt az első kérdés. – Hova dugtad? Vagy már elszelelt?
– Kicsoda?
– Kisanyám, kisanyám… Szépen, tisztességgel felelj a kérdésekre, amíg mi is tisztességgel kérdezgetünk… Mert aztán tudunk másképpen is… – A férfi bizonyságképpen megragadta Kati haját, s visszarántotta a fejét a párnára. – Na, látod. Nem akarunk mi bántani.
Kati a nyakáig húzta a paplant. A két álarcosnál pisztoly volt, azzal hadonásztak.
– A fiúdat keressük. Ha megmondod, hol találjuk, hajad szála sem görbül. Érted?
Az egyik férfi leült a fotelba. Keresztbe rakta a lábát, a cipője fölött világított a fehér zoknija. Az ujjával minduntalan a fekete álarca mögé nyúlkált, nehezen tűrte, hogy az egész fejét letakarta. A pezsgősüvegre mutatott.
– Látjuk, hogy itt volt… Biztosan elmondta, hová megy.
Kati nem tudta, hogyan viselkedjék ebben a helyzetben. Arra már régebben számított, hogy Péter ügyeibe egyszer majd ő is belekeveredik. De éppen most, amikor szakítottak? Micsoda furcsa fintora ez a sorsnak!
– Nyögjed, kisanyám, nyögjed! Nem udvarolni jöttünk!
A másik férfi, aki az előbb még Kati haját húzta, nevetve közölte.
– De azt is megtehetjük… Ha akarod… Ugye, nem vagy te még olyan rossz nő?! – lerántotta a lányról a paplant. Kati borzadva látta, hogy az egyik karja helyén egy vaskampóban végződő fa éktelenkedik.
Kati az ágy végébe kuporodott, felhúzta a térdét.
– Ne szarj be, nem bántunk. Szépen meséld el, mikor jött a fiú, mit mondott, mikor ment el. Csak erre vagyunk kíváncsiak. S hogy megnyugtassunk, őt sem akarjuk bántani. Üzletet akarunk. Pénzt. Neki is meg nekünk is. Tehát?
– Nem volt itt… – Mondta a lány. De tudta, hogy a vacsora maradványai ellene tanúskodnak.
Az asztal mellett üldögélő álarcos felemelte a másik poharat.
és ez? Egyedül ittál két pohárból?
Kati valóban egyedül ivott két pohárból. Mert öntött a pezsgőből Péternek is, s össze is koccintotta a poharakat, búcsúzásképpen. De ezt hiába bizonygatná, nem hinnék el neki… Mint azt sem fogják, hogy egy hét óta nem látta, holott éppen mára tűzte ki az esküvőjüket…
– Ha azt válaszolnám, hogy igen? Hogy valóban két pohárból ittam?
– Akkor kapnál egy szép nagy pofont – mondta a csonkolt férfi, s a vaskampós karjával mutatta is. – Amit egyébként rövidesen meg is kaphatsz… Bár nem volt szándékunkban egy leendő üzletfelünk kurváját felpofozni.
Annyira idétlenül hangzott a Katira utaló kifejezés, hogy a másik rászólt.
– Ne így Kampó! Ezt ne, jó?
A férfi legyintett.
– Szép szóval nem megyünk semmire. Úgy hazudik ez a nő, mintha valaki súgna neki.
Leült a másik férfi is, elterpeszkedett a fotelban.
– Látod, a társam türelmetlen… Egyébként – folytatta –, én elhiszem neked, hogy egyedül voltál… Egy tányér van… Egy pár evőeszköz…
– Vagy itt volt a fiú – emelte fel az ujját a Kampónak nevezett –, s te csak ittál vele. Ő meg zabált. Ahogyan egy bikához illik.
Kati a fejét rázta.
– Nem volt itt. Már egy hete nem láttam.
A férfiak nem reagáltak. Kampó a szobában kezdett járkálni, kihúzgálta a fiókokat, a szekrényből kidobálta a ruhákat.
– Melyik a kedvenc ruhád? – kérdezte Katitól. Az egyiket felemelte, nézegette, aztán megkérdezte. – Ez jó lesz?
Választ nem várt. A ruhát Kati elé dobta az ágyra.
– Öltözz! Velünk jössz!
– Hova?
– Majd meglátod. Öltözz! Vagy talán forduljunk el? Mert arra várhatsz.
– Ne szórakozz, Kampó, ne szórakozz! – csóválta a fejét a másik álarcos. – Ha akarsz, kimehetsz a fürdőszobába – fordult Katihoz.
– Jobb is, mert már majd bepisál az ijedtségtől – nevetett Kampó. – Ugrás! Kapsz két percet! – Aztán a társa elé állt. – Nem kell ezekkel finomkodni! Be kell őket szaratni, és kész! Azt hiszed, a fiúja tessékelne téged?! Rúgna a seggedbe!
Kati kiszaladt a fürdőszobába. Magára akarta zárni az ajtót, de a kulcsot már régen elkeverte valahová. Amikor az ajtókat mázolták, elrakta egy „jó helyre”. Igaz, azóta nem is kereste. Amíg lassan mosakodott, fésülködött, az dobolt az agyában: valahogyan értesíteni kellene Pétert. Vagy a főnökét, Pintér alezredest. De hogyan? Telefonálni biztosan nem engedik, levelet sem írhat, még gondolni is kár rá. Amikor azonban a szájrúzsát meglátta a piperéi között, izgatottan felsóhajtott. Mégis lehet gondolni a levélírásra. De hová? A tükörre? Benéznek, meglátják. Végül úgy határozott, hogy a WC-fedő belső oldalára ír. Felhajtotta a lapot, s a rúzzsal ráírta: „Elvittek, Pétert keresik, az egyik neve Kampó.” Aztán visszahajtotta az ülőkére, s hogy gyanút ne keltsen, még az öblítő láncát is meghúzta. Már újra a tükör előtt állt, amikor az egyik álarcos beszólt, hogy siessen, nem akarnak itt megőszülni… A ruháját igazgatta, amikor a félkezű kinyitotta az ajtót, benyúlt, a vaskampót beleakasztotta Kati karjába, s kihúzta a fürdőszobából.
– Elég volt. Indulni kell!
De nem vezették az ajtóhoz. Lenyomták az egyik fotelba.
– Hol tartod a fényképeket a fiúról?
Kati táskájának tartalmát már kiborították az asztalra. Az igazolványait külön tették, zsebkendőjét, kis noteszét, kulcsait, piperecikkeit nagy halomba gyűjtötték.
A vaskampó Kati vállára nehezedett. A gazdája a lány háta mögött állt. A másik férfi kérdezgetett.
– Nincs fényképed? Szinte lehetetlen.
– Sajnos, nincsen – rázta a fejét a lány. Érezte, hogy vaskampó egyre jobban mélyed a ruhája anyagába.
– Nincsen? Ez hogyan lehet?
– Hol van? – csattant Kampó kérdése. – Hol?
Kati a vállához nyúlt, hogy enyhítsen a nyomáson.
– Ne piszkálj! – parancsolta Kampó. – Vedd el a kezed, mert eltöröm!
– Pedig nekünk kellene egy fénykép… Jó lenne, ha adnál…
– Tényleg nincsen – nyögte a lány. Érezte, hogy Kampó kíméletlenül nyomja a bőrébe a vas hegyét. Ezért hozzátette. – De…
– Na? Valami eszedbe jutott?
Kati elhatározta, hogy megmondja az igazat.
– A fiókban – mutatott a sublótra.
– Ugye, ugye…
A férfi a sublóthoz lépett, kihúzta a fiókot, beletúrt.
– Itt nincsen.
– De egy dobozka… Nyissa ki.
A férfi leoldotta a szalagot, kinyitotta a dobozt.
– Te viccelsz velünk? – kérdezte szemrehányóan.
– Nem… Csak… Szakítottunk a vőlegényemmel, s minden fényképét elégettem… Annak a hamuja… Az álarcos kiborította a hamut. S durva hangon, mérgesen kérdezte.
– Szakítottatok?
– Igen…
– A rohadt anyádat! – kiáltotta, pedig az előbb ő rótta meg Kampót. – Dögölj meg! Akkor meg dögölj meg!
S a vaskampó magasra emelkedett.
Úgy csapott le, hogy a fából készült kar nagyot reccsent.