9.

A szür­ke Vol­ga se­hol sem vesz­te­gelt hu­za­mo­sabb ide­ig. A kül­ső szem­lé­lő­nek nem tűn­he­tett fel sem ez a hely­vál­toz­ta­tás, sem az, hogy a hát­só ülé­sen lát­szó­lag tét­len­ke­dő két utas ébe­ren fi­gye­li a kö­ze­li mel­lék­ut­ca tor­ko­la­tát.

Rozs szá­za­dos időn­ként el­for­dí­tot­ta az első ülés tám­lá­já­ba rej­tett rá­dió gomb­ját, majd az órá­ját néz­te. A mu­ta­tók kö­ze­led­tek ah­hoz az idő­pont­hoz, ami­kor Fog­ler Béla ha­za­in­dul az áru­ház­ból.

– Min­den­kép­pen ezen a mel­lék­ut­cán kell ki­jön­nie – for­dult a szá­za­dos a nála jó­val fi­a­ta­labb tár­sá­hoz.

Ko­vács had­nagy a ci­ga­ret­tá­já­val bí­be­lő­dött, de a sze­mét nem vet­te le a mel­lék­ut­cá­ról.

– Csak meg­kap­juk a jel­zést az öreg­ről.

– Amint az ut­cá­ra lép, ér­te­sí­te­nek!

A ké­szü­lék hí­vást jel­zett. A köz­pont­ból Be­lez­nay Gá­bor őr­nagy ér­dek­lő­dött. A szá­za­dos je­len­tet­te, hogy fel­ké­szül­ten vár­ják Fog­lert, de ez ide­ig nem kap­tak ér­te­sí­tést a sze­mély­ze­ti be­já­ra­tot szem­mel tar­tó nyo­mo­zók­tól. Az osz­tály­ve­ze­tő tü­re­lem­re in­tet­te őket, és fi­gyel­mez­tet­te a szá­za­dost, hogy a por­tás el­fo­gá­sa után ne fe­lejt­kez­ze­nek el ér­te­sí­te­ni a Mak­lár­ra vá­ra­ko­zó­kat.

– Azt is be­gyűj­tik? – ér­dek­lő­dött a had­nagy, ami­kor a szá­za­dos be­fe­jez­te a be­szél­ge­tést.

– Igen, de csak Fog­ler után.

Múl­tak a per­cek, a rá­dió néma volt. A jel­zés egy­re ké­sett. A so­főr jobb he­lyet ke­re­sett a mel­lék­ut­ca fi­gye­lé­sé­re.

Pont­ban fél ki­lenc­kor je­lent­kez­tek a fi­gye­lők. Az áru­ház­nál vá­rat­lan kö­rül­ményt ész­lel­tek. Né­hány perc­cel nyolc után egy vi­lá­gos Volks­wa­gen ér­ke­zett a sze­mély­ze­ti be­já­rat­hoz, és egy fér­fi szállt ki be­lő­le. Be­si­e­tett az aj­tón, majd kis­vár­tat­va két al­kal­ma­zott kö­vet­te… Pil­la­na­tok múl­va az egyik fér­fi ki­lé­pett az aj­tón, az ut­cán ide­ge­sen kö­rül­né­zett, az­tán vissza­ment. Tíz perc sem telt bele, men­tő­ko­csi ka­nya­ro­dott a be­já­rat­hoz, és je­len­leg is ott áll…

Rozs szá­za­dos nyom­ban hív­ta a köz­pon­tot, és to­váb­bí­tot­ta a hírt Be­lez­nay őr­nagy­nak.

– Azon­nal uta­sít­sa a fi­gye­lő­ket, hogy tud­ják meg, mi tör­tént az áru­ház­ban! De csak óva­to­san… Utá­na nyom­ban je­len­tést ké­rek. Sür­gő­sen cse­le­ked­nünk kell – hang­zott Be­lez­nay vá­la­sza.

Rozs szá­za­dos vég­re­haj­tot­ta az uta­sí­tást, és ide­ge­sen vár­ta a fi­gye­lők je­len­té­sét.

Köz­ben az el­há­rí­tók­nál iz­ga­tott ló­tás-fu­tás kez­dő­dött. Az osz­tály­ve­ze­tők az ez­re­des szo­bá­já­ba si­et­tek. Mi­vel még nem kap­tak je­len­tést a men­tők meg­je­le­né­sé­nek oká­ról, csak ta­lál­gat­tak.

– Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy Fog­ler­ral tör­tén­he­tett va­la­mi – je­gyez­te meg Bana ez­re­des.

– Bár az is le­het­sé­ges, hogy va­la­me­lyik al­kal­ma­zott rosszul lett – vé­le­ke­dett Be­lez­nay őr­nagy.

– Ki­cso­da? Me­lyik al­kal­ma­zott? Ott nem volt más, csak Fog­ler – le­gyin­tett az ez­re­des. – Érez­tem, hogy va­la­mi köz­be­jön! Túl si­mán men­tek a dol­gok. Az áru­ház­ban éj­sza­ká­ra csak Fog­ler ma­radt. Ezt je­len­tet­ték a fi­gye­lők is. A Volks­wa­gen­nal Rom­há­nyi ér­ke­zett. Ő volt az első, aki be­lé­pett az aj­tón, az­tán két má­sik al­kal­ma­zott…

– És ha nem Rom­há­nyi ér­ke­zett a Volks­wa­gen­nal? – ve­tet­te köz­be Pin­tér al­ez­re­des.

– Béla, Béla – csó­vál­ta a fe­jét az ez­re­des. – Most még te is bo­nyo­lí­tod a dol­go­kat? Mak­lár el sem moz­dult ko­csi­já­val a ház elől. Most is ott áll a Volks­wa­gen­ja, fi­gye­lik az em­be­rek.

– Bo­csá­nat, er­ről el­fe­lejt­kez­tem – res­tel­ke­dett Pin­tér.

Az aj­tón a nya­kig­láb Beck őr­nagy esett be.

– Ez­re­des elv­társ! Rá­di­ón je­len­tet­ték, hogy a men­tő­ko­csi üre­sen el­ment… A por­tá­son már nem se­gít­het­tek. Fog­ler meg­halt! Ér­te­sí­tet­ték a rend­őr­sé­get.

– Hogy tör­tént? – kér­dez­te döb­ben­ten az ez­re­des.

– Je­len­tem, a fi­gye­lők a töb­bi kí­ván­csi já­ró­ke­lő­vel együtt a sze­mély­ze­ti be­já­rat­hoz men­tek… Azt hal­lot­ták, hogy a por­tást bal­eset érte, el­csú­szott a lép­csőn, be­ütöt­te a fe­jét, és meg­halt… Az eset még éj­sza­ka tör­tén­he­tett.

Bana ez­re­des az író­asz­tal­ra csa­pott.

– A fe­nét érte sze­ren­csét­len­ség – ki­ál­tot­ta. – Még­hogy Fog­ler el­csú­szott a lép­csőn, és be­ütöt­te a fe­jét! Ép­pen ő! Vé­let­le­nül! Egy­sze­rű­en el­tet­ték láb alól!

– Kép­te­len­ség el­hin­ni, hogy bal­eset tör­tént – szólt köz­be Pin­tér al­ez­re­des.

– Hát per­sze, hogy kép­te­len­ség – foly­tat­ta az ez­re­des. – Ki is­mer­te a kém­há­ló­zat ve­ze­tő­jét? Ki tu­dott vol­na róla bi­zo­nyí­té­kot szol­gál­tat­ni? Fog­ler Béla! Ki­nek állt ér­de­ké­ben Fog­ler ha­lá­la? Csak a kém­há­ló­zat ve­ze­tő­jé­nek… Ő volt a tet­tes. Hogy el­ke­rül­je a le­lep­le­zést, sür­gő­sen vég­zett vele.

Pin­tér al­ez­re­des és Be­lez­nay őr­nagy azt ja­va­sol­ta, hogy ál­lít­sák le az ak­ci­ót, vagy leg­alább­is ha­lasszák el a gya­nú­sí­tot­tak őri­zet­be­vé­te­lét. Mind­ket­ten az­zal ér­vel­tek, hogy a si­ker ér­de­ké­ben az in­téz­ke­dé­se­ket ala­po­sab­ban át kell gon­dol­ni. Eh­hez idő kell.

Az ez­re­des azon­ban más­képp dön­tött.

– Sem­mi eset­re sem vár­ha­tunk. Könnyen elő­for­dul­hat, hogy ez a min­den­re el­szánt fic­kó ki­irt­ja az egész há­ló­za­tot, vagy leg­alább­is azo­kat a tag­ja­it, akik is­me­rik őt. Fog­ler ha­lá­lát is ez okoz­ta. Mi az ak­ci­ót azért hoz­tuk ennyi­re elő­re, hogy el­ke­rül­jük az ilyen meg­le­pe­té­se­ket. A kém­há­ló­zat ve­ze­tő­je azon­ban sok­kal gyor­sab­ban cse­le­ke­dett, mint hit­tük vol­na… De el­áru­lom nek­tek, hogy nyo­mon va­gyunk, sejt­jük, ki a fő­nök… A töb­bi­ek meg­lep­ve néz­tek össze.

– Igen – foly­tat­ta az ez­re­des –, nyo­mon va­gyunk, de még nincs bi­zo­nyí­té­kunk. Most az a fel­ada­tunk, hogy ki­ug­ras­suk a nyu­lat a bo­kor­ból, hogy a kém­há­ló­zat ve­ze­tő­je sa­ját ma­gát lep­lez­ze le. Ezért foly­tat­juk a ki­ter­velt ak­ci­ót.

– És mi­kor ke­rül sor a ki­ug­ra­tás­ra? – tu­da­kol­ta re­mény­ke­dő­en Be­lez­nay őr­nagy.

– Va­ló­szí­nű­leg még ma.

– És ki fog­ja az ak­ci­ót vég­re­haj­ta­ni?

– Mind­nyá­jan ott le­szünk… Leg­alább­is sze­ret­ném. De nem a mi­enk lesz a fő­sze­rep.

– Hódé? – kér­dez­te Be­lez­nay őr­nagy. Bana ez­re­des mo­so­lyog­va bó­lin­tott.

– Úgy van!

Csen­gett a te­le­fon… A Mak­lár Já­nost fi­gye­lő nyo­mo­zók je­lent­kez­tek. Kö­zöl­ték, hogy a tiszt­vi­se­lő ki­jött a ház­ból, és a sze­mély­gép­ko­csi­ján ma­tat. Va­ló­szí­nű­leg mun­ká­ba szán­dék­szik in­dul­ni. Uta­sí­tást kér­tek.

– Ve­gyék őri­zet­be, és ál­lít­sák elő! – ren­del­ke­zett az ez­re­des. Úgy dön­tött, hogy Mak­lárt sze­mé­lye­sen hall­gat­ja ki.

Ugyan­eb­ben az idő­ben őri­zet­be vet­ték a fa­lu­si kocs­má­rost is.

Mak­lár Já­nos, negy­ven­négy éves tiszt­vi­se­lő, ma­gas, haj­lott hátú fér­fi volt. Vas­tag üve­gű, fe­ke­te ke­re­tes szem­üve­get vi­selt, rit­kás haja kü­lö­nös gond­dal volt el­vá­laszt­va. Ar­cán in­kább meg­le­pe­tés, mint fé­le­lem lát­szott.

Bana ez­re­des hellyel kí­nál­ta, majd maga is le­ült az író­asz­tal mö­gött. Előbb a sze­mé­lyi ada­ta­it vet­te fel, az­tán az élet­kö­rül­mé­nyei fe­lől ér­dek­lő­dött.

Mak­lár nyu­god­tan vá­la­szol­ga­tott, bár nem­egy­szer vissza­kér­de­zett, hogy mi­ért is hoz­ták őt be, de erre nem ka­pott fe­le­le­tet.

– Mond­ja csak, ez a Volks­wa­gen az öné? – kér­dez­te hir­te­len az ez­re­des.

– Igen! A sa­ját tu­laj­do­nom.

– Ez biz­tos?

– Ter­mé­sze­te­sen… Tes­sék, itt a for­gal­mi en­ge­dély.

Pin­tér és Be­lez­nay szót­la­nul fi­gyel­te a ki­hall­ga­tást.

– A fe­le­sé­ge tud ve­zet­ni?

– Nem.

– Eset­leg va­la­me­lyik ro­ko­na?

– Egy öcsém van, de neki nincs jo­go­sít­vá­nya. A ko­csi­mat csak én ve­ze­tem.

Az ez­re­des azt fe­sze­get­te, hogy Mak­lár ho­gyan ju­tott hoz­zá. A tiszt­vi­se­lő el­mond­ta, hogy két év­vel ez­előtt meg­lá­to­gat­ta Brüsszel­ben élő nő­vé­rét, tőle kap­ta a ko­csit aján­dék­ba.

– Mi a nő­vé­re fog­lal­ko­zá­sa?

A haj­lott hátú fér­fi fe­szen­ge­ni kez­dett a szé­kén.

– A nő­vé­rem fog­lal­ko­zá­sa? – is­mé­tel­te.

– Igen, jól hal­lot­ta.

– Hát ké­rem… Ta­ka­rí­tó­nő.

– Úgy!

– Ta­ka­rí­tó­nő, de igen jól ke­res. Egy iro­da­ház­ban dol­go­zik. Ezen­kí­vül sza­bad ide­jé­ben la­ká­so­kat ta­ka­rít, és ezt na­gyon jól meg­fi­ze­tik. Kint ke­vés a ta­ka­rí­tó­nő… Nő­vé­rem egye­dül él, nincs kire költ­se a pén­zét.

– Hány éves?

– Hat­van­ket­tő, ké­rem… Hat­van­ket­tő, de na­gyon fi­a­ta­los.

– Brüsszel­ben vet­te a ko­csit?

– Nem, ké­rem, Mün­chen­ben. Tet­szik tud­ni, ott sok­kal ol­csóbb. A fran­kot, amit a nő­vé­rem­től kap­tam, át­vál­tot­tam dol­lár­ra – nyög­te Mak­lár.

Az ez­re­des min­den be­ve­ze­tő nél­kül egy dá­tu­mot em­lí­tett.

– Mit csi­nált ezen az es­tén? – kér­dez­te a tiszt­vi­se­lő­től.

Pin­tér és Be­lez­nay kér­dő­en néz­tek egy­más­ra.

– Egy pil­la­nat, elő­ve­szem a nap­tá­ram. – Hosszan la­poz­ga­tott ben­ne, az­tán te­he­tet­le­nül ej­tet­te le a ke­zét. – Nem tu­dom, ké­rem, hisz na­gyon ré­gen volt. Egy hó­nap­ja… De mi­ért ér­de­kes ez most?

– Ne azt kér­dez­ze, hogy mi­ért ér­de­kes, ha­nem vá­la­szol­jon… Mit csi­nált eb­ben az idő­pont­ban?

Az is­me­ret­len tet­tes azon a na­pon tört be a tra­fik­ba.

– Ott­hon vol­tam – vág­ta rá a tiszt­vi­se­lő.

– Ott­hon? Ezt hon­nan tud­ja? Az előbb még nem em­lé­ke­zett, hogy mit csi­nált azon az es­tén.

– Éj­fél után min­dig ott­hon tar­tóz­ko­dom. Kér­dez­zék meg a fe­le­sé­ge­met, éj­nek ide­jén ki sem moz­du­lok a ház­ból.

Az ez­re­des fel­állt, egé­szen kö­zel ment Mak­lár­hoz.

– Maga haj­tott ke­resz­tül azon a ré­szeg em­be­ren!

– Én? El­ütöt­tem egy ré­sze­get az ut­cán? – kér­dez­te Mak­lár el­ful­lad­va. – Tes­sék meg­néz­ni a ko­csi­mat, egyet­len kar­co­lás sincs raj­ta. Még hogy el­ütöt­tem va­la­kit? Ez a ször­nyű­ség, nem igaz, ez té­ve­dés!

– Nem azt mond­tam, hogy el­ütöt­te. Azt mond­tam, hogy éj­fél­tájt ke­resz­tül­haj­tott egy fek­vő ré­szeg em­be­ren… Át­ment raj­ta. Meg­van a pon­tos hely, cím, idő­pont, fel­ír­ták ko­csi­já­nak a rend­szá­mát. Az előbb vizs­gál­tuk meg a gu­mi­kat… A fu­tó­fe­lü­let ré­se­i­ben ru­ha­fosz­lá­nyo­kat ta­lál­tunk. Ezek min­den két­sé­get ki­zá­ró­an az ál­do­zat ru­há­já­ból szár­maz­nak… Az előbb meg­kér­dez­tem ma­gát, hogy más is szok­ta ve­zet­ni a ko­csit. Azt vá­la­szol­ta, hogy nem! Hát ak­kor ki a bű­nös?

Mak­lár két­ség­be­eset­ten vé­de­ke­zett, kér­te, hogy hall­gas­sák ki a fe­le­sé­gét, a szom­szé­do­kat és a ház­fel­ügye­lőt. Va­la­mennyi­en bi­zo­nyít­hat­ják, hogy ka­pu­zá­rás után soha nem szo­kott ki­ma­rad­ni.

– Ak­kor ez hogy tör­tén­he­tett? – kér­dez­te az ez­re­des.

– Nem tu­dom, ké­rem, itt va­la­mi fél­re­ér­tés van.

– Fél­re­ér­tés­ről szó sem le­het, a gá­zo­ló sze­mély­gép­ko­csi az öné…

– Eset­leg… – kezd­te Mak­lár, majd hir­te­len el­hall­ga­tott.

– Foly­tas­sa! – ha­jolt elő­re az ez­re­des. – Mit akart mon­da­ni?

A tiszt­vi­se­lő hall­ga­tott.

– Ha ki akar mász­ni eb­ből a pác­ból, le­gyen őszin­te. Ma­gán csak az őszin­te­ség se­gít­het… Ko­moly do­log­ról van szó.

Az ez­re­des ci­ga­ret­tá­val kí­nál­ta Mak­lárt.

– Kö­szö­nöm, nem élek vele – ráz­ta meg a fe­jét a tiszt­vi­se­lő.

– A csa­lád­ban sen­ki sem do­hány­zik?

– Sen­ki.

Bana ez­re­des elé­ge­det­ten dőlt hát­ra. Hód he­lyes nyo­mon jár! Mak­lár pe­dig be­szél­ni fog, mert nincs más vá­lasz­tá­sa. Sej­tet­te, mi le­het a ti­tok, de a sej­tés nem elég. Mak­lár­tól akar­ta hal­la­ni, hogy fel­hasz­nál­has­sa bi­zo­nyí­ték­ként a kém­há­ló­zat ve­ze­tő­je el­len.

– Nos, nem foly­tat­ja?

Mak­lár Já­nos össze­rez­zent, és úgy né­zett fel, mint aki álom­ból éb­red.

– Va­la­mit el kell mon­da­nom – kezd­te hal­kan. – Sem­mi kö­zöm a ré­szeg el­gá­zo­lá­sá­hoz. Ezt be is fo­gom bi­zo­nyí­ta­ni. A gép­ko­csi ugyan­is az enyém, de nem­csak én hasz­ná­lom.

– Nem­csak ön? – ját­szot­ta az ez­re­des a meg­le­pe­tést.

– Nem, ké­rem… En­nek tör­té­ne­te van. Re­mé­lem, hisz­nek ne­kem. Úgy ér­zem, nem kö­vet­tem el bűnt, csak sza­bály­ta­lan­sá­got… Bár ki tud­ja, dönt­se­nek önök.

– Be­szél­jen, hall­gat­juk.

Mak­lár Já­nos el­mond­ta, hogy rég­óta vá­gyott gép­ko­csi­ra. Éve­ken át cé­loz­ga­tott le­ve­le­i­ben Brüsszel­ben lakó nő­vé­ré­nek, aki csak ta­ka­rí­tó­nő, de volt egy kis pén­ze a bank­ban. Eb­ből a pénz­ből leg­fel­jebb egy hasz­nált ko­csi­ra fu­tot­ta. Mak­lár ezt is bol­do­gan fo­gad­ta. Iz­ga­tot­tan ké­szült az útra. Szél­té­ben-hosszá­ban me­sél­te, hogy ro­ko­ná­tól ko­csit kap aján­dék­ba. Töb­bek­től ér­dek­lő­dött, hogy mi­lyet ve­gyen. Azt a ta­ná­csot kap­ta, hogy Volks­wa­gent. Ek­kor­tájt Ma­gyar­or­szá­gon tur­né­zott egy kül­föl­di ze­ne­kar. Mak­lár szer­vez­te a ze­ne­kar elő­adá­sa­it, és igen jó kap­cso­lat­ba ke­rült a ta­gok­kal. A ze­ne­kar ve­ze­tő­je fel­aján­lot­ta, hogy Mün­che­nig el­vi­szik a sa­ját bu­szu­kon. Mak­lár öröm­mel el­fo­gad­ta az aján­la­tot.

Az együt­tes­hez Bécs­ben csat­la­ko­zott egy fran­cia, aki már sok eset­ben ki­köz­ve­tí­tet­te a ze­ne­kart. Az úton Mak­lár Já­nos meg­ba­rát­ko­zott vele. A fran­cia el­di­cse­ke­dett, hogy Mün­chen­ben van egy ma­gyar szár­ma­zá­sú ba­rát­ja, s azt ja­va­sol­ta, hogy lá­to­gas­sák meg.

A fran­cia ba­rát­ja, Kol­lár tö­ké­le­te­sen be­szélt ma­gya­rul, és öröm­mel fo­gad­ta Mak­lárt. A be­szél­ge­tés kel­le­mes meg­le­pe­tés­sel ért vé­get. Kol­lár fel­aján­lot­ta Mak­lár­nak, hogy a sa­ját ko­csi­ján el­vi­szi Brüsszel­be, mert ép­pen oda ké­szül. Út­köz­ben Mak­lár el­mond­ta, hogy mi az uta­zá­sa fő cél­ja, és Kol­lár is azt ta­ná­csol­ta, hogy Volks­wa­gent ve­gyen, de azt is hoz­zá­tet­te, hogy job­ban jár, ha Nyu­gat-Né­met­or­szág­ban vá­sá­rol­ja, mert ott ol­csób­ban jut­hat hoz­zá. Azt is fel­aján­lot­ta, hogy se­gít le­bo­nyo­lí­ta­ni a vé­telt.

Mak­lár Já­nos meg is fo­gad­ta a ta­ná­csot. Vissza­út­ban, meg­ta­ka­rí­tott pén­zé­vel és az aján­dé­ko­zó-pa­pír­ral, amely­re csak a vá­sá­rolt gép­ko­csi ada­ta­it kel­lett be­ír­ni, fel­ke­res­te Kol­lárt, aki kész­sé­ges se­gí­tő­nek bi­zo­nyult. Fá­rad­ha­tat­la­nul jár­ta Mak­lár­ral a hasz­nált gép­ko­csi te­le­pe­ket, ala­po­san szem­ügy­re vet­te a ko­csi­kat, de egyi­ket sem ta­lál­ta meg­fe­le­lő­nek. A har­ma­dik na­pon meg­je­gyez­te, hogy ér­de­me­sebb len­ne új ko­csit ven­ni, mert az­zal éve­kig nincs sem­mi baj. Igen ám, de hon­nan ve­gyen Mak­lár annyi pénzt. Kol­lár igen ke­cseg­te­tő meg­ol­dást aján­lott. Kö­zöl­te, hogy egy jó is­me­rő­sé­nek a test­vé­re Bu­da­pes­ten kis­ipa­ros, aki­nek szük­sé­ge vol­na időn­ként ko­csi­ra, de kü­lön­bö­ző okok mi­att nem akar sa­ját ko­csit tar­ta­ni. Nos, en­nek a kis­ipa­ros­nak a test­vé­re haj­lan­dó len­ne pó­tol­ni az új ko­csi­hoz hi­ány­zó össze­get, ha Mak­lár be­le­egye­zik, hogy időn­ként a kis­ipa­ros is hasz­nál­ja. A gép­ko­csi ter­mé­sze­te­sen Mak­lár ne­vén fut­na.

Mak­lár­nak nem na­gyon tet­szett az öt­let, mert az ilyen kö­zös­kö­dés ál­lan­dó prob­lé­má­kat okoz. Kol­lár és az is­me­rő­se meg­nyug­tat­ta, hogy a társ­tu­laj­do­nos csak na­gyon rit­kán hasz­nál­ná a ko­csit, és a kö­zös­kö­dés csak öt évig tar­ta­na, utá­na ki­zá­ró­lag Mak­lá­ré a ko­csi. A meg­ál­la­po­dás szó­be­li, sem­mi­fé­le szer­ző­dést nem köt­nek, meg­bíz­nak ben­ne. Mak­lár so­ká­ig töp­ren­gett, vé­gül el­fo­gad­ta az aján­la­tot.

Bana Dé­nes ez­re­des elő­vet­te a tol­lát, pa­pírt hú­zott maga elé.

– Ki a társ­tu­laj­do­nos? – kér­dez­te. – Mond­ja meg a ne­vét és a cí­mét!

– Nem tu­dom.

– Hogy­hogy nem tud­ja?!

– Nem tu­dom. Fo­gal­mam sincs róla.

Az ez­re­des fel­állt, oda­ment az össze­tört fér­fi­hoz.

– Maga csak fé­lig őszin­te. Mi­ért nem mond­ja meg az il­le­tő ne­vét? Hogy higgyünk ma­gá­nak? Va­la­ki­vel társ­tu­laj­do­nos, kö­zö­sen hasz­nál­ják a ko­csit, és azt ál­lít­ja, hogy nem is is­me­ri. Egy­ál­ta­lán ho­gyan érint­ke­zett vele?

– Egy évig se­hogy.

– Egy évig?

– Igen. Egy évig sen­ki sem je­lent­ke­zett. Már azt hit­tem, nem is fog. Az­tán egy­szer késő este csen­gett a te­le­fon, ő volt az! A kis­ipa­ros!

– Ne­vet mond­jon! Ho­gyan mu­tat­ko­zott be?

– Csak annyit mon­dott, hogy Géza. Kol­lár­ra meg a test­vé­ré­re hi­vat­ko­zott. Kö­zöl­te, a ko­csit el­vi­szi két nap­ra, de egyéb­ként rit­kán fog­ja hasz­nál­ni…

– Mást nem mon­dott? – kér­dez­te az ez­re­des.

– Csak annyit, hogy ha va­la­mi baja tör­tén­ne a ko­csi­nak, a ja­ví­tás­ra szánt össze­get az irat­tar­tó­ban hagy­ja, ott meg­ta­lá­lom… Meg­kér­dez­tem, mi­kor és hol ad­jam át neki az in­dí­tó­kul­csot, de azt fe­lel­te, hogy nincs rá szük­sé­ge, mert nála is van kulcs… Va­ló­ban, Kol­lár­tól, ami­kor a ko­csit meg­vet­tük, csak egy kul­csot kap­tam, ho­lott ket­tőt szok­tak adni hoz­zá.

– Mond­ja el, mi­lyen volt ez a szol­gá­lat­kész is­me­rős, ez a Kol­lár?

Mak­lár a mennye­zet­re sze­gez­te a pil­lan­tá­sát.

– Hát, amo­lyan öt­ven év kö­rü­li, tel­je­sen ősz, de az arca fi­a­ta­los. Igen jól öl­töz­kö­dik. Tö­ké­le­te­sen be­szél né­me­tül, fran­ci­á­ul és ter­mé­sze­te­sen ma­gya­rul…

Az el­há­rí­tók rög­tön tud­ták, ki­ről van szó iga­zá­ban. Kiss Pál, az er­dész ép­pen így írta le Hid­vé­gi Pál új­ság­írót.

– Gye­rünk to­vább. Most írja le an­nak a fran­ci­á­nak a kül­se­jét.

A le­írás rá­il­lett arra a Pi­erre nevű fér­fi­ra, aki je­len volt, ami­kor az es­se­ni szál­lo­dá­ban Hid­vé­gi Pál be­szer­vez­te az er­dészt.

– Olyan kre­ol bőrű volt – tol­dot­ta meg az ez­re­des Mak­lár sza­va­it.

– Igen. Azt mond­ta, Af­ri­ká­ban járt, ott bar­nult le. Em­lí­tet­te az or­szá­got is, csak már nem em­lék­szem rá.

– Ma­rok­kó… Ca­sab­lan­ca.

A tiszt­vi­se­lő fel­élén­kült.

– Igen, igen… Ma­rok­kó, ezt mond­ta… Ta­lán tet­szik is­mer­ni őt?

Bana ez­re­des be­nyúlt az író­asz­tal­fi­ók­ba, és két ki­na­gyí­tott ké­pet tar­tott fel. Egyi­ken Zin­gel Pál volt, a má­si­kon a Pi­erre nevű fér­fi, aki­ről az er­dész sze­mély­le­írá­sa alap­ján mo­za­ik­ké­pet ké­szí­tet­tek.

– Is­me­ri eze­ket az em­be­re­ket? – kér­dez­te az ez­re­des.

Mak­lár Já­nos meg­le­pet­ten hő­költ hát­ra.

– Igen, az Kol­lár – bö­kött az egyik­re. – A má­sik… Ni­csak, hi­szen ez a fran­cia!

Bana ez­re­dest most már az ér­de­kel­te, hogy azon a bi­zo­nyos éj­sza­kán, ami­kor a „gá­zo­lás” tör­tént, a társ­tu­laj­do­nos el­kér­te-e a gép­ko­csit. Mak­lár nem em­lé­ke­zett rá.

– A ko­csin nem fe­de­zett fel sem­mit sem? – sze­gez­te neki a kér­dést az ez­re­des.

– Nem.

– A ko­csi­ban bent nem ta­lált sem­mit?

– Nem… De mit kel­lett vol­na egy­ál­ta­lán ta­lál­nom?

– Eset­leg olyan tár­gyat, ami nem a ma­gáé. Amit ez a kis­ipa­ros fe­lej­tett ott.

Mak­lár össze­von­ta a szem­öl­dö­két, tör­te a fe­jét.

– Csak sze­me­tet ta­lál­tam – nyög­te.

– De mi­lyen sze­me­tet? So­rol­ja fel! A ko­csit ál­ta­lá­ban maga ta­ka­rí­tot­ta?

– Igen.

– Ak­kor szed­je össze ma­gát… Mi­lyen sze­me­tet ta­ka­rí­tott ki?

– Hát a port a gu­mi­sző­nyeg­ről… Oly­kor csik­ke­ket a ha­mu­tar­tó­ból. Más lé­nye­ges­re nem em­lék­szem, a csik­kek vol­tak a leg­gya­ko­rib­bak… Igaz, egy­szer el­rom­lott a jobb ol­da­li ab­lak­le­hú­zó. Aka­do­zott. Az egyik sze­re­lő azt mond­ta, hogy a fo­gas­ke­rék be­pisz­ko­ló­dott és be­ra­gadt. Száz fo­rin­tot kért, ami­ért le­sze­re­li a bel­ső bo­rí­tó­le­mezt, hogy hoz­zá­fér­hes­sen a fo­gas­ke­rék­hez. Meg­csi­nál­tam ma­gam. Csak egy pa­pír­da­rab­ka ra­gadt a fo­gak közé. Az ez­re­des a hom­lo­kát rán­col­ta.

– Mi­lyen pa­pír­da­rab volt?

Mak­lár fel­emel­te a ke­zét, és fél hü­velyk­uj­ját mu­tat­ta.

– Ek­ko­ra le­he­tett, va­la­mi te­le­fon­szám volt raj­ta.

– Te­le­fon­szám?

– Igen.

– Hon­nan gon­dol­ja, hogy te­le­fon­szám volt?

– Há­rom szám volt egy­más mel­lé írva, a töb­bi hi­ány­zott – fe­lel­te a tiszt­vi­se­lő.

– Ez ho­gyan ke­rül­he­tett oda? – szín­lelt kö­zöm­bös­sé­get az ez­re­des.

– Nem tu­dom. El­kép­zel­he­tő, hogy a szél kí­vül­ről az üveg­nek csap­ta és utá­na a tok­ba csú­szott, de az sem le­he­tet­len, hogy ami­kor az ab­lak tel­je­sen le van húz­va, és me­net köz­ben a nyi­tott ab­la­kon ki­dob­nak egy cso­mó össze­té­pett pa­pír­fec­nit, a lég­áram­lat vissza­dob né­hány da­ra­bot a ko­csi­ba vagy be­so­dor­ja az ab­lak­üveg mel­let­ti rés­be.

Bana ez­re­des fel­állt, kö­zöl­te Mak­lár­ral, hogy a ki­hall­ga­tást be­fe­jez­te, de amíg nem tisz­táz­nak né­hány kö­rül­ményt, nem en­ged­he­tik el. Mak­lár most ré­mült meg iga­zán, ami­kor meg­tud­ta, hogy a kém­el­há­rí­tók­kal akadt dol­ga.

Mak­lár Já­nos el­ve­ze­té­se után az ez­re­des a két osz­tály­ve­ze­tő­höz for­dult.

– Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy őszin­tén be­szélt.

– Mire hasz­nál­hat­juk még fel azon kí­vül, hogy a val­lo­má­sát jegy­ző­köny­vezzük? A há­ló­zat mun­ká­já­ban nem vett részt, azt sem tud­ta, kik­kel állt szem­ben. Mint ké­met nem ál­lít­hat­juk bí­ró­ság elé – vé­le­ke­dett Pin­tér al­ez­re­des.

– Eb­ben iga­zad van. De re­mé­lem, ő lesz az egyik ko­ro­na­ta­nú, ami­kor bi­zo­nyí­ta­ni kell a kém­há­ló­zat ve­ze­tő­jé­nek a ki­lé­tét.

– De hi­szen soha nem lát­ta ezt az is­me­ret­len kis­ipa­rost!

– Et­től még le­het ko­ro­na­ta­nú, mert ha nem is lát­ta, a hang­ját hal­lot­ta, sőt nem is egy­szer, ami­kor a ko­csi­ról te­le­fo­non tár­gyal­tak.

– Te­hát hang­pró­ba alap­ján végzünk majd fel­is­mer­te­tést.

– Igen, amint le­lep­lez­tük az is­me­ret­len fő­nö­köt – vá­la­szol­ta az ez­re­des.

Beck őr­nagy lé­pett be. Je­len­tet­te, hogy vi­dék­ről be­fu­tott a ket­tes bri­gád az őri­zet­be vett Ko­vács Zol­tán kocs­má­ros­sal.

– Ta­lál­tak va­la­mit nála? – kér­dez­te az ez­re­des.

– Igen… A leg­újabb kém­je­len­tést, va­la­mint a leg­utób­bi uta­sí­tást, ame­lyet Pest­ről ho­zott ma­gá­val. Kü­lön­ben, ez a Ko­vács ra­vasz, ve­sze­del­mes fi­gu­ra. A nyo­mo­zók­nak ugyan fel­aján­lot­ta a se­gít­sé­gét, az­tán két íz­ben ki akart ug­ra­ni a gép­ko­csi­ból…

Bana ez­re­des elé­ge­det­ten dör­zsöl­te össze a te­nye­rét.

– Mi­köz­ben a ház­ku­ta­tás folyt – foly­tat­ta Beck őr­nagy –, a pos­tás egy ké­pes­la­pot ho­zott. A Ba­la­ton­ról ér­ke­zett. Né­hány üd­vöz­lő sor… Alá­írás: Géza! Ko­vács még nem tud er­ről.

– Ez a meg­be­szélt jel arra az eset­re, ha va­la­mi köz­be­jön vagy baj van – mor­fon­dí­ro­zott az ez­re­des.

– Meg­ne­szel­tek vol­na va­la­mit? – szólt köz­be Be­lez­nay, aki ed­dig csend­ben ült.

– Le­het­sé­ges – fe­lel­te az ez­re­des. – Ta­lán a fő­nök meg­ne­szelt va­la­mit. Bár nincs ki­zár­va, hogy csak „üzem­za­var” ke­let­ke­zett. Fog­ler meg­halt. Je­len­leg nincs össze­kö­tő a fő­nök és a ta­gok­kal kap­cso­la­tot tar­tó könyv­árus kö­zött. Fog­lert nem tud­ják má­ról hol­nap­ra pó­tol­ni. Le­het, hogy a fő­nök csak emi­att füg­gesz­tet­te fel a há­ló­zat mun­ká­ját. Ko­vá­csot ala­po­san hall­gas­sá­tok ki, fő­leg a re­pü­lő­té­ren levő in­for­má­to­rá­ról fag­gas­sá­tok. Az ak­ci­ót foly­tat­juk. Dél­után vissza­jö­vök, és meg­tár­gyal­juk a to­váb­bi te­en­dő­ket.

– El­kap­juk a kém­há­ló­zat ve­ze­tő­jét? – kér­dez­te Pin­tér al­ez­re­des fel­csil­la­nó szem­mel.

– Re­mé­lem, hogy még este le­fü­lel­jük. Előbb azon­ban tá­jé­ko­zód­nom kell Hód­tól… Je­len­leg ő tud er­ről a leg­töb­bet!