4. Hód és a ZX-7
1.
Késő este csengett a telefon a Belügyminisztérium ügyeletén. Az ismeretlen férfihang aziránt érdeklődött, tehet-e személyesen most, nyomban bejelentést. Az ügyeletes tiszt, egy alezredes, a bejelentés tartalmára volt kíváncsi, hogy az illetőt esetleg a megfelelő helyre irányítsa, de hiába kérdezősködött, a férfi ezt nem volt hajlandó elárulni.
Kint csikorgó hideg volt, az erős északi szél minduntalan megrázta az ablakokat.
– Ahhoz, hogy pontos választ adjak, tudnom kell, milyen ügyben kíván bejelentést tenni – érvelt az alezredes.
– Elégedjen meg annyival, hogy fontos, nagyon fontos ügyben – mondta a férfi.
Az alezredes bosszús lett:
– Nem elégszem meg! Ez kevés.
– Azt mondja meg, tehetek-e most személyesen bejelentést vagy várjak reggelig.
– Tehet, persze, hogy tehet… De nem minden bejelentés tartozik közvetlenül hozzánk. Magának akarok segíteni, amikor az ügy iránt érdeklődöm. Esetleg megkímélem egy felesleges úttól ebben az ítéletidőben.
– Az ügy csak magukhoz tartozik. Csak magukhoz! Ebben biztos vagyok, és telefonon többet nem mondhatok – felelte a férfi kétségbeesetten.
Az alezredes nem szerette a makacs telefonálókat. Előfordult, hogy a magukat megnevezni nem akarók egy sor kellemetlenséget zúdítottak a nyakába. Ezenkívül ízetlen tréfacsinálókkal is volt már dolga, nem beszélve a szélsőséges esetekről: a, beteges üldözési mániában szenvedőkről. Ezek aztán gyakran ragadtak a kezükbe telefont. Volt már olyan, aki eltűnt macskája ügyében pont éjfélkor az országos rendőrfőkapitányt kereste. Akadt egy nő, aki a belügyminiszterhez ragaszkodott, hogy feljelentse a közlekedési jelzőlámpákat, mondván, hogy zaklatják, mert állandóan kacsingatnak rá.
Az alezredes sehogy sem értette, miért titokzatoskodik ennyire ez az ismeretlen telefonáló. Mindenesetre bekapcsolta a telefonkészülékhez csatlakozó magnetofont. Ezt mindig megtette, ha valamilyen vitás esetről volt szó.
– Rendben van. Jöjjön be, és foglalkozunk a bejelentésével – szólt a kagylóba.
Megkönnyebbült sóhaj hallatszott.
– Hamarosan ott leszek – mondta a férfi.
Az ügyelet faliórája tíz óra tíz percet mutatott. Az alezredes tollat vett a kezébe.
– Szabad a nevét? – kérdezte. A vonal végén csend volt.
– Halló! – csattant fel az alezredes.
– Minek a nevem? – tudakolta az ismeretlen bizonytalanul.
– Bejelentést akar tenni vagy nem?
– Igen… És bemutatkozom, ha majd ott leszek. Az alezredes lenyelte feltolakodó mérgét.
– Intézkednem kell, hogy bejöhessen. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha kapubelépőt állítok ki – mondta.
A férfi ennek ellenére sem volt hajlandó közölni a nevét. Ragaszkodott elképzeléséhez: kilétét éppúgy, mint bejelentésének tartalmát csak érkezése után fedi fel.
– Jó, nem bánom. Legyen így – adta meg magát végül az alezredes, és letette a feleslegessé vált tollat. – Akkor várom.
– Volna még egy kívánságom – mondta a férfi.
– Úgy…
– Szeretnék erre is ígéretet kapni.
Az alezredes akár .a Lánchidat is odaadta volna, mert a sok feltétel alaposan kikezdte a türelmét. Indignálódva szólalt meg:
– Talán küldjek kocsit magáért,?
– Köszönöm, nem erről van szó. Különben sem vagyok messze maguktól.
– Hát akkor?
A telefonáló suttogóra fogta a hangját:
– Személyesen a kémelhárítás vezetőjével akarok találkozni.
– A kémelhárítás vezetőjével?
– Igen, azzal… Egyedül csak neki mondhatom el az ügyet.
– Persze, persze – helyeselt az alezredes olyan gyorsan, mint akinek revolvert nyomnak a hátába. Vigyázott, a hangja határozott legyen és azt a látszatot keltse az ismeretlen telefonálóban, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne bárki részéről is az az óhaj, hogy találkozzon az elhárítás főnökével.
– Tehát beszélhetek majd vele? – kérdezte reménykedőn a férfi. Az alezredes erre mert volna legkevésbé megesküdni, de valamit mondania kellett.
– Azonnal intézkedem – felelte. – Azt viszont megértheti, hogy ez nem csupán percek kérdése… Késő van, sok függ attól, hol, mikor találja őt meg az értesítésem. Mindenesetre azt tanácsolom, máris induljon. Amikorra megérkezik, sokkal többet tudok mondani.
– Egy órán belül ott vagyok.
– Várom.
A férfi azonban nem tette még le a kagylót.
– Ne felejtse, csak az elhárítás vezetőjével vagyok hajlandó tárgyalni – mondta.
– Nyugodjék meg. Találkozik vele.
– Persze, maga most azt hiszi, őrült vagyok, és tulajdonképpen egy bolonddal társalgott.
Az alezredes azt hitte, a férfinak ördöge van. Már ajkán volt a helyeslő válasz, de pillantása a magnetofon lassan forgó tárcsájára esett, és csak ennyit mondott:
– Kötelességemet teljesítem, amikor kívánságának eleget teszek.
– Előre is köszönöm – mormogta a férfi. – Ha netán az elhárítás vezetője így látatlanban bolondnak tartana, csak annyit mondjon neki, hogy ZX-7!…
– Zé-iksz-hét – ismételte az alezredes anélkül, hogy okosabb lett volna.
– Ez többet mond, mintha előre bemutatkoztam volna. A mielőbbi viszontlátásra – köszönt el a férfi, és letette a kagylót.
Az alezredes hosszú percekig a levegőt bámulta. Hirtelen nem tudta, mitévő legyen: várja meg az ismeretlen telefonáló megérkezését, vagy már most intézkedjen? Az fel sem merült benne, hogy maga értesítse az elhárítás vezetőjét, Bana Dénes ezredest. Erre megvolt a hivatalos szolgálati út, és ezt még a legsürgősebb esetekben is be kellett tartani.
Kisvártatva felhívta lakásán közvetlen parancsnokát, akinek részletesen jelentette a történteket, és utasítást kért.
Az ügyeletvezető habozott.
– Magának mi a véleménye erről a pasasról? – kérdezte végül.
– Jelentem, kétségbeesett volt. A hangjában fojtott izgalom vibrált.
– Szándékát határozottan adta elő?
– Igen.
– Mindenesetre túlontúl rejtélyeskedett… Egyáltalán, miért tagadta meg a bemutatkozást? Igaz, azzal az erővel hamis nevet is mondhatott volna, de ezt sem tette… Teljesen érthetetlen. Ráadásul ragaszkodik az elhárítás vezetőjéhez. Végül titokzatosan hivatkozik valami zé-iksz-re…
– Meg hét – vetette közbe az alezredes.
– Mit mond?
– Jelentem, zé-iksz-hétre hivatkozott.
– Ez most mindegy – mondta álmos hangon az ügyeletvezető. Érződött, hogy nem örül különösebben az alezredes telefonjának. – Az érdekelne, vajon mire célozhatott ezzel az üzenettel.
– Azt magam sem tudom.
– Feltehetően a pasas sem tudja, és csak blöffölt. Lehet, hogy egy félcédulás, mi meg nyomban pánikot csinálunk, ha riasztjuk az illetékeseket – tétovázott az ügyelet vezetője.
– Valóban lehet, hogy bolond – felelte az alezredes. Nem volt feladata a mérlegelés, sem a döntés. Miközben parancsnoka fejtegetését hallgatta, eszébe jutott a vacsora, és kipakolta az íróasztalra a magával hozott sonkás szendvicseket.
– Addig semmit sem teszünk, míg az illető nem jelentkezik személyesen – foglalta össze véleményét az ügyeletvezető. – Amint megérkezett, hívjon fel ismét, őt pedig tartsa ott. Ettől függetlenül írjon részletes jelentést reggelre, és csatolja a magnószalagot.
– Értettem! – mondta az alezredes, és megismételte az utasítást. Tizenegy órakor az ismeretlen telefonálónak még nyoma sem volt.
Éjfél után az alezredesnek a reménye is elszállt, hogy találkozni fog a rejtélyes telefonálóval. Öntudatlanul is haragudott az ismeretlenre, aki felültette, és ezzel felesleges gondot okozott. A bosszúság még reggel is ott tükröződött az arcán, amikor beszámolt parancsnokának az éjszaka egyéb eseményeiről.
– Látja, igazam volt – mondta elégedetten az ügyelet vezetője. – A pasas egy félcédulás lehetett. Szerencse, hogy nem dőltünk be neki.
Az alezredes a kérdéses magnetofontekercsre bökött.
– Ezzel mit csináljak? – kérdezte.
– Hagyja itt a jelentéssel együtt.
– Irattározzuk?
Az ügyeletvezető legyintett:
– Felküldöm az ezredes elvtárs titkárságára. Törjék rajta ők is a fejüket.
Az alezredes fáradtan bólintott, és maga sem tudta, miért, de miközben az íróasztalra tette a jelentés mellé a szalagot, az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy ez a végül is jelentéktelennek bizonyuló magnetofonszalag még lavinát fog elindítani. Ez a gondolat mindjobban gyökeret vert benne, és még akkor sem hagyta nyugodni, amikor letette a szolgálatot, és elindult haza aludni.