18.

Jól lát­ta a nyug­ta­lan­sá­got, amely a nő csi­nos ar­cán vib­rált. Amaz elő­re­ha­jol­va ült, kar­ját a fo­tel tám­lá­já­ra he­lyez­ve, mint­ha va­la­mi jel­re vár­na, hogy azon­nal fel­pat­tan­has­son, és oly­kor la­pos pil­lan­tá­so­kat ve­tett pi­ciny kar­órá­já­ra.

– Me­gyünk? – kér­dez­te kö­zöm­bö­sen.

Sze­ge­di Ma­ri­ka va­la­me­lyest la­zí­tott me­rev tar­tá­sán.

– Szív­junk el egy ci­ga­ret­tát – mond­ta.

Ki­nyi­tot­ta ké­zi­tás­ká­ját.

– Most az enyém­ből kí­ná­lom… Ele­get szív­tam a ma­gá­ét.

Szót­la­nul zse­bé­be süllyesz­tet­te ci­ga­ret­tás do­bo­zát.

A nő egy fel­bon­tat­lan Marl­bo­rót vett elő. Hosszú kör­mé­vel fel­nyi­tot­ta a do­bozt és át­nyúj­tot­ta az asz­tal fe­lett.

– Pa­ran­csol­jon…

– Mi­óta szív­ja ugyan­azt a ci­ga­ret­tát, amit én? – kér­dez­te.

– Rá­szok­ta­tott… Vet­tem egy do­boz­zal, el­vég­re ná­lunk is le­het kap­ni, csak győz­ze meg­fi­zet­ni, ha rá­szo­kott.

Ki­emelt a do­boz­ból egy ci­ga­ret­tát, és ajka közé dug­ta. Mi­köz­ben ön­gyúj­tó­já­val tü­zet adott, nyel­vé­vel meg­íz­lel­te a ci­ga­ret­ta fil­te­rét, de nem ér­zett sem­mi kü­lö­nö­set.

Sze­ge­di Ma­ri­ka sa­ját ön­gyúj­tó­ját vet­te elő.

– Csak gyújt­son rá – mond­ta. – Majd ma­gam vég­zem a szer­tar­tást. – Több­ször kat­tin­tot­ta ön­gyúj­tó­ját, de a kis láng min­dig el­aludt.

Meg­gyúj­tot­ta a sa­ját­ját, és sze­me sar­ká­ból a nő ar­cát fi­gyel­te. Ké­sőn vet­te ész­re az an­nak sze­mé­ből ára­dó lep­le­zet­len kí­ván­csi­sá­got, és meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját. A füs­töt mé­lyen le­szív­ta… Az első pil­la­nat oly­bá tűnt előt­te, mint­ha agyá­ra va­la­mi ne­héz súlyt ej­tet­tek vol­na. Fáj­dal­mat nem ér­zett, de tom­pa bé­nult­ság ke­rí­tet­te a ha­tal­má­ba, tag­jai nyom­ban el­ne­he­zed­tek, má­zsás súly te­le­pe­dett szem­hé­já­ra. Hi­á­ba pró­bált moz­dul­ni, iz­mai nem en­ge­del­mes­ked­tek aka­ra­tá­nak. Fé­lig csu­kott szem­mel csak annyit lá­tott, hogy a nő fö­lé­je ha­jol, az­tán érez­te, za­kó­já­nak bel­ső-zse­bé­ben ma­tat. Ró­zsa­szín köd­fel­hő go­moly­gott előt­te, tá­vo­zó lép­tek zaja ér­ke­zett tu­da­tá­ba.

Ha­tal­mas erő­fe­szí­tés­sel fel­emel­ke­dett a fo­tel­ból. A szá­ját tá­tot­ta; szól­ni akart. Ar­ti­ku­lát­lan ki­ál­tás sza­kadt fel a tor­ká­ból:

– Hagy­ják men­ni… Hagy­ják…

A köd­fel­hőt el­sö­pör­ték a sze­me elől. Min­dent tisz­tán és vi­lá­go­san lá­tott. A nyi­tott aj­tón át az utca egy ré­szét a zöld­re fes­tett ke­rí­tés­sel. A szo­bát a bú­to­rok­kal. Azt is lát­ta, hogy a tár­gyak hir­te­len ol­dal­ra moz­dul­nak, és az egész ház fel­bo­rul. Hal­lot­ta sa­ját ütő­dé­sét is, ami­kor el­dűlt, de fáj­dal­mat nem ér­zett.

El­vesz­tet­te idő­ér­zé­két. Nyi­tott szem­mel fe­küdt a föl­dön, a fe­jét ol­dalt tart­va. Lát­ta, hogy a ki­tárt aj­tón át töb­ben ér­kez­nek a szo­bá­ba, az­tán rá­is­mert az el­há­rí­tó­fő­nök hang­já­ra:

– Szól­ja­nak az or­vos­nak…

Fel­emel­ték és az ágy­ra fek­tet­ték. Mi­kor­ra a ké­szen­lét­ben levő rend­őr­or­vos meg­ér­ke­zett, már sok­kal job­ban volt, óva­to­san tud­ta moz­gat­ni tag­ja­it.

– Szív­mű­kö­dés rend­ben, de a ref­le­xei tom­pák. Ideg­bé­ní­tó ve­gyü­let­re gya­nak­szom – kö­zöl­te az or­vos a töb­bi­ek­kel.

– A ci­ga­ret­ta volt – mond­ta ké­sőbb.

Bana Dé­nes in­téz­ke­dett, hogy a meg­ta­lált ci­ga­ret­tát azon­nal vi­gyék a tech­ni­kai la­bo­ra­tó­ri­um­ba, és Zi­mo­nyi al­ez­re­des vizs­gál­ja meg. Ag­gó­dott, hát­ha ko­moly utó­ha­tá­sa le­het a mé­reg­nek. A rend­őr­or­vos meg­sza­gol­ta a ci­ga­ret­tát.

– Igen… Most már le­het a sza­gát érez­ni, mert meg­gyúj­tot­ták – mond­ta.

– Job­ban lesz majd? – kér­dez­te az ez­re­des.

– Már most sok­kal job­ban van… Érez va­la­mit? – for­dult hoz­zá az or­vos.

Fel­ült, meg­ta­po­gat­ta vég­tag­ja­it.

– Nincs fáj­dal­mam, de olyan ér­zés buj­kál ben­nem, mint­ha ala­po­san meg­ker­get­tek vol­na.

– Szé­dü­lés?

– Nem ér­zek.

En­nek el­le­né­re, mi­előtt az or­vos el­pa­kol­ta vol­na mű­sze­re­it, egy in­jek­ci­ót adott.

– Et­től majd ha­ma­rabb talp­ra áll – mond­ta.

– Hagy­ták a nőt el­men­ni? – kér­dez­te fő­nö­ké­től.

Az ez­re­des bó­lin­tott.

– Je­len­leg ép­pen úton van­nak a Bel­vá­ros felé – mond­ta.

– Pon­to­san tíz perc… Ak­kor fu­tott ki a nő a ház­ból.

Le­ká­szá­ló­dott az ágy­ról és meg­ro­pog­tat­ta iz­ma­it. Csu­pán gyen­ge­sé­get ér­zett. Szin­te hi­he­tet­len­nek tűnt, hogy ily rö­vid idő telt vol­na csak el.

– Tud jár­ni? – kér­dez­te Bana.

– Igen…

– Ak­kor men­jünk.

Az utca csen­des volt. A kör­nye­ző há­zak la­kói és a já­ró­ke­lők sem­mit sem vet­tek ész­re ab­ból, ami le­zaj­lott a ví­kend­ház­ban. Az el­há­rí­tó­fő­nök in­téz­ke­dett, hogy a há­zat le­zár­ják; majd gya­log in­dul­tak a szom­széd ut­cá­ban vesz­teg­lő Bar­kas mik­ro­busz­hoz. Az ez­re­des el­mond­ta, hogy a hal­lot­tak­ból arra kö­vet­kez­te­tett, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­ta­nak. Az­u­tán csend lett. Vá­rat­la­nul je­lent­kez­tek a fi­gye­lők, hogy Vil­lá­nyi­né si­e­tő­sen el­hagy­ta a ví­kend­há­zat.

– Már ép­pen in­téz­ked­ni akar­tam, hogy ve­gyék őri­zet­be, ami­kor meg­hal­lot­tam a ki­ál­tá­sát – mond­ta.

– Még jó, hogy erőm volt eh­hez.

– Igen, mert így ere­de­ti ter­vünk­höz iga­zo­dott min­den. Kö­vet­jük őket, és le­hall­gat­juk a be­szél­ge­té­sü­ket. Úgy vé­lem, Mi­kó­nak és a nő­nek van mon­da­ni­va­ló­ja.

Bana tá­jé­koz­tat­ta az ese­mé­nyek­ről Hó­dot. Fő­ként az lep­te meg, ami­kor meg­tud­ta, hogy Mikó előbb fel­ke­res­te pa­sa­ré­ti szál­lás­he­lyét és on­nan jött ki ide.

– Va­jon mit akar­ha­tott? A nő már elő­ze­te­sen át­ku­tat­ta a szo­bá­ban a hol­mi­ja­i­mat – mond­ta.

– Ez majd ki­de­rül… Most az a te­en­dő, hogy meg­tud­juk, hová is men­nek ezek. Fel­té­te­le­zem, Ger­lay­hoz, hogy át­ad­ják a meg­szer­zett mik­ro­fil­met. Ak­kor le­csa­punk rá­juk.

– És ha nem oda men­nek? Nem ad­ják ma át sen­ki­nek sem a töl­tő­tol­lat?

– Azt az uta­sí­tást ad­tam, ha el­vál­ni ké­szül­nek egy­más­tól, azon­nal ve­gyék őri­zet­be őket – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan az ez­re­des. – Nincs ér­tel­me koc­káz­tat­ni, hogy fel­sül­jünk, ami­kor a bi­zo­nyí­ték és min­den más együtt van.

– Csak a fej hi­ány­zik – ve­tet­te köz­be. – Ger­lay Al­bert úr.

– Bi­zo­nyí­tás szem­pont­já­ból ele­gen­dő adat áll ren­del­ke­zé­sünk­re.

A fi­a­tal­em­ber más vé­le­mé­nyen volt. Sze­rin­te csu­pán Vil­lá­nyi Jó­zsef­né és Ger­lay kap­cso­la­tá­ra van köz­vet­ve bi­zo­nyí­ték. Ezt kö­ve­tő­en a nő és Mikó Fe­renc kap­cso­la­tá­ra.

– Mire akar ki­lyu­kad­ni? – húz­ta össze sze­mét az ez­re­des.

– Arra, hogy Ger­lay és Mikó kap­cso­la­tá­ra köz­vet­le­nül nincs bi­zo­nyí­té­kunk.

– Köz­vet­len nincs ugyan – csat­tant fel Bana –, de köz­ve­tett van Vil­lá­nyi­né út­ján.

Már lát­szott a mik­ro­busz, ami­kor ki­nyílt hát­só aj­ta­ja, és Pin­tér Béla lé­pett ki a ko­csi­ból. Si­e­tős lép­tek­kel in­dult elé­bük.

– Már­is tör­tént va­la­mi – je­gyez­te meg az ez­re­des.

Pin­tér iz­ga­tot­tan je­len­tet­te, hogy a Mikó ál­tal ve­ze­tett Zsi­gu­li a Vér­me­ző­nél meg­állt. Azok ket­ten el­bú­csúz­tak egy­más­tól. Az uta­sí­tás alap­ján a fi­gye­lő­cso­port em­be­rei el­fog­ták őket. A mo­to­zás so­rán Mi­kó­nál meg­ta­lál­ták a kér­dé­ses töl­tő­tol­lat és az ab­ban rej­tő­ző mik­ro­fil­met.

– Si­ke­rült rög­zí­te­ni ko­ráb­bi be­szél­ge­té­sü­ket? – ér­dek­lő­dött Bana.

– Igen…

– A mag­ne­to­fon­te­ker­cset azon­nal hoz­zák be.

– Már in­téz­ked­tem.

– Kí­ván­csi va­gyok, mi­ről be­szél­get­tek – mond­ta az ez­re­des.

Nyom­ban fel­vá­zol­ta a sür­gős in­téz­ke­dé­se­ket. Be­lez­nay őr­nagy ve­ze­té­sé­vel azon­nal ház­ku­ta­tást kell tar­ta­ni mind Vil­lá­nyi­né, mind Mikó Fe­renc la­ká­sán. Ezen­kí­vül a Pula Il­di­kó ál­tal bé­relt ví­kend­ház­ban. Tá­jé­koz­tat­ta az al­ez­re­dest, hogy a ví­kend­ház­ban hol van­nak el­rejt­ve a kém­fel­adat el­vég­zé­sé­hez szük­sé­ges tár­gyak.

– Ger­layt nem tar­tóz­tat­juk le? – kér­dez­te amaz.

– Es­tig vár­ha­tunk vele… Mi­előbb meg aka­rom hall­gat­ni a fel­vett be­szél­ge­tést. Mi a hely­zet a Ger­layt fi­gye­lő cso­port­tal?

Pin­tér a fe­jét ráz­ta.

– Sem­mi moz­gás, tel­jes a csend – mond­ta.

– Te­hát kuk­sol a la­ká­sá­ban – bó­lin­tott az ez­re­des.

Pin­tér a fi­a­tal­em­ber­re mo­soly­gott.

– Me­le­ge le­he­tett, Hód – je­gyez­te meg.

– Már le­hűl­tem…

Mi­után az al­ez­re­des vissza­bújt a mik­ro­busz­ba, hogy rá­di­ón to­váb­bít­sa az uta­sí­tá­so­kat, az el­há­rí­tó­fő­nök ag­go­dal­mas pil­lan­tást ve­tett Hód­ra.

– Rend­be jött már annyi­ra, hogy egye­dül ve­zes­sen?… Vagy ad­jak egy em­bert, aki be­vi­szi ma­gát? – kér­dez­te.

– Nincs kü­lö­nö­sebb ba­jom… Bol­do­gu­lok ma­gam is.

– Hol a ko­csi­ja?

– A szép Ro­ver itt par­kol a má­so­dik ut­cá­ban… Szer­fö­lött iz­gat, hogy ez a Mikó mit is akar­ha­tott Pa­sa­ré­ten.

– Tud­ja meg, és este ta­lál­kozunk – bó­lin­tott az ez­re­des. – Mi is be­vo­nu­lunk, fel­szed­jük a sá­tor­fán­kat. Ott aka­rok len­ni az első ki­hall­ga­tás­nál.

Nem esett ne­he­zé­re a ve­ze­tés. Csu­pán fá­radt­sá­got ér­zett, sem­mi egyéb utó­ha­tá­sa nem volt a be­szip­pan­tott mé­reg­nek. En­nek el­le­né­re óva­to­san haj­tott, hát­ha ja­vu­lá­sa csak múló pil­la­nat. Majd há­rom­ne­gyed órá­ig tar­tott az út Pa­sa­rét­re. Le­ál­lí­tot­ta a Ro­vert, és fel­ment a la­kás­ba. A szo­bá­já­ban min­den érin­tet­le­nül he­vert. Azt hit­te, nincs ott­hon az idős asszony, de kis­vár­tat­va meg­ko­cog­tat­ták aj­ta­ját.

– Sza­bad – mond­ta.

Az idős nő lé­pett be, te­kin­te­te szi­go­rú volt, moz­du­la­tai ki­mér­tek.

– Vel­in­ger úr, saj­ná­la­tos tényt kell kö­zöl­nöm ön­nel – kezd­te sa­va­nyú arc­cal.

– Pa­ran­csol­jon, asszo­nyom…

– A rend­őr­ség­től ke­res­ték… Azt az üze­ne­tet hagy­ták, hogy hol­nap dél­után ok­vet­len tar­tóz­kod­jon itt, mert igen ko­moly ügy­ben szót kí­ván­nak ön­nel vál­ta­ni.

Csak bá­mult.

– A rend­őr­ség­től? – kér­dez­te, mint aki rosszul hal­lott.

– Igen – bil­lent meg a konty az asszony feje búb­ján. – Egy nyo­mo­zó volt itt, az mond­ta.

Mikó Fe­renc ga­rázs­mes­ter mint nyo­mo­zó. El­kép­zel­te, mit szólt vol­na a he­lyé­ben mind­eh­hez Bana Dé­nes. Aka­rat­la­nul is el­mo­so­lyo­dott.

Az idős nő arc­vo­ná­sai még job­ban meg­ke­mé­nyed­tek.

– Ez egy­ál­ta­lán nem mu­lat­sá­gos do­log – csat­tant fel. – Elő­re­bo­csá­tom, hogy ez ide­ig ven­dé­ge­im kö­zül sen­ki­nek sem akadt dol­ga a rend­őr­ség­gel… Egye­dül Vel­in­ger úr az, aki sza­kí­tott ez­zel a szép ha­gyo­mánnyal.

Ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és le­ros­kadt a he­ve­rő­re.

– Asszo­nyom – for­dí­tot­ta ko­moly­ra a szót –, lát­ta ön an­nak az úr­nak az iga­zol­vá­nyát?

– Fel­mu­tat­ta…

– Lát­ta ab­ban, hogy az il­le­tő de­tek­tív?

– Mi­ért ké­tel­ked­tem vol­na egy ha­tó­sá­gi em­ber sza­vá­ban? – bi­zony­ta­la­no­dott el az asszony.

– Te­hát nem lát­ta… Le­fo­ga­dom, hogy nem jön ide a rend­őr­ség hol­nap dél­után, sem az­u­tán. Egy­ál­ta­lán nem jön­nek ide.

Az idős asszony kis ide­ig té­to­vá­zott. Ezek után nem tud­ta, mit is higgyen. Azt lát­ta, hogy ven­dé­ge egy­ál­ta­lán nem ide­ges, sőt tú­lon­túl vi­dám.

– Ak­kor biz­tos va­la­mi is­me­rő­se le­he­tett, és maga tu­dott er­ről a tré­fá­ról – mond­ta kor­ho­ló­an. – Szép do­log így tré­fál­koz­ni egy idős nő­vel. – Sar­kon per­dült és sér­tő­döt­ten ki­vo­nult a szo­bá­ból.

A fi­a­tal­em­ber meg­für­dött, rend­be­szed­te ma­gát. A he­ve­rőn tét­len­ke­dett, mert még ko­rai volt az idő, hogy a meg­be­szélt ta­lál­ko­zó­ra in­dul­jon. Gon­do­la­tai az ese­mé­nyek kö­rül fo­rog­tak. Vé­gig­per­get­te ma­gá­ban a tör­tén­te­ket at­tól kezd­ve, ami­kor meg­kap­ta ezt a tit­kos fel­ada­tát. El­kép­zel­te, mi le­het most oda­bent a köz­pont­ban. Az el­há­rí­tás, akár a fel­boly­dult méh­kas, szor­gos­ko­dik: sor­rend­be rak­ja a bi­zo­nyí­té­ko­kat, a ki­je­lölt vizs­gá­ló­tisz­tek pe­dig Vil­lá­nyi Jó­zsef­nét és Mikó Fe­ren­cet fag­gat­ják. Kí­ván­csi volt, va­jon mi­kép­pen il­lesz­ke­dik bele Vel­in­ger Ti­bor sze­mé­lye az ese­mé­nyek me­ne­té­be? Sze­ret­te vol­na lát­ni an­nak a meg­le­pe­tés­nek a pil­la­na­tát, ami­kor a két bű­nös rá­döb­ben vele kap­cso­lat­ban az igaz­ság­ra. Va­ló­szí­nű, meg­bé­nul­ná­nak, ha meg­tud­nák: Vel­in­ger Ti­bor a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um Hód fedő né­ven rej­tő­ző el­há­rí­tó­tiszt­je volt. Az iga­zi Vel­in­ger, Pula Il­di­kó vő­le­gé­nye pe­dig csak most ké­szül­het ha­za­lá­to­gat­ni Bu­da­pest­re.

Csen­gett a te­le­fon, őt ke­res­ték. A vo­nal vé­gén Bana Dé­nes volt.

– Jöj­jön most nyom­ban a meg­be­szélt hely­re – mond­ta.

– Fél órán be­lül ott va­gyok.

– Si­es­sen…

Fő­nö­ké­nek hang­já­ban tü­rel­met­len­ség csen­gett. Mi tör­tén­he­tett, ami­ért előbb­re hoz­ta ta­lál­ko­zá­suk idő­pont­ját? Va­la­mi köz­be­jött. Sej­tet­te, ezek sze­rint még nem ért vé­get te­vé­keny­sé­ge.

A fe­ke­te Mer­ce­des már ott állt a Nor­ma­fa par­ko­ló­já­ban. Az el­há­rí­tó­fő­nö­kön nyo­ma sem volt nyug­ta­lan­ság­nak. Kö­zöl­te, Zi­mo­nyi al­ez­re­des meg­vizs­gál­ta a kér­dé­ses ci­ga­ret­tát, de csak kis mennyi­ség­ben ta­lált ben­ne ideg­bé­ní­tó mér­get. Egy kö­ze­pes szip­pan­tás a ci­ga­ret­tá­ból csak per­ce­kig tar­tó ká­bu­la­tot okoz­ha­tott.

Most nem in­dul­tak sé­tá­ra az er­dő­be, a Mer­ce­des­ben fog­lal­tak he­lyet.

– Ke­vés időnk van – je­gyez­te meg az ez­re­des.

– Ger­layt le­tar­tóz­tat­ták már?

Az el­há­rí­tó­fő­nök a fe­jét ráz­ta.

– Ép­pen er­ről van szó. Úgy dön­töt­tünk, hogy tet­ten ér­jük, és ezen kí­vül is ala­pos meg­le­pe­tés­ben ré­sze­sít­jük. Mind­er­re azért van szük­ség, hogy ele­ve a mi­ni­má­lis­ra csök­kent­sük eset­le­ges mel­lé­be­szé­lé­sé­nek a le­he­tő­sé­gét. Ha ak­kor csa­punk le Ger­lay­ra, ami­kor át­ven­ni ké­szül a mik­ro­fil­met, nem hi­vat­koz­hat más­ra, csu­pán az őszin­te be­is­me­rő val­lo­mást vá­laszt­hat­ja – mond­ta.

– És eb­ben kell köz­re­ját­sza­nom?

– Igen… Át­ve­szi erre a pil­la­nat­ra Mikó Fe­renc ga­rázs­mes­ter sze­re­pét.

– Nem há­lás sze­rep – mo­so­lyo­dott el. – Két­sze­res gyil­kos.

Bana ci­ga­ret­tát kí­nált. Rá­gyúj­tot­tak.

– De ez a cél­ra­ve­ze­tő sze­rep – fúj­ta ki a füs­töt.

Kis­vár­tat­va az el­há­rí­tó­fő­nök is­mer­tet­te a je­len­le­gi hely­ze­tet… Vil­lá­nyi Jó­zsef­né, il­let­ve Sze­ge­di Ma­ri­ka és Mikó Fe­renc első ki­hall­ga­tá­sa bár nem tel­jes, de meg­fe­le­lő ered­ménnyel zá­rult. A csi­nos tit­kár­nő már a le­tar­tóz­ta­tást kö­ve­tő­en össze­rop­pant. El­mond­ta, hogy évek óta kap­cso­lat­ban áll Ger­lay Al­bert­tel, aki még an­nak ide­jén be­szer­vez­te. Fel­ada­ta ab­ból állt, hogy in­for­má­ci­ó­kat adott gaz­da­sá­gi tit­kok­ról, a szö­vet­ke­zet ál­tal ké­szí­tett gyárt­má­nyok­ról. Ő je­lez­te azt is, hogy kí­sér­le­tet kez­de­nek a li­cenc alap­ján meg­vá­sá­rolt szá­mí­tó­gép tö­ké­le­te­sí­té­sé­re. Ezt kö­ve­tő­en azt a meg­bí­zást kap­ta, hogy az újon­nan fel­vett le­ve­le­zőt, Pula Il­di­kót fi­gye­lem­mel kí­sér­je. Ál­lan­dó­an tá­jé­koz­tat­ta Ger­layt a lány vi­sel­ke­dé­sé­ről, moz­gá­sá­ról. Ele­in­te nem tud­ta, hogy azo­nos cél­ból te­vé­keny­ked­nek. Ké­sőbb maga is meg­le­pő­dött, ami­kor rá­döb­bent, hogy Pula Il­di­kó ugyan­ott la­kik, ahol Ger­lay. Mi­kor a lány vá­rat­la­nul ki­lé­pett a szö­vet­ke­zet­től, Ger­lay egy ta­lál­ko­zá­suk al­kal­má­val na­gyon dü­hös volt. Meg­bíz­ta, pró­bál­jon a lány nyo­má­ra buk­kan­ni. Nem ér­tet­te az ese­mé­nye­ket, csak ak­kor kezd­te sej­te­ni, mi is tör­tént, ami­kor ér­te­sült Pula Il­di­kó ön­gyil­kos­sá­gá­ról. Vil­lá­nyi­né vet­te át azt az üze­ne­tet a szö­vet­ke­zet­nél, ame­lyet Bá­lint Géza ha­gyott a nála ma­radt kulcs­ról. Úgy­szin­tén Ger­lay uta­sí­tá­sá­ra uta­zott a Ba­la­ton­ra, majd a meg­szer­zett kul­csot este az üdü­lő­ben át­ad­ta a be­tért Mikó Fe­renc­nek, aki egy pil­la­nat alatt min­tát vett a kulcs­ról.

Vel­in­ger Ti­bor ér­ke­zé­se után arra uta­sí­tot­ta Ger­lay, hogy pró­bál­jon a vő­le­gény bi­zal­má­ba fér­kőz­ni. A nő ek­kor már tud­ta, hogy Pula Il­di­kó meg­sze­rez­te a gyár­tá­si ter­ve­ket, de azo­kat va­la­ho­vá el­dug­ta. Tud­ták, hogy Vel­in­ger ugyan­csak az el­rej­tett ter­ve­ket ku­tat­ja. Előbb azt hit­ték, a le­ve­le­i­ben ta­lál­nak erre uta­ló nyo­mot, ké­sőbb azon­ban gya­na­kod­ni kezd­tek, hogy a vő­le­gény ki akar­ja ját­sza­ni őket. Az utol­só pil­la­nat­ban Vil­lá­nyi­né jel­zé­sé­re Ger­lay is rá­döb­bent, hogy az el­rej­tett ter­vek min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint a bőr­dísz­mű­ves ál­tal ké­szí­tett tok­ban levő töl­tő­toll­ban le­het­nek. A mér­ge­zett ci­ga­ret­tát Ger­lay adta át a nő­nek, hogy pont­ban hat óra­kor min­den­kép­pen ve­gye rá Vel­in­gert: gyújt­son rá a kí­nált ci­ga­ret­tá­ra. A tit­kár­nő tud­ta, hogy Mikó oda­kint vá­ra­ko­zik eb­ben az idő­pont­ban a ko­csi­val. Mi­után a ci­ga­ret­ta trükk si­ke­rült, meg­sze­rez­te a töl­tő­tol­lat, ki­ro­hant a ví­kend­ház­ból és be­ült a vá­ra­ko­zó ko­csi­ba. A töl­tő­tol­lat út­köz­ben át­ad­ta a fér­fi­nak, mi­vel erre uta­sí­tot­ta őt Ger­lay.

Vil­lá­nyi Jó­zsef­né ez ide­ig csu­pán egy al­ka­lom­mal ta­lál­ko­zott Mi­kó­val, ott lent, a Ba­la­to­non: Nem tud­ta azt sem, hogy a fér­fi­nak mi­lyen sze­re­pe van az ese­mé­nyek so­ro­za­tá­ban. A tit­kár­nő­vel el­len­tét­ben Mikó Fe­renc min­dent ta­ga­dott. Arra hi­vat­ko­zott, hogy csu­pán egy szí­ves­sé­get tel­je­sí­tett, ami­kor ki­ment Sas­ha­lom­ra. Egy lá­tás­ból is­mert fér­fi kér­te meg erre, aki ko­ráb­ban több al­ka­lom­mal bé­relt sze­mély­gép­ko­csit. In­nen az is­me­ret­sé­gük is. A szí­ves­ség ab­ból állt vol­na, hogy a nőt fel­ve­szi a Sze­rencs ut­cá­ban; at­tól át­vesz egy töl­tő­tol­lat, ami­ért majd az is­me­rős je­lent­ke­zik a ga­rázs­ban.

– Kép­zel­he­ti, hogy meg­le­pő­dött, ami­kor be­kap­csol­tuk a mag­ne­to­font és meg­hal­lot­ta a sa­ját hang­ját – mond­ta ké­sőbb az ez­re­des, és el­nyom­ta ci­ga­ret­tá­ját a Mer­ce­des ha­mu­tar­tó­já­ban. – A le­hall­ga­tott be­szél­ge­tés­ből az de­rül ki – foly­tat­ta –, hogy a töl­tő­tol­lat ma este tíz óra­kor kel­lett át­ad­nia meg­bí­zó­já­nak. Mi­után ezt az orra alá dör­göl­tük, igen­csak meg­le­pő­dött. Mó­do­sí­tot­ta val­lo­má­sát, de csak az át­adás­ra vo­nat­ko­zó­an. Ke­mény, ra­vasz fic­kó… Per­sze sem­mi egyéb­ről nem fag­gat­tuk. Meg­elé­ged­tünk egye­lő­re ennyi­vel. Majd ké­sőbb be­szél­nie kell a két gyil­kos­ság­ról is, no meg a be­tö­rés­ről Bá­lint Géza la­ká­sá­ba. A leg­főbb bi­zo­nyí­té­kot erre meg­ta­lál­tuk a gép­ko­csi­ban: a ko­pott bőr­kesz­tyűt. A kesz­tyű jel­leg­ze­tes ko­pá­sa­i­nak mik­ro­nyo­mai azo­no­sak a bűn­cse­lek­mé­nyek hely­szí­nén ta­lált és rög­zí­tett nyo­mok­kal. Ez épp ele­gen­dő lesz arra, hogy a feje fe­lett össze­csap­ja­nak a hul­lá­mok.

– Ezek sze­rint Mikó he­lyett ne­kem kell el­men­nem a ma esti ta­lál­ko­zó­ra – je­gyez­te meg.

Az ez­re­des bó­lin­tott.

– Igen… Ez­ál­tal a fő­nök Ger­lay tu­do­má­sá­ra hozzuk egy­ben azt is, hogy ki is volt lé­nye­gé­ben Vel­in­ger Ti­bor. Ez a di­na­mit össze­rom­bol­ja majd min­den mel­lé­be­szé­lé­sét.

El­mond­ta fő­nö­ké­nek a szál­lás­adó­nő­től hal­lot­ta­kat.

– Ez ré­sze volt a ter­vük­nek – mond­ta Bana Dé­nes. – Vil­lá­nyi­né­tól tud­juk, hogy Ger­lay nem tö­rő­dött kü­lö­nö­seb­ben az­zal, hogy mi­kép­pen re­a­gál majd Vel­in­ger Ti­bor, ha ma­gá­hoz tér a ví­kend­ház­ban, és ész­re­ve­szi a hi­ány­zó töl­tő­tol­lat… Hi­va­ta­los pa­naszt nem te­het. Mit is mond­hat­na? Ta­lán azt, hogy a ké­ma­nya­got, ame­lyet Pula Il­di­kó meg­szer­zett, el­lop­ták tőle? Azt hit­ték, nem tesz sem­mit, ha van esze, mi­nél ha­ma­rabb ke­re­ket old üres kéz­zel is… Ezt az­zal kí­ván­ták elő­se­gí­te­ni, hogy Mikó meg­je­lent a maga szál­lás­he­lyén, és nyo­mo­zó­nak adta ki ma­gát. Mint­ha a rend­őr­ség ér­dek­lőd­ne Vel­in­ger után. Gon­dol­ták, ez­zel lö­kést ad­nak a vő­le­gény­nek, hogy mi­ha­ma­rabb szed­je a sá­tor­fá­ját és tűn­jön el.

– Pon­to­san hol ke­rül sor a töl­tő­toll át­adá­sá­ra? – kér­dez­te Hód.

– Fent a Gel­lért-he­gyen, pont­ban tíz­kor, a Bú­su­ló Ju­hász Ét­te­rem par­ko­ló­já­ban. Ott kell vá­ra­koz­nia az XX-es rend­szá­mú Zsi­gu­li­val. Ti­tok­ban ott le­szünk a kö­zel­ben. Amint Ger­lay ki­lép a ház­ból, kö­vet­jük, míg a jel­zett hely­re nem ér és be nem száll a ko­csi­ba… A maga fel­ada­ta, hogy ad­dig sakk­ban tart­sa. A par­ko­ló­he­lyen sö­tét van. Ger­lay nem lát­ja meg azon­nal, hogy a kor­mány­nál nem Mikó Fe­renc ül, így nem kell tar­ta­ni sem­mi meg­le­pe­tés­től.

Meg­be­szél­ték azt is, hogy hol ve­szi át Mikó ko­csi­ját, majd né­hány rész­let­kér­dést tisz­táz­tak. Az el­há­rí­tó fő­nök ezt kö­ve­tő­en in­dult.

– Az­tán le­gyen ügyes, Hód – in­tet­te. – Hasz­nál­ja ki Ger­lay meg­le­pő­dé­sét, ne­hogy az va­la­mi ga­li­bát csi­nál­jon ön­ma­gá­val.

– Bíz­hat ben­nem, ez­re­des elv­társ… Kü­lön­ben is Ger­lay nem olyan ke­mény fic­kó, hi­szen el­ájult Pula Il­di­kó la­ká­sá­ban, pe­dig tud­ta, hogy a lány ha­lott.

– Csak vi­gyáz­zon, le­het, meg­ját­szot­ta ma­gát.