6.

A jegy­ke­ze­lőt Kara Ár­pád­nak hív­ták, Pest­lő­rin­cen la­kott any­ja csa­lá­di há­zá­ban. Hód a tér­kép se­gít­sé­gé­vel ha­mar meg­ta­lál­ta a cí­met. Az ut­cá­ban mind csa­lá­di há­zak so­ra­koz­tak. Ko­csi­já­val el­haj­tott a kér­dé­ses ház előtt, és a szom­széd ut­cá­ban állt meg. Gya­log ment vissza. A ház pi­ciny, régi épü­let volt, két vas­tag tör­zsű fe­nyő­fa mö­gött bújt meg a te­lek kö­ze­pén. Rá­fért vol­na egy ala­pos ta­ta­ro­zás.

Bo­ron­gós dél­előtt volt, az elő­re­jel­zés ha­vas esőt jó­solt.

Hód meg­állt a kert­ka­pu előtt, és meg­nyom­ta a csen­gőt. Ka­lap nél­kül volt, bé­lelt bal­lon­ka­bát­já­nak gal­lér­ját fel­haj­tot­ta. A szom­széd ház üve­ges ve­ran­dá­ján fél­re­hú­zó­dott a füg­göny. Előbb egy idő­sebb fér­fi kém­lelt ki, majd egy fej­ken­dős néni nyo­ma­ko­dott mel­lé. Mint­ha csak hoz­zá­juk csen­get­tek vol­na.

A fi­a­tal­em­ber mar­káns ar­cán mo­soly fu­tott vé­gig. Leb­bent a füg­göny, a két fej el­tűnt az üveg mö­gött. Ez­zel egy idő­ben nyílt az ajtó, ala­csony, so­vány ter­me­tű fér­fi lé­pett ki, és kí­ván­csi­an nyúj­tot­ta nya­kát a kapu irá­nyá­ba. Mi­kor ész­re­vet­te a ma­gas fi­a­tal­em­bert, kel­let­le­nül moz­dult, és ot­rom­ba pa­pu­csá­val lá­bán a ka­pu­hoz klaf­fo­gott.

– Jó na­pot – kö­szönt a fi­a­tal­em­ber.

Es­küd­ni mert vol­na, hogy a jegy­ke­ze­lő­vel áll szem­ben, de az il­len­dő­ség ked­vé­ért azt mond­ta:

– Kara Ár­pá­dot ke­re­sem.

Amaz egy fej­bic­cen­tés­sel fo­gad­ta a kö­szön­tést.

– Mi­ért ke­re­si? – kér­dez­te szin­te csu­kott száj­jal, mint­ha gom­bóc vol­na a tor­ká­ban.

– Be­szél­ni aka­rok ma­gá­val.

A jegy­ke­ze­lő össze­szo­rí­tott száj­jal állt, az arca las­san gya­nak­vó ki­fe­je­zést öl­tött.

– Hon­nan tud­ja, hogy én va­gyok Kara Ár­pád? – ej­tet­te tom­pán a sza­va­kat.

– Mun­ka­he­lyén le­ír­ták a kül­se­jét. Ott mond­ták, hogy je­len­leg itt­hon ta­lá­lom, mert sza­bad­na­pos. Hi­va­ta­lo­san ke­re­sem.

Kara fel­élén­kült.

– A bal­eset ügyé­ben? – kér­dez­te.

A fi­a­tal­em­ber bó­lin­tott. Meg­mu­tat­ta a ke­rí­té­sen át iga­zol­vá­nyát.

– Bar­tos nyo­mo­zó szá­za­dos va­gyok – mu­tat­ko­zott be. – Len­ne egy-két kér­dé­sem ma­gá­hoz eb­ben az ügy­ben. Csak­hogy nem itt az ut­cán. Nem tu­dom, be­me­het­nénk-e ma­gá­hoz, vagy ha akar­ja, ke­res­het­nénk a kör­nyé­ken va­la­mi nyil­vá­nos he­lyet. Meg­hí­vom egy ká­vé­ra vagy ko­nyak­ra.

Kara egy pil­la­na­tig té­to­vá­zott, az­tán ki­nyi­tot­ta a kulcs­ra zárt kert­ka­put, és be­in­vi­tál­ta a fi­a­tal­em­bert. A gya­nak­vás­nak már nyo­ma sem volt raj­ta. A kony­há­ban fog­lal­tak he­lyet az asz­tal­nál. A so­vány fér­fi vi­lá­gos üveg­ből házi pá­lin­kát kí­nált. Le­haj­tot­tak egy ku­pi­cá­val.

Kara fáj­dal­mas ar­cot vá­gott.

– Azért be­szé­lek fu­rán, mert teg­nap ki­húz­ták két fo­gam – mond­ta, majd az ért­he­tő­ség ked­vé­ért uj­já­val is mu­tat­ta. – Ket­tőt, hogy a fene es­sen belé. Már na­pok óta gyö­tört, most a he­lye az utol­só­kat rug­dal­ja.

– Egye­dül la­kik?

– Anyám­mal – mond­ta Kara. – Nyug­dí­jas, de még dol­go­zik na­pon­ta né­hány órát. Vissza­jöt­tem hoz­zá, mi­vel a fe­le­sé­gem meg­kur­vult. Most van fo­lya­mat­ban a vá­lá­sunk. Ahogy a fran­cia mond­ja: ez az élet!

– Ilyen.

– Mit mond?

– Azt mon­dom: ilyen az élet.

Kara ar­cán kár­ör­ven­dő vi­gyor je­lent meg.

– Ma­gát is ott­hagy­ta a fe­le­sé­ge? – kér­dez­te. A fi­a­tal­em­ber a fe­jét in­gat­ta.

– Nem va­gyok nős – mond­ta. – Csak he­lyes­bí­tet­tem azt a fran­cia mon­dást.

Kara le­mon­dó­an le­gyin­tett.

– Az mind­egy – szö­gez­te le. – Az asszony meg­kur­vult, és kész. Be­tet­te ne­kem az aj­tót. Min­dent a vas­út­nak kö­szön­he­tek. Ez a szol­gá­lat meg­öli az em­bert. Ál­lan­dó­an úton len­ni, tá­vol az ott­hon­tól.

– Jól em­lék­szik a bal­ese­tet meg­elő­ző min­den moz­za­nat­ra? – ve­tet­te köz­be a fi­a­tal­em­ber.

– Mi­ért ne em­lé­kez­nék? – nyom­ta meg a sza­va­kat.

– Biz­tos?

Kara Ár­pád mé­lyet só­haj­tott, majd egy cif­rát ká­rom­ko­dott.

– Maga be­szélt Léta­i­val, aki azon az es­tén ügye­le­tes tiszt volt – ál­la­pí­tot­ta meg.

– Nem be­szél­tem, csak a je­len­té­sét ol­vas­tam.

– Egy sze­mét. Rám akar­ta fog­ni, hogy it­tas va­gyok. Pe­dig csak egy kor­tyot kap­tam be, mi­után be­fu­tot­tunk, mert fájt a fo­gam. Ha tin­tás let­tem vol­na, ho­gyan em­lé­kez­het­nék min­den­re. Ez őt nem ér­de­kel­te, a le­he­le­te­met sza­gol­gat­ta. Egy sze­mét, ha rá­adá­sul a je­len­té­sé­be is be­le­vet­te.

A fi­a­tal­em­ber, meg­kér­dez­te, rá­gyújt­hat-e. A so­vány fér­fi bó­lin­tott, és ha­mu­tál­cát tett az asz­tal­ra, az­tán el­há­rí­tot­ta a kí­ná­lást.

– Mond­jon el ne­kem min­dent er­ről az út­ról – kér­te a fi­a­tal­em­ber.

– Mit akar tud­ni a szá­za­dos úr?

– Min­dent.

Kara meg­von­ta a vál­lát. Le­haj­tott még egy po­hár pá­lin­kát, és las­san be­szél­ni kez­dett. El­mon­dott min­dent, amit ta­pasz­talt. Rész­le­tez­te az uta­sok­kal tör­tént be­szél­ge­té­sét, majd hosszan tag­lal­ta az ál­lo­más­fő­nö­ki iro­dá­ban le­zaj­lott vi­tát. Mi­kor be­fe­jez­te, az üveg után nyúlt, töl­tött ma­gá­nak, és le­nyel­te a har­ma­dik po­hár­ka pá­lin­kát.

– Na­gyon ér­de­kel­ne a vé­le­mé­nye – mond­ta.

– Mi ér­de­kel­né?

– A vé­le­mé­nye.– Nem­csak a tör­té­ne­tek­ről, ha­nem min­den moz­du­lat­ról, ami a vo­na­ton le­ját­szó­dott.

Kara cso­dál­koz­va né­zett.

– Maga az első, aki kí­ván­csi a vé­le­mé­nyem­re – mond­ta.

– Mert tisz­táz­ni aka­rom a tör­tén­te­ket.

– Ugye nem volt bal­eset? – csa­pott le Kara.

– Nem.

– Azt az em­bert ki­dob­ták a vo­nat­ból.

A fi­a­tal­em­ber mé­lyet bó­lin­tott.

– Ki­dob­ták – mond­ta.

Kara a mennye­zet­nek emel­te so­vány ar­cát és hosszan ne­ve­tett, akár az esze­lős. Mi­kor te­kin­te­te vissza­tért, a sze­me élén­ken csil­lo­gott. Nem le­he­tett tud­ni, hogy az öt­le­te tet­te ezt vagy a pá­lin­ka.

– Így ta­lál­nám el a fő­nye­re­ményt a lot­tón – lel­ken­de­zett.

– Ma­gam is rá­jöt­tem, hogy itt nem bal­eset tör­tént. Nem kel­lett láng­ész­nek len­nem, csak gon­dol­koz­ni. Gon­dol­kod­va szé­pen sor­já­ba rak­ni a té­nye­ket. Így az­tán rá­döb­ben­tem, hogy nem le­het szó sem­mi­fé­le bal­eset­ről, az öreg­urat ki­vág­ták a ro­bo­gó vo­nat­ból.

– Sőt azt is tu­dom, hogy ki volt a gyil­kos – foly­tat­ta Kara.

– A pót­je­gyet vál­tó utas, a ké­sőn­jö­vő. Azt hit­te, meg­etet a sü­ket du­má­já­val. Pe­dig hogy adta a hü­lyét.

– Hogy adta a hü­lyét?

Kara meg­fe­nye­get­te az uj­já­val a fi­a­tal­em­bert, az­tán meg­szó­lalt:

– Mint­ha a szá­za­dos úr arra nem jött vol­na már rá. A pa­sas ott állt a há­tam mö­gött, mi­kor a nyi­tott aj­tó­hoz lép­tem. Ta­lán en­gem is ki­re­pí­tett vol­na, ám­bár meg­szó­lalt, ak­kor vet­tem ész­re. Hogy a hi­deg­re éb­redt fel, az mese! A sze­me sem úgy fes­tett, mint az ál­mos­nak. Az­tán, ahogy be­bur­kol­ta ma­gát az­zal az át­ve­tett sál­lal is. Mint­ha a ké­pét fél­tet­te vol­na az ide­gen sze­mek­től.

– A leg­lé­nye­ge­sebb, hogy nem akart em­lé­kez­ni fül­ke­tár­sa­i­ra.

– Ahogy mond­tam. Azt me­sél­te, hogy vé­gig aludt. Az­tán meg ha­zu­dott. Nem akart em­lé­kez­ni, hogy me­lyik fül­ké­ben uta­zott. Mi­kor én té­ved­tem, leg­alább­is lát­szó­lag, ak­kor meg­ha­gyott a fel­té­te­le­zé­sem­ben: ahol a ka­bá­tok lóg­tak, ott utaz­tak.

A fi­a­tal­em­ber mé­lyet szí­vott ci­ga­ret­tá­já­ból, hogy fe­szült­sé­gét lep­lez­ze, az­tán el­nyom­ta a csik­ket a ha­mu­tar­tó­ban.

– Nem az volt a fül­ké­jük, ahol a ka­bá­tok lóg­tak? – kér­dez­te.

– De nem ám!

– Ezt meg hon­nan tud­ja ilyen biz­to­san?

– Fo­ga­dást aján­lot­tam a pa­sas­nak. Ugyan­is ko­ráb­ban, mi­kor a je­gye­ket ke­zel­tem, lát­tam, hogy a füg­gö­nyön egy öt­fo­rin­tos nagy­sá­gú ke­rek lyuk van. Va­la­hogy csik­kel ki­éget­ték. Az­tán vé­let­le­nül azt is lát­tam, hogy mi­lyen füst­szű­rős ci­ga­ret­tát szív­nak. A ket­tőt együtt­vé­ve kö­vet­kez­tet­het­tem a fül­ké­re. Ezt mond­tam is a pa­sas­nak. Ab­ban a fül­ké­ben, ahol a nyi­tott ajtó be­csu­ká­sa után a ka­bá­to­kat meg­ta­lál­tam, ezek a jel­leg­ze­tes­sé­gek nem vol­tak ta­lál­ha­tók.

– A ha­mu­tar­tók­ban nem volt füst­szű­rős csikk, és az el­sö­té­tí­tő füg­göny sem volt ki­éget­ve?

Kara ak­ko­rát bó­lin­tott, hogy feje kis hí­ján az asz­tal lap­ját érte.

– Pon­to­san így van – mond­ta. – A pa­sas pe­dig meg­ha­gyott eb­ben a tu­dat­ban. In­kább vesz­tett vol­na, de nem vi­lá­gít rá a té­ve­dé­sem­re.

A fi­a­tal­em­ber el­gon­dol­kod­va for­gat­ta az asz­ta­lon a pá­lin­kás­üve­get, majd gon­do­san fél­re­tol­ta a so­vány fér­fi ke­ze­ügyé­ből.

– Va­jon, mi ok­ból tet­te ezt?

– Hogy ne jöj­jek rá a csel­re.

– Mi­fé­le csel­re?

Kara meg­emel­te a hang­ját:

– A ka­bá­tok át­he­lye­zé­sé­re, szá­za­dos úr. El­fe­lej­ti, hogy a fül­ké­ben ak­kor sen­ki sem volt? Sem az idős úri­em­ber, sem a sza­kál­las. Ez utób­bi csak ké­sőbb jött, és azt mond­ta, en­gem ke­re­sett. A pót­je­gyet vál­tó pa­sas azt akar­ta, ne­hogy rá­jöj­jek a hely­vál­toz­ta­tás­ra.

– Maga vi­szont ész­re­vet­te, hogy fül­két cse­rél­tek.

– Ké­sőbb döb­ben­tem rá, mi­kor el­hagy­tam az ál­lo­más­fő­nö­ki iro­dát, hogy szánt­szán­dék­kal rá­szed­tek. A fül­ke­cse­rét nyom­ban tud­tam.

A fi­a­tal­em­ber kis ide­ig gon­dol­ko­zott, majd meg­szó­lalt:

– Sze­mély­le­írás kel­le­ne er­ről a fér­fi­ról. Mint mond­hat róla?

– Csak annyit, amit már ed­dig is el­mond­tam.

– Ma­gas vál­las fér­fi és do­hány­zik. Ez ide­ig annyit mon­dott róla.

– Akár egy temp­lom­to­rony, és füs­töl, mint a gőz­moz­dony. Na­gyon be volt bu­gyo­lál­va. Ap­ro­pó! A szem­öl­dö­ke sűrű volt és egye­nes, szin­te egy­be­nőtt.

– Már ez is va­la­mi. Ki­csi­vel több, mint volt.

Kara vá­rat­la­nul fel­de­rült, és a tér­dé­re csa­pott.

– Ó, van itt egy ér­de­kes do­log – kezd­te. – Már az úton szö­get ütött a fe­jem­be a pa­sas hang­ja. Em­lé­kez­te­tett va­la­mi­re, de nem tud­tam rá­jön­ni, mi le­het az. Az­tán, ami­kor be­fu­tot­tunk, hir­te­len be­lém vil­lant a meg­ol­dás. En­nek a pa­sas­nak a hang­ja olyan volt, mint a ke­re­kes kút lán­cá­nak a re­cse­gé­se, mi­kor a vi­zet húz­zák. Gyer­mek­ko­rom­ban sok­szor nya­ral­tam vi­dé­ken a nagy­anyám­nál, ne­kik volt ke­re­kes kút­juk. Sze­ret­tem vi­zet húz­ni a kút­ból, bor­só­dzott a há­tam, ahogy a fel­te­ke­re­dő lánc re­cse­gett. Ugyan­ezt a bor­zon­gást érez­tem, ami­kor a pa­sas meg­szó­lalt, és a hang­ja el­ju­tott a fü­lem­be. Ugye mi­lyen ér­de­kes?

A fi­a­tal­em­ber a fe­jét bic­cen­tet­te.

– Igen – mond­ta. – Ha még egy­szer hal­la­ná be­szél­ni ezt a fér­fit, fel­is­mer­né csu­pán a hang­ja alap­ján?

– Száz­szá­za­lé­ko­san.

– Te­hát tud­ná azo­no­sí­ta­ni?

– Erre mér­get ve­het.

– Örü­lök, hogy al­ka­lom­ad­tán e te­kin­tet­ben szá­mít­ha­tunk a se­gít­sé­gé­re.

Kara Ár­pád szí­vé­re tet­te a ke­zét, és fel­né­zett a csu­pasz dró­ton lógó kony­hai vil­lany­kör­té­re. A hang­ja ün­ne­pé­lye­sen csen­gett, ami­kor meg­szó­lalt:

– Ó, bár­csak sor ke­rül­ne erre. Szí­vem­ből kí­vá­nom. Leg­alább meg­tud­ná, hogy nem si­ke­rült át­ver­nie. Hal­la­ná, ami­kor a po­fá­já­ba vá­gom, hogy át­lát­tam a szán­dé­kán, csak ak­kor még nem tud­tam, mire megy ki a já­ték. De sze­ret­ném lát­ni a meg­nyúlt ké­pét, ami­ért hü­lyé­nek né­zett. Fö­lé­nyes volt és pi­masz. Nem sze­re­tem a fö­lé­nyes, a le­ke­ze­lő mó­don tár­gya­ló em­be­re­ket – s Kara hang­já­nak már nem volt ün­ne­pé­lyes szí­ne­ze­te. In­ge­rült volt, a sza­vak kap­kod­va öm­löt­tek be­lő­le. – Mint­ha egy ki­lo­mé­ter­ről tár­gyalt vol­na ve­lem. Sem­mi­be sem vett. Ha sor ke­rül arra az izé­re, majd meg­tud­ja, ki­vel állt szem­be. Mi is az az izé?

– Azo­no­sí­tás.

– Úgy van, azo­no­sí­tás. Ha erre sor ke­rül, tele lesz a pa­sas nad­rág­ja. Ar­ról nem is be­szél­ve, ha a po­fá­já­ba vá­gom, hogy ak­kor nem hit­tem egy sza­vát sem. Csak úgy tet­tem, mint aki hisz.

A fi­a­tal­em­bert meg­döb­ben­tet­te a su­gár­zó gyű­lö­let. Most már tisz­tán lát­ta, mi zaj­lott le köz­tük a vo­na­ton. A tör­té­ne­tek ön­ma­guk­ban nem vált­hat­tak ki ennyi fel­hal­mo­zott in­du­la­tot. En­nek gyö­ke­rei mé­lyek kel­let­tek, hogy le­gye­nek. Meg volt ar­ról győ­ződ­ve, hogy az adott hely­zet­ben Kara Ár­pád­nál bár­ki ki­vált­hat­ta vol­na ugyan­eze­ket az ér­zé­se­ket, ha csak egy ci­pő­sa­rok­kal is ma­ga­sabb nála.

– Mi­után be­fu­tot­tak a pá­lya­ud­var­ra, azt a fér­fit töb­bé nem lát­ta? – kér­dez­te.

Kara a fe­jét ráz­ta. Ar­cán nyo­ma sem volt az előb­bi in­du­lat­nak.

– Mi­kor a cuc­cot meg­ta­lál­tam, ki­néz­tem a fül­ke ab­la­kán, de a pe­ron már üres volt – mond­ta.

– Mi cél­ból né­zett ki?

– Gon­dol­tam, meg­pil­lan­tom azt az idős urat, hát­ha ép­pen siet vissza a cuc­cá­ért.

A fi­a­tal­em­ber elő­vett egy do­boz ci­ga­ret­tát. Las­san ki­hú­zott egy szá­lat, és rá­gyúj­tott. Gon­do­la­tai a pót­je­gyet vál­tott is­me­ret­len utas kö­rül fo­rog­tak. Egy gya­nú­hoz min­den adat össze­állt, de ez a gya­nú nem volt ala­pos. Eh­hez sok min­den más kel­lett vol­na el­lent­mon­dás nél­kül. Itt pe­dig akadt el­lent­mon­dás, elég sú­lyos. A sze­mély­le­írás is sem­mit­mon­dó volt. A ka­la­uz egye­bet sem tu­dott el­mon­da­ni a ma­gas ter­me­ten és a jel­leg­ze­te­sen re­cse­gő han­gon kí­vül. Per­sze az nem le­he­tett vé­let­len, hogy a fér­fi ügye­sen el­rej­tet­te ar­cát a vas­tag sál mögé. Ha ez­zel az volt a cél­ja, hogy ho­mály­ba ma­rad­jon, már­pe­dig csak ez le­he­tett, ak­kor ezt el­ér­te.

Kara hang­ja ma­gá­hoz té­rí­tet­te.

– Szá­za­dos úr, száz szá­za­lék, hogy ez a pa­sas a gyil­kos – szö­gez­te le.

– Le­het­sé­ges, ha­csak…

Kara fel­csat­tant:

– Nincs sem­mi­fé­le ki­fo­gás. Ez a temp­lom­to­rony nagy­sá­gú pa­sas dob­ta ki a vo­nat­ból az idős em­bert. Ki más te­het­te vol­na? Ügye­sen adta előt­tem a hü­lyét, ami­kor meg­lep­tem a nyi­tott aj­tó­nál.

– Ha­csak nem vol­tak tár­sai – ve­tet­te köz­be a fi­a­tal­em­ber.

Kara Ár­pád meg­ka­pa­rin­tot­ta az üve­get, majd vi­dá­man meg­ló­bál­ta, és hi­he­tet­len sze­ren­csé­vel szí­nül­tig töl­töt­te az előt­tük he­ve­rő két kis po­ha­rat. Mu­tat­vány­nak is be­il­lett vol­na. Meg­emel­te a ma­gá­ét, és kér­dő­en né­zett.

A fi­a­tal­em­ber lát­szó­lag ben­ne volt az ita­lo­zás­ban, de a koc­cin­tás után ép­pen csak az aj­ká­hoz emel­te a po­ha­rat, az­tán le­tet­te. Nem úgy Kara. A jegy­ke­ze­lő egy moz­du­la­tá­val le­dön­töt­te tor­kán az italt.

– Csak a fo­gam he­lye ne fáj­na úgy – so­pán­ko­dott.

Az ab­lak felé for­dí­tot­ta a fe­jét, és a ke­re­tet néz­te. Te­kin­te­té­nek nem volt éle.

– Ha­csak nem vol­tak tár­sai – is­mé­tel­te.

– Úgy van.

Kara vissza­hoz­ta te­kin­te­tét a kert­ről.

– Ez le­he­tet­len – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan. A sze­me élénk lett. – Min­dig egye­dül volt, sen­ki­vel nem lát­tam su­tyo­rog­ni. Ta­lán a sza­kál­las? Nem, az­zal sem vál­tott szót. Nem­csak tár­sak, de a társ is ki­zár­va. ;

A fi­a­tal­em­ber tá­vo­labb csúsz­tat­ta maga elől po­ha­rát.

– Mi a vé­le­mé­nye: a sza­kál­las és az ál­do­zat is­mer­te egy­mást?

– Hogy azok ket­ten?

– Igen.

– Tel­jes­ség­gel le­he­tet­len.

Kara meg­élén­kült, mind­két kar­ját fel­kap­ta, mint­ha lát­ha­tat­lan kó­rust ve­zé­nyel­ne.

– Vi­gyázzunk, mit mon­dunk – fi­gyel­mez­te­tett. – Itt min­den ap­ró­ság­nak je­len­tő­sé­ge van. – Le­en­ged­te a kar­ját. – Hogy jól el­be­szél­get­tek, még nem je­len­ti ok­vet­len azt, hogy is­mer­ték egy­mást. Én csak azt lát­tam, hogy kon­tak­tus­ban van­nak. Hogy az kon­tak­tus mi­lyen le­he­tett? Ah­hoz tud­ni kel­le­ne, hogy mit be­szél­get­tek. Ezt vi­szont csak a pa­sasunk tud­ná meg­mon­da­ni, aki a fül­ke sar­ká­ban aludt. Leg­alább­is úgy tett, mint­ha alud­na. Én azon­ban es­küd­nék rá, hogy a sze­ren­csét­len em­ber és a sza­kál­las ko­ráb­ban nem is­mer­te egy­mást. Elég volt rá­juk néz­ni. Ez le­rítt ró­luk.

– Ho­gyan?

– Ahogy azok ket­ten ki­néz­tek, szá­za­dos úr. A kü­lönb­ség­re a Makó és a Je­ru­zsá­lem kö­zöt­ti tá­vol­ság nem ki­fe­je­zés. Két vi­lág volt az.

– Az öl­tö­ze­tük­re gon­dol?

Kara bó­lin­tott, az­tán ala­pos rész­le­tes­ség­gel le­ír­ta mind­két utas ru­há­za­tát. A fi­a­tal­em­ber kény­te­len-kel­let­len, de iga­zat adott a jegy­ke­ze­lő ész­re­vé­te­lé­nek. A leg­fu­rább pár dí­ját két­ség­kí­vül az ál­do­zat és a sza­kál­las nyer­te vol­na. Ez­zel vi­szont újabb gya­nú szü­le­tett. Ez sem volt ala­pos, és rá­adá­sul ugyan­az­zal az el­lent­mon­dás­sal bírt, mint a pót­je­gyet vál­tó utas ese­té­ben. Mind­ket­ten igye­kez­tek meg­ma­rad­ni a ka­la­uz em­lé­ke­ze­té­ben, mint­ha csak szá­mí­tot­tak vol­na va­la­mi ké­sőb­bi tra­gé­di­á­ra. A sza­kál­las a ré­sze­ges kel­le­met­len­ke­dő­vel, aki az ab­la­ko­kat nyi­tot­ta. A má­sik utas pe­dig pót­jegy vál­tá­sá­val és vi­sel­ke­dé­sé­vel. Köz­ben vi­gyá­zott arra, hogy az arca fel­is­mer­he­tet­len ma­rad­jon.

Kara mé­lyet só­haj­tott, az­tán meg­ka­pa­rin­tot­ta a még teli po­ha­rat, és egy moz­du­lat­tal ki­it­ta, mint­ha a sa­ját­ja lett vol­na.

– Egy biz­tos – kezd­te –, en­nek a gyil­kos­nak nem az volt az első ese­te.

– Azon a vo­na­lon tör­tént már eh­hez ha­son­ló bűn­cse­lek­mény?

– Nem. Leg­alább­is nincs róla tu­do­má­som.

A fi­a­tal­em­ber is­mét tá­vo­labb tol­ta a pá­lin­kás­üve­get.

– Ak­kor hon­nan ve­szi ezt? – kér­dez­te.

– Ez a pa­sas ült már. Bör­tön­ben volt. El­árul­ta ezt a ke­mény, va­gány be­szé­de.

– Eb­ből kö­vet­kez­te­tett?

Kara Ár­pád ma­ga­biz­to­san ki­húz­ta ma­gát.

– A kö­vet­kez­te­té­sem­nek hi­het, szá­za­dos úr – mond­ta nyo­ma­ték­kal. – Ma­nap­ság ezt a be­szé­det csak a va­gá­nyok kö­zött le­het el­sa­já­tí­ta­ni. En­nek a he­lye pe­dig a bör­tön vagy va­la­mi fegy­in­té­zet. Te­hát a kör­nye­zet. A há­bo­rú előtt mind­eh­hez nem kel­lett rács mögé vo­nul­ni. Vol­tak erre meg­fe­le­lő ne­ve­lő­he­lyek, mint pél­dá­ul a Ceg­lé­di út vagy az Au­gusz­ta-te­lep. Itt nem volt fegy­őr, rács, de bör­tön­szag áradt. A szö­veg­ről meg le­he­tett kü­lön­böz­tet­ni, hogy ki hová való. Aki va­gá­nyul be­szélt, még nem je­len­tet­te azt, hogy bör­tön­vi­selt volt. Csak a leg­jobb úton járt, hogy az le­gyen. Ma­nap­ság hol van­nak ilyen te­le­pek, nyo­mor­ne­gye­dek, ahol szin­te tö­meg­ben és gyer­mek­kor­ban fer­tő­ződ­nek meg a fi­a­ta­lok? A mi pa­sasunk jó­val a há­bo­rú után szü­le­tett. Hol ta­nul­ta meg a jel­lem­ző va­gány sza­va­kat? Csak egy he­lyen.

– Mind­ez­zel nem me­gyünk sem­mi­re.

– Annyi­ra azon­ban igen, hogy a pa­sas bün­tet­ve volt.

– Fel­té­te­le­zés sze­rint.

Kara Ár­pád dü­hö­sen le­gyin­tett.

– Té­nyen ala­pu­ló fel­té­te­le­zés – mond­ta. – A szö­ve­ge­lé­se erre utal, annyi szent.

– Most már csak az hi­ány­zik, hogy ki­ta­lál­juk, mi­ért le­he­tett bör­tön­ben.

Kara hosszú pil­lan­tás­sal fel­mér­te a pá­lin­kás­üveg tá­vol­sá­gát.

– Gú­nyo­ló­dik, szá­za­dos úr? – kér­dez­te.

– Ne igyon töb­bet.

– Ne félt­sen, több­re va­gyok hi­te­le­sít­ve. Most szük­sé­gem van rá. El­zsib­baszt­ja a hi­ány­zó fog he­lyét, és gon­dol­ko­dás­ra ser­kent. Töb­bet tu­dok se­gí­te­ni, ha fo­rog­nak a ke­re­ke­im. Job­ban em­lék­szem, és az öt­le­tek is jön­nek. Át­ve­he­tem a fel­ada­tát?

A fi­a­tal­em­ber cso­dál­ko­zott.

– Mit akar át­ven­ni? – kér­dez­te.

Kara meg­ka­pa­rin­tot­ta az üve­get és vil­lám­gyor­san el­tün­tet­te egy po­hár­ka tar­tal­mát. Nem töl­tött újra, de az üve­get sem en­ged­te el ke­zé­ből, sőt te­nye­re közé fog­ta, mint­ha me­len­get­ni akar­ná.

– Hát ezt a kér­de­zős­kö­dést, tény­meg­ál­la­pí­tást most el­vég­zem, jó?

A fi­a­tal­em­ber le­mon­dó­an bó­lin­tott és la­pos pil­lan­tást ve­tett órá­já­ra.

– In­dul­junk ki ab­ból a fel­té­te­le­zés­ből – foly­tat­ta Kara –, hogy a pót­je­gyet vál­tó utas a gyil­kos. Mit tu­dunk róla? Nem so­kat! In­kább azt mond­hat­nánk: sem­mit! Két mo­men­tum azon­ban még­is akad. Egyik a jel­leg­ze­te­sen re­cse­gő hang. A má­sik, hogy bün­tet­ve volt, te­hát van pri­u­sza, sa­töb­bi. Így van?

– Va­la­hogy így len­ne, ha a két mo­men­tu­mot té­nyek tá­masz­ta­nák alá. Más té­nyek.

– Pél­dá­ul?

– Pél­dá­ul újabb ta­núk, akik meg­erő­sít­het­nék a jel­leg­ze­te­sen re­cse­gő han­got. A má­sik­nál konk­rét név, adat, amely­nek alap­ján meg­ta­lál­hat­nánk a pri­u­szát. Más­kü­lön­ben gra­tu­lá­lok, az esz­me­fut­ta­tá­sa el­ső­ren­dű. Le­fo­ga­dom, hogy ked­ve­li a kri­mi­ket.

Ka­rát lát­ha­tó­an le­tör­te az el­len­érv, ame­lyet kény­te­len volt el­fo­gad­ni. Fi­gyel­me az üveg felé for­dult. Hir­te­len meg­gon­dol­ta ma­gát, fel­pat­tant, és el­tűnt a szo­bá­ba nyí­ló ajtó mö­gött. Egy pil­la­nat múl­va már­is jött, ke­zé­ben pa­pír­la­pot lo­bog­tat­va, ar­cán di­a­dal­mas vi­gyor­ral.

– Eszem­be ju­tott egy olyan bi­zo­nyí­ték, amely ját­szi könnyed­ség­gel el­jut­tat­ja a gyil­kos ki­lé­té­hez – mond­ta.

A fi­a­tal­em­ber kí­ván­csi­an néz­te az asz­tal­ra te­rí­tett pa­pírt. Egy pót­jegy volt az, amely a kér­dé­ses Haj­dú exp­ressz­re szólt.

– Ez a mi em­be­rünk pót­je­gye volt? – kér­dez­te.

Kara so­vány ar­cán olyan öröm égett, mint az új­sü­te­tű apá­nak fia szü­le­té­sé­nél.

Úgy van – mond­ta ün­ne­pé­lye­sen. – A pa­sas vissza­ad­ta ne­kem az­zal a meg­jegy­zés­sel, hogy te­gyem el em­lék­be. Nos, el­tet­tem. Ez lesz a cso­mó a nya­ká­ra ke­rü­lő kö­té­len.

A pót­je­gyen nem volt sem­mi adat. Csu­pán az összeg, a dá­tum a vo­nat­szám­mal, va­la­mint a ka­la­uz alá­írá­sa.

– Eb­ből ho­gyan akar a pa­sas ki­lé­té­re buk­kan­ni? – kér­dez­te a fi­a­tal­em­ber.

– Ab­ból a kö­vet­kez­te­tés­ből ki­in­dul­va, hogy a pa­sas bün­tet­ve volt.

– Most már ér­tem.

– Na vég­re!

A fi­a­tal­em­ber egyet­ér­tett a jegy­ke­ze­lő lo­gi­kus kö­vet­kez­te­té­sé­vel. Amennyi­ben a pót­je­gyet vál­tó össze­üt­kö­zés­be ke­rült a tör­vénnyel, ak­kor va­ló­ban pri­u­sza van, ame­lyet nyil­ván­tar­ta­nak ujj­le­nyo­ma­tá­val együtt. A pót­je­gyen levő ujj­nyo­ma­to­kat rög­zí­te­ni le­het, majd össze­ha­son­lí­ta­ni a nyil­ván­tar­tás­ban le­vők­kel. Így azo­no­sí­ta­ni tud­ják.

– Ezt ne­kem adja? – mu­ta­tott a pót­jegy­re.

– Ezért hoz­tam ki.

– Kö­szö­nöm.

– Máz­li, hogy az eszem­be ju­tott. Azért ke­rült haza, mert a ka­bát­zse­bem­be tet­tem. Ha ak­kor a tás­ká­ba te­szem, már ré­gen el­dob­tam vol­na. Arra nem szá­mít­hat­tam, hogy en­nek egy­szer je­len­tő­sé­ge lesz.

A fi­a­tal­em­ber egy bo­rí­té­kot kért, és olyan pa­pírt, amit a fér­fi ala­po­san össze­fog­do­sott. Hang­sú­lyoz­ta, hogy le­he­tő­leg sima pa­pír le­gyen.

– Mi­ért kell az ujj­nyo­m­a­tom? – kér­dez­te Kara.

– Össze­ha­son­lí­tás vé­gett, mert maga is meg­fog­ta a pót­je­gyet. Hon­nan tud­ják majd, hogy me­lyik a ma­gáé és a volt uta­sé, ha nincs az össze­ha­son­lí­tás­ra ujj­nyo­mat?

Kara el­tűnt a szo­bá­ban, és egy üres bo­rí­ték­kal tért vissza. Ma­gá­val ho­zott egy ré­gen le­járt lot­tót.

– Ezen a nye­ret­len szel­vé­nyen egy cso­mó ujj­nyo­m­a­to­mat meg­ta­lál­ják – mond­ta.

A fi­a­tal­em­ber mind­ket­tőt óva­to­san a bo­rí­ték­ba csúsz­tat­ta, az­tán fel­állt az asz­tal­tól, je­lez­ve, hogy a be­szél­ge­tést be­fe­je­zett­nek te­kin­ti. A so­vány fér­fi vil­lám­gyor­san töl­tött ma­gá­nak, és le­dön­töt­te a tor­kán az italt.

– Mi­kor­ra vár­ha­tó, hogy a pa­sast el­kap­ják? – kér­dez­te.

– Még az sem biz­tos, hogy fel­de­rít­jük a ki­lé­tét. Eh­hez va­ló­ban pri­u­szá­nak kel­le­ne len­nie.

– Efe­lől le­gyen nyu­godt.

– Csak tud­nám, hon­nan ez a ma­ga­biz­tos­ság.

– Meg­ér­zés, szá­za­dos úr, meg­ér­zés.

A fi­a­tal­em­ber a ke­zét nyúj­tot­ta, Kara a ka­pu­ig kí­sér­te.

– Az azo­no­sí­tá­son ott aka­rok len­ni – hang­sú­lyoz­ta a so­vány fér­fi. – A po­fá­já­ba aka­rom vág­ni, hogy ő vál­tott pót­je­gyet a kér­dé­ses já­rat­ra. Hadd tud­ja meg, hogy hi­á­ba né­zett hü­lyé­nek, és va­gyok olyan okos, mint ő.

– Meg­ígér­tem, amint erre sor ke­rül­het, ér­te­sí­tést kap, de len­ne ne­kem is egy ko­moly ké­ré­sem.

Kara Ár­pád fel­vet­te szo­ká­sos pó­zát: a fe­jét fél­re­bil­len­tet­te, mint csi­bé­it fél­tő kot­lós, me­re­ven bá­mult.

– Igen.

A fi­a­tal­em­ber le­hal­kí­tot­ta a hang­ját.

– Sen­ki­nek ne szól­jon a lá­to­ga­tá­som­ról – mond­ta. – Fő­ként a pót­je­gyet ne em­lít­se. Ott a pá­lya­ud­va­ron most van ép­pen elég ta­lál­ga­tás. Ma­rad­jon ket­tőnk tit­ka ez a be­szél­ge­tés.

Kara a szí­vé­re tet­te ke­zét, és ki­húz­ta ma­gát, akár az újon­cok az es­kü­té­tel­nél.

– Ben­nem bíz­hat, szá­za­dos úr – mond­ta.

– A szom­széd ház üve­ges ve­ran­dá­ján is­mét meg­bil­lent a füg­göny. Most előbb a fej­ken­dős né­ni­ke cso­dál­ko­zott ki, az­tán az idő­sebb fér­fi. Úgy lát­szott, elő­re meg­be­szélt terv sze­rint foly­tat­ták kí­ván­csis­ko­dá­su­kat.

A fi­a­tal­em­ber meg­néz­te órá­ját, és ko­csi­ján egye­ne­sen a Vár­ba haj­tott. A Má­tyás-temp­lom kö­ze­lé­be le­állt, és gya­log in­dult to­vább.

Szür­ke volt az ég­bolt, le­ve­gő­ben ló­gott az eső lába.

A Ha­lász­bás­tyán csu­pán egy fér­fi tén­fer­gett, és az ól­mos szín­be ve­sző vá­rost néz­te. Ha­ja­don­főtt volt, mint­ha csak dús ősz üs­tö­ké­vel akar­na kér­ked­ni, öt­ve­nes éve­i­nek a de­re­kán jár­ha­tott, de nyú­lánk ter­me­tén ez nem lát­szott meg. Hosszú arca, kis­sé he­gyes orra volt. Ma­gas hom­lo­kát mély rán­cok tar­kí­tot­ták, he­gyes álla ma­kacs ter­mé­sze­tét sej­tet­te.

A fi­a­tal­em­ber a vá­ra­ko­zó mel­lé lé­pett, és hal­kan meg­szó­lalt:

– Hód, je­lent­ke­zem.

Bana Dé­nes ez­re­des ke­zet rá­zott be­osz­tott­já­val. Az arca olyan volt, mint hop­pon ma­radt fo­ga­dóé az üge­tőn. Ci­ga­ret­tát kí­nált, rá­gyúj­tot­tak.

– Jól meg­fáz­tunk – szö­gez­te le az ez­re­des.

– Zsák­ut­cá­ba ke­rül­tünk.

Bana ki­lök­te ma­gá­ból a füs­töt. Előbb kö­rül­né­zett, az­tán kis­sé meg­emel­te a hang­ját.

– Ez a maga zsák­ut­cá­ja, Hód – mond­ta.

– Való igaz, az enyém.

– Er­ről van szó.

A fi­a­tal­em­ber las­san meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját, köz­ben gon­do­la­ta­it ren­dez­te. Iga­zat adott fő­nö­ké­nek, va­ló­ban zsák­ut­cá­ba ju­tott. Ez a zsák­ut­ca pe­dig az övé volt,tel­jes egé­szé­ben, sző­rös­tül bő­rös­tül. Min­den­ben ön­ál­ló­an cse­le­ke­dett és dön­tött. Ez ide­ig nem is volt fenn­aka­dás. A dol­gok úgy ha­lad­tak, aho­gyan erre szá­mí­tot­tak. Igaz, Máté La­jost le­lep­lez­het­te vol­na már jó­val előbb. Pon­to­san ak­kor, ami­kor meg­sze­rez­te a fon­tos ta­lál­mányt, ame­lyet a go­lyós­toll­ba rej­tett mik­ro­fény­ké­pe­ző­gép rög­zí­tett. Ő azon­ban amel­lett kar­dos­ko­dott, hogy gom­bo­lyít­sák vé­gig az egész szá­lat. Kap­ják el a kém­szer­ve­zet össze­kö­tő­jét is, aki a mér­nö­köt be­szer­vez­te. Jól­le­het, Máté le­lep­le­zé­sé­nél el­árul­ta vol­na ezt a sze­mélyt, de arra sem­mi biz­to­sí­ték nem volt, hogy ez az ügy­nök be­szél­ni fog, ha nincs kel­lő bi­zo­nyí­ték bű­nös­sé­gé­re. Csap­dát kel­lett ál­lí­ta­ni. Ez pe­dig a mér­nök ál­tal meg­szer­zett ta­lál­mány lett. A go­lyós­toll! Aki­nek ezt Máté át­ad­ja, az kulcs­fon­tos­sá­gú a tel­jes fel­de­rí­tés szá­má­ra. Vár­ni kel­lett te­hát, éber fi­gye­lem­mel kí­sér­ve a mér­nö­köt. Most vi­szont ku­darc kö­vet­ke­zett.

– Meg kell sür­gő­sen ta­lál­nom a go­lyós­tol­lat – kö­zöl­te fe­let­te­sé­vel.

Bana nem volt op­ti­mis­ta e te­kin­tet­ben.

– És ha már le­kés­tünk er­ről? – kér­dez­te.

– Le­he­tet­len.

– Mi a biz­to­sí­té­kunk arra, hogy még nem sze­rez­ték meg az or­runk előtt?

– Máté nem hoz­ta ma­gá­val Deb­re­cen­be.

– Ezt biz­tos?

– Át­ku­tat­tam a hol­mi­ját az első este, ami­kor für­dött. Nem volt nála.

Mind­ket­ten tud­ták, hogy ezt meg­elő­ző nap a mér­nök za­kó­já­nak fel­ső zse­bé­ben vi­rí­tott a toll.

– Ak­kor va­la­hol a la­ká­sá­ban kell hogy le­gyen – vé­le­ke­dett az ez­re­des, és la­pos pil­lan­tást ve­tett be­osz­tott­já­ra. – Ott meg­ta­lál­hat­juk?

– Ta­lán.

– Hogy­hogy ta­lán?

A fi­a­tal­em­ber né­hány­szor meg­szív­ta a ci­ga­ret­tá­ját, az­tán el­ta­pos­ta a csik­ket.

– Azért mon­dom, hogy ta­lán, mert tu­dom, hogy nem lesz könnyű – szö­gez­te le.

– Meg­győ­ző­dé­sem, hogy Máté nem hagy­ta író­asz­ta­lán a tol­lat, ha­nem meg­fe­le­lő hely­re dug­ta. Ta­ka­rí­tó­nő­jé­nek kul­csa van a la­kás­hoz, ak­kor megy be, ami­kor akar. To­váb­bá ha Máté el­uta­zik, min­dig a ház­fel­ügye­lő­nél hagy­ja tar­ta­lék kul­csát, hogy ha ne­tán va­la­mi tör­tén­ne, a la­kás­ba be­me­hes­se­nek. Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött nem hagy­hat­ta a tol­lat szem előtt még ak­kor sem, ha kí­vül­ál­ló­nak ez a tárgy ter­mé­sze­tes. Va­la­ho­vá el­rejt­het­te.

– Ha két kul­csot is más­ra bíz, hol őrzi az ér­té­kes bé­lye­ge­it?

– Egy téli táj­kép ál­tal ta­kart fa­li­szek­rény­ben.

– Pán­cél­szek­rény?

– Ugyan, még jó szán­dék­kal sem le­het an­nak ne­vez­ni.

– Csak egy rej­tek­hely.

– In­kább le­mez­ből ké­szült tá­kol­mány, de ta­kar­va a fest­mény­től, le­het rej­tek­hely­nek is ne­vez­ni. Egy ka­la­páccsal is be le­het ver­ni az aj­ta­ját. Ott tart­ja ér­té­ke­sebb bé­lye­ge­it, de két­lem, hogy a go­lyós­tol­lat is oda rej­tet­te vol­na.

Bana fel­szisszent, és a föld­re ej­tet­te tö­vig égett ci­ga­ret­tá­ját.

– Ez olyan hi­he­tet­len? – kér­dez­te.

– Hi­he­tet­len, mert a rej­tek­hely­ről so­kan tud­nak. Ez­zel tisz­tá­ban volt Máté is. Aki meg akar­ja a go­lyós­tol­lat sze­rez­ni, el­ső­nek itt ke­res­né.

– Ami az egyik­nek va­ló­szí­nűt­len, a má­sik­nak ké­zen­fek­vő le­het.

A fi­a­tal­em­ber el­mo­so­lyo­dott.

– Nem ej­tet­tem el vég­leg a szek­rény át­né­zé­sét – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan.

Bana Dé­nes a be­szél­ge­tést Máté La­jos ha­lá­lá­ra te­rel­te. Is­mer­tet­te a bon­co­lás ered­mé­nyét, amely­nek jegy­ző­köny­vét idő­köz­ben meg­kap­ta. A tör­vény­szé­ki szak­ér­tő a ha­lál okát ko­po­nya­ala­pi tö­rés­ben ha­tá­roz­ta meg. Ter­mé­sze­te­sen nem zár­ta ki an­nak va­ló­szí­nű­sé­gét, hogy az ál­do­za­tot eset­leg ki­dob­ták a vo­nat­ból. Konk­rét ide­gen­kezű­sé­get, amely két­sé­get ki­zá­ró­an a gyil­kos­ság té­nye mel­lett szólt vol­na, nem tu­dott meg­ha­tá­roz­ni. A mér­nök sú­lyos sé­rü­lé­se ke­let­kez­he­tett a vo­nat­ból tör­té­nő ki­esé­se so­rán, nem pe­dig azt meg­elő­ző­en.

Bana újabb ci­ga­ret­tát du­gott a szá­já­ba, és rá­gyúj­tott.

– Most pe­dig azt mond­ja meg ne­kem, hon­nan vet­te a gyil­kos­ság té­nyét? – kezd­te. – Meg­ké­rem, ha le­het mel­lőz­ze a ta­lán, a fel­te­he­tő és a ha­son­ló el­kép­ze­lé­sen ala­pu­ló fel­te­vé­se­ket. Té­nyek győz­nek csak meg. Kí­ván­csi va­gyok, mit ál­lít szem­be a bon­co­lá­si jegy­ző­könyv­vel, a tör­vény­szé­ki or­vos­szak­ér­tő vé­le­mé­nyé­vel. Nos?

– A bon­co­lá­si jegy­ző­köny­vet ál­lí­tom szem­be.

Az el­há­rí­tó­fő­nök­nek le­esett az álla.

– Mi­cso­dát? – há­po­gott, az­tán gyor­san meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját. – Maga vic­cel, Hód?

– Eszem­ben sincs vic­cel­ni, ez­re­des elv­társ.

Egy pár ér­ke­zett a Ha­lász­bás­tyá­ra. El­hall­gat­tak, és a vá­rost néz­ték. Azok kis­vár­tat­va el­tűn­tek a le­já­ró irá­nyá­ba.

– Ne for­gas­sa ne­kem itt a sza­va­kat, mint a csép­ha­da­rót – mél­tat­lan­ko­dott az ez­re­des. – Be­szél­jen vi­lá­go­san. Mit ál­lít szem­be a jegy­ző­könyv té­nye­i­vel?

– A jegy­ző­könyv so­ra­it. Ahol le­szö­ge­zi, nem zár­ja ki an­nak va­ló­szí­nű­sé­gét, hogy az ál­do­za­tot ki­dob­hat­ták a vo­nat­ból. A ha­lált oko­zó sé­rü­lés ke­let­kez­he­tett a zu­ha­nás­nál, de elő­for­dul­ha­tott azt meg­elő­ző­en még a vo­nat­ban. Ne­künk el­ső­sor­ban a ki­esés kö­rül­mé­nye­it kell vizs­gá­lat tár­gyá­vá ten­nünk. Azt a kér­dést: ki­es­he­tett-e Máté La­jos a vo­nat­ból vagy sem. Bal­eset, vagy gyil­kos­ság? Má­sod­sor­ban ér­de­kes a ha­lált oko­zó sé­rü­lés meg­ál­la­pí­tá­sa.

– Nem in­dul­ha­tunk ki a má­sod­la­gos té­nye­zők­ből?

– Az el­sőd­le­ge­sek­ből kell ki­in­dul­nunk! Ez pe­dig a ki­esés té­nye. Ha eb­ből in­du­lunk ki, ta­lá­lunk tényt, amely arra mu­tat, hogy a mér­nö­köt meg­öl­ték. Hogy az­tán élve vagy hol­tan dob­ták ki a vo­nat­ból, még nem tud­ni.

Bana egy kéz­moz­du­lat­tal el­hall­gat­tat­ta be­osz­tott­ját.

– Nana – mond­ta. – Már megint itt a buk­fenc. Élve ke­rült ki a vo­nat­ból vagy hol­tan? Ha élve, ak­kor bal­eset. Amennyi­ben hol­tan, így gyil­kos­ság!

– Az előb­bi nem zár­ja ki a gyil­kos­ság té­nyét – ve­tet­te köz­be az el­há­rí­tó­tiszt. – A lé­nyeg a ki­do­bá­son vagy a ki­lö­ké­sen van.

– A tényt mond­ja.

– Le­ütöt­ték és ki­dob­ták.

Bana Dé­nes hosszan néz­te be­osz­tott­já­nak mar­káns ar­cát. A fi­a­tal­em­ber áll­ta fő­nö­ke pil­lan­tá­sát. Bana el­pöc­köl­te a csik­ket, mély lé­leg­ze­tet vett, az­tán meg­szó­lalt:

– Ez igen, ezt sze­re­tem ma­gá­ban, Hód, ha ilyen tö­mö­ren és egy­sze­rű­en, min­den kö­rül­írás nél­kül ki­fe­je­zi ma­gát. Le­ütöt­ték és ki­dob­ták. Eb­ben az­tán min­den ben­ne van, de tény egy szál sem. Maga pe­dig az­zal büsz­kél­ke­dett, hogy tényt mu­tat fel. A te­le­fon­ba is ezt mond­ta.

– Igen. Be­bi­zo­nyí­tom, hogy Máté La­jos esz­mé­let­len volt, ami­kor ki­dob­ták a vo­nat­ból.

– Úgy – mond­ta nyo­ma­ték­kal a hang­já­ban az ez­re­des. – Egy­sze­rű­en ki­vág­ták a vo­nat­ból.

– A kér­dé­ses ko­csi­ban, amely­ben uta­zott, von­szo­lá­si nyo­mo­kat ta­lál­tam an­nál az aj­tó­nál, ame­lyet a ka­la­uz nyit­va ta­lált.

Ba­ná­nak a hom­lo­kán össze­sza­lad­tak a rán­cok.

– Hon­nan tud­ta meg a ko­csit? – kér­dez­te.

– A ka­la­uz jegy­ző­köny­vet ké­szí­tett a fül­ké­ben ta­lált tár­gyak­ról. Eb­ben meg­em­lí­tet­te, hogy en­nek a ko­csi­nak az egyik aj­ta­ját me­net köz­ben nyit­va ta­lál­ta. Meg­jegy­zem, hogy ezek az aj­tók ma­guk­tól nem nyíl­hat­nak ki. Mű­sza­ki­lag ala­po­san utá­na­néz­tem en­nek. A vé­let­lent el­vet­het­jük.

– Mi­ből gon­dol­ta, hogy azok a nyo­mok két­sé­get ki­zá­ró­an von­szo­lás ha­tá­sá­ra ke­let­kez­tek?

A fi­a­tal­em­ber fel­haj­tot­ta ka­bát­gal­lér­ját és zseb­re dug­ta a ke­zét. Hű­vös szél tá­madt.

– A két fo­lya­ma­tos vo­nal, éles kar­co­lá­sok a li­nó­le­um­ban – kezd­te. – Még­hoz­zá két vo­nal. Az egyik pon­to­san egy mé­ter ti­zen­öt cen­ti, a má­sik ki­lenc­ven­nyolc cen­ti hosszú. A vo­nal­ve­ze­tés hul­lá­mos. Ke­let­ke­zé­si he­lyük pon­to­san a mos­dó elé esik, irá­nyuk az ajtó. Ter­mé­sze­te­sen az az ajtó, ame­lyet a ka­la­uz nyit­va ta­lált.

– Mi­től ke­let­kez­het­tek?

– Ci­pőn levő sa­rok­vas­tól. In­téz­ked­tem, hogy Zi­mo­nyi­ék meg­kap­ják vizs­gá­lat­ra Máté La­jos mind­két ci­pő­jét. Sa­rok­vas van raj­tuk. A mér­nök csak bőr­tal­pú ci­pő­ket vi­selt, és ki­vé­tel nél­kül mind­egyi­ket fel­va­sal­tat­ta. Már messzi­ről rá le­he­tett is­mer­ni lé­pé­sei hang­já­ra.

– Ezért ke­res­he­tett a dél­előtt fo­lya­mán Zi­mo­nyi – ve­tet­te köz­be az ez­re­des. – Foly­tas­sa.

– Meg­kap­tam az ered­ményt. A la­bo­ra­tó­ri­u­mi vizs­gá­lat a sa­rok­va­sak éle­i­nél li­nó­le­um­da­rab­ká­kat ta­lált. Szük­ség­te­len­nek tar­tot­tam, hogy min­tát ve­gye­nek a vas­úti ko­csi li­nó­le­u­má­ból össze­ha­son­lí­tás vé­gett. Ugyan­is már ennyit is ele­gen­dő­nek tar­tot­tam sza­va­im alá­tá­masz­tá­sá­ra, ál­lí­tá­som iga­zo­lá­sá­ra. Ha mind­ezek még­sem nyug­tat­ják meg kel­lő­en ez­re­des elv­tár­sat, az össze­ha­son­lí­tást bár­mi­kor el­vé­gez­he­tik az il­le­té­kes szak­em­be­rek. Min­den­eset­re a tech­ni­ku­sok le­fény­ké­pez­het­nék azo­kat a von­szo­lá­si nyo­mo­kat. Ezek­re a tár­gyi bi­zo­nyí­té­kok­ra még szük­sé­günk le­het.

– In­téz­ke­dem, hogy Zi­mo­nyi­ék sür­gő­sen el­vé­gez­zék ezt a mun­kát. A pre­ci­zi­tás meg­kö­ve­te­li, hogy ak­kor már az össze­ha­son­lí­tást is el­vé­gez­zék a li­nó­le­um­mal kap­cso­lat­ban.

– Akadt gya­nú­sí­tott is.

Bana Dé­nes­nek a meg­le­pe­tés­től ki­ke­re­ke­dett a sze­me.

– No­csak – mond­ta. – Ez ho­gyan si­ke­rült?

– Tisz­táz­tam egy-két dol­got.

– Ki ez?

– Csak fel­té­te­le­sen ne­vez­tem gya­nú­sí­tott­nak. Igaz, a ka­la­uz es­kü­szik rá, hogy ez az em­ber nyi­tot­ta ki az aj­tót és nála ké­zen­fek­vő: ez lök­te ki az utast a vo­nat­ból. De nagy­fo­kú el­fo­gult­ság ve­zér­li meg­íté­lé­sét.

– Szó­ba jö­het szá­munk­ra vagy sem?

A fi­a­tal­em­ber pon­to­san be­szá­molt Kara Ár­pád­nál tett lá­to­ga­tá­sá­ról. Mi­kor fel­fe­dez­te a von­szo­lá­si nyo­mo­kat a vas­úti ko­csi pad­ló­za­tán, meg­erő­sö­dött ben­ne a gon­do­lat, hogy a mér­nök nem bal­eset ál­do­za­ta lett, ha­nem szán­dé­ko­san meg­gyil­kol­ták. Ezért szük­sé­ges­nek tar­tot­ta, hogy a nyi­tott ajtó kér­dé­sét, a kö­rül­mé­nye­ket sze­mé­lye­sen tisz­táz­za a ka­la­uz­zal.

Az el­há­rí­tó­fő­nök köz­be­ve­tés nél­kül hall­gat­ta meg be­osz­tott­ját. Úgy vél­te, hogy en­nek a pót­je­gyet vál­tó is­me­ret­len utas sze­mé­lyé­nek a ki­de­rí­té­se nagy­ban elő­se­gí­te­né egy sor sür­gős kér­dés tisz­tá­zá­sát.

Mind­ket­ten egyet­ér­tet­tek ab­ban, hogy ez az is­me­ret­len utas nem le­he­tett az el­kö­ve­tő.

– Ha el­fo­gad­juk azt a fel­ve­tést, hogy Máté La­jos gyil­kos­ság ál­do­za­ta lett, ak­kor az egy elő­re ki­ter­velt és pon­to­san vég­re­haj­tott ak­ció volt – ma­gya­ráz­ta az ez­re­des. – Egy ilyen terv­ből szin­te ki­lóg ma­ga­tar­tá­sá­val ez a pót­je­gyet vál­tó utas.

– Lo­gi­kus­nak lát­szó kö­vet­kez­te­tés.

– A gyil­kos­nak min­den szán­dé­ka – foly­tat­ta az ez­re­des – arra kel­lett irá­nyul­jon, hogy ne ke­rül­jön elő­tér­be. Ne te­gyen sem­mi olyat, ami­vel fe­les­le­ge­sen ma­gá­ra irá­nyít­hat­ja a fi­gyel­met. Fő­ként a hi­va­ta­los fi­gyel­met. Erre mit tesz ez az utas? Traccsol­gat a ka­la­uz­zal, le­áll vele vi­tat­koz­ni, egy cso­mó olyan dol­got tesz fe­les­le­ge­sen, ami­vel ma­gá­ra irá­nyít­ja az ér­dek­lő­dést. Az igaz, hogy az ar­cát sál­lal fed­te, ka­lap­ját a sze­mé­be húz­ta, és így tár­sal­gott, de ez még nem tá­maszt­hat gya­nút. Per­sze jó len­ne tud­ni, ki volt ez a fic­kó.

– Erre van hal­vány re­mé­nyünk – ve­tet­te köz­re az el­há­rí­tó­tiszt.

– Re­mény?

A fi­a­tal­em­ber be­szá­molt a ka­la­uz öt­le­té­ről. Át­ad­ta a bo­rí­té­kot, amely­ben a vas­úti pót­jegy és a lot­tó­szel­vény volt.

– Ha pri­u­sza van, nyert az ügyünk – vé­le­ke­dett az el­há­rí­tó­tiszt.

Bana zse­bé­be süllyesz­tet­te a bo­rí­té­kot.

– Le­het­sé­ges – mond­ta. – Min­den­eset­re meg­pró­bál­juk.

– Sür­gős len­ne. Még ma sze­ret­ném tud­ni a vá­laszt.

– Mit akar ten­ni, ha meg­tud­juk az ada­ta­it?

Mint­ha össze­be­szél­tek vol­na, egy­szer­re in­dul­tak a le­fe­le ve­ze­tő lép­csők irá­nyá­ba.

– A cí­mét, hogy mi­előbb be­szél­jek vele – mond­ta az el­há­rí­tó­tiszt.

– Csak óva­to­san. Nem sze­re­tem, ha úton-út­fé­len fel­fe­di ma­gát.

– Nincs koc­ká­zat, mert köz­vet­le­nül nem tar­to­zik az ér­dek­lő­dé­si kö­rünk­be.

– Azt so­ha­sem le­het tud­ni, hogy ki mi­kor lépi át en­nek a kör­nek a ha­tá­rát. Ez a fic­kó köz­vet­le­nül va­ló­ban nem tar­to­zik a kém­ke­dést te­kint­ve az ér­dek­lő­dé­sünk­höz. A gyil­kos­ság­hoz azon­ban igen. még ha tanú is. A ket­tő vi­szont szo­ros kap­cso­lat­ban áll egy­más­sal. Nem le­het tel­je­sen egyi­ket ki­zár­ni a má­sik­tól. Te­hát le­gyen óva­tos.

A fi­a­tal­em­ber bó­lin­tott.

– Má­té­val kap­cso­lat­ban fenn­tart­juk a bal­eset lát­sza­tát? – kér­dez­te.

– Ter­mé­sze­te­sen. Gya­nút kel­te­nénk, ha en­nek az el­len­ke­ző­jét ter­jesz­te­nénk. Ki­fe­lé bal­eset­nek köny­vel­jük el az ügyet.

– Ak­kor a la­kás nem lesz hi­va­ta­lo­san le­pe­csé­tel­ve.

– Nem.

A fi­a­tal­em­ber tud­ta, ha a la­kást át akar­ja ku­tat­ni, nincs sok vesz­te­get­ni való ide­je. Min­den perc ké­sés az­zal a ve­széllyel jár­hat, hogy meg­elő­zik. A ta­lál­mányt tar­tal­ma­zó go­lyós­toll meg­szer­zé­se má­sok­nak is ér­de­ke. A la­kás át­ku­ta­tá­sa azon­ban egy tel­jes na­pot kí­ván. Az idő­ből ki­fu­tott, mind­ezt kény­te­len lesz hol­nap­ra ha­lasz­ta­ni. A mér­nök­nél nem ku­tat­hat vil­lany­fény­nél, ugyan­is a szom­széd­ból be­lát­ni a vé­kony füg­gö­nyön. Az ab­la­ko­kat nem ta­kar­hat­ja el, mert ak­kor gya­nút fog­hat­nak a ház­ban.

– Leg­ké­sőb­ben hol­nap reg­gel át­fé­sü­löm a la­kást – je­gyez­te meg.

– Kí­vá­nom, hogy si­ker­rel jár­jon.

– Nem lesz könnyű.

Bana Dé­nes a lép­cső al­já­ban meg­állt. Mi­előtt a tér­re lé­pett vol­na, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott és für­ké­sző­en né­zett ko­csi­ja felé.

– Má­té­nak mi­lyen hoz­zá­tar­to­zó­ja van? – kér­dez­te.

– Egy nagy­né­ni­ről tu­dok. Az­zal elég szo­ros kap­cso­la­tot tar­tott.

– Ki fog­ja meg­ka­pa­rin­ta­ni az örök­la­kást?

– Ha akad, ak­kor va­la­mi egye­ne­s­ági ro­kon, ha nem, ak­kor va­la­ki más – mond­ta. – De az is le­het, hogy akad vég­ren­de­let. Ez majd ki­de­rül.

– Mi­cso­da jogi nyel­ve­ze­tet hasz­nál. Egye­ne­s­ági ro­kon. Va­la­mi tan­fo­lya­mon tett rá szert? Tud­tom­mal ez ide­ig szé­les ív­ben el­ke­rül­te a jogi egye­tem­nek még a kör­nyé­két is.

– A Jogi ese­tek­ben hal­lot­tam – cél­zott az el­há­rí­tó­tiszt a te­le­ví­zió egyik nép­sze­rű mű­so­rá­ra.

Bana tré­fá­san meg­fe­nye­get­te.

– Csak vi­gyáz­zon, ne­hogy le­dok­to­rál­jon – mond­ta. A ke­zét nyúj­tot­ta, az­tán ko­moly­ra for­dí­tot­ta a szót. – Ne fe­lejt­sen el késő dél­után fel­hív­ni. Hát­ha meg­tu­dunk va­la­mit er­ről a pót­je­gyet vál­tó utas­ról.

– Ha bün­tet­ve volt, nyer­tünk.

– Azon­nal ér­te­sít­sen majd, ha a la­kás­ban ta­lál va­la­mit.

– Ezt csak hol­nap, késő dél­után tu­dom meg­mon­da­ni. Bana egyet­ér­tő­en bó­lin­tott.

– Az lesz a mi em­be­rünk, aki a la­kás­ban egy go­lyós­tol­lat fog ke­res­ni – szö­gez­te le. – Ez lesz az első szá­mú gya­nú­sí­tot­tunk.

– Bár már ott tar­ta­nánk – fe­lel­te az el­há­rí­tó­tiszt. Egyi­kük sem sej­tet­te, hogy et­től mi­lyen rö­vid idő vá­laszt­ja el őket.