2.

A Vegy­ipa­ri Ku­ta­tó­ban a büfé a föld­szin­ten volt, köz­vet­le­nül a ta­nács­te­rem mel­lett. Ezt a he­lyet a ter­ve­zők ere­de­ti­leg ru­ha­tár­nak szán­ták. Ké­sőbb azon­ban az épü­let gaz­dái rá­jöt­tek, hogy ru­ha­tár­ra sem­mi szük­ség, át­ala­kí­tot­ták és be­ren­dez­ték bü­fé­nek. En­nek hasz­nos­sá­ga fő­ként a reg­ge­li és a kora dél­előt­ti órák­ban mu­tat­ko­zott meg. Ebéd­idő­ben is fel­len­dült a for­ga­lom, de ezt kö­ve­tő­en ala­po­san meg­csap­pant. A dél­utá­ni zá­rá­sig az­tán már csak rit­kán ér­ke­zett ven­dég.

Azon a na­pon Ba­las­sa Pé­ter ilyen rit­ka ven­dég volt. Sen­kit sem ta­lált a bü­fé­nél. Az is­me­rős lány a pult mö­gött ült és egy fü­zet fölé ha­jol­va el­mé­lyül­ten szá­molt. Lát­szott, ez nem az erős ol­da­la. Rö­vid fe­hér kö­pe­nye alig fed­te tom­po­rát. A comb­ja vas­tag volt, a lába for­mát­lan, a tér­de akár a cipó.

Ba­las­sa pon­tot tett bá­mu­lá­sá­ra és a pult­ra kö­nyö­költ.

– Jó na­pot, Gi­zi­ke!

A lány össze­rez­zent, mint­ha hát­ba vág­ták vol­na és fel­kap­ta a fe­jét. Még jó­in­du­lat­tal sem le­he­tett csi­nos­nak ne­vez­ni. Az arca akár a nyú­lé. Vas­tag fel­ső ajka kép­te­len volt el­ta­kar­ni két ha­tal­mas szem­fo­gát, amely elő­re­állt, mint a ro­ham­ra in­du­ló mar­ko­ló­gép ka­na­lá­nak vil­lá­ja.

– Jaj, de meg­ijesz­tett a mér­nök úr – mond­ta a lány.

Ba­las­sa már jó né­hány­szor szó­vá tet­te, hogy nem ve­gyész­mér­nök, csu­pán la­bo­ráns, de mind­ez hi­á­ba­va­ló­nak bi­zo­nyult. A lány min­den fe­hér­kö­pe­nyest mér­nök­nek ti­tu­lált, vá­lo­ga­tás nél­kül.

– Egy ká­vé­ért jöt­tem – kö­zöl­te Ba­las­sa.

– Sze­ren­csé­je van, pont most akar­tam le­eresz­te­ni a gőzt.

– Ne gő­zöl­je fel… Csak si­mán ké­rem.

Gizi fel­állt és a gép­hez bil­le­gett. Nem volt ben­ne sem­mi ter­mé­sze­tes­ség, min­den moz­du­la­ta, rez­ze­né­se mes­ter­kélt­ség lát­sza­tát kel­tet­te. Még a fi­a­tal­ság­ra jel­lem­ző báj is, mint­ha ki­szo­rult vol­na be­lő­le. Mi­köz­ben a gép­pel bí­be­lő­dött, Ba­las­sa meg­szó­lalt:

– Mi van az amo­ró­zó­já­val?

A lány fél­re­for­dít­va fe­jét meg­me­re­ved­ve né­zett, mint­ha nya­kon vág­ták vol­na.

– Ki­vel mi van? – da­dog­ta. Ba­las­sa ész­be ka­pott.

– Hát az­zal a bar­kós… Il­let­ve pa­je­szos fi­ú­val, aki az árut hord­ja – mond­ta.

A lány erő­sen meg­rán­tot­ta a ká­vé­fő­ző gép kar­ját. An­nak te­te­jén össze­koc­can­tak a po­ha­rak.

– Nem ko­moly em­ber ez a Jó­zsi – mond­ta.

– Azt maga tud­ja…

– Sze­ret bo­lon­doz­ni, ennyi az egész. Kü­lön­ben is van neki olyan nő, akit bo­lon­dít­hat. En­gem az­tán nem vett la­pát­ra – és a ki­folyt ká­vét két po­hár­ba töl­töt­te. Egyi­ket a pult­ra tet­te. – Pa­ran­csol­jon…

Ba­las­sa cuk­rot tett a ká­vé­ba és el­ka­var­ta.

– Azt ma már nem tud­ja el­ad­ni – in­tett sze­mé­vel a má­sik po­hár ká­vé­ra. – Le­gyen a ven­dé­gem.

– Kö­szö­nöm – mond­ta a lány. Egy cso­mó cuk­rot ra­kott a po­ha­rá­ba, pil­lan­tá­suk ta­lál­ko­zott.

– Én csak egy cu­kor­ral iszom.

– Én sok­kal – vi­ho­gott a lány. – Na­gyon édes­szá­jú va­gyok, de nem te­he­tek róla.

– Ha jól em­lék­szem – évő­dött Ba­las­sa –, az a Jó­zsi is sok cu­kor­ral itta a ká­vét.

– Jós­ka nem az ese­tem – tért ki a lány. – Tud­ja ki­vel él együtt?

– Ugyan hon­nan tud­nám?

– Egy ba­nyá­val!

– Ba­nyá­val – hi­tet­len­ke­dett. A lány a vál­lát moz­dí­tot­ta.

– Kü­lön­ben is, nincs már ná­lunk – mond­ta.

– Biz­tos jobb he­lyet ta­lált…

– Ezt csak az Ági tud­ná meg­mon­da­ni.

– Ez az a ba­nya? – kér­dez­te.

A lány ki­dug­ta nyel­ve he­gyét és meg­ned­ve­sí­tet­te elő­re­ug­ró szem­fo­gát.

– Tud­ja mér­nök úr hol van a Csip­csup eszp­resszó? – kér­dez­te. Ba­las­sa a fe­jét in­gat­ta.

– Bu­dán a Duna-par­ton, a híd­nál – foly­tat­ta a lány. – Né­hány lép­csőt le kell men­ni. Őszin­tén szól­va va­cak kis hely. Igaz, zon­go­ra is van, de csak dél­után ka­lim­pál raj­ta egy öreg, ko­pasz fér­fi. Ági ott dol­go­zik. Ká­vét főz vagy eset­leg pul­tos, mert ott az a di­vat, hogy vált­ják egy­mást. Jós­ka ott ér­de­kelt. Ági az ese­te. Lát­tam már őket sus­to­rog­ni. De ha Jós­ka élet­tár­sa, a ba­nya meg­szi­ma­tol­ja egy­szer, hely­ben­hagy­ja az Ágit, az szent­ség. Ha kí­ván­csi a mér­nök úr Ági­ra, ott meg­lát­hat­ja. Az a caf­ka min­den nad­rág­ra me­resz­ti a sze­mét. A ha­ját is azért nö­vesz­tet­te a de­re­ká­ig, hogy mi­nél job­ban fel­tűn­jön és ha­rap­ja­nak rá…

Ba­las­sa kel­let­len ar­cot vá­gott.

– Nem va­gyok én kí­ván­csi erre az Ági­ra, sem­mi kö­zöm az egész­hez – mond­ta kö­zöm­bö­sen és elő­vet­te pénz­tár­cá­ját.

– Csak el­mond­tam eze­ket… Hat nyolc­van. Ba­las­sa egy ti­zest tett a pult­ra.

– A töb­bi a ma­gáé – mond­ta.

A lány sze­me há­lá­san reb­bent, be­se­per­te a pénzt és a két üres po­ha­rat a mö­göt­te lévő mo­so­ga­tó­ba ej­tet­te.

– Az vi­szont igaz, hogy jó sze­me van a mér­nök úr­nak – mond­ta a lány.

– Aka­rat­la­nul tör­tént mind­ez. Azt is lát­tam, hogy dél­utá­non­ként né­hány­szor Jós­ka itt leb­zselt az épü­let kö­rül. Vár­ta a zá­rást.

A lány úgy né­zett a fér­fi­ra, mint­ha most lát­ná elő­ször.

– Jós­ka? – kér­dez­te nagy­so­ká­ra.

– Igen… Azt hi­szem, ak­kor ép­pen lel­tá­roz­tak ma­guk.

– Ezen cso­dál­ko­zom – ráz­ta fe­jét a lány. – Én soha nem ta­lál­koz­tam itt az épü­let előtt Jós­ká­val. Mi­után be­zá­rom a bü­fét, már­is hú­zom a csí­kot… Biz­tos, hogy Jós­ka volt az?

Ba­las­sa kel­let­le­nül bó­lin­tott.

– Úgy vé­lem, két hete le­he­tett. Esett az eső. Meg­is­mer­tem őt, hi­szen már nem­egy­szer lát­tam itt. Azt hit­tem, ma­gát vár­ja.

– En­gem ugyan nem várt soha.

Ba­las­sa Pé­ter órá­já­ra né­zett. Ép­pen ket­tő volt. El­bú­csú­zott a lány­tól és vissza­ment a la­bo­ra­tó­ri­um­ba. Négy óra­kor vég­zett. Sze­szé­lyes áp­ri­li­si szél fújt, sze­mer­kélt az eső.

Ba­las­sa az épü­let mel­lett lévő par­ko­ló­hely­re ment. Egy régi Zas­ta­vá­ja volt. A ko­csi ere­de­ti­leg fe­hér volt, de az idő vas­fo­ga és a fel­csa­pó­dott sár szür­ké­re va­rá­zsol­ta. Lát­szott raj­ta, hogy gaz­dá­ja nem sok időt szen­tel kar­ban­tar­tá­sá­ra. El­len­tét­ben a kül­ső­vel, be­lül a ko­csi ra­gyo­gott a tisz­ta­ság­tól, egyet­len por­szem sem volt ta­lál­ha­tó a mű­szer­fa­lon.

Ba­las­sa Pest­re tar­tott. Lé­pés­ben át­haj­tott a dél­utá­ni csúcs­for­ga­lom­ban a zsú­folt Mar­git-hí­don és ké­sőbb a Váci útra ka­nya­ro­dott. Egy fél­óra múl­tá­val An­gy­al­föld egyik mel­lék­ut­cá­já­ban fé­ke­zett. A ko­csit le­zár­ta és két ut­ca­sar­kot gya­lo­golt, majd be­for­dult egy szűk ut­cá­ba. Le­las­sí­tot­ta lép­te­it és szin­te an­da­log­ni lát­szott, mint aki­nek sem­mi sür­gős dol­ga.

Ba­las­sa egy ital­bolt­nál állt meg. A nyi­tott aj­tón át zsi­bon­gás szű­rő­dött ki. A jár­da mel­lett üres sze­nes­ko­csi vesz­te­gelt, a lo­vak tü­rel­me­sen áz­tak az eső­ben.

Az ápo­ro­dott sza­gú he­lyi­ség­ben vág­ni le­he­tett a füs­töt, az em­be­rek kis cso­por­tok­ba ve­rőd­tek, po­ha­ru­kat szo­ron­gat­ták. A pult előtt ál­lan­dó po­zí­ció­harc folyt. A vé­kony don­gá­jú csa­pos, egy be­esett arcú fi­a­tal­em­ber fá­rad­ha­tat­la­nul szor­gos­ko­dott.

Ba­las­sa egy po­hár sört kért. Mi­után ita­lá­ért meg­vív­ta a pult előt­ti har­cát, fél­re­hú­zó­dott az út­ból. Úgy he­lyez­ke­dett, hogy az ut­cá­ra nyí­ló ab­lak­hoz ke­rül­jön. Az üve­gen át lát­ni le­he­tett a szem­ben lévő két­eme­le­tes há­zat. Régi, ko­pott épü­let volt, még a szá­zad ele­jén épül­he­tett. Le­rítt, hogy a ház­ke­ze­lő­ség egy hun­cut va­sat sem köl­tött rá. Az eső­csa­tor­nát fog­hí­jas­ra mar­ta a rozs­da, min­de­nütt mál­lott a va­ko­lat. Úgy tűnt, hogy a ház bár­me­lyik pil­la­nat­ban össze­dűl­het.

– Ki­lá­tás a vil­la­ne­gyed­re – szó­lalt meg va­la­ki. A hang­ja olyan volt, mint­ha rozs­dás lán­cú kút­ból egy vö­dör vi­zet húz­tak vol­na fel.

Ba­las­sa kí­ván­csi­an ol­dalt né­zett. Egy rán­cos arcú kis­öre­get lá­tott, aki a hóna alatt el­fért. Olyan volt, mint a nagy csa­lád­nál a leg­ki­sebb gye­rek, aki­nek már az sem ju­tott, hogy meg­nő­jön. Rö­vid, ősz haja kó­co­san ta­padt zsí­ros hom­lo­ká­hoz. Ke­zé­ben egy kor­sót bil­le­ge­tett, amely­ben le­üle­pe­dett sör lö­työ­gött.

– Nem akar la­kást cse­rél­ni ve­lem? – re­cseg­te vi­dá­man a kis­öreg. – Ott la­kom szem­ben, a vi­zes fa­lért és a po­los­ká­kért sem­mit sem ké­rek.

Ba­las­sa ne­ve­tett.

– Jól néz­nék ki – mond­ta. Amaz ki­húz­ta ma­gát.

– Ahogy én né­zek ki… Csak azért bá­tor­kod­tam aján­la­tot ten­ni, mert lát­tam, hogy must­rál­gat­ja. Gon­dol­tam, hát­ha va­la­mi cse­re­aján­la­ton töp­reng… Van egy ci­ga­ret­tá­ja az úr­nak?

Ba­las­sa elő­vet­te do­bo­zát és le­nyúj­tot­ta a kis­öreg­nek.

– Kösz – mond­ta az idős em­ber. Két uj­já­val ki­csip­pen­tett egy ci­ga­ret­tát, majd el­húz­ta az orra alatt. – Szim­fó­nia – le­hel­te áhí­tat­tal.

– Rá van írva…

– Csak­hogy én nem lá­tom eze­ket az apró be­tű­ket – mond­ta amaz. Nyel­vé­nek he­gyén vé­gig­húz­ta a ci­ga­ret­tát és hagy­ta, hogy tűz­zel is meg­kí­nál­ják.

Ba­las­sa is rá­gyúj­tott és ivott.

– Elég löttyedt, mi? – húz­ta el a szá­ját a kis­öreg.

– Az a baj, hogy nem hi­deg.

– Azt hi­szi az úr, hogy van ide­je a sör­nek itt le­hűl­ni? Arra itt nincs idő, annyi a szom­jas to­rok, hogy hű­tés­re kár az időt vesz­te­get­ni. Nem mon­dom, más­hol, fi­no­mabb kör­nyé­ken ráér a sör még meg­pos­had­ni is a hosszú ál­lás­ban, de itt bi­zony nem.

– Rég­óta la­kik itt? – in­tett sze­mé­vel Ba­las­sa a szem­köz­ti ház­ra.

– Ha­jaj, uram, Fe­renc Jó­zsef még sza­kasz­ve­ze­tő volt, ami­kor én be­tol­tam egy két­ke­re­kű ko­csin a ba­tyu­mat abba a ház­ba. Ta­lán ke­res va­la­kit az úr?

Ba­las­sa mé­lyet szí­vott ci­ga­ret­tá­já­ból és bó­lin­tott egyet.

– Vá­rok va­la­kit.

Az idős em­ber pis­lo­gott né­há­nyat, az­tán fel­né­zett.

– Az én há­zam­ban la­kik? – reccsen­tet­te.

– Igen, csak le­sem, mi­kor ér haza, mert nem aka­rom ott­hon za­var­ni.

– Játsszunk… Ba­las­sa ér­tet­le­nül né­zett.

– Mit csi­nál­junk? – kér­dez­te.

– Játsszunk – is­mé­tel­te amaz. – Mint a te­le­ví­zi­ó­ban… Rá­kér­dez­he­tek? Bal­las­sa mo­so­lyog­va bó­lin­tott.

– Előbb áll­jon meg a me­net – lök­te ma­gas­ba mu­ta­tó­uj­ját a kis­öreg. – Ha már ját­szunk, friss sö­röcs­ke is le­het­ne eb­ben a kor­só­ban – emel­te meg a po­ha­rat és egy haj­tás­ra ki­it­ta.

– Én még egy­szer sor­ba nem ál­lok – mond­ta Ba­las­sa. Elő­vett a zse­bé­ből egy hú­szast. – De ha maga érte megy, nem bá­nom. Tes­sék a pénz.

Az ala­csony em­ber mint a csík el­tűnt a tö­meg­ben. Egy pil­la­nat, már­is a pénz­tár­nál volt, az­tán fel­buk­kant a pult­nál. Akár az is­me­rős va­dász a dzsun­gel­ban, tud­ta az ös­vé­nye­ket és röp­ke idő alatt meg­jár­ta az utat. Még csak nem is li­he­gett, ami­kor vissza­tért. A ke­zé­ben lévő kor­só­ban fris­sen hab­zott a sör. Az ap­rót azon­ban el­fe­lej­tet­te vissza­ad­ni. Egy hun­cut ka­csin­tást ve­tett, meg­húz­ta a kor­sót és keze fe­jé­vel le­tö­röl­te aj­ká­ról a ha­bot.

– Ez az­tán jól­esett – ára­do­zott. – Te­hát rá­kér­dez­he­tek… A Jós­kát vár­ja.

– Igen…

– Ak­kor maga is ké­szü­lé­kes… Ba­las­sa ivott a sö­ré­ből és bó­lin­tott.

– Olyas­mi.

– Nem maga az első, aki Szán­tai Jó­zsi­val akar be­szél­ni. Egy­pá­ran már ke­res­ték őt a ké­szü­lék mi­att, amit fel­vál­lalt, hogy be­sze­rel a ko­csi­ba. Ott vi­rít a cég­táb­lá­ja a ka­pu­nál. Ami­kor ki­tet­te, sej­tet­tem, hogy eb­ből csak prob­lé­ma lesz… Ma­gá­nak is el­vál­lal­ta, hogy be­sze­rel ri­asz­tó­ké­szü­lé­ket a ko­csi­ba?

– Igen, már két hete en­nek.

Az idős em­ber né­hány­szor meg­szív­ta tö­vig égett ci­ga­ret­tá­ját, majd a föld­re dob­ta a csik­ket.

– Azt ugyan vár­hat­ja – mond­ta. – Ha arra a ké­szü­lék­re vár, ak­kor az élet­ben nem fog meg­szó­lal­ni.

– Ugyan mi­ért?

– Mert Jós­ka meg­pat­tant.

– Meg­pat­tant? – né­zett ért­he­tet­le­nül Ba­las­sa.

– Mond­hat­nám úgy is, hogy el­tűnt, mint sza­már a köd­ben.

– Te­hát nincs itt­hon.

– Úgy le­gyek én Pa­nyec And­rás… Be­lát­ha­tó­an nem is lesz itt­hon.

Nem azért pat­tant meg, hogy mi­ha­ma­rabb ha­za­ér­jen. Ha kí­ván­csi a vé­le­mé­nyem­re el­mond­ha­tom, hogy eh­hez a nő­höz, aki­vel élt, az élet­ben még egy­szer nem tér vissza. Már ami­kor össze­áll­tak, cso­dál­koz­tam. Jós­ka egy stramm ki­ál­lá­sú srác, a nő meg amo­lyan kóró, aki­ben ke­vés az élet. Ku­por­ga­tó, az igaz, de bi­valy tí­pus. Tud­ja, mit aka­rok ez­zel mon­da­ni. Az ilyen el­húz­za a há­tán a Gel­lért­he­gyet. De mi­nek, uram? In­kább ne bír­jon húz­ni, de le­gyen ki­ál­lá­sa, mint a je­ge­nyé­nek… Na de mind­egy, ez már nem Pa­nyec And­rás­ra tar­to­zik. Még sze­ren­cse, hogy Jós­ká­nak csu­pán az élet­tár­sa, össze­áll­tak, akár a ci­gá­nyok. Leg­alább meg­spó­rol­ták a vá­lást… Mennyi elő­leg­gel úszik a Jós­ka ma­gá­nak? Ba­las­sa té­to­va ar­cot vá­gott.

– Adott neki elő­re do­hányt a ké­szü­lé­kért? – tu­da­kol­ta a kis­öreg.

– Hát per­sze…

– Há­rom da­rab szá­zast adott, mint a töb­bi­ek – ál­la­pí­tot­ta meg amaz.

– Hát igen…

Az idős em­ber szá­já­hoz emel­te a po­ha­rat és an­nak fe­ne­ké­re né­zett.

– Vár­jon – mond­ta és nagy si­et­ve el­tűnt. Kis­vár­tat­va már jött is vissza, tele po­hár­ral. – Ami az ap­ró­ból meg­ma­radt – men­te­ge­tő­dzött. – Nincs ked­ve meg­mu­tat­ni a ci­ga­ret­tá­ját?

Ba­las­sa mo­so­lyog­va is­mét meg­kí­nál­ta.

– Va­sal­ja be a do­hányt – foly­tat­ta. – Most mind­járt, ké­se­de­lem nél­kül.

– Va­sal­jam be?

– Kér­je most me­le­gé­ben az elő­le­get a nő­től. Föld­szint négy, egyet csen­get­ni – ma­gya­ráz­ta, majd uj­ját a mennye­zet­nek bök­te fi­gyel­mez­te­tő­en.

– Ne­hogy ket­tőt csen­ges­sen, csak egyet…

– És mi­ért ne ket­tőt csen­ges­sek, ha már csen­ge­tek – él­ce­lő­dött Ba­las­sa. Amaz el­tá­tot­ta a szá­ját és nye­rít­ve ne­ve­tett.

– De csú­nyán rö­högsz, Ban­di – szólt át töb­bek feje fe­lett egy szi­kár fér­fi. A sze­mén lát­szott, hogy már töb­bet nya­kalt be, mint amennyi­re hi­te­le­sít­ve volt. – A Pej­kóm nye­rí­tett va­la­ha így… Mi­lyen jó szó­dás­ló volt pe­dig.

A kis­öreg egy szem­vil­la­nás alatt düh­be gu­rult. Né­hány­szor fel­ágas­ko­dott, hogy meg­győ­ződ­jön a szesztár­sá­ról, az­tán re­cseg­ni kez­dett:

– Fogd be a po­fád, mert be­le­má­szok. Te ku­tya­pe­cér… Szar sin­tér – ma­gya­ráz­ta Ba­las­sá­nak. – Min­dig túl­issza ma­gát… Hol is tar­tot­tunk, uram? – né­zett maga elé me­re­ven.

– Ne­hogy ket­tőt csen­ges­sek…

– Ne bi­zony, mert a Jós­ka min­dig ket­tőt csen­ge­tett. A nő még azt hi­szi, Jós­ka jött vissza, és egye­nest a maga nya­ká­ba ug­rik vagy kést vág a ha­sá­ba. Az ilye­nek­nél nem le­het tud­ni. Ezek a na­gyon ra­gasz­ko­dó nők ki­szá­mít­ha­tat­la­nok.

Ba­las­sa gon­dol­koz­ni lát­szott.

– Ne töp­reng­jen, ha akar­ja lát­ni a do­há­nyát – foly­tat­ta ma­ka­csul a kis­öreg. – Kér­je vissza. Akik ed­dig jöt­tek, mind a pén­zü­ket kö­ve­tel­ték.

– És vissza­kap­ták?

Amaz el­húz­ta szá­ját.

– Ezt már nem tu­dom, de gon­do­lom, vissza­kap­ták, mert el­men­tek – mond­ta.

Ba­las­sa ki­né­zett az ab­la­kon a ház­ra és a le­he­tő­sé­ge­it mér­le­gel­te.

– És ez a Jós­ka mi­ért pat­tant meg? – ho­za­ko­dott elő a rég­óta buj­ká­ló kér­dé­sé­vel Ba­las­sa.

– Uram – emel­te a füs­tös mennye­zet­re te­kin­te­tét az idős em­ber. – Kép­zel­jen el egy te­nyész­bi­kát a ka­rám­ban és egy so­vány, ke­szeg, mond­hat­nám sa­va­nyú tejű te­he­net. A ka­rá­mon kí­vül pe­dig ott tén­fe­reg egy cso­mó for­más, nagy tő­gyű te­hén. Ri­szál­ják a hát­só fe­lü­ket, mé­lán bőg­nek és sze­mü­ket me­resz­tik a fi­a­tal bi­ká­ra. Az egy da­ra­big ugye csak bá­mul, bá­mul, majd utol­só pil­lan­tást vet a hor­padt ol­da­lú te­he­né­re, az­tán meg­in­dul. Meg­in­dul? Az nem ki­fe­je­zés. Ne­ki­ló­dul, át­tör ka­rá­mot, fa­lat, min­dent, ami az út­já­ba áll, és utá­na mi van?

– A mo­tor­ke­rék­pár­ját is el­vit­te?

– Naná, azt majd itt hagy­ja, nem? Azon a reg­ge­len is mo­tor­ral ment el. Ha az idő en­ged­te, min­dig mo­tor­ral járt. Nem le­he­tett ar­ról le­va­kar­ni.

A ház ka­pu­al­ja erős pe­nész­sza­got árasz­tott. Há­tul szé­les ud­var te­rült el, kör­ben la­ká­sok vol­tak. A jel­zett la­kás előtt a kö­vön nagy össze­vissza­ság­ban olaj­fol­tok tar­kál­lot­tak. Ez el­árul­ta a mo­tor­ke­rék­pár ko­ráb­bi pi­he­nő­he­lyét.

A csen­ge­tés­re már­is nyílt az ajtó, fá­radt te­kin­te­tű, sá­padt nő állt a kü­szö­bön.

– El­né­zést a za­va­rá­sért, Szán­tai urat ke­re­sem – mond­ta hal­kan Ba­las­sa. A nő ri­ad­tan kö­rül­né­zett és fél­re­állt.

– Jöj­jön be ké­rem…

Az egy­sze­rű­en be­ren­de­zett kony­há­ban tisz­ta­ság ural­ko­dott. Ba­las­sa mé­lyet só­haj­tott.

– Asszo­nyom! Je­len­leg nem az elő­leg ér­de­kel. Azt majd tisz­tá­zom ké­sőbb Szán­tai úr­ral sze­mé­lye­sen. En­gem más ér­de­kel. Mi­vel Szán­tai úr nem ké­szí­tet­te el ré­szem­re a meg­ren­delt ké­szü­lé­ket, és arra nagy szük­sé­gem van, kény­te­len vol­tam egy má­sik szak­em­bert ke­rí­te­ni. Ta­lál­tam is egyet és az vál­lal­ja. Azon­ban szük­sé­gem van arra a kis mű­szer­re, amit Szán­tai úr­nak ad­tam, hogy épít­se be a ké­szü­lék­be. Ezt a mű­szert, ami a tu­laj­do­nom, sze­ret­ném most meg­kap­ni, hogy an­nak a má­sik szak­em­ber­nek át­ad­jam. Gon­do­lom, nincs sem­mi aka­dá­lya… A mű­szer­re sür­gő­sen szük­sé­gem len­ne.

A nő bi­zony­ta­lan lett.

– Nincs aka­dá­lya, de én nem is­me­rem a mű­sza­ki dol­go­kat. Ha se­gí­te­ne ne­kem, ta­lán meg­ta­lál­hat­nánk a mű­hely­ben.

– Per­sze, hogy se­gí­tek.

A nő a kony­ha vé­gé­ben levő bar­ná­ra fes­tett aj­tó­hoz ment.

– Ez itt az al­kal­mi mű­hely – mond­ta. Ki­nyi­tot­ta az aj­tót és fel­kat­tin­tot­ta a vil­lanyt. – Ere­de­ti­leg spejz volt.

A kis he­lyi­ség­ben egy hasz­nált asz­tal he­vert a fal mel­lett, raj­ta két satu. Kör­ben a fa­lon min­de­nütt pol­cok hú­zód­tak kü­lön­fé­le szer­szá­mok­kal, al­kat­ré­szek­kel. A nő fel­gyúj­tot­ta az asz­ta­lon levő lám­pát is, hogy vi­lá­go­sabb le­gyen.

– Tes­sék, fá­rad­jon be és néz­zen szét – in­vi­tál­ta a fér­fit. Ba­las­sa be­lé­pett a szűk he­lyi­ség­be.

– Va­la­hol itt kell len­nie – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan a nő az aj­tó­ból. – Jós­ka min­dent itt tar­tott a la­kás­ban, más­hol nincs sem­mi ilyen do­log.

– Nem tu­dom, ko­to­rász­ha­tok-e itt? Per­sze, csak vi­gyáz­va. Nem aka­rok össze­for­gat­ni sem­mit.

– Nyu­god­tan néz­ze át a pol­co­kat.

A nő egy da­ra­big szót­la­nul bá­mul­ta, az­tán meg­szó­lalt:

– Ne ha­ra­gud­jon, de ké­szü­lőd­nöm kell, mert éj­sza­kai mű­szak­ban va­gyok.

– Pe­dig sze­ret­ném, ha néz­né ku­ta­tá­so­mat. Nem aka­rom, hogy va­la­mi fél­re­ér­tés le­gyen ké­sőbb.

A nő már a kony­há­ban ma­ta­tott, on­nan szólt vissza:

– Nincs ott sem­mi ér­té­kes do­log, csak ke­res­se nyu­god­tan azt az al­kat­részt.

Ba­las­sa Pé­ter ezt kö­ve­tő­en meg­tál­to­so­dott. Előbb ki­ké­szí­tett egy új­do­nat kon­den­zá­tort az asz­tal sar­ká­ra, az­tán gyors moz­du­la­tok­kal, de rend­sze­rez­ve át­néz­te a pol­co­kon levő mű­sze­rek, al­kat­ré­szek so­ka­sá­gát. Kis­vár­tat­va ész­re­vet­te, hogy az asz­tal­nak fi­ók­ja is van. Ki­húz­ta a fi­ó­kot és be­le­túrt an­nak tar­tal­má­ba. Két da­rab gyu­fás­do­boz nagy­sá­gú pléh­do­boz akadt a ke­zé­be. Ki­nyi­tot­ta az egyi­ket, az­tán a má­si­kat. A sze­me ke­rek­re tá­gult. Fel­egye­ne­sed­ve ala­po­san meg­néz­te a do­bo­zo­kat és hir­te­len öt­let­től ve­zé­rel­ve a zse­bé­be süllyesz­tet­te.

A fiók mé­lyén azon­ban más meg­le­pe­tés is vár­ta. Há­rom ka­ri­ká­ra fű­zött kulcs­cso­mót ta­lált. Ki­vé­tel nél­kül kü­lön­bö­ző már­ká­jú sze­mély­gép­ko­csik in­dí­tó­kul­csa­it tar­tot­ta ke­zé­ben. Mind­hár­mat óva­to­san vissza­tet­te a fiók mé­lyé­re.

Ezt kö­ve­tő­en is­mét a pol­cok­ra for­dí­tot­ta fi­gyel­mét. Hal­lot­ta, hogy a nő kint a kony­há­ban tesz-vesz, az­tán be­megy a szo­bá­ba, majd is­mét ki­jön.

– Nem tud aján­la­ni ne­kem egy la­ka­tost? – szólt ki a kony­há­ba Ba­las­sa.

– La­ka­tost? – kér­dez­te vissza a nő.

– Gon­do­lom a fér­jé­nek volt ilyen is­me­rő­sei. Vagy a ri­asz­tó­ké­szü­lék do­bo­za­it is a fér­je csi­nál­ta?

A nő kí­ván­csi szem­mel meg­je­lent az aj­tó­ban.

– A do­bo­zo­kat nem ő csi­nál­ta, ha­nem egy Gá­bor nevű em­ber – mond­ta.

– Szük­sé­gem len­ne egy la­ka­tos­ra… Ta­lán a mun­ka­tár­sa ez a Gá­bor?

– Nem tu­dom…

– Majd ke­rí­tek ma­gam­nak egy la­ka­tost.

– Le­het, hogy ez a Gá­bor a Büfé Vál­la­lat­nál dol­go­zik. Nagy da­rab, vö­rös hajú fér­fi. Egy­szer volt itt, ak­kor lát­tam. Va­la­hol Bu­dán la­kik, mert Jós­ka oda­járt a do­bo­zo­kért es­tén­ként.

Éles han­gon meg­szó­lalt a csen­gő. A nő már­is ment aj­tót nyit­ni. Ba­las­sa hal­lot­ta, hogy va­la­ki ne­vén szó­lít­ja a nőt, majd be­lép a kony­há­ba.

– Rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság… Tom­pai nyo­mo­zó­had­nagy – mond­ta az ér­ke­zett. Olyan hang­ja volt, mint ami­kor fű­részt húz­nak vé­gig egy lá­ba­son.

Ba­las­sa meg­me­re­ve­dett és ke­zé­be vet­te a ki­ké­szí­tett kon­den­zá­tort.

– A be­je­len­tés ügyé­ben jöt­tem, né­hány fel­vi­lá­go­sí­tás­ra len­ne szük­sé­gem.

– Igen – le­hel­te a nő.

– Élet­tár­sá­nak volt ro­ko­na vagy is­me­rő­se a Du­na­ka­nyar­ban, Tahi kör­nyé­kén?

– Tu­do­má­som sze­rint Jós­ká­nak nincs is­me­rő­se ab­ban a köz­ség­ben.

– És a kör­nyé­ken? A Duna-ka­nyar­ban – ta­gol­ta a fér­fi.

– Tu­do­má­som sze­rint a kör­nyé­kén sincs is­me­rő­se.

– Ro­ko­na?

– Az meg plá­ne nincs… Sem­mi­lyen ro­ko­na nincs a szü­le­in kí­vül. Ezt már a jegy­ző­könyv­be is be­dik­tál­tam.

– Ol­vas­tam – jött a re­zig­nált vá­lasz.

– Ak­kor mi­ért kér­de­zi, ha ol­vas­ta?

A fa­lon át hal­la­ni le­he­tett, hogy a szom­széd­ban evő­esz­kö­zök csö­röm­pöl­nek.

– Mert újabb kö­rül­mé­nyek me­rül­tek fel asszo­nyom – mond­ta ér­de­sen a fér­fi. Le­he­tett érez­ni, hogy olyan erő­vel fé­ke­zi hang­ját, mint­ha ne­héz ka­mi­ont akar­na meg­ál­lí­ta­ni a me­re­dek lej­tőn.

– Ugyan­is meg­ta­lál­tuk élet­tár­sá­nak a mo­tor­ke­rék­pár­ját – foly­tat­ta –, és ez me­rő­ben más kö­rül­ményt je­lent, mint ami­vel szá­mol­ni le­he­tett be­je­len­té­sé­nek idő­pont­já­ban.

A nő meg­le­pett han­go­kat hal­la­tott.

– Ak­kor Jós­kát is meg­ta­lál­ták…

– A mo­tor­ke­rék­párt a Du­ná­ban ta­lál­ták meg… Gye­re­kek vet­ték ész­re, mert a víz le­apadt és a part­ról lát­ni le­he­tett a hát­só ke­re­ket. Tahi köz­ség alatt tör­tént ez.

– És Jós­ka? – re­me­gett a nő hang­ja. A fér­fi is­mét krá­ko­gott né­há­nyat.

– Őt egye­lő­re nem ta­lál­tuk meg – mond­ta.

– Be­le­ful­ladt a Du­ná­ba, biz­tos be­le­ful­ladt – mond­ta a nő el­csuk­ló han­gon, az­tán sír­ni kez­dett. – Ott mo­to­ro­zott és meg­csúsz­ha­tott.

– Ott nem le­het mo­to­roz­ni, asszo­nyom. Az egy bok­ros part­sza­kasz még csak ös­vény sincs ott.

Ba­las­sa Pé­ter kezd­te kel­le­met­le­nül érez­ni ma­gát. Egyik lá­bá­ról a má­sik­ra állt és hir­te­len nem tud­ta, mit is te­gyen. Az­tán el­szán­ta ma­gát és ki­lé­pett a kony­há­ba.

– Meg­ta­lál­tam – mond­ta és fel­emel­te a ke­zé­ben tar­tott kon­den­zá­tort – A nyo­mo­zó­had­nagy, egy kö­vér fér­fi, a meg­le­pe­tés­től szól­ni sem bírt.

Der­med­ten állt, mint­ha lába föld­be gyö­ke­re­dzett vol­na, a te­kin­te­te üve­ges volt. Egy szem­vil­la­nás alatt azon­ban már ma­gá­hoz tért.

– Maga ki­cso­da? – reccsen­tet­te. – És mit ke­res itt?

Mi­előtt Ba­las­sa vá­la­szol­ha­tott vol­na, mér­ge­sen rá­ri­pa­ko­dott a könnye­it tö­rül­ge­tő nőre:

– Mi­ért nem mond­ta, hogy más is van itt? Bi­zal­mas dol­go­kat tá­rok fel maga előtt és egy szót sem szól, hogy nincs egye­dül a la­kás­ban.

– Nem kér­dez­te – nyög­te a nő.

A kö­vér nyo­mo­zó Ba­las­sá­hoz for­dult.

– Ki­cso­da maga? – kér­dez­te.

– És ön ki­cso­da, ha sza­bad kér­dez­nem?

A kö­vér fér­fi el­tá­tot­ta a. szá­ját, akár a part­ra ve­tett hal, kap­kod­ta a le­ve­gőt.

– Mint­ha nem hal­lot­ta vol­na, hogy be­mu­tat­koz­tam, mi­kor be­lép­tem – har­sog­ta.

– Szó­fosz­lá­nyo­kat hal­lot­tam, de nem fi­gyel­tem a be­szél­ge­té­sük­re. Az ér­de­kelt, hogy meg­ta­lál­jam ezt a kon­den­zá­tort.

A fér­fi, kö­vér­sé­gét meg­ha­zud­to­ló für­ge­ség­gel, a zse­bé­be nyúlt, szét­haj­tott iga­zol­ványt vett elő.

– Tom­pai nyo­mo­zó­had­nagy, fő­ka­pi­tány­ság – mond­ta. Egy moz­du­lat­tal össze­csuk­ta az iga­zol­ványt és zseb­re vág­ta.

Ba­las­sa be­mu­tat­ko­zott.

– Óhajt­ja, hogy iga­zol­jam ma­gam?

A kö­vér nyo­mo­zó csak né­zett, akár a gyá­ri rend­ész a ka­pun ki­lé­pő­re. Kis­vár­tat­va meg­szó­lalt:

– Nem szük­sé­ges… Tá­voz­hat.

Az ud­var sö­tét volt, sá­padt vil­lany­kör­te égett a ka­pu­alj­ban. Kint az ut­cán egy ala­csony ár­nyék vált el a fal­tól. Az aj­ká­nál ci­ga­ret­ta pa­rázs­lott. A kis­öreg volt az, aki­vel Ba­las­sa szót vál­tott az ital­bolt­ban.

– A pu­fók var­ga ott érte ma­gát – nye­ke­reg­te és el­pöc­cin­tet­te a csik­ket. A pi­ros pont egy fél­kört írt le a le­ve­gő­ben és ki­hunyt. Ba­las­sa Pé­ter a ko­csi­já­hoz irá­nyí­tot­ta lép­te­it.