2.

Az éj­je­li hely­szí­ne­lés­ről ké­szí­tett je­len­tést Sze­ret­ne­ki rend­őr őr­nagy túl­sá­go­san sem­mit­mon­dó­nak ta­lál­ta. Ön­gyil­kos­ság­ra uta­ló kö­rül­mé­nyek nin­cse­nek, erő­sza­kos cse­lek­mény­re sem, a vé­let­len bal­eset is ki­zárt. A pa­sast hol­tan ta­lál­ták a für­dő­kád­ban, amely­ben víz már nem volt, a le­eresz­tő­be la­zán be­he­lye­zett dugó mel­lett le­folyt. A ha­lott Vik­tor Mos­er, NSZK ál­lam­pol­gár.

Az éj­sza­kai por­tás és a szál­lo­da igaz­ga­tó­he­lyet­te­se a ta­ka­rí­tó­nő kul­csá­val ment be hoz­zá, mi­után sem több­szö­ri te­le­fon­csen­ge­tés­re, sem az ajtó erő­tel­jes ko­pog­ta­tá­sá­ra nem kap­tak fe­le­le­tet, ho­lott tud­ták, hogy Mos­er a szo­bá­já­ban van. A be­ju­tás­nak sze­ren­csé­re nem volt aka­dá­lya, mert az ajtó kul­csa be­lül­ről nem volt a zár­ban. A ha­lál okát csak az or­vos­szak­ér­tői bon­co­lás út­ján ál­la­pít­hat­ják meg. A hely­színt a to­váb­bi in­téz­ke­dé­sig le­zár­ták.

Egy­sze­rű ügy­nek tűnt. Sze­ret­ne­ki a hely­szín fel­sza­ba­dí­tá­sa ér­de­ké­ben ma­gá­val vit­te az or­vos­szak­ér­tőt és a ku­ta­tást vég­ző nyo­mo­zó­had­na­gyot is.

– Had­nagy elv­társ – mond­ta a sző­ke, nagy­da­rab fi­a­tal­em­ber­nek –, néz­zen kö­rül: így hagy­ták-e el a hely­színt?

– Je­len­tem, a hely­szí­nen sem­mi sem vál­to­zott. Az őr­nagy ek­kor az or­vos­szak­ér­tő­höz for­dult:

– Do­ki­kám, vizs­lass egy ki­csit a für­dő­szo­bá­ban. Ál­la­pítsd meg, hogy a für­dő­kád­ból lát­ha­tott-e olyas­va­la­mit a pa­sas, ami meg­ri­asz­tot­ta és szív­gör­csöt ka­pott.

– A pra­xi­som­ban még nem for­dult elő – vá­la­szolt a dok­tor –, hogy fé­le­lem­ből ka­pott szív­gör­csöt ál­la­pít­sak meg. Egyéb­ként egy­ér­tel­mű, hogy szív­görcs okoz­ta a ha­lált.

– Tu­dod, doki… – mond­ta él­ce­lőd­ve az őr­nagy –, sze­rin­tem ez a pa­sas tud­ta, hogy szív­gör­csöt fog kap­ni.

– Ha nem is­mer­né­lek, ko­moly­ta­lan­nak ta­lál­ná­lak. Mi­ből gon­do­lod, hogy elő­re…

– On­nan – vá­gott köz­be Sze­ret­ne­ki –, hogy a szo­ba be volt zár­va ugye, a por­tás és az igaz­ga­tó­he­lyet­tes a ta­ka­rí­tó­nő kul­csá­val ju­tott be, és hol ta­lál­ták meg az ere­de­ti szo­ba­kul­csot? Az ágyon. A de­lik­vens ugye, mi­után be­zár­ta maga után az aj­tót, szá­mí­tott arra, hogy szív­gör­csöt kap, ezért, hogy ne kell­jen rá­tör­ni az aj­tót, a kul­csot egy­sze­rű­en az ágy­ra ha­jí­tot­ta. Elő­re­lá­tó, mi?

A dok­tor sok éve dol­go­zott már együtt az őr­naggyal, kö­vet­ni tud­ta az ész­já­rást.

– Öre­gem, ne­ked a vé­red­ben van, hogy min­den te­tem mel­lé gyil­kost ke­ress. Nem be­szél­lek le, ma­gad­nak csi­ná­lod a mun­kát. Ke­resd a gyil­kost, ha ked­ved le­led ben­ne. Amit le­ír­tam, an­nál töb­bet ké­sőbb sem tu­dok meg­ál­la­pí­ta­ni. Vagy­is, hogy szív­görcs… Egyéb­ként szük­sé­ged van még rám? Nem aka­rok itt téb­lá­bol­ni órá­kig.

– El­me­hetsz, do­ki­kám, de én még va­ló­ban ma­ra­dok. Hát­ha ta­lá­lok va­la­mit, ami­ből majd ki­fej­tem a ta­nul­má­nyom­ban, hogy a szív­görcs jár­hat-e lá­bon… Ja, még csak annyit: mi­kor állt be a ha­lál?

– Este ki­lenc és tíz kö­zött.

Az őr­nagy át­néz­te az éj­sza­kai ven­dé­gek név­so­rát. Por­tás­vál­tás ti­zen­egy óra­kor volt, ez meg­könnyí­te­ni lát­szott a dol­gát.

– A kül­föl­di ven­dé­gek kö­zül kik tar­tóz­kod­tak a szo­bák­ban ki­lenc óra után? – kér­dez­te az este szol­gá­la­tos por­tás­tól. – A re­cep­ci­ó­ból min­den­kit le­het lát­ni, aki a szo­bá­ba megy?

A por­tás lát­ha­tó­an na­gyon igye­ke­zett, hogy pon­tos és szak­sze­rű vá­la­szo­kat ad­jon.

– Ez úgy van… – mond­ta kis­sé kö­rül­mé­nye­sen –, hogy ha a ven­dé­gek­kel fog­lal­kozunk vagy ad­mi­niszt­rá­lunk, ki­esik a lá­tó­szö­günk­ből, hogy kik men­nek fel. A szál­ló­ven­dé­gek ál­ta­lá­ban lá­to­ga­tó­kat is fo­gad­nak, azo­kat pe­dig nem is­mer­het­jük ok­vet­le­nül.

Az elő­jegy­zé­sek so­rá­ban Fritz Kol­be és Eli­za­beth Blume neve tö­röl­ve volt.

– Ezek?

– Te­le­fo­non le­mond­ták a szo­bát.

– A nap fo­lya­mán ke­res­te va­la­ki Mos­er urat?

– Egy női hang. Két­szer is. Bi­zo­nyá­ra az a hölgy volt, aki­ről a ven­dég úr a meg­ér­kez­te után je­lez­te, hogy ke­res­ni fog­ja. Diszk­ré­ci­ó­ra kért, és kö­zöl­te, hogy sen­ki más­sal nem akar az este ta­lál­koz­ni.

– Úgy volt ért­he­tő, hogy sze­mé­lye­sen fog­ja a hölgy ke­res­ni?

– Igen.

– Gon­dol­ja, ké­rem, hogy a te­le­fo­non ér­dek­lő­dő azo­nos az­zal az il­le­tő­vel, akit Vik­tor Mos­er várt?

– Fo­gad­ni mer­nék – vá­la­szolt ma­ga­biz­to­san a por­tás. S mint aki az ilyen dol­gok­ban já­ra­tos, rög­vest in­do­kol­ta is: – Ami­kor a nő má­sod­szor te­le­fo­nált, arra kért be­szél­jek Mos­er úr­ral, hogy még az éj­sza­ka fo­lya­mán va­la­mi­kor hív­ni fog­ja, és ok­vet­le­nül le­gyen te­le­fon­kö­zel­ben.

– He­lyi hí­vás volt?

– Vi­dé­ki.

– Nem kér­dez­te a ne­vét?

– Ezt mi so­ha­sem tesszük.

– A hölgy egyéb­ként mi­lyen volt? Nyu­godt, tü­rel­met­len, iz­ga­tott?

– Nyug­ta­lan és na­gyon rö­vid.

Sze­ret­ne­ki őr­nagy el­gon­dol­ko­dott. Az­tán tű­nőd­ve mond­ta:

– A ha­lált szív­görcs okoz­ta… Mit gon­dol, le­het­sé­ges, hogy a hívó nem­csak azért volt nyug­ta­lan, mert Mos­er út so­kat ké­sett a ta­lál­ko­zó­ról, ha­nem azért is, mert tud­ta, hogy Mos­er be­teg em­ber és ag­gó­dik érte?

– A te­le­fon­ból csak annyit érez­het­tem, hogy a hölgy be­szél­ni akar vele.

Az őr­nagy for­dí­tott egyet a té­mán.

– Maga ott volt, ami­kor a kul­csot meg­ta­lál­ták az ágyon?

– Igen.

– Be­zár­hat­ta azt az aj­tót más is?

– Sze­rin­tem csak a ven­dég. A má­sik kulcs a ta­ka­rí­tó­nál van. A ta­ka­rí­tók szo­bá­já­ban éj­sza­kai ügye­le­tet is tar­ta­nak, s a szo­bák kul­csai, ám­bár nin­cse­nek el­zár­va, de szem előtt sin­cse­nek.

– Még­is – pró­bál­ko­zott to­vább Sze­ret­ne­ki –, ho­gyan tud hoz­zá­jut­ni va­la­ki a ven­dé­gen és a ta­ka­rí­tó­nőn kí­vül, meg ter­mé­sze­te­sen a szál­lo­dai al­kal­ma­zot­ta­kon kí­vül egy kulcs­hoz? Ké­rem, gon­dol­koz­zék.

A por­tás szót fo­ga­dott, össze­rán­colt hom­lok­kal né­zett va­la­ho­vá a sem­mi­be, az­tán egy­szer csak fel­de­rült az arca:

– Hát dél­előtt! Mi­kor a szo­bá­kat ta­ka­rít­ják. Ilyen­kor a szo­ba­aj­tó­kon kí­vül van a ta­ka­rí­tók kul­csa. Ha va­la­ki na­gyon akar­ja, és érti a csí­zi­ót, min­tát ve­het róla. Az­tán már gyer­mek­já­ték a kulcs­ké­szí­tés.

Az őr­nagy­nak tet­szett a vá­lasz. Mond­ta is:

– Ha nem tud­nám, hogy maga sok­kal töb­bet ke­res, el­csá­bí­ta­nám nyo­mo­zó­nak.

A por­tás csak­nem da­gadt a büsz­ke­ség­től.

– Iga­zán meg­tisz­te­lő… De kö­te­les­sé­günk a se­gí­tés.

A nyo­mo­zó­tiszt már in­dult vol­na Mos­er egy­ko­ri szo­bá­já­ba a had­nagy­hoz, akit ott­ha­gyott, hogy ala­po­san néz­zen még egy­szer kö­rül, ami­kor hir­te­len eszé­be ju­tott va­la­mi.

– Még egyet. Mi­lyen ál­lam­pol­gár is volt az el­hunyt?

– Nyu­gat­né­met.

– És me­lyik vá­ros­ból jött?

A por­tás fel­la­poz­ta a nyil­ván­tar­tó köny­vet, és kész­sé­ge­sen vá­la­szol­ta:

– Düs­sel­dorf­ból.

Sze­ret­ne­ki őr­nagy csak­nem fel­de­rült a vá­ros­név hal­la­tán.

– Kö­szö­nöm. Még egy­szer kö­szö­nöm…

Vissza­ment az első eme­let 118-ba. Ott azt mond­ta a had­nagy­nak:

– A hely­színt to­vább­ra is biz­to­sí­ta­ni kell. A ha­lál­ese­tet egye­lő­re nem hozzuk nyil­vá­nos­ság­ra. Az ér­dek­lő­dők­kel, ha meg­fe­le­lő­en tud­ják iga­zol­ni ér­de­kelt­sé­gü­ket, kö­zöl­het­jük, hogy Vik­tor Mos­er­rel szív­görcs vég­zett, de hogy mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött, er­ről egye­lő­re sem­mit. Ke­rül­ve a fel­tű­nést, ké­rem, hogy in­téz­ked­jék, hogy jöj­jön egy la­ka­tos, hoz­zon egy biz­ton­sá­gi zá­rat, és cse­rél­je ki a mos­ta­nit, de úgy, hogy a szo­ba le­zá­rá­sá­nak ne le­gye­nek kül­ső nyo­mai. Az igaz­ga­tó­val majd köz­löm, hogy to­váb­bi in­téz­ke­dé­sig a szo­bá­ba sen­ki se lép­jen be.

Az­tán a ka­pi­tány­ság­ra ment. A szo­bá­já­ban tüs­tént ke­res­ni kez­dett egy dosszi­ét. Mi­kor meg­ta­lál­ta, tü­rel­met­le­nül la­poz­ni kez­dett ben­ne, az­tán egy ol­dal­nál meg­állt.

– Ez az… – mond­ta szin­te han­go­san és el­mo­so­lyo­dott.

Arra gon­dolt, mi­lyen ké­pet vág majd Bana Dé­nes, volt év­fo­lyam­tár­sa, az el­há­rí­tok je­len­le­gi fő­nö­ke, ha köz­li vele, hogy vé­le­mé­nye sze­rint Vik­tor Mos­er, volt nyu­gat­né­met ál­lam­pol­gár ti­tok­za­tos szív­gör­cse a leg­test­hez­ál­lóbb fel­adat, amit az el­há­rí­tás az utób­bi esz­ten­dők­ben ka­pott.

Pa­pírt vett elő, s a vé­kony filc­tol­lal gyor­san írni kez­dett…