10.

A Sze­rencs utca kö­zel esett a vá­ros szé­lé­hez. Csen­des he­lyen volt, tá­vol a for­gal­mas fő­út­vo­na­lak­tól. Si­má­ra egyen­ge­tett föld­út­ját akác­fa­sor sze­gé­lyez­te, csu­pán a jár­dát bo­rí­tot­ta asz­falt. El­szór­tan épült csa­lá­di há­zak, gyü­möl­csö­sök, ví­kend­há­zak kö­vet­ték egy­mást.

Az el­há­rí­tó­tiszt jó elő­re tá­jé­ko­zó­dott; tér­ké­pen kö­vet­te a Sas­ha­lom­ra ve­ze­tő au­tó­busz­já­rat vo­na­lát. A Sze­rencs ut­cá­hoz kö­zel eső meg­ál­ló­nál le­ál­lí­tot­ta ko­csi­ját. Fel­té­te­le­zé­se alap­ján Pula Il­di­kó ugyan­er­re jár­ha­tott. Mint­egy tíz­per­ces ké­nyel­mes séta után el­ér­te a Sze­rencs ut­cát. A szá­mo­zás in­nen kez­dő­dött. Csu­pán a vé­let­len sze­ren­csé­ben bí­zott, hogy si­ke­rül meg­ta­lál­nia a lány ál­tal bé­relt ví­kend­há­zat. Ke­vés nyom állt ren­del­ke­zé­sé­re. Annyit tu­dott, hogy a ví­kend­ház köz­mű­ve­sí­tett. Mi­vel az ut­cá­ban csa­tor­na­há­ló­zat nem volt, csak de­rí­tő­me­den­cés épí­tés­re gon­dol­ha­tott. El­ső­sor­ban eze­ket ku­tat­ta a ker­tek mé­lyén, és az osz­lo­pok­hoz csat­la­ko­zó ve­ze­té­ke­ket, ame­lyek el­árul­ták, hogy me­lyik ví­kend­ház­ban van vil­lany.

A leg­jobb se­gít­ség­nek azon­ban a jel­igét tar­tot­ta. Bí­zott a “Tu­li­pán” meg­je­lö­lés­ben. Ab­ból in­dult ki, hogy az em­be­rek a jel­ige ki­vá­lasz­tá­sá­nál sok­szor jel­lem­ző do­log­hoz ra­gasz­kod­nak. A ke­re­sett ví­kend­ház jel­lem­ző­je ezek sze­rint nem le­he­tett más, mint a tu­li­pán, éber szem­mel ku­tat­ta a ker­tek vi­rág­ágyá­sa­it.

Si­et­nie kel­lett: es­te­le­dett.

A tá­vol­ban már lát­szott az utca vége, ami­kor egy zöld­re fes­tett ke­rí­tés­nél meg­tor­pant. A két gyü­möl­csös kö­zött újon­nan épült kis ví­kend­ház ter­pesz­ke­dett. La­pos tető, pi­ciny te­rasz. Az ab­la­ko­kat be­hú­zott zsa­lu­gá­ter ta­kar­ta. A ház be­já­ra­tá­hoz ve­ze­tő út mind­két ol­da­lán el­nyílt tu­li­pá­nok her­va­doz­tak. Há­tul a kert­ben lát­ni le­he­tett a de­rí­tő szel­lő­ző­jét, amely ki­állt a föld­ből. Az ut­cai vil­lany­osz­lop­ról ve­ze­ték hú­zó­dott a ház­hoz.

A be­zárt zsa­luk ar­ról ta­nús­kod­tak, hogy oda­bent sen­ki sem tar­tóz­ko­dik.

Érez­te min­den por­ci­ká­já­ban az iz­ga­lom vib­rá­lá­sát. El­sé­tált a ví­kend­ház­tól, hogy ren­dez­ze gon­do­la­ta­it. Egyet­len tárgy kí­nál­ko­zott arra, hogy meg­győ­ződ­jön a sze­ren­csé­jé­ről: az az is­me­ret­len kulcs, amely Pula Il­di­kó kulcs­ka­ri­ká­ján ló­gott. Zi­mo­nyi al­ez­re­de­sék nem­csak a két la­kás­kulcs­ról ké­szí­tet­tek pon­tos má­so­la­tot, ha­nem er­ről az is­me­ret­len kulcs­ról is. Tud­ta, ha ez il­lik a kert­ka­pu zár­já­ba és nyit­ja, nyert ügye van. Meg­ta­lál­ta a meg­gyil­kolt lány bú­vó­he­lyét. Sej­tet­te, hogy eb­ben az eset­ben ugyan­en­nek a kulcs­nak kell nyit­nia a ví­kend­há­zat is.

Egy da­ra­big tét­len­ke­dett. El­szí­vott egy ci­ga­ret­tát a jár­da­szé­len, köz­ben szét­né­zett a kör­nyé­ken. Egy tá­vo­labb eső kert­ben ka­pál­tak, szem­ben, két te­lek­kel odább a ker­tet lo­csol­ta egy kö­zép­ko­rú nő. Egyi­kük sem fi­gyel­te az ut­cát, ahol jó­for­mán sen­ki sem tar­tóz­ko­dott.

Cse­lek­vés­re szán­ta el ma­gát. Für­gén a kert­ka­pu­nál ter­mett. Egy pil­la­nat alatt be­lep­ró­bál­ta a kul­csot a zár­ba. Tö­ké­le­te­sen il­lesz­ke­dett, sőt nyi­tot­ta is. Vissza­csuk­ta a zár­nyel­vet, és meg­könnyeb­bül­ten sé­tált el a ka­pu­tól. Most már tud­ta, hogy nyert.

Las­san vé­gig­bal­la­gott az asz­fal­to­zott jár­dán az utca vé­gé­ig. Nem for­dult vissza, egy má­sik ut­cát vá­lasz­tott, hogy a fő­út­vo­na­lon levő au­tó­busz­meg­ál­ló­hoz ér­jen, ahol ko­csi­ját hagy­ta. Már ki­gyúl­tak az ut­cai lám­pák. A leg­szí­ve­seb­ben azon­nal be­ment vol­na a ví­kend­ház­ba, hogy ott ala­po­san kö­rül­néz­zen. Tud­ta vi­szont, hogy az idő­pont erre most nem al­kal­mas. Éj­sza­ka hi­á­ba van oda­bent, sem­mit sem te­het; vil­lanyt ugyan­is nem gyújt­hat, lám­pát sem hasz­nál­hat. Csak nap­pal lát­hat mun­ká­hoz. An­nak sem­mi ér­tel­mét sem ta­lál­ta, hogy az egész éj­sza­kát tét­le­nül tölt­se a ház­ban.

Ha­za­ment és meg­va­cso­rá­zott. Egy pil­la­na­tig té­to­vá­zott, fel­hív­ja-e fő­nö­két, hogy a jó hírt kö­zöl­je. Az­tán úgy dön­tött, majd ké­sőbb ér­te­sí­ti. Ak­kor ta­lán újabb ered­ményt is kö­zöl­het vele.

Haj­nal előtt in­dult vissza Sas­ha­lom­ra. Azt ter­vez­te, hogy még a sö­tét­ben megy be a ház­ba. Ugyan­ott ál­lí­tot­ta le Zasz­ta­vá­ját, ahol elő­ző dél­után. Mi­kor­ra a ví­kend­ház­hoz ért, már pir­kadt. Be­zár­ta maga mö­gött a kert­ka­put, az­tán a ví­kend­ház aj­ta­ját nyi­tot­ta ki. A kulcs itt is meg­hoz­ta a kí­vánt ered­ményt. Ki­csiny elő­szo­bá­ba ju­tott. A ház aj­ta­ját be­lül­ről be­zár­ta. A sö­tét­ben egy ker­ti­szék ke­rült a keze ügyé­be. Maga alá húz­ta és be­le­ro­gyott. Szí­vé­nek dob­ba­ná­sát a tor­ká­ban érez­te. Zseb­ken­dő­jé­vel meg­tö­röl­te nyir­kos hom­lo­kát, és ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, hogy fel­ol­dód­jon szo­ron­gó fe­szült­sé­ge.

Fül­ledt, do­hos szag ér­ző­dött, mint­ha már na­gyon ré­gen nem szel­lőz­tet­tek vol­na.

So­ká­ra nyu­go­dott csak meg. Csend­ben ült, vár­ta a reg­gelt.

Kint már vi­lá­gos volt, ami­kor cse­lek­vés­re szán­ta el ma­gát. Előbb ala­po­san kö­rül­né­zett a ház­ban. Elég tá­gas­nak ta­lál­ta. Meg­volt ben­ne min­den, ami kel­lett, sőt tú­lon­túl is, ami egy ví­kend­ház­ra jel­lem­ző le­het. A kö­ze­pes nagy­sá­gú szo­bá­hoz kis há­ló­fül­ke csat­la­ko­zott. A be­ren­de­zés sze­rény volt. Két sa­rok­fek­vő­hely, do­hány­zó­asz­tal há­rom könnyű fo­tel­lal, egy köny­ves­polc, va­la­mint a mo­dern szek­rény. Az egyik sa­rok­ban hor­doz­ha­tó te­le­ví­zió, a má­sik­ban hen­ger ala­kú er­nyő­vel el­lá­tott han­gu­lat­lám­pa. A ví­kend­ház­nak kü­lön mos­dó­ja kony­há­ja és tá­gas für­dő­szo­bá­ja volt.

Ki­nyi­tot­ta a szo­ba­ab­la­kot; és kis­sé fel­jebb emel­te a zsa­lut. Azon­nal fény ön­töt­te el az ad­dig ho­má­lyos szo­bát.

Mód­sze­re­sen ku­ta­tott. Előbb a szo­bát néz­te át. A szek­ré­nyek­ben né­hány ru­hát ta­lált, és két di­va­tos ma­gas sar­kú ci­pőt. Az­tán a fi­ó­kok kö­vet­kez­tek, ame­lyek tele vol­tak női fe­hér­ne­mű­vel. Lát­szott, hogy a lány ál­lan­dó tar­tóz­ko­dá­si hely­nek sze­mel­te ki a ví­kend­há­zat, és ké­nyel­me­sen be­ren­dez­ke­dett. Két női tás­ká­ra is rá­buk­kant. A tar­tal­mu­kat ki­bo­rí­tot­ta a do­hány­zó­asz­tal­ra, az­zal, hogy ké­sőbb ve­sző­dik majd e tár­gyak tü­ze­te­sebb át­vizs­gá­lá­sá­val.

Sem­mi sem ke­rül­te el a fi­gyel­mét. A ta­lált köny­ve­ket is át­la­poz­ta, majd a he­ve­rők kö­vet­kez­tek. Rej­tek­hely után szi­ma­tolt. Vé­gig­ko­pog­tat­ta a bú­to­ro­kat, el­húz­ta he­lyük­ről a he­ve­rő­ket, a szek­rényt. Még a két­ka­ros csil­lár üveg­bu­rá­já­ba is be­le­né­zett.

Dél­tájt jár­ha­tott az idő, ami­kor vég­zett a szo­bá­val. Egyet­len gya­nús dol­got sem ta­lált. Előbb a mos­dót néz­te át, majd a für­dő­szo­ba kö­vet­ke­zett. A fa­lon levő pi­pe­re­szek­rény zsú­fol­va volt kü­lön­fé­le szé­pí­tő­sze­rek­kel, ke­nő­csök­kel. Szét­vá­lo­gat­ta, és egyen­ként sor­ban meg­vizs­gál­ta őket. Le­csa­var­ta a té­ge­lyek fe­de­lét, és meg­győ­ző­dött tar­tal­muk­ról. Né­hány köl­nis­üveg he­vert ott, alig hi­ány­zott be­lő­lük. Vé­gig­szag­lász­ta azo­kat is. Az utol­só­nál nem ér­zett il­la­tot. Az üveg­ben más­fél deci vi­lá­gos­sár­ga fo­lya­dék volt. A fo­lya­dék­kal meg­ned­ve­sí­tet­te uj­ját, és nyel­vé­hez érin­tet­te. Azon­nal tud­ta, mi van az üveg­ben: film­elő­hí­vó fo­lya­dék.

Most már meg volt győ­ződ­ve ar­ról, hogy a ví­kend­ház­ban még sok más do­log is ta­lál­ha­tó. Az elő­hí­vó csak egy ré­sze le­het en­nek, Se­ré­nyen foly­tat­ta to­vább a ku­ta­tást. Ahol vég­zett, gon­do­san vissza­ra­kott min­dent a he­lyé­re. A für­dő­szo­bá­ban vi­szont más lé­nye­ges dol­got nem ta­lált. Egy hir­te­len jött öt­let­től ve­zé­rel­ve meg­néz­te a szel­lő­ző­ab­lak tok­ját. A fa­ke­ret két szé­lén apró lyu­kak sö­tét­let­tek; rajz­sze­gek he­lye. Mind­ez ta­nú­sí­tot­ta, hogy a lány időn­ként el­sö­té­tí­tet­te az ab­la­kot. És ezt nem a nyu­godt für­dés cél­já­ból tet­te, ha­nem azért, hogy fil­met hív­jon elő.

A kony­há­ban levő kis szek­rény­ből ép­pen az egyik lisz­tes zacs­kót emel­te ki, mi­kor gya­nús ke­mény­sé­get ér­zett a pa­pí­ron át. Be­nyúlt a zacs­kó­ba, és a liszt­ből egy ki­csiny, ke­rek do­bozt hú­zott ki. Film­elő­hí­vó ka­zet­ta volt. Nagy­sá­ga alap­ján mik­ro­fil­mek elő­hí­vá­sá­ra szol­gált.

A leg­több rej­tek­hely a kony­há­ban volt. Itt buk­kant rá a gyu­fás­do­boz nagy­sá­gú fény­ké­pe­ző­gép­re, amely gon­do­san be volt cso­ma­gol­va és a cuk­ros zacs­kó al­ján he­vert. Né­há­nyat csa­vart a kis ma­si­na fel­hú­zó­ján, s meg­győ­ző­dött, hogy üres.

Meg­szál­lott­ként ku­ta­tott to­vább. Érez­te, hogy az elő­hí­vott film­nek is va­la­hol itt kell len­nie. A lány nem vál­lal­hat­ta azt a koc­ká­za­tot, még ha olyan pa­rá­nyi is a film, hogy azt ma­gá­nál hord­ja. Is­mé­tel­ten át­ku­ta­tott min­den le­het­sé­ges rej­tek­he­lyet, de hi­á­ba; a film nem ke­rült elő.

Oda­kint már késő dél­után­ba haj­lott az idő.

Si­et­nie kel­lett, mert erő­sen csök­kent a he­lyi­ség­ben a ter­mé­sze­tes fény ere­je. Ho­mály­ban már sem­mit sem te­het. A lány ru­ha­ne­mű­it néz­te át, még a rán­co­kat, a be­var­rá­so­kat is meg­ta­po­gat­ta. Áram­ta­la­ní­tot­ta a te­le­ví­zi­ót, le­csa­var­ta hát­lap­ján a fe­dő­le­mezt, és át­vizs­gál­ta a bel­se­jét. A kony­há­ban újó­lag vé­gig­né­zett min­dent, majd a für­dő­szo­bá­ban is. Itt si­ke­rült újabb tár­gyat ta­lál­nia. Egy fog­pasz­tás tu­bus­ban rej­tő­zött a mik­ro­fény­ké­pe­ző­gép egy pi­ciny ka­zet­tá­ja. Üres volt.

Már alig lá­tott va­la­mit, de fog­csi­kor­gat­va ke­re­sett to­vább. A ne­ga­tív­ra sze­re­tett vol­na rá­ta­lál­ni, amely az új kom­pu­ter összes ter­vét tar­tal­maz­ta.

Ké­sőbb kény­te­len volt fel­ad­nia a küz­del­met. Vissza­tért a szo­bá­ba, és le­ro­gyott a fo­tel­ba. Fá­radt volt mind ide­gi­leg, mind fi­zi­ka­i­lag. A ké­zi­tás­kák­ból ki­bo­rí­tott tár­gyak ott he­ver­tek az orra előtt az asz­ta­lon. Ap­ró­lé­ko­san meg­néz­te a szé­pí­tő­sze­re­ket és a töb­bi tár­gyat. Egy kis no­teszt, amely­ben te­le­fon­szá­mok és cí­mek vol­tak, zseb­re vá­gott. Min­dent a tás­kák­ba ra­kott, majd azo­kat ere­de­ti he­lyük­re, a szek­rény­be tet­te.

Ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és hát­ra­dőlt a fo­tel­ban. Gon­do­lat­ban vé­gig­per­get­te a le­he­tő­sé­ge­ket, hogy hol ta­lál­hat­na rá a ne­ga­tív­ra. Fel­idéz­te ma­gá­ban az egész ku­ta­tást, min­den tárgy át­vizs­gá­lá­sát.

El­ha­tá­roz­ta, hogy csak késő este hagy­ja el a ví­kend­há­zat. Ek­kor leg­ke­ve­sebb an­nak a va­ló­szí­nű­sé­ge, hogy va­la­ki ész­re­ve­szi. Le­tör­ten he­vert a fo­tel­ban. A sze­ren­cse el­pár­tolt tőle. Igaz, ez a sze­ren­cse fo­ko­za­to­san hagy­ta el, hi­szen egy sor dol­got meg­ta­lált, amely kel­lő­en alá­tá­masz­tot­ta Pula Il­di­kó ko­ráb­bi kém­te­vé­keny­sé­gét és vá­laszt adott több tisz­tá­zat­lan kér­dés­re. Hit­te, hogy a ne­ga­tív is itt van va­la­hol el­rejt­ve a ví­kend­ház­ban. Ezért a ne­ga­tív­ért fo­lyik a ver­seny­fu­tás az el­há­rí­tás és az is­me­ret­len el­len­ség kö­zött. De hol ke­res­se a ne­ga­tí­vot? Min­den el­kép­zel­he­tő­nek vélt he­lyet át­ku­ta­tott. Igaz, azt a pi­ciny te­ker­cset na­gyon sok he­lyen el le­he­tett rej­te­ni, hi­szen nem le­he­tett na­gyobb a ci­ga­ret­ta fil­ter­nél. Erre a meg­ta­lált fény­ké­pe­ző­gép nagy­sá­gá­ból meg az üres ka­zet­tá­ból kö­vet­kez­te­tett. Pula Il­di­kó ezt a film­te­ker­cset akar­ta ki­vin­ni vagy ki­jut­tat­ni Vel­in­ger Ti­bor se­gít­sé­gé­vel az or­szág­ból. A vő­le­gény ál­tal írt le­ve­lek tar­tal­ma ar­ról ta­nús­ko­dott, hogy az nem tud a lány szán­dé­ká­ról, sem ar­ról: va­jon az mire cé­loz ak­kor, ami­kor ko­moly anya­gi­a­kat re­mél oda­kint. Tud­ta, hogy a kis film­te­kercs egy olyan sem­mit­mon­dó tárgy­ba le­het el­rejt­ve, ame­lyet min­den kü­lö­nö­sebb gya­nú nél­kül ma­gá­val ci­pel­het az em­ber. Még ta­lán kül­föld­re is.

Oda­kint vá­rat­la­nul zaj tá­madt…

Fel­pat­tant a fo­tel­ból, és nesz­te­le­nül az elő­szo­bá­ba lo­pa­ko­dott.

Lé­leg­ze­tét vissza­fojt­va hall­ga­tó­dzott. A ví­kend­ház­hoz ve­ze­tő ker­ti úton lép­tek csi­ko­rog­tak.

Ez va­jon ki le­het? – vá­gott belé a kér­dés. Mit ke­res­het itt hí­vat­lan lá­to­ga­tó? Ta­lán má­sok is rá­buk­kan­tak Pula Il­di­kó bú­vó­he­lyé­re?

Egy­re-más­ra to­la­kod­tak az agyá­ba az újabb kér­dé­sek. Azt tud­ta, hogy az ér­ke­ző ti­tok­ban jött, ugyan­az a cél ve­zet­te, ami őt: át­ku­tat­ni a ví­kend­há­zat. Egy pil­la­nat­ra fel­me­rült ben­ne a me­ne­kü­lés gon­do­la­ta, de nyom­ban rá­döb­bent: itt nincs kiút. Ti­tok­ban nem tá­voz­hat, el nem me­ne­kül­het az újon­nan ér­ke­ző elől. Ta­lál­koz­nia kell vele. Ta­lán jobb a sö­tét elő­szo­bá­ban. Ek­kor meg­lep­he­ti, mert itt bent a má­sik lesz hát­rá­nyos hely­zet­ben.

Az ajtó mögé hú­zó­dott, meg­gör­nyed­ve, min­den es­he­tő­ség­re fel­ké­szül­ve.

Oda­kint­ről víz­cso­bo­gást hal­lott. Ki­le­sett az elő­szo­ba ab­la­kát bo­rí­tó zsa­luk ré­sén. Már majd­nem tel­je­sen sö­tét volt. Egy alak moz­gott a ker­ti csap­nál; kan­ná­ba vi­zet ereszt­ve a vi­rág­ágyást lo­csol­ta.

Meg­könnyeb­bül­ten lé­leg­zett fel. A tes­te nyir­kos volt, érez­te a há­tán le­fu­tó ve­rej­ték­csep­pe­ket. Te­hát nem ide­gen lá­to­ga­tó ér­ke­zett. Va­ló­szí­nű­leg va­la­me­lyik szom­széd vagy maga a ví­kend­ház tu­laj­do­no­sa lo­csol, aki itt a kö­zel­ben lak­hat. Annyit ugyan­is ki­vett a sö­tét­ben, hogy a lo­cso­ló fér­fi rö­vid­nad­rá­got vi­sel. Messzi­ről nem jö­he­tett egy kan­ná­val a ke­zé­ben. Most már csak azért szo­rí­tott, hogy amaz csu­pán a kert­tel bí­be­lőd­jön. Ne­hogy vé­let­le­nül eszé­be jus­son, már pusz­ta kí­ván­csi­ság­ból is, ki­nyit­ni az aj­tót és be­néz­ni a ház­ba.

A lo­cso­lás per­cei hosszú örök­ké­va­ló­ság­nak tűn­tek. Vég­re a fér­fi be­fe­jez­te az ön­tö­zést. El­zár­ta a ker­ti csa­pot, és ke­zé­ben a kan­ná­val tá­vo­zott. A kert­ka­put gon­do­san be­zár­ta maga után.

Öreg este volt már, ami­kor el­hagy­ta a ví­kend­há­zat. A gyé­ren vi­lá­gí­tott ut­cán egy lé­lek sem volt. Gyors lép­tek­kel in­dult vissza ko­csi­já­hoz.