3.

Ba­las­sa Pé­ter va­la­mit hal­lott már ar­ról, hogy ti­los kór­ház­ba vi­rá­got vin­ni. Már össze­vá­lo­gat­ta a csok­rot a zöld­re fes­tett kis bódé vöd­re­i­ből, de még min­dig bi­zony­ta­la­nul to­po­gott. Nem tud­ta el­dön­te­ni, hogy a ti­la­lom csak a szü­lé­szet­re vo­nat­ko­zik-e, vagy a se­bé­szet­re is. Vé­gül úgy ha­tá­ro­zott, hogy be­zár­ja a tás­ká­já­ba a vi­rá­got, s csak ak­kor adja oda, ha lát­ja, a töb­bi be­teg­nek is vit­tek. Még a lift­ben is azon járt az esze, hogy va­la­mi mást is kel­lett vol­na ven­nie, fur­csa lesz aján­dék nél­kül be­lép­ni a szo­bá­ba. Ki is szállt a fel­vo­nó­ból, vissza­sza­ladt a lép­csőn az első eme­let­re, a bü­fé­be, s össze­vá­sá­rolt egy nagy ha­lom sü­te­ményt, s mi­vel más italt nem lá­tott, hát egy üveg szil­va­lét. Ami­kor a cso­ma­got a ke­zé­be ad­ták, elé­ge­det­ten mo­soly­gott.

– Na, ez már más…

A kór­te­rem­ben hár­man fe­küd­tek. Az ab­lak mel­lett Kati, Ba­las­sa meny­asszo­nya, vagy aho­gyan a lány némi iró­ni­á­val szok­ta mon­do­gat­ni: törzs­meny­asszo­nya… Im­már nyolc éve… Ele­in­te még har­colt azért, hogy há­za­sod­ja­nak össze, most már csak le­mon­dó­an le­gyin­tett, ha Ba­las­sa Pé­ter szá­ján néha-néha ki­csú­szott egy ígé­ret.

– Ne etess te en­gem… És egyéb­ként is, hon­nan tu­dod, hogy hoz­zád men­nék?

Ilyen­kor Ba­las­sa mar­káns, nap­bar­ní­tott ar­cát el­ön­töt­te a mo­soly. Ne­vet­gél­ve mond­ta.

– Kin­csem, kin­csem!

Csak ennyit. S ép­pen ezért Kati sem tud­ta, hogy a fiú elé­ge­dett­sé­gé­ben mo­so­lyog, lám, nem őraj­ta mú­lik a do­log, vagy azért, mert ép­pen az el­len­ke­ző­jét hi­szi an­nak, amit ő mond. Ezért az­tán min­dig kis mű­fel­há­bo­ro­dás­sal vág­ta rá a vá­laszt.

– Nem va­gyok én ló!

Ba­las­sa, akit elég gyak­ran le­he­tett lát­ni az üge­tőn, sű­rűn bó­lo­ga­tott, s ma­gya­ráz­ta.

– Kin­csem­nek szob­ra is van! Ez nem sér­tés… Egyéb­ként sem a paci ne­kem a kin­csem, ha­nem te… – Az­tán még hoz­zá­tet­te. – Te sza­már…

A va­ló­ság az volt, hogy Kati sem volt ab­ban biz­tos, anya­könyv­ve­ze­tő elé áll­na-e ez­zel a fi­ú­val. Sze­re­ti, az igaz. Csak­hogy Ba­las­sa ér­zel­mei hul­lám­zó­ak, akár a ten­ger. S a fog­lal­ko­zá­sa, vagy ahogy a fiú mond­ta, a hi­va­tá­sa, olyan volt, hogy sok­szor na­po­kig sert je­lent­ke­zett. S arra pe­dig na­gyon mér­ge­sen vá­la­szolt, ha meg­kér­dez­te tőle, mer­re járt.

– Se­hol!

Mi­lyen férj le­het az ilyen?

Most is már ne­gye­dik nap­ja, hogy ki­ope­rál­ták a vak­be­lét, s még nem lá­to­gat­ta meg. Sőt, tu­do­má­sa sze­rint, még te­le­fo­non sem ér­dek­lő­dött… De hát, ez Pé­ter… Az a baj, hogy na­gyon ked­ves… Mély­kék sze­me olyan, mint egy me­le­get su­gár­zó drá­ga­kő… S a fe­ke­te haja! Mint egy film­szí­nész… Igen, mint egy film­szí­nész… Soha, soha sem lesz csak az enyém – gon­dol­ta ke­se­rű­en a lány.

Ilyen ke­ser­nyés han­gu­lat­ban ta­lál­ta a vő­le­gé­nye, ami­kor be­lé­pet a kór­te­rem­be. Il­le­del­me­sen kö­szönt kü­lön-kü­lön min­den be­teg­nek, s csak az­tán lép­delt Ka­ti­hoz. Hom­lo­kon csó­kol­ta, s csak az­tán szá­jon.

– Ide szök­tél elő­lem… De meg­ta­lál­ta­lak!

Le­rak­ta az éj­je­li­szek­rény­re a sü­te­ményt és a szil­va­lét, a tás­ká­ját a szék alá he­lyez­te, az­tán na­gyot lé­leg­zett.

– Mar­ha me­leg van! – S min­den át­me­net nél­kül meg­kér­dez­te. – Mi­kor jössz már haza? Ron­tod itt a le­ve­gőt… Hi­ány­zol… Ér­ted? Fel­men­tem hoz­zád, ki­nyi­tot­tam az összes aj­tót, és a nő el­szö­kött Se­hol! Ki­a­bál­tam, kér­dez­tem, hová búj­tál, még a szek­rény­ben is meg­néz­te­lek. Na­gyon üres ne­kem az a la­kás… Szé­pen kér­lek, gye­re haza…

Ka­ti­ból el­szállt min­den ke­se­rű­ség. Szin­te bol­do­gan mond­ta.

– Hü­lyés­kedsz… Min­dig csak hü­lyés­kedsz… Mint egy kö­lyök…

Ki­bon­tot­ta a sü­te­mé­nyes cso­ma­got, és a fiú elé tol­ta.

– Egyél…

– Ne­ked hoz­tam.

– Kö­szö­nöm… Egyél csak… Ezt pél­dá­ul – mu­ta­tott egy Ste­fá­nia-sze­let­re. – Ezt sze­re­ted…

Ba­las­sa na­gyot nyelt.

– Csak ak­kor, ha ne­ked ez… nem kell… – El­vet­te a tor­tát, s be­le­ha­ra­pott. A szá­ja szé­le cso­ko­lá­dés lett, Kati szal­vé­tát nyúj­tott neki. Tö­röl­get­te a szá­ját, s úgy kér­dez­te. – Tu­laj­don­kép­pen mi ba­jod volt? – Vá­laszt sem vár­va foly­tat­ta. – Béla bá­csi tit­kár­nő­je, Te­ri­ke mond­ta ne­kem teg­nap, hogy né­hány nap­ja te­le­fo­nál­tál, hogy meg­ope­rál­nak, és csak azt, hogy vak­bél… Nem tud­tam ha­ma­rabb jön­ni… Ne ha­ra­gudj…

– Nem ha­rag­szom… Fon­tos, hogy most itt vagy…

– És az ope­rá­ció?

– Meg­csi­nál­ták… Most már ennyi­vel is ke­ve­sebb va­gyok… Vi­szont több is..

– Több?

– Igen… Saj­nos… Egy vá­gás­sal…

– Az nem szá­mít…

Ba­las­sa ön­kén­te­le­nül is a kö­vet­ke­ző tor­ta­sze­let után nyúlt, azt kezd­te esze­get­ni.

– Kik a tár­sak? – kér­dez­te hal­kan, s fe­jé­vel a szom­széd ágy felé bö­kött.

Kati sut­tog­va ma­gya­rá­zott. Két idő­sebb nő fe­küdt a szo­bá­ban, az egyik­nek az ágyát kör­be­ül­ték a lá­to­ga­tók, ta­lán tí­zen is. Az aj­tó­nál az ősz hajú asszony szin­te moz­du­lat­la­nul fe­küdt, pó­lyáz­va volt mind a két kar­ja, a nya­ka, sőt a feje is. Erre mond­ta Kati, hogy ki­ug­rott az ab­la­kon, ön­gyil­kos akart le­ír­ni.

– Mi­ért? – kér­dez­te a fiú.

– Mert az egyet­len lá­nya – me­sél­te Kati – kinn, kül­föl­dön, hát… Egy bor­dély­ban kö­tött ki…

– Ahá – bó­lo­ga­tott Ba­las­sa.

Kati egy le­ve­let vett el az éj­je­li­szek­rény­ről.

– Ol­vas­ha­tod… Ide­ad­ta a sze­ren­csét­len, hogy meg­ossza va­la­ki­vel a ba­ját… Ezt a lá­nya írta…

Ba­las­sa el­vet­te a le­ve­let, meg­néz­te a bé­lye­get, a bé­lyeg­zőt.

– Ham­burg… Na, jó hely­re ke­rült a ki­csi­ke…

– Ol­vasd csak! Na­gyon szo­mo­rú…

A fő­had­nagy ki­húz­ta a zöld szí­nű le­ve­let, szét­haj­to­gat­ta, de nem né­zett bele.

– Nem ér­de­kel? – kér­dez­te Kati.

– De… Csak… Be­szélj előbb ma­gad­ról. Nem mon­dod, mi­lyen volt az ope­rá­ció, hogy bír­tad, fájt-e, mi­kor en­ged­nek ki… A le­vél ráér.

Kati össze­rán­col­ta a hom­lo­kát, ku­tat­va né­zett a fi­ú­ra.

– Va­ló­ban mond­jam?

Ba­las­sa már a har­ma­dik tor­ta­sze­le­tet esze­get­te. Csak hüm­mö­gött.

– Per­sze… – Na­gyot nyelt. – Azért jöt­tem, nem?

A lány ne­ve­tett.

– Hát, jó! Egyik este, mert ilyen dol­gok csak este tör­tén­het­nek, be­lém állt a fá­jás… Te­le­fo­nál­tam a dok­tor­nak, ki­jött, és már hív­ta is a men­tő­ket. Ennyi volt… Egyéb­ként nem érez­tem a mű­tő­ben sem mit. Most sem fáj, csak egy ki­csit hú­zó­dik a he­lye. Tu­dod, en­gem nem kell saj­nál­ni. Nem sze­re­tem, ha saj­nál­nak.

Ba­las­sa a ke­zét és a szá­ját tö­rül­get­te.

– Tu­dom. Aho­gyan mon­da­ni szok­tad: ez az egyet­len fér­fi­as vo­nás ben­nem…

Ne­vet­tek.

– Egyél még – biz­tat­ta Kati a fiút.

– Már et­tem egyet, kö­szö­nöm…

Kati mo­so­lyog­va nyug­táz­ta azt az egyet… Ba­las­sa pe­dig a ne­gye­dik tor­ta­sze­let után nyúlt. Az első ha­ra­pás­nál újra ke­zé­be vet­te a le­ve­let, for­gat­ta, né­ze­get­te.

– Ron­da írás… Va­ló­ban azt aka­rod, hogy el­ol­vas­sam? Most mind­járt?

A vá­laszt nem vár­ta meg. Ol­vas­ni kezd­te a le­ve­let Köz­ben egyet-egyet mor­dult, a fe­jét csó­vál­ta.

– Is­me­rős – je­len­tet­te ki vé­gül, s össze­haj­tot­ta a pa­pi­rost, vissza­búj­tat­ta a bo­rí­ték­ba. – Így jár­nak a buta lá­nyok… – Mi­előtt le­tet­te vol­na az éj­je­li­szek­rény­ké­re a le­ve­let, még egy­szer meg­néz­te a cím­zést.

– Ennyi a vé­le­mé­nyed? – kér­dez­te Kati.

– Tes­sék?

– Azt kér­dez­tem, hogy ennyi­re ér­zé­ket­len len­nél?

Ba­las­sa fel­állt. Az idős asszony ágyá­hoz sé­tált, mint az or­vo­sok a nagy­vi­zit­kor, fel­emel­te a kór­la­pot, né­hány pil­la­na­tig néz­te, a fe­jét csó­vál­ta.

– Min­dig al­szik? – kér­dez­te hal­kan.

– Sok­szor. De azt mond­ják, jobb így…

– Kár, hogy nem le­het vele be­szél­get­ni.

Kati las­san fel­ült az ágy­ban. Össze­haj­to­gat­ta az üres sü­te­mé­nyes pa­pírt.

– Vidd ezt a sze­mét­be, légy szí­ves. Ott a mos­dó­nál… És a le­ve­lét is tedd vissza az éj­je­li­szek­ré­nyé­re… Tes­sék…

Ba­las­sa gé­pi­e­sen nyúlt a pa­pír­cso­mó­ért és a le­vé­lért.

– Szok­ták lá­to­gat­ni?

– Igen… Volt itt már két­szer is egy nő. De ak­kor is aludt sze­gény.

– Nem is be­szél­tek?

– Mon­dom, hogy aludt.

– Per­sze… – Ba­las­sa vissza­ült a szék­be, meg­fog­ta Kati ke­zét. – Meg­kér­het­né­lek va­la­mi­re?

– Mond­jad.

– Ha még egy­szer jön a nő, és ez a né­ni­ke al­szik… Be­szél­gess a lá­to­ga­tó­val… Hát­ha tu­dunk a lá­nyon se­gí­te­ni… De ezt te ne mondd neki… Jó?

Kati el­ko­mo­ro­dott.

– Kér­te­lek száz­szor, hogy en­gem ne vonj be az ügye­id­be!

Ba­las­sa mér­ge­sen le­gyin­tett.

– Jó! Hagyd bé­kén! Nem kér­te­lek sem­mi­re. Fe­lejtsd el. Csak…

Nem foly­tat­ta.

– Mi az a csak?

– Sem­mi… Azt nem mond­tad, mi­kor jössz haza?

– Meg­bán­tód­tál? – kér­dez­te Kati. Nem mo­soly­gott, a te­kin­te­te ko­mor ma­radt.

– A fe­nét! Még most sem is­mersz?

– Ép­pen azért kér­de­zem, mert na­gyon is is­mer­lek…

– Is­mersz a fe­nét!

– Ne ve­sze­ked­jünk.

– Én nem ve­szek­szem… – Ba­las­sa hang­ja ér­des­sé vált. Már csak a szék szé­lén ült, aho­gyan mon­da­ni szok­ták, szin­te ug­rás­ra ké­szen. Már men­ni akart. – Azt mondd, hogy mi­kor jössz haza.

– Ér­tem jössz?

– Igen. Azért kér­de­zem. – Ezt olyan meg­győ­ző­en je­len­tet­te ki a fő­had­nagy, mint­ha va­ló­ban csak ez az egy szán­dék ve­zé­rel­né. Kati azon­ban tud­ta, es­té­re már el­fe­lej­ti, hogy mit ígért, s majd neki kell ta­xit hív­ni, ha nem akar vil­la­mos­sal haza ci­pe­ked­ni.

– Be­jössz még?

– Ter­mé­sze­te­sen. Akár hol­nap is.

– Jó. Hol­nap már meg tu­dom mon­da­ni, mi­kor me­gyek haza. Egy-két nap.

A fő­had­nagy már állt. És mo­soly­gott. Fel­emel­te a szék alól a tás­ká­ját. Ak­kor ju­tott eszé­be a vi­rág.

– Te… – mond­ta za­var­tan. – Hoz­tam ne­ked vi­rá­got… Majd­nem el­fe­lej­tet­tem oda­ad­ni… Tes­sék!

Kati be­le­sza­golt. Lát­szott a fá­tyo­los­sá vált sze­mén, hogy meg­ha­tó­dott.

– Kö­szö­nöm, na­gyon ked­ves vagy… – mond­ta, s arra gon­dolt, néha va­ló­ban olyan ez a fiú, mint egy fél­szeg ka­masz. Egy ked­ves ka­masz. He­lyet ke­re­sett a vi­rág­nak.

– Majd ké­rek egy vá­zát… Ta­lán lesz itt egy be­főt­tes­üveg…

Ba­las­sa elé­ge­dett volt ma­gá­val, mert lát­ta, hogy Kati mennyi­re el­lá­gyult a cso­kor mi­att. Ha ennyi­re sze­re­ti, visz majd neki más­kor is. Vagy az még jobb öt­let: mire ha­za­jön a kór­ház­ból, a la­ká­sát rak­ja tele vi­rág­gal… Igen, ez jó lesz!

– Szer­vusz – mond­ta, s le­ha­jolt, hogy meg­csó­kol­ja a lányt.

A nyi­tott aj­tó­ban egy ár­nyék je­lent meg.

A fő­had­nagy ol­dalt for­dí­tot­ta a fe­jét.

Egy ele­gáns, ma­gas nő állt a kü­szö­bön.

Ba­las­sa ön­kén­te­le­nül is fel­emel­ke­dett és kö­szönt.

– Ke­zét csó­ko­lom…

A hölgy bic­cen­tett, de lát­szott, hogy nem fi­gyel a fi­ú­ra. Az idős asszony ágyá­hoz lé­pett. Szé­ket hú­zott maga alá. Le­ült. Gon­do­san el­ren­dez­te a ké­kes­fe­hér se­lyem­ru­há­ját. Fe­hér tás­ká­ját az ölé­be tet­te, s me­rő­en néz­te a se­be­sült asszonyt. Ba­las­sa té­to­ván áll­do­gált.

– Te is­me­red ezt a höl­gyet? – kér­dez­te Kati sut­tog­va.

Ba­las­sa a fe­jét ráz­ta.

– Most lá­tom elő­ször…

– Na, na…

– Hidd el… Va­ló­ban most lá­tom elő­ször… Kati le­gyin­tett.

– Jó, el­hi­szem… – Most ő fog­ta meg Ba­las­sa ke­zét. – Len­ne né­hány ké­ré­sem… Meg­te­szed?

Ba­las­sa a nőt néz­te, de bó­lin­tott.

– Per­sze, mond­jad csak.

Kati so­rol­ni kezd­te, hogy ki­nek kel­le­ne te­le­fo­nál­ni, hogy a lak­bért le kel­le­ne adni a ház­fel­ügye­lő­nek, a te­le­fon­szám­lát ki­fi­zet­ni és…

A lá­to­ga­tó fel­állt az idős asszony mel­lől. Kö­szö­nés nél­kül ki­for­dult a szo­bá­ból. El­tűnt, mint va­la­mi lá­to­más. Ba­las­sa is fel­pat­tant.

– Szer­vusz, szí­vem, szer­vusz… Majd jö­vök… Hol­nap… Szer­vusz…

Kati ke­se­rű­en né­zett utá­na. Csak ma­gá­nak mor­mog­ta.

– Nem me­gyek hoz­zá fe­le­sé­gül… Min­den szok­nya meg­bo­lon­dít­ja…

Az idős asszony nyög­ni kez­dett fáj­dal­má­ban. És sza­bad ke­zé­vel a fej­kö­té­sét rán­ci­gál­ta. Va­la­mit mo­tyo­gott is. Kati csen­ge­tett az ápo­ló­nő­nek. És ak­kor vet­te ész­re, hogy a le­vél el­tűnt az éj­je­li­szek­rény­ről.

– Pé­ter, Pé­ter… – csó­vál­ta a fe­jét.

Ba­las­sa nem érte el azt a lif­tet, ame­lyik­be a hölgy be­szállt. Ket­te­sé­vel ug­rált le a lép­csőn, de így is csak azt lát­ta, hogy az idős asszony lá­to­ga­tó­ja be­száll egy pi­ros au­tó­ba, s azon­nal in­dul. Még az autó rend­szá­mát sem tud­ta el­ol­vas­ni. Ta­lán Golf le­he­tett.

– Pi­ros Golf… – mond­ta fél­han­go­san. – Ne­kem még pi­ros Tra­ban­tom sincs…

Gya­log in­dult a hi­va­ta­lá­ba, s ez­zel a mon­dat­tal ál­lí­tott be a fő­ké­hez, Pin­tér Bé­lá­hoz.

– Sze­ret­nék Ham­burg­ba utaz­ni.

Az al­ez­re­des mo­so­lyog­va mond­ta.

– Én is…

Ba­las­sa el­ne­vet­te ma­gát.

– Ne ha­ra­gudj, Béla bá­csi, hogy csak így…

– Nem ha­rag­szom, fiam. Ülj csak le, és me­sélj. Pin­tér Béla al­ez­re­des be­csül­te a fő­had­na­gyot. Bár töb­ben ar­ról pa­nasz­kod­tak, hogy szem­te­len, sze­le­bur­di, még­is, ha va­la­mi ne­héz mun­ka adó­dott, őt bíz­ták meg vele. Ba­las­sa le­ült, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

– Az a hely­zet – kezd­te –, hogy meg­lá­to­gat­tam Ka­tit a kór­ház­ban…

– Ez he­lyes. Na­gyon szép do­log volt.

Ba­las­sa za­var­tan til­ta­ko­zott.

– Ezt nem azért mon­dom. Hoz­zá­tar­to­zik az eset­hez.

– Jó. Foly­tasd.

– Ka­ti­val egy szo­bá­ban fek­szik egy idő­sebb asszony, aki ön­gyil­kos­sá­got akart el­kö­vet­ni, le­ug­rott a nem­tu­do­mén há­nya­dik eme­let­ről. Sze­ren­csé­je volt, nem halt meg. Azért akart ön­gyil­kos len­ni, mert a lá­nyát ki­csá­bí­tot­ták kül­föld­re cse­cse­mő­gon­do­zó­nak, vé­gül a ham­bur­gi kup­le­ráj­ban kö­tött ki. És ezt meg­ír­ta az any­já­nak, és be­je­len­tet­te, hogy gáz­zal meg­mér­ge­zi ma­gát. Arra gon­dol­tam…

Pin­tér Béla, aki évek hosszú so­rán át a kém­el­há­rí­tás egyik ve­ze­tő­je volt, s on­nan hoz­ta ma­gá­val a fi­a­tal fő­had­na­gyot erre az osz­tály­ra, amely a kül­föl­di­ek­kel kap­cso­la­tos bűn­cse­lek­mé­nyek­kel fog­lal­ko­zott, csön­ge­tett a tit­kár­nő­jé­nek. Ba­las­sa nem fe­jez­te be a mon­da­tot, cso­dál­koz­va né­zett a fő­nö­ké­re.

– Várj egy ki­csit – kér­te az al­ez­re­des. – Mind­járt foly­tat­ha­tod. A szo­bá­ban vil­lany vi­lá­gí­tott. Kora dél­után volt, a nap rá­sü­tött az ab­lak­ra, le­en­ged­ték a re­dő­nyö­ket, a vas­tag bár­sony füg­gönyt is össze­húz­ták. Két ven­ti­lá­tor moz­gat­ta a le­ve­gőt, eny­hén zúg­tak, meg-meg­bil­len­tet­ték a pa­pí­ro­kat az író­asz­ta­lon.

Ami­kor a tit­kár­nő, Te­ri­ke be­lé­pett, fény­özön áradt a szo­bá­ba az aj­tó­ré­sen át. Az al­ez­re­des ki­szól­ha­tott vol­na a ké­szü­lé­ken, hisz most sem mon­dott töb­bet, csak egy mon­da­tot, de nem sze­ret­te a „vak” pa­ran­cso­kat. Ő ne­vez­te el vak­nak a rá­di­ón to­váb­bí­tott uta­sí­tá­so­kat. Sze­ret­te lát­ni az em­bert, aki­től kér va­la­mit. „A mun­ka­tár­sa­ink re­ak­ci­ói – mon­do­gat­ta – el­iga­zí­ta­nak ben­nün­ket, meg­ta­lál­juk a sze­mük­ben a vé­le­mé­nyü­ket ar­ról, ami­re kér­jük őket. És ez nél­kü­löz­he­tet­len…” Az al­ez­re­dest so­kan tá­mad­ták, azt bi­zony­gat­ták, hogy tech­ni­ka­el­le­ne, hogy ma­ra­di. Pe­dig igen sok­szor ta­nú­sí­tot­ta az el­len­ke­ző­jét. Az ő el­kép­ze­lé­se volt pél­dá­ul a tech­ni­kai háló is, ami­ben már nem egy ká­bí­tó­sze­res akadt fenn… Te­ri­ke nem ki­fo­gá­sol­ta, hogy egy-egy mon­da­tért be kell kuk­kan­ta­nia az al­ez­re­des szo­bá­já­ba. An­nál is in­kább nem, mert nyílt ti­tok volt, hogy évek óta vár­ja az al­ez­re­des nyi­lat­ko­za­tát. Nem is annyi­ra a há­zas­ság­ról, in­kább ar­ról, hogy sze­re­ti, hogy ér­zel­mi­leg na­gyon kö­zel áll hoz­zá. De Pin­tér Béla nem nyi­lat­ko­zott. Vér­be­li agg­le­gény volt. Igaz vi­szont az is, hogy az al­ez­re­des nem tud­ta fe­lej­te­ni fi­a­tal­ko­ri nagy sze­rel­mét. Il­di­kót, a régi fő­nö­ke, Bana Dé­nes vet­te fe­le­sé­gül, igaz las­san már negy­ven éve… Job­ban esik Ba­ná­ék­nál egy va­cso­ra az al­ez­re­des­nek, mint­ha száz huri si­mo­gat­ná bó­dí­tó il­la­tok kö­zött. He­ten­ként jár oda, ta­lán húsz év óta. So­ha­sem pró­bált ud­va­rol­ni az asszony­nak, meg­elég­szik az­zal, hogy a kö­ze­lé­ben van. Il­di­kó is biz­tat­ja, ke­res­sen fe­le­sé­get, itt van pél­dá­ul Te­ri­ke, de Pin­tér Béla csak a fe­jét ráz­za: nem, nem, el­múlt már az az idő… Te­ri­két na­pon­ta lát­ja, de na­gyon rit­kán jut eszé­be, hogy ezt a nőt ajánl­gat­ják neki. Ter­mé­sze­te­sen Te­ri­ke sem szól. Te­szi, amit kell, és csak kinn, az elő­szo­bá­bán vagy ott­hon sír­do­gál, ha be­teg­nek, el­esett­nek lát­ja az al­ez­re­dest, vagy ha Pin­tér Béla ke­mé­nyebb han­gon szól rá va­la­mi hi­á­nyos­ság mi­att. Igyek­szik gon­dos­kod­ni a fő­nö­ké­ről. Most pél­dá­ul je­ges li­mo­ná­dét vitt be neki.

Az al­ez­re­des in­tett, hogy kö­szö­ni, az­tán csak ennyit szólt:

– Ké­re­tem Ha­lász urat. De nem hol­nap!

Ami­kor Te­ri­ke ki­ment a szo­bá­ból, át­fog­ta a li­mo­ná­dés­po­ha­rat, néz­te a ben­ne csil­lo­gó kü­lö­nös ala­kú jég­da­ra­bo­kat.

– Ez a lány – mond­ta sze­lí­den – meg­fáj­dít­ja a tor­ko­mat…

De ivott. Hosszan kor­tyolt, a sze­mét is be­huny­ta.

Ba­las­sa tü­rel­me­sen várt. Tud­ta, hogy­ha a fő­nö­ke meg­sza­kít­ja, s va­la­kit hí­vat, an­nak köze le­het az ő ügyé­hez.

– Na­gyon hi­deg? – kér­dez­te.

– Az… Kér­jek ne­ked is?

Ba­las­sa a fe­jét ráz­ta.

– Még ha sör len­ne… Tu­dod, Béla bá­csi, mi­lyen jó sö­rö­ket le­het ma már kap­ni?! Csak drá­gák… Pe­dig csak a szí­nük olyan, mint az arany…

Pin­tér Béla újra kor­tyolt.

– Nem sze­re­tem a sört… El­al­szom tőle… Nem tu­dom, mi az, ami al­tat ben­ne, de… És olyan is van, ne ha­ra­gudj, fiam, de olyan sör is van, ame­lyik meg­hajt… Hal­lot­tál már ilyet? Meg­iszom a po­hár sört, mond­juk ven­dég­ség­ben, ahol nem il­lik vissza­uta­sí­ta­ni, és két perc múl­tán ér­zem, hogy csa­var a gyom­rom. Sza­lad­ha­tok… Tu­dod, mi­lyen kel­le­met­len ez?! Ezért az­tán hi­á­ba kí­ván­ja a sze­mem a sört, azt mon­dom, Béla vagy alud­ni fogsz, vagy… És az még rosszabb, ha a ket­tő együtt je­lent­ke­zik. – Ezt már kun­cog­va mond­ta az al­ez­re­des.

– Én sem nem al­szom, sem nem… – ne­ve­tett Ba­las­sa. – Néha az ágya­mat úgy kör­be­pa­ko­lom üres sö­rös­do­bo­zok­kal, hogy nem ta­lá­lok he­lyet a tal­pam­nak… A múlt­kor éj­sza­ka, a sö­tét­ben rá­lép­tem az egyik­re… Ro­po­gott, pat­to­gott, s köz­ben sza­ladt a tal­pam alatt, én meg vissza­es­tem az ágy­ra. Mint­ha mell­be lök­tek vol­na.

Az al­ez­re­des asz­ta­lán vil­log­ni kez­dett a ké­szü­lék.

– Tes­sék!

A tit­kár­nő je­len­tet­te, hogy Ha­lász szá­za­dos úr meg­ér­ke­zett.

– En­ged­je be, kö­szö­nöm, Te­ri­ke.

Ha­lász szá­za­dos a fel­de­rí­tők fő­nö­ke volt, Ba­las­sa köz­vet­len ve­ze­tő­je, és egy­kor ba­rát­ja is, de a fe­le­sé­ge nem sze­ret­te a fő­had­na­gyot, mert el­le­nez­te a há­zas­sá­gát, és le akar­ta be­szél­ni a nő­sü­lés­ről Ha­lászt. Így meg­sza­kadt a ben­ső­sé­ges kap­cso­lat, és ezen az sem se­gí­tett, hogy idő múl­tá­val Ha­lász vál­ni ké­szült.

– Gye­re, ülj le, Mik­lós – mu­ta­tott az egyik szék­re Pin­tér Béla. – Arra gon­dol­tam, hogy mi is szerzünk egy­szer az élet­ben egy kis meg­le­pe­tést Pé­ter úr­nak… – Az al­ez­re­des sze­mé­ben hun­cut­kás fény csil­lant.

Ha­lá­szon lát­szott, hogy még nem tud­ja, mi­fé­le meg­le­pe­tés­ről be­szél Pin­tér Béla, za­var­tan né­zett rá, és hir­te­len arra gon­dolt: le­het­sé­ges, hogy név­nap­ja van Ba­las­sá­nak?

Az al­ez­re­des nem hagy­ta so­ká­ig két­sé­gek kö­zött.

– Kap­tunk egy te­le­xet Ham­burg­ból… Tá­jé­koz­tasd a fő­had­nagy urat, hát­ha is­me­rős­re buk­kan…

Ha­lász von­ta­tot­tan be­szél­ni kez­dett.

– Ön­gyil­kos lett egy lány… Egy ma­gyar lány… Ham­burg­ban, az egyik nyil­vá­nos­ház­ban… A konzu­lá­tus­ra küld­te a pa­pír­ja­it a rend­őr­ség.

– Az a pa­pír – je­gyez­te meg Pin­tér Béla – csak egy út­le­vél volt. Ugyan­ar­ról a lány­ról be­szé­lünk?

Ba­las­sa szét­tár­ta a kar­ját.

– Ta­lán… Mi a neve?

Ha­lász vá­la­szolt.

– Pö­lös­ke Már­ta.

– Pö­lös­ke Mi­hály­né… öz­vegy Pö­lös­ke Mi­hály­né… – Ba­las­sa a szá­za­dos­nak ma­gya­ráz­ta. – Az any­ja a lány­nak… Ön­gyil­kos akart len­ni ő is. Kati mel­lett fek­szik a kór­ház­ban.

– Ahá! – mond­ta Ha­lász, aki most ér­tet­te meg az össze­füg­gést.

– Le­ve­let írt az any­já­nak a lány, hogy ön­gyil­kos lesz.

– Hol a le­vél? – kér­dez­te az al­ez­re­des.

– A kór­ház­ban. El­ol­vas­tam, de ter­mé­sze­te­sen ott hagy­tam… Nem volt rá en­ge­dé­lyem, hogy el­hoz­zam. Ha kell, tu­dom idéz­ni. – Ba­las­sa arra gon­dolt, hogy meg­em­lí­ti a lá­to­ga­tót is, de a szá­za­dos kez­dett be­szél­ni.

– A ham­bur­gi kol­lé­gák egyéb­ként azt gya­nít­ják, hogy szer­ve­zett ban­da jut­tat­ja a lá­nyo­kat a kup­le­rá­jok­ba. Most, hogy el­múlt az AIDS-sokk, újra fel­len­dült az ipar. Nagy a tu­ris­ta­for­ga­lom, a lá­nyok is tu­ris­ta­ként ér­kez­nek, s az­tán a nyil­vá­nos­há­zak­ban köt­nek ki. Vi­lá­gos, hogy ma­guk­tól nem in­dul­nak út­nak, va­la­ki ígér­get ne­kik, csá­bít­ja őket, úgy ahogy ez szo­kás. A ham­bur­gi­ak sze­rint ter­mé­sze­te­sen nem­zet­kö­zi há­ló­zat­ról van szó.

– Már az In­ter­pol is je­lent­ke­zett – fűz­te hoz­zá az al­ez­re­des.

– Van egy szá­lunk, meg kell fog­ni a vé­gét.

– Mit gon­dolsz, ez a fiú gom­bo­lyí­tott már pa­mu­tot? – A fő­had­nagy­ra mu­ta­tott.

A szá­za­dos mo­so­lyog­va bó­lo­ga­tott.

– Biz­to­san…

– Ak­kor tud­ja, ho­gyan kell?

– Per­sze… ősi göm­bö­lyí­tő csa­lád­ból szár­ma­zik…

– És ő már ol­va­sott is egy le­ve­let…

– Igen – ne­ve­tett a szá­za­dos. – Leg­alább más meny­asszo­nyá­nak nem kell ki­ve­tet­nie a vak­be­lét, hogy hoz­zá­jut­has­son a le­vél­hez…

Mind a hár­man ne­vet­tek.

– Ak­kor egyet­ér­tünk – szö­gez­te le az al­ez­re­des. – A fő­had­nagy úr ves­se ma­gát a lá­nyok után.

– Szí­ve­sen. Vé­gül is szép lá­nyok­ról le­het szó… Eset­leg be­lém sze­ret­nek, és… Ne­kem sem árt né­hány sze­rel­mes óra…