3.
Balassa Péter valamit hallott már arról, hogy tilos kórházba virágot vinni. Már összeválogatta a csokrot a zöldre festett kis bódé vödreiből, de még mindig bizonytalanul topogott. Nem tudta eldönteni, hogy a tilalom csak a szülészetre vonatkozik-e, vagy a sebészetre is. Végül úgy határozott, hogy bezárja a táskájába a virágot, s csak akkor adja oda, ha látja, a többi betegnek is vittek. Még a liftben is azon járt az esze, hogy valami mást is kellett volna vennie, furcsa lesz ajándék nélkül belépni a szobába. Ki is szállt a felvonóból, visszaszaladt a lépcsőn az első emeletre, a büfébe, s összevásárolt egy nagy halom süteményt, s mivel más italt nem látott, hát egy üveg szilvalét. Amikor a csomagot a kezébe adták, elégedetten mosolygott.
– Na, ez már más…
A kórteremben hárman feküdtek. Az ablak mellett Kati, Balassa menyasszonya, vagy ahogyan a lány némi iróniával szokta mondogatni: törzsmenyasszonya… Immár nyolc éve… Eleinte még harcolt azért, hogy házasodjanak össze, most már csak lemondóan legyintett, ha Balassa Péter száján néha-néha kicsúszott egy ígéret.
– Ne etess te engem… És egyébként is, honnan tudod, hogy hozzád mennék?
Ilyenkor Balassa markáns, napbarnított arcát elöntötte a mosoly. Nevetgélve mondta.
– Kincsem, kincsem!
Csak ennyit. S éppen ezért Kati sem tudta, hogy a fiú elégedettségében mosolyog, lám, nem őrajta múlik a dolog, vagy azért, mert éppen az ellenkezőjét hiszi annak, amit ő mond. Ezért aztán mindig kis műfelháborodással vágta rá a választ.
– Nem vagyok én ló!
Balassa, akit elég gyakran lehetett látni az ügetőn, sűrűn bólogatott, s magyarázta.
– Kincsemnek szobra is van! Ez nem sértés… Egyébként sem a paci nekem a kincsem, hanem te… – Aztán még hozzátette. – Te szamár…
A valóság az volt, hogy Kati sem volt abban biztos, anyakönyvvezető elé állna-e ezzel a fiúval. Szereti, az igaz. Csakhogy Balassa érzelmei hullámzóak, akár a tenger. S a foglalkozása, vagy ahogy a fiú mondta, a hivatása, olyan volt, hogy sokszor napokig sert jelentkezett. S arra pedig nagyon mérgesen válaszolt, ha megkérdezte tőle, merre járt.
– Sehol!
Milyen férj lehet az ilyen?
Most is már negyedik napja, hogy kioperálták a vakbelét, s még nem látogatta meg. Sőt, tudomása szerint, még telefonon sem érdeklődött… De hát, ez Péter… Az a baj, hogy nagyon kedves… Mélykék szeme olyan, mint egy meleget sugárzó drágakő… S a fekete haja! Mint egy filmszínész… Igen, mint egy filmszínész… Soha, soha sem lesz csak az enyém – gondolta keserűen a lány.
Ilyen kesernyés hangulatban találta a vőlegénye, amikor belépet a kórterembe. Illedelmesen köszönt külön-külön minden betegnek, s csak aztán lépdelt Katihoz. Homlokon csókolta, s csak aztán szájon.
– Ide szöktél előlem… De megtaláltalak!
Lerakta az éjjeliszekrényre a süteményt és a szilvalét, a táskáját a szék alá helyezte, aztán nagyot lélegzett.
– Marha meleg van! – S minden átmenet nélkül megkérdezte. – Mikor jössz már haza? Rontod itt a levegőt… Hiányzol… Érted? Felmentem hozzád, kinyitottam az összes ajtót, és a nő elszökött Sehol! Kiabáltam, kérdeztem, hová bújtál, még a szekrényben is megnéztelek. Nagyon üres nekem az a lakás… Szépen kérlek, gyere haza…
Katiból elszállt minden keserűség. Szinte boldogan mondta.
– Hülyéskedsz… Mindig csak hülyéskedsz… Mint egy kölyök…
Kibontotta a süteményes csomagot, és a fiú elé tolta.
– Egyél…
– Neked hoztam.
– Köszönöm… Egyél csak… Ezt például – mutatott egy Stefánia-szeletre. – Ezt szereted…
Balassa nagyot nyelt.
– Csak akkor, ha neked ez… nem kell… – Elvette a tortát, s beleharapott. A szája széle csokoládés lett, Kati szalvétát nyújtott neki. Törölgette a száját, s úgy kérdezte. – Tulajdonképpen mi bajod volt? – Választ sem várva folytatta. – Béla bácsi titkárnője, Terike mondta nekem tegnap, hogy néhány napja telefonáltál, hogy megoperálnak, és csak azt, hogy vakbél… Nem tudtam hamarabb jönni… Ne haragudj…
– Nem haragszom… Fontos, hogy most itt vagy…
– És az operáció?
– Megcsinálták… Most már ennyivel is kevesebb vagyok… Viszont több is..
– Több?
– Igen… Sajnos… Egy vágással…
– Az nem számít…
Balassa önkéntelenül is a következő tortaszelet után nyúlt, azt kezdte eszegetni.
– Kik a társak? – kérdezte halkan, s fejével a szomszéd ágy felé bökött.
Kati suttogva magyarázott. Két idősebb nő feküdt a szobában, az egyiknek az ágyát körbeülték a látogatók, talán tízen is. Az ajtónál az ősz hajú asszony szinte mozdulatlanul feküdt, pólyázva volt mind a két karja, a nyaka, sőt a feje is. Erre mondta Kati, hogy kiugrott az ablakon, öngyilkos akart leírni.
– Miért? – kérdezte a fiú.
– Mert az egyetlen lánya – mesélte Kati – kinn, külföldön, hát… Egy bordélyban kötött ki…
– Ahá – bólogatott Balassa.
Kati egy levelet vett el az éjjeliszekrényről.
– Olvashatod… Ideadta a szerencsétlen, hogy megossza valakivel a baját… Ezt a lánya írta…
Balassa elvette a levelet, megnézte a bélyeget, a bélyegzőt.
– Hamburg… Na, jó helyre került a kicsike…
– Olvasd csak! Nagyon szomorú…
A főhadnagy kihúzta a zöld színű levelet, széthajtogatta, de nem nézett bele.
– Nem érdekel? – kérdezte Kati.
– De… Csak… Beszélj előbb magadról. Nem mondod, milyen volt az operáció, hogy bírtad, fájt-e, mikor engednek ki… A levél ráér.
Kati összeráncolta a homlokát, kutatva nézett a fiúra.
– Valóban mondjam?
Balassa már a harmadik tortaszeletet eszegette. Csak hümmögött.
– Persze… – Nagyot nyelt. – Azért jöttem, nem?
A lány nevetett.
– Hát, jó! Egyik este, mert ilyen dolgok csak este történhetnek, belém állt a fájás… Telefonáltam a doktornak, kijött, és már hívta is a mentőket. Ennyi volt… Egyébként nem éreztem a műtőben sem mit. Most sem fáj, csak egy kicsit húzódik a helye. Tudod, engem nem kell sajnálni. Nem szeretem, ha sajnálnak.
Balassa a kezét és a száját törülgette.
– Tudom. Ahogyan mondani szoktad: ez az egyetlen férfias vonás bennem…
Nevettek.
– Egyél még – biztatta Kati a fiút.
– Már ettem egyet, köszönöm…
Kati mosolyogva nyugtázta azt az egyet… Balassa pedig a negyedik tortaszelet után nyúlt. Az első harapásnál újra kezébe vette a levelet, forgatta, nézegette.
– Ronda írás… Valóban azt akarod, hogy elolvassam? Most mindjárt?
A választ nem várta meg. Olvasni kezdte a levelet Közben egyet-egyet mordult, a fejét csóválta.
– Ismerős – jelentette ki végül, s összehajtotta a papirost, visszabújtatta a borítékba. – Így járnak a buta lányok… – Mielőtt letette volna az éjjeliszekrénykére a levelet, még egyszer megnézte a címzést.
– Ennyi a véleményed? – kérdezte Kati.
– Tessék?
– Azt kérdeztem, hogy ennyire érzéketlen lennél?
Balassa felállt. Az idős asszony ágyához sétált, mint az orvosok a nagyvizitkor, felemelte a kórlapot, néhány pillanatig nézte, a fejét csóválta.
– Mindig alszik? – kérdezte halkan.
– Sokszor. De azt mondják, jobb így…
– Kár, hogy nem lehet vele beszélgetni.
Kati lassan felült az ágyban. Összehajtogatta az üres süteményes papírt.
– Vidd ezt a szemétbe, légy szíves. Ott a mosdónál… És a levelét is tedd vissza az éjjeliszekrényére… Tessék…
Balassa gépiesen nyúlt a papírcsomóért és a levélért.
– Szokták látogatni?
– Igen… Volt itt már kétszer is egy nő. De akkor is aludt szegény.
– Nem is beszéltek?
– Mondom, hogy aludt.
– Persze… – Balassa visszaült a székbe, megfogta Kati kezét. – Megkérhetnélek valamire?
– Mondjad.
– Ha még egyszer jön a nő, és ez a nénike alszik… Beszélgess a látogatóval… Hátha tudunk a lányon segíteni… De ezt te ne mondd neki… Jó?
Kati elkomorodott.
– Kértelek százszor, hogy engem ne vonj be az ügyeidbe!
Balassa mérgesen legyintett.
– Jó! Hagyd békén! Nem kértelek semmire. Felejtsd el. Csak…
Nem folytatta.
– Mi az a csak?
– Semmi… Azt nem mondtad, mikor jössz haza?
– Megbántódtál? – kérdezte Kati. Nem mosolygott, a tekintete komor maradt.
– A fenét! Még most sem ismersz?
– Éppen azért kérdezem, mert nagyon is ismerlek…
– Ismersz a fenét!
– Ne veszekedjünk.
– Én nem veszekszem… – Balassa hangja érdessé vált. Már csak a szék szélén ült, ahogyan mondani szokták, szinte ugrásra készen. Már menni akart. – Azt mondd, hogy mikor jössz haza.
– Értem jössz?
– Igen. Azért kérdezem. – Ezt olyan meggyőzően jelentette ki a főhadnagy, mintha valóban csak ez az egy szándék vezérelné. Kati azonban tudta, estére már elfelejti, hogy mit ígért, s majd neki kell taxit hívni, ha nem akar villamossal haza cipekedni.
– Bejössz még?
– Természetesen. Akár holnap is.
– Jó. Holnap már meg tudom mondani, mikor megyek haza. Egy-két nap.
A főhadnagy már állt. És mosolygott. Felemelte a szék alól a táskáját. Akkor jutott eszébe a virág.
– Te… – mondta zavartan. – Hoztam neked virágot… Majdnem elfelejtettem odaadni… Tessék!
Kati beleszagolt. Látszott a fátyolossá vált szemén, hogy meghatódott.
– Köszönöm, nagyon kedves vagy… – mondta, s arra gondolt, néha valóban olyan ez a fiú, mint egy félszeg kamasz. Egy kedves kamasz. Helyet keresett a virágnak.
– Majd kérek egy vázát… Talán lesz itt egy befőttesüveg…
Balassa elégedett volt magával, mert látta, hogy Kati mennyire ellágyult a csokor miatt. Ha ennyire szereti, visz majd neki máskor is. Vagy az még jobb ötlet: mire hazajön a kórházból, a lakását rakja tele virággal… Igen, ez jó lesz!
– Szervusz – mondta, s lehajolt, hogy megcsókolja a lányt.
A nyitott ajtóban egy árnyék jelent meg.
A főhadnagy oldalt fordította a fejét.
Egy elegáns, magas nő állt a küszöbön.
Balassa önkéntelenül is felemelkedett és köszönt.
– Kezét csókolom…
A hölgy biccentett, de látszott, hogy nem figyel a fiúra. Az idős asszony ágyához lépett. Széket húzott maga alá. Leült. Gondosan elrendezte a kékesfehér selyemruháját. Fehér táskáját az ölébe tette, s merően nézte a sebesült asszonyt. Balassa tétován álldogált.
– Te ismered ezt a hölgyet? – kérdezte Kati suttogva.
Balassa a fejét rázta.
– Most látom először…
– Na, na…
– Hidd el… Valóban most látom először… Kati legyintett.
– Jó, elhiszem… – Most ő fogta meg Balassa kezét. – Lenne néhány kérésem… Megteszed?
Balassa a nőt nézte, de bólintott.
– Persze, mondjad csak.
Kati sorolni kezdte, hogy kinek kellene telefonálni, hogy a lakbért le kellene adni a házfelügyelőnek, a telefonszámlát kifizetni és…
A látogató felállt az idős asszony mellől. Köszönés nélkül kifordult a szobából. Eltűnt, mint valami látomás. Balassa is felpattant.
– Szervusz, szívem, szervusz… Majd jövök… Holnap… Szervusz…
Kati keserűen nézett utána. Csak magának mormogta.
– Nem megyek hozzá feleségül… Minden szoknya megbolondítja…
Az idős asszony nyögni kezdett fájdalmában. És szabad kezével a fejkötését ráncigálta. Valamit motyogott is. Kati csengetett az ápolónőnek. És akkor vette észre, hogy a levél eltűnt az éjjeliszekrényről.
– Péter, Péter… – csóválta a fejét.
Balassa nem érte el azt a liftet, amelyikbe a hölgy beszállt. Kettesével ugrált le a lépcsőn, de így is csak azt látta, hogy az idős asszony látogatója beszáll egy piros autóba, s azonnal indul. Még az autó rendszámát sem tudta elolvasni. Talán Golf lehetett.
– Piros Golf… – mondta félhangosan. – Nekem még piros Trabantom sincs…
Gyalog indult a hivatalába, s ezzel a mondattal állított be a főkéhez, Pintér Bélához.
– Szeretnék Hamburgba utazni.
Az alezredes mosolyogva mondta.
– Én is…
Balassa elnevette magát.
– Ne haragudj, Béla bácsi, hogy csak így…
– Nem haragszom, fiam. Ülj csak le, és mesélj. Pintér Béla alezredes becsülte a főhadnagyot. Bár többen arról panaszkodtak, hogy szemtelen, szeleburdi, mégis, ha valami nehéz munka adódott, őt bízták meg vele. Balassa leült, cigarettára gyújtott.
– Az a helyzet – kezdte –, hogy meglátogattam Katit a kórházban…
– Ez helyes. Nagyon szép dolog volt.
Balassa zavartan tiltakozott.
– Ezt nem azért mondom. Hozzátartozik az esethez.
– Jó. Folytasd.
– Katival egy szobában fekszik egy idősebb asszony, aki öngyilkosságot akart elkövetni, leugrott a nemtudomén hányadik emeletről. Szerencséje volt, nem halt meg. Azért akart öngyilkos lenni, mert a lányát kicsábították külföldre csecsemőgondozónak, végül a hamburgi kuplerájban kötött ki. És ezt megírta az anyjának, és bejelentette, hogy gázzal megmérgezi magát. Arra gondoltam…
Pintér Béla, aki évek hosszú során át a kémelhárítás egyik vezetője volt, s onnan hozta magával a fiatal főhadnagyot erre az osztályra, amely a külföldiekkel kapcsolatos bűncselekményekkel foglalkozott, csöngetett a titkárnőjének. Balassa nem fejezte be a mondatot, csodálkozva nézett a főnökére.
– Várj egy kicsit – kérte az alezredes. – Mindjárt folytathatod. A szobában villany világított. Kora délután volt, a nap rásütött az ablakra, leengedték a redőnyöket, a vastag bársony függönyt is összehúzták. Két ventilátor mozgatta a levegőt, enyhén zúgtak, meg-megbillentették a papírokat az íróasztalon.
Amikor a titkárnő, Terike belépett, fényözön áradt a szobába az ajtórésen át. Az alezredes kiszólhatott volna a készüléken, hisz most sem mondott többet, csak egy mondatot, de nem szerette a „vak” parancsokat. Ő nevezte el vaknak a rádión továbbított utasításokat. Szerette látni az embert, akitől kér valamit. „A munkatársaink reakciói – mondogatta – eligazítanak bennünket, megtaláljuk a szemükben a véleményüket arról, amire kérjük őket. És ez nélkülözhetetlen…” Az alezredest sokan támadták, azt bizonygatták, hogy technikaellene, hogy maradi. Pedig igen sokszor tanúsította az ellenkezőjét. Az ő elképzelése volt például a technikai háló is, amiben már nem egy kábítószeres akadt fenn… Terike nem kifogásolta, hogy egy-egy mondatért be kell kukkantania az alezredes szobájába. Annál is inkább nem, mert nyílt titok volt, hogy évek óta várja az alezredes nyilatkozatát. Nem is annyira a házasságról, inkább arról, hogy szereti, hogy érzelmileg nagyon közel áll hozzá. De Pintér Béla nem nyilatkozott. Vérbeli agglegény volt. Igaz viszont az is, hogy az alezredes nem tudta felejteni fiatalkori nagy szerelmét. Ildikót, a régi főnöke, Bana Dénes vette feleségül, igaz lassan már negyven éve… Jobban esik Banáéknál egy vacsora az alezredesnek, mintha száz huri simogatná bódító illatok között. Hetenként jár oda, talán húsz év óta. Sohasem próbált udvarolni az asszonynak, megelégszik azzal, hogy a közelében van. Ildikó is biztatja, keressen feleséget, itt van például Terike, de Pintér Béla csak a fejét rázza: nem, nem, elmúlt már az az idő… Terikét naponta látja, de nagyon ritkán jut eszébe, hogy ezt a nőt ajánlgatják neki. Természetesen Terike sem szól. Teszi, amit kell, és csak kinn, az előszobábán vagy otthon sírdogál, ha betegnek, elesettnek látja az alezredest, vagy ha Pintér Béla keményebb hangon szól rá valami hiányosság miatt. Igyekszik gondoskodni a főnökéről. Most például jeges limonádét vitt be neki.
Az alezredes intett, hogy köszöni, aztán csak ennyit szólt:
– Kéretem Halász urat. De nem holnap!
Amikor Terike kiment a szobából, átfogta a limonádéspoharat, nézte a benne csillogó különös alakú jégdarabokat.
– Ez a lány – mondta szelíden – megfájdítja a torkomat…
De ivott. Hosszan kortyolt, a szemét is behunyta.
Balassa türelmesen várt. Tudta, hogyha a főnöke megszakítja, s valakit hívat, annak köze lehet az ő ügyéhez.
– Nagyon hideg? – kérdezte.
– Az… Kérjek neked is?
Balassa a fejét rázta.
– Még ha sör lenne… Tudod, Béla bácsi, milyen jó söröket lehet ma már kapni?! Csak drágák… Pedig csak a színük olyan, mint az arany…
Pintér Béla újra kortyolt.
– Nem szeretem a sört… Elalszom tőle… Nem tudom, mi az, ami altat benne, de… És olyan is van, ne haragudj, fiam, de olyan sör is van, amelyik meghajt… Hallottál már ilyet? Megiszom a pohár sört, mondjuk vendégségben, ahol nem illik visszautasítani, és két perc múltán érzem, hogy csavar a gyomrom. Szaladhatok… Tudod, milyen kellemetlen ez?! Ezért aztán hiába kívánja a szemem a sört, azt mondom, Béla vagy aludni fogsz, vagy… És az még rosszabb, ha a kettő együtt jelentkezik. – Ezt már kuncogva mondta az alezredes.
– Én sem nem alszom, sem nem… – nevetett Balassa. – Néha az ágyamat úgy körbepakolom üres sörösdobozokkal, hogy nem találok helyet a talpamnak… A múltkor éjszaka, a sötétben ráléptem az egyikre… Ropogott, pattogott, s közben szaladt a talpam alatt, én meg visszaestem az ágyra. Mintha mellbe löktek volna.
Az alezredes asztalán villogni kezdett a készülék.
– Tessék!
A titkárnő jelentette, hogy Halász százados úr megérkezett.
– Engedje be, köszönöm, Terike.
Halász százados a felderítők főnöke volt, Balassa közvetlen vezetője, és egykor barátja is, de a felesége nem szerette a főhadnagyot, mert ellenezte a házasságát, és le akarta beszélni a nősülésről Halászt. Így megszakadt a bensőséges kapcsolat, és ezen az sem segített, hogy idő múltával Halász válni készült.
– Gyere, ülj le, Miklós – mutatott az egyik székre Pintér Béla. – Arra gondoltam, hogy mi is szerzünk egyszer az életben egy kis meglepetést Péter úrnak… – Az alezredes szemében huncutkás fény csillant.
Halászon látszott, hogy még nem tudja, miféle meglepetésről beszél Pintér Béla, zavartan nézett rá, és hirtelen arra gondolt: lehetséges, hogy névnapja van Balassának?
Az alezredes nem hagyta sokáig kétségek között.
– Kaptunk egy telexet Hamburgból… Tájékoztasd a főhadnagy urat, hátha ismerősre bukkan…
Halász vontatottan beszélni kezdett.
– Öngyilkos lett egy lány… Egy magyar lány… Hamburgban, az egyik nyilvánosházban… A konzulátusra küldte a papírjait a rendőrség.
– Az a papír – jegyezte meg Pintér Béla – csak egy útlevél volt. Ugyanarról a lányról beszélünk?
Balassa széttárta a karját.
– Talán… Mi a neve?
Halász válaszolt.
– Pölöske Márta.
– Pölöske Mihályné… özvegy Pölöske Mihályné… – Balassa a századosnak magyarázta. – Az anyja a lánynak… Öngyilkos akart lenni ő is. Kati mellett fekszik a kórházban.
– Ahá! – mondta Halász, aki most értette meg az összefüggést.
– Levelet írt az anyjának a lány, hogy öngyilkos lesz.
– Hol a levél? – kérdezte az alezredes.
– A kórházban. Elolvastam, de természetesen ott hagytam… Nem volt rá engedélyem, hogy elhozzam. Ha kell, tudom idézni. – Balassa arra gondolt, hogy megemlíti a látogatót is, de a százados kezdett beszélni.
– A hamburgi kollégák egyébként azt gyanítják, hogy szervezett banda juttatja a lányokat a kuplerájokba. Most, hogy elmúlt az AIDS-sokk, újra fellendült az ipar. Nagy a turistaforgalom, a lányok is turistaként érkeznek, s aztán a nyilvánosházakban kötnek ki. Világos, hogy maguktól nem indulnak útnak, valaki ígérget nekik, csábítja őket, úgy ahogy ez szokás. A hamburgiak szerint természetesen nemzetközi hálózatról van szó.
– Már az Interpol is jelentkezett – fűzte hozzá az alezredes.
– Van egy szálunk, meg kell fogni a végét.
– Mit gondolsz, ez a fiú gombolyított már pamutot? – A főhadnagyra mutatott.
A százados mosolyogva bólogatott.
– Biztosan…
– Akkor tudja, hogyan kell?
– Persze… ősi gömbölyítő családból származik…
– És ő már olvasott is egy levelet…
– Igen – nevetett a százados. – Legalább más menyasszonyának nem kell kivetetnie a vakbelét, hogy hozzájuthasson a levélhez…
Mind a hárman nevettek.
– Akkor egyetértünk – szögezte le az alezredes. – A főhadnagy úr vesse magát a lányok után.
– Szívesen. Végül is szép lányokról lehet szó… Esetleg belém szeretnek, és… Nekem sem árt néhány szerelmes óra…