3.

Azt mond­ják Amsz­ter­dam­ban, hogy Be­ginj­hof az öreg né­ni­kék ud­va­ra. A nagy for­gal­mú ut­cá­ból egy ha­tal­mas bér­ház ka­pu­ján át le­het meg­kö­ze­lí­te­ni. S a lá­to­ga­tó va­ló­ban azt érez­he­ti: ez egy szi­get. Fe­hér léc­ke­rí­tés vá­laszt­ja el egy­más­tól a kis vi­rág­ker­te­ket, a vé­kony­ka há­zak szí­ne­sek, orom­za­tuk a ma­gas­ba tör, az ab­la­kok előtt ol­dal­ra kö­tö­zött csip­ke­füg­gö­nyök. Mint­ha a két­száz év­vel ko­ráb­bi vá­rost idéz­né. És csend van. Az ud­var kö­ze­pén épült temp­lo­mocs­ka mel­lett, a nagy ju­har­fák alatt Jé­zus szob­ra áll, egye­dül, el­ha­gya­tot­tan, mint­ha in­dul­ni akar­na va­la­mer­re.

Ke­me­nes elő­ször vé­gig­jár­ta a csend szi­ge­tét, né­ze­get­te a kis ker­tek­ben vi­ru­ló vi­rá­go­kat, a há­zak fa­lát dí­szí­tő gipsz­fü­zé­re­ket és a kü­lön­fé­le ala­ko­kat, ta­lán szen­te­ket áb­rá­zo­ló táb­lá­kat. Ko­rán ér­ke­zett. S aki­hez in­dult, az nem sze­ret­te a pon­tat­lan­sá­got. Sem azt, ha va­la­ki ké­sett, sem azt, ha a meg­be­szélt idő­pont előtt lé­pett a ház­ba.

– Ha ab­ban ál­la­po­dunk meg, hogy ti­zen­egy óra, ak­kor az annyi. Ne lop­juk egy­más ide­jét.

Ezt a lec­két már meg­ta­ní­tot­ta Ke­me­nes­sel is Olasz­or­szág­ban. Per­sze, meg­ál­la­po­dás­ról szó sem le­he­tett ak­kor sem. Gran­de üzent, ren­del­ke­zett. S Ke­me­nes is, akár csak a töb­bi­ek, a nya­kát tör­te, hogy az uta­sí­tás­nak pon­to­san ele­get te­gyen. Gran­de volt a szer­ve­zet csú­csán az a leg­ma­ga­sabb ve­ze­tő, aki­vel még ta­lál­koz­ni le­he­tett. A töb­bi­e­ket a ti­tok fáty­la fed­te, nem le­he­tett tud­ni ki­cso­dák, hol él­nek, fér­fi­ak-e vagy nők, ola­szok-e vagy ép­pen ame­ri­ka­i­ak. Gran­dét vi­szont na­gyon is is­mer­ték. Élet és ha­lál ura volt. Ami­kor Ke­me­nest a ku­darc­cal vég­ző­dött af­ga­nisz­tá­ni szál­lí­tás után Ná­poly­ba vit­ték, Gran­de elé hur­col­ták, az ő kér­dé­se­i­re kel­lett vá­la­szol­nia. Sok élet­ve­széllyel küsz­kö­dött már, de annyi­ra fé­lel­met kel­tő, szin­te bé­nu­lást oko­zó hely­zet­ben még nem ver­gő­dött, mint ép­pen Gran­de ne­héz füg­gö­nyök­kel el­sö­té­tí­tett szo­bá­já­ban.

Gran­de a ne­vé­vel el­len­tét­ben ala­csony em­ber­ke volt. Ta­lán csak az uj­jai nőt­tek hi­he­tet­le­nül hosszú­ra. Nem or­dí­to­zott, hal­kan, ud­va­ri­a­san be­szélt, a sze­me so­ha­sem árult el sem­mit, ke­rek fe­jén úgy fé­sül­te a ha­ját, mint an­nak ide­jén Hit­ler. De ez nem tet­te el­len­szen­ves­sé. Nyak­ken­dőt nem vi­selt, azt re­gél­ték róla, hogy egy­szer, fi­a­ta­labb ko­rá­ban a sa­ját nyak­ken­dő­jé­vel akar­ták meg­foj­ta­ni.

– Annyit meg­te­het a gyil­kos, hogy hoz ma­gá­val kö­te­let – ál­lí­tó­lag ezt szu­szog­ta, ami­kor a sze­mét­be do­bál­ta a nyak­ken­dő­it.

S volt még egy kü­lö­nös szo­ká­sa: nem ivott al­ko­holt. Er­ről is ke­ring­tek le­gen­dák, a Ma­don­na szob­ra előtt tett fo­ga­dal­mat em­le­get­tek, pe­dig egy­sze­rű oka volt: nem sze­ret­te. Sőt utál­ta, va­la­mi­kor még is­ko­lás­ként be­rú­gat­ták, na­gyon be­teg lett, so­kat kín­ló­dott, s ezt nem tud­ta el­fe­lej­te­ni. Azt azon­ban nem til­tot­ta, hogy a je­len­lé­té­ben igya­nak. Sőt kí­nál­ta is. Sa­ját ma­gá­nak azon­ban csak kó­lát ön­tött. De azt sem itta meg.

– Az em­ber ak­kor egyen, ha éhes, és ak­kor igyon, ha szom­jas – ok­tat­ta a kör­nye­ze­tét. – Az evés­ről is volt vé­le­mé­nye. – Nem azért élünk – mon­do­gat­ta –, hogy együnk. Ha­nem azért – ilyen­kor min­dig szü­ne­tet tar­tott, fel­emel­te hosszú, vé­kony uj­ját –, ha­nem azért, hogy jót együnk!

He­he­rész­ve ne­vet­gélt sa­ját el­més­sé­gén. S min­den­ki vele ne­ve­tett. Még ak­kor is, ha már öt­száz­szor hal­lot­ták tőle ezt az él­cet.

Arra vi­szont na­gyon büsz­ke volt, hogy olasz. Szo­bá­já­nak fa­lán Ga­ri­bal­di arc­ké­pe füg­gött, a nagy ün­ne­pe­ken a nem­ze­ti szí­nű sza­la­got is rá­tet­te.

– Mi iga­zi itá­li­a­i­ak – sok­szor kezd­te így a mon­da­to­kat.

S ilyen­kor még mo­so­lyog­ni sem il­lett. Pe­dig min­den­ki tud­ta, hogy Gran­de Brnó­ban szü­le­tett, ap­já­nak ven­dég­lő­je volt a Pé­ter-Pál ka­ted­rá­lis alatt, s annyi köze volt Itá­li­á­hoz, hogy on­nan ho­zat­ta a vö­rös­bort, amit nagy ün­ne­pek előtt aján­dék­ként kül­dött a ka­no­no­kok­nak. S va­la­mi­ről na­gyon ha­mar el le­he­tett dön­te­ni, hogy nem anya­nyel­ve az olasz. Ab­ból ugyan­is, hogy sű­rűn hasz­nált la­tin idé­ze­te­ket. S he­lye­sen ej­tet­te ki a sza­va­kat. Nem mon­dott c he­lyett cs-t vagy k he­lyett va­la­mi egé­szen bi­zony­ta­lan lágy han­got. Jó la­tin­ta­ná­ra le­he­tett Brnó­ban. De a pon­to­san for­mált la­tin sza­va­kon is kun­co­gott a kör­nye­ze­te, azt hit­ték, hogy ő hi­bá­zik. Per­sze az el­né­ző mo­solyt is csak messze a szo­bá­já­tól en­ged­ték meg ma­guk­nak.

Je­len­lé­té­ben csak ak­kor mo­so­lyog­hat­tak, ha Gran­de is ne­ve­tett. Pe­dig Gran­de sze­ret­te vol­na, ha jó em­ber­nek tart­ják. Pon­to­sab­ban: jó baj­társ­nak. Ha le­het­sé­ges len­ne, meg­kö­ve­tel­te vol­na, hogy sze­res­sék a mun­ka­tár­sai. Néha azt is meg­en­ged­te ma­gá­nak, hogy atyás­kod­jon fö­löt­tük. Ha va­la­me­lyi­kük be­teg volt, gyógy­sze­re­ket ja­va­solt, ta­ná­cso­kat osz­to­ga­tott, sőt pi­hen­ni is el­küld­te az ál­mos sze­mű em­be­re­it. De ugyan­ilyen mo­dor­ban pa­ran­csol­ta meg, hogy egy-egy régi em­be­rét gyil­kol­ják meg.

– Saj­ná­lom, na­gyon saj­ná­lom – tár­ta szét a kar­ját ilyen­kor. – Meg kell ten­nünk… Már na­gyon meg­érett ez a do­log…

Úgy tűnt, mint­ha pon­tos lis­tá­ja lett vol­na ar­ról, hogy kit mi­kor kell az „an­gya­lok­hoz kül­de­ni”, aho­gyan ő fo­gal­ma­zott. Ilyen­kor ki­hú­zott az író­asz­ta­la fi­ók­já­ból egy pa­pír­la­pot, maga elé fek­tet­te, s azt bá­mul­va adta ki a pa­ran­csát. A mun­ka­tár­sai bor­zong­va fi­gyel­ték a pa­pírt.

– A lis­ta…

A pa­pír­ra azon­ban nem írt egyet­len szót vagy ne­vet sem sen­ki. Tel­je­sen üres volt. A lis­ta Gran­de fe­jé­ben szü­le­tett. S csu­pán az ő agyá­ban élt.

Ke­me­nes is gon­dolt a lis­tá­ra, amíg Amsz­ter­dam leg­szebb há­zai kö­zött sé­tál­ga­tott. De úgy vél­te, ő nem le­het ezen. Ak­kor már Ná­poly­ban el­in­téz­ték vol­na. Most va­la­mi más­ról lesz szó. Újabb fel­adat­ról. Saj­nos…

Ti­zen­egy óra előtt két perc­cel be­csen­ge­tett a ki­je­lölt ház­ba. Egy öreg­asszony nyi­tott aj­tót. Fe­hér arcú, gör­be hátú, szem­üve­ges vén­ség. A zseb­ken­dő­jét min­dig a szá­ja előtt tar­tot­ta. Ta­lán a fo­gat­lan­sá­gát ta­kar­gat­ta vele. Ezért ne­he­zen le­he­tett ér­te­ni, amit mon­dott. Ke­me­nes há­rom­szor is meg­kér­dez­te, há­nya­dik eme­let­re kell men­nie. Az öreg­asszony vé­gül az uj­já­val mu­tat­ta, hogy a har­ma­dik­ra.

Fá­ból ké­szült csi­ga­lép­cső ka­nyar­gott az eme­let­re. Me­leg, bar­na szí­nű, sima kor­lát sze­gé­lyez­te. Bar­na volt a sző­nyeg is, amit a lép­cső­re erő­sí­tet­tek. Ke­me­nes meg­állt az al­ján, s fel­né­zett a for­du­lók­ra.

– Jó ma­gas…

El­in­dult, s arra gon­dolt, hogy ez a lép­csős meg­ol­dás pon­to­san azt a célt szol­gál­ja, mint a kö­zép­ko­ri vá­rak­ban a kes­keny lép­csők és az ala­csony aj­tók. Vé­de­ke­zés. Mire fel­ér va­la­ki a har­ma­dik eme­let­re, el­hasz­nál­ja ere­je, ener­gi­á­ja nagy ré­szét. Nem lesz ked­ve bá­tor­kod­ni. S mind e mel­lett még meg is fi­gyel­he­tő…

Az öreg­asszony nem kí­sér­te fel Ke­me­nest. Meg­állt az első fok­nál, és úgy né­zett utá­na. Ke­me­nes tud­ta, hogy kép­te­len­ség, de úgy lát­ta, mint­ha az asszony a ha­sá­nál, amely­re lé­nye­gé­ben rá­gör­bült a tes­te, a kö­tött ka­bát­ja alatt, va­la­mit fog­na. Re­vol­vert. Pon­to­san úgy du­do­ro­dott ki az ökle. Bal ke­zé­ben a szé­pen össze­haj­to­ga­tott zseb­ken­dő, jobb­já­ban pe­dig a fegy­ver.

Ami­kor fel­küz­döt­te ma­gát a har­ma­dik eme­let­re, egy gon­do­san öl­tö­zött úr lé­pett elé­be. Pon­to­san ak­kor nyi­tot­ta ki az aj­tót, ami­kor Ke­me­nes oda­ért. Né­me­tül kö­szönt.

– Jó na­pot! And­re­as Ho­fer?

– Ja.

– Örü­lök, na­gyon örü­lök. Tes­sék ve­lem jön­ni.

A fér­fi ka­ron fog­ta Ke­me­nest, s vit­te ma­gá­val fel­jebb a lép­csőn.

– Tes­sék vi­gyáz­ni – fi­gyel­mez­tet­te Ke­me­nest –, elég kes­ke­nyek ezek a régi lép­csők.

Ke­me­nes fel­is­mer­te a fér­fit. A sza­kál­las volt. Aki Ma­ria­zell­ben, a ká­vé­ház­ban át­ad­ta neki az út­le­ve­let és a pénzt. A ne­gye­dik eme­le­ten be­csen­get­tek az egyik la­kás­ba. Kö­vér­kés fér­fi nyi­tott aj­tót. Nem kér­de­zett sem­mit, fél­re állt az út­ból, s in­tett, hogy men­je­nek to­vább, a kes­keny hall vé­gé­re. Ott újra csen­get­tek. Egy újabb fér­fi né­zett ki az ajtó nyí­lá­sán, be­en­ged­te őket. De ez kö­szönt.

– Hel­ló!

Egy na­gyobb te­rem­be ju­tot­tak. A sza­kál­las hellyel kí­nál­ta Ke­me­nest, az egyik fo­tel­ra mu­ta­tott.

– Fog­lal­jon he­lyet! Ki­csit vár­ni kell.

Vár­ni? Ak­kor nem Gran­dé­hoz hoz­ták. Nagy só­haj­jal meg­könnyeb­bült. Gran­de a ve­szé­lyes. S ak­kor ez nem is le­het va­la­mi nagy ügy. Ke­me­nes­sel az utób­bi idő­ben már min­dig Gran­de kö­zöl­te a fel­ada­tát. Le­het­sé­ges, hogy csak va­la­mi fel­vi­lá­go­sí­tás­ról, vé­le­mény­ké­rés­ről lesz szó.

Ké­nyel­me­sen el­he­lyez­ke­dett. Né­ze­get­te a vö­rös­tég­lá­ból ké­szült kan­dal­lót, a ké­pe­ket a fa­lon, s a zon­go­rát, ami úgy fe­ke­tél­lett a szo­ba sar­ká­ban, mint­ha az éj­sza­ká­ból ma­radt vol­na ott. So­kat, egy óra­hosszat is kel­lett vár­nia. A sza­kál­las ült vele szem­ben, do­bolt az asz­ta­lon. Egy fi­a­tal lány hoz­ta a hírt, hogy vár­ják őket. In­dul­tak utá­na. Aj­tó­kon, lép­cső­kön ha­lad­tak át, egy íz­ben egy für­dő­szo­bán is. Ke­me­nes­nek az volt az ér­zé­se, hogy már ré­gen nem ab­ban a ház­ban jár­nak, aho­vá őt az öreg­asszony be­en­ged­te. A lány biz­ta­tó­an mo­so­lyog­va mu­tat­ta az utat, s olyan lép­tek­kel ha­ladt elöl, aho­gyan a ma­nö­ke­nek vo­nul­nak ki di­vat­be­mu­ta­tón a „stég­re”.

Hir­te­len ta­lál­ták ma­gu­kat szem­közt Gran­dé­val. Ko­pog­ta­tás nél­kül nyi­tott be a lány, fél­re­állt az aj­tó­ból, Ke­me­nes pe­dig meg­le­pe­té­sé­ben vissza­hő­költ, sőt hát­ra is lé­pett.

– Jöj­jön csak, jöj­jön! – szólt rá Gran­de, fel­tá­pász­ko­dott a szé­ké­ből, s a ke­zét nyúj­tot­ta.

Ke­me­nes nem em­lé­ke­zett rá, hogy va­la­ha is ke­zet fog­tak vol­na. Ilyen meg­tisz­tel­te­tés­ben még nem volt ré­sze.

Gran­de pu­há­nyan fo­gott ke­zet, szin­te meg sem szo­rí­tot­ta Ke­me­nes te­nye­rét. Úgy nyúj­tot­ta a kar­ját elő­re, mint­ha kéz­csók­ra várt vol­na.

– Fog­lal­jon he­lyet – nem a fo­tel­ra, a sa­rok­ban ár­vál­ko­dó szék­re mu­ta­tott. – Vár­nia kel­lett, bo­csá­na­tot ké­rek. Mi, ola­szok az­tán na­gyon jól tud­juk, hogy az idő a leg­na­gyobb úr, ez az egyet­len, amit nem tu­dunk le­győz­ni. S hi­á­ba hir­de­ti a la­tin, hogy ora et la­bo­ra, hi­á­ba imád­kozunk és dol­gozunk, az idő sza­lad, sem az imád­ság, sem a mun­ka nem ál­lít­ja meg… Iga­zam van?

Ke­me­nes bó­lo­ga­tott.

– Si, si… Igen, igen…

– Hogy érzi ma­gát Amsz­ter­dam­ban?

– Kö­szö­nöm.

– Jó a szál­lo­dá­ja?

– Igen. Kö­szö­nöm.

– Lá­nyok? Vagy­is… – Gran­de össze­rán­col­ta a hom­lo­kát. Nyil­ván­va­ló volt, hogy ab­ban a pil­la­nat­ban esz­mélt, Ke­me­nes nem lány­pár­ti. – Na jó – tet­te hoz­zá. – Rend­ben… Örü­lök, hogy jól érzi ma­gát. Nem sze­re­tem, ha a mun­ka­tár­sa­im nem a leg­jobb kö­rül­mé­nyek kö­zött él­nek… Én erre nagy súlyt he­lye­zek.

– Igen, igen – krá­kog­ta Ke­me­nes. – Ezt érezzük is, uram. S mind­nyá­jan na­gyon há­lá­sak va­gyunk.

Gran­de elé­ge­det­ten né­ze­get­te a sa­rok­ban fe­szen­gő Ke­me­nest. Ez még a régi gar­ni­tú­rá­ból való, gon­dol­ta. Kár, hogy ezek las­san­ként… A fi­a­ta­labb­já­nak már job­ban ki­nyí­lik a csi­pá­ja, ha nem vi­gyáz rá­juk az em­ber.

– Iszik va­la­mit?

A lány, aki mint egy bábú a pa­nop­ti­kum­ban, ed­dig moz­du­lat­la­nul állt, a szek­rény­hez lé­pett, ki­nyi­tot­ta az aj­ta­ját.

– Ko­nyak? – kér­dez­te Ke­me­nest, s fel­mu­ta­tott egy üve­get. – Ez jó lesz?

Ke­me­nes hi­á­ba eről­kö­dött, nem lát­ta az üveg cím­ké­jét, de egyéb­ként is, bár­mi lett vol­na rá­ír­va, azt mond­ta vol­na, hogy igen, jó.

– Ah, na­gyon kö­szö­nöm.

A lány tál­cán vit­te Ke­me­nes­hez a po­ha­rat, Gran­de hosszú uj­já­val je­lez­te, hogy ő nem kér. Az­tán in­tett a lány­nak, hogy el­me­het.

Csend ült a szo­bá­ra. Ke­me­nes a ke­zé­ben for­gat­ta az üres po­ha­rat, Gran­de két te­nye­ré­be fek­tet­te a fe­jét, uj­jai he­gyé­vel a ha­lán­té­kát dör­zsöl­get­te, mint­ha igen nagy gond gyö­tör­né. Hosszan né­zett Ke­me­nes­re, az­tán csen­de­sen meg­szó­lalt.

– A ba­rát­já­ról van szó… Ha még an­nak tart­ja… Gu­i­bour­gról. Mon­si­eur Gu­i­bour­gról.

Gran­de újra el­hall­ga­tott. Mint­ha ez a köz­lés elég len­ne Ke­me­nes­nek. S ő már min­dent tud­na, mi kö­vet­ke­zik, mit kell ten­nie. Fel­áll­hat és el­me­het. Ke­me­nes La­jos vár­ta a kö­vet­ke­ző mon­da­tot. De az csak egyet­len sza­vas kér­dés volt.

– Érti?

Nem tu­dott mit vá­la­szol­ni. Gran­de köz­ben ki­húz­ta fi­ók­ját, s elő­vet­te az üres pa­pír­la­pot. Szé­pen ki­si­mít­gat­ta, sze­mét rá­me­resz­tet­te, mint­ha ol­vas­na. Ke­me­nes ré­mül­ten bá­mul­ta; Ki van a lis­tán? Csak nem ő? Hi­szen ő nem te­het sem­mi­ről. Őt is el­ad­ta, el­árul­ta Gu­i­bourg. Meg­nyug­tat­ta ma­gát: Gran­de azt mond­ta, hogy a ba­rát­já­ról van szó…

– Az a hely­zet – mond­ta csen­de­sen Gran­de, s nem né­zett fel a pa­pír­já­ból –, hogy mi ola­szok, nem fe­lej­tünk. De fej­jel sem me­gyünk a fal­nak. Gu­i­bourg úr meg­fosz­tott ben­nün­ket né­hány mil­li­ó­tól. Mi meg­foszt­juk az éle­té­től. De nagy bu­ta­sá­got kö­vet­nénk el, ha egy­sze­rű­en le­puf­fan­ta­nánk. Gu­i­bourg úr so­kat tud­hat a je­len­le­gi gaz­dá­i­nak tit­ka­i­ból. Eb­ben a szak­má­ban nem szok­tak cé­get vál­toz­tat­ni. Ő ezt vál­lal­ta. Biz­to­san hosszas mér­le­ge­lés után dön­tött. Igaz?

– Bi­zo­nyá­ra – bó­lo­ga­tott Ke­me­nes.

– De eze­ket a tit­ko­kat ne­künk is tud­nunk kel­le­ne. Igaz?

– Igaz, uram.

– Ho­gyan jut­ha­tunk ezek­hez?

– Nem tu­dom.

– Én igen, ba­rá­tom. Én igen.

Gran­de több­ször is meg­nyom­ta az asz­ta­lon fek­vő kis csen­gőt. Hal­kan ki­nyílt az ajtó, a lány állt a kü­szö­bön. Mo­so­lyog­va né­zett Gran­dé­ra, de nem szólt.

– Az úr inna még egy po­hár­ka ko­nya­kot.

Ke­me­nes, nem mert el­len­kez­ni. Nem sze­ret­te a ko­nya­kot. A whis­kyt igen. A lány töl­tött Ke­me­nes­nek, s újra tál­cán nyúj­tot­ta át a po­ha­rat.

– Kö­szö­nöm.

Gran­de meg­vár­ta, amíg a lány ki­megy, fel­állt, mind két kar­já­val az asz­tal­ra tá­masz­ko­dott, s alig hall­ha­tó­an mond­ta.

– Meg­te­szi ne­künk azt a szí­ves­sé­get, hogy be­szél­get ez­zel a Gu­i­bourg­gal… Igaz?

Ke­me­nes elő­re­dőlt a szé­ken. Sű­rűn bó­lo­ga­tott.

– Ter­mé­sze­te­sen. Ter­mé­sze­te­sen, uram.

– El is vár­tam ma­gá­tól… Mi, ola­szok, nem szok­tunk na­gyot té­ved­ni az em­be­rek meg­íté­lé­sé­ben. Ez már ró­mai ha­gyo­mány. Biz­tos vol­tam ab­ban, hogy nem csa­ló­dom.

Ke­me­nes las­san fel­állt. Ke­zé­ben fog­ta az üres po­ha­rat. S mé­lyen meg­ha­jolt.

– Ben­nem… – Azt akar­ja mon­da­ni, hogy ben­ne nem le­het csa­lód­ni, de nagy­ké­pű­nek tar­tot­ta, in­kább el­hall­ga­tott.

– Ül­jön csak le – in­tett Gran­de. – Ha már így meg­ér­tet­tük egy­mást, ak­kor meg kell be­szél­nünk a ten­ni­va­ló­kat. Ha nin­csen el­le­né­re, be­hí­vom Clear urat, aki se­gí­te­ne ne­künk eb­ben az ügy­ben.

Ter­mé­sze­te­sen nem vár­ta meg Ke­me­nes be­le­egye­zé­sét. Újra a csen­gő­höz nyúlt, meg­nyom­ta a gom­bot. Ab­ban az aj­tó­ban, me­lyen át Ke­me­nes is be­lé­pett a szo­bá­ba, egy ma­gas, vas­tag karú, se­lyem­ru­hás, hosszú sző­ke hajú, har­minc év­nél idő­sebb nő je­lent meg.

– Is­mer­ked­je­nek meg – mond­ta Gran­de. – Ő az, aki­ről már be­szél­tem ma­gá­nak, And­re­as Ho­fer, ő pe­dig Clear úr…

Ke­me­nes ér­tet­le­nül néz­te a nőt, ke­zet fog­tak, de nem kér­dez­te meg, hogy mi­ért úr ez a te­rem­tés. Ez­zel Gran­de sem fog­lal­ko­zott. Mint­ha az len­ne a leg­ter­mé­sze­te­sebb, hogy egy nőt úr­nak szó­lí­ta­nak.

– Tu­do­má­sunk sze­rint – kezd­te Gran­de –, Gu­i­bourg ba­rá­tunk Ma­gyar­or­szá­gon tar­tóz­ko­dik. Ez is kész­te­tett ben­nün­ket arra, hogy ma­gu­kat bízzuk meg az ügy el­in­té­zé­sé­vel. Úgy gon­dol­tuk, együtt több­re men­nek, mint egye­dül. Lé­nye­gé­ben két ma­gyar olyan előny­ben van ab­ban az or­szág­ban, amit más nem tud ki­egyen­lí­te­ni. Igaz?

A nő ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. Gran­de adott tü­zet neki. Ke­me­nest nem kí­nál­ták meg.

– Az utób­bi idő­ben – foly­tat­ta Gran­de – vesz­te­sé­gek ér­tek ben­nün­ket. Ezek kö­zül leg­fá­jóbb, hogy szét­sza­kadt az af­ga­nisz­tá­ni cér­nánk. Vi­szont üz­let­fe­le­ink mi­után a mi em­be­re­in­ket, hogy úgy mond­jam, el­in­téz­ték, kez­dik ke­zük­be ka­pa­rin­ta­ni ma­gát az árut és a szál­lí­tá­si vo­na­lun­kat is. Azt, amit mi olyan ne­he­zen épí­tet­tünk ki. Ezek­ről a dol­gok­ról Gu­i­bourg ba­rá­tunk so­kat tud­hat. Sőt olyan hí­rek is ke­rin­ge­nek, hogy thai­föl­di kap­cso­la­tai is van­nak. Per­sze, mi tud­juk, hogy ő csak egy kis ha­lacs­ka. De leg­alább azt kell ki­nyom­ni be­lő­le, amit ő is­mer. Utá­na az­tán meg­kér­dezzük majd, hogy mi­ért is bu­kott le a mi szép szál­lít­má­nyunk? Dió­héj­ban er­ről van szó. Ed­dig ért­he­tő?

Ke­me­nes nem szólt, Clear úr he­lye­selt.

– Ter­mé­sze­te­sen.

– Nem sze­ret­nénk, ha mi­előtt még el­mon­da­ná a mind­nyá­jun­kat ér­dek­lő tit­ko­kat, meg­hal­na. Utá­na azon­ban… Is­ten ke­zé­ben va­gyunk…

Clear úr el­si­mí­tot­ta comb­ján a vi­rá­gos min­tá­jú se­lyem­ru­há­ját, s kö­zöm­bös han­gon meg­kér­dez­te.

– Ez azt je­len­ti, hogy mi?

Olyan je­len­tő­ség­tel­je­sen né­zett Gran­dé­ra, hogy a fér­fi bó­lo­gat­ni kez­dett.

– Igen.

Ke­me­nes las­san ocsú­dott az ámu­la­tá­ból. Még ott tar­tott, hogy „két ma­gyar”. Vagy­is Clear úr is ma­gyar? Az is ne­he­zen ju­tott el a tu­da­tá­ig, hogy mit je­lent: Gu­i­bourg­ból ki kell nyom­ni, amit tud. És az utol­só be­je­len­tés, ne­kik kell el­in­téz­ni, vagy­is meg­gyil­kol­ni volt ba­rát­ját. Ezt ugyan nem ta­lál­ta meg­le­pő­nek, sok­kal in­kább azt, hogy Gu­i­bourg még él, még­is vé­gig­fu­tott a há­tán a hi­deg. Ed­dig is ölt már em­bert. De a má­sik ke­zé­ben is fegy­ver volt. Most azon­ban a hó­hér sze­re­pé­re kell vál­lal­koz­nia.

– Mind a ket­ten jól bán­nak a fegy­ver­rel – mo­soly­gott Gran­de –, nem le­het sem­mi baj. Ta­lán egyet­len lö­vés ele­gen­dő lesz.

Clear úr el­nyom­ta a ci­ga­ret­tá­ját. Még fúj­ta ki a füs­töt a tü­de­jé­ből, ami­kor ki­je­len­tet­te.

– Én vál­la­lom. – Kis szü­net után hoz­zá­tet­te. – A lö­vést is ter­mé­sze­te­sen.

Ke­me­nes érez­te, hogy neki is nyi­lat­koz­nia kell.

– Én is – krá­kog­ta. – Per­sze, hogy vál­la­lom.

Gran­de elé­ge­det­ten he­he­ré­szett.

– Hát, uram, ma­gá­nak kü­lön oka is van rá. El­hi­szem, hogy örö­mé­re szol­gál ez a fel­adat.

– Ii­igen – mor­mog­ta Ke­me­nes.

– He­lyes, na­gyon he­lyes – nyug­táz­ta Ke­me­nes za­vart igen­jét Gran­de. – Ak­kor út­já­ra is bo­csáj­tom ma­gu­kat. A gróf úr majd el­ma­gya­ráz­za bő­veb­ben a dol­got. Aho­gyan szok­tuk. Én si­kert kí­vá­nok ma­guk­nak, vá­rom a be­szá­mo­lót, s majd ak­kor dön­tünk a ho­no­rá­ri­um­ról is. Rend­ben van így?

Mind a hár­man fel­áll­tak. Ke­me­nes és Clear úr egy­szer­re mond­ták, hogy rend­ben, úgy van jól, aho­gyan Gran­de gon­dol­ja. Csen­ge­tés­re meg­je­lent a lány.

Ke­me­nes még egy­szer vé­gig­né­zett a szo­bá­ban. S azt vet­te ész­re, hogy az egyik fal­ra akasz­tott nagy ala­kú fest­mény sze­me mo­zog.

– Ez egész idő alatt en­gem bá­mult!

Gran­de tá­vo­zás­kor nem fo­gott ke­zet egyi­kük­kel sem.

A gróf úr arány­lag fi­a­tal em­ber volt. Fa­kó­ra dör­zsölt far­mer­ben ül­dö­gélt egy pi­ros szö­ve­tű fo­tel­ban, előt­te pu­cér lá­nyok fény­ké­pét köz­lő la­pok.

– Jó na­pot, jó na­pot! Tes­sék csak jön­ni, meg kell be­szél­nünk né­hány dol­got. De tud­ják mi a leg­el­ső te­en­dő? El­me­gyünk ebé­del­ni. Tu­dok né­hány jó he­lyet, olyan ínyenc fa­la­to­kat szol­gál­nak fel, hogy – cset­tin­tett a nyel­vé­vel. – Egy pil­la­nat tü­re­lem, s már in­dul­ha­tunk is.

Fel­állt, be­ment a szom­széd szo­bá­ba, az aj­tó­nyi­tás­kor lát­szott, hogy für­dő­szo­ba. Hal­lot­ták, hogy meg­nyit­ja a csa­pot. Ke­me­nes az asz­ta­lon ha­gyott la­po­kat né­ze­get­te. Meg­le­pe­té­sé­re egy ma­gyar nyel­vűt ta­lált leg­fe­lül. Szexp­res­so. Be­le­la­po­zott. Jó pa­pí­ron, szép, nem is dur­va ké­pek. Bang­ko­ki lá­nyok.

– Tet­szik? – kér­dez­te a gróf, ami­kor vissza­tért a für­dő­szo­bá­ból. Lát­szott, hogy meg­mos­dott, gön­dör haja vi­zes volt. – Ma­gá­nak adom, ha akar­ja… Én sok­kal job­ban sze­re­tem né­ze­get­ni az élő­ket. Itt a csa­tor­na part­ján, a ki­ra­ka­tok­ban. Csu­pa szép lány! Ha nem lát­ták még, néz­zék meg, mert aki nem sé­tált éj­sza­ka az Oude Kerk kör­nyé­kén, az sem­mit sem lá­tott Amsz­ter­dam­ból. Me­he­tünk ebé­del­ni?

In­dul­tak a gróf után. Szo­bá­kon át, lép­cső­kön le. S va­ló­ban nem a Be­ginj­ho­fon ér­tek az ut­cá­ra. Egy csa­tor­ná­hoz ju­tot­tak, kes­keny híd kö­töt­te össze a két par­tot. Üveg­te­te­jű ha­jók úsz­tak a ví­zen, tu­ris­ták ter­pesz­ked­tek az ülé­se­ken, a hajó or­rá­ból fény­ké­pez­tek. A gróf meg­állt a hí­don.

– In­nen néz­zék Amsz­ter­da­mot! – Büsz­kén, mint a leg­el­fo­gul­tabb lo­kál­pat­ri­ó­ta, mu­tat­ta a Re­ne­szánsz Há­zat, Zu­i­der-kert tor­nyát. – Na, mit szól­nak?!

– Szép – he­lye­selt Ke­me­nes.

Clear urat nem ér­de­kel­te a pa­no­rá­ma, újra ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, az utol­só­ra a cso­mag­ból. Az ezüs­tö­sen csil­lo­gó pa­pír­zacs­kót össze­gyűr­te, s nagy ív­ben a csa­tor­ná­ba dob­ta.

A gróf meg­döb­ben­ve né­zett rá.

– Mit csi­nál? Ilyet itt nem szo­kás.

Clear úr nem ér­tet­te, mi a baja a gróf­nak.

– Mi baj?

A gróf vil­lám­ló sze­mek­kel néz­te a nőt.

– Sem­mi – mond­ta. Az­tán Ke­me­nes­hez for­dul­va hoz­zá­tet­te. – Én Amsz­ter­dam­ban szü­let­tem.

Et­től kezd­ve jó­for­mán csak Ke­me­nes­sel tár­gyalt. Az ud­va­ri­as fiú át­vál­to­zott. Clear úr­ról szin­te tu­do­mást sem vett. Pe­dig a sző­ke­ség ki­vá­ló­an be­szélt hol­lan­dul, mint ki­de­rült a rot­ter­da­mi ki­kö­tő­ben tel­je­sí­tet­te a cég meg­bí­zá­sa­it.

Egy ki­csi­ke ét­te­rem­ben ebé­del­tek. Há­rom-négy ne­héz, fá­ból ké­szült, nagy, ke­rek asz­tal állt a te­rem­ben, vas­tag, sző­nyeg­sze­rű ta­ka­ró­val bo­rí­tot­ták be őket, erre tet­ték az ab­roszt. A gróf a leg­bel­ső­höz ve­zet­te a tár­sa­sá­got. A pin­cér is­me­rős­ként üd­vö­zöl­te, ke­zet is fog­tak.

– Re­ist­ta­fel – mond­ta.

Clear úr a fe­jét ráz­ta, hogy ő nem kér sem­mit, de a gróf meg­is­mé­tel­te a ren­de­lést.

– Dél­ben so­ha­sem eszem – ma­gya­ráz­ta a nő. – Elég a ci­ga­ret­ta.

A pin­cé­rek már szor­gos­kod­tak, hoz­ták a mély ri­zses­tá­lat, kö­rü­löt­te a kü­lön­fé­le szí­nű fű­sze­res hú­sok, s gon­do­san el­he­lye­zett mo­gyo­r­óra­ká­sok, kis tá­lak­ban csil­lo­gó szó­szok, gyü­möl­csök. Sört tet­tek az asz­tal­ra, s egy kan­ná­ban teát. A gróf kedv­tel­ve né­ze­get­te az éte­le­ket, vil­lá­já­val be­le­túrt a hú­sos tá­lak­ba, cset­tin­tett nyel­vé­vel.

– Nos, uram, lás­sunk neki.

Hosszan et­tek, a gróf szin­te min­den fa­lat­hoz ma­gya­rá­za­tot fű­zött, pon­to­san meg­ne­vez­te a fű­sze­re­ket, meg­kós­tol­ta a szó­szo­kat, el­mond­ta, ho­gyan ké­szí­tik. De hoz­zá­tet­te azt is, hogy ő mennyi­re más­kép­pen csi­nál­ja ott­hon.

– Egye­dül élek – las­sú kor­tyok­kal ivott –, szok­tam fő­zőcs­kél­ni. Tud­ja, mi­lyen nagy kony­hám van? – Nem várt vá­laszt, szét­tár­ta a kar­ját. – Mint ez az ét­te­rem… A pul­tot is be­le­szá­mít­va… Majd egy­szer meg­hí­vom ma­gát, s ak­kor majd íz­lel­het iga­zán fi­no­mat!

Clear úr, aki ed­dig nyu­god­tan ül­dö­gélt, a gróf­hoz for­dult.

– Ma­gá­val jól jár­na egy asszony. Ő néz­het­né a mér­kő­zé­se­ket, maga pe­dig kony­ház­na.

A gróf hüm­mö­gött.

– Nyolc évig vol­tam há­zas… S ak­kor egy­ál­ta­lán nem főz­tem. Még egy teát sem.

A pin­cér lé­pett az asz­tal­hoz, a gróf­hoz ha­jolt, va­la­mit sú­gott a fü­lé­be. A gróf szó nél­kül fel­állt, az egyik bar­na fa­aj­tó­hoz lé­pett, ki­nyi­tot­ta és el­tűnt.

Ta­lán egy perc sem telt el, két szür­ke­ru­hás úr jött be az ut­cá­ról. A pin­cér haj­long­va mu­ta­tott ne­kik he­lyet. De nem ül­tek le. Meg­áll­tak az ét­te­rem kö­ze­pén, s min­den­kit szem­ügy­re vet­tek. S az első út­juk Ke­me­ne­sék­hez ve­ze­tett.

– Jó na­pot, asszo­nyom, jó na­pot uram – kö­szönt az idő­sebb, seb­he­lyes arcú fér­fi. Az­tán hal­kan hoz­zá­tet­te. – A pa­pí­ro­kat sze­ret­ném lát­ni. – Egy fém­la­pot vett elő, azt mu­tat­ta a te­nye­ré­ben. – Rend­őrök va­gyunk, uram!