9. Hód és az elárult ügynök

1.

A szál­lo­da hall­já­ban met­szett üveg­csil­lá­rok on­tot­ták a fényt. A por­tá­tól né­hány lé­pés­re, az egyik öb­lös fo­tel­ban hul­lá­mos hajú, szé­les vál­lú fér­fi ül­dö­gélt. Jól sza­bott, mély­bar­na al­pak­ka öl­tö­nye, amely hó­fe­hér ing­gel és csí­ko­zott, vi­lá­gos nyak­ken­dő­vel egé­szült ki, éles el­len­tét­ben állt dur­va arc­vo­ná­sá­val. Szé­les, cson­tos arca és la­pos, hú­sos orra volt a ki­ér­de­me­sült bok­szo­ló­nak. Szür­ke át­me­ne­ti ka­bát­ja a keze ügyé­ben he­vert a fo­tel kar­fá­ján. Egy szí­nes rek­lám­fü­ze­tet la­poz­ga­tott, ame­lyek­kel tele vol­tak a do­hány­zó­asz­ta­lok. Időn­ként fel­emel­te a fe­jét, és kör­be­hor­doz­ta für­ké­sző te­kin­te­tét. Szú­rós, fe­ke­te gomb­sze­me volt.

Egy­szer­re csak a por­ta kö­ze­lé­ben tét­len­ke­dő fér­fi­nak min­den por­ci­ká­ja fe­szült iz­gal­mat árult el. Fel­ső­tes­te elő­re­dőlt, te­kin­te­té­vel vé­gig­pász­táz­ta a le­ér­ke­ző ven­dé­ge­ket, akik el­tűn­tek az ét­te­rem­be ve­ze­tő len­gő­aj­tó mö­gött.

A lift­ből kö­zép­ter­me­tű, egye­nes tar­tá­sú fér­fi lé­pett ki. Alig le­he­tett túl a negy­ve­nen. Gon­do­san hát­ra­fé­sült bar­na haja erő­sen őszült a ha­lán­té­kán. Ele­gáns, sö­tét tweed-öl­tönyt vi­selt, fe­ke­te lakk­ci­pő­vel. Ka­bát nél­kül volt, ami arra val­lott, hogy nem ké­szül el­hagy­ni a szál­lo­dát köz­vet­le­nül a reg­ge­li után. Egye­ne­sen a por­tá­hoz lé­pett.

A hosszú pult mö­gött két egyen­ru­hás al­kal­ma­zott se­rény­ke­dett. Az idő­seb­bik ész­re­vet­te, már­is ott ter­mett, és né­met nyel­ven jó reg­gelt kí­vánt.

– Nem ér­ke­zett le­ve­lem?

– Pil­la­nat tü­rel­met ké­rek; Ha­u­ser úr.

A ko­pasz fő­por­tás egy cso­mag le­ve­let emelt fel, és át­per­get­te uj­jai kö­zött. A vá­ra­ko­zó fér­fi köz­ben gyors ol­dal­pil­lan­tást ve­tett a rek­lám­fü­ze­tet la­poz­ga­tó em­ber­re.

– Saj­nos, nem ér­ke­zett le­ve­le – mond­ta a fő­por­tás.

Otto Ha­u­ser csa­ló­dott ar­cot vá­gott. Kö­szö­nés­kép­pen bic­cen­tett egyet, az­tán sar­kon for­dult. Az ét­te­rem felé in­dult, de hir­te­len meg­tor­pant, meg­ta­pin­tot­ta za­kó­já­nak kül­ső zse­bét, és a por­tá­val szem­ben levő el­áru­sí­tó­pult­hoz ment.

A pult üveg­lap­ja alatt em­lék­tár­gyak, kül­föl­di ci­ga­ret­ták so­ra­koz­tak. Csi­nos, Sas­son frizu­rás lány állt ott sö­tét­kék kosz­tüm­ka­bát­ban, haj­tó­ká­ján fe­hér mű­szeg­fű­vel.

– Pa­ran­csol, uram? – kér­dez­te búgó han­gon.

– Igen, ci­ga­ret­tát…

– Tes­sék vá­lasz­ta­ni.

Az el­áru­sí­tó­pult mö­gött, egé­szen a föl­dig, ha­tal­mas tü­kör ural­ta a fa­lat. Lát­ni le­he­tett a mi­ni­szok­nyás lány for­más üle­pét, láb­ik­rá­ját, telt comb­ja­i­nak egy ré­szét: Otto Ha­u­ser a fe­jét le­hajt­va, la­po­san né­zett a tü­kör­be. Jól lát­ta a por­ta kö­ze­lé­ben tét­len­ke­dő hul­lá­mos hajú fér­fit. Amaz me­rő­en fi­gyel­te őt, még ar­ról is el­fe­lejt­ke­zett, hogy a szí­nes rek­lám­fü­zet­ben oly­kor to­vább­la­poz­zon.

– Ta­lán se­gít­het­nék, ha meg­mon­da­ná, mi­lyet óhajt – je­gyez­te meg a lány.

Otto Ha­u­ser fi­gyel­mét nem ke­rül­te el, hogy a búgó hang­ba re­cse­gés ve­gyült. Tud­ta, mi­ért.

– Nem lá­tom a szo­kott ci­ga­ret­tá­mat – men­te­ge­tő­dzött.

– Lát­hat­ja, uram, ren­ge­teg már­kánk van.

– Cityt szí­vok – mond­ta se­be­sen Otto Ha­u­ser, és a lány­ra mo­soly­gott.

– Ilyen már­kát nem is­me­rek.

– Pe­dig van.

A lány fel­vet­te hű­vös mo­so­lyát. Úgy né­zett, mint me­di­ka a pro­fesszo­rá­ra, aki a gó­lya­ál­dás­ról akar­ja meg­győz­ni. Otto Ha­u­ser a zse­bé­be nyúlt, és elő­húz­ta ke­mény fe­de­lű, üres ci­ga­ret­tás­do­bo­zát. A pult üveg­lap­já­ra tet­te, és meg­pör­get­te az uj­já­val. A lány egész lé­nye egy pil­la­nat alatt meg­vál­to­zott. A hű­vös mo­soly szí­vé­lyes­sé vált, te­kin­te­té­nek éle lágy lett. Meg­cso­dál­ta a még nem lá­tott ci­ga­ret­tás­do­bozt.

– Ta­lán va­la­mi más már­kát ajánl­hat­nék?

Otto Ha­u­ser a pult üve­ge fölé ha­jolt, mi­köz­ben a tü­kör­be pil­lan­tott. A hul­lá­mos hajú e pil­la­nat­ban nem őt fi­gyel­te, ol­dalt bá­mult.

Otto Ha­u­ser ki­egye­ne­se­dett. A sze­me sar­ká­ból lát­ta, hogy az ét­te­rem­be ve­ze­tő aj­tó­nál egy hó­ri­hor­gas, so­vány fér­fi áll, majd vissza­hú­zód­va el­tű­nik az ajtó mö­gött.

– Maga mit szív? – né­zett me­rő­en a lány­ra Otto Ha­u­ser.

A lány el­kap­ta te­kin­te­tét, za­var­tan ki­húz­ta a vit­rin fi­ók­ját.

– Nem va­gyok pro­fi – mond­ta csen­de­sen. Hang­ja ter­mé­sze­te­sen csen­gett, nyo­ma sem volt a mes­ter­kélt bú­gás­nak. – Nagy rit­kán gyúj­tok rá, de a füs­töt ak­kor sem szí­vom le, csak pö­fé­ke­lek. Ta­lán a Marl­bo­rót ked­ve­lem – bi­zony­ta­lan­ko­dott.

Otto Ha­u­ser arca szi­go­rú lett, de hang­ja vi­dá­man csen­gett, ami­kor meg­szó­lalt:

– Le­gyen ha­tá­ro­zott. Mi­cso­da do­log az, ha egy csi­nos nő ennyi­re ha­tá­ro­zat­lan.

A lány bá­jos mo­solyt ve­tett, és egy do­boz Marl­bo­rót tett a pult üveg­lap­já­ra.

Otto Ha­u­ser fi­ze­tett, és ud­va­ri­a­san el­kö­szönt; az ét­te­rem­ben az ab­lak­nál fog­lalt he­lyet, in­nen a par­ko­ló­hely­re lá­tott. A hó­ri­hor­gas ott kint ma­ta­tott egy ho­mok­szí­nű sze­mély­gép­ko­csin, amely bér­au­tó volt, a jel­leg­ze­tes XX-es rend­szám­mal. Szél­ci­bál­ta, hosszú eső­ka­bát­já­ban a ma­gas fér­fi úgy fes­tett, mint vi­har­ban a rúd­já­ra te­ke­re­dett zász­ló.

Idős, so­vány pin­cér ér­ke­zett.

– Pa­ran­csol­jon, uram – mond­ta tö­ké­le­tes né­met ki­ej­tés­sel.

– Sült son­kát to­jás­sal, és egy po­hár sört.

Oda­kint a hó­ri­hor­gas le­zár­ta a ko­csi aj­ta­ját, és el­tűnt a szál­ló eszp­resszó­já­nak aj­ta­ja mö­gött.

Meg­ér­ke­zett a reg­ge­li. A so­vány pin­cér kí­nos pre­cíz­ség­gel tá­lal­ta fel, még a szal­vé­tát is gon­do­san el­iga­zí­tot­ta. Otto Ha­u­ser na­gyon las­san evett, oly­kor be­le­kor­tyolt ita­lá­ba. Mi­kor vég­zett, ma­gá­hoz in­tet­te a pin­cért.

– Akar öt már­kát ke­res­ni? – kér­dez­te.

Az idős em­ber rez­ze­nés­te­len arc­cal né­zett.

– Ki az, aki nem akar öt már­kát ke­res­ni, uram?

– Csu­pán szí­ves­sé­get ké­rek ma­gá­tól.

– Ál­lok ren­del­ke­zé­sé­re.

Otto Ha­u­ser elé­ge­det­ten bó­lin­tott. Za­kó­já­nak bel­ső zse­bé­ből egy do­boz Cityt hú­zott elő. Fel­bon­tot­ta, ki­emelt egy ci­ga­ret­tát, és a do­bozt vissza­süllyesz­tet­te a he­lyé­re. Már­is kat­tant a pin­cér ön­gyúj­tó­ja. Otto Ha­u­ser mé­lyen le­szív­ta a füs­töt, és feje a hall irá­nyá­ba rán­dult.

– Ott bent ücsö­rög egy­hul­lá­mos hajú fér­fi – mond­ta. – Pon­to­san a por­ta mel­lett. Olyan az arca, mint­ha fal­nak ro­hant vol­na. Na­gyon is­me­rős. Úgy rém­lik, már ta­lál­koz­tunk. Hogy hol ta­lál­koz­tunk és mi­kor, azt nem tu­dom.

Az idős pin­cér maga volt a meg­tes­te­sült fi­gye­lem.

– A ne­vét is el­fe­lej­tet­tem – foly­tat­ta Ha­u­ser. – Most mind­ez na­gyon kel­le­met­len, mert meg­lá­tott. Sőt, úgy vet­tem ész­re: rám is­mert. Azt hi­szem, itt la­kik a szál­lo­dá­ban, ta­lán nem is egye­dül. Kü­lön­ben min­den le­het­sé­ges. Még az is le­het, hogy té­ve­dek, és se­hol sem ta­lál­koz­tunk… Tud­ni aka­rom a ne­vét. Hát­ha ez mond va­la­mit, és fel­idé­zi em­lé­ke­ze­te­met.

– Ér­tem, uram – bó­lin­tott a pin­cér.

Otto Ha­u­ser egy pil­la­na­tig maga elé bá­mult, és né­hány­szor meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját.

– Arra ké­rem, a leg­na­gyobb kö­rül­te­kin­tés­sel jár­jon el – mond­ta fi­gyel­mez­te­tő­en. – Nem aka­rom, hogy ér­dek­lő­dé­sem az il­le­tő tu­do­má­sá­ra jus­son.

– Bíz­za rám, uram. Pon­tos vá­laszt kap, a leg­tel­je­sebb diszk­ré­ci­ó­val – mond­ta a pin­cér, és nesz­te­len lép­tek­kel tá­vo­zott.

Jó húsz perc múl­tán tért vissza. Egy szót sem szólt, mint­ha azért ér­kez­ne, hogy az asz­talt rend­be te­gye. Mi­köz­ben ma­ta­tott, apró cé­du­lát ej­tett az ab­rosz­ra. Otto Ha­u­ser nyom­ban rá­tet­te a ke­zét, és ma­gá­hoz húz­ta a cé­du­lát. A te­nye­ré­ben levő öt már­kát az idős em­ber ke­zé­be csúsz­tat­ta. A pin­cér el­tet­te a pénzt és az asz­tal­ra ki­ké­szí­tett össze­get.

– Re­mé­lem, uram, elé­ge­dett a reg­ge­li­vel – mond­ta.

– Na­gyon fi­nom volt.

– Egész­sé­gé­re, uram!

Otto Ha­u­ser gon­dolt egyet, és elő­vet­te az előbb vá­sá­rolt Marl­bo­rót.

– Te­gye el, a ma­gáé – nyúj­tot­ta.

A pin­cér azon­nal el­tün­tet­te a do­boz ci­ga­ret­tát.

– Kö­szö­nöm a sze­mély­zet ne­vé­ben, uram – mond­ta.

Otto Ha­u­ser kör­be­né­zett. Az ét­te­rem­ben már ke­ve­sen vol­tak. Ölé­be ej­tet­te a ke­zét, és szét­si­mí­tot­ta a pin­cér­től ka­pott cé­du­lát.

„Lui­gi Com­bo, Mi­la­no. Pass­eport: Lh 00034789. Ho­tel: 208.” ol­vas­ta. Tár­cá­já­ba he­lyez­te a cé­du­lát és fel­állt az asz­tal­tól.

A hall­ban töb­ben ül­dö­gél­tek, ki­sebb cso­por­tok­ba ve­rőd­ve be­szél­get­tek az em­be­rek. A por­ta mel­lett azon­ban üre­sen tá­ton­gott a fo­tel. A hul­lá­mos hajú fér­fi a be­já­ra­ti üveg­aj­tó­nál ácsor­gott.

Otto Ha­u­ser a har­ma­dik eme­le­ten szállt ki a lift­ből. Ki­nyi­tot­ta a szo­bá­ját, és mi­után be­lé­pett, gon­do­san be­zár­ta az aj­tót. A kul­csot be­lül­ről a zár­ban hagy­ta. Ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és az ab­lak­hoz lé­pett. Töp­ren­gő arc­cal bá­mult az ut­cá­ra.

Oda­kint vál­to­zat­la­nul sze­mer­kélt az eső. Pisz­kos­szür­kén höm­pöly­gött a Duna. A túl­só part ho­mály­ba ve­szett. A fo­lyó kö­ze­pén kis hajó ván­szor­gott az ár­ral szem­ben, pe­re­mé­ig me­rült sú­lyos uszá­lyo­kat von­tat­va. A fo­lyót át­íve­lő csip­ké­zett tor­nyú, szür­ke vas­hí­don sár­ga vil­la­mos ha­ladt Pest­nek, az­tán be­le­ol­vadt a szür­ke­ség­be. A gép­ko­csik égő ref­lek­to­rok­kal; csi­ga­las­sú­ság­gal gu­rul­tak.

Otto Ha­u­ser el­lé­pett az ab­lak­tól. A szek­rény pol­cá­ról fe­ke­te, négy­szög­le­tes ak­ta­tás­kát emelt le, és a do­hány­zó­asz­tal­hoz te­le­pe­dett. A tás­ká­ból ki­csiny jegy­zet­tömb, go­lyós­toll és át­lát­szó ra­gasz­tós cel­lu­lo­id sza­lag ke­rült elő. Fel­gyúj­tot­ta az asz­ta­li lám­pát, ki­nyi­tot­ta a jegy­zet­töm­böt, és uj­já­nak kör­mé­vel ki­pat­tin­tot­ta a ke­mény fe­dél szé­lét. A fe­dél alól egy la­pot hú­zott ki, ame­lyen kü­lön­bö­ző szám­so­rok vol­tak. Ezt maga elé tet­te, és se­be­sen írni kez­dett jegy­zet­tömb­jé­be.

A ki­té­pett la­po­kat egy­más­ra he­lyez­te, el­iga­zí­tot­ta a szé­le­ket, hogy azok fed­jék egy­mást, az­tán annyi­ra össze­haj­to­gat­ta az egé­szet, hogy pár mil­li­mé­ter vas­tag, pi­ciny, négy­zet ala­kú lap lett be­lő­le.

Az ak­ta­tás­ká­ból va­do­na­túj zseb­rá­di­ót vett elő. Le­pat­tin­tot­ta a hát­só bo­rí­tó­fe­de­let. Bel­ső ol­da­lá­ra szeg­le­tes pa­pír volt ra­gaszt­va, ame­lyen mű­sza­ki ada­tok, áram­kö­ri csat­la­ko­zá­sok vol­tak fel­tün­tet­ve.

Vi­gyáz­va le­szed­te a pa­pírt, és egy tű­vel apró szá­mo­kat kar­colt sor­ba szed­ve a fe­dél­re. Mi­után vég­zett, a rejt­jel­kulcs alap­ján el­len­őriz­te a szá­mo­kat. A mű­sza­ki ada­to­kat tar­tal­ma­zó pa­pír­la­pot az­tán rá­ra­gasz­tot­ta a szá­mok­ra, és a bo­rí­tó­fe­de­let vissza­tet­te a he­lyé­re.

Otto Ha­u­ser elé­ge­det­ten dőlt hát­ra a fo­tel­ben. Per­ce­kig maga elé bá­mult, az­tán fel­állt és az ab­lak­hoz ment. Mé­lyen le­ha­jol­va be­né­zett a pár­kány alá. A pár­kány hosszá­ban, a desz­ka és a fal kö­zött, vé­kony rés hú­zó­dott. Térd­re eresz­ke­dett, az össze­haj­tott pa­pír­da­rab­kát a rés­be he­lyez­te, majd egy cel­lu­lo­id­sza­lag-da­rab­bal a rést le­ra­gasz­tot­ta.

Is­mét a fo­tel­ba ro­gyott, és le­ve­tett za­kó­ját tér­dé­re fek­tet­te. A zakó bel­ső zse­bé­ből ci­ga­ret­ta­do­boz ala­kú, la­pos tár­gyat emelt ki, amely vé­kony drót­szá­lon csat­la­ko­zott a haj­tó­ka mögé be­akasz­tott ing­gomb nagy­sá­gú mik­ro­fon­hoz. A ki­sze­relt ké­szü­lé­ket az asz­tal­ra he­lyez­te, majd szét­szed­te. A pa­rá­nyi sza­la­got fém­tok­ba tet­te, és több da­ra­bot le­té­pett a cel­lu­lo­id sza­lag­ból.

A für­dő­szo­bá­ba ment, s a fém­to­kot a mos­dó al­já­nak hát­só pe­re­mé­hez erő­sí­tet­te a cel­lu­lo­id sza­la­gok­kal. Mint aki jól vé­gez­te dol­gát, meg­könnyeb­bül­ten só­haj­tott fel. Min­dent vissza­pa­kolt az ak­ta­tás­ká­já­ba. A tás­kát le­zár­ta és a szek­rény­be tet­te. Fel­vet­te za­kó­ját, be­le­bújt koc­kás át­me­ne­ti ka­bát­já­ba. A mi­ni­a­tűr mag­ne­to­font a mik­ro­fon­nal és a vé­kony drót­tal együtt a ka­bát zse­bé­be süllyesz­tet­te, és ke­zé­ben a ka­lap­já­val ki­lé­pett a fo­lyo­só­ra. Az aj­tót gon­do­san be­zár­ta.

Gya­log in­dult le­fe­lé. A fo­lyo­só vé­gén be­le­üt­kö­zött a sö­tét­kék kosz­tü­mös, fe­ke­te hajú lány­ba, aki ép­pen le­fe­lé igye­ke­zett.

– Bo­csá­nat – men­te­ge­tő­dzött.

A lány za­var­tan meg­iga­zí­tot­ta a ha­ját.

– Nem tör­tént sem­mi, uram – mo­soly­gott.

– Ké­rem, ne ért­sen fél­re, de ön na­gyon csi­nos. Be­szél­ni sze­ret­nék ma­gá­val. Őszin­tén meg­vall­va, egy szí­ves­sé­get kér­nék. Nem nagy do­log, de se­gí­te­ne raj­tam.

– Ne­künk nem sza­bad fog­lal­koz­nunk a ven­dé­gek­kel, csak hi­va­ta­lo­san, ami a mun­ka­kö­ri fel­ada­tunk.

– Pe­dig csak maga se­gít­het raj­tam. És én tel­jes mér­té­kig meg­bí­zom ma­gá­ban. Is­mét­lem, ké­rem, ne ért­sen fél­re.

– Eset­leg dél­után négy­kor – bi­zony­ta­lan­ko­dott a lány. – Per­sze, nem itt – mond­ta, és za­vart lett.

– Ta­lán egy kö­ze­li presszó­ban vagy va­la­mi nyil­vá­nos he­lyen.

Otto Ha­u­ser saj­nál­koz­va in­gat­ta a fe­jét.

– Nem hagy­ha­tom el a szál­lo­dát.

A lány ér­tet­le­nül né­zett.

– Egy sür­gős üze­ne­tet vá­rok – ma­gya­ráz­ta Otto Ha­u­ser. – Ép­pen ez­zel függ össze, amit ma­gá­tól aka­rok.

– Pe­dig itt bent le­he­tet­len be­szél­get­nünk. Meg­lát­hat­nak, jog­gal hi­he­tik, hogy ma­gán­be­szél­ge­tést foly­ta­tunk.

– Már mi­óta itt ál­lunk, és sen­ki sem jött.

– To­vább már nem áll­ha­tok itt. Egy­ál­ta­lán, mennyi idő kell ah­hoz, hogy el­mond­ja, mit is kí­ván tő­lem?

– Tíz perc.

A lány csi­nos arca két­ke­dést tük­rö­zött.

– Tíz perc, az sok – mond­ta. – Ad­dig nem áll­ha­tok itt. Ta­lán csak egy meg­ol­dás akad­hat. A presszó­ban be­szél­het­nénk egy ke­ve­set. Oda min­den fel­tű­nés nél­kül át­me­he­tek. De csak a bár­pult­hoz. Asz­tal­hoz nem ül­he­tek. És csak egy ká­vé­ra.

– A ven­dé­gem…

– A ven­dé­ge nem le­szek, mert nem is le­he­tek. Ma­gam fi­ze­tem a ká­vét.

– Le­het­sé­ges len­ne ez egy fél órán be­lül?

A lány bó­lin­tott.

– Le­gyen lent az eszp­resszó bár­pult­já­nál – mond­ta. – A vé­gé­be ül­jön, ott ilyen­kor egy sor szék sza­bad. – Mo­solyt ve­tett, és in­dult vol­na, de Otto Ha­u­ser meg­szó­lalt:

– Vár­jon még egy pil­la­na­tig. Va­la­mit most kell oda­ad­nom ma­gá­nak, mert ott min­den­ki ész­re­ve­he­ti, hogy tő­lem kap­ja, és még aján­dék­nak gon­dol­hat­ják.

– Mit akar ne­kem adni?

– Ami hoz­zá­tar­to­zik a be­szél­ge­té­sünk­höz.

A lány­nak fel­sza­ladt a szem­öl­dö­ke.

– Le­gyen nyu­godt, sem­mi sza­bály­ta­lan­ság – foly­tat­ta Otto Ha­u­ser. Ép­pen arra aka­rom kér­ni, hogy azt a bi­zo­nyos cse­kély­sé­get át­ad­ja va­la­ki­nek, aki­vel kép­te­len va­gyok össze­fut­ni idő­tor­ló­dás mi­att. Rög­vest ho­zom.

– Ké­rem, si­es­sen…

Otto Ha­u­ser gyor­san vissza­ment a szo­bá­já­ba. Az ak­ta­tás­ká­ból ki­vet­te a zseb­rá­di­ót. Vil­la­nás­nyi ide­ig té­to­vá­zott, az­tán zse­bé­ből elő­húz­ta arany ön­gyúj­tó­ját. Mind­ket­tőt pa­pír­ba cso­ma­gol­ta, és már­is in­dult. A kék kosz­tü­mös lány ott to­por­gott a lép­cső­fel­já­ró­nál.

– Tes­sék – nyúj­tot­ta át a cso­ma­got.

– Ez az a bi­zo­nyos do­log? – kér­dez­te a lány.

– Igen. Egy zseb­rá­dió és ön­gyúj­tó – mond­ta Otto Ha­u­ser.

Ki­vet­te a tár­cá­ját, és egy pa­pírt nyúj­tott a lány­nak.

– Hogy mennyi­re le­gá­lis, itt van a zseb­rá­dió vám­cé­du­lá­ja. Aján­dék. A töb­bit majd szó­ban az eszp­resszó­ban. A cso­ma­got pe­dig te­gye el va­la­ho­vá.

– Pon­to­san fél óra múl­va. Ha le­het, le­gyen jó­val előbb ott ja­va­sol­ta a lány.

El­vet­te a cso­ma­got és a vám­cé­du­lát, majd le­si­e­tett a lép­csőn.

Otto Ha­u­ser előbb ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, majd ké­nyel­me­sen le­ment a hall­ba. A por­tán le­ad­ta a szo­ba­kul­csát, és fe­jé­be csap­ta ka­lap­ját.

– Ha te­le­fo­non ke­res­né­nek, ki­men­tem a ko­csim­hoz – mond­ta.

A ko­pasz­fő­por­tás mé­lyet bó­lin­tott.

– Igen, uram, a par­ko­ló­he­lyen ta­lál­ha­tó.

– Ké­sőbb az eszp­resszó­ban.

– Az eszp­resszó­ban. Ér­tem, Ha­u­ser úr.

A hall kö­ze­pe tá­ján, az egyik élénk kék plüss­fo­tel­ban, a hó­ri­hor­gas fér­fi tét­len­ke­dett.

Otto Ha­u­ser cin­kos pil­lan­tást vál­tott az el­áru­sí­tó­pult mö­gött ma­ta­tó lánnyal, az­tán vé­gig­ment a bor­dó kó­kusz­sző­nye­gen. Ki­lé­pett az üveg­aj­tón, és meg­állt a sze­mer­ké­lő eső­ben. Mi­köz­ben fel­tűr­te ka­bát­ja gal­lér­ját, a vál­la fe­lett hát­ra­te­kin­tett. A hó­ri­hor­gas ép­pen ak­kor állt fel a fo­tel­ból.

A meggy­pi­ros BMW a par­ko­ló kö­ze­pén állt. Otto Ha­u­ser egye­ne­sen a ko­csi­hoz ment. Nem kel­lett a fe­jét for­gat­nia ah­hoz, hogy fel­fe­dez­ze a ho­mok­szí­nű gép­ko­csit. Ott állt a par­ko­ló szé­lén, ahol ré­geb­ben volt, ami­kor az ét­te­rem ab­la­kán át ala­po­san meg­néz­te ma­gá­nak. A hul­lá­mos hajú fér­fi is fel­buk­kant. Az eszp­resszó­ból lé­pett ki, és a ho­mok­szí­nű ko­csi­hoz ment. Otto Ha­u­ser ki­nyi­tot­ta a BMW aj­ta­ját, de, nem szállt be. Mé­lyen be­ha­jolt a ko­csi­ba, mint­ha ke­res­ne va­la­mit. Kis­vár­tat­va fel­egye­ne­se­dett, és kulcs­ra zár­ta az aj­tót. Gya­log in­dult a fo­lyón át­íve­lő híd­hoz. Át­vá­gott az út­tes­ten, és rá­ka­nya­ro­dott a híd­ra. Rá­érő­sen lép­ke­dett, mint­ha csak sé­tál­ni tá­madt vol­na ked­ve. A híd kö­ze­pe tá­ján járt, ami­kor ész­re­vet­te a hul­lá­mos ha­jút. Az ép­pen ak­kor lé­pett a híd­ra.

Otto Ha­u­ser a ka­bát­zseb­be süllyesz­tet­te ke­zét, és meg­mar­kol­ta a mi­ni­a­tűr mag­ne­to­font. Egy cso­port kis­is­ko­lás jött szem­be. A gye­re­kek vi­dá­man zsi­bong­tak, egy­mást lök­dös­ték. Otto Ha­u­ser szo­ro­san a híd­kor­lát­nál ha­ladt, hogy utat en­ged­jen a gye­re­kek­nek. Vissza­fog­ta lép­te­it, és ami­kor azok el­ha­lad­tak mel­let­te, utá­nuk for­dult. A gye­rek­cso­port pil­la­nat­ra el­ta­kar­ta elő­le a nyo­mát kö­ve­tő fér­fit.

Otto Ha­u­ser ki­rán­tot­ta ke­zét ka­bát­zse­bé­ből, és anél­kül hogy le­né­zett vol­na a kor­lát rése kö­zött, a víz­be dob­ta a pi­ciny mag­ne­to­font.

Mind­ez röp­ke pil­la­nat volt csu­pán. To­vább­ra is an­da­log­va ha­ladt, majd csak ké­sőbb nyúj­tot­ta meg lép­te­it. A híd vé­gé­nél vissza­for­dult.

A hul­lá­mos hajú fér­fi a kor­lát­ra kö­nyö­költ, és úgy tett, mint­ha a rak­par­ton dü­bör­gő for­gal­mat bá­mul­ná.

Otto Ha­u­ser vissza­ment a szál­lo­dá­hoz, és be­lé­pett az eszp­resszó­ba.

A he­lyi­ség elég zsú­folt volt, de a bár­pult­nál bő­ven akadt hely. A leg­szél­ső szék­re ku­po­ro­dott fel, és ká­vét ren­delt. Már jött is a fe­ke­te hajú lány. El­fog­lal­ta az Otto Ha­u­ser mel­let­ti szé­ket, rá­mo­soly­gott, az­tán egy blok­kot adott a pult mö­gött levő nő­nek.

– Erős le­gyen a kávé, Mag­di­kám – mond­ta.

Otto Ha­u­ser a tér­dé­re tet­te ka­lap­ját, és rá­kö­nyö­költ a pult­ra.

– Nem vet­ték ész­re ma­gá­nál a cso­ma­got? – kér­dez­te hal­kan.

A lány a vál­lát rán­dí­tot­ta.

– Ugyan ki­nek tűnt vol­na fel? Nyom­ban a tás­kám­ba tet­tem. De most már mond­ja el, mi a cél­ja ez­zel? Egy­ál­ta­lán, mi­lyen szí­ves­sé­get kér tő­lem? Re­mé­lem, hin­ni fo­gok – mond­ta je­len­tő­ség­tel­je­sen.

Otto Ha­u­ser fél­for­du­la­tot tett a lány felé, és olyan ar­cot vá­gott, mint­ha az idő­já­rás­ról be­szél­get­né­nek.

– Ezt úgy mond­ta, mint­ha már most sem hin­ne. Mi­ért csak re­mé­li?

– Há­áát – mond­ta a lány, és ég­nek emel­te a sze­mét.

– Azt sem tud­ja, mit aka­rok, és már ké­tel­ke­dik.

– Majd meg­ma­gya­rá­zom két­ke­dé­sem okát. El­ső­sor­ban a ci­ga­ret­ta­vá­sár­lás, má­sod­sor­ban a tá­vo­zá­sa. Két eset­ben nem volt őszin­te. Mi­ért len­ne az most, a har­ma­dik eset­nél? – kér­dez­te a lány.

Vi­dám volt az arca, te­kin­te­té­nek nem volt éle.

– Nem ér­tem, ked­ves höl­gyem…

– Nos, bő­vebb ma­gya­rá­zat. Az előbb az egyik pin­cér fel­aján­lott ne­kem egy do­boz Marl­bo­rót, hogy ve­gyem vissza ju­tá­nyos áron. Húsz fo­rin­tért. Ná­lam ugyan­ez har­minc­két fo­rint. Azt mond­ta, egy ven­dég ked­ves­ke­dett vele neki. Lát­tam a do­bo­zon, hogy a kész­let­em­ből való. Ez ide­ig a mai na­pon csak egy ilyen do­boz ci­ga­ret­tát ad­tam el ven­dég­nek. Ma­gá­nak, uram. Mind­eb­ből mi kö­vet­ke­zik?

Otto Ha­u­ser el­mo­so­lyo­dott. Most már tud­ta, mire cél­zott ez­zel a lány.

– Mi kö­vet­ke­zik? – kér­dez­te.

– Az kö­vet­ke­zik, hogy ön, uram, nem mon­dott iga­zat, ami­kor azt ál­lí­tot­ta: ki­fo­gyott a ci­ga­ret­tá­ja.

– Meg­bo­csát­ha­tat­lan bűn – bó­lin­tott Otto Ha­u­ser.

A ki­szol­gá­ló­nő két ká­vét tett elé­jük. A lány fe­jét – bic­cen­tet­te a nő felé, az­tán Otto Ha­u­ser ar­cá­ba né­zett.

– Egye­lő­re meg­bo­csát­ha­tat­lan – mond­ta.

– Te­hát idő­le­ges. Ak­kor van re­mé­nyem.

– At­tól függ, ho­gyan dön­tök.

– És mi­kor dönt?

– Majd ami­kor meg­tu­dom, mi­lyen szí­ves­sé­get kí­ván tő­lem – mond­ta a lány.

Anél­kül, hogy cuk­rot tett vol­na a ká­vé­já­ba, be­le­kor­tyolt, majd le­tet­te a csé­szét és vá­ra­ko­zó­an né­zett.

Otto Ha­u­ser két cuk­rot tett a ká­vé­já­ba, meg­ka­var­ta, és egy haj­tás­ra ki­it­ta.

– Ezek sze­rint a má­sik fal­ren­ge­tő ha­zug­sá­gom, hogy ki­jöt­tem a szál­lo­dá­ból. Mert ugye­bár azt mond­tam: nem hagy­ha­tom el.

A lány Otto Ha­u­ser ar­cát für­kész­te.

– Igen – mond­ta.

– A ko­csim­hoz kel­lett men­nem. Va­la­mit ben­ne hagy­tam, és szük­sé­gem van rá. Kü­lön­ben a por­tás még azt is tud­ja, hogy most itt va­gyok. Va­ló­ban fon­tos te­le­font vá­rok. A ci­ga­ret­ta­vá­sár­lás­ba be­ta­lált. Ürügy volt. Már ak­kor az járt a fe­jem­ben, hogy ma­gá­tól ké­rek szí­ves­sé­get.

A lány ke­reszt­be ve­tett láb­bal ült a bár­szé­ken, for­más comb­ja mé­lyen ki­vil­lant a pi­ciny szok­nyá­ból. Ap­ró­kat kor­tyolt a ká­vé­já­ból. Az ar­cán nem volt fes­ték, csu­pán telt aj­kát rú­zsoz­ta ki hal­vány­pi­ros­ra. Otto Ha­u­ser úgy em­lé­ke­zett, hogy ami­kor ki­jött a szál­lo­dá­ból, a lány aj­kán sem­mi sem volt.

– És mi a te­en­dőm az­zal a rá­di­ó­val meg az ön­gyúj­tó­val?

– Aki­nek hoz­tam; az majd je­lent­ke­zik ma­gá­nál. Át­ad­ja, és ez­zel ele­get tett a ké­ré­sem­nek – mond­ta Otto Ha­u­ser.

Éles pil­lan­tást ve­tett a pult mögé. A fa­lat koc­kás tü­kör­la­pok bo­rí­tot­ták. Lát­ta, amint a hó­ri­hor­gas fér­fi be­lép az aj­tón, kö­rül­néz, és he­lyet fog­lal az egyik asz­tal­nál.

– Mi­ért nem maga adja át? – tu­da­kol­ta a lány.

Le­tet­te csé­szé­jét, és szem­be­for­dult Otto Ha­u­ser­ral.

– Mel­les­leg, most már iga­zán meg­kí­nál­hat­na szo­kott ci­ga­ret­tá­já­val, az­zal a City­vel. Leg­alább meg­tu­dom, mi­lyen. Ta­lán job­ban fog íz­le­ni, mint a Marl­bo­ro.

Otto Ha­u­ser ele­get tett a ké­rés­nek. Tü­zet adott, és maga is rá­gyúj­tott. A lány igye­ke­zett ru­ti­nos do­há­nyos­ként vi­sel­ked­ni, de moz­du­la­tai el­árul­ták gya­kor­lat­lan­sá­gát.

– Ma­gam azért nem ad­ha­tom át ezt az aján­dé­kot, mert el kell utaz­nom – ma­gya­ráz­ta Otto Ha­u­ser.

– Cé­gem­nél prob­lé­mák adód­tak, ezért sür­gő­sen vissza­té­rek Mün­chen­be. Egy jó ba­rá­tom kért meg, hogy hoz­zam el a rá­di­ót aján­dék­ba egyik ro­ko­ná­nak, aki itt él, Bu­da­pes­ten. Nos, a ro­kon je­len­leg vi­dé­ken van, csak a jövő hét ele­jén ér­ke­zik Bu­da­pest­re. Úgy volt, hogy ma­gam is ad­dig ma­ra­dok. Ezért kel­lett köz­ve­tí­tőt ta­lál­nom, aki­nél a rá­di­ót hagy­ha­tom. Elő­re­bo­csá­tom, le­gá­lis do­log­ról van szó, csak a ma­gam meg­nyug­ta­tá­sa­kép­pen vá­lasz­tot­tam olyan va­la­kit, aki­ben, úgy ér­zem, meg­bíz­ha­tok.

– És ez a meg­bíz­ha­tó sze­mély én va­gyok.

– Igen, ked­ves hölgy. Rá­adá­sul csi­nos, ba­rát­sá­gos.

A lány ar­cán za­var fu­tott vé­gig. Né­há­nyat pöf­fen­tett ci­ga­ret­tá­já­ból.

– És az ön­gyúj­tó? Az kié? Ed­dig csak a rá­di­ó­ról volt szó, az ön­gyúj­tó­ról nem be­szélt – mond­ta.

– Az ön­gyúj­tó a köz­ve­tí­tő tisz­te­let­dí­ja.

A lány hi­tet­len­ked­ve né­zett. A sze­me ke­rek­re tá­gult, telt ajka szét­nyílt. Lát­ni le­he­tett hó­fe­hér fog­so­rá­nak szé­lét. Hir­te­len ma­gá­hoz tért, egy moz­du­lat­tal el­nyom­ta ci­ga­ret­tá­ját a pul­ton levő ha­mu­tar­tó­ban, és meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem le­het. Ez egy arany ön­gyúj­tó – mond­ta.

Ki­dug­ta a nyel­vét, és se­be­sen meg­nyal­ta né­hány­szor telt aj­kát.

– Ezért sza­bály­ta­lan. Ara­nyat ugyan­is nem sza­bad csak úgy aján­dé­koz­ni. Ti­tok­ban le­het, ha sen­ki nem tud róla. Mi­vel ma­gá­ban meg­bí­zok, tu­dom, nem te­szi ezt szó­vá sen­ki­nek sem. Ezért nyu­god­tan el­fo­gad­hat­ja. Szí­ves­sé­gé­hez és csi­nos­sá­gá­hoz mél­tó tisz­te­let­díj­ról gon­dos­kod­tam.

– Ezt én nem fo­gad­ha­tom el.

Otto Ha­u­ser mé­lyen meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját, az­tán a ha­mu­tar­tó­ban el­nyom­ta.

– Fi­gyel­jen rám, ked­ves höl­gyem – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan.

A hang­ja in­kább ke­mény volt, mint szí­vé­lyes.

– Ná­lunk azt a szót: in­gyen, nem is­me­rik – foly­tat­ta csen­de­sen.

– Min­dent mér­cé­vel mé­rünk, még a szí­ves­sé­get is. Mi, ha ké­rünk, fi­ze­tünk. Csu­pán a szép sze­mért oda­kint ná­lunk egy kéz­moz­du­la­tot sem tesz­nek, ha­csak nem sa­ját ma­gá­ért te­szi az em­ber. Ne­kem is meg­van a ma­gam mér­cé­je, és mó­dom­ban áll ezt a mér­cét ma­ga­sabb­ra he­lyez­ni még ak­kor is, ha csu­pán je­len­ték­te­len szí­ves­ség­ről van szó. Nem aka­rom sem­mi­re sem rá­be­szél­ni. Azt tesz, amit akar. De ne fe­lejt­kez­zen el ar­ról, hogy szám­ta­lan em­bert ta­lá­lok itt a szál­lo­dá­ban, aki kész öröm­mel meg­te­szi ne­kem a kért le­gá­lis szí­ves­sé­get ezért az arany ön­gyúj­tó­ért. Ter­mé­sze­te­sen fi­gyel­mez­te­tem, hogy hall­gat­nia kell mind­ar­ról, ami­re kér­tem ma­gát. Azért, mert arany­tár­gyat nem sza­bad ide be­hoz­ni és el­fo­gad­ni kül­föl­di­től, amely el­ke­rül­te a vá­mot. Majd leg­kö­ze­lebb, ha Bu­da­pest­re ér­ke­zem, le­het, olyan szán­dék­kal kö­ze­le­dem ma­gá­hoz, ami­ből arra kö­vet­kez­tet, hogy ud­va­rol­ni pró­bá­lok. Ha ne­tán ak­kor aka­rok ma­gá­nak ilyen aján­dé­kot adni, jog­gal el­uta­sít­hat­ja.

A lány mé­lyet bó­lin­tott, és nem vet­te le a sze­mét Otto Ha­u­ser ar­cá­ról. Aj­ká­nak szeg­le­té­ben mo­soly buj­kált.

– Ki­nek kell konk­ré­tan át­ad­nom a rá­di­ót? – kér­dez­te hal­kan.

– Nem tu­dom.

– Nem tud­ja? – ámul­do­zott a lány.

– Nem. Csak annyit tu­dok, hogy a ba­rá­tom kö­ze­li ro­ko­na. Min­den­eset­re en­gem fog ke­res­ni.

– Ak­kor ho­gyan fog hoz­zám el­jut­ni?

– Egy­sze­rű az egész. Tá­vi­ra­to­zok a ba­rá­tom­nak, az pe­dig nyom­ban sür­gö­nyöz ide Bu­da­pest­re a ro­ko­ná­nak, hogy ne en­gem ke­res­sen, ha­nem ma­gát. Bíz­za rám, ezt meg­szer­ve­zem. Ha sza­bad­na meg­tud­nom a be­cses ne­vét?

– Sas Má­ria.

Otto Ha­u­ser is be­mu­tat­ko­zott, az­tán szé­les mo­soly­ra húz­ta a szá­ját.

– Ér­de­kes – mond­ta el­gon­dol­koz­va.

A lány za­vart moz­du­lat­tal si­mí­tot­ta le a ha­ját.

– Mi ér­de­kes? – kér­dez­te.

– Bu­da­pes­ten már né­hány­szor be­mu­tat­tak höl­gyek­nek. Mir­jam, Mi­et­te, Lo­re­ley, és mit tu­dom én mi­cso­da ne­vek­kel ta­lál­koz­tam már. Maga az egyet­len Má­ria, és ez mu­tat­ja: jól vá­lasz­tot­tam.

A lány mé­lyen el­pi­rult.

– Mond­hat­tam vol­na va­la­mi más ne­vet is – vé­le­ke­dett da­co­san.

– Igen, de ne­kem tet­szett, hogy nem mon­dott más ne­vet. Ha leg­kö­ze­lebb Bu­da­pest­re jö­vök, is­mét itt szál­lok meg. Ak­kor már jó is­me­rős­ként üd­vö­zöl­he­tem, és nem ve­szi majd to­la­ko­dás­nak, ha meg­hí­vom egy va­cso­rá­ra a Ma­xim­ba. Egy üveg Mumm pezs­gő­re. Vagy, ha úgy tet­szik, ket­tő­re.

– Mi­kor jön leg­kö­ze­lebb? – buk­kant ki a kér­dés a lány­ból.

Otto Ha­u­ser te­kin­te­té­vel vé­gig­ta­po­gat­ta a lány sza­bá­lyos ar­cá­nak min­den pont­ját, és hal­kan meg­szó­lalt:

– Ta­vasz vé­gén vissza­té­rek. Ta­lán a sza­bad­sá­go­mat is itt töl­töm a Ba­la­ton­nál. Nem­csak raj­tam mú­lik.

– Na­gyon szép a Ba­la­ton. Lát­ta már?

– Csak fu­tó­lag. Pár na­pot töl­töt­tem Sió­fo­kon.

– Men­nem kell – mond­ta a lány, és arca őszin­te saj­nál­ko­zást fe­je­zett ki. – Ke­res­het­nek, és nem aka­rom, hogy bár­ki­nek is fel­tűn­jön tá­vol­ma­ra­dá­som. Igaz; szól­tam a por­tás­nak, hogy át­jö­vök egy fe­ke­té­re, de mit le­het tud­ni.

Otto Ha­u­ser meg­adó­an bó­lin­tott. Is­mét a tü­kör­la­pok­ba pil­lan­tott.

A hó­ri­hor­gas fér­fi ma­gá­ba ros­kad­tan ült az asz­tal­nál, és fa­po­fá­val szív­ta ci­ga­ret­tá­ját.

– Te­hát, ked­ves Sas Má­ria – szó­lalt meg Otto Ha­u­ser –, az il­le­tő, aki a rá­di­ó­ért jön, ma­gát fog­ja név sze­rint ke­res­ni. Le­het, nem is tu­da­ko­zó­dik, ha­nem egye­ne­sen ma­gá­hoz lép. Csak a ne­ve­met fog­ja mon­da­ni, te­hát rám hi­vat­ko­zik. Adja át neki a zseb­rá­di­ót. ez­zel tel­je­sí­tet­te a kí­ván­sá­go­mat. Az ön­gyúj­tót pe­dig hasz­nál­ja, ami­lyen rit­kán gyújt rá, soha nem fogy ki ab­ból a gáz. Ké­rem, ne fe­lejt­se el a ne­ve­met.

– Otto Ha­u­ser – mond­ta lá­gyan a lány. Nyú­lánk tes­te meg­fe­szült, és le­csú­szott a ma­gas bár­szék­ről. Otto Ha­u­ser me­rész pil­lan­tást ve­tett a lány mel­lén fe­szü­lő kosz­tüm­re.

– Hol­nap uta­zom csak el. Dél­után. Ha nem ta­lál­koz­nánk, ak­kor a ta­vasz vé­gén szá­mít­hat meg­hí­vá­som­ra a Ma­xim­ba – mond­ta.

– Ak­kor a mi­előb­bi vi­szont­lá­tás­ra.

Otto Ha­u­ser nem né­zett a lány után. Vissza­kö­nyö­költ a bár­pult­ra. majd ami­kor a fel­szol­gá­ló­nő oda­ér­ke­zett, ki­fi­zet­te a ká­vé­ját. A hó­ri­hor­gas úgy ült a szé­kén, mint aki kar­dot nyelt, és szú­rós pil­lan­tá­so­kat ve­tett fe­lé­je.

Otto Ha­u­ser át­vo­nult az ét­te­rem­be. Fel­akasz­tot­ta ka­bát­ját a fo­gas­ra, és ugyan­ah­hoz az asz­tal­hoz ült, ahol reg­ge­li­zett. Ugyan­az a so­vány, idős pin­cér szol­gál­ta ki. Könnyű ebé­det ren­delt, és mi­után el­fo­gyasz­tot­ta, nyom­ban fi­ze­tett. A te­te­mes bor­ra­va­ló lát­tán a pin­cér meg­ha­jolt, majd kész­sé­ge­sen ug­rott a fo­gas­hoz, hogy fel­se­gít­se a ka­bá­tot. Otto Ha­u­ser egy kéz­moz­du­lat­tal el­há­rí­tot­ta a pin­cér szán­dé­kát; és át­ve­tet­te kar­ján a ka­bá­tot.

– Mi­ért nem mond­ta reg­gel, hogy nem do­hány­zik? – kér­dez­te, de hang­já­ban nem volt szem­re­há­nyás.

Az idős em­ber za­vart lett.

– Hon­nan tud­ja, hogy nem do­hány­zom, uram?

– Lá­tom az uj­ja­i­ról, nyo­ma sincs raj­tuk a ni­ko­tin­nak. Vagy ta­lán té­ve­dek?

– Tö­ké­le­tes a sze­me, uram. Va­ló­ban nem do­hány­zom, és il­let­len­ség­nek tar­tot­tam vol­na ezt reg­gel kö­zöl­ni. Ugyan­úgy örül­tem a Marl­bo­ró­nak, mint­ha do­há­nyoz­nék.

Otto Ha­u­ser el­húz­ta a szá­ját.

– Egy­ál­ta­lán nem lett vol­na il­let­len­ség. Maga szí­ves­sé­get tett ne­kem – szö­gez­te le.

– Je­len­ték­te­len szí­ves­ség volt, uram.

– Ma­gá­nak ta­lán igen, ne­kem nem. Nem ve­szi to­la­ko­dás­nak, ha meg­kér­dem: hol ta­nult meg ilyen jól a nyel­vün­kön?

Az idős pin­cér úgy állt, akár a kér­dő­jel.

– Né­met­or­szág­ban, uram.

– Med­dig élt ná­lunk?

– Nem volt hosszú idő, uram. Ha­di­fog­ság­ban vol­tam.

Otto Ha­u­ser elé­ge­det­ten bó­lin­tott.

– Di­csé­re­tes do­log volt – mond­ta ke­mé­nyen, majd így foly­tat­ta:

– Di­csé­re­tes do­log volt, hogy ily tö­ké­le­te­sen meg­ta­nul­ta a nyel­vün­ket… Jó es­tét.

– Vi­szont­lá­tás­ra, uram – re­beg­te hal­kan a pin­cér.

Otto Ha­u­ser a szál­lo­da hall­já­ba ment. Alig akart hin­ni a sze­mé­nek; sem a bok­szo­ló­ra ha­son­lí­tó húl­lá­mos­ha­jút, sem a hó­ri­hor­gast nem lát­ta. Ha­tá­ro­zot­tan lé­pett a por­ta pult­já­hoz. A fő­por­tás már­is ren­del­ke­zé­sé­re állt.

– Egy táv­ira­tot aka­rok fel­ad­ni – kö­zöl­te Otto Ha­u­ser.

A ko­pasz fér­fi nyom­ban üres la­pot tett elé­je.

– Pa­ran­csol­jon ezt ki­töl­te­ni, Ha­u­ser úr.

– Sür­gős len­ne.

– Azon­nal to­váb­bít­juk a pos­tá­nak te­le­fo­non.

Otto Ha­u­ser elő­vet­te a tol­lát, és nyom­ta­tott be­tűk­kel te­le­ír­ta a la­pot. A fő­por­tás be­vit­te a táv­ira­tot a por­ta mö­gött levő te­le­fon­köz­pont­ba.

– Már­is adja to­vább a kis­asszony – kö­zöl­te, ami­kor vissza­tért.

– A szám­lát már­ká­ban fi­ze­tem.

– Egy pil­la­nat tü­rel­met ké­rek, Ha­u­ser úr. A pos­ta vissza­iga­zol­ja az össze­get is – mond­ta a fő­por­tás.

Otto Ha­u­ser ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, el­for­dult a pult­tól és a sas­son frizu­rás lányt néz­te. Az el­áru­sí­tó­pult­nál né­hány hol­land fi­a­tal­em­ber pró­bált szót ér­te­ni a csi­nos lánnyal. A Lány ész­re­vet­te Otto Ha­u­sert, a ne­vet­gé­lő fi­a­tal­em­be­rek­re pil­lan­tott, és el­húz­ta a szá­ját.

A szál­lo­da üveg­aj­ta­ja ki­csa­pó­dott. A hó­ri­hor­gas fér­fi je­lent meg bő ta­va­szi­ka­bát­já­ban. Vé­gig­vo­nult a le­te­rí­tett kó­kusz­sző­nye­gen, és meg­állt a por­ta mel­lett. Ki­bújt a ka­bát­já­ból, és le­te­le­pe­dett az egyik fo­tel­ba. A ka­bá­tot kis ide­ig ölé­ben tar­tot­ta, az­tán le­dob­ta a mel­let­te levő fo­tel­ba, és ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

Otto Ha­u­ser gyors pil­lan­tást ve­tett a fér­fi­ra. Né­hány­szor meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját, és a lift­nél levő ha­mu­tar­tó­hoz lé­pett, ahol el­nyom­ta.

A fa­lon szí­nes rek­lám­kép füg­gött. Né­hány eme­le­tes, mo­dern ki­vi­te­le­zé­sű hegy­vi­dé­ki szál­lo­da dí­szel­gett az üve­ge­zett ke­ret­ben. A hegy­ol­dal­ba épült, az élénk­zöld fák sű­rű­jé­be. Az épü­let fel­ső hom­lok­za­ta a va­ló­szí­nűt­le­nül kék égbe ve­szett, ame­lyet né­hány fel­hő­go­mo­lyag tar­kí­tott. A hegy­ol­dal al­ján nagy, fe­hér, nyo­ma­tott be­tűk­kel tün­tet­ték fel a szál­lo­da ne­vét: HO­TEL SIL­VA­NUS. Ez alatt ho­má­lyo­sabb be­tűk­kel pe­dig: VÁR­JA ÖNT. A rek­lám­kép bal sar­ká­ban te­nyér­nyi, koc­ka ala­kú tér­kép volt el­ke­rít­ve az au­tó­sok szá­má­ra, akik ne­tán gép­ko­csi­juk­kal kí­ván­ják fel­ke­res­ni a ho­telt.

Otto Ha­u­ser vissza­ment a por­tá­hoz. A fő­por­tás be­ment a te­le­fon­köz­pont­ba, az­tán ki­jött, és egy újabb pa­pírt tett a pult­ra.

– Pa­ran­csol­jon, Ha­u­ser úr – mond­ta. – A szám­la ke­rek hét már­ka. Uj­já­val a pa­pír sar­ká­ra bö­kött. – Szí­ves­ked­jen itt alá­ír­ni.

– Ezek sze­rint to­váb­bí­tot­ták már?

– Igen, Ha­u­ser úr. A fő­pos­ta iga­zol­ta az át­vé­telt. Nyom­ban to­váb­bít­ják.

Otto Ha­u­ser elé­ge­det­ten bó­lin­tott. Elő­vet­te tol­lát, és alá­ka­nya­rí­tot­ta a ne­vét. Tár­cá­já­ból egy tíz­már­kást vett elő, és a ko­pasz fér­fi ke­zé­be nyom­ta.

– A töb­bi a ma­gáé – mond­ta.

Amaz egy szem­vil­la­nás alatt el­tün­tet­te a pénzt.

– Na­gyon kö­szö­nöm, Ha­u­ser úr, na­gyon kö­szö­nöm.

A hó­ri­hor­gas fér­fi úgy tar­tot­ta ar­cá­nál a ci­ga­ret­tát, mint­ha lát­cső lett vol­na. Még hu­nyo­rí­tott is hoz­zá az egyik sze­mé­vel.

Otto Ha­u­ser meg­emel­te hang­ját, ami­kor meg­szó­lalt:

– Len­ne még egy kí­ván­sá­gom.

– Igen­is…

– Ren­del­jen ma es­té­re egy két­ágyas szo­bát a Ho­tel Sil­va­nus­ban.

A ko­pasz fő­por­tás ce­ru­zát ra­ga­dott.

– Két­ágyas szo­ba, Sil­va­nus – írta. – Mi­lyen né­ven ren­del­jem, Ha­u­ser úr?

– A ré­szem­re kell.

Amaz ér­tet­le­nül né­zett.

– Csu­pán egy éj­sza­ká­ról van szó – ma­gya­ráz­ta Otto Ha­u­ser. – A szo­bá­mat fenn­tar­tom itt, hi­szen elő­re ki­fi­zet­tem tíz nap­ra.

A fő­por­tás kap­csolt.

– Ó, ér­tem, Ha­u­ser úr. ér­tem – bó­lo­ga­tott, mint­ha fe­jét ütö­get­nék.

– Csak este in­du­lok. Ha ké­sőbb üze­net ér­kez­ne a ré­szem­re, vagy ne­tán ke­res­né­nek sze­mé­lye­sen, ne mond­ja, hol va­gyok. Kö­zöl­je: reg­gel meg­ta­lál­ha­tó le­szek.

– Ha­u­ser úr reg­gel meg­ta­lál­ha­tó – mond­ta a fő­por­tás, és ce­ru­zá­já­val kü­lön egy pa­pír­ra vés­te a kí­ván­sá­got.

Otto Ha­u­ser sze­me sar­ká­ból a fo­tel­ban ül­dö­gé­lő fér­fi­ra né­zett. A hó­ri­hor­gas el­nyom­ta ci­ga­ret­tá­ját, lus­tán fel­sze­de­lőz­kö­dött, és in­dult ki­fe­lé.

– Úgy tu­dom, ez a Sil­va­nus itt van a Duna-ka­nyar­ban – vé­le­ke­dett Otto Ha­u­ser.

– Igen, Vi­seg­rá­don. Ré­gen arra jár­tak Bécs­nek, de mi­óta meg­épült Győr felé a műút, so­kan el­ke­rü­lik. Pe­dig na­gyon szép a Du­na­ka­nyar, és kü­lö­nö­sen jó szál­lo­da a Sil­va­nus.

A fő­por­tás össze­haj­tott nyom­tat­ványt nyúj­tott át.

– Pa­ran­csol­jon, Ha­u­ser úr – foly­tat­ta. – A tér­kép pon­to­san fel­tün­te­ti, hol kell majd Vi­seg­rá­don le­ka­nya­rod­nia az or­szág­út­ról.

Otto Ha­u­ser zse­bé­be csúsz­tat­ta a szí­nes rek­lám­fü­ze­tet, majd be­le­bújt a ka­bát­já­ba, és el­hagy­ta a szál­lo­dát. Meggy­pi­ros BMW-jén át­haj­tott Pest­re. A vissza­pil­lan­tó tü­kör­ből lát­ta, hogy a ho­mok­szí­nű gép­ko­csi ott van a nyo­má­ban. A Bel­vá­ros­ban kö­tött ki, és egy par­ko­ló­ház­ban ál­lí­tot­ta le a ko­csi­ját. Még ki sem szállt, már­is ott volt a ho­mok­szí­nű bér­au­tó a hul­lá­mos hajú fér­fi­val és tár­sá­val. Otto Ha­u­ser nem vett tu­do­mást ró­luk. Gya­log foly­tat­ta út­ját, oly­kor meg­állt a ki­ra­ka­tok előtt és né­ze­lő­dött. Azok ket­ten mö­göt­te an­da­log­tak kel­lő tá­vol­ság­ban.

Kis­vár­tat­va Otto Ha­u­ser meg­állt egy ház előtt. Ki­vet­te a tár­cá­ját, és úgy tett, mint­ha egy cí­met el­len­őriz­ne. Az­tán be­gom­bol­ko­zott, és ha­tá­ro­zot­tan be­lé­pett a ka­pun. A sö­tét ka­pu­alj­ban hal­vá­nyan égett a vil­lany. Otto Ha­u­ser be­for­dult az ol­dalt nyí­ló lép­cső­ház elő­te­ré­be, az­tán meg­állt és vissza­le­sett.

A kapu előtt a két fér­fi le­las­sí­tot­ta lé­pé­se­it. Be­bá­mul­tak. A hó­ri­hor­gas meg­tor­pant egy pil­la­nat­ra, de a má­sik rán­tott egyet a kar­ján, és to­vább­ha­lad­tak.

Otto Ha­u­ser el­vi­gyo­ro­dott, majd a lép­cső­ház­ból egy má­sik aj­tón ki­lé­pett a ház ud­va­rá­ra. Át­vá­gott az ud­va­ron, és egy ka­pu­al­jon át szűk mel­lék­ut­cá­ba ért. Si­e­tő­sen foly­tat­ta út­ját a leg­kö­ze­leb­bi ut­ca­sa­rok felé. Sen­ki sem kö­vet­te. A sar­kon egy üres taxi akadt az út­já­ba. Le­ál­lí­tot­ta, és a szál­lo­dá­hoz vi­tet­te ma­gát.

Csak a fi­a­tal má­sod­por­tás volt a he­lyén. A ko­paszt se­hol sem lát­ta.

– Ké­rem a kul­cso­mat – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan Otto Ha­u­ser.

– Két­száz­nyol­cas.

Amaz futó pil­lan­tást ve­tett, és le­akasz­tot­ta a kul­csot.

– Pa­ran­csol­jon, uram – nyúj­tot­ta.

Otto Ha­u­ser nem néz­te meg a kul­csot. El­ke­rül­te a lif­tet, és fel­si­e­tett a lép­cső­kön a má­so­dik eme­let­re. A fo­lyo­són egy lé­lek sem volt.

Otto Ha­u­ser ha­bo­zás nél­kül a két­száz­nyol­cas aj­tó­hoz ment, ki­nyi­tot­ta és be­sur­rant. Bent­ről el­for­dí­tot­ta a kul­csot a zár­ban.

Ugyan­olyan el­ren­de­zé­sű szo­bá­ban ta­lál­ta ma­gát, mint ami­lyen az övé volt. Ta­lán csak a bú­to­rok tűn­tek, sö­té­tebb ár­nya­la­tú­ak­nak. Két ágy he­vert szo­ro­san egy­más mel­lett. Lát­szott, csak az ab­lak felé esőt hasz­nál­ják.

Otto Ha­u­ser ké­se­de­lem nél­kül cse­le­ke­dett. Gya­kor­lott moz­du­la­tok­kal ne­ki­kez­dett a szo­ba át­ku­ta­tá­sá­nak. Vi­gyá­zott arra, hogy min­dent a he­lyé­re rak­jon. Gyor­san dol­go­zott és nesz­te­le­nül. Se­hol sem ta­lált sem­mit. Utol­só­nak a szek­rényt nyi­tot­ta ki. Csu­pasz fo­ga­sok lóg­tak, a pol­cok üre­sek vol­tak. Csu­pán egy kö­ze­pes, szö­vet­bo­rí­tá­sú, pe­pi­ta bő­rönd he­vert ott. Kí­ván­csi­an nyi­tot­ta fel, az­tán csa­ló­dot­tan bá­mult. A bő­rönd al­ján né­hány fér­fi­fe­hér­ne­mű, hasz­ná­la­ti tárgy és egy vil­lany­bo­rot­va volt. Szak­sze­rű­en vé­gig­ta­po­gat­ta a bő­rönd ol­da­la­it, de nem hal­lott gya­nús han­got, amely rej­tek­hely­re utalt vol­na. A bő­rön­dzseb­ben vi­szont egy bar­na map­pát ta­lált. A map­pa bel­ső ol­da­lán, a cel­lu­lo­id lap alatt fe­hér név­kár­tya vi­rí­tott:

 

Gi­gli and Ca­lun cor­po­ra­ti­on. Mi­la­no.

 

A map­pa há­rom fény­ké­pet rej­te­ge­tett. Mind­há­rom ama­tőr­kép volt, és Otto Ha­u­sert áb­rá­zol­ta. Az egyik mell­kép le­ve­le­ző­lap nagy­sá­gú­ra volt ki­na­gyít­va.

Otto Ha­u­ser min­dent a he­lyé­re tett, és el­hagy­ta a szo­bát. A fő­por­tást már a he­lyén ta­lál­ta.

– Más kul­csot kap­tam, és csak fent vet­tem ész­re a ma­lőrt – mond­ta rosszal­ló­an, és a pult­ra tet­te a két­száz­nyol­cas szo­ba­kul­csot.

– El­né­zé­sét ké­rem, Ha­u­ser úr.

– Nem tör­tént sem­mi.

A ko­pasz fér­fi gyil­kos pil­lan­tást lö­vellt fi­a­ta­labb tár­sá­ra. Amaz ér­tet­le­nül né­zett hol a ko­pasz­ra, hol Otto Ha­u­ser­ra. A fő­por­tás he­lyé­re tet­te a kul­csot, majd le­akasz­tot­ta Otto Ha­u­ser szo­bá­já­ét.

– Is­mé­tel­ten el­né­zé­sét kér­jük – men­te­ge­tő­dzött.

A hall olyan volt, mint­ha ki­sö­pör­ték vol­na. Az élénk kék plüss­fo­te­lok üre­sen ásí­toz­tak.

Otto Ha­u­ser ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és a por­ta pult­já­ra tet­te ko­csi­já­nak in­dí­tó­kul­csát.

– Ké­rem, gon­dos­kod­jon, hogy a ko­csi­mat el­hoz­zák – mond­ta. – Úgy adó­dott, hogy egy is­me­rő­söm­mel tér­tem vissza. A Bel­vá­ros­ban hagy­tam, a par­ko­ló­ház­ban.

– Egy órán be­lül itt a ko­csi­ja, Ha­u­ser úr.

Otto Ha­u­ser elő­vet­te tár­cá­ját, és száz fo­rin­tot tett a pult­ra.

– Gon­do­lom, ennyi elég.

– Tel­jes mér­té­kig, uram – mond­ta a fő­por­tás. – A Sil­va­nus Szál­lo­da vissza­iga­zol­ta a te­le­fo­no­mat. A szo­ba éj­sza­ká­ra vár­ja önt.

Otto Ha­u­ser jó­ked­vű­en bó­lin­tott.

– Az is elő­for­dul­ha­tott, hogy én té­ved­tem, ami­kor a kul­csot kér­tem a kol­lé­gá­já­tól – mond­ta té­pe­lőd­ve. – Ugyan­is ta­valy a má­so­di­kon kap­tam szo­bát. Le­het, az járt a fe­jem­ben az előbb.

A fő­por­tás olyan hév­vel moz­gat­ta a fe­jét, mint­ha vi­zet akar­na ki­ráz­ni a fü­lé­ből.

– Nem, nem, Ha­u­ser úr. Ez a mi hi­bánk volt. Ezt ne­künk tud­nunk kell. A ven­dég nem kö­te­les meg­je­gyez­ni a szo­ba­szá­mát.

– Pe­dig ma­gam té­ved­het­tem.

– Csak­hogy mi nem kor­ri­gál­tuk, és itt a hi­bánk.

Otto Ha­u­ser a fal mel­lett levő el­áru­sí­tó­pult­hoz ment. A csi­nos lány a ké­zi­tás­ká­ját pa­kol­ta. Oda­ér­ke­zé­sé­re fél­be­hagy­ta a rá­mo­lást, és fel­né­zett. A sze­me csil­lo­gott.

– Re­mé­lem, uram, nem fo­gyott el a szo­kott ci­ga­ret­tá­ja – mond­ta csip­ke­lőd­ve.

– Ar­ról szó sincs, ked­ves kis­asszony.

– Las­san ké­szü­lő­döm, mind­járt itt a kol­lé­ga­nőm.

– Ilyen csú­nya idő­ben útra kel?

– Itt nem ma­rad­ha­tok, még ak­kor sem, ha le­telt a mun­ka­időm. Tud job­bat?

– De még mennyi­re – mond­ta ha­mis­ká­san Otto Ha­u­ser.

A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban azon­ban le­tör­lő­dött ar­cá­ról a mo­soly.

– Csak­hogy ez ma le­he­tet­len. Hol­nap pe­dig…

El­hall­ga­tott, és le­mon­dó­an le­gyin­tett.

– Vi­szont két hó­nap múl­va ki­pó­tol­hat­juk – foly­tat­ta, és de­rűs mo­so­lya már­is vissza­tért. – Fel­té­ve, ha ak­kor is akar­ja ezt a job­bat.

A lány el­tö­kél­ten bó­lin­tott.

– Eb­ben biz­tos le­het. En­gem itt ta­lál – mond­ta.

Csi­nos ar­cá­nak min­den rez­ze­né­se el­árul­ta, hogy szí­ve­sen ve­szi Otto Ha­u­ser kö­ze­le­dé­sét.

A be­já­ra­ti üveg­aj­tó meg­len­dült. A hul­lá­mos hajú fér­fi ér­ke­zett vissza tár­sá­val. Seb­bel-lob­bal lép­tek a hall­ba, és hir­te­len meg­tor­pan­tak, mint­ha fal­nak ro­han­tak vol­na. Otto Ha­u­ser a sze­me sar­ká­ból lát­ta meg­nyúlt ar­cu­kat, dü­hö­sen vil­lo­gó te­kin­te­tü­ket. Rö­vid ide­ig ta­na­kod­tak, majd he­lyet fog­lal­tak a fo­te­lok­ban.

Otto Ha­u­ser sze­mé­vel a lány kosz­tüm­ka­bát­ján levő mű­szeg­fű­re in­tett.

– A he­lyé­ben én ezt le­ven­ném, Nem il­lik ma­gá­hoz. Eset­leg friss, élő szeg­fű, de ta­lán va­la­mi ék­szer. Igen, va­la­mi strassz, pi­ros ru­bi­nok­kal. Sok­kal job­ban mu­tat­na.

A lány ar­cán hal­vány pír fu­tott át. Za­var­tan meg­iga­zí­tot­ta a fel­tű­zött mű­vi­rá­got.

– Ál­lan­dó­an friss vi­rág is mu­tat­na, de ilyen­kor még na­gyon drá­ga az üveg­há­zi vi­rág, fő­ként a szeg­fű – re­beg­te.

– Ék­szer il­lik oda – mond­ta ma­ga­biz­to­san Otto Ha­u­ser.

– Ó, ék­sze­rek…

– Igen.

– De ez olyan le­he­tet­len – só­haj­tott a lány.

– Sem­mi sem le­he­tet­len. Ha na­gyon akar­ja, sok min­den tel­je­sül­het. Pél­dá­ul az ék­szer is. Csak idő kell hoz­zá, mint min­den­hez. Le­het, ez az idő ta­vasz lesz vagy ta­lán nyár… Most pe­dig ad­jon ne­kem egy do­boz Marl­bo­rót.

A lány ne­ve­tett és a pult alól elő­vett egy do­boz ci­ga­ret­tát.

– Ezt ki­nek szán­ja? – kér­dez­te.

– Még nem tu­dom.

– Mert­hogy nincs rá szük­sé­ge; az biz­tos.

Otto Ha­u­ser egy öt­ven­fo­rin­tost tett a pult­ra, és in­tett a ke­zé­vel, hogy nem kí­ván­ja a vissza­já­ró pénzt. Az­tán ka­bát­zse­bé­be süllyesz­tet­te a ci­ga­ret­tát.

– Még nem tu­dom, ki­nek adom, de csak-csak meg­kap­ja tő­lem va­la­ki.

A lány aj­kán hű­vös mo­soly vil­lant.

– Ezt csak azért vet­te, hogy ne­kem ti­zen­nyolc fo­rint bor­ra­va­lót tud­jon adni? – kér­dez­te.

Otto Ha­u­ser meg­hök­ken­ve né­zett.

– Egy­ál­ta­lán nem azért vet­tem – mond­ta.

– Pe­dig azt hit­tem.

– Leg­kö­ze­lebb el­áru­lom, mi­ért vet­tem most ezt a ci­ga­ret­tát. Hogy reg­gel mi­ért vá­sá­rol­tam, azt már tud­ja. De ez most me­rő­ben más cél­za­tú. Mon­dok ma­gá­nak va­la­mit, de arra ké­rem, ne nyom­ban néz­zen a be­já­rat felé… Kí­ván­csi va­gyok, is­me­ri-e azt a két fér­fit ott.

A lány­nak meg­volt a ter­mé­sze­tes esze ah­hoz, hogy fel­tű­nés nél­kül meg­néz­zen ma­gá­nak va­la­mit. Fő­ként ha fér­fi­ak­ról volt szó. El­for­dult Otto Ha­u­ser­tól, és mi­köz­ben elő­vett egy apró, fes­tett tá­nyért, gyors pil­lan­tást ve­tett a meg­adott irány­ba.

– A la­pos orrú itt la­kik a szál­lo­dá­ban – mu­tat­ta a tá­nyért. – De azt az égi­me­sze­lőt nem is­me­rem. Az nem la­kik itt.

– Nem vá­sá­rol­tak ma­gá­nál sem­mit?

– Nem – ráz­ta meg a fe­jét a lány. – De mi­ért ér­de­kes ez?

Otto Ha­u­ser sze­mé­hez emel­te a tá­nyért, ala­po­san meg­néz­te a kézi fes­té­sű min­tá­kat.

– Ha ed­dig nem vá­sá­rol­tak sem­mit, ez­u­tán fog­nak – mond­ta csen­de­sen. – Sőt, meg­pró­bál­nak ki­kez­de­ni ma­gá­val, és ran­de­vút kér­nek. Hogy me­lyi­kük, azt nem tu­dom, de biz­to­san így lesz.

A lány ko­moly lett.

– Ezt hon­nan tud­ja ilyen biz­to­san? És mi­ért ér­de­kes, hogy vá­sá­rol­tak ná­lam vagy sem?

– Hal­lot­tam a be­szél­ge­té­sü­ket. Vé­let­le­nül mel­let­tem reg­ge­liz­tek. Ma­gá­ról foly­tat­tak hosszú cse­ve­gést. Egy­sze­rű­en tet­szik ne­kik, és kész. Ott az asz­tal­nál sor­sot húz­tak, me­lyi­kük kér­jen ma­gá­tól ran­de­vút.

– Ki­sor­sol­tak mint egy ma­la­cot új­év­kor.

Otto Ha­u­ser le­tet­te ke­zé­ből a tá­nyért, és el­mo­so­lyo­dott.

– Azt nem mond­tam: ma­la­cot. De tény, hogy sor­sot húz­tak. Per­sze, mind­ez nem tar­to­zik rám.

– De rám igen.

Otto Ha­u­ser még né­hány kö­zöm­bös szót vál­tott a lánnyal, az­tán szí­vé­lye­sen el­bú­csú­zott, és fel­ment a szo­bá­já­ba. Amint be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót és le­dob­ta a ka­bát­ját, fá­rad­tan ro­gyott a fo­tel­ba. Arca fe­szült iz­gal­mat tük­rö­zött. Gyors egy­más­után­ban két ci­ga­ret­tát is el­szí­vott, az­tán órá­já­ra né­zett, és ké­szü­lőd­ni kez­dett.

Oda­kint vál­to­zat­la­nul sze­mer­kélt az eső. Las­san sö­té­te­dett. Otto Ha­u­ser fel­gyúj­tot­ta a vil­lanyt, és az ab­lak elé húz­ta a vas­tag füg­gönyt. A szek­rény­ből ki­vet­te szög­le­tes ak­ta­tás­ká­ját, és ki­nyit­va a do­hány­zó­asz­tal­ra he­lyez­te. Be­tet­te a bo­rot­vá­ját, a fog­ke­fé­jét a tu­bus­sal együtt, majd egy va­salt in­get. Be­né­zett a szek­rény­be, ahol há­rom öl­tö­nye ló­gott, majd ha­tal­mas bő­rönd­jé­be. Töp­ren­gő arc­cal el­szí­vott még egy ci­ga­ret­tát, az­tán be­csuk­ta az ak­ta­tás­kát.

Vá­rat­la­nul csen­gett a te­le­fon.

– Otto Ha­u­ser – szólt a kagy­ló­ba.

– Meg­ér­ke­zett a ko­csi­ja, uram – mond­ta a fő­por­tás. – A kulcs ná­lam van, ha óhajt­ja, fel­kül­de­tem.

– Kö­szö­nöm, mind­járt lent le­szek. Mi­lyen messze van ez a Vi­seg­rád?

– Pon­to­san nem tu­dom, Ha­u­ser úr, de ko­csi­val há­rom­ne­gyed óra alatt ké­nyel­me­sen el­ér­he­tő.

Mi­előtt tá­vo­zott, az aj­tó­ból ala­po­san kö­rül­né­zett a szo­bá­ban. Ami­re szük­sé­ge volt, az ak­ta­tás­ká­já­ban la­pult. A szo­ba­kul­csot le­ad­ta a por­tán. Az el­áru­sí­tó­pult mö­gött, ahol előbb a sas­son frizu­rás lány volt, egy mo­lett, pu­fók arcú nő ter­pesz­ke­dett. Az egyik plüss­fo­tel­ban ott ült a hó­ri­hor­gas fér­fi. Olyan nyu­ga­lom­mal pi­hent, mint­ha a hall be­ren­de­zé­sé­hez tar­toz­na.

Kint már ég­tek az ut­cai lám­pák.

Otto Ha­u­ser a ko­csi­já­hoz ment. Be­ült a kor­mány­hoz, és az ak­ta­tás­kát a hát­só ülés­re dob­ta. A ko­csi al­já­ban, a gu­mi­sző­nye­gen va­la­mi fe­hér vil­lant. Kis cé­du­la volt, ame­lyet va­la­ki be­csúsz­ta­tott a szel­lő­zés vé­gett nyit­va ha­gyott ab­lak­ré­sen. Otto Ha­u­ser kí­ván­csi­an emel­te fel. Nyom­ta­tott gyöngy­be­tűk­kel volt írva: „Hal­lot­tam, ami­kor a por­tás szo­bát ren­delt a Sil­va­nus­ban. Érez­ze ma­gát jól.” Alá­írás nem volt a pa­pí­ron, de Otto Ha­u­ser tud­ta, ki­től való az üze­net. El­mo­so­lyo­dott és in­dí­tott.

A ben­zin­óra mu­ta­tó­ja kö­zé­pen ál­la­po­dott meg. A szál­lo­da tő­szom­széd­sá­gá­ban levő Shell-kút­nál meg­töl­töt­te a tan­kot, és csak az­tán in­dult a Duna-ka­nyar­nak. Vé­gig­haj­tott a vá­ro­son, és az út­jel­ző táb­lák irá­nyát kö­vet­ve, húsz perc múl­tán el­ér­te a mű­utat.

Ref­lek­tor­fénnyel ha­ladt, és vi­gyá­zott arra, hogy ne hajt­son se­be­sen. Az or­szág­úton alig volt for­ga­lom, de a vissza­pil­lan­tó tü­kör­ben vál­to­zat­la­nul ott volt az a két fé­nyes pont, amely a mö­göt­te ha­la­dó gép­ko­csi lám­pá­ját je­len­tet­te. Oly­kor meg­na­gyob­bo­dott, az­tán össze­szű­kült, de nem tűnt el.

Ké­sőbb zu­hog­ni kez­dett az eső. Ha­u­ser csök­ken­tet­te a ko­csi se­bes­sé­gét, és a leg­gyor­sabb ütem­re ál­lí­tot­ta a szé­les ab­lak­tör­lő la­pá­to­kat.

Vi­seg­rá­don szem­be­tű­nő jel­ző­táb­la mu­tat­ta az utat a Sil­va­nus­hoz. Ka­nyar­gós szer­pen­tin ve­ze­tett a hegy­te­tő­re, me­re­dek hegy­ol­da­lak­ban vitt az út. Kis­vár­tat­va ki­buk­kant a sö­tét­ből a szál­lo­da.

Oda­bent kel­le­mes me­leg volt, a por­ta pult­ja mö­gött unat­ko­zó fi­a­tal­em­be­ren kí­vül egy lé­lek sem tar­tóz­ko­dott a hall­ban. Min­dent fa­bur­ko­lat bo­rí­tott, az eme­le­tek­re ve­ze­tő lép­cső mel­lett hosszú fo­lyo­só ve­ze­tett az épü­let vé­gé­be. Va­la­hon­nan halk ci­gány­ze­ne áradt, mint­ha egy ha­tal­mas bura alatt ját­sza­na a ze­ne­kar.

Az unat­ko­zó por­tás egy moz­du­lat­tal el­nyom­ta ci­ga­ret­tá­ját, és ér­dek­lő­dő pil­lan­tást ve­tett a be­lé­pő­re.

– Jó es­tét kí­vá­nok, uram – kö­szönt ma­gya­rul.

– Fog­lal­tat­tam szo­bát – lé­pett a pult­hoz Otto Ha­u­ser. Le­vet­te a ka­lap­ját, és le­ráz­ta róla a víz­csep­pe­ket.

A fi­a­tal­em­ber nyom­ban né­me­tül vá­la­szolt:

– Otto Ha­u­ser úr, nem­de­bár?

– Igen, az va­gyok.

– Ren­del­ke­zé­sé­re áll a szo­ba, uram.

Otto Ha­u­ser olyan ar­cot vá­gott, mint­ha a fo­gát ké­szül­né­nek ki­húz­ni.

– A kö­zel­ben volt dol­gom az este, gon­dol­tam, meg­szál­lok itt ma­gya­ráz­ta. – Sok jót hal­lot­tam a Sil­va­nus­ról. Csak­hogy vá­rat­lan do­log adó­dott, és azon­nal vissza kell tér­nem Pest­re. Így hát le­mon­dom a fog­la­lást.

A por­tás nem vet­te zo­kon a tör­tén­te­ket.

– Nem tör­tént sem­mi, uram, de csak ezért fel­fá­rad­ni a hegy­re szük­ség­te­len volt – mond­ta. – Egy te­le­fon is meg­tet­te vol­na ugyan­ezt Bu­da­pest­ről.

Otto Ha­u­ser elő­vett egy öt­ven­fo­rin­tost. Le­tet­te a pult­ra, és a fi­a­tal­em­ber elé csúsz­tat­ta.

– Ez a ma­gáé – mond­ta. – Kü­lön­ben nem­csak azért jöt­tem fel, hogy le­mond­jam a szo­bát.

A por­tás mély fej­bó­lin­tás kí­sé­re­té­ben el­tün­tet­te a pénzt.

– Na­gyon jó a kony­hánk, uram – je­gyez­te meg.

– Kö­szö­nöm, túl va­gyok a va­cso­rán. Csu­pán táv­ira­tot sze­ret­nék fel­ad­ni a cé­gem­nek. Na­gyon sür­gős len­ne.

Amaz már­is adta a nyom­tat­ványt. Otto Ha­u­ser ki­töl­töt­te a pa­pírt, és nyom­ta­tott be­tűk­kel ér­te­sí­tet­te a cím­zet­tet, hogy az aláb­bi so­ro­zat­szá­mú rész­köt­vé­nye­ket azon­nal ér­té­ke­sít­se. Ezt kö­ve­tő­en már csak szá­mo­kat irt gyors egy­más­után­ban. A szá­mok meg­töl­töt­ték az egész nyom­tat­ványt.

– Arra ké­rem, hogy pon­to­san mond­ja majd a te­le­fon­ba a szá­mo­kat mond­ta Otto Ha­u­ser. – Kel­le­met­len len­ne, ha vé­let­le­nül meg­vál­toz­na va­la­me­lyik szám… Meg­vá­rom a szám­lát.

A por­tás meg­va­kar­ta a fe­jét.

– Ez leg­alább há­rom­ne­gyed óra, Ha­u­ser úr. Egye­dül va­gyok. Ne­kem kell te­le­fo­non a pos­tá­nak to­váb­bí­ta­ni. Amíg a pos­ta vissza­iga­zol­ja és újó­lag fel­so­rol­ja a be­dik­tált szá­mo­kat, bi­zony az idő­be ke­rül.

Otto Ha­u­ser kel­let­le­nül húz­ta el a szá­ját.

– Eset­leg to­váb­bít­ha­tom a szám­lát Bu­da­pest­re, a Gel­lért­nek – foly­tat­ta a por­tás. – Így nem kell Ha­u­ser úr­nak vá­ra­koz­nia.

– Most már nem szá­mít, leg­fel­jebb eszem va­la­mit.

– A fo­lyo­só vé­gé­ben van az ét­ter­münk – mu­tat­ta az utat a por­tás. Va­dász­te­rem, a ci­gány­ze­ne ki­tű­nő. Me­rem aján­la­ni még idő­töl­tés­nek is.

– Ké­rem, szól­jon, ha vég­zett a tá­vi­ra­tom­mal.

– Ter­mé­sze­te­sen, Ha­u­ser úr.

Az ét­te­rem­ben alig vol­tak né­há­nyan. Otto Ha­u­ser jobb hí­ján könnyű va­cso­rát ren­delt és egy üveg kó­lát. A pi­he­nő ze­ne­kar fél­be­hagy­ta a szi­esz­tát, le­ját­szott két szá­mot, de ami­kor a pin­cér az asz­tal­ra ál­lí­tot­ta az üveg kó­lát, a ze­né­szek is le­tet­ték szer­szá­ma­i­kat, és csa­ló­dot­tan a sem­mit­te­vés­be süllyed­tek.

Otto Ha­u­ser mind­hi­á­ba for­gat­ta kör­be a fe­jét, se­hol sem lát­ta kí­sé­rő­it. A hul­lá­mos ha­jút és a má­si­kat mint­ha a föld nyel­te vol­na el. Ez nem ha­tott rá meg­nyug­ta­tó­an. A va­cso­ra után ide­ges moz­du­lat­tal gyúj­tott rá. Egy óra telt el, mi­kor­ra a por­tás meg­je­lent a táv­irat szám­lá­já­val. Otto Ha­u­ser ki­fi­zet­te a táv­ira­tot, majd a va­cso­rát, és már­is in­dult.

A ho­mok­szí­nű gép­ko­csi ott la­pult a par­ko­ló szé­lén. A két fér­fi bent ült, és lát­ha­tó­an ta­na­kod­tak va­la­min. Otto Ha­u­ser, szo­ká­sá­hoz hí­ven fi­gye­lem­re sem mél­tat­ta őket. Be­ült BMW-jébe, fel­kap­csol­ta a ref­lek­tort, és ké­se­de­lem nél­kül in­dult. A vissza­pil­lan­tó tü­kör­ből lát­ta: azok ugyan­ezt te­szik.

Otto Ha­u­ser ko­csi­já­val per­cek alatt le­jött a hegy­ről, és el­ér­te a mű­utat. Vissza­kap­csol­ta a se­bes­sé­get, hogy mi­nél ha­ma­rabb gyor­sul­jon majd fel a ko­csi, az­tán hir­te­len gázt adott, és rá­ka­nya­ro­dott a mű­út­ra. Nem Bu­da­pest­nek for­dult, ha­nem az el­len­ke­ző irány­ba, amer­re a jel­ző­táb­la Esz­ter­go­mot mu­tat­ta. Az egye­nes­ben a ko­csi meg­ug­rott, a se­bes­ség­mé­rő mu­ta­tó­ja a száz ki­lo­mé­te­res jel­zé­sen ál­la­po­dott meg.

Otto Ha­u­ser fog­csi­kor­gat­va vet­te tu­do­má­sul, hogy en­nél gyor­sab­ban nem me­het. Is­me­ret­len volt az út előt­te, rá­adá­sul igen kes­keny, ka­nya­rok­kal te­le­tűz­del­ve. Hi­á­ba ég­tek a va­kí­tó ref­lek­to­rok, nem tud­tak utat vág­ni a sö­tét­ben; a zu­ho­gó eső­csep­pek mil­li­árd­jai csil­log­va ver­ték vissza a fényt. A tör­lő­la­pá­tok alig győz­ték le­csap­ni a vi­zet az üveg­ről.

Egy­szer csak két pi­ciny, fé­nyes pont je­lent meg a vissza­pil­lan­tó tü­kör­ben. Éles ka­nyar kö­vet­ke­zett, az­tán egy má­sik. A fé­nyes pon­tok el­tűn­tek. Az út egye­nes lett.

Otto Ha­u­ser gázt adott, és a leg­kö­ze­leb­bi ka­nya­rig szá­gul­dott. Me­net köz­ben ki­nyi­tot­ta a kesz­tyű­tar­tót, és egy fran­cia­kul­csot emelt ki. A ka­nyar után fé­ke­zett. A BMW kis hí­ján az árok­ban kö­tött ki, de az­tán hosszú csú­szás után az or­szág­út kö­ze­pén meg­állt. Otto Ha­u­ser mint a fél­őrült ug­rott ki a ko­csi­ból, ke­zé­ben a ne­héz szer­szám­mal. Egy-egy ütést mért a hát­só vi­lá­gí­tó­tes­tek­re, majd a rend­szám­táb­la vi­lá­gí­tá­sá­ra. Az égők össze­tör­tek, a ko­csi háta sö­tét lett. El­dob­ta a fran­cia­kul­csot, vissza­pat­tant az ülés­re, és a ko­csi már­is meg­ug­rott.

Épp ide­je volt. A vissza­pil­lan­tó tü­kör­ben tel­jes fény­ár csil­lo­gott. Azok be­ér­ték. Otto Ha­u­ser gázt adott; a fény­ár a tü­kör­ben zsu­go­rod­ni kez­dett, majd pi­ciny pont­tá vál­to­zott, szin­te alig pis­lá­kolt már. Meg­könnyeb­bül­ten lé­leg­zett fel, az­tán le­kap­csol­ta a ref­lek­tort, csu­pán az or­szág­úti vi­lá­gí­tást hagy­ta meg. Ci­ga­ret­tá­ért nyúlt, hogy rá­gyújt­son, ami­kor arca meg­me­re­ve­dett. Eny­he rán­gást ér­zett a kor­má­nyon. Tud­ta, mit je­lent ez, nem­egy­szer ka­pott már de­fek­tet út­köz­ben. A rán­gás mind­job­ban fo­ko­zó­dott. Két kéz­zel szo­rí­tot­ta a kor­mányt, de az tán­cot járt a ke­zé­ben, a ko­csi in­ga­doz­ni kez­dett.

Otto Ha­u­ser rá­lé­pett a fék­re. Mi­után a ko­csi meg­állt, ki­ug­rott az ülés­ről. A jobb első ke­rék gu­mi­ja tel­je­sen la­pos volt.

A tá­vo­li ka­nyar­ban két égő ref­lek­tor buk­kant elő. Otto Ha­u­ser ar­cá­ra ki­ült a ré­mü­let. Az or­szág­úton egy lé­lek sem volt, csak a zá­po­ro­zó eső­csep­pek kop­pan­tak az asz­fal­ton. A nyi­tott ajtó bel­ső bo­rí­tá­sán el­for­dí­tot­ta a ka­pasz­ko­dó­kart, és a rej­tek­hely­ről egy töm­zsi, rö­vid csö­vű re­vol­vert vett elő. Fut­ni kez­dett a sö­tét­ben elő­re az úton, hogy el­ke­rül­je a mind­job­ban kö­ze­le­dő ve­sze­del­mes fényt. De hi­á­ba fu­tott. A fény be­fog­ta. Otto Ha­u­ser lát­ta, amint az úton meg­je­le­nik előt­te sa­ját ár­nyé­ka. A fény erő­sö­dött mö­göt­te, ár­nyé­ka meg­nyúlt, szin­te el­ér­he­tet­le­nül elő­re­ve­tő­dött.

Otto Ha­u­ser fel­ad­ta a re­mény­te­len küz­del­met. Szem­be­for­dult a fénnyel, és ke­zé­ben elő­re­len­dült a re­vol­ver. A va­kí­tó fény­ből pi­ciny, tűz­pi­ros láng csa­pó­dott fe­lé­je. Ezt lát­ta utol­já­ra. Szét­csap­ta a ke­zét, és mint akit le­tag­lóz­tak, ha­nyatt­vág­ta ma­gát a vi­zes be­to­non. A töm­zsi re­vol­ver messzi­re re­pült a ke­zé­ből.