7.
Az elhárítótiszt belépett a lakatosműhely ajtaján, és lement a pincébe vezető lépcsőn. Orrát enyhe rozsdaszag csapta meg. A mester a munkapadnál ült és apró szerszámokkal bíbelődött. Jöttére felpillantott. Az arca nem tükrözött elragadtatást.
– Korán érkezett vissza – fogadta kelletlenül.
– Reggel azt mondta: másfél óra. Vagy nem jól hallottam?
– Jól hallotta…
– Nos, az már régen elmúlt.
– Könnyelmű voltam.
A fiatalember elhúzta a száját.
– Könnyelmű bizony – folytatta a lakatos. – Csak később vettem észre, hogy a viaszminta kétnútos kulcsszárat rögzített. Ez a munka tovább tart.
A munkapad satujába befogva ott hevert az újonnan készülő kis biztonsági kulcs. A fiatalember közelebb lépett, és szemügyre vette a munkát.
– Mindjárt készen van – állapította meg.
Amaz egy mozdulattal félretolta a munkapadtól.
– Túlságosan nyers még – közölte. – Finomítani kell… A kezemből csak olyan munkát adok ki, ami tökéletes. Ezt megértheti. Nem szakad le az ég, ha valamivel későbben lesz kész… Sőt, az Independiente indulását sem kési le.
– Mi köze ehhez egy hajónak? – kérdezte. – Úgy tudom, ez egy óceánjáró volt.
A középkorú férfi sejtelmesen mosolygott.
– Való igaz, uram – bólintott. – Ez egy óceánjáró volt. Keveseknek ismerős a neve: Independiente. De nekem nagyon. Ha az életben valami lényegeset nem akarok elmulasztani vagy elszalasztani, mindig az Independientére gondolok… Ez amolyan szólás-mondás részemről… Apropó! Megvárja, amíg elkészülök a kulccsal, vagy később ismét visszajön?
– Maradok…
A lakatos apró reszelővel finoman megdolgozta a kulcs tollazatát, aztán többször egymás után végigsimogatta ujjával.
– Az a nevezetes élményem, amely az Independiente hajóhoz fűz, közvetlenül azt követően történt, hogy Hitler megszállta a cseheket – mondta anélkül, hogy felnézett volna munkájából. – Amerikában volt egy nagybátyám – folytatta. – Hívott minket, hajójegyet is küldött az egész családnak… Gyerek voltam, de a faterom tudta már, mi készül a vén Európában. Nekem az utazás élmény volt, a szüleimnek viszont pucolás… Maga még fiatal, csak elképzelni tudja, mit jelenthetett akkoriban átutazni Németországon ezzel az ábrázattal. Látszott rajtunk, mifélék vagyunk, a vonaton többször is leköpdöstek, mit törődtek ők azzal, hogy lényegében idegen állampolgárok vagyunk. Zsidó, az zsidó… Franciaországban lélegeztünk csak fel. Le Havre kikötőjéből indult az Independiente. Akkoriban a világháború szele már érződött, mindenki utazott, a túlzsúfolt vonatok órákat késtek. Mi csak húsz percet, és lemaradtunk az Independientéről. A hajónak csak a farát láttuk, éppen kifelé húzták a kisebbek a nyílt tengerre… Kész, lemaradtunk. A következő hajó indulására már… nem volt idő. Kitört a világháború… Ott azon nyomban internáltak minket, mert külföldiek voltunk. Aztán jött a német offenzíva, az internáló táborból egy másik táborba kerültünk, mivel zsidók voltunk. A család szétesett, csak egyedül keveredtem haza… Ki tudja, mennyivel jobban alakult volna minden, ha nem késsük le az Independiente indulását. Ez volt életem fordulópontja. – A kulcs tökéletesnek látszott. – Tessék – nyújtotta át a lakatos. A gyufásdobozt is visszaadta, amelyben a minta volt viaszban rögzítve. – Ezt is vigye el, nincs szükségem rá.
– Mennyivel tartozom?
– Százötven forinttal – mondta amaz szemrebbenés nélkül.
A fiatalember leszámolta a kért összeget.
– Nem sok ez egy kicsit? – jegyezte meg.
A lakatos zsebre gyűrte a pénzt.
– Nézze, uram! – mondta, és mély lélegzetet vett. – A kulcs készítése anyaggal, munkadíjjal együtt egy harmincas. Tegyük hozzá a sürgősséget is, az egy húszas. A kettő tehát egy ötvenes… A százas viszont azért jár, amiért nem kérdezősködöm… Egy viaszminta alapján készített kulcs felhasználása, tisztelet a kivételnek, mindig kétes gondolatokat ébreszt. Hogy ezeket a kétes gondolatokat elűzzem, lényegében kérdezősködnöm kellene… A kérdezősködésről azonban lemondtam. Ezért hát a százas. Érthető?
– Feltételezné rólam, hogy…
– Uram! – szakította amaz félbe. – Én nem tételezek fel semmit. Csupán nem kérdezősködöm… Tisztelet a kivételnek.
A fiatalember nevetett.
– Hol volt itt a kivétel? – kérdezte.
– Ott, hogy egyáltalán elvállaltam a kulcs elkészítését. Mondhattam volna egy sor kifogást. Például: nincs hozzá szerszámom, túlságosan elfoglalt vagyok, vigye máshoz… Érthető ez?
– Így igen…
Már a lépcsőnél volt, amikor a lakatos utánaszólt:
– Uram… Azért megkérném egy apró szívességre. Az emberek igen könnyen felejtenek. Legyen ön is velem szemben ember.
– Megvallom, még egyszer nehezen találnék ide.
– Köszönöm…
A Keleti pályaudvar csupán pár percre volt. Kocsiját az utcában hagyta, és gyalogszerrel indult tovább. A pályaudvar tőszomszédságában levő postán nagy volt a forgalom. A hivatal a hetvenkettes számot viselte. A bérlők levélszekrényei közvetlenül a bejárat mellett egy falmélyedésben sorakoztak.
Az elhárítótiszt megállt a bejáratnál, cigarettára gyújtott.
Látszólag tétlenkedett, de tekintete kutatóan körbesiklott. Az embereket figyelte, akik jöttek és távoztak. A levélszekrényeknél senki sem állt meg, mindenki továbbsietett. Miután végigszívta cigarettáját, cselekvéshez látott. Belépett az ajtón, és határozott léptekkel a levélszekrényekhez ment. A keresett százhuszonnégyes fiók a második sorban volt. A lakatos valóban jó munkát végzett, a kulcs pontosan illeszkedett a zárba, akadály nélkül; az első mozdulatra nyitott. A bérelt szekrényben egy köteg levél lapult gumiszalaggal átkötve. Habozás nélkül magához vette, visszazárta a szekrényajtót, és indult.
A közelben levő Szabadság Szálloda eszpresszójában kávét rendelt.
Kisvártatva felállt az asztaltól, és bement a mosdóba. A szélső vécét választotta. Az ajtót bezárta, lehajtotta a kagyló fedelét és széthajtva elhelyezte rajta az első levelet. Zsebéből parányi fényképezőgépet vett elő, amely igen érzékeny filmmel volt töltve. Villámgyorsan dolgozott. Egymás után kerültek sorra a levelek. Húsz perc alatt végzett az egésszel. A leveleket gondosan átkötötte a gumiszalaggal, a zsebébe tette, és kijött a mosdóból.
Mielőtt a postahivatalban a leveleket visszahelyezte volna a százhuszonnégyes szekrénybe, ismét alaposan körülnézett. Nem észlelt olyan körülményt, hogy a szekrényeket bárki is figyelné. Helyére tette a levélköteget, a szekrényajtót bezárta. Úgy tett, mintha bíbelődne valamivel. Kivárta azt a pillanatot, amikor senki sem halad el a háta mögött, majd ceruza formájú tárgyat vett elő. Annak egyik végét a kis szekrényajtó csuklópántjához tette. Alig hallható, sziszegő zajjal kísérve szinte láthatatlan lakk tömte el a csuklópánt rését.
Visszasietett kocsijához, és áthajtott Budára. Az Attila utcában állt meg egy modern, emeletes bérháznál. Itt volt a lakása. Szinte égett a kíváncsiságtól, hogy megtudja a levelek tartalmát. A fürdőszobában minden megvolt ahhoz, hogy a miniatűr fényképezőgépből kivett filmet előhívja és felnagyítsa.
Kora délutánra elkészült a nagyításokkal. Letelepedett a szobában, és átrágta magát a levelek tartalmán. Mindegyiket Velinger Tibor írta Brüsszelből. Kivétel nélkül szerelmes levelek voltak. A sorokból kivehető volt, hogy Pula Ildikó is szerelmes volt a férfiba. Nem egy levélben Velinger konkrétan utalt a házasságra, amellyel a lány is egyetértett. Kiderült az is, hogy Pula Ildikó a házasságot a nyár végére időzítette. Ekkor kellett Velinger Tibornak megérkeznie Budapestre.
A fiatalember gondosan eltette a fotókat, és a telefonhoz lépett. Az ismert számot tárcsázta.
– Hód jelentkezem – szólt a kagylóba.
– Már vártam a hívását – hallatszott az elhárítófőnök jellegzetes hangja. – Most érkezett haza?
– Nem éppen… Már hajnalban fent voltam.
– Mit csinált idáig, talán aludt? – élcelődött az ezredes.
– Sétáltam az utcán… Egy lakatost kerestem, és reggelre találtam is.
– Gondolom a kulcs miatt. Igazán várhatott volna Zimonyiékra… Ők is időben készen lettek volna.
Az elhárítótiszt cigarettát dugott a szájába és rágyújtott.
– Az idő sürgetett és ez volt a jobb megoldás – közölte.
– Mit talált?
– Leveleket… Szerelmes leveleket.
A vonal végén csalódott sóhaj hallatszott.
– Honnan beszél? – tudakolta az ezredes.
– A lakásomról. Éppen most fejeztem be egy izgalmas olvasmányt.
Pillanatnyi csend támadt.
– Úgy véli, izgalmas? – érkezett a kérdés.
– Nemcsak vélem, hanem határozottan állítom.
– Máris indulok magához…
Egy óra sem telt el, csengettek. A küszöbön Bana Dénes állt, a homlokát törölgetve.
– Negyedik emelet, gyalog – lépett a lakásba. – Miért nem lakik olyanban, ahol legalább lift van?
– Ezt a lakást ezredes elvtárs utalta ki nekem annak idején, a kapott keretből. Nem volt választásom.
Az elhárítófőnök nem először fordult meg már a lakásban, ismerősként ment egyenesen a szobába, és lerogyott a legközelebbi fotelba. Elsősorban az érdekelte, hogy az elhárítótiszt miként bukkant rá Bálint Gézára?
A fiatalember hosszan részletezte, hogyan sikerült megismerkednie a szövetkezeti üdülő gondnokával. Az üdülővel szemben levő kisvendéglő teraszán történt meg. Később megvendégelte itallal a férfit, akinek aztán alaposan megeredt a nyelve. Elmondta, mi is történt a közelmúltban egyik vendégükkel. Azt is elkotyogta a többi között, hogy a szomszéd nyaraló tulajdonosa vitte fel a lányt Pestre; sőt még egy kulcsot is a kocsiban felejtett a lány.
– Bálint Gézának mit mondott? – kérdezte az ezredes. – Remélem, nem fedte fel magát.
A fiatalember a fejét rázta.
– Nem – mondta. – Viszont Bálintnak tálalnom kellett valami elfogadhatót. Olyat, ami későbben sem keresztezheti a munkánkat és nem jár különösebb veszéllyel a részünkre… Azt mondtam Bálintnak – folytatta –, hogy a rendőrségtől jöttem, a lány öngyilkossága miatt. Néhány rutinjellegű kérdést tisztáztunk. Elsősorban az öngyilkosság okáról kérdezgettem, amelyre nem derült fény. Azt magyaráztam neki, hogy emiatt tudnunk kell a lány utolsó tevékenységének minden mozzanatáról.
– És Bálint elhitte?
– Állítom, a legteljesebb mértékig hitt nekem… Nagyon segítőkésznek mutatkozott. Sőt, a nála maradt kulcsot is említette.
– Hogyan sikerült észrevétlenül mintát venni a kulcsról?
– Azt mondtam, van néhány elintézni való dolgom, de visszatérek, hogy beszélgetésünket folytassuk… Gyertyát vásároltam, és egy üres gyufásdoboz alját megtöltöttem viasszal. Mikor a massza megdermedt, becsuktam a dobozt és zsebre vágtam… Bálintnál egy alkalmas pillanatban, amikor a kulcs nálam volt, belenyomtam a tollát a viaszba… Kész. Észre sem vette, mert sörért ment a hűtőszekrényhez.
Az elhárítófőnök elégedetten bólintott. Tájékoztatta beosztottját, hogy megbeszélésüknek megfelelően a felderítők már figyelik Bálint Géza nyaralóját. Azt, hogy ki jelentkezik a kulcsért.
A fiatalembernek az volt a véleménye, hogy ezzel párhuzamosan szemmel tarthatnák a hetvenkettes postahivatalban a lány által bérelt százhuszonnégyes levélszekrényt.
– Pillanatnyilag sokkal fontosabb az, hogy ki megy a kulcsért – vélekedett az ezredes. – Ha annak a nyomában maradunk, előbb-utóbb a postához lyukadunk ki… A kulcsról felismerhető, hogy az postai levélszekrényt, bérelt fiókot nyit. Aki azért a kulcsért érkezik, valami magyarázatot kell, hogy adjon Bálintnak. És ez az érdekes.
– A lánynak alapos oka lehetett, hogy nem a lakására, hanem postafiókra címeztette brüsszeli leveleit. Biztos el akarta kerülni, hogy a házban valaki erről tudomást szerezzen – jegyezte meg a fiatalember.
Az ezredes merően nézett maga elé.
– Vadvirág utca négy – mormogta.
– Sok minden kapcsolódik ehhez a házhoz. Ott vette észre valaki, hogy szemből Sóskúti leselkedik és olykor fényképeket is készít.
– A kertben játszadozó gyerekek, aztán elmondták a szüleiknek – vette át a szót az ezredes.
– Esetleg másnak is… Olyannak, aki a házban lakik, és köze lehet mindehhez.
Arra maga az ezredes sem tudott választ adni, hogy Pula Ildikó miért titkolta mind a szövetkezetnél, mind a magánéletében, Velinger Tiborhoz fűződő kapcsolatát. A lány független volt, senkinek sem tartozott beszámolni. Miért akkor az a nagy titkolódzás?
Az ezredes később elmélyedt a levelekről készült fényképek tanulmányozásában. Lassan olvasta végig őket. Emlékezetében alaposan elraktározta azokat a mondatokat, amelyeknek tartalma felkeltette érdeklődését. Miután végzett, három levélnek rendkívüli fontosságot tulajdonított.
– Itt van a kutya elásva – bökött ujjával a félretett levelekre.
A fiatalember futólag átolvasta a sorokat.
– Igen – mondta. – A lány közli Velingerrel, hogy ő nem megy hozzá feleségül üres kézzel. Olyan hozományt visz, ami nem kis pénz odakint.
– Felszólította a férfit, hogy érdeklődjön olyan cégek után, amelyek számítógépgyártással- és tervezéssel foglalkoznak… Legalábbis ez derül ki a férfi válaszleveleiből – mondta az ezredes.
Mindketten tudták, hogy milyen következtetést vonhatnak le.
Hosszan hallgattak, majd a csendet az elhárítófőnök törte meg:
– A lány az új komputer tervével kívánta volna megalapozni a szerencséjét odakint.
– Erre módja volt…
– Módja – bólintott az ezredes. – A terveket munkájánál fogva megszerezhette, és állítom, meg is szerezte.
– Akkor pedig nem volt dilettáns.
– Nem volt az… Hód, tudja, hogy ez mit jelent számunkra.
A fiatalember szemével intett, hogy tisztában van vele.
Pula Ildikónak rendkívül bonyolult tevékenységet kellett kifejtenie ahhoz, hogy titokban megszerezze az új komputer mechanizmusának tervét. A rajzok, a műszaki leírások kötetekre rúgtak. Ez csak abban az esetben járhatott részére sikerrel, ha birtokában volt olyan eszköz, amellyel rögzíthette a terveket, a leírásokat. Ez pedig nem lehetett adott esetben más, mint ügyesen álcázott mikrofényképezőgép. Ehhez ki juthat hozzá? Csak kémkedéssel megbízott személy…
Az elhárítófőnök csak nagy sokára szólalt meg:
– Ebben az esetben egy kémhálózattal kell szembenéznünk. Most már talán fellebbent a fátyol arról a titokról, hogy miért kellett a lánynak meghalnia.
– Mert át akarta rázni megbízóit és azok rájöttek erre.
– Így van… Miután Pula Ildikó megszerezte a terveket, a saját szakállára kezdett tevékenykedni. Tudta, ha Velingerhez feleségül megy, a tervekért kint komoly pénzt kap valamelyik cégtől… Itt a magyarázata annak is, hogy miért titkolta mindenki előtt, Velingert. Elvégezte kémfeladatát, de magánál tartotta a terveket, húzta-halasztotta átadásukat. Végül már ott tartott, hogy a saját lakását is kerülte. Bujkált, nehogy találkozzon a megbízójával… És az megsejtette a lány bujkálásának okát. Valahogy megleste, amikor a lány hazament, felelősségre vonta, majd végzett vele.
– Vajon hol lehetnek a lány által megszerzett tervek?
Bana Dénes széttárta kezét.
– Ezt még csak nem is sejtjük – mondta.
A fiatalember azon a véleményen volt, hogy a lány valahol elrejthette a megszerzett terveket, és azok nem jutottak megbízójának kezébe. Ezt arra alapozta, hogy akkor nem került volna sor a lány lakásának átkutatására. Ezenkívül az eseményeknek Pula Ildikó halálával végük szakadt volna. Ellenben a lány meggyilkolása után történt egy s más, és az események folytatódtak.
– Végeredményben ez a kémhálózat most a lány kapcsolatát kutatja, hogy a tervekhez jusson. Azt hiszik, nyomára akadnak a rejtekhelynek. Nem hiszem, hogy sikerült kiszedniük a lányból, hova is dugta a megszerzett terveket – fejezte be gondolatát a fiatalember.
– Ezek szerint versenyben vagyunk velük a rejtekhely felkutatásáért… Csak nekünk sikerüljön előbb azt megtalálni.
– Remélem; mi megfogjuk a szerencsénket és nem késsük le az Independiente indulását…
– Mi az az Independiente? – kérdezte csodálkozva az ezredes.
– Nem érdekes… Egy hajó.
Az elhárító főnök homlokát ráncolta.
– Szép – mondta lehangoltan. – Nekem zsibong az agyam, hogy mit is tegyünk, maga pedig hajókázáson járatja az eszét.