7.

Az el­há­rí­tó­tiszt be­lé­pett a la­ka­tos­mű­hely aj­ta­ján, és le­ment a pin­cé­be ve­ze­tő lép­csőn. Or­rát eny­he rozs­da­szag csap­ta meg. A mes­ter a mun­ka­pad­nál ült és apró szer­szá­mok­kal bí­be­lő­dött. Jöt­té­re fel­pil­lan­tott. Az arca nem tük­rö­zött el­ra­gad­ta­tást.

– Ko­rán ér­ke­zett vissza – fo­gad­ta kel­let­le­nül.

– Reg­gel azt mond­ta: más­fél óra. Vagy nem jól hal­lot­tam?

– Jól hal­lot­ta…

– Nos, az már ré­gen el­múlt.

– Könnyel­mű vol­tam.

A fi­a­tal­em­ber el­húz­ta a szá­ját.

– Könnyel­mű bi­zony – foly­tat­ta a la­ka­tos. – Csak ké­sőbb vet­tem ész­re, hogy a vi­asz­min­ta két­nú­tos kulcs­szá­rat rög­zí­tett. Ez a mun­ka to­vább tart.

A mun­ka­pad sat­u­já­ba be­fog­va ott he­vert az újon­nan ké­szü­lő kis biz­ton­sá­gi kulcs. A fi­a­tal­em­ber kö­ze­lebb lé­pett, és szem­ügy­re vet­te a mun­kát.

– Mind­járt ké­szen van – ál­la­pí­tot­ta meg.

Amaz egy moz­du­lat­tal fél­re­tol­ta a mun­ka­pad­tól.

– Túl­sá­go­san nyers még – kö­zöl­te. – Fi­no­mí­ta­ni kell… A ke­zem­ből csak olyan mun­kát adok ki, ami tö­ké­le­tes. Ezt meg­ért­he­ti. Nem sza­kad le az ég, ha va­la­mi­vel ké­sőb­ben lesz kész… Sőt, az In­de­pen­di­en­te in­du­lá­sát sem kési le.

– Mi köze eh­hez egy ha­jó­nak? – kér­dez­te. – Úgy tu­dom, ez egy óce­án­já­ró volt.

A kö­zép­ko­rú fér­fi sej­tel­me­sen mo­soly­gott.

– Való igaz, uram – bó­lin­tott. – Ez egy óce­án­já­ró volt. Ke­ve­sek­nek is­me­rős a neve: In­de­pen­di­en­te. De ne­kem na­gyon. Ha az élet­ben va­la­mi lé­nye­ge­set nem aka­rok el­mu­lasz­ta­ni vagy el­sza­lasz­ta­ni, min­dig az In­de­pen­di­en­té­re gon­do­lok… Ez amo­lyan szó­lás-mon­dás ré­szem­ről… Ap­ro­pó! Meg­vár­ja, amíg el­ké­szü­lök a kulccsal, vagy ké­sőbb is­mét vissza­jön?

– Ma­ra­dok…

A la­ka­tos apró re­sze­lő­vel fi­no­man meg­dol­goz­ta a kulcs tol­la­za­tát, az­tán több­ször egy­más után vé­gig­si­mo­gat­ta uj­já­val.

– Az a ne­ve­ze­tes él­mé­nyem, amely az In­de­pen­di­en­te ha­jó­hoz fűz, köz­vet­le­nül azt kö­ve­tő­en tör­tént, hogy Hit­ler meg­száll­ta a cse­he­ket – mond­ta anél­kül, hogy fel­né­zett vol­na mun­ká­já­ból. – Ame­ri­ká­ban volt egy nagy­bá­tyám – foly­tat­ta. – Hí­vott min­ket, ha­jó­je­gyet is kül­dött az egész csa­lád­nak… Gye­rek vol­tam, de a fa­te­rom tud­ta már, mi ké­szül a vén Eu­ró­pá­ban. Ne­kem az uta­zás él­mény volt, a szü­le­im­nek vi­szont pu­co­lás… Maga még fi­a­tal, csak el­kép­zel­ni tud­ja, mit je­lent­he­tett ak­ko­ri­ban át­utaz­ni Né­met­or­szá­gon ez­zel az áb­rá­zat­tal. Lát­szott raj­tunk, mi­fé­lék va­gyunk, a vo­na­ton több­ször is le­köp­dös­tek, mit tö­rőd­tek ők az­zal, hogy lé­nye­gé­ben ide­gen ál­lam­pol­gá­rok va­gyunk. Zsi­dó, az zsi­dó… Fran­cia­or­szág­ban lé­le­gez­tünk csak fel. Le Hav­re ki­kö­tő­jé­ből in­dult az In­de­pen­di­en­te. Ak­ko­ri­ban a vi­lág­há­bo­rú sze­le már ér­ző­dött, min­den­ki uta­zott, a túl­zsú­folt vo­na­tok órá­kat kés­tek. Mi csak húsz per­cet, és le­ma­rad­tunk az In­de­pen­di­en­té­ről. A ha­jó­nak csak a fa­rát lát­tuk, ép­pen ki­fe­lé húz­ták a ki­seb­bek a nyílt ten­ger­re… Kész, le­ma­rad­tunk. A kö­vet­ke­ző hajó in­du­lá­sá­ra már… nem volt idő. Ki­tört a vi­lág­há­bo­rú… Ott azon nyom­ban in­ter­nál­tak min­ket, mert kül­föl­di­ek vol­tunk. Az­tán jött a né­met of­fen­zí­va, az in­ter­ná­ló tá­bor­ból egy má­sik tá­bor­ba ke­rül­tünk, mi­vel zsi­dók vol­tunk. A csa­lád szét­esett, csak egye­dül ke­ve­red­tem haza… Ki tud­ja, mennyi­vel job­ban ala­kult vol­na min­den, ha nem kés­sük le az In­de­pen­di­en­te in­du­lá­sát. Ez volt éle­tem for­du­ló­pont­ja. – A kulcs tö­ké­le­tes­nek lát­szott. – Tes­sék – nyúj­tot­ta át a la­ka­tos. A gyu­fás­do­bozt is vissza­ad­ta, amely­ben a min­ta volt vi­asz­ban rög­zít­ve. – Ezt is vi­gye el, nincs szük­sé­gem rá.

– Mennyi­vel tar­to­zom?

– Száz­öt­ven fo­rint­tal – mond­ta amaz szem­reb­be­nés nél­kül.

A fi­a­tal­em­ber le­szá­mol­ta a kért össze­get.

– Nem sok ez egy ki­csit? – je­gyez­te meg.

A la­ka­tos zseb­re gyűr­te a pénzt.

– Néz­ze, uram! – mond­ta, és mély lé­leg­ze­tet vett. – A kulcs ké­szí­té­se anyag­gal, mun­ka­díj­jal együtt egy har­min­cas. Te­gyük hoz­zá a sür­gős­sé­get is, az egy hú­szas. A ket­tő te­hát egy öt­ve­nes… A szá­zas vi­szont azért jár, ami­ért nem kér­de­zős­kö­döm… Egy vi­asz­min­ta alap­ján ké­szí­tett kulcs fel­hasz­ná­lá­sa, tisz­te­let a ki­vé­tel­nek, min­dig ké­tes gon­do­la­to­kat éb­reszt. Hogy eze­ket a ké­tes gon­do­la­to­kat el­űz­zem, lé­nye­gé­ben kér­de­zős­köd­nöm kel­le­ne… A kér­de­zős­kö­dés­ről azon­ban le­mond­tam. Ezért hát a szá­zas. Ért­he­tő?

– Fel­té­te­lez­né ró­lam, hogy…

– Uram! – sza­kí­tot­ta amaz fél­be. – Én nem té­te­le­zek fel sem­mit. Csu­pán nem kér­de­zős­kö­döm… Tisz­te­let a ki­vé­tel­nek.

A fi­a­tal­em­ber ne­ve­tett.

– Hol volt itt a ki­vé­tel? – kér­dez­te.

– Ott, hogy egy­ál­ta­lán el­vál­lal­tam a kulcs el­ké­szí­té­sét. Mond­hat­tam vol­na egy sor ki­fo­gást. Pél­dá­ul: nincs hoz­zá szer­szá­mom, túl­sá­go­san el­fog­lalt va­gyok, vi­gye más­hoz… Ért­he­tő ez?

– Így igen…

Már a lép­cső­nél volt, ami­kor a la­ka­tos utá­na­szólt:

– Uram… Azért meg­kér­ném egy apró szí­ves­ség­re. Az em­be­rek igen könnyen fe­lej­te­nek. Le­gyen ön is ve­lem szem­ben em­ber.

– Meg­val­lom, még egy­szer ne­he­zen ta­lál­nék ide.

– Kö­szö­nöm…

A Ke­le­ti pá­lya­ud­var csu­pán pár perc­re volt. Ko­csi­ját az ut­cá­ban hagy­ta, és gya­log­szer­rel in­dult to­vább. A pá­lya­ud­var tő­szom­széd­sá­gá­ban levő pos­tán nagy volt a for­ga­lom. A hi­va­tal a het­ven­ket­tes szá­mot vi­sel­te. A bér­lők le­vél­szek­ré­nyei köz­vet­le­nül a be­já­rat mel­lett egy fal­mé­lye­dés­ben so­ra­koz­tak.

Az el­há­rí­tó­tiszt meg­állt a be­já­rat­nál, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

Lát­szó­lag tét­len­ke­dett, de te­kin­te­te ku­ta­tó­an kör­be­sik­lott. Az em­be­re­ket fi­gyel­te, akik jöt­tek és tá­voz­tak. A le­vél­szek­ré­nyek­nél sen­ki sem állt meg, min­den­ki to­vább­si­e­tett. Mi­után vé­gig­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját, cse­lek­vés­hez lá­tott. Be­lé­pett az aj­tón, és ha­tá­ro­zott lép­tek­kel a le­vél­szek­ré­nyek­hez ment. A ke­re­sett száz­hu­szon­né­gyes fiók a má­so­dik sor­ban volt. A la­ka­tos va­ló­ban jó mun­kát vég­zett, a kulcs pon­to­san il­lesz­ke­dett a zár­ba, aka­dály nél­kül; az első moz­du­lat­ra nyi­tott. A bé­relt szek­rény­ben egy kö­teg le­vél la­pult gu­mi­sza­lag­gal át­köt­ve. Ha­bo­zás nél­kül ma­gá­hoz vet­te, vissza­zár­ta a szek­rény­aj­tót, és in­dult.

A kö­zel­ben levő Sza­bad­ság Szál­lo­da eszp­resszó­já­ban ká­vét ren­delt.

Kis­vár­tat­va fel­állt az asz­tal­tól, és be­ment a mos­dó­ba. A szél­ső vé­cét vá­lasz­tot­ta. Az aj­tót be­zár­ta, le­haj­tot­ta a kagy­ló fe­de­lét és szét­hajt­va el­he­lyez­te raj­ta az első le­ve­let. Zse­bé­ből pa­rá­nyi fény­ké­pe­ző­gé­pet vett elő, amely igen ér­zé­keny film­mel volt tölt­ve. Vil­lám­gyor­san dol­go­zott. Egy­más után ke­rül­tek sor­ra a le­ve­lek. Húsz perc alatt vég­zett az egésszel. A le­ve­le­ket gon­do­san át­kö­töt­te a gu­mi­sza­lag­gal, a zse­bé­be tet­te, és ki­jött a mos­dó­ból.

Mi­előtt a pos­ta­hi­va­tal­ban a le­ve­le­ket vissza­he­lyez­te vol­na a száz­hu­szon­né­gyes szek­rény­be, is­mét ala­po­san kö­rül­né­zett. Nem ész­lelt olyan kö­rül­ményt, hogy a szek­ré­nye­ket bár­ki is fi­gyel­né. He­lyé­re tet­te a le­vél­kö­te­get, a szek­rény­aj­tót be­zár­ta. Úgy tett, mint­ha bí­be­lőd­ne va­la­mi­vel. Ki­vár­ta azt a pil­la­na­tot, ami­kor sen­ki sem ha­lad el a háta mö­gött, majd ce­ru­za for­má­jú tár­gyat vett elő. An­nak egyik vé­gét a kis szek­rény­aj­tó csuk­ló­pánt­já­hoz tet­te. Alig hall­ha­tó, szi­sze­gő zaj­jal kí­sér­ve szin­te lát­ha­tat­lan lakk töm­te el a csuk­ló­pánt ré­sét.

Vissza­si­e­tett ko­csi­já­hoz, és át­haj­tott Bu­dá­ra. Az At­ti­la ut­cá­ban állt meg egy mo­dern, eme­le­tes bér­ház­nál. Itt volt a la­ká­sa. Szin­te égett a kí­ván­csi­ság­tól, hogy meg­tud­ja a le­ve­lek tar­tal­mát. A für­dő­szo­bá­ban min­den meg­volt ah­hoz, hogy a mi­ni­a­tűr fény­ké­pe­ző­gép­ből ki­vett fil­met elő­hív­ja és fel­na­gyít­sa.

Kora dél­után­ra el­ké­szült a na­gyí­tá­sok­kal. Le­te­le­pe­dett a szo­bá­ban, és át­rág­ta ma­gát a le­ve­lek tar­tal­mán. Mind­egyi­ket Vel­in­ger Ti­bor írta Brüsszel­ből. Ki­vé­tel nél­kül sze­rel­mes le­ve­lek vol­tak. A so­rok­ból ki­ve­he­tő volt, hogy Pula Il­di­kó is sze­rel­mes volt a fér­fi­ba. Nem egy le­vél­ben Vel­in­ger konk­ré­tan utalt a há­zas­ság­ra, amellyel a lány is egyet­ér­tett. Ki­de­rült az is, hogy Pula Il­di­kó a há­zas­sá­got a nyár vé­gé­re idő­zí­tet­te. Ek­kor kel­lett Vel­in­ger Ti­bor­nak meg­ér­kez­nie Bu­da­pest­re.

A fi­a­tal­em­ber gon­do­san el­tet­te a fo­tó­kat, és a te­le­fon­hoz lé­pett. Az is­mert szá­mot tár­csáz­ta.

– Hód je­lent­ke­zem – szólt a kagy­ló­ba.

– Már vár­tam a hí­vá­sát – hal­lat­szott az el­há­rí­tó­fő­nök jel­leg­ze­tes hang­ja. – Most ér­ke­zett haza?

– Nem ép­pen… Már haj­nal­ban fent vol­tam.

– Mit csi­nált idá­ig, ta­lán aludt? – él­ce­lő­dött az ez­re­des.

– Sé­tál­tam az ut­cán… Egy la­ka­tost ke­res­tem, és reg­gel­re ta­lál­tam is.

– Gon­do­lom a kulcs mi­att. Iga­zán vár­ha­tott vol­na Zi­mo­nyi­ék­ra… Ők is idő­ben ké­szen let­tek vol­na.

Az el­há­rí­tó­tiszt ci­ga­ret­tát du­gott a szá­já­ba és rá­gyúj­tott.

– Az idő sür­ge­tett és ez volt a jobb meg­ol­dás – kö­zöl­te.

– Mit ta­lált?

– Le­ve­le­ket… Sze­rel­mes le­ve­le­ket.

A vo­nal vé­gén csa­ló­dott só­haj hal­lat­szott.

– Hon­nan be­szél? – tu­da­kol­ta az ez­re­des.

– A la­ká­som­ról. Ép­pen most fe­jez­tem be egy iz­gal­mas ol­vas­mányt.

Pil­la­nat­nyi csend tá­madt.

– Úgy véli, iz­gal­mas? – ér­ke­zett a kér­dés.

– Nem­csak vé­lem, ha­nem ha­tá­ro­zot­tan ál­lí­tom.

– Már­is in­du­lok ma­gá­hoz…

Egy óra sem telt el, csen­get­tek. A kü­szö­bön Bana Dé­nes állt, a hom­lo­kát tö­röl­get­ve.

– Ne­gye­dik eme­let, gya­log – lé­pett a la­kás­ba. – Mi­ért nem la­kik olyan­ban, ahol leg­alább lift van?

– Ezt a la­kást ez­re­des elv­társ utal­ta ki ne­kem an­nak ide­jén, a ka­pott ke­ret­ből. Nem volt vá­lasz­tá­som.

Az el­há­rí­tó­fő­nök nem elő­ször for­dult meg már a la­kás­ban, is­me­rős­ként ment egye­ne­sen a szo­bá­ba, és le­ro­gyott a leg­kö­ze­leb­bi fo­tel­ba. El­ső­sor­ban az ér­de­kel­te, hogy az el­há­rí­tó­tiszt mi­ként buk­kant rá Bá­lint Gé­zá­ra?

A fi­a­tal­em­ber hosszan rész­le­tez­te, ho­gyan si­ke­rült meg­is­mer­ked­nie a szö­vet­ke­ze­ti üdü­lő gond­no­ká­val. Az üdü­lő­vel szem­ben levő kis­ven­dég­lő te­ra­szán tör­tént meg. Ké­sőbb meg­ven­dé­gel­te ital­lal a fér­fit, aki­nek az­tán ala­po­san meg­eredt a nyel­ve. El­mond­ta, mi is tör­tént a kö­zel­múlt­ban egyik ven­dé­gük­kel. Azt is el­ko­tyog­ta a töb­bi kö­zött, hogy a szom­széd nya­ra­ló tu­laj­do­no­sa vit­te fel a lányt Pest­re; sőt még egy kul­csot is a ko­csi­ban fe­lej­tett a lány.

– Bá­lint Gé­zá­nak mit mon­dott? – kér­dez­te az ez­re­des. – Re­mé­lem, nem fed­te fel ma­gát.

A fi­a­tal­em­ber a fe­jét ráz­ta.

– Nem – mond­ta. – Vi­szont Bá­lint­nak tá­lal­nom kel­lett va­la­mi el­fo­gad­ha­tót. Olyat, ami ké­sőb­ben sem ke­resz­tez­he­ti a mun­kán­kat és nem jár kü­lö­nö­sebb ve­széllyel a ré­szünk­re… Azt mond­tam Bá­lint­nak – foly­tat­ta –, hogy a rend­őr­ség­től jöt­tem, a lány ön­gyil­kos­sá­ga mi­att. Né­hány ru­tin­jel­le­gű kér­dést tisz­táz­tunk. El­ső­sor­ban az ön­gyil­kos­ság oká­ról kér­dez­get­tem, amely­re nem de­rült fény. Azt ma­gya­ráz­tam neki, hogy emi­att tud­nunk kell a lány utol­só te­vé­keny­sé­gé­nek min­den moz­za­na­tá­ról.

– És Bá­lint el­hit­te?

– Ál­lí­tom, a leg­tel­je­sebb mér­té­kig hitt ne­kem… Na­gyon se­gí­tő­kész­nek mu­tat­ko­zott. Sőt, a nála ma­radt kul­csot is em­lí­tet­te.

– Ho­gyan si­ke­rült ész­re­vét­le­nül min­tát ven­ni a kulcs­ról?

– Azt mond­tam, van né­hány el­in­téz­ni való dol­gom, de vissza­té­rek, hogy be­szél­ge­té­sün­ket foly­tas­suk… Gyer­tyát vá­sá­rol­tam, és egy üres gyu­fás­do­boz al­ját meg­töl­töt­tem vi­asszal. Mi­kor a massza meg­der­medt, be­csuk­tam a do­bozt és zseb­re vág­tam… Bá­lint­nál egy al­kal­mas pil­la­nat­ban, ami­kor a kulcs ná­lam volt, be­le­nyom­tam a tol­lát a vi­asz­ba… Kész. Ész­re sem vet­te, mert sö­rért ment a hű­tő­szek­rény­hez.

Az el­há­rí­tó­fő­nök elé­ge­det­ten bó­lin­tott. Tá­jé­koz­tat­ta be­osz­tott­ját, hogy meg­be­szé­lé­sük­nek meg­fe­le­lő­en a fel­de­rí­tők már fi­gye­lik Bá­lint Géza nya­ra­ló­ját. Azt, hogy ki je­lent­ke­zik a kul­csért.

A fi­a­tal­em­ber­nek az volt a vé­le­mé­nye, hogy ez­zel pár­hu­za­mo­san szem­mel tart­hat­nák a het­ven­ket­tes pos­ta­hi­va­tal­ban a lány ál­tal bé­relt száz­hu­szon­né­gyes le­vél­szek­rényt.

– Pil­la­nat­nyi­lag sok­kal fon­to­sabb az, hogy ki megy a kul­csért – vé­le­ke­dett az ez­re­des. – Ha an­nak a nyo­má­ban ma­ra­dunk, előbb-utóbb a pos­tá­hoz lyu­ka­dunk ki… A kulcs­ról fel­is­mer­he­tő, hogy az pos­tai le­vél­szek­rényt, bé­relt fi­ó­kot nyit. Aki azért a kul­csért ér­ke­zik, va­la­mi ma­gya­rá­za­tot kell, hogy ad­jon Bá­lint­nak. És ez az ér­de­kes.

– A lány­nak ala­pos oka le­he­tett, hogy nem a la­ká­sá­ra, ha­nem pos­ta­fi­ók­ra cí­mez­tet­te brüssze­li le­ve­le­it. Biz­tos el akar­ta ke­rül­ni, hogy a ház­ban va­la­ki er­ről tu­do­mást sze­rez­zen – je­gyez­te meg a fi­a­tal­em­ber.

Az ez­re­des me­rő­en né­zett maga elé.

– Vad­vi­rág utca négy – mor­mog­ta.

– Sok min­den kap­cso­ló­dik eh­hez a ház­hoz. Ott vet­te ész­re va­la­ki, hogy szem­ből Sós­kú­ti le­sel­ke­dik és oly­kor fény­ké­pe­ket is ké­szít.

– A kert­ben ját­sza­do­zó gye­re­kek, az­tán el­mond­ták a szü­le­ik­nek – vet­te át a szót az ez­re­des.

– Eset­leg más­nak is… Olyan­nak, aki a ház­ban la­kik, és köze le­het mind­eh­hez.

Arra maga az ez­re­des sem tu­dott vá­laszt adni, hogy Pula Il­di­kó mi­ért tit­kol­ta mind a szö­vet­ke­zet­nél, mind a ma­gán­éle­té­ben, Vel­in­ger Ti­bor­hoz fű­ző­dő kap­cso­la­tát. A lány füg­get­len volt, sen­ki­nek sem tar­to­zott be­szá­mol­ni. Mi­ért ak­kor az a nagy tit­ko­ló­dzás?

Az ez­re­des ké­sőbb el­mé­lyedt a le­ve­lek­ről ké­szült fény­ké­pek ta­nul­má­nyo­zá­sá­ban. Las­san ol­vas­ta vé­gig őket. Em­lé­ke­ze­té­ben ala­po­san el­rak­tá­roz­ta azo­kat a mon­da­to­kat, ame­lyek­nek tar­tal­ma fel­kel­tet­te ér­dek­lő­dé­sét. Mi­után vég­zett, há­rom le­vél­nek rend­kí­vü­li fon­tos­sá­got tu­laj­do­ní­tott.

– Itt van a ku­tya el­ás­va – bö­kött uj­já­val a fél­re­tett le­ve­lek­re.

A fi­a­tal­em­ber fu­tó­lag át­ol­vas­ta a so­ro­kat.

– Igen – mond­ta. – A lány köz­li Vel­in­ger­rel, hogy ő nem megy hoz­zá fe­le­sé­gül üres kéz­zel. Olyan ho­zo­mányt visz, ami nem kis pénz oda­kint.

– Fel­szó­lí­tot­ta a fér­fit, hogy ér­dek­lőd­jön olyan cé­gek után, ame­lyek szá­mí­tó­gép­gyár­tás­sal- és ter­ve­zés­sel fog­lal­koz­nak… Leg­alább­is ez de­rül ki a fér­fi vá­lasz­le­ve­le­i­ből – mond­ta az ez­re­des.

Mind­ket­ten tud­ták, hogy mi­lyen kö­vet­kez­te­tést von­hat­nak le.

Hosszan hall­gat­tak, majd a csen­det az el­há­rí­tó­fő­nök tör­te meg:

– A lány az új kom­pu­ter ter­vé­vel kí­ván­ta vol­na meg­ala­poz­ni a sze­ren­csé­jét oda­kint.

– Erre mód­ja volt…

– Mód­ja – bó­lin­tott az ez­re­des. – A ter­ve­ket mun­ká­já­nál fog­va meg­sze­rez­het­te, és ál­lí­tom, meg is sze­rez­te.

– Ak­kor pe­dig nem volt di­let­táns.

– Nem volt az… Hód, tud­ja, hogy ez mit je­lent szá­munk­ra.

A fi­a­tal­em­ber sze­mé­vel in­tett, hogy tisz­tá­ban van vele.

Pula Il­di­kó­nak rend­kí­vül bo­nyo­lult te­vé­keny­sé­get kel­lett ki­fej­te­nie ah­hoz, hogy ti­tok­ban meg­sze­rez­ze az új kom­pu­ter me­cha­niz­mu­sá­nak ter­vét. A raj­zok, a mű­sza­ki le­írá­sok kö­te­tek­re rúg­tak. Ez csak ab­ban az eset­ben jár­ha­tott ré­szé­re si­ker­rel, ha bir­to­ká­ban volt olyan esz­köz, amellyel rög­zít­het­te a ter­ve­ket, a le­írá­so­kat. Ez pe­dig nem le­he­tett adott eset­ben más, mint ügye­sen ál­cá­zott mik­ro­fény­ké­pe­ző­gép. Eh­hez ki jut­hat hoz­zá? Csak kém­ke­dés­sel meg­bí­zott sze­mély…

Az el­há­rí­tó­fő­nök csak nagy so­ká­ra szó­lalt meg:

– Eb­ben az eset­ben egy kém­há­ló­zat­tal kell szem­be­néz­nünk. Most már ta­lán fel­leb­bent a fá­tyol ar­ról a ti­tok­ról, hogy mi­ért kel­lett a lány­nak meg­hal­nia.

– Mert át akar­ta ráz­ni meg­bí­zó­it és azok rá­jöt­tek erre.

– Így van… Mi­után Pula Il­di­kó meg­sze­rez­te a ter­ve­ket, a sa­ját sza­kál­lá­ra kez­dett te­vé­keny­ked­ni. Tud­ta, ha Vel­in­ger­hez fe­le­sé­gül megy, a ter­ve­kért kint ko­moly pénzt kap va­la­me­lyik cég­től… Itt a ma­gya­rá­za­ta an­nak is, hogy mi­ért tit­kol­ta min­den­ki előtt, Vel­in­gert. El­vé­gez­te kém­fel­ada­tát, de ma­gá­nál tar­tot­ta a ter­ve­ket, húz­ta-ha­lasz­tot­ta át­adá­su­kat. Vé­gül már ott tar­tott, hogy a sa­ját la­ká­sát is ke­rül­te. Buj­kált, ne­hogy ta­lál­koz­zon a meg­bí­zó­já­val… És az meg­sej­tet­te a lány buj­ká­lá­sá­nak okát. Va­la­hogy meg­les­te, ami­kor a lány ha­za­ment, fe­le­lős­ség­re von­ta, majd vég­zett vele.

– Va­jon hol le­het­nek a lány ál­tal meg­szer­zett ter­vek?

Bana Dé­nes szét­tár­ta ke­zét.

– Ezt még csak nem is sejt­jük – mond­ta.

A fi­a­tal­em­ber azon a vé­le­mé­nyen volt, hogy a lány va­la­hol el­rejt­het­te a meg­szer­zett ter­ve­ket, és azok nem ju­tot­tak meg­bí­zó­já­nak ke­zé­be. Ezt arra ala­poz­ta, hogy ak­kor nem ke­rült vol­na sor a lány la­ká­sá­nak át­ku­ta­tá­sá­ra. Ezen­kí­vül az ese­mé­nyek­nek Pula Il­di­kó ha­lá­lá­val vé­gük sza­kadt vol­na. El­len­ben a lány meg­gyil­ko­lá­sa után tör­tént egy s más, és az ese­mé­nyek foly­ta­tód­tak.

– Vég­ered­mény­ben ez a kém­há­ló­zat most a lány kap­cso­la­tát ku­tat­ja, hogy a ter­vek­hez jus­son. Azt hi­szik, nyo­má­ra akad­nak a rej­tek­hely­nek. Nem hi­szem, hogy si­ke­rült ki­szed­ni­ük a lány­ból, hova is dug­ta a meg­szer­zett ter­ve­ket – fe­jez­te be gon­do­la­tát a fi­a­tal­em­ber.

– Ezek sze­rint ver­seny­ben va­gyunk ve­lük a rej­tek­hely fel­ku­ta­tá­sá­ért… Csak ne­künk si­ke­rül­jön előbb azt meg­ta­lál­ni.

– Re­mé­lem; mi meg­fog­juk a sze­ren­csén­ket és nem kés­sük le az In­de­pen­di­en­te in­du­lá­sát…

– Mi az az In­de­pen­di­en­te? – kér­dez­te cso­dál­koz­va az ez­re­des.

– Nem ér­de­kes… Egy hajó.

Az el­há­rí­tó fő­nök hom­lo­kát rán­col­ta.

– Szép – mond­ta le­han­gol­tan. – Ne­kem zsi­bong az agyam, hogy mit is te­gyünk, maga pe­dig ha­jó­ká­zá­son já­rat­ja az eszét.