11.

A ven­dé­gek elé Pin­tér al­ez­re­des au­tó­zott a re­pü­lő­tér­re. Fel­is­mer­te őket már ak­kor, ami­kor meg­je­len­tek az út­le­vél­ke­ze­lés­nél. A ha­tár­őr­től is meg­kap­ta a jel­zést. Mo­so­lyog­va in­tett ne­kik.

– Jól utaz­tak? – kér­dez­te az al­ez­re­des, ami­kor már az au­tó­hoz ka­la­u­zol­ta őket.

Az idő­seb­bik a fe­jét csó­vál­ta.

– Nem bí­rom ezt az át­ko­zott re­pü­lést – mond­ta, s az ing­nya­kát pró­bál­ta be­gom­bol­ni, s mi­vel nem si­ke­rült, gyors moz­du­lat­tal rá­húz­ta a nyak­ken­dő­jét. Kefe frizu­rá­jú, rán­cos arcú, öt­ven­éves kö­rü­li fér­fi volt.

– Rosszak vol­tak a légi vi­szo­nyok? – ér­dek­lő­dött Pin­tér, aki há­rom nyel­ven is meg­ta­nult be­szél­ni. Ami­kor meg­di­csér­ték érte, min­dig ez­zel a kér­dés­sel vá­la­szolt: mit csi­nál­hat­na unal­má­ban egy sze­gény agg­le­gény? Most az olasz tu­dá­sát ka­ma­toz­tat­ta.

– Nem… Sem­mi kü­lö­nös… De az én ter­mé­sze­tem nem ve­szi be ezt a… – nem mond­ta meg, hogy mit. A tár­sa csak né­hány év­vel le­he­tett fi­a­ta­labb, ne­vet­ve mond­ta. – In­kább ha­jón jött vol­na…

Pin­tér al­ez­re­des nem foly­tat­ta a té­mát, pe­dig akart ten­ni egy meg­jegy­zést a ten­ge­ri­be­teg­ség­re. E he­lyett azt mond­ta.

– Örü­lök, hogy ta­lál­koz­tunk… Tes­sék – mu­ta­tott az au­tó­ra.

Ha­lász szá­za­dos is ke­zet fo­gott a ven­dé­gek­kel. Ő ve­zet­te a gép­ko­csit. Ud­va­ri­a­san mo­soly­gott. Ku­ta­tott az agyá­ban, hogy leg­alább egyet­len szót mond­has­son a ven­dé­gek­nek, de csak ez ju­tott az eszé­be: ciao, ciao bam­bi­no…

A hi­va­tal­ba au­tóz­tak, Pin­tér szo­bá­já­ban már vár­ta őket egy szov­jet rend­őr­tiszt is. A tol­máccsal ült az asz­tal­nál, szend­vi­cset esze­get­tek, s zöld szí­nű üdí­tőt it­tak rá. Ő is azt kér­dez­te, amit Pin­tér.

– Jól utaz­tak?

Az olasz fel­ügye­lő szét­tár­ta a kar­ját és egy gri­maszt vá­gott. Pin­tér al­ez­re­des fe­lelt he­lyet­te. Ma­gya­rul.

– Nem bír­ja a re­pü­lőt…

A tit­kár­nő az aj­tó­ban állt. Va­la­mi­kor Bana ez­re­des mel­lett szol­gált, de el­jött Pin­tér­rel. Azt re­bes­get­ték róla, hogy évek óta sze­rel­mes az al­ez­re­des­be, de nem mer szól­ni neki.

– Meg­kí­nál­ha­tom va­la­mi­vel az ura­kat? – kér­dez­te. Az ola­szok ká­vét kér­tek.

– Cap­puc­ci­nót, ha le­het – mo­soly­gott a fi­a­ta­labb.

– Ké­re­tem a fő­had­na­gyot – mond­ta Pin­tér a tit­kár­nő­nek. – S csak utá­na a ká­vét… Ha nem ta­lál­juk meg Ba­las­sát – for­dult Ha­lász­hoz –, le­tö­röm a de­re­kát…

De Ba­las­sa meg­ér­ke­zett. Fris­sen bo­rot­vál­va, lát­szott raj­ta, hogy most száll­ha­tott ki a zu­hany alól, mert a haja még fény­lett a víz­től. Mo­so­lyog­va je­lent­ke­zett.

Az al­ez­re­des meg­fe­nye­get­te.

– Majd még szá­mo­lunk… Mu­tat­kozz be, fiam, az­tán ülj le!

Ha­lász irigy­ked­ve hall­gat­ta, hogy a fő­had­nagy is tu­dott né­hány mon­da­tot ola­szul. Bár a ven­dé­gek ne­vet­tek a szö­ve­gén, ki is ja­ví­tot­ták, de még­is ba­rát­sá­go­san ölel­get­ték.

– Na, nem hi­á­ba di­góz­tam – he­he­ré­szett Ba­las­sa.

– Mit mond­tál? – kér­dez­te a szá­za­dos.

– Amit a Váci ut­cai kur­vák szok­tak az olasz fi­úk­nak… Én csak ezt tu­dom ola­szul…

A tit­kár­nő be­hoz­ta a ká­vét, de még csak a ka­var­ga­tás­nál tar­tot­tak, ami­kor Pin­tér al­ez­re­des már­is in­tett, hogy el­kez­di a tár­gya­lást.

– Ke­vés az időnk – mond­ta men­te­ge­tőz­ve. – Majd az ak­ció vé­gén ün­nep­lünk. Elő­ké­szí­tet­tünk egy kis szo­lid…

A fő­had­nagy fe­gyel­me­zet­le­nül köz­be­szólt.

– Me­lyik es­té­re tet­szett gon­dol­ni?

Pin­tér bosszan­kod­va va­kar­ta meg az ál­lát, mint­ha a nem lé­te­ző sza­kál­la visz­ke­tett vol­na. A szá­za­dos vi­szont meg­bök­te Ba­las­sát.

– Csend…

Az idő­sebb olasz fel­ügye­lő, aki Ba­las­sa ke­zé­be is nyo­mott egy név­je­gyet bó­lo­gat­va mond­ta.

– Tsár­dás… Pá­jin­ka…

Pin­tér mo­so­lyog­va in­tett, az­tán foly­tat­ta.

– Jó len­ne, ha össze­gez­nénk, amit tu­dunk…

Elő­ször az olasz rend­őr­tiszt tar­tott kis elő­adást. El­mond­ta, hogy va­la­hol Auszt­ria, Olasz­or­szág, Ju­go­szlá­via és Ma­gyar­or­szág ha­tár­men­ti te­rü­le­tén fel­te­vé­sük sze­rint la­bo­ra­tó­ri­um mű­kö­dik. Itt he­ro­int ál­lí­ta­nak elő. A tiszt, aki­nek a ne­vét Ba­las­sa a név­je­gyé­ről be­tűz­get­te: Sil­vio Pi­sano – Pi­sano, mint a hí­res fi­ren­zei szob­rász! – meg­je­gyez­te, tud­ja, hogy ez a he­ro­in el­ne­ve­zés nem elég pon­tos, de sze­ret­né to­vább­ra is ezt hasz­nál­ni. Saj­nos, ed­dig nem si­ke­rült a la­bo­ra­tó­ri­um nyo­má­ra buk­kan­ni. Azt is el­kép­zel­he­tő­nek tart­ja, hogy ván­do­rol­tat­ják. És nem­csak a rend­őr­ség mi­att. A két nagy maf­fia, a ko­lum­bi­ai és az olasz há­bo­rú­ban áll egy­más­sal. Ezt a gyil­kos­sá­gok­ból le­mér­het­ték. Ám, a la­bo­ra­tó­ri­um csal­ha­tat­lan je­le­i­ből, a só­sav, az éter­vá­sár­lá­sok­ból, nem­egy­szer lo­pá­sok­ból, a ká­bu­lat­ban he­ve­rő fi­a­ta­lok­ból elég im­pul­zust kap­hat a rend­őr­ség, hogy a maf­fi­ák dol­goz­nak. Vá­sá­rol­nak, elő­ál­lí­ta­nak, el­ad­nak és te­met­nek is… Úgy gon­dol­ják, hogy az Af­ga­nisz­tán­ból ér­ke­ző szál­lít­má­nyok, me­lye­ket most már a szov­jet rend­őr­ség is fi­gye­lem­mel kí­sér, a je­lek sze­rint Ma­gyar­or­szá­gon ke­resz­tül jut­nak el cél­juk­hoz. És most, hogy a szov­je­tek fel­fe­dez­tek egy szál­lít­mányt, ta­lán el le­het érni a la­bor­hoz…

A szov­jet tiszt ke­vés­bé bír­ta a me­le­get, zseb­ken­dő­jé­vel tö­röl­get­te az ar­cát, s több­ször es­dek­lő pil­lan­tást ve­tett az ab­lak felé. A meg­jegy­zé­se­it is az­zal kezd­te, hogy ki­csit me­leg van… Ba­las­sa ki­nyi­tot­ta az ab­la­kot, ott is ma­radt né­hány pil­la­nat­ra, néz­te az ut­cát, az au­tó­kat. Ilyen kis idő alatt is meg­ra­gad­ta a fi­gyel­mét: egy szür­ke ka­la­pos fér­fi áll­do­gál az épü­let­tel szem­ben, a te­le­fon­fül­ke mel­lett…

– Na fene…

A szov­jet rend­őr­tiszt be­szélt. A leg­újabb ér­te­sü­lé­se­it kö­zöl­te.

– Tas­kent­ből Sza­mar­kand­ba he­lyez­ték át a gyűj­tő bá­zi­su­kat, si­ke­rült be­épül­ni, vagy­is azt hit­tük, hogy si­ke­rült. Egyik tisz­tünk an­gol vá­sár­ló­ként össze is tu­dott kap­cso­lód­ni a ban­dá­val, de az­óta már ha­lott. Egy krip­tá­ban ta­lál­tak rá. El­vág­ták a tor­kát. Nem biz­tos ab­ban, hogy azért öl­ték meg, mert rend­őr­nek hit­ték. Le­het­sé­ges, hogy arra gon­dol­tak, ez a má­sik ér­de­kelt­ség­hez tar­to­zik. Ugyan­ak­kor meg­gyil­kol­tak egy kö­vér­kés olaszt is. Egy ban­kárt Hong­kong­ból, aki ön­tö­ző­be­ren­de­zé­se­ket aján­lott el­adás­ra. És fi­gyel­ték egy an­gol úri­em­ber út­ja­it, aki tu­ris­ta­ként ér­ke­zett Kö­zép-Ázsi­á­ba és nagy mennyi­sé­gű pénzt ho­zott ma­gá­val egy nagy­sze­rű­en pre­pa­rált tás­ká­ban, olyan­ban, ami­lyen­nel a hong­kon­gi is uta­zott. Azt is meg­tud­ták, hogy a pénzt ez a ban­kár adta át és nem az an­gol a szál­lí­tók­nak. Az an­gol vi­szont sér­tet­le­nül el­uta­zott a cso­port­tal Ur­gencs­be, s on­nan Hi­vá­ba.

– És a vo­nat? – kér­dez­te az olasz.

– A vo­nat el­in­dult. Sőt, gyor­sí­tot­tuk is az út­ját. Moszk­vá­ban a szak­ér­tő­ink ti­tok­ban meg­vizs­gál­ták a va­go­no­kat, és en­ged­ték a sze­rel­vényt to­vább. Úgy, aho­gyan meg­ál­la­pod­tunk… Az an­gol urat is ha­za­en­ged­jük… A töb­bi az önök dol­ga.

Nem­csak az olasz tiszt volt elé­ge­dett, ha­nem Pin­tér is. A fő­had­naggyal már haj­nal­ban be­szélt, s most rá­mu­ta­tott.

– Ná­lunk – kö­zöl­te mo­so­lyog­va – a kol­lé­gánk­nak van­nak jó kap­cso­la­tai… Tes­sék, te­gyük hoz­zá a ma­gun­két.

A fő­had­nagy nem állt fel, sőt azon­nal el sem kezd­te a be­szá­mo­ló­ját. Ivott a zöl­des szí­nű üdí­tő­ből, gri­ma­szo­kat vá­gott, meg is bor­zon­gott. Pin­tér tü­rel­me­sen néz­te, az­tán még egy­szer rá­szólt.

– Tes­sék el­kez­de­ni!

Ek­kor Ba­las­sá­nak eszé­be ju­tott, hogy a ka­la­pos kinn áll az épü­let előtt.

– Fi­gyel­nek ben­nün­ket – mond­ta ne­vet­ve.

Pin­tér el­ko­mo­ro­dott.

– Ne hü­lyés­kedj! Most nem sza­bad. Tes­sék, kezdd el!

– Nem hü­lyés­ke­dek – mond­ta most már ko­mo­lyan a fő­had­nagy. – Az előbb ki­néz­tem az ab­la­kon. Egy szür­ke ka­la­pos fér­fi te­hén­ke­dik a fal­hoz. Ez a pa­sas ugyan­ab­ban az ügy­ben ér­de­kelt, mint mi. Csak ép­pen for­dí­tott elő­jel­lel. Nem kö­vet­te önö­ket sen­ki? – kér­dez­te, de a hang­ja már kis­sé szem­te­le­nül csen­gett.

Pin­tér in­tett Ha­lász­nak, a szá­za­dos fel­állt, s az ab­lak­hoz lé­pett. Vissza­for­dul­va in­tett a fő­nö­ké­nek.

– Igen. Ott áll.

Az olasz fel­ügye­lő, Sil­vio Pi­sano, maga elé me­red­ve dör­mög­te.

– Szür­ke ka­lap… Itt is szür­ke ka­lap?… Hal­lod? – for­dult a tár­sá­hoz –, szür­ke ka­lap…

A má­sik olasz tiszt­vi­se­lő a szem­üve­gé­vel ját­szott az asz­ta­lon.

– Ennyi­re biz­ton­ság­ban ér­zik ma­gu­kat?

Az al­ez­re­des Ba­las­sá­tól már hal­lott a ka­lap­ról. Bu­ta­ság­nak tar­tot­ta, hogy szin­te úgy hord­ják, mint va­la­mi jel­vényt, az össze­tar­to­zás je­lét. De ép­pen ez vált gya­nús­sá. Nem fél­re­ve­ze­tés ez?

Az ola­szok is így gon­dol­ták. Nem is tud­tak mit kez­de­ni vele. Ba­las­sa még egy­szer nyo­ma­té­ko­san meg­kér­dez­te.

– El­né­zést kell kér­nem, ura­im, de nem kap­tam vá­laszt a kér­dés­re. Le­het­sé­ges, hogy kö­vet­te önö­ket va­la­ki?

Az ola­szok a fe­jü­ket ráz­ták, ők nem vet­tek ész­re sem­mit. A szov­jet tiszt is ne­met in­tett. Az al­ez­re­des vissza­kér­de­zett.

– És té­ged?

– Én a la­kás­ból jö­vök – mond­ta csen­de­sen. A la­kás, ami­re Ba­las­sa utalt, amo­lyan át­ala­kí­tó hely volt. Va­la­ki be­ment, ott át­öl­tö­zött, az­tán egy tit­kos aj­tón át­sé­tált a szom­széd ház­ba, amely­nek a ka­pu­ja egy má­sik ut­cá­ra nyí­lott.

Ha­lász szá­za­dos egy­re ké­nyel­met­le­neb­bül érez­te ma­gát. El­vö­rö­söd­ve kért szót.

– Le­het­sé­ges, hogy en­gem… hogy en­gem kö­vet­tek… Én most nem fi­gyel­tem erre… És egyéb­ként is ne­kem eb­ből az ügy­ből ki kell száll­nom, mert ahogy em­lí­tet­tem ne­ked, Béla, fel­is­mer­tek…

– Jó – zár­ta le a té­mát Pin­tér al­ez­re­des. – Ezt majd meg­be­szél­jük. – … Foly­tasd, Ba­las­sa.

A fő­had­nagy az­zal kezd­te, hogy Ma­gyar­or­szá­gon sem meg­nyug­ta­tó a hely­zet. Itt ta­lán nem is két cso­port kö­zött fo­lyik a harc. Le­het­sé­ges, hogy van har­ma­dik és ne­gye­dik is. Ezek ma­gya­rok. Majd rá­döb­ben­nek, hogy itt mi ke­vés­bé rú­gunk lab­dá­ba… A szür­ke ka­la­po­sok jól szer­ve­zett ban­da. De itt nem­csak drog­gal ke­res­ked­nek, ha­nem va­lu­táz­nak, lá­nyo­kat, fi­ú­kat áru­sí­ta­nak, ara­nyat csem­pész­nek. Csak né­hány ma­gyar tag­juk van, a töb­bi­ek ara­bok, ola­szok. Az ál­do­za­tok ma­gya­rok. Fi­a­ta­lok, aho­gyan a vi­lá­gon bár­hol… Saj­nos, már tör­tént gyil­kos­ság is… Az egyik ál­do­za­tot, egy vé­kony­ka fi­úcs­kát, ép­pen az­nap éj­jel se­gí­tett va­la­ki­nek el­szál­lí­ta­ni egy la­kás­ból. Egy ak­ta­tás­ka ha­mis he­ro­in mi­att ful­ladt meg… Azt biz­to­san tud­ja, hogy Ma­gyar­or­szá­gon is két cso­port tud a vo­nat ra­ko­má­nyá­ról… Te­hát vár­ha­tó, hogy…

A szov­jet tiszt köz­be­kér­de­zett.

– In­téz­ked­tek, hogy a ha­tár­tól va­la­ki ügyel­jen? Mert mi ott nem jö­vünk át…

Az al­ez­re­des újra si­mít­gat­ni kezd­te az ál­lát.

– Per­sze. Tes­sék nyu­godt len­ni.

Sil­vio Pi­sanót a la­bo­ra­tó­ri­um iz­gat­ta.

– Nincs va­la­mi jele – for­dult Ba­las­sá­hoz – en­nek az át­ko­zott la­bor­nak? Nem gya­nít va­la­mit?

A fő­had­nagy a fe­jét ráz­ta.

– Nem… Saj­nos, nem… De ha a sze­ren­cse ör­dö­ge se­gít, ak­kor…

– Hát se­gít­se ak­kor az a bi­zo­nyos Lu­ci­fer…

A ta­nács­ko­zás el­hú­zó­dott. Újabb ká­vét és szend­vi­cset ho­zott a tit­kár­nő. Evés köz­ben is foly­tat­ták a meg­be­szé­lést. Vo­nat­ról be­szél­tek, ar­ról, hogy eset­leg meg­áll va­la­hol, Ba­las­sa egy fi­a­tal­asszonyt em­lí­tett, aki­nek a fér­je la­ká­sán tör­tént a gyil­kos­ság és aki­től sok min­dent meg­tu­dott. A fő­had­nagy el­mond­ta, hogy ő is ak­tí­van részt vesz a ban­da éle­té­ben, ve­re­ke­dett is már a ka­la­po­sok­kal, meg­kar­col­ták tőr­rel. De ha nem védi ki a szú­rást a kar­já­val, ak­kor eset­leg már nem ül itt… Ha kap egy kis időt, ő a vé­gé­re jár a dol­gok­nak. Ha sen­ki sem köp a le­ve­sé­be…

A kül­föl­di rend­őrök ma­gya­rá­za­tot kér­tek, hogy mi­lyen le­ves­ről van szó, ne­he­zen ér­tet­ték meg, hogy ez egy ma­gyar szó­lás­mon­dás. Pin­tér mér­ge­sen te­kint­ge­tett Ba­las­sá­ra.

– Ne va­gány­kodj…

– El­né­zést, de… Nem gon­dol­tam, hogy…

A szov­jet rend­őr­tiszt újra vissza­tért a vo­nat­hoz.

– Ki­nek kell át­ad­ni a sze­rel­vényt? Ki lesz az a tiszt?

– Át­ad­ni? – kér­dez­te Pin­tér, s arra gon­dolt, hogy a kol­lé­gá­ja va­la­mi sza­bá­lyos át­vé­te­li jegy­ző­köny­vet akar Zá­hony­ban vagy Csa­pon csi­nál­tat­ni… – Majd… Lesz ott va­la­ki…

– Ki­cso­da?

– Hát… Hód… – mond­ta az al­ez­re­des és mo­soly­gós te­kin­te­te ta­lál­ko­zott Ba­las­sa hun­cut sze­mé­vel.

Csil­lag­ta­lan éj­sza­ka volt. Sö­tét eső­fel­hők ta­kar­ták a Hol­dat is. Né­hány per­cig nyílt pá­lyán vesz­te­gelt a vo­nat. Va­la­hon­nan, a tá­vo­li ta­nyá­ból ku­tya­vo­ní­tás hal­lat­szott, s mint­ha fe­lel­ne rá, a moz­dony is du­dál­ni kez­dett. Az­tán meg­rán­dult a vo­nat, mint a hal­dok­ló. Las­san gör­dült to­vább a fe­ke­te­ség­be.

Csor­na Pé­ter az egyik va­gon fé­ke­ző­fül­ké­jé­ben állt. Me­red­ten néz­te a sö­tét­sé­get. Csur­gott róla a ve­rí­ték.

– Vi­har lesz – mo­tyog­ta. – Va­la­mi is­ten­te­len nagy vi­har… Bá­mul­ta az eget, vár­ta a vil­lá­mo­kat.

Az­tán úgy érez­te, mint­ha va­la­ki áll­na a háta mö­gött. Maga sem ér­tet­te, mi­ért, nem for­dult meg, egy­re job­ban bék­lyó­ba kö­töt­te ez az ér­zés. Meg­mar­kol­ta a vas­kor­lá­tot, vissza­foj­tot­ta még a lé­leg­ze­tét is. S aho­gyan el­bo­rí­tot­ta a fé­le­lem, úgy lett raj­ta úrrá a gon­do­lat: most meg­ölik, meg­gyil­kol­ják… Szin­te már vár­ta a szú­rást, a lö­vést, te­kin­te­te a csat­to­gó ke­re­ke­ket ke­res­te, amik majd ke­resz­tül vág­tat­nak a tes­tén, le­vág­ják a kar­ját, a fe­jét. Igen a fe­jét. Lát­ta gu­rul­ni a töl­té­sen a sa­ját fe­jét. S fel­or­dí­tott.

– Ne!

Le­ku­po­ro­dott a szál­kás pad­ló­ra. Ek­kor vil­lám­lott. Egy pil­la­nat­ra, csak egy pil­la­nat­ra nap­pa­li fény csa­pó­dott a va­gon­ra.

Csor­na mö­gött egy fér­fi állt. A vas­utas csak az ár­nyé­kát lát­ta.

– Ne! – ki­ál­tot­ta még egy­szer. Az­tán kö­nyö­rög­ve hoz­zá­tet­te. – Ne öl­jön meg… Gye­re­ke­im van­nak… Mi­ért akar meg­öl­ni?

A fér­fi nem vá­la­szolt.

Csor­na sír­ni kez­dett. Szag­ga­tot­tan, pa­na­szo­san, mint a kis­gye­re­kek. S fog­ta, gör­csö­sen mar­kol­ta a kor­lá­tot.

Még egy­szer na­gyot csat­tant az ég. Vil­lám­lott. Zu­hog­ni kez­dett az eső. Csap­ta, ver­te a va­gon te­te­jét, úgy hang­zott, mint­ha gép­pisz­toly­ból újra és újra so­ro­za­tot lő­né­nek. A vo­nat vág­ta­tott. A víz Csor­ná­ra folyt, új sap­ká­ja ké­kes pa­ta­ko­kat eresz­tett az ar­cá­ra. Egy kis ál­lo­má­son ro­bog­tak ke­resz­tül, gyen­ge fé­nyek fut­ká­roz­tak a va­go­nok ol­da­lán. Az épü­let aj­ta­já­ban állt a for­gal­mis­ta, mint a szo­bor. Me­red­ten. Csor­ná­nak még­is úgy tet­szett, mint­ha őrá ke­resz­tet ve­tett vol­na. Mint a ha­lál­ra­ítél­tek­re szo­kás. In­te­ni akart se­gít­sé­gért a pi­ci­ke pe­ron felé, de pil­la­na­tok múl­tán újra sö­tét­té vált min­den. A vas­úti töl­tés ár­kán túl kí­sér­te­ti­es óri­ás je­ge­nye­fák haj­la­doz­tak, szin­te lát­ni sem le­he­tett őket, úgy rém­lett Csor­ná­nak, hogy száz ka­ruk­kal ő belé akar­nak mar­ni. Még job­ban össze­hú­zó­dott, a kor­lá­tot nem en­ged­te el, ha ki akar­ja lök­ni az ide­gen, leg­alább ki­csi­ke esé­lye ma­rad­jon a meg­me­ne­kü­lés­re.

De az ide­gen nem moz­dult. És nem is szólt.

A moz­dony du­dált. Több­ször is.

Le­het, hogy Csor­na nem is hal­lot­ta. Csak a fegy­ver­ro­po­gást, a ke­re­kek csat­to­gá­sát, s az ide­gen ijesz­tő­en zi­há­ló lé­leg­ze­tét. És a sa­ját szí­vé­nek do­bo­lá­sát, a fé­le­lem nyö­gé­se­it.

A vo­nat hir­te­len fé­ke­zett, és meg­állt.

Csor­na, mint­ha va­la­ki na­gyot lö­kött vol­na raj­ta, le­ló­dult az üt­kö­zők felé. A kor­lá­tot nem en­ged­te el, jaj­gat­va kö­nyör­gött.

– Ne, ne!

Az eső csap­dos­ta az ar­cát, be­le­folyt a víz a sze­mé­be, sap­ká­ja a ke­re­kek közé esett, lá­bá­val igye­ke­zett va­la­mi szi­lárd he­lyet ta­lál­ni, mint a hegy­má­szók a zu­ha­nás előtt, ami­kor már ér­zik, hogy kar­juk nem bír­ja a tes­tü­ket. Csor­na két­ség­be­eset­ten pró­bál­ta vissza­tor­náz­ni ma­gát a va­gon­ra. Ami­kor már majd­nem si­ke­rült, las­sú moz­gás­sal meg­in­dult a vo­nat. A kap­csok meg­fe­szül­tek, eny­hén meg­rán­tot­ták a va­go­no­kat. Csor­na lába alól hir­te­len ki­csú­szott a tá­masz. Min­den ma­ra­dék ere­jét össze­szed­te, s fel­húz­ta ma­gát a fül­ké­jé­hez. Pi­heg­ve emel­te a te­kin­te­tét az ide­gen felé.

De ak­kor már nem lá­tott ott sen­kit.

A pad­lón az össze­tört lám­pá­ja fe­küdt, a kis pa­don a tás­ká­ja. Érin­tet­le­nül, úgy, aho­gyan az in­dí­tás után oda­tet­te. Ki­nyi­tot­ta, elem­lám­pát vett ki be­lő­le, s vé­gig­vi­lá­gí­tot­ta a fül­két, a bar­ná­ra má­zolt fa­lat, a kis üveg nél­kü­li ab­la­kocs­kát, az elő­te­ret. Egye­dül volt. A vo­nat újra ne­ki­len­dült, csat­tog­tak a ke­re­kek.

– Oda­lett a sap­kám – mor­mog­ta Csor­na. Igye­ke­zett szá­rít­gat­ni ma­gát, elő­vet­te a zseb­ken­dő­jét, a ha­ját tö­rül­get­te vele, a vá­szon­ka­bát­ká­já­ból ki­csa­var­ta a vi­zet. Az eső alig hű­töt­te le a le­ve­gőt, zu­ho­gott to­vább, sze­let is már csak a ro­ha­nó vo­nat csa­pott, ezért arra gon­dolt, hogy le­ve­ti az in­gét, a nad­rág­já­ból is csö­pö­gött a víz. Le­ült a kis­pad­ra, igye­ke­zett meg­sza­ba­dul­ni a fé­lel­mé­től. Mi­köz­ben az elem­lám­pá­já­val hol ide, hol oda vi­lá­gí­tott, azt la­tol­gat­ta ma­gá­ban: va­ló­ban meg akar­ta-e őt va­la­ki ölni? Vagy csak kép­ze­lő­dött? Vissza­gon­dolt az egész nap­já­ra.

Zá­hony­ban aludt a vas­utas szál­lá­son. Reg­gel je­lent­ke­zett szol­gá­lat­ra. Ak­kor mond­ták, hogy ez­zel a vo­nat­tal uta­zik Jó­zsef­vá­ro­sig. Dél­után már az ál­lo­má­son ácsor­gott, je­lent­ke­zett a vo­nat­ve­ze­tő­nél, ke­zet fog­tak, meg­mond­ta, hogy hol lesz a he­lye. Az­tán két­szer-há­rom­szor is vé­gig­sé­tált a hosszú sze­rel­vény mel­lett, rug­dos­ta az apró ka­vi­cso­kat, mint­ha fut­bal­loz­na. Ké­sőbb le­ült az egyik va­gon lép­cső­jé­re, meg­néz­te mennyi en­ni­va­ló­ja ma­radt. A ke­nye­ret ke­ve­sell­te, ki­sé­tált a kö­zért­be, vett egy ki­lót. Két fér­fi vá­sá­rolt még a bolt­ban, az egyik fi­a­tal, mo­soly­gós képű, szép szál em­ber, amo­lyan har­min­cas, a má­sik zö­mök, ke­fe­ha­jú, kis ba­ju­szú, égő­vö­rös nyak­ken­dőt vi­selt. Ez orosz – gon­dol­ta ma­gá­ban, s nem is té­ve­dett, mert a pénz­tár­gép­be be­ütött szá­mot a fér­fi oro­szul mond­ta. Nem lett vol­na ezen sem­mi fel­tű­nő, hi­szen Zá­hony­ban sok az orosz mun­kás, vas­utas, de ez az em­ber a pénz­tá­ros­nő­höz ma­gya­rul szólt. Azt mond­ta: kö­szö­nöm, ked­ves­kém… Csor­na úgy in­téz­te el ma­gá­ban a dol­got: kár­pát­al­jai. A fi­a­ta­labb fér­fi vissza­hú­zó­dott, csak Csor­na után ment a pénz­tár­hoz. S még egy­szer lát­ta őket. De már a pá­lya­ud­va­ron, a vo­nat mel­lett. Csor­na le­ült az egyik va­gon lép­cső­jé­re, az ár­nyé­kos ol­dal­ra, mert késő dél­után is igen erő­sen sü­tött a Nap, sza­lon­nát evett, zöld­pap­ri­ká­val, és fa­la­to­zás köz­ben ész­re­vet­te a két fér­fit. Az egyik va­go­non mász­tak át. Nem messze tőle. Ami­kor a ki­seb­bik a föld­re ug­rott, a za­kó­ja be­le­akadt va­la­mi­be. Csor­na, meg­döb­ben­ve lát­ta, hogy a bal kar­ja alá pisz­toly­tás­kát erő­sí­tett. A fegy­ver is meg­csil­lant ben­ne. Gon­dol­ta, hogy vá­mo­sok. Az­tán el­sé­tál­tak előt­te, a zö­mök fér­fi me­rő­en a sze­mé­be né­zett. Csu­pa fe­nye­ge­tés vil­lant a te­kin­te­té­ben. Csor­na le­sü­töt­te a sze­mét, mint­ha azt akar­ná mon­da­ni, én nem lát­tam sem­mit. De at­tól a pil­la­nat­tól, olyan nyug­ta­lan­ság vett erőt raj­ta, hogy leg­szí­ve­seb­ben ha­za­ment vol­na a kis há­zi­kó­juk­ba, a gye­re­ke­i­hez, az asszony­hoz, akit ugyan már nem szív­lelt, mert a falu a szá­já­ra vet­te, hogy amíg ő vo­na­to­zik, ki­vel mit csi­nál a nő. Per­sze nem ment. Fel­szállt a he­lyé­re, s ami­kor este tíz óra felé, el­in­dul­tak, ő is in­tett a lám­pá­já­val, min­den rend­ben. Las­san gu­rult a vo­nat, ami­kor fel­lé­pett a va­gon lép­cső­jé­re, s ön­kén­te­le­nül is hát­ra­te­kin­tett a sze­rel­vény vége felé. A lám­pák fé­nye ak­kor vi­lá­gí­tot­ta meg az egyik fe­hér­re fes­tett va­gont, s mint­ha a ke­fe­ha­jú fér­fit lát­ta vol­na ki­ha­jol­ni egy pil­la­nat­ra. Gon­dol­ta, je­lez a vo­nat­ve­ze­tő­nek, hogy il­le­ték­te­le­nek van­nak a sze­rel­vé­nyen, vé­gül még sem tett sem­mit. Nincs neki eh­hez köze. Még va­la­mi bajt hoz a sa­ját fe­jé­re. Ele­gen­dő, hogy lát­ta a fegy­vert… A vo­nat nem so­ká­ig ment. Ta­lán a má­so­dik jel­ző már meg­ál­lí­tot­ta. Az­tán az egyik ál­lo­má­son vesz­te­gel­tek. Egy­re me­le­gebb és sö­té­tebb lett. És ak­kor, ami­kor már ép­pen le­csa­pott a vi­har, meg­állt a háta mö­gött az a fér­fi. Nem lát­ta, de bi­zo­nyos volt ab­ban, hogy a kis zö­mök, a re­vol­ve­res… De hová tűnt?

Még zu­ho­gott az eső, ami­kor Csor­na az in­gét le­ve­tet­te. Rá­ta­padt a há­tá­ra, mint­ha a ha­lál hi­deg keze si­mo­gat­ta vol­na. Va­cog­ni kez­dett.

A vo­nat újra meg­állt.

Csor­na gye­rek­ko­rá­ban azt ter­vez­te tu­ta­jos lesz a Ti­szán. Úszik majd le a fo­lyón, ka­nyar ka­nyart kö­vet, ma­gas fecs­ke­fé­szek­kel te­le­lyug­ga­tott par­to­kat, la­pos sík­sá­gok vált­ják fel, vá­ro­sok ma­ra­doz­nak el a fo­lyó mel­lett, s ő csak megy, megy, vi­szi a fo­lyó. Tu­ta­jos nem le­he­tett, így lett vas­utas. De a te­her­vo­na­tok alig ha­lad­nak. Szük­ség sze­rint fél­re­ál­lít­ják őket, vesz­te­gel­nek a nyílt pá­lyán, a gyors­vo­na­tok el­ro­han­nak mel­let­tük. Igen, ez nem fo­lyó, nem tu­taj. S ő hány éve zö­työg már ten­ge­lyen… És vár tü­rel­me­sen a sza­bad jel­zés­re, ele­in­te még arra is vál­lal­ko­zott vol­na, hogy le­száll és meg­tol­ja a vo­na­tot, csak in­dul­ja­nak már. Az­tán meg­szok­ta. Néha akadt társ, aki­vel be­szél­get­he­tett a vá­ra­ko­zás órá­i­ban, más­kor meg há­zat épí­tett nem lé­te­ző tel­kén, nem lé­te­ző tég­lák­ból. Fi­a­tal ko­rá­ban min­dent oda­adott vol­na az uta­zá­sért, ma már in­kább egy szép ház­ra vá­gyik, nagy kert­tel, disz­nók­kal, te­hén­nel és arra, hogy egy ren­des asszony mo­so­lyog­jon rá, ha be­megy a kony­há­ba sült tö­köt enni. Mert a sült tök… Az a vi­lá­gon a leg­jobb cse­me­ge… Sok­szor a ke­nyér­ről is el­hi­tet­te ma­gá­val, hogy az sült tök. És érez­te is az ízét. Ha meg­áll a vo­nat, min­den­ről le­het kép­ze­lőd­ni. Mert ez az idő nin­csen. Ez el­tű­nik a vas­uta­sok éle­té­ből.

Csor­na néz­te az esőt. Zseb­lám­pá­ját éget­te, mint­ha a vi­lá­gos­ság­gal sze­ret­te vol­na el­űz­ni a go­noszt. Már meg­nyu­go­dott vol­na, ami­kor va­la­ki el­sza­ladt a va­gon­ja mel­lett. A sza­ka­dó eső mi­att fur­csán be­húz­ta a nya­kát, elő­re­dőlt, mint a ro­ha­mo­zó ka­to­nák, meg-meg­csú­szott a vi­zes töl­té­sen. Nem né­zett fel Csor­ná­ra, s né­hány lé­pés után már el is tűnt a sö­tét zu­ha­tag­ban. Kis idő el­tel­té­vel Csor­na erőt vett ma­gán, s ki­ha­jolt a va­gon­ból.

És ek­kor érte az ütés. A fe­jén.