10. Hód és a fekete bárány

1.

Sima, rö­vid haj, szín­te­len arc, szür­ke szem, vér­te­len aj­kak. Az ódi­va­tú, bő, bar­na kosz­tüm úgy állt raj­ta, mint­ha váll­fá­ra akasz­tot­ták vol­na. Még csak sej­te­ni sem le­he­tett alak­já­nak for­má­ját. Kö­zel jár­ha­tott a har­minc­hoz. Nem hasz­nált sem pú­dert, sem fes­té­ket, így a szar­ka­lá­bak ken­dő­zet­le­nül vi­rí­tot­tak a sze­me sar­ká­nál. Kar­ján ha­tal­mas tás­ka ló­gott. A szá­za­do­si ran­got vi­se­lő ügye­le­tes tiszt el­kap­ta te­kin­te­tét a nő­ről.

– Te­hát a ke­rü­le­ti rend­őr­ka­pi­tány­ság irá­nyí­tot­ta hoz­zánk – mond­ta meg­jegy­zés­kép­pen.

– Az mond­ták: a fő­ka­pi­tány­ság ügye­le­tén majd fog­lal­koz­nak a dol­gom­mal.

– Mi­lyen ügy­ben kí­ván pa­naszt ten­ni?

– A ke­rü­let­ben azt mond­ták: az el­tű­nést itt kell be­je­len­te­ni.

– Ki­nek az el­tű­né­sét kí­ván­ja be­je­len­te­ni? – kér­dez­te a szá­za­dos. A nő meg­nyal­ta vér­te­len aj­ka­it.

– Szán­tai Jó­zse­fét – mond­ta.

– A fér­je?

– Nem vol­tunk meg­es­küd­ve, pe­dig már két éve, hogy együtt va­gyunk. Ké­sőbb ta­lán…

A szá­za­dos egy kéz­moz­du­la­tá­val fél­be­sza­kí­tot­ta.

– Előbb azt tisz­tázzuk, hogy pon­to­san mi­kor tűnt el az élet­tár­sa? Mi­kor ta­lál­ko­zott vele utol­já­ra? – kér­dez­te.

– Pon­to­san egy hét­tel ez­előtt.

– Az­óta nem lát­ta, nem hal­lott fe­lő­le, és nem tud­ja, hol van, hol tar­tóz­ko­dik – so­rol­ta gé­pi­e­sen a szá­za­dos. Tud­ta, mi a te­en­dő­je. Az a hét nap, ami már el­múlt, bő­ven át­lép­te az ilyen ese­tek­ben szo­ká­sos tü­rel­mi időt. A töb­bi a ha­tó­ság­ra tar­to­zott. – Elő­for­dult már, hogy élet­tár­sa min­den elő­ze­tes be­je­len­tés nél­kül hosszabb ide­ig nem ment haza?

– Tud­ja, mi­lyen egy fér­fi – mond­ta a nő le­mon­dó­an.

– Nem tu­dom, mi­lyen egy fér­fi – ta­gol­ta a sza­va­kat a szá­za­dos, és egy ár­nya­lat­tal emel­te hang­ját. – Ki ilyen, ki olyan. Fő­ként azt nem tu­dom, mi­lyen em­ber az ön élet­tár­sa, pe­dig ez ér­de­kel­ne en­gem leg­in­kább. Ön sze­rint mi­lyen em­ber volt Szán­tai Jó­zsef?

– Mit mond­jak?

– Az iga­zat.

A nő kör­be­né­zett a szo­bá­ban, mint­ha tar­ta­na at­tól, hogy más is meg­hall­hat­ja sza­va­it, az­tán a mennye­zet­re füg­gesz­tet­te sze­mét, és meg­szó­lalt:

– Négy év­vel fi­a­ta­labb ná­lam.

– Ez ön­ma­gá­ban sem­mit sem mond.

A nő vissza­hoz­ta te­kin­te­tét a mennye­zet­ről, és össze­pré­sel­te vér­te­len aj­ka­it.

– Maga a csa­lá­di éle­tem­re kí­ván­csi, vagy arra, hogy el­tűnt az élet­tár­sam – szi­szeg­te a fo­gai kö­zött. Úgy szo­rí­tot­ta az ölé­ben levő tás­ka fü­lét, hogy uj­jai el­fe­hé­red­tek.

– Asszo­nyom! Ezek a kér­dé­sek szo­ro­san az ügy­höz tar­toz­nak. Az csak ter­mé­sze­tes, hogy az ön csa­lá­di éle­te és kö­rül­mé­nyei össze­kap­cso­lód­nak el­tűnt élet­tár­sá­nak éle­té­vel, kö­rül­mé­nye­i­vel. Eb­ből kö­vet­ke­zik, hogy nem le­het a két dol­got egy­más­tól el­sza­kít­va, kü­lön-kü­lön vizs­gál­ni.

A nő sze­mé­ben vál­to­zat­la­nul ott la­pult a bi­zony­ta­lan­ság.

– Két év­vel ez­előtt, ami­kor Jós­ka hoz­zám köl­tö­zött, azt hit­tem, a köz­tünk levő kor­kü­lönb­ség, az a négy év nem szá­mít. Ké­sőbb ész­re kel­lett ven­nem, hogy ez a négy év bi­zony dön­tő le­het a to­váb­bi­ak­ban. Jós­ka az utób­bi idő­ben meg­vál­to­zott, sű­rűn ki­ma­ra­do­zott, és csak reg­gel ér­ke­zett haza. Va­la­mit evett, és ment dol­goz­ni. A Büfé vál­la­lat­nál volt ko­csi­kí­sé­rő. Azért mon­dom, hogy “volt”, mert ép­pen teg­nap tud­tam meg, hogy egy hete ki­lé­pett, az­óta nem lát­ták. A mun­ka­köny­vét is bent hagy­ta. Pe­dig ami­kor ki­lé­pett, azt mond­ta, más­nap be­megy majd a mun­ka­köny­vért. Ez ijesz­tett meg en­gem. Így nem he­lyez­ked­het el se­hol se, hát ak­kor mit csi­nál?

A szá­za­dos el­nyom­ta a ci­ga­ret­tá­ját.

– Ro­ko­na­i­nál, szü­le­i­nél ke­res­te őt? – kér­dez­te.

– Ro­ko­nai nin­cse­nek, leg­alább­is nem tu­dok róla – mond­ta a nő. – Jós­ka el­tű­né­sét kö­ve­tő má­so­dik na­pon ír­tam a szü­lők­nek. Arra gon­dol­tam, hogy Jós­ka va­la­mi mi­att hir­te­len el­ment hoz­zá­juk. Meg­te­het­te, mert mo­tor­ja van, az­zal ment mun­ká­ba, ott meg fel­ült a ko­csi­ra, ami­vel az árut hord­ták a kü­lön­fé­le he­lyek­re. Bár az is igaz, hogy Jós­ka soha nem ment úgy le a szü­le­i­hez, hogy ne­kem elő­ző­leg ne szólt vol­na. – Kö­nyé­kig be­le­túrt a nagy tás­ká­ba, és egy le­ve­le­ző­la­pot emelt ki. – Teg­nap ér­ke­zett a vá­lasz – nyúj­tot­ta át az író­asz­tal fe­lett. – Nem tud­nak sem­mit sem Jós­ká­ról.

A szá­za­dos át­fu­tot­ta a lap­ra írt so­ro­kat, majd vissza­ad­ta a nő­nek. A lap el­tűnt a tás­ka mé­lyén.

– Volt az élet­tár­sá­nak női kap­cso­la­ta? – kér­dez­te.

– Nem tu­dom biz­to­san, de annyi fi­a­tal nő dol­go­zik a bü­fék­ben. Jós­ka pe­dig sok hely­re szál­lí­tott árut. Ezt is be kell ven­ni a jegy­ző­könyv­be?

A szá­za­dos bó­lin­tott.

– Ezt is fi­gye­lem­be kell ven­nünk.

A nő­nek meg­nyúlt az arca, kö­zel állt ah­hoz, hogy el­sír­ja ma­gát.

– Az utób­bi idő­ben olyan fur­csán vi­sel­ke­dett…

– Mi­ben nyil­vá­nult ez meg?

– Csak hall­ga­tott ott­hon. Ült vagy fe­küdt a dí­vá­nyon, és a pla­font bá­mul­ta… A ma­szek mun­ká­ját is el­ha­nya­gol­ta, pe­dig az na­gyon ér­de­kel­te. Még a kam­rát is át­en­ged­tem a cuc­ca­i­nak. Ő ott be­ren­dez­te a mű­he­lyét, én meg a kony­há­ba he­lyez­tem át a spej­zot.

– Mi volt ez a ma­szek mun­ka?

– Ri­asz­tó­be­ren­de­zé­se­ket fab­ri­kált au­tók­hoz. Azt mond­ta, ezek­ből hi­ány van. Egy év­vel ez­előtt má­sod­ál­lás­ban ki­vál­tot­ta az ipart, és ilyen ké­szü­lé­ke­ket csi­nált. Jöt­tek is a ma­szek au­tó­sok a hir­de­tés­re, és Jós­ka a ház előtt sze­rel­te be azo­kat a do­bo­zo­kat a ko­csik­ba… Jól jött a pénz, elég szé­pen ke­re­sett. Az el­múlt he­tek­ben az­tán már ez sem ér­de­kel­te. Hi­á­ba jöt­tek a kun­csaf­tok, azt mond­ta ne­kik, nem ér rá.

A szá­za­dos fel­je­gyez­te ezt.

– Pon­to­san mi­kor lát­ta a fér­jét utol­já­ra az el­múlt hé­ten? – kér­dez­te.

– Ked­den reg­gel. Ha­za­jött, evett, és már­is ment.

– Éj­jel nem volt ott­hon?

– Nem… Éj­fé­lig vár­tam rá, fent vol­tam, mos­tam. Nem jött. Le­fe­küd­tem, és el­ol­tot­tam a vil­lanyt. Reg­gel öt óra­kor fu­tott be.

– Mo­tor­ral ment el?

– Min­dig az­zal járt.

– Mi­lyen gyárt­má­nyú mo­tor­ke­rék­pár­ja volt? És mi volt a rend­szá­ma? A nő is­mét a mennye­ze­tet néz­te.

– Emzé – tért vissza pil­lan­tá­sa fent­ről. A rend­szá­mot is tud­ta. A szá­za­dos gon­do­san fel­je­gyez­te.

– Te­hát mo­tor­ke­rék­pár­ral együtt tűnt el – mond­ta meg­jegy­zés­kép­pen.

– Igen. Ezért gon­dol­tam arra az első pil­la­nat­ban, hogy bal­eset érte. De hi­á­ba ér­dek­lőd­tem a kór­há­zak­nál, nem tud­nak róla. Azt sem ér­tem, hogy mi­ért lé­pett ki a mun­ka­he­lyé­ről? És er­ről mi­ért nem szólt ne­kem? Az­előtt min­dig meg­mond­ta, ha va­la­mi fon­to­sabb do­log tör­tént vele. Most nem tet­te. Nem tu­dom el­kép­zel­ni, mit akart csi­nál­ni? Ott­hagy­ni egy mun­ka­he­lyet. Mi­ért?

– Biz­tos meg­un­ta és más­ho­vá akart men­ni dol­goz­ni – mond­ta a szá­za­dos, mert más nem ju­tott hir­te­len az eszé­be.

A nő a fe­jét ráz­ta.

– Sze­ret­te ezt a ko­csi­kí­sé­rő mun­kát és soha nem volt baja a vál­la­lat­nál – mond­ta.

– Ezt csak ő tud­hat­ta és a vál­la­lat.

– A vál­la­la­ta nem tud­ta, mi­ért lé­pett ki – ma­kacs­ko­dott a nő. – Ami­kor be­men­tem, tő­lem tu­da­kol­ták, hogy Jós­ka va­jon mi­ért lé­pett ki olyan vá­rat­la­nul és ma­gya­rá­zat nél­kül.

– Nem in­do­kol­ta meg ne­kik?

– Sem­mit sem mon­dott, csak ki­lé­pett és más­nap be sem ment. Pe­dig azt mond­ták ne­kem, na­gyon meg vol­tak elé­ged­ve a Jós­ká­val. Ő soha sem nyúlt sem­mi­hez, nem fo­gyasz­tott ti­tok­ban az éte­lek­ből, pe­dig… – hall­ga­tott el hir­te­len a nő, mint­ha tor­ká­ra forrt vol­na a szó.

A szá­za­dos­nak fel­sza­ladt a szem­öl­dö­ke.

– Foly­tas­sa csak – mond­ta bá­to­rí­tó­an.

– Sem­mi, csak be­szél­tem min­den­ről.

– Min­ket min­den ér­de­kel. Mit akart mon­da­ni? Mi az a pe­dig? A nő ap­ró­kat moc­cant, mint­ha kály­hán ülne.

– Nos? – mond­ta a szá­za­dos.

– Jós­ka már egy­szer baj­ba ke­rült.

– A rend­őr­ség­gel?

– Igen – bó­lin­tott a nő meg­könnyeb­bül­ten. – Négy-öt éve tör­tént már, és az­óta Jós­ka sem­mi­fé­le do­log­ba nem ke­ve­re­dett bele.

– Mi volt az?

– Jós­ka na­gyon fi­a­tal volt, nem tud­ta mit csi­nál, így az­tán meg­tör­tént vele a baj. Né­hány­szor au­tó­zott más ko­csi­ján.

– Te­hát gép­ko­csi­kat lo­pott.

A nő úgy ráz­ta a fe­jét, mint­ha víz ment vol­na a fü­lé­be.

– Jós­ka azt mond­ta, ez nem volt lo­pás, csu­pán ko­csi­ká­zás. Nem tu­dom ezt pon­to­san ki­fe­jez­ni.

A szá­za­dos mé­lyet bó­lin­tott.

– Jog­ta­lan hasz­ná­lat – mond­ta tö­mö­ren.

– Va­la­mi ilyes­mi.

– Ak­kor még jog­ta­lan hasz­ná­lat­nak mi­nő­sült va­ló­ban. Ma már lo­pás­nak köny­ve­lik el.

– Ez volt a régi bűne. Ezt vi­szont tud­ták a vál­la­lat­nál is. Meg­mond­ta, ami­kor be­lé­pett.

A szá­za­dos jegy­zet­tömb­je fölé ha­jolt.

– Ezt nem mint fi­a­tal­ko­rú kö­vet­te el – mor­mol­ta meg­jegy­zés­ként.

– Nem – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan a nő. – Ami­kor Jós­ka eze­ket az au­tó­zá­so­kat csi­nál­ta együtt élt egy nő­vel, a Man­ci­val.

– Hát­ha vissza­ment az élet­tár­sa eh­hez a ko­ráb­bi kap­cso­la­tá­hoz.

– A Man­ci csak egy folt volt Jós­ka éle­tén, kész – ha­dar­ta a nő. – Egy folt, sem­mi egyéb… Mi­óta meg­pat­tant tőle, nem ta­lál­ko­zott vele.

– Hány éves most az élet­tár­sa?

A nő fúj­ta­tott né­há­nyat.

– Hu­szon­öt éves – mond­ta. Lát­szott raj­ta, hogy a kér­dés ér­zé­keny pon­ton érin­tet­te. – Most feb­ru­ár­ban volt a szü­le­tés­nap­ja. Ka­pott tő­lem egy öl­töny­re va­lót, együtt vá­lasz­tot­tuk ki a szö­ve­tet. Na­gyon tet­szett neki, de még a szek­rény­ben he­ver, nem vit­te sza­bó­hoz.

A szá­za­dos fel­állt és az irat­szek­rény­hez lé­pett. Nyom­tat­ványt vett elő. Jó idő­be telt, míg fel­vet­te a jegy­ző­köny­vet és egy sor kér­dést igye­ke­zett tisz­táz­ni Ke­le­men Aran­ká­val, a be­je­len­tés­te­vő­vel.

– És most mi lesz? – kér­dez­te a nő, mi­után alá­ír­ta a jegy­ző­köny­vet.

– Ke­res­ni fog­juk és meg­ta­lál­juk.

A nő le­si­mí­tot­ta szok­nyá­ját és men­ni ké­szült.

– Ugye, ka­pok majd ér­te­sí­tést? – kér­dez­te hal­kan.

– Ter­mé­sze­te­sen.

– Kö­szö­nöm – re­beg­te a nő, és csen­de­sen ki­ment a szo­bá­ból.

A szá­za­dos ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott és át­ol­vas­ta a jegy­ző­köny­vet, majd le­bé­lye­gez­te és be­ve­zet­te az ik­ta­tó­könyv­be. Mi­után vég­zett, hir­te­len gon­do­lat­tól ve­zé­rel­ve fel­vet­te a te­le­font és a nyil­ván­tar­tót kér­te. Be­mond­ta Szán­tai Jó­zsef ada­ta­it és az­zal a meg­jegy­zés­sel tet­te le a kagy­lót, hogy sür­gő­sen ad­ják meg pri­u­szát. Bár ez nem volt fel­ada­ta, de fur­dal­ta a kí­ván­csi­ság, hogy mi­kor is kö­vet­te el Szán­tai a ko­csi­ká­zá­so­kat.

Ezt kö­ve­tő­en fel­te­le­fo­nált az el­tű­né­si ügyek­kel fog­lal­ko­zó cso­port­nak, hogy küld­je­nek va­la­kit a pa­na­sziro­dá­ba a friss jegy­ző­köny­vért.

Ép­pen el­nyom­ta ci­ga­ret­tá­ját, ami­kor az egyik ol­dal­aj­tón egy nyo­mo­zó lé­pett a he­lyi­ség­be. Ala­csony, kö­zép­ko­rú fér­fi volt ke­rek fej­jel, rö­vid­re nyírt haj­jal. Alak­ja, akár egy göm­böc, za­kó­já­nak gomb­ja pat­ta­ná­sig fe­szült a ha­sán.

– Szer­vusz, Laci – gu­rult az író­asz­tal­hoz. – Nincs kun­csaf­tod?

– El­en­ged­tem. Sima ügy­nek ígér­ke­zik, nem lát­tam ér­tel­mét, hogy itt tart­sam.

Bűn­cse­lek­mény­re uta­ló el­tű­né­si ese­tek­ben vagy za­va­ros ügyek­ben szo­ká­sos volt, hogy a jegy­ző­könyv fel­vé­te­le után a szak­cso­port is rész­le­te­sen ki­hall­gat­ta a be­je­len­tőt.

A nyo­mo­zó alá­fir­kan­tot­ta ne­vét a könyv­ben, az­tán ke­zé­be vet­te a jegy­ző­köny­vet és át­fu­tot­ta a tény­ál­lást.

– Ez meg­lé­pett a mun­ka­he­lyé­ről is – mond­ta, majd a fény­ké­pet ta­nul­má­nyoz­ta. – Biz­tos szert tett va­la­mi új pi­pi­re és an­nál dek­kol… Na majd én elő­ka­pa­rom.

– Te kap­tad az ügyet?

A kö­vér fér­fi el­húz­ta a szá­ját.

– Kap­tad? – mond­ta re­zig­nál­tan. – Kéz­nél vol­tam, és kész. Akit le­kül­de­nek az ügy­ira­tért, biz­tos tipp, hogy nya­kán ma­rad az eset. Ez ná­lunk a szo­kás. Pont most kéz­nél vol­tam. Nem ez az első eset, hogy pe­chem van. Sor­rend­ben ez a ne­gye­dik ügyem eb­ben a hó­nap­ban és dön­tet­len­re ál­lok ve­lük.

– Hogy­hogy?

– Két nő, két fér­fi.

– De ez még nincs meg.

– Meg­lesz ez is ko­mám, meg­lesz.

Csen­gett a te­le­fon. A szá­za­dos fel­vet­te a kagy­lót. A bűn­ügyi nyil­ván­tar­tó je­lent­ke­zett. A szá­za­dos fel­je­gyez­te az ér­te­sí­tést és mi­után a he­lyé­re tet­te a kagy­lót, a má­sik­hoz for­dult:

– Meg­kér­tem en­nek a Szán­tai Jó­zsef­nek a pri­u­szát.

– Sá­ros volt a fic­kó?

– Négy év­vel ez­előtt négy eset­ben bi­zo­nyí­tot­ták Szán­ta­i­val szem­ben a jog­ta­lan hasz­ná­la­tot, ak­kor még nem mi­nő­sült gép­ko­csi lo­pás­nak az eset.

– Te­hát fu­ri­ká­zott. Nem vitt el sem­mit a fel­nyi­tott gép­ko­csik­ból, csak fu­ri­ká­zott.

– Ennyi az egész, nem tu­dom, ér­de­kes-e a ré­szed­re?

– Ha elő­ke­rí­tem a fic­kót gon­dom lesz arra, hogy ala­po­sab­ban kö­rül­szi­ma­tol­jam, hát­ha oly­kor-oly­kor még hó­dol régi szen­ve­dé­lyé­nek. Bár igaz, hogy mo­tor­ke­rék­pár­ja van, az­zal is fu­ri­káz­hat, de ki tud­hat­ja, a ko­csi ké­nyel­me­sebb. Per­sze, ez a mo­tor meg­könnyí­ti a me­ló­mat.

– El­ren­de­led a kö­rö­zé­sét?

– A fic­kó­nak is, a mo­tor­nak is – emel­te ma­gas­ba az ügy­ira­tot a kö­vér fér­fi.

– Kí­ván­csi len­nék, me­lyik jön be ha­ma­rabb…

– El­sőd­le­ge­sen a mo­tor­ke­rék­pár kö­röz­te­té­sé­hez fű­zök több re­ményt – vé­le­ke­dett a szak­cso­port nyo­mo­zó­ja. – Itt nincs sok kec­mec… Mos­ta­ná­ban amúgy is egy­mást érik a köz­le­ke­dés­ben az iga­zol­ta­tá­si kam­pá­nyok, az el­len­őr­zé­sek. Fő­ként vi­dé­ken. Jól­le­het két le­gyet ütök egy­csa­pás­ra: meg­ke­rül a mo­tor és nyer­gé­ben meg­ke­rül Szán­tai is. Hogy a fene egye meg a fic­kót – fa­kadt ki tré­fá­san –, leg­alább egy pár sort hagy­ha­tott vol­na a nő­nek az asz­ta­lon, hogy hová is megy.

Alig­hogy el­tá­vo­zott a kol­lé­gá­ja, is­mét ko­pog­tat­tak, a kü­szö­bön Ke­le­men Aran­ka állt.

– Ta­lán el­fe­lej­tett va­la­mit, asszo­nyom? – kér­dez­te a szá­za­dos. A nő mé­lyet lé­leg­zett.

– Nem tu­dom, mit te­gyek az elő­le­gek­kel – mond­ta.

A szá­za­dos kel­let­le­nül lé­pett az író­asz­tal­hoz és az ik­ta­tó­könyv­vel bab­rált.

– Mi­lyen elő­le­gek­ről van szó? – kér­dez­te anél­kül, hogy a nő­höz for­dult vol­na.

– Élet­tár­sam elő­le­get vett fel azok­tól, akik ri­asz­tó­do­bo­zo­kat ren­del­tek nála. Nem tu­dom mit te­gyek… Eset­leg, ha írást kap­nék, meg­könnyí­te­né a dol­gom.

– Mi­ről?

– Hát, hogy az élet­tár­sam el­tűnt.

– Mennyi­ben könnyí­te­né meg a hely­ze­tét egy ilyen írás?

– Hát, hogy én nem tu­dom vissza­ad­ni az elő­le­ge­ket. Mert csak Jós­ka tud­ná, hogy ki­től mennyi pénzt vett fel.

– Élet­tár­sa nem ve­ze­tett nyil­ván­tar­tást? A nő a fe­jét ráz­ta:

– Nem ve­ze­tett az sem­mi­fé­le nyil­ván­tar­tást. Fel­vet­te az elő­le­get, meg­csi­nál­ta a ké­szü­lé­ket és be­sze­rel­te. Ak­kor kap­ta a töb­bi pénzt.

A szá­za­dos óva­tos lett.

– Néz­ze, asszo­nyom – kezd­te. – Én nem tu­dom, hogy ön­nek mit kell és mit nem kell vissza­fi­zet­nie. Eb­ben a kér­dés­ben nem tu­dok sem­mi ta­ná­csot adni. A leg­job­ban te­szi, ha ügy­véd­hez for­dul…

– Ügy­véd­hez?

– Az ilyen jel­le­gű ta­nács az ügy­vé­dek dol­ga…

– Én azt hit­tem, elég egy írás, hogy élet­tár­sam el­tűnt.

– For­dul­jon ügy­véd­hez, majd az meg­mond­ja mit te­gyen és mit ne te­gyen. A nő re­ményt veszt­ve állt a szo­ba kö­ze­pén.

– Mit te­het egy­ál­ta­lán egy ügy­véd? – nyö­szö­rög­te. – Ha ne­kem nem ad­nak írást, hogy élet­tár­sam el­tűnt, mi­ért ad­ná­nak egy ügy­véd­nek?

– Azt nem ál­lí­tot­tam, hogy egy ügy­véd­nek adunk írást az ön be­je­len­té­sé­ről. Az ügy­véd vi­szont hi­va­ta­lo­san meg­ke­res­he­ti az il­le­té­kes szak­cso­por­tot eb­ben az ügy­ben.

– Pénzt dob­jak ki az ab­la­kon?

– Ha pénz­ki­do­bás­nak ve­szi mind­ezt.

– Kö­szö­nöm – re­beg­te és ki­ment.

A szá­za­dos es­küd­ni mert vol­na, hogy a nő nem az­zal a szán­dék­kal jött vissza, hogy ta­ná­csot kér­jen. S ez a gon­do­lat még ké­sőb­ben sem hagy­ta nyug­ton.