27. Hód és az elfuserált magánélet

1.

Ke­me­nes me­ne­kült. Tud­ta, hogy a fiúk sem hi­szik el azt, amit za­var­tan da­do­gott: vissza­jön, más­nap biz­to­san vissza­tér. Nem egye­ne­sen az oszt­rák ha­tár felé tar­tott, hosszú­nak ta­lál­ta odá­ig az utat, s sze­ret­te vol­na mi­nél ha­ma­rabb el­hagy­ni az or­szá­got. Au­tó­ja lám­pá­já­nak fé­nyé­nél ki­ke­res­te a tér­ké­pen a leg­kö­ze­leb­bi ha­tár­át­ke­lőt Ju­go­szlá­vi­á­ba, s arra tar­tott. Több­ször is el­len­őriz­te, kö­ve­tik-e, de csak egyet­len­egy­szer ál­la­pí­tot­ta meg, ré­mü­le­té­ben ki­ver­te a ve­rí­ték, hogy egy pi­ros Lada gya­nú­san buk­kan fel mö­göt­te újra s újra. De az­tán ez az autó is le­ma­radt, el­tűnt va­la­hol.

– Ré­me­ket lá­tok…

A ha­tá­ron könnye­dén át­ju­tott, s azon­nal for­dult is jobb­ra, hogy még haj­nal­ban ha­za­ér­jen Ma­ria­zell­be. Így is tör­tént. Két ki­sebb bő­rön­döt do­bott a nagy szo­bá­ja kö­ze­pé­re, s gyor­san, szin­te min­den meg­fon­to­lás nél­kül, te­le­töm­köd­te ru­ha­ne­mű­vel. Ami­kor be­zár­ta, arra gon­dolt, s szi­szeg­ve mond­ta is: mind­egy, hogy mit visz, majd meg­ve­szi, ami hi­ány­zik.

– A bő­rö­met meg a csekk­fü­ze­te­met… Azt kell men­te­ni… A töb­bi nem szá­mít.

De a szo­bá­kat még­is kör­be­jár­ta, az asz­tal­te­rí­tő­ket is meg­iga­zí­tot­ta, a kony­há­ban a hű­tő­szek­rény­ből ki­sze­dett min­dent, egy nej­lon­zacs­kó­ba rak­ta, a vil­lanyt ki­kap­csol­ta, a bő­rön­dö­ket ki­ci­pel­te az au­tó­hoz, a nej­lon­zacs­kót be­le­vág­ta a sze­mét­tá­ro­ló­ba, az aj­tó­kat gon­do­san be­zár­ta, sőt a ki­csi­ke pa­pír­sze­le­tet is rá­juk ra­gaszt­gat­ta. Eze­ket na­gyon ne­héz volt ész­re­ven­ni, de ha va­la­ki ki­nyi­tot­ta az aj­tót, szét­sza­kad­tak, s így je­lez­ték: il­le­ték­te­len járt a la­kás­ban.

– Na, is­ten ve­led – in­tett a ház­nak –, le­het, hogy nem is lát­lak töb­bé…

In­dult Graz felé. De ide­ges­sé­gé­ben el­té­vesz­tet­te az utat, s ezt csak ak­kor vet­te ész­re, ami­kor be­ke­ve­re­dett a Sal­za fo­lyócs­ka völ­gyé­be, mel­let­te jobb­ról és bal­ról is ko­mor he­gyek fi­gyel­ték vág­ta­tó au­tó­ját. Ké­sőbb annyi­ra össze­szű­kült az út, hogy lé­nye­gé­ben csak egy­sá­vos­sá vált, csök­ken­te­ni kel­lett a se­bes­sé­get, a he­gyek­ről víz csur­gott a be­ton­ra, a ke­re­kek csúsz­kál­tak, Ke­me­nes mér­ge­sen csap­kod­ta a vo­lánt: neki sem­mi sem si­ke­rül. Órá­kat ve­szít egyet­len meg­fon­to­lat­lan moz­du­lat mi­att: in­du­lás­kor bal­ra, a nagy temp­lom háta mögé irá­nyí­tot­ta az au­tót, ta­lán azért, mert mi­nél gyor­sab­ban sze­re­tett vol­na ki­jut­ni a vá­ros­ból. S most csak lé­pés­ben ha­lad­hat, s örül­het an­nak, ha nem ta­lál­ko­zik szem­közt egy te­her­au­tó­val… Ami­kor azon­ban las­san meg­győz­te ma­gát, hogy a hely­ze­tén az ide­ges­ke­dé­se, a mér­ge sem se­gít, meg­nyu­go­dott, sőt té­ve­dé­sé­nek elő­nye­it kezd­te mér­le­gel­ni. Ezen az úton, pél­dá­ul, nagy biz­ton­ság­gal el­len­őriz­he­ti, hogy kö­ve­tik-e… S ez nem utol­só szem­pont. Eb­ben a völgy­ben a rá­di­ó­zás is bi­zony­ta­lan. El le­het tűn­ni.

A fo­lyó egyik ka­nya­ru­la­tá­nál, ka­vi­csos ár­tér ke­let­ke­zett. Ke­me­nes oda­irá­nyí­tot­ta az au­tó­ját. Ki­szállt, s ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. Bá­mul­ta a hegy­csú­cso­kat, a go­moly­gó sö­tét­szür­ke fel­hő­ket. Örült, hogy egye­dül le­het. Gye­rek­ko­rá­ban so­kat ki­rán­dult a Bükk­ben, fel­fe­de­ző uta­zó­nak vagy in­di­án törzs­fő­nök­nek kép­zel­te ma­gát, ül­dö­gélt Szar­vas­kő vá­rá­nak rom­ja­in, vár­ta az ost­rom­ló tö­rö­kö­ket… Néha késő éj­sza­ka ért haza, az any­ja sírt ag­go­dal­má­ban, az apja vi­szont nem so­kat te­ke­tó­ri­á­zott, csat­tan­tak a po­fo­nok, s szi­sze­gett az is­me­rős mon­dat: „Nem fogsz te ne­kem csa­va­rog­ni!” Ke­me­nes még most is mo­soly­gott, mert az ütést el­szen­ved­ve, ké­szen volt be­lül a vá­lasszal: „Én ma­gam­nak csa­var­gok, nem ne­ked…” Per­sze, ak­kor nem szólt. Csak ami­kor már meg­va­cso­rá­zott, s le­fe­küdt, fo­gal­ma­zott meg ma­gá­ban lá­za­dó szö­ve­ge­ket, az apja el­len, a vi­lág el­len. A ma­má­ja más­nap reg­gel ma­gya­ráz­ta a po­fo­no­kat: „Meg­mond­ta apád, hogy sö­té­te­dés­re légy itt­hon…” Ke­me­nes itta a ká­vé­ját, maj­szol­ta hoz­zá a ke­nye­ret, s úgy kér­dez­te, teli száj­jal: „Mi­ért, mama, a vi­lág sö­tét­ben is ugyan­az… Leg­fel­jebb nem lát­szik…” Az any­já­nak tet­szet­tek az ilyen vá­la­szok, meg­si­mo­gat­ta a fiú fe­jét, mint aki örül, hogy ilyen okos gye­re­ke van.

– Pe­dig a vi­lág – mor­mog­ta most az Al­pok szo­rí­tá­sá­ban Ke­me­nes – fény­ben, vi­lá­gos­ság­ban sem ugyan­az… So­ha­sem ugyan­az… Csak egy va­la­mi vál­to­zat­lan… Nincs nyu­gal­ma az em­ber­nek se­hol sem…

A fo­lyó­ba ha­jí­tot­ta a csik­ket, kí­sér­te egy da­ra­big a te­kin­te­té­vel, lát­ta, hogy fo­rog, el­me­rül, fel­buk­kan, szik­lák­nak üt­kö­zik, az­tán el­kap­ja a fő­sod­rás, s vi­szi ma­gá­val ta­lán egé­szen a ten­ge­rig. Vé­gig­gon­dol­ta az út­ját: Mura, Drá­va és a Duna… A Duna! Mint­ha hi­deg zu­hany éb­resz­tet­te vol­na az ál­mo­do­zá­sá­ból. Men­ni kell to­vább! Itt töl­ti a drá­ga időt!

Ép­pen vissza­ült a ko­csi­já­ba, ami­kor az út­ka­nyar­ban fel­tűnt egy fe­ke­te autó. Las­san kö­ze­le­dett. Ami­kor az ár­te­rü­let­hez ért, meg­állt. Az­tán újra el­in­dult, Ke­me­nes ko­csi­ja mel­lé gu­rult. Két fér­fi ült ben­ne, sö­tét ru­há­ban, ka­lap­ban. Fe­ke­te kesz­tyűt vi­sel­tek, fe­hér in­get, fe­ke­te nyak­ken­dőt. Mint­ha te­me­tés­re in­dul­tak vol­na. Az egyik fér­fi ki­szállt. Ke­me­nes ön­kén­te­le­nül is mé­lyebb­re hú­zó­dott az ülé­sen, ijed­ten néz­te, hogy a fér­fi el­sé­tál a fo­lyó­hoz, be­le­márt­ja a kesz­tyűs ke­zét, az­tán az ő au­tó­já­ra ráz­za a vi­zet. Mint aki be­szen­tel­né. Akár egy ko­por­sót.

Más azon­ban nem tör­tént. A fér­fi vissza­ült a he­lyé­re, a fe­ke­te autó nyi­ko­rog­va, csi­ko­rog­va ki­ván­szor­gott az útra. Mély, igen mély nyo­mo­kat ha­gyott a ka­vics­ban.

Ke­me­nes na­gyo­kat szusszan­tott, ne­he­zen lé­leg­zett. Meg­tö­rül­te hom­lo­kát a zseb­ken­dő­jé­vel.

– Mi volt ez?

Néz­te a ke­rék­nyo­mo­kat, mint­ha azok len­né­nek a ta­núk: va­ló­ban nem ál­mo­dott, itt állt a fe­ke­te autó, s ha nem té­ved, nem is foly­tat­ta az út­ját, vissza­for­dult Ma­ria­zell felé. Mint­ha csak az a cél ve­zet­te vol­na, hogy az ő au­tó­ját be­fröcs­köl­je, s ami­kor ezt el­ér­te, el is vé­gez­te a dol­gát… Ke­me­nes ta­nács­ta­la­nul, nyug­ta­la­nul né­ze­get­te az utat, a fo­lyót, a he­gye­ket. S ha a szél erő­seb­ben su­sog­tat­ta meg a fák le­ve­le­it, ré­mül­ten gon­dolt arra, az autó jön vissza.

– Nem, nem kel­lett vol­na…

El­mor­mol­ta ezt ta­lán tíz­szer is. Nem kel­lett vol­na be­le­bo­nyo­lód­nia ilyen idős ko­rá­ban ebbe az üz­let­be. Vége az ide­ge­i­nek, már nem bír­ják az iz­gal­ma­kat.

S mint, aki meg­ad­ja ma­gát a sors­nak, vissza­for­dí­tot­ta az au­tó­ját Ma­ria­zell felé. Alig negy­ve­nes tem­pó­ban, las­san, mint­ha csak ki­rán­dult vol­na, né­ze­get­né a tá­jat, gu­rult a fo­lyó part­ján, egé­szen a vá­ro­sig. Már lát­szot­tak a temp­lom tor­nyai, ami­kor meg­állt. Fél­re­hú­zó­dott, ki is szállt, gon­do­san be­zár­ta az autó aj­ta­ja­it, mint­ha éve­kig akar­na ott par­kol­ni. De csak há­rom­szor-négy­szer meg­ke­rül­te a ko­csit, meg­rug­dos­ta a ke­re­ke­ket, mint­ha az len­ne a leg­na­gyobb gond­ja, nem eresz­te­nek-e va­la­hol. Az­tán vissza­ült. Be­csa­tol­ta a biz­ton­sá­gi övet, meg­mar­kol­ta a vo­lánt. Szo­rí­tot­ta, mint­ha az éle­te len­ne. Csak per­cek múl­tán in­dult el. De egye­ne­sen a há­zá­hoz haj­tott.

Ta­lán azon le­pő­dött vol­na meg, ha nem lát­ja a fe­ke­te au­tót a ke­rí­tés­hez hú­zód­va, a ha­tal­mas hárs­fa alatt vá­ra­koz­ni. Így csak a szá­ja rán­dult meg, ke­se­rű mo­soly vil­lant át az ar­cán.

– Itt van­nak…

A ko­por­só­sze­rű, kom­bi au­tó­ban sen­ki sem moz­dult. Ke­me­nes úgy vél­te, üres. Te­hát bent vár­ják a ház­ban…

Elő­ka­par­ta a ker­ti kapu kul­csát, szé­les­re tár­ta a be­já­ra­tot, s las­san be­gör­dült az ud­var­ra, egé­szen a ga­rázs­ig. Nem si­e­tett ki­száll­ni. Neki nem sür­gős. Pisz­mo­gott a kesz­tyű­tar­tó­ban. A re­vol­ve­rét fog­dos­ta. Szin­te ön­tu­dat­la­nul ki­biz­to­sí­tot­ta, s a zse­bé­be süllyesz­tet­te. Még já­rat­ta a mo­tort, fel-fel­bú­gat­ta, ez­zel azt akar­ta je­lez­ni, ő nem buj­kál, meg­jött, itt van. Fi­gyel­te az aj­tót, az ab­la­ko­kat, hát­ha meg­lát va­la­kit, ész­re­vesz va­la­mi árul­ko­dó je­let. Kis idő múl­tán le­ál­lí­tot­ta a mo­tort. S ki­szállt. Ki­nyi­tot­ta a ga­rázs aj­ta­ját, ki­mért, pon­tos moz­du­la­tok­kal, mint más­kor. Ami­kor le­ha­jolt, hogy rög­zít­se az aj­tó­szár­nyat, fur­csa ér­zés lep­te meg. Mint a szí­nészt, aki kö­zön­ség nél­kül ját­szik, üres, tel­je­sen üres né­ző­tér előtt. Egy pil­la­nat­ra meg­me­re­ve­dett, az­tán vissza­for­dult a kapu felé.

Már nem állt a hárs­fa alatt a fe­ke­te autó.