5.
Dagadt is hátrafutott a kijelölt vagonhoz.
– Hé! – ordított egy csuromvizes férfi. – Ide gyere! Ez az! – Egy feszítővasat nyomtak a kezébe. – Gyorsan! Alig áll valamit!
A vagon ajtaja könnyen engedett, eltolták, s felugráltak a sok zsákocska közé.
– Csak azt, amelyiken kék szalag van!
Hatan válogatták a zsákokat.
– Huszonnégynek kell lenni! Egy se maradjon fenn! Gyorsan!
– Szmuro, szmuro, válitu! – ordította Dagadt.
– Mi van? – kérdezte az egyik szakállas férfi. – Mit mondtál, Dagadt?
– Semmit! Csináld! Hány van már lenn?
Kiderült, hogy senki sem számolta a ledobott zsákokat.
– Az istenit! – Dagadt leugrott. – Mindjárt megszámlálom!
Dagadt magában nevetgélt. Verte az eső, villámlott. Szmuro, szmuro; válitu! Gyermekkorában olvasta Magyar László könyvében, hogy így biztatták gyorsaságra az afrikai rabszolgákat.
– Dagadt! – ordítottak rá. – Mennyi?
– Még három!
– Már nincsen – hangzott bentről. – A frász álljon belé! Nem találjuk.
Dagadt újra számolt.
Már lent volt mind a huszonnégy.
A földúton egy kis teherautó álldogált. A lámpái sötétek maradtak, csak a villám fénye világította meg. Valaki két zsákocskával a karján a teherautó felé szaladt.
– Nincsen több! – üvöltötték a vagonból.
– Jó! Nem kell! Valamelyik hülye már elvitt belőle!
Fiatalemberek másztak le a vagonból. Valaki rájuk szólt.
– Rendben hagytatok mindent?
Senki sem válaszolt.
Egy fehér inges, rövidnadrágos férfi visszamászott a vagonba.
– A szentségit! – kiabálta. – Össze van túrva, mint a szemétdomb! Gyorsan, rendet rakni!
Ebben a pillanatban elindult a vonat. Néhányan leugráltak. Talán hárman, gyorsan egymásra pakolták a zsákokat, aztán nagyot kiáltva leugrottak ők is. Dagadt utoljára. A vonat azonban megállt. Újra tilosat mutatott a jelző. Dagadt gurult a vizes töltésen. Amikor felállt, valaki halkan megkérdezte:
– Megütötted magadat?
Halász kuksolt az árokban. Dagadt meglepetten mondta:
– Nem… Hogy kerülsz ide?
– Gondoltam, megnézlek…
– Ha felfedeznek, véged! – Halász akart valamit mondani, de Dagadt megelőzte. – Leütöttek egy vasutast. Ha lehet, keresd meg. Be kellene kötözni.
– Jó – bólintott a százados, aztán a teherautó felé mutatott. – Gyorsan, gyorsan, Hód! És… és segítsen a szerencse ördöge!
– Köszi – suttogta Dagadt. Felállt, s a társai felé futott.
A talajt már nagyon feláztatta az eső, sárcsomók ragadtak a cipőjére. A teherautó mellett a sötétben két személygépkocsi is megbújt. Csandra várta az egyik mellett.
– Gyere! Ugorj be!
Alig huppant az ülésre, az autó máris elindult. Lámpa nélkül követték a teherautót. Csandra elégedetten mondta.
– Úgy látszik, sikerült. Mehetünk haza.
Dagadt nem erre számított. Azt hitte, ők is kísérik a szállítmányt. Ennyire bíznak meg bennük? Átrakni a vagonból, és kész. Tulajdonképpen örülnie kellett volna. Várja a pénz a Kristóf bárban. Csandra meg is jegyezte.
– Összeáztunk, de megérte… Lírában fizetnek!
– Lírában?
– Igen. Láttam.
Dagadt a cipőjéről piszkálgatta a sarat.
– Ki kellene menni Olaszországba.
Csandra lelkesen válaszolt.
– Persze! Velence! Aranyat venni, hazahozni. Ahogyan a digók csinálják! Agyonkeresnénk magunkat! – Később hozzátette. – És maga Velence! Gyerekkorom óta vágyom oda… Képzeld el, hogy az utcán víz folyik! Fantasztikus, mi?!
A vezető mellett egy kopaszodó férfi ült. Hátrafordult.
– Én éltem Velencében. Olyan a bűz, hogy… Meg a sok macska! Nyávognak éjszaka, nem lehet aludni. Poshadt az egész város.
Dagadt és Csandra jól ismerte a férfit. Egymás között csak Meleg Love-nak nevezték. Fiatal lányokat árusított, ebből szerezte a vagyonát. Ő azonban csak a fiúkat szerette. Azokat is csak tizennyolc éves korukig. Így került kapcsolatba a droggal is. A fiúknak kellett, hát ő szerzett. Aztán beszállt az üzletbe. Abban azonban különbözött a többi kisebb pénzű részvényestől, hogy ő szeretett részt venni az akciókban is. Magáért az izgalomért. Azt mondta, ez növeli a potenciáját, mert nincs ennél férfiasabb munka. A többi pénzeszsák alig fogadta be maga közé, nem nézték jó szemmel, hogy megszegi a hagyományokat: az úr ne dolgozzék. Csandra különösképpen nem szerette. Love ugyanis pár hónapja kivetette a hálóját Pitára is, arra a fiúra, aki Szepes lakásában kábulatában a fürdőkádba fulladt. Csandra védte Pitát, de Love olyan módszeresen dolgozott, hogy aligha tudta volna tőle megmenteni.
Meleg Love vagyis Kemenes Lajos most Ausztriában lakott, meglepő várost talált magának: Mariazellt, a zarándokok, a tiszta lelkek városát. A hegyoldalban vásárolt egy villát, kőkerítéssel vette körül. A ház bútorzata csupa keményfa, férfias lócák, rusztikus székek, kecskelábú asztalok, mint egy sörözőben. A hálószoba azonban olyan puha volt és fehér mintha hópelyhekből készült volna. Elámult, aki látta. Azzal dicsekedett a vendégeinek, hogy a villájába nő nem teheti be a lábát.
– Irtózom a nőktől – mondogatta a barátainak. – Olyanok, mint az undok szúnyogok. Körüldöngenek, aztán ha engeded őket magadra szállni, ott szívják a véredet, ahol lehet.
Ezért is árusította a lányokat minden gátlás nélkül. Addig, amíg bele nem keveredett egy botrányba. Pár hónapot ült egy francia börtönben. A vagyona azonban érintetlen maradt. Főképpen azért, mert nem tudták, hogy van. Csak sejtették. Az a gazdasági nyomozó, akit az ügyre állítottak, felfedte magát Kemenesnek. Ő is azok közé tartozott, akik a szép, fiatal fiúkat szerették. Így könnyen jutottak közös nevezőre. A nyomozónak Guibourg volt a neve, s mindenféle babonaságot művelt. Kemenes ördögnek nevezte, a fiúk féltek tőle; remegtek, amikor fekete-pirosba öltözve megállt az ágyuk előtt. Titokzatos varázslatokat csinált, a démonokkal beszélgetett, a borba, pezsgőbe porokat szórt, miközben érthetetlen nyelven igéket mormolt. Az ital elszédítette még azt a fiút is, aki egyébként nem hagyta volna, hogy Guibourg azt tegye vele, amit akar. Kemenes is kért tőle a varázsporból, majd mind a ketten üzleteltek vele.
Guibourg hasznos információkkal szolgált, tudtak előre a gazdasági rendőrség minden lépéséről. Viszont nem ismerték igazán a maffia törvényeit. Egyik este aztán megismerték. Sőt, megtanulták. Félelmetes este volt. Kemenes lakásán lepték meg őket. A kisfiúkat kidobták, elkergették, eléjük pedig leraktak az asztalra egy-egy nyilatkozatot. Nagy összegű adósságokról szólt. Milliókról. S le is fényképezték őket, amint átvették a pénzt egy aktatáskás úrtól. És készítettek róluk más fotókat is: kábítószerrel. Guibourgról külön is. Egy börtönből szabadult férfitól pénzt vesz át. Mintha megvesztegette volna. Az ajtóban fegyveres őrök álltak, egyiknek korbács lógott a csuklójára erősítve, s ha valamelyikük vonakodni látszott a parancs teljesítésében, hatalmas erővel vágott melléje a szőnyegre. Rosszabb volt, mintha odalőttek volna. A maffia elvette a pénzüket, utasításokat adott, de végül jócskán részesültek valamilyen titokzatos alap pénzeiből.
Az afgán akciónak a vezetését Kemenes Lajosra bízták, Guibourg pedig a rendőrségtől szerzett értesüléseivel segítette, így történhetett, hogy a moszkvai vonat útvonaláról is pontos adatokkal rendelkeztek, s megszervezhették a kirakodást. Guibourg azonban nem utazott el a vonathoz. Nem szerette fárasztani magát. Kövér ember volt, hatalmas sörhassal, izzadó tenyérrel. Apró szeme, mint a malacoké, orra olyan tompán bújt az arcán, mint a majmoknak. Vagy mintha valaki ökölvívás közben egy balegyenest zúdított volna rá. De beszélni tudott, egy-kettőre a bizalmába férkőzött az embereknek.
És hazudott. Kemenes is sokszor mondta.
– Hozzád képes Münchhausen gyenge kezdőcske…
Guibourg ugyanis hihető dolgokat hazudott. Logikusan, meggyőzően. S ezt úgy érte el, hogy a hazugságnak az okát is beleszőtte a mondókájába. Az állításának volt oka, okozata. Azt azonban nem lehet mondani, hogy sportból hazudott. Mindig valamilyen cél érdekében. Most például azt állította, valakinek fedeznie kell az akciót. Kívülről figyelni, mi történik, ez a szállítmány nagyon fontos. Majd ő is ott lesz valahol a közelben. Bátran számíthatnak rá, ha valami baj lenne. Nos, ez volt a hazugság. Guibourg ugyanis talált egy új fiút. S annyira elkapta a vágy heve, hogy nem akart kimozdulni abból a házból, amit a határszélen néhány hónapos tartózkodásra berendeztek.
– Monsieur Guibourg – mondta Kemenes hátrafordulva Dagadtnak – biztosít bennünket. Nem kell félni, semmi baj nem történhet.
Valóban minden nehézség nélkül ráhajtottak az országútra.
A vihar már elmúlt, az eső azonban nem állt el. De lecsendesült, látszott, minden mérgét kiadta. Az autó ablaktörlőinek mozgását egyhangú, ütemes enyhe zaj követte. A lámpák megvilágították az úttestet, néha tengernyi pocsolyákat, a betonról az árokba rohanó kis folyókat. S az egyik kanyarban mást is.
Rendőröket. Esőkabátban, csuklyával a fejükön. Lámpással parancsoltak álljt. Aztán mutatták, hová húzódjanak.
– Lemeszeltek – mondta ijedten a gépkocsi vezetője. – Megálljak?
– Persze – mondta Kemenes. – Nincs okunk arra, hogy ne álljunk meg. Semmilyen szabálytalanságot nem csináltunk.
Az út szélére kanyarodott mind a három autó. A rendőrök kezében fegyver volt.
– Gépkocsi-ellenőrzés – szólt be egyik az ajtón. – Jogosítványt, forgalmi engedélyt kérek! – S amíg beszélt, benyúlt a lecsavart ablakon, s kinyitotta az ajtót. A társa lövésre készen tartotta a revolvert. – Tessék kiszállni!
Ebben a pillanatban az első kocsinál lövés dördült. Valaki nagyot kiáltott.
– Ne hagyjátok magatokat!
Újabb lövés hallatszott. Aztán csend lett. A rendőr Csandrának és Dagadtnak is intett.
– Kiszállni! Gyerünk!
Dagadt kockáztatott meg egy megjegyzést.
– Megázunk.
– Kifelé!
A gépkocsivezető karját hátracsavarták, s gyors mozdulatokkal bilincset kattintottak rá. A sötétből egy civil ruhás ember tűnt elő. Ő fogta meg a sofőr karját.
– Gyere velem! Indulj!
Kemenes Lajos még csak a lábát tette le a vizes úttestre. Hirtelen, mint valami gumilabda, átpattant a gépkocsivezető helyére, azonnal indított, az autó nagyot ugrott, s rohanni kezdett. Egyetlen ajtaja sem volt bezárva. Úgy libegtek mellette, mintha szárnyai nőttek volna.
Az egyik rendőr utána lőtt. Kétszer is.
Az autó megpördült, s mintha keringőzne, az árokba vágódott. Négy rendőr is szaladt oda. Az összelapult gépkocsiból kihúzták Kemenest. Megbilincselték. Különösebb baja nem esett, a jobb lábát fájlalta, a térdét tapogatta. Megbilincselték őt is. De közben szidták.
– A fene a pofádat! Úgysem menekülhetsz! Mit csinálod itt a cirkuszt?!
Az egyik rendőr, aki eddig egy útszéli fának döntötte a hátát, s onnan figyelte az eseményeket, Kemeneshez lépett, elemlámpájával az arcába világított.
– Hadd lássam, ki vagy te?
Kemenes elfordította a fejét. A rendőr elégedetten mondta.
– Óh, a Kemenes úr! Na lám csak! Lesz miről beszélgetnünk!
Kemenesnek ismerős volt a rendőr hangja. Valahol már hallotta… Most azonban tiltakozott.
– Miért tartóztatnak fel? – kérdezte élesen. – Azonnal vegyék le a bilincset! Fel fogom magukat jelenteni!
A rendőrtiszt, aki az imént a lámpájával világított Kemenes arcába, sziszegő hangon válaszolt.
– Kuss! Fogd be a pofád, érted? – Aztán hozzátette. – Egyébként ott jelentesz fel, ahol akarsz…
Á teherautónál dörrent az első lövés. A sofőrt meg is ölték. Hátracipelték a teherautó ponyvái mögé. A gépkocsivezető ugyanis megismerte az intézkedő rendőrt.
– Te vagy az, Ervin? Mi a fenét akartok? Hülyéskedtek?
Ekkor dördült el a lövés.
A másik kísérő autó utasai akkor már megbilincselve álldogáltak az esőben. Melléjük lökdöstek Csandrát és Dagadtot is. A rendőrtiszt hosszasan nézegette őket. Aztán bólintott.
– Indulás!
Feltuszkolták a foglyokat egy kis teherautóra, amelyet akár össze is lehetett volna téveszteni azzal, amely az árut fuvarozta. Tízen ültek a ponyva alatt. Némán nézegették egymást. Csak a szemek beszéltek. Keresték azt, aki elárulta őket. Fuccs a nagy üzletnek!
Hosszabb ideig haladt már a teherautó, amikor Dagadt szinte vádló hangon megkérdezte.
– Merre van az a bizonyos Guibourg úr?
Kemenes nem válaszolt. Nem tetszett neki, hogy ez a fiú nevén nevez valakit. Hogy ő is lebukjon? Keserűen nézte végig a társaságot. Ezek mindent elmondanak a rendőrségen…
Az autókaraván letért az országútról. Kavicsos, zötyögős makadámúton haladtak tovább, lassan, óvatosan, szinte lépésben. A rakodótérre bepréselt emberek egymásra dőltek, hiába fogták a lóca szélét, ülőhelyük is borult velük. Az eső újra zuhogni kezdett, verte a ponyvát. Néhány szakadt, stoppolt részén folyni kezdett a víz.
– Álljon meg! – kiáltotta Csandra a vezetőfülke felé.
Válasz nem érkezett. A kiabálás azonban erősödött, egyre többen ordítottak.
– Álljon meg! Álljon meg!
A teherautó megállt. Három fegyveres tekerte fel a ponyva zárórészét.
– Mi van?! – inkább dühös kiáltás volt, mint kérdés. Csandra válaszolt.
– Esik ránk az eső – később hozzátette –, meg hugyozni kell!
– Az istenit – csattant fel az egyik rendőr –, azt hittük valamelyik disznó kinyiffant! Fogjátok be a pofátokat, mert közétek lövünk!
Az autók továbbindultak. S ekkor jelentette ki Kemenes:
– Ezek nem rendőrök!
– Nem? – álmélkodott Dagadt, s a bilincsével vakarta meg az orrát. Tüsszentett is. – A rosseb, megfáztam…
– Nem rendőrök? – kérdezték többen is.
– Nem.
– Honnan tudod?
– Ismerősnek tűnt az egyik – válaszolt Kemenes. – S most már kitaláltam, kicsoda… Csak annyit mondhatok, jobban jártunk volna, ha valóban a rendőrség tartóztat le…
Dagadt újra tüsszentett.
– Igaz… Úgy igaz… Rátüsszentettem.
Senki sem örült a bizonyosságnak. Ezek a kolumbiaiak…
– Drótot kaphattak – mondta csendesen Kemenes –, övék a zsákmány… Mi fizettük ki, ők adják el.
Valaki a plató végéről megkérdezte.
– Kinyírnak?
Néhány percig csend volt. Csak az eső pattogott a ponyván, mintha géppisztoly ropogott volna.
– Ha nem rendőrök – mondta kissé vontatottan Dagadt –, akkor meg kellene szöknünk…
– Bilincsben? – kérdezte Csandra.
– Ha nem tudjuk levenni…
– És hogyan? Mögöttünk is jön egy autó. Észrevétlenül nem tudunk lemászni – legyintett Kemenes. – Belénk lőnek.
– És később?
– Talán élve hagynak…
– Ezek?
Újra hallgattak. Majd egy ijedt, reszelős hang megkérdezte.
– Vajon hová visznek?
Dagadt válaszolt.
– Nem látunk semmit. Csak az esőt… Ki kellene találni valamit… A birkákat is így viszik a vágóhídra – tette még hozzá.
– Tévedsz – mondta Csandra. – Bilincs nélkül.
Csandra, amióta a rendőröknek álcázott fegyveresek megállították az autót, újra azt gondolta: Dagadt az áruló, ő a rendőrügynök. Ezt meg is akarta mondani Kemenesnek, de úgy, hogy Dagadt ne hallja. Most furcsán érezte magát, már másodszor gyanúsította meg a fiút, kiderült, hogy ok nélkül, mégsem tudott szabadulni ettől az érzésétől.
Dagadt mintha megsejtette volna Csandra gondolatait, megszorította a karját.
– Tennünk kellene valamit.
Csandra Dagadt megbilincselt kezére bámult. Aztán a sajátjára. És meggondolatlanul, ahogyan a szájára jött, azt mondta.
– Szólhatnál a rendőrségnek.
Dagadt elhúzódott tőle.
– Hülye – mondta szárazon, minden él nélkül.
Csandra nagyokat lélegzett, összeszorította az öklét. Kereste a magyarázatot.
– Csak azt akartam mondani – kezdte nagyokat nyelve –, hogy ebből a helyzetből csak a rendőrség tudna kimenteni… Ha igazoltatná az autókat… Nem?
Dagadt Kemeneshez szólt:
– Az lenne a szerencsés, ha egy huppanóban eltörne a kocsi tengelye.
– Fantáziáltok, csak fantáziáltok…
Az autók újra aszfaltúira kanyarodtak. Sustorogva nyelték a kilométereket.
– Jól megkocsikáztatnak bennünket… – mondta Csandra.
Kemenes nem tudott megbékélni azzal, hogy a szállítmányt elveszítették. Pontosan tudta, hogy ez az ő üzleteinek is a végét jelenti. A Guibourgét is. És még akkor nagyon jó, ha csak a drogüzletnek lesz vége, s nem az életüknek.
– Hány millió dollár ez? – kérdezte halkan.
Dagadt gondolta, minek az árát kérdezi. Ő is sóhajtott.
– Sok… Egymillió is sok lenne…
Kemenes a combjára helyezte az összebilincselt kezét.
– Valahol nagy hibát vétettünk.
Lakott területen hajtottak át, néhány lámpa világított a házak előtt. Aztán újra sötét lett. Nem az országúton folytatták az utat. Hosszú jegenyesor mellett autóztak. A ponyva egyik kis hasadékán át láthatták csak a tájat.
A teherautó padlóján már állt a víz, egy-egy fordulóban az egyik oldalról átzuhogott a másikra. Az egyik bukkanó után Csandra azt mondta.
– Ha egyszerre… Mindnyájan egyszerre…
Kemenes a fájó térdét simogatta.
– Talán. De biztosan eltalálnának néhányunkat.
– Így meg… – mondta lemondóan Csandra –, Így meg… Mindnyájunkat lelőnek. Csak valami eldugott helyet keresnek. Lelőnek és elásnak. Ez a módszerük.
– Akkor? – kérdezte Dagadt. – Maradunk, vagy?
Az összebilincselt férfiak, akik egy-két órája még olyan nagy sietséggel hurcolták a kis zsákokat, hallgattak. Az eső tovább verte a ponyvát, szaladtak a kilométerek. Később egy bajuszos, rekedtes hangú szólalt meg.
– Ha egy-kettő meg is hal közülünk, de legalább a többi megmenekül.
Dagadt, aki szerette volna megakadályozni az esztelennek tűnő kitörést, helyeselt.
– Vagyunk tízen, ha jól megy, hatan túléljük.
– Hatan?
– Csak mondtam egy számot. Lehet, hogy négyen, lehet, hogy nyolcan. Ez csak olyan feltevés.
A bajuszos hümmögött.
– Persze az a kérdés, ki az a hat…
Erre nem válaszolt senki. Újra hallgattak.
Aztán az autó lassítani kezdett, s megállt. Néhány pillanatig tökéletes csend volt. És sötétség. Mert eloltották a lámpákat. Aztán ajtócsapások hallatszottak. Egy, újra egy, kettő is egyszerre. A teherautó vezetőfülkéjét is kinyitották. Halk tárgyalás, beszédfoszlány szűrődött a ponyvák alá. Később, mintha mindenki eltávozott volna az autóktól. A foglyok lélegzetvisszafojtva füleltek.
Csandra megkérdezte:
– Itt hagytak bennünket?
Reménykedő sóhajok törtek fel a vizes emberekből. Hátha… A remény nem tartott sokáig. Újabb beszéd, léptek közeledtek.
– Csak pisáltak – jegyezte meg a rekedt hangú.
A teherautó ponyvájának rögzítését kifűzték, s feldobták a lebegő nyílászárót a tetőre. Az egyik autó elindult, s szembefordult a teherautóval. Bekapcsolta a reflektorát. Három géppisztolyos, rendőrruhást világított meg. Az egyik a szélén ülő fogolyra mutatott. Fiatal fiú volt.
– Mássz le!
– Nem! Nem megyek! – ordította a fiú. – Nem akarok meghalni!
A géppisztolyosok röhögni kezdtek.
– Na, ez jól beszart!
A fiú ijedten húzódott az autó belsejébe. Már Csandra mellett állt.
– Nem megyek – dadogta rémülten –, nem megyek!
A rendőrruhások tovább röhögtek. Az egyik nagy nehezen kinyögte.
– Csak hugyozni, te! De ha nem akarsz, akkor…
A másik is abbahagyta a nevetést.
– Egyesével le lehet szállni! Ha az nem akar, akkor gyere te! – mutatott a másik szélén ülőre.
A fogoly lassan felemelkedett, bilincses kezével próbált fogózkodni, nehezen mászott le az autóból.
– Oda! – mutatott az egyik fegyveres az útszéli bokrokra. – De vigyázz, mert!… Érted, ugye?
A fogoly mormogott valamit, s elindult a bokor felé.
Az autók erdőszélen álltak meg. A reflektorok megvilágították a fák törzsét, csurgott rajtuk a víz. Mindegyik fogoly ugyanazt gondolta: ha be tudnának szaladni a fák közé… Ha nem érné el őket az első sorozat… Csak tíz métert, kellene rohanni… Sohasem találnák meg ebben a sötétben…. De egyik sem rohant. Sorban leszállt mind, elvégezte a dolgát, aztán visszamászott a lócára. Csak Kemenesnek nem engedték meg, hogy elfoglalja a régi helyét.
– Az úr jöjjön velünk – mondta a rendőrtisztnek öltözött férfi, aki láthatóan a parancsnoka volt ezeknek az embereknek.
– Én? – kérdezte teljesen értetlenül Kemenes.
– Igen. Ön.
– Miért? Mit akarnak?
– Nem kell kérdezősködni. És csak nyugalom. Ebbe az autóba tessék beszállni – nyitotta ki a tiszt az egyik kék-fehérre festett kocsi hátsó ajtaját. – Kényelmesebb lesz, mint ott…
A ponyvát újra leengedték, hallatszott, hogy befűzik a biztosítózsineget a karikákba. A reflektorozó autó megfordult, sötétség borult a teherautóra. Aztán elindultak. A rekedt hangú, bajuszos szólalt meg először.
– Talán nem nyírnak ki.
Csandra Dagadthoz húzódott.
– Mit akarhatnak tőle? – kérdezte halkan.
Dagadt csak nagyot szusszantott. Ez volt a válasz. De Csandra még egyszer megkérdezte.
– Mit fog mondani?
– Lehet, hogy egyezkedni akarnak – vélte Dagadt. – Nem csak ez az egy szállítmány van a világon… Vagy kivallatják, hogy hol a laboratórium…
– Mi hol van? – kérdezte csodálkozva Csandra. – A laboratórium?
– Ő mondta – suttogta Dagadt –, Meleg Love… Oda mentünk volna.
– Milyen laboratórium?
– Nem tudom… Én is most hallottam róla először.
Csandra nem szólt. Hosszan utaztak némán. Az autó nagyokat huppant, újra valami földúton jártak. A ponyvát a fák ágai horzsolták.
– Soha sem lesz ennek vége – mondta az egyik fiú. – És ha arra gondolok, hogy… – Csak kis szünet után folytatta. – A barátnőm vár a Párnában… Már egy órája…
A Párna bár említése eszébe juttatta Dagadtnak Lulát. Ő elvitte magával Szepest, de a lány ott maradt.
– Lulával mi történt? – kérdezte Csandrát.
– Lényegében semmi… Hisztizett… Kapott még néhány pofont… Talál ő menedéket, ne félj! És Szepes? Elbújtattad?
Dagadt nem válaszolt a kérdésre, mert megállt az autó. Kiabálás, ordítozás hallatszott. Aztán egy lövés. Egyetlen lövés.