5.

Da­gadt is hát­ra­fu­tott a ki­je­lölt va­gon­hoz.

– Hé! – or­dí­tott egy csu­rom­vi­zes fér­fi. – Ide gye­re! Ez az! – Egy fe­szí­tő­va­sat nyom­tak a ke­zé­be. – Gyor­san! Alig áll va­la­mit!

A va­gon aj­ta­ja könnyen en­ge­dett, el­tol­ták, s fel­ug­rál­tak a sok zsá­kocs­ka közé.

– Csak azt, ame­lyi­ken kék sza­lag van!

Ha­tan vá­lo­gat­ták a zsá­ko­kat.

– Hu­szon­négy­nek kell len­ni! Egy se ma­rad­jon fenn! Gyor­san!

– Szmu­ro, szmu­ro, vá­li­tu! – or­dí­tot­ta Da­gadt.

– Mi van? – kér­dez­te az egyik sza­kál­las fér­fi. – Mit mond­tál, Da­gadt?

– Sem­mit! Csi­náld! Hány van már lenn?

Ki­de­rült, hogy sen­ki sem szá­mol­ta a le­do­bott zsá­ko­kat.

– Az is­te­nit! – Da­gadt le­ug­rott. – Mind­járt meg­szám­lá­lom!

Da­gadt ma­gá­ban ne­vet­gélt. Ver­te az eső, vil­lám­lott. Szmu­ro, szmu­ro; vá­li­tu! Gyer­mek­ko­rá­ban ol­vas­ta Ma­gyar Lász­ló köny­vé­ben, hogy így biz­tat­ták gyor­sa­ság­ra az af­ri­kai rab­szol­gá­kat.

– Da­gadt! – or­dí­tot­tak rá. – Mennyi?

– Még há­rom!

– Már nin­csen – hang­zott bent­ről. – A frász áll­jon belé! Nem ta­lál­juk.

Da­gadt újra szá­molt.

Már lent volt mind a hu­szon­négy.

A föld­úton egy kis te­her­au­tó áll­do­gált. A lám­pái sö­té­tek ma­rad­tak, csak a vil­lám fé­nye vi­lá­gí­tot­ta meg. Va­la­ki két zsá­kocs­ká­val a kar­ján a te­her­au­tó felé sza­ladt.

– Nin­csen több! – üvöl­töt­ték a va­gon­ból.

– Jó! Nem kell! Va­la­me­lyik hü­lye már el­vitt be­lő­le!

Fi­a­tal­em­be­rek mász­tak le a va­gon­ból. Va­la­ki rá­juk szólt.

– Rend­ben hagy­ta­tok min­dent?

Sen­ki sem vá­la­szolt.

Egy fe­hér in­ges, rö­vid­nad­rá­gos fér­fi vissza­má­szott a va­gon­ba.

– A szent­sé­git! – ki­a­bál­ta. – Össze van túr­va, mint a sze­mét­domb! Gyor­san, ren­det rak­ni!

Eb­ben a pil­la­nat­ban el­in­dult a vo­nat. Né­há­nyan le­ug­rál­tak. Ta­lán hár­man, gyor­san egy­más­ra pa­kol­ták a zsá­ko­kat, az­tán na­gyot ki­ált­va le­ug­rot­tak ők is. Da­gadt utol­já­ra. A vo­nat azon­ban meg­állt. Újra ti­lo­sat mu­ta­tott a jel­ző. Da­gadt gu­rult a vi­zes töl­té­sen. Ami­kor fel­állt, va­la­ki hal­kan meg­kér­dez­te:

– Meg­ütöt­ted ma­ga­dat?

Ha­lász kuk­solt az árok­ban. Da­gadt meg­le­pet­ten mond­ta:

– Nem… Hogy ke­rülsz ide?

– Gon­dol­tam, meg­néz­lek…

– Ha fel­fe­dez­nek, vé­ged! – Ha­lász akart va­la­mit mon­da­ni, de Da­gadt meg­előz­te. – Le­ütöt­tek egy vas­utast. Ha le­het, ke­resd meg. Be kel­le­ne kö­töz­ni.

– Jó – bó­lin­tott a szá­za­dos, az­tán a te­her­au­tó felé mu­ta­tott. – Gyor­san, gyor­san, Hód! És… és se­gít­sen a sze­ren­cse ör­dö­ge!

– Kö­szi – sut­tog­ta Da­gadt. Fel­állt, s a tár­sai felé fu­tott.

A ta­lajt már na­gyon fel­áz­tat­ta az eső, sár­cso­mók ra­gad­tak a ci­pő­jé­re. A te­her­au­tó mel­lett a sö­tét­ben két sze­mély­gép­ko­csi is meg­bújt. Csand­ra vár­ta az egyik mel­lett.

– Gye­re! Ugorj be!

Alig hup­pant az ülés­re, az autó már­is el­in­dult. Lám­pa nél­kül kö­vet­ték a te­her­au­tót. Csand­ra elé­ge­det­ten mond­ta.

– Úgy lát­szik, si­ke­rült. Me­he­tünk haza.

Da­gadt nem erre szá­mí­tott. Azt hit­te, ők is kí­sé­rik a szál­lít­mányt. Ennyi­re bíz­nak meg ben­nük? Át­rak­ni a va­gon­ból, és kész. Tu­laj­don­kép­pen örül­nie kel­lett vol­na. Vár­ja a pénz a Kris­tóf bár­ban. Csand­ra meg is je­gyez­te.

– Össze­áz­tunk, de meg­ér­te… Lí­rá­ban fi­zet­nek!

– Lí­rá­ban?

– Igen. Lát­tam.

Da­gadt a ci­pő­jé­ről pisz­kál­gat­ta a sa­rat.

– Ki kel­le­ne men­ni Olasz­or­szág­ba.

Csand­ra lel­ke­sen vá­la­szolt.

– Per­sze! Ve­len­ce! Ara­nyat ven­ni, ha­za­hoz­ni. Aho­gyan a di­gók csi­nál­ják! Agyon­ke­res­nénk ma­gun­kat! – Ké­sőbb hoz­zá­tet­te. – És maga Ve­len­ce! Gye­rek­ko­rom óta vá­gyom oda… Kép­zeld el, hogy az ut­cán víz fo­lyik! Fan­tasz­ti­kus, mi?!

A ve­ze­tő mel­lett egy ko­pa­szo­dó fér­fi ült. Hát­ra­for­dult.

– Én él­tem Ve­len­cé­ben. Olyan a bűz, hogy… Meg a sok macs­ka! Nyá­vog­nak éj­sza­ka, nem le­het alud­ni. Pos­hadt az egész vá­ros.

Da­gadt és Csand­ra jól is­mer­te a fér­fit. Egy­más kö­zött csak Me­leg Love-nak ne­vez­ték. Fi­a­tal lá­nyo­kat áru­sí­tott, eb­ből sze­rez­te a va­gyo­nát. Ő azon­ban csak a fi­ú­kat sze­ret­te. Azo­kat is csak ti­zen­nyolc éves ko­ru­kig. Így ke­rült kap­cso­lat­ba a drog­gal is. A fi­úk­nak kel­lett, hát ő szer­zett. Az­tán be­szállt az üz­let­be. Ab­ban azon­ban kü­lön­bö­zött a töb­bi ki­sebb pénzű rész­vé­nyes­től, hogy ő sze­re­tett részt ven­ni az ak­ci­ók­ban is. Ma­gá­ért az iz­ga­lo­mért. Azt mond­ta, ez nö­ve­li a po­ten­ci­á­ját, mert nincs en­nél fér­fi­a­sabb mun­ka. A töb­bi pén­zes­zsák alig fo­gad­ta be maga közé, nem néz­ték jó szem­mel, hogy meg­sze­gi a ha­gyo­má­nyo­kat: az úr ne dol­goz­zék. Csand­ra kü­lö­nös­kép­pen nem sze­ret­te. Love ugyan­is pár hó­nap­ja ki­ve­tet­te a há­ló­ját Pi­tá­ra is, arra a fi­ú­ra, aki Sze­pes la­ká­sá­ban ká­bu­la­tá­ban a für­dő­kád­ba ful­ladt. Csand­ra véd­te Pi­tát, de Love olyan mód­sze­re­sen dol­go­zott, hogy alig­ha tud­ta vol­na tőle meg­men­te­ni.

Me­leg Love vagy­is Ke­me­nes La­jos most Auszt­ri­á­ban la­kott, meg­le­pő vá­rost ta­lált ma­gá­nak: Ma­ria­zellt, a za­rán­do­kok, a tisz­ta lel­kek vá­ro­sát. A hegy­ol­dal­ban vá­sá­rolt egy vil­lát, kő­ke­rí­tés­sel vet­te kö­rül. A ház bú­tor­za­ta csu­pa ke­mény­fa, fér­fi­as ló­cák, rusz­ti­kus szé­kek, kecs­ke­lá­bú asz­ta­lok, mint egy sö­rö­ző­ben. A há­ló­szo­ba azon­ban olyan puha volt és fe­hér mint­ha hó­pely­hek­ből ké­szült vol­na. El­ámult, aki lát­ta. Az­zal di­cse­ke­dett a ven­dé­ge­i­nek, hogy a vil­lá­já­ba nő nem te­he­ti be a lá­bát.

– Ir­tó­zom a nők­től – mon­do­gat­ta a ba­rá­ta­i­nak. – Olya­nok, mint az un­dok szú­nyo­gok. Kö­rül­dön­ge­nek, az­tán ha en­ge­ded őket ma­gad­ra száll­ni, ott szív­ják a vé­re­det, ahol le­het.

Ezért is áru­sí­tot­ta a lá­nyo­kat min­den gát­lás nél­kül. Ad­dig, amíg bele nem ke­ve­re­dett egy bot­rány­ba. Pár hó­na­pot ült egy fran­cia bör­tön­ben. A va­gyo­na azon­ban érin­tet­len ma­radt. Fő­kép­pen azért, mert nem tud­ták, hogy van. Csak sej­tet­ték. Az a gaz­da­sá­gi nyo­mo­zó, akit az ügy­re ál­lí­tot­tak, fel­fed­te ma­gát Ke­me­nes­nek. Ő is azok közé tar­to­zott, akik a szép, fi­a­tal fi­ú­kat sze­ret­ték. Így könnyen ju­tot­tak kö­zös ne­ve­ző­re. A nyo­mo­zó­nak Gu­i­bourg volt a neve, s min­den­fé­le ba­bo­na­sá­got mű­velt. Ke­me­nes ör­dög­nek ne­vez­te, a fiúk fél­tek tőle; re­meg­tek, ami­kor fe­ke­te-pi­ros­ba öl­töz­ve meg­állt az ágyuk előtt. Ti­tok­za­tos va­rázs­la­to­kat csi­nált, a dé­mo­nok­kal be­szél­ge­tett, a bor­ba, pezs­gő­be po­ro­kat szórt, mi­köz­ben ért­he­tet­len nyel­ven igé­ket mor­molt. Az ital el­szé­dí­tet­te még azt a fiút is, aki egyéb­ként nem hagy­ta vol­na, hogy Gu­i­bourg azt te­gye vele, amit akar. Ke­me­nes is kért tőle a va­rázs­por­ból, majd mind a ket­ten üz­le­tel­tek vele.

Gu­i­bourg hasz­nos in­for­má­ci­ók­kal szol­gált, tud­tak elő­re a gaz­da­sá­gi rend­őr­ség min­den lé­pé­sé­ről. Vi­szont nem is­mer­ték iga­zán a maf­fia tör­vé­nye­it. Egyik este az­tán meg­is­mer­ték. Sőt, meg­ta­nul­ták. Fé­lel­me­tes este volt. Ke­me­nes la­ká­sán lep­ték meg őket. A kis­fi­ú­kat ki­dob­ták, el­ker­get­ték, elé­jük pe­dig le­rak­tak az asz­tal­ra egy-egy nyi­lat­ko­za­tot. Nagy össze­gű adós­sá­gok­ról szólt. Mil­li­ók­ról. S le is fény­ké­pez­ték őket, amint át­vet­ték a pénzt egy ak­ta­tás­kás úr­tól. És ké­szí­tet­tek ró­luk más fo­tó­kat is: ká­bí­tó­szer­rel. Gu­i­bour­gról kü­lön is. Egy bör­tön­ből sza­ba­dult fér­fi­tól pénzt vesz át. Mint­ha meg­vesz­te­get­te vol­na. Az aj­tó­ban fegy­ve­res őrök áll­tak, egyik­nek kor­bács ló­gott a csuk­ló­já­ra erő­sít­ve, s ha va­la­me­lyi­kük vo­na­kod­ni lát­szott a pa­rancs tel­je­sí­té­sé­ben, ha­tal­mas erő­vel vá­gott mel­lé­je a sző­nyeg­re. Rosszabb volt, mint­ha oda­lőt­tek vol­na. A maf­fia el­vet­te a pén­zü­ket, uta­sí­tá­so­kat adott, de vé­gül jócs­kán ré­sze­sül­tek va­la­mi­lyen ti­tok­za­tos alap pén­ze­i­ből.

Az af­gán ak­ci­ó­nak a ve­ze­té­sét Ke­me­nes La­jos­ra bíz­ták, Gu­i­bourg pe­dig a rend­őr­ség­től szer­zett ér­te­sü­lé­se­i­vel se­gí­tet­te, így tör­tén­he­tett, hogy a moszk­vai vo­nat út­vo­na­lá­ról is pon­tos ada­tok­kal ren­del­kez­tek, s meg­szer­vez­het­ték a ki­ra­ko­dást. Gu­i­bourg azon­ban nem uta­zott el a vo­nat­hoz. Nem sze­ret­te fá­rasz­ta­ni ma­gát. Kö­vér em­ber volt, ha­tal­mas sör­has­sal, iz­za­dó te­nyér­rel. Apró sze­me, mint a ma­la­co­ké, orra olyan tom­pán bújt az ar­cán, mint a maj­mok­nak. Vagy mint­ha va­la­ki ököl­ví­vás köz­ben egy bal­egye­nest zú­dí­tott vol­na rá. De be­szél­ni tu­dott, egy-ket­tő­re a bi­zal­má­ba fér­kő­zött az em­be­rek­nek.

És ha­zu­dott. Ke­me­nes is sok­szor mond­ta.

– Hoz­zád ké­pes Münch­ha­u­sen gyen­ge kez­dőcs­ke…

Gu­i­bourg ugyan­is hi­he­tő dol­go­kat ha­zu­dott. Lo­gi­ku­san, meg­győ­ző­en. S ezt úgy érte el, hogy a ha­zug­ság­nak az okát is be­le­szőt­te a mon­dó­ká­já­ba. Az ál­lí­tá­sá­nak volt oka, oko­za­ta. Azt azon­ban nem le­het mon­da­ni, hogy sport­ból ha­zu­dott. Min­dig va­la­mi­lyen cél ér­de­ké­ben. Most pél­dá­ul azt ál­lí­tot­ta, va­la­ki­nek fe­dez­nie kell az ak­ci­ót. Kí­vül­ről fi­gyel­ni, mi tör­té­nik, ez a szál­lít­mány na­gyon fon­tos. Majd ő is ott lesz va­la­hol a kö­zel­ben. Bát­ran szá­mít­hat­nak rá, ha va­la­mi baj len­ne. Nos, ez volt a ha­zug­ság. Gu­i­bourg ugyan­is ta­lált egy új fiút. S annyi­ra el­kap­ta a vágy heve, hogy nem akart ki­moz­dul­ni ab­ból a ház­ból, amit a ha­tár­szé­len né­hány hó­na­pos tar­tóz­ko­dás­ra be­ren­dez­tek.

– Mon­si­eur Gu­i­bourg – mond­ta Ke­me­nes hát­ra­for­dul­va Da­gadt­nak – biz­to­sít ben­nün­ket. Nem kell fél­ni, sem­mi baj nem tör­tén­het.

Va­ló­ban min­den ne­héz­ség nél­kül rá­haj­tot­tak az or­szág­út­ra.

A vi­har már el­múlt, az eső azon­ban nem állt el. De le­csen­de­sült, lát­szott, min­den mér­gét ki­ad­ta. Az autó ab­lak­tör­lő­i­nek moz­gá­sát egy­han­gú, üte­mes eny­he zaj kö­vet­te. A lám­pák meg­vi­lá­gí­tot­ták az út­tes­tet, néha ten­ger­nyi po­cso­lyá­kat, a be­ton­ról az árok­ba ro­ha­nó kis fo­lyó­kat. S az egyik ka­nyar­ban mást is.

Rend­őrö­ket. Eső­ka­bát­ban, csuk­lyá­val a fe­jü­kön. Lám­pás­sal pa­ran­csol­tak álljt. Az­tán mu­tat­ták, hová hú­zód­ja­nak.

– Le­me­szel­tek – mond­ta ijed­ten a gép­ko­csi ve­ze­tő­je. – Meg­áll­jak?

– Per­sze – mond­ta Ke­me­nes. – Nincs okunk arra, hogy ne áll­junk meg. Sem­mi­lyen sza­bály­ta­lan­sá­got nem csi­nál­tunk.

Az út szé­lé­re ka­nya­ro­dott mind a há­rom autó. A rend­őrök ke­zé­ben fegy­ver volt.

– Gép­ko­csi-el­len­őr­zés – szólt be egyik az aj­tón. – Jo­go­sít­ványt, for­gal­mi en­ge­délyt ké­rek! – S amíg be­szélt, be­nyúlt a le­csa­vart ab­la­kon, s ki­nyi­tot­ta az aj­tót. A tár­sa lö­vés­re ké­szen tar­tot­ta a re­vol­vert. – Tes­sék ki­száll­ni!

Eb­ben a pil­la­nat­ban az első ko­csi­nál lö­vés dör­dült. Va­la­ki na­gyot ki­ál­tott.

– Ne hagy­já­tok ma­ga­to­kat!

Újabb lö­vés hal­lat­szott. Az­tán csend lett. A rend­őr Csand­rá­nak és Da­gadt­nak is in­tett.

– Ki­száll­ni! Gye­rünk!

Da­gadt koc­káz­ta­tott meg egy meg­jegy­zést.

– Meg­ázunk.

– Ki­fe­lé!

A gép­ko­csi­ve­ze­tő kar­ját hát­ra­csa­var­ták, s gyors moz­du­la­tok­kal bi­lin­cset kat­tin­tot­tak rá. A sö­tét­ből egy ci­vil ru­hás em­ber tűnt elő. Ő fog­ta meg a so­főr kar­ját.

– Gye­re ve­lem! In­dulj!

Ke­me­nes La­jos még csak a lá­bát tet­te le a vi­zes út­test­re. Hir­te­len, mint va­la­mi gu­mi­lab­da, át­pat­tant a gép­ko­csi­ve­ze­tő he­lyé­re, azon­nal in­dí­tott, az autó na­gyot ug­rott, s ro­han­ni kez­dett. Egyet­len aj­ta­ja sem volt be­zár­va. Úgy li­beg­tek mel­let­te, mint­ha szár­nyai nőt­tek vol­na.

Az egyik rend­őr utá­na lőtt. Két­szer is.

Az autó meg­pör­dült, s mint­ha ke­rin­gőz­ne, az árok­ba vá­gó­dott. Négy rend­őr is sza­ladt oda. Az össze­la­pult gép­ko­csi­ból ki­húz­ták Ke­me­nest. Meg­bi­lin­csel­ték. Kü­lö­nö­sebb baja nem esett, a jobb lá­bát fáj­lal­ta, a tér­dét ta­po­gat­ta. Meg­bi­lin­csel­ték őt is. De köz­ben szid­ták.

– A fene a po­fá­dat! Úgy­sem me­ne­kül­hetsz! Mit csi­ná­lod itt a cir­kuszt?!

Az egyik rend­őr, aki ed­dig egy út­szé­li fá­nak dön­töt­te a há­tát, s on­nan fi­gyel­te az ese­mé­nye­ket, Ke­me­nes­hez lé­pett, elem­lám­pá­já­val az ar­cá­ba vi­lá­gí­tott.

– Hadd lás­sam, ki vagy te?

Ke­me­nes el­for­dí­tot­ta a fe­jét. A rend­őr elé­ge­det­ten mond­ta.

– Óh, a Ke­me­nes úr! Na lám csak! Lesz mi­ről be­szél­get­nünk!

Ke­me­nes­nek is­me­rős volt a rend­őr hang­ja. Va­la­hol már hal­lot­ta… Most azon­ban til­ta­ko­zott.

– Mi­ért tar­tóz­tat­nak fel? – kér­dez­te éle­sen. – Azon­nal ve­gyék le a bi­lin­cset! Fel fo­gom ma­gu­kat je­len­te­ni!

A rend­őr­tiszt, aki az imént a lám­pá­já­val vi­lá­gí­tott Ke­me­nes ar­cá­ba, szi­sze­gő han­gon vá­la­szolt.

– Kuss! Fogd be a po­fád, ér­ted? – Az­tán hoz­zá­tet­te. – Egyéb­ként ott je­len­tesz fel, ahol akarsz…

Á te­her­au­tó­nál dör­rent az első lö­vés. A so­főrt meg is öl­ték. Hát­ra­ci­pel­ték a te­her­au­tó pony­vái mögé. A gép­ko­csi­ve­ze­tő ugyan­is meg­is­mer­te az in­téz­ke­dő rend­őrt.

– Te vagy az, Er­vin? Mi a fe­nét akar­tok? Hü­lyés­ked­tek?

Ek­kor dör­dült el a lö­vés.

A má­sik kí­sé­rő autó uta­sai ak­kor már meg­bi­lin­csel­ve áll­do­gál­tak az eső­ben. Mel­lé­jük lök­dös­tek Csand­rát és Da­gad­tot is. A rend­őr­tiszt hossza­san né­ze­get­te őket. Az­tán bó­lin­tott.

– In­du­lás!

Fel­tusz­kol­ták a fog­lyo­kat egy kis te­her­au­tó­ra, ame­lyet akár össze is le­he­tett vol­na té­vesz­te­ni az­zal, amely az árut fu­va­roz­ta. Tí­zen ül­tek a pony­va alatt. Né­mán né­ze­get­ték egy­mást. Csak a sze­mek be­szél­tek. Ke­res­ték azt, aki el­árul­ta őket. Fuccs a nagy üz­let­nek!

Hosszabb ide­ig ha­ladt már a te­her­au­tó, ami­kor Da­gadt szin­te vád­ló han­gon meg­kér­dez­te.

– Mer­re van az a bi­zo­nyos Gu­i­bourg úr?

Ke­me­nes nem vá­la­szolt. Nem tet­szett neki, hogy ez a fiú ne­vén ne­vez va­la­kit. Hogy ő is le­buk­jon? Ke­se­rű­en néz­te vé­gig a tár­sa­sá­got. Ezek min­dent el­mon­da­nak a rend­őr­sé­gen…

Az au­tó­ka­ra­ván le­tért az or­szág­út­ról. Ka­vi­csos, zö­työ­gős ma­ka­dám­úton ha­lad­tak to­vább, las­san, óva­to­san, szin­te lé­pés­ben. A ra­ko­dó­tér­re be­pré­selt em­be­rek egy­más­ra dől­tek, hi­á­ba fog­ták a lóca szé­lét, ülő­he­lyük is bo­rult ve­lük. Az eső újra zu­hog­ni kez­dett, ver­te a pony­vát. Né­hány sza­kadt, stop­polt ré­szén foly­ni kez­dett a víz.

– Áll­jon meg! – ki­ál­tot­ta Csand­ra a ve­ze­tő­fül­ke felé.

Vá­lasz nem ér­ke­zett. A ki­a­bá­lás azon­ban erő­sö­dött, egy­re töb­ben or­dí­tot­tak.

– Áll­jon meg! Áll­jon meg!

A te­her­au­tó meg­állt. Há­rom fegy­ve­res te­ker­te fel a pony­va zá­ró­ré­szét.

– Mi van?! – in­kább dü­hös ki­ál­tás volt, mint kér­dés. Csand­ra vá­la­szolt.

– Esik ránk az eső – ké­sőbb hoz­zá­tet­te –, meg hu­gyoz­ni kell!

– Az is­te­nit – csat­tant fel az egyik rend­őr –, azt hit­tük va­la­me­lyik disz­nó ki­nyif­fant! Fog­já­tok be a po­fá­to­kat, mert kö­zé­tek lö­vünk!

Az au­tók to­vább­in­dul­tak. S ek­kor je­len­tet­te ki Ke­me­nes:

– Ezek nem rend­őrök!

– Nem? – ál­mél­ko­dott Da­gadt, s a bi­lin­csé­vel va­kar­ta meg az or­rát. Tüsszen­tett is. – A ros­seb, meg­fáz­tam…

– Nem rend­őrök? – kér­dez­ték töb­ben is.

– Nem.

– Hon­nan tu­dod?

– Is­me­rős­nek tűnt az egyik – vá­la­szolt Ke­me­nes. – S most már ki­ta­lál­tam, ki­cso­da… Csak annyit mond­ha­tok, job­ban jár­tunk vol­na, ha va­ló­ban a rend­őr­ség tar­tóz­tat le…

Da­gadt újra tüsszen­tett.

– Igaz… Úgy igaz… Rá­tüsszen­tet­tem.

Sen­ki sem örült a bi­zo­nyos­ság­nak. Ezek a ko­lum­bi­a­i­ak…

– Dró­tot kap­hat­tak – mond­ta csen­de­sen Ke­me­nes –, övék a zsák­mány… Mi fi­zet­tük ki, ők ad­ják el.

Va­la­ki a pla­tó vé­gé­ről meg­kér­dez­te.

– Ki­nyír­nak?

Né­hány per­cig csend volt. Csak az eső pat­to­gott a pony­ván, mint­ha gép­pisz­toly ro­po­gott vol­na.

– Ha nem rend­őrök – mond­ta kis­sé von­ta­tot­tan Da­gadt –, ak­kor meg kel­le­ne szök­nünk…

– Bi­lincs­ben? – kér­dez­te Csand­ra.

– Ha nem tud­juk le­ven­ni…

– És ho­gyan? Mö­göt­tünk is jön egy autó. Ész­re­vét­le­nül nem tu­dunk le­mász­ni – le­gyin­tett Ke­me­nes. – Be­lénk lő­nek.

– És ké­sőbb?

– Ta­lán élve hagy­nak…

– Ezek?

Újra hall­gat­tak. Majd egy ijedt, re­sze­lős hang meg­kér­dez­te.

– Va­jon hová visz­nek?

Da­gadt vá­la­szolt.

– Nem lá­tunk sem­mit. Csak az esőt… Ki kel­le­ne ta­lál­ni va­la­mit… A bir­ká­kat is így vi­szik a vá­gó­híd­ra – tet­te még hoz­zá.

– Té­vedsz – mond­ta Csand­ra. – Bi­lincs nél­kül.

Csand­ra, ami­óta a rend­őrök­nek ál­cá­zott fegy­ve­re­sek meg­ál­lí­tot­ták az au­tót, újra azt gon­dol­ta: Da­gadt az áru­ló, ő a rend­őrügy­nök. Ezt meg is akar­ta mon­da­ni Ke­me­nes­nek, de úgy, hogy Da­gadt ne hall­ja. Most fur­csán érez­te ma­gát, már má­sod­szor gya­nú­sí­tot­ta meg a fiút, ki­de­rült, hogy ok nél­kül, még­sem tu­dott sza­ba­dul­ni et­től az ér­zé­sé­től.

Da­gadt mint­ha meg­sej­tet­te vol­na Csand­ra gon­do­la­ta­it, meg­szo­rí­tot­ta a kar­ját.

– Ten­nünk kel­le­ne va­la­mit.

Csand­ra Da­gadt meg­bi­lin­cselt ke­zé­re bá­mult. Az­tán a sa­ját­já­ra. És meg­gon­do­lat­la­nul, aho­gyan a szá­já­ra jött, azt mond­ta.

– Szól­hat­nál a rend­őr­ség­nek.

Da­gadt el­hú­zó­dott tőle.

– Hü­lye – mond­ta szá­ra­zon, min­den él nél­kül.

Csand­ra na­gyo­kat lé­leg­zett, össze­szo­rí­tot­ta az ök­lét. Ke­res­te a ma­gya­rá­za­tot.

– Csak azt akar­tam mon­da­ni – kezd­te na­gyo­kat nyel­ve –, hogy eb­ből a hely­zet­ből csak a rend­őr­ség tud­na ki­men­te­ni… Ha iga­zol­tat­ná az au­tó­kat… Nem?

Da­gadt Ke­me­nes­hez szólt:

– Az len­ne a sze­ren­csés, ha egy hup­pa­nó­ban el­tör­ne a ko­csi ten­ge­lye.

– Fan­tá­zi­ál­tok, csak fan­tá­zi­ál­tok…

Az au­tók újra asz­fal­tú­i­ra ka­nya­rod­tak. Sus­to­rog­va nyel­ték a ki­lo­mé­te­re­ket.

– Jól meg­ko­csi­káz­tat­nak ben­nün­ket… – mond­ta Csand­ra.

Ke­me­nes nem tu­dott meg­bé­kél­ni az­zal, hogy a szál­lít­mányt el­ve­szí­tet­ték. Pon­to­san tud­ta, hogy ez az ő üz­le­te­i­nek is a vé­gét je­len­ti. A Gu­i­bour­gét is. És még ak­kor na­gyon jó, ha csak a drog­üz­let­nek lesz vége, s nem az éle­tük­nek.

– Hány mil­lió dol­lár ez? – kér­dez­te hal­kan.

Da­gadt gon­dol­ta, mi­nek az árát kér­de­zi. Ő is só­haj­tott.

– Sok… Egy­mil­lió is sok len­ne…

Ke­me­nes a comb­já­ra he­lyez­te az össze­bi­lin­cselt ke­zét.

– Va­la­hol nagy hi­bát vé­tet­tünk.

La­kott te­rü­le­ten haj­tot­tak át, né­hány lám­pa vi­lá­gí­tott a há­zak előtt. Az­tán újra sö­tét lett. Nem az or­szág­úton foly­tat­ták az utat. Hosszú je­ge­nye­sor mel­lett au­tóz­tak. A pony­va egyik kis ha­sa­dé­kán át lát­hat­ták csak a tá­jat.

A te­her­au­tó pad­ló­ján már állt a víz, egy-egy for­du­ló­ban az egyik ol­dal­ról átzu­ho­gott a má­sik­ra. Az egyik buk­ka­nó után Csand­ra azt mond­ta.

– Ha egy­szer­re… Mind­nyá­jan egy­szer­re…

Ke­me­nes a fájó tér­dét si­mo­gat­ta.

– Ta­lán. De biz­to­san el­ta­lál­ná­nak né­há­nyun­kat.

– Így meg… – mond­ta le­mon­dó­an Csand­ra –, Így meg… Mind­nyá­jun­kat le­lő­nek. Csak va­la­mi el­du­gott he­lyet ke­res­nek. Le­lő­nek és el­ás­nak. Ez a mód­sze­rük.

– Ak­kor? – kér­dez­te Da­gadt. – Ma­ra­dunk, vagy?

Az össze­bi­lin­cselt fér­fi­ak, akik egy-két órá­ja még olyan nagy si­et­ség­gel hur­col­ták a kis zsá­ko­kat, hall­gat­tak. Az eső to­vább ver­te a pony­vát, sza­lad­tak a ki­lo­mé­te­rek. Ké­sőbb egy ba­ju­szos, re­ked­tes han­gú szó­lalt meg.

– Ha egy-ket­tő meg is hal kö­zü­lünk, de leg­alább a töb­bi meg­me­ne­kül.

Da­gadt, aki sze­ret­te vol­na meg­aka­dá­lyoz­ni az esz­te­len­nek tűnő ki­tö­rést, he­lye­selt.

– Va­gyunk tí­zen, ha jól megy, ha­tan túl­él­jük.

– Ha­tan?

– Csak mond­tam egy szá­mot. Le­het, hogy né­gyen, le­het, hogy nyol­can. Ez csak olyan fel­te­vés.

A ba­ju­szos hüm­mö­gött.

– Per­sze az a kér­dés, ki az a hat…

Erre nem vá­la­szolt sen­ki. Újra hall­gat­tak.

Az­tán az autó las­sí­ta­ni kez­dett, s meg­állt. Né­hány pil­la­na­tig tö­ké­le­tes csend volt. És sö­tét­ség. Mert el­ol­tot­ták a lám­pá­kat. Az­tán aj­tó­csa­pá­sok hal­lat­szot­tak. Egy, újra egy, ket­tő is egy­szer­re. A te­her­au­tó ve­ze­tő­fül­ké­jét is ki­nyi­tot­ták. Halk tár­gya­lás, be­széd­fosz­lány szű­rő­dött a pony­vák alá. Ké­sőbb, mint­ha min­den­ki el­tá­vo­zott vol­na az au­tók­tól. A fog­lyok lé­leg­zet­vissza­fojt­va fü­lel­tek.

Csand­ra meg­kér­dez­te:

– Itt hagy­tak ben­nün­ket?

Re­mény­ke­dő só­ha­jok tör­tek fel a vi­zes em­be­rek­ből. Hát­ha… A re­mény nem tar­tott so­ká­ig. Újabb be­széd, lép­tek kö­ze­led­tek.

– Csak pi­sál­tak – je­gyez­te meg a re­kedt han­gú.

A te­her­au­tó pony­vá­já­nak rög­zí­té­sét ki­fűz­ték, s fel­dob­ták a le­be­gő nyí­lá­szá­rót a te­tő­re. Az egyik autó el­in­dult, s szem­be­for­dult a te­her­au­tó­val. Be­kap­csol­ta a ref­lek­to­rát. Há­rom gép­pisz­to­lyos, rend­őr­ru­hást vi­lá­gí­tott meg. Az egyik a szé­lén ülő fo­goly­ra mu­ta­tott. Fi­a­tal fiú volt.

– Mássz le!

– Nem! Nem me­gyek! – or­dí­tot­ta a fiú. – Nem aka­rok meg­hal­ni!

A gép­pisz­to­lyo­sok rö­hög­ni kezd­tek.

– Na, ez jól be­szart!

A fiú ijed­ten hú­zó­dott az autó bel­se­jé­be. Már Csand­ra mel­lett állt.

– Nem me­gyek – da­dog­ta ré­mül­ten –, nem me­gyek!

A rend­őr­ru­há­sok to­vább rö­hög­tek. Az egyik nagy ne­he­zen ki­nyög­te.

– Csak hu­gyoz­ni, te! De ha nem akarsz, ak­kor…

A má­sik is ab­ba­hagy­ta a ne­ve­tést.

– Egye­sé­vel le le­het száll­ni! Ha az nem akar, ak­kor gye­re te! – mu­ta­tott a má­sik szé­lén ülő­re.

A fo­goly las­san fel­emel­ke­dett, bi­lin­cses ke­zé­vel pró­bált fo­góz­kod­ni, ne­he­zen má­szott le az au­tó­ból.

– Oda! – mu­ta­tott az egyik fegy­ve­res az út­szé­li bok­rok­ra. – De vi­gyázz, mert!… Ér­ted, ugye?

A fo­goly mor­mo­gott va­la­mit, s el­in­dult a bo­kor felé.

Az au­tók er­dő­szé­len áll­tak meg. A ref­lek­to­rok meg­vi­lá­gí­tot­ták a fák tör­zsét, csur­gott raj­tuk a víz. Mind­egyik fo­goly ugyan­azt gon­dol­ta: ha be tud­ná­nak sza­lad­ni a fák közé… Ha nem érné el őket az első so­ro­zat… Csak tíz mé­tert, kel­le­ne ro­han­ni… So­ha­sem ta­lál­nák meg eb­ben a sö­tét­ben…. De egyik sem ro­hant. Sor­ban le­szállt mind, el­vé­gez­te a dol­gát, az­tán vissza­má­szott a ló­cá­ra. Csak Ke­me­nes­nek nem en­ged­ték meg, hogy el­fog­lal­ja a régi he­lyét.

– Az úr jöj­jön ve­lünk – mond­ta a rend­őr­tiszt­nek öl­tö­zött fér­fi, aki lát­ha­tó­an a pa­rancs­no­ka volt ezek­nek az em­be­rek­nek.

– Én? – kér­dez­te tel­je­sen ér­tet­le­nül Ke­me­nes.

– Igen. Ön.

– Mi­ért? Mit akar­nak?

– Nem kell kér­de­zős­köd­ni. És csak nyu­ga­lom. Ebbe az au­tó­ba tes­sék be­száll­ni – nyi­tot­ta ki a tiszt az egyik kék-fe­hér­re fes­tett ko­csi hát­só aj­ta­ját. – Ké­nyel­me­sebb lesz, mint ott…

A pony­vát újra le­en­ged­ték, hal­lat­szott, hogy be­fű­zik a biz­to­sí­tó­zsi­ne­get a ka­ri­kák­ba. A ref­lek­to­ro­zó autó meg­for­dult, sö­tét­ség bo­rult a te­her­au­tó­ra. Az­tán el­in­dul­tak. A re­kedt han­gú, ba­ju­szos szó­lalt meg elő­ször.

– Ta­lán nem nyír­nak ki.

Csand­ra Da­gadt­hoz hú­zó­dott.

– Mit akar­hat­nak tőle? – kér­dez­te hal­kan.

Da­gadt csak na­gyot szusszan­tott. Ez volt a vá­lasz. De Csand­ra még egy­szer meg­kér­dez­te.

– Mit fog mon­da­ni?

– Le­het, hogy egyez­ked­ni akar­nak – vél­te Da­gadt. – Nem csak ez az egy szál­lít­mány van a vi­lá­gon… Vagy ki­val­lat­ják, hogy hol a la­bo­ra­tó­ri­um…

– Mi hol van? – kér­dez­te cso­dál­koz­va Csand­ra. – A la­bo­ra­tó­ri­um?

– Ő mond­ta – sut­tog­ta Da­gadt –, Me­leg Love… Oda men­tünk vol­na.

– Mi­lyen la­bo­ra­tó­ri­um?

– Nem tu­dom… Én is most hal­lot­tam róla elő­ször.

Csand­ra nem szólt. Hosszan utaz­tak né­mán. Az autó na­gyo­kat hup­pant, újra va­la­mi föld­úton jár­tak. A pony­vát a fák ágai hor­zsol­ták.

– Soha sem lesz en­nek vége – mond­ta az egyik fiú. – És ha arra gon­do­lok, hogy… – Csak kis szü­net után foly­tat­ta. – A ba­rát­nőm vár a Pár­ná­ban… Már egy órá­ja…

A Pár­na bár em­lí­té­se eszé­be jut­tat­ta Da­gadt­nak Lu­lát. Ő el­vit­te ma­gá­val Sze­pest, de a lány ott ma­radt.

– Lu­lá­val mi tör­tént? – kér­dez­te Csand­rát.

– Lé­nye­gé­ben sem­mi… Hisz­ti­zett… Ka­pott még né­hány po­font… Ta­lál ő me­ne­dé­ket, ne félj! És Sze­pes? El­búj­tat­tad?

Da­gadt nem vá­la­szolt a kér­dés­re, mert meg­állt az autó. Ki­a­bá­lás, or­dí­to­zás hal­lat­szott. Az­tán egy lö­vés. Egyet­len lö­vés.