4.

Kurt Loch haj­nal­ban kín­zó gyo­mor­égés­re éb­redt. Már az este a gu­lyás­par­tin gon­dolt arra, hogy az erős pap­ri­ká­val íze­sí­tett for­ró étel meg­bosszul­hat­ja ma­gát. Nem volt mit ten­nie, csen­ge­tett a szo­ba­pin­cér­nek, és gyógy­szert kért. Úgy lát­szott, a szál­lo­dá­ban már jól is­mer­ték azo­kat a tü­ne­te­ket, ame­lye­ket a sú­lyos ma­gyar éte­lek okoz­nak, mert pil­la­na­tok alatt hoz­ták a szó­da­bi­kar­bó­nát egy po­hár víz­zel. Ez va­la­me­lyest eny­hí­tet­te fáj­dal­mát. El­ha­tá­roz­ta, hogy soha nem pró­bál­ko­zik még egy­szer ilyen étel­lel.

Reg­ge­li­re lágy to­jást kért. Mi­után el­fo­gyasz­tot­ta, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és az ét­te­rem üve­gén át ki­bá­mult az ut­cá­ra, ahol a reg­ge­li csúcs­for­ga­lom zaj­lott. Bár­mennyi­re is meg­vi­sel­te a kel­le­met­len tü­net, egy­ál­ta­lán nem bán­ta, hogy részt vett a gu­lyás­par­tin.

Már a mű­sor ide­je alatt úgy he­lyez­ke­dett, hogy az ide­gen­ve­ze­tő nő kö­ze­lé­be ke­rül­jön és szót vált­has­son vele. Nép­vi­se­let­be öl­tö­zött fi­a­tal lá­nyok, fiúk rop­ták a tán­cot, ci­gány­ze­né­re. Még a va­cso­ra előtt össze­is­mer­ke­dett a so­főr­rel, és meg­tud­ta, hogy a né­met tu­ris­ta ezen az au­tó­bu­szon ka­pott szív­szél­hű­dést, de ak­kor más ve­zet­te a ko­csit. Most azt gon­dol­ta, hogy a nyú­lánk, for­más ala­kú nő, aki úgy­szin­tén azt a cso­por­tot ve­zet­te, ta­lán töb­bet tud az eset­ről.

Loch né­hány kér­dést tett fel az ide­gen­ve­ze­tő nő­nek a tánc­cal kap­cso­lat­ban. Az kész­sé­ge­sen vá­la­szolt. Be­szél­ge­té­sük ké­sőbb sem sza­kadt meg, mert Loch ki­vá­ló­an ér­tet­te a dol­gát a kap­cso­lat­te­rem­tés­nek. A so­főr azt is ki­ko­tyog­ta, hogy ál­lí­tó­lag Franz Baum csu­pán két ka­nál gu­lyást evett, az­tán le­tet­te a ka­na­lat, mert na­gyon erős­nek ta­lál­ta.

– Tud­ja, hogy is­mer­tem sze­mé­lye­sen azt a sze­gény Franz Ba­u­mot? Amaz ér­tet­le­nül né­zett rá.

– Ki­ről van szó? – kér­dez­te.

– Ba­um­ról, aki olyan tra­gi­ku­san járt itt. Azon­kí­vül, hogy ha­zám­fia volt, jól is is­mer­tem.

– Most már ér­tem. Csak a ne­vé­re nem em­lé­kez­tem. Va­ló­ban na­gyon sze­ren­csét­le­nül járt. Igen, Franz Baum, így hív­ták. Mi is na­gyon saj­nál­tuk, ké­sőbb hal­lot­tuk, hogy gyen­ge volt a szí­ve.

Loch le­gyin­tett.

– Igen már ott­hon is pa­nasz­ko­dott – mond­ta.

– Nem lett vol­na sza­bad utaz­nia.

– Ilyen az élet. Maga ve­zet­te ak­kor is a cso­por­tot?

– Igen.

Kurt Loch tud­ta, mi il­lik. Ud­va­ri­a­san en­ge­délyt kért, hogy be­mu­tat­koz­has­son. Mi­után a fi­a­tal nő mo­so­lyog­va bic­cen­tett, meg­mond­ta ne­vét és fog­lal­ko­zá­sát.

– Fo­tó­mű­vész va­gyok – nyom­ta meg sza­va­it.

– Ör­ven­dek. Mé­rey Ju­dit tol­mács és ide­gen­ve­ze­tő, de mű­sza­ki for­dí­tói vizs­gám is van.

– Di­csé­re­tes.

– Csak sem­mi hasz­nát nem ve­szem.

Loch egy sor kö­zöm­bös kér­dést tett fel, az­tán ké­sőbb vissza­ka­nya­ro­dott a tra­gi­kus nap­hoz.

– Azt tud­ja – for­dult a fi­a­tal nő­höz –, hogy Franz Baum egy ba­rát­já­val volt itt a par­tin, aki a hely­szí­nen fi­ze­tett be? – Már a be­já­rat­nál meg­akadt a sze­me egy hir­de­té­sen. Ez fel­hív­ta a be­té­ve­dő ven­dé­gek fi­gyel­mét a gu­lyás­par­ti­ra és arra a le­he­tő­ség­re, hogy meg­te­kint­he­tik a mű­sort is, ha be­fi­zet­nek utó­lag.

– Va­ló­ban?

– Maga erre nem em­lék­szik? Mé­rey Ju­dit meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem em­lék­szem – mond­ta, – Ne­kem úgy rém­lik, mint­ha tel­je­sen egye­dül lett vol­na. De vár­jon csak! Per­sze hogy be­szél­ge­tett va­la­ki­vel, még­hoz­zá Va­cso­ra előtt! – em­lé­ke­zett hir­te­len a fi­a­tal nő. – Igen, most már egé­szen biz­tos va­gyok ben­ne.

– Va­ló­ban?

Mé­rey Ju­dit a nya­kát nyúj­to­gat­ta, az­tán a sze­me meg­akadt egy ala­csony, tüs­kés hajú pin­cé­ren.

– Lát­ja azt a fel­szol­gá­lót? – mu­tat­ta. – Ott an­nál a szél­ső asz­tal­nál.

– Lá­tom.

– Nos, azért em­lék­szem most ilyen vi­lá­go­san, mert az a pin­cér hoz­ta ne­künk a gu­lyást, és kis hí­ján be­le­ön­töt­te a tá­lat a ké­sőbb olyan sze­ren­csét­le­nül járt hon­fi­tár­sa ölé­be. Új ab­roszt hoz­tak, a maga hon­fi­tár­sa pe­dig mél­tat­lan­ko­dott. Ek­kor lát­tam mel­let­te azt a…

Loch ér­tet­le­nül né­zett. Nem tud­ta el­kép­zel­ni, hogy a fi­a­tal nő mi­ért hall­ga­tott el olyan hir­te­len.

– Nos, kit lá­tott mel­let­te? – pró­bál­ta, ser­ken­te­ni.

Mé­rey Ju­dit meg­ráz­ta a fe­jét, mint­ha víz alól buk­kant vol­na fel.

– Ő volt az – mor­mog­ta maga elé. – Hát per­sze, hogy ő volt az! Hogy ed­dig nem jöt­tem rá.

– Ki volt az?

– Hát az el­halt hon­fi­tár­sá­nak az is­me­rő­se. Az a fér­fi, aki itt vál­tott a hely­szí­nen je­gyet a gu­lyás­par­ti­ra és együtt ül­tek.

– Mi­ért le­pő­dött meg ennyi­re?

Mé­rey Ju­dit bi­zony­ta­la­nul né­zett maga elé, az­tán meg­szó­lalt:

– Azért le­pőd­tem most meg, mert ezt a fér­fit lát­tam az uta­zá­si iro­da előtt azon az es­tén, ami­kor vissza­tér­tünk és a rend­őr­ség­re vár­tunk. Majd fel­lö­kött, úgy si­e­tett. Ezek sze­rint a mi au­tó­bu­szunk­kal jött vol­na be a vá­ros­ba?

– Ezt ma­gá­nak kell tud­nia, kis­asszony!

– Nem es­küd­nék meg rá.

A tán­co­sok el­por­zot­tak az asz­ta­luk mel­lett. A lá­nyok pár­nát ráz­tak a fe­jük fe­lett, a fiúk meg ki­pi­rult arc­cal a csiz­ma­szárt csap­kod­ták nagy ug­rá­sok kö­ze­pet­te. A ze­ne­kar min­den ere­jét be­le­ad­ta a tus­ba, az ab­la­kok be­le­re­meg­tek.

Mi­után csend lett, Loch egy rög­tön­zött sze­mély­le­írást kö­zölt.

– Így fes­tett? – kér­dez­te.

Amaz a fe­jét ráz­ta.

– Ennyi­re nem fi­gyel­tem meg – mond­ta: – Csak a sze­mé­re em­lék­szem. Mé­lyen ülő; égő sze­mek vol­tak.

Kurt Loch töb­bet nem mert kér­dez­ni, ne­hogy ma­kacs ér­dek­lő­dé­se fel­tűn­jön a má­sik­nak. Azt azon­ban ész­re­vet­te, hogy kö­ze­le­dé­sét a fi­a­tal nő nem csu­pán ud­va­ri­as­ság­ból fo­gad­ja. Mi­kor aján­la­tát meg­tet­te, már tud­ta, hogy nem lesz el­uta­sí­tás­ban ré­sze. Mé­rey Ju­dit mo­so­lyog­va bó­lin­tott.

– Na­gyon szí­ve­sen meg­mu­ta­tok né­hány ne­ve­ze­tes­sé­get a fő­vá­ro­sunk­ból – mond­ta. – A sza­bad­na­po­mon min­dig rá­érek.

– Az mi­kor van?

– Pél­dá­ul hol­nap.

Loch azon volt, hogy az arca mi­nél több őrö­met su­gá­roz­zon. Úgy hit­te, re­mek al­ka­lom adó­dik arra, hogy tö­vi­ről he­gyi­re ki­fag­gas­sa ar­ról az eset­ről. Le­het, még töb­bet is meg­tud­hat.

– Egy dol­got azon­ban sze­ret­nék ki­köt­ni – mond­ta. Szé­les mo­solyt ve­tett a nőre, és meg­mu­tat­ta tö­ké­le­tes fog­so­rát. Elő­re tud­ta a vá­laszt, de a hely­zet azt kí­ván­ta, hogy en­nek han­got ad­jon. – Sem­mi eset­re sem aka­rom, hogy in­gyen fá­rad­jon. Kül­föl­di­ek ka­la­u­zo­lá­sá­ból él, így ma­gam is ho­no­rál­ni aka­rom.

– Ez ma­gá­tól ér­te­tő­dik. – Loch nem hitt a fü­lé­nek.

– Hogy mond­ta? – kér­dez­te! Mé­rey Ju­dit meg­is­mé­tel­te sza­va­it.

– Ter­mé­sze­te­sen – nyög­te Loch, és min­dén ere­jé­vel azon volt, hogy lep­lez­ze za­vart­sá­gát. – Az összeg, nem lesz prob­lé­ma – tet­te hoz­zá, mert más hir­te­len nem ju­tott eszé­be.

– Meg­sza­bott ta­ri­fá­val dol­go­zom.

– És­pe­dig?

– Órán­ként tíz már­ka – kö­zöl­te a fi­a­tal nő olyan han­gon, mint­ha egy vas­úti me­net­jegy árát mond­ta vol­na meg. – Ne fe­led­je, a ka­la­u­zo­lás­sal járó költ­sé­gek önt ter­he­lik.

Loch arra gon­dolt, hogy fe­let­te is el­jár­tak az évek, és erre itt az első fi­gyel­mez­te­tés.

– Ó, hogy­ne – éle­de­zett. – Min­den ki­adást vál­la­lok.

Meg­be­szél­ték, hogy más­nap dél­előtt tíz óra­kor ta­lál­koz­nak az As­to­ria Szál­lo­da hall­já­ban. In­nen in­dul­nak út­nak. Loch­nak nem volt kü­lö­nö­sebb kí­ván­sá­ga, tel­je­sen a má­sik­ra bíz­ta dél­előt­ti prog­ram­ját. Úgy szá­mí­tott, hogy kora dél­után és este, mi­után ele­get tett bi­zo­nyos kö­te­les­sé­gé­nek, a fi­a­tal nő tár­sa­sá­gá­ban ma­rad. A kö­vér Her­man­ra gon­dolt, aki az­zal kér­ke­dett, hogy min­den költ­sé­gét fe­de­zi. Kurt Loch ki­bá­mult az ét­te­rem ab­la­kán. Szán­dé­ká­ban állt gép­ko­csit bé­rel­ni, de az­tán le­tett er­ről. Jobb­nak ta­lál­ta, ha meg­hú­zód­va ma­rad a hát­tér­ben, és nincs nyo­ma köl­te­ke­zés­nek. Ezen­kí­vül mi­nél ke­ve­sebb olyan nyo­mot akart hát­ra­hagy­ni, amely ta­nú­sít­hat­ta itt­lé­tét. El­nyom­ta ci­ga­ret­tá­ját, és ki­fi­zet­te a szám­lát. A pin­cér ala­csony volt és rö­vid hajú, akár az a má­sik ott a gu­lyás­par­tin.

Loch ki akar­ta fag­gat­ni, hát­ha a pin­cér job­ban em­lé­ke­zik az égő sze­mű is­me­ret­len­re, aki Franz Baum mel­lett ült. Egy pin­cér szá­má­ra nem min­den­na­pos eset a le­ves ki­ön­té­se. Bí­zott ab­ban, hogy az em­lé­kez­ni fog más kö­rül­mé­nyek­re is. De hi­á­ba szó­lí­tot­ta meg a fi­a­tal­em­bert, az csak bá­mult, az­tán fe­jé­vel az ide­gen­ve­ze­tő nő felé in­te­ge­tett. A fi­ze­tő lé­pett hoz­zá­juk, mert be­szélt né­me­tül. Loch el­há­rí­tot­ta a se­gít­sé­get az­zal, hogy már nem ak­tu­á­lis. Tud­ta, to­vább már nem sza­bad sen­ki­től sem ér­dek­lőd­nie. Igen fel­tű­nő len­ne, ha min­den­kit Franz Baum fe­lől fag­gat­na. Az au­tó­busz so­fő­rét sem kér­dez­te sem­mi­ről. Fel­té­te­lez­te, hogy el­ko­tyog­ná ér­dek­lő­dé­sét az ide­gen­ve­ze­tő nő­nek.

Loch va­cso­ra alatt ész­re­vet­te, hogy egy ősz­ha­jú, ma­gas fér­fi vil­log­tat­ja a vaku­ját. A mű­sor köz­ben is szor­gos­ko­dott, a ven­dé­ge­ket fény­ké­pez­te. Azon­nal rá­jött, hogy a fér­fi pro­fi, és eb­ből csi­nál üz­le­tet. Vi­gyá­zott, ne­hogy maga is vé­let­le­nül rá­ke­rül­jön va­la­me­lyik kép­re. Min­dig úgy for­dult, hogy arca ta­kar­va le­gyen. Ké­sőbb az­tán ér­dek­lő­dött az ide­gen­ve­ze­tő nő­nél.

– Va­la­ki­nek az al­kal­ma­zott­ja vagy pe­dig sa­ját zse­bé­re dol­go­zik a ba­rá­tunk?

– Nem ma­szek.

– Ez mit je­lent?

– Ó, maga ezt nem érti! Egy szö­vet­ke­zet meg­bí­zá­sá­ból sür­gö­lő­dik itt. De vál­lal al­kal­mi­lag is né­hány fény­ké­pet.

– Te­hát nem ön­ál­ló, ha­nem al­kal­ma­zott.

– Így van. Akar­ja, hogy ké­szít­sen va­la­mi­lyen ké­pet ma­gá­ról? Loch úgy meg­ráz­ta a fe­jét, mint­ha dró­ton rán­gat­nák.

– Nem ké­rek ké­pet – mond­ta.

– De meg­ijedt!

– Is­me­ri jól a fér­fit?

Mé­rey Ju­dit meg­von­ta a vál­lát.

– Nem­rég még a ba­rá­tom volt, de út­ja­ink el­vál­tak – mond­ta egy­ked­vű­en. Lo­chot meg­lep­te a nyers őszin­te­ség, de nem erre volt kí­ván­csi.

– Mi­ért ér­dek­li, hogy mennyi­re is­me­rem? – foly­tat­ta a fi­a­tal nő. – Pusz­tán fér­fi­úi kí­ván­csi­sá­gát iz­gat­ja?

– Meg sze­ret­ném kér­ni egy kis szí­ves­ség­re. No, nem most! Majd al­ka­lom­ad­tán. Emi­att ér­dek­lőd­tem, gon­dol­tam pro­te­zsál en­gem.

– Nincs szük­ség pro­tek­ci­ó­ra. Ber­ta­lan vál­lal pri­vát mun­kát is. Vagy, ahogy mi hív­juk: ma­sze­kol is néha. Bár­mi­vel meg­bíz­hat­ja, pon­to­san tel­je­sí­ti. Ha üz­le­tet lát ben­ne.

Loch el­gon­dol­koz­va né­zett maga elé. Mé­rey Ju­dit is­mét meg­szó­lalt:

– Vagy ta­lán nem fény­ké­pe­zés­re gon­dol, ha­nem va­la­mi má­so­lás­ra vagy na­gyí­tás­ra? Ta­lán va­la­mi fo­tó­mun­ka?

– Pon­to­san er­ről len­ne szó. Fo­tó­mun­ká­ról!

– Szól­jak neki? Loch a fe­jét ráz­ta.

– Most még sem­mi eset­re se szól­jon – mond­ta. – Még nem ak­tu­á­lis. Ha majd az lesz, előbb ma­gá­nak fo­gok szól­ni. Ha meg­en­ge­di.

– Hisz ne­kem, Loch úr?

– De Mé­rey kis­asszony! – mél­tat­lan­ko­dott Loch. – Mi­ért e vá­rat­lan kér­dés?

A fi­a­tal nő bi­zony­ta­lan moz­du­la­tot tett a ke­zé­vel, és lágy te­kin­te­tet ve­tett a fér­fi­ra.

– Mint­ha két­ke­dést lát­tam vol­na az ar­cán – mond­ta hal­kan. Loch jól is­mer­te ezt a pil­lan­tást. Nem­egy­szer ré­sze volt már ben­ne.

Min­dig meg­cso­dál­ta ezt a női fegy­ver­le­té­telt a győz­tes előtt. Rend­sze­rint ilyen pil­lan­tás kí­sér­te a ruha meg­ol­dá­sát, az első blúz­gomb ki­pat­tin­tá­sát.

– Nincs ben­nem két­ke­dés – szö­gez­te le.

– Meg­nyug­ta­tó. Út­ja­ink Ber­ta­lan­nal már rég el­vál­tak.

oOo

Kurt Loch ki­jött az ét­te­rem­ből, és a por­tás­hoz ment. Az után ér­dek­lő­dött, hogy hol kap­hat fil­met a gép­be, ha ne­tán ki­fogy­na. A por­tás el­ma­gya­ráz­ta, hol ta­lál­ja a leg­kö­ze­leb­bi szak­üz­le­tet, ahol fo­tó­cik­ke­ket áru­sí­ta­nak. A hall­ban a má­so­dik ci­ga­ret­tá­já­ra gyúj­tott, mi­óta fel­kelt. A gyo­mor­égé­se már tel­je­sen meg­szűnt. Egy ké­nyel­mes fo­tel­ba te­le­pe­dett, hogy el­ren­dez­ze ma­gá­ban a Mé­rey Ju­dit adta le­he­tő­sé­get. Elve az volt, csak ak­kor ke­ve­red­ni ka­land­ba, ami­kor a hely­zet meg­kí­ván­ja.

Ez ak­kor­ra vo­nat­ko­zott, ami­kor dol­go­zott. Szó­ra­ko­zás­ból soha nem kez­dett ki fu­tó­lag sen­ki­vel. Most hir­te­len nem tud­ta, hogy a von­zó ide­gen­ve­ze­tő nőt hová is so­rol­ja. Nem hit­te, hogy töb­bet meg­tud­hat tőle, ug­ró­desz­ká­nak tar­tot­ta a fo­tós­hoz. Ez vi­szont ön­ma­gá­ban nem je­len­tet­te azt, hogy ki­kezd­jen vele.

Loch úgy dön­tött, csak ak­kor él a fel­kí­nált le­he­tő­ség­gel, ha a hely­zet azt óha­tat­la­nul in­do­kol­ja. Majd el­dől, hogy fel­hasz­nál­hat­ja-e Mé­rey Ju­di­tot sa­ját cél­ja­i­ra. Ha igen, ak­kor bi­zal­mas kap­cso­la­tot ala­kít ki vele. Aka­rat­la­nul el­mo­so­lyo­dott a tíz­már­kás óra­bé­ren. Va­jon mit fog tak­sál­ni egy eset­le­ges bi­zal­mas kap­cso­lat?

Kurt Loch­nak igen nagy szük­sé­ge volt Ber­ta­lan fény­ké­pész­re, il­let­ve an­nak hat­ha­tós se­gít­sé­gé­re. Ab­ból a fel­te­vés­ből in­dult ki, hogy a kér­dé­ses es­tén, ame­lyen Franz Baum mel­lett az is­me­ret­len égő sze­mű fér­fi is részt vett, Ber­ta­lan épp­úgy fény­ké­pez­ge­tett, aho­gyan azt most is tet­te. A pil­la­na­to­kat igye­ke­zett el­kap­ni és meg­örö­kí­te­ni a ven­dé­gek szó­ra­ko­zá­sá­ban. Jól­le­het, Franz Bra­um is igye­ke­zett el­ke­rül­ni az eset­le­ges ké­sőb­bi fel­is­me­rést a ké­pen, és for­go­lód­ha­tott, hogy az arca ne lát­szód­jék, de va­jon ez az is­me­ret­len fér­fi mit tett? Ugyan­úgy vi­sel­ke­dett, mint Baum? Nem va­ló­szí­nű! Franz Baum pro­fi volt a hír­szer­zők kö­zött. Az a má­sik nem ér­he­tett fel hoz­zá, nem le­he­tett dör­zsölt, ta­lán ezért rá­ke­rül­he­tett va­la­me­lyik kép­re, és fel­is­mer­he­tő. Emi­att volt szük­sé­ge erre a Ber­ta­lan nevű fény­ké­pész­re.

Loch tisz­tá­ban volt az­zal is, hogy nem ront­hat aj­tós­tul a ház­ba. A fény­ké­pész meg­kö­ze­lí­té­sét úgy kell vég­re­haj­ta­ni, aho­gyan a jó se­bész ki­fi­no­mult keze ve­ze­ti a szi­két. Nem le­het túl át­lát­szó cselt sem be­vet­ni, mint ahogy bo­nyo­lult me­sét nem ta­lál­hat ki. Egy a lé­nyeg: min­den kü­lö­nö­sebb gya­nú nél­kül ér­tes­se meg a fény­ké­pésszel, hogy szük­sé­ge van azok­ra a fény­ké­pek­re, ame­lyek a kér­dé­ses es­tén ké­szül­tek a gu­lyás­par­tin és meg­ma­rad­tak. Per­sze, a leg­jobb len­ne az összes ne­ga­tív­ról új ké­pe­ket ké­szí­te­ni. Biz­tos több te­ker­cset el­fény­ké­pe­zett. Le­het, hogy a szö­vet­ke­zet az eset­le­ges után­ren­de­lé­sek mi­att bi­zo­nyos ide­ig meg­őr­zi a ne­ga­tí­vo­kat.

Pont­ban tíz óra­kor meg­ér­ke­zett Mé­rey Ju­dit. Ma­gas sar­kú ci­pőt, di­va­tos könnyű nad­rá­got vi­selt ele­gáns és mé­lyen ki­vá­gott blúz­zal. A vál­lá­ról tás­ka csün­gött alá. Igen mo­dern sza­bá­sú ka­bát volt ha­nya­gul rá­te­rít­ve, és ez el­árul­ta, hogy a szál­lo­da előtt lé­pett ki a ta­xi­ból. Le­rítt róla, hogy nem ép­pen vá­ros­né­ző sé­tá­ra ké­szült fel.

Loch csak állt a hall­ban, és hir­te­len na­gyon ütő­dött­nek érez­te ma­gát. A tu­ris­ta­sze­rep­pel most te­lí­tő­dött. A nya­ká­ban lógó Ni­kont sú­lyos­nak érez­te. Azt azon­ban kény­te­len volt el­is­mer­ni, hogy a lát­vány nem hét­köz­na­pi. A leg­job­ban cso­ma­golt áruk egyi­ke tar­tott fe­lé­je, hogy jó áron el­ad­ja ma­gát.

– Jó reg­gelt, uram! – szólt a fi­a­tal nő.

– Csó­ko­lom a ke­zét, Mé­rey kis­asszony!

– A vár­ba me­gyünk.

– Hí­vas­sak ta­xit?

– Igen, az jó lesz.

Loch in­tett a por­tás­nak, az­tán meg­iga­zí­tot­ta blé­ze­rét, amit a fény­ké­pe­ző­gép szí­ja el­hú­zott. Le­akasz­tot­ta nya­ká­ból a Ni­kont. Most már sok­kal job­ban érez­te ma­gát. Egy szó­val sem em­lí­tet­te, hogy már járt a Vár­ban, sőt fe­ke­té­zett a Hil­ton Szál­lo­da te­ra­szán, a Mar­ga­ré­ta eszp­resszó­ban. Hall­ga­tott, és kí­ván­csi volt, hogy mit kap majd órán­ként tíz már­ká­ért.

Dé­lig tar­tott a Vár-lá­to­ga­tás. Te­te­mes időt ál­doz­tak a Má­tyás-temp­lom­ra. Loch egy cso­mó fel­vé­telt ké­szí­tett. Le­fe­lé jö­vet a hegy­ről, a ta­xi­ban kény­te­len volt ma­gá­ban el­is­mer­ni, hogy a nő ki­vá­ló­an érti a dol­gát. Leg­alább­is ami a Vá­rat il­le­ti. Min­den ada­tot, tör­té­nel­mi ese­ményt pon­to­san fel­so­rolt, ér­de­kes anek­do­ták­kal és le­gen­dák­kal ér­zé­kel­tet­te a kor han­gu­la­tát.

Mi­előtt el­vál­tak, meg­be­szél­ték, hogy késő este ta­lál­koz­nak, és fel­ke­re­sik a Ma­xim Va­ri­e­tét. Loch fel­ír­ta a nő lak­cí­mét, hogy este ki­lenc­re érte men­jen ta­xi­val.

oOo

Kurt Loch ebéd után fel­ke­re­ke­dett. Tér­kép­pel in­dult út­nak és ter­mé­sze­te­sen el­ma­rad­ha­tat­lan ma­si­ná­já­val. Vil­la­mos­sal ment át Bu­dá­ra, és a Már­tí­rok út­ján szállt le. Rö­vid ke­res­gé­lés után rá­ta­lált a kér­dé­ses cuk­rász­dá­ra, amely a ta­lál­ka­he­lyet je­len­tet­te. Ez­zel át­el­len­ben, az út­test má­sik ol­da­lán ott volt a jel­zett te­le­fon­fül­ke is. Előbb a cuk­rász­dát szem­re­vé­te­lez­te. Az ab­lak­hoz ült, és egy ká­vét ren­delt. A he­lyi­ség nem volt nagy, a más­fél tu­cat asz­tal a hoz­zá­va­ló szé­kek­kel együtt szin­te tel­je­sen be­töl­töt­te. Csu­pán egyet­len be­já­rat volt, és ez nem nyer­te meg tet­szé­sét. Leg­alább két be­já­rat­ra szá­mí­tott, mi­vel ta­lál­ka­hely­ről volt szó. A mos­dót is meg­néz­te. Az ott lévő kes­keny ab­lak, ame­lyen egy em­ber is ki­fért vol­na, a ház ud­va­rá­ra nyílt és vas­ráccsal volt véd­ve. Vissza­ment a he­lyi­ség­be, és fi­ze­tett. Úgy érez­te csa­ló­dott Franz Ba­um­ban, ami­ért ezt a ta­lál­ka­he­lyet vá­lasz­tot­ta az in­for­má­to­rá­val tör­té­nő be­szél­ge­tés­re. Nem­csak azért tar­tot­ta al­kal­mat­lan­nak egy ta­lál­ka­hely­re, mert egyet­len be­já­ra­ta, il­let­ve ki­já­ra­ta volt, ha­nem mert túl szűk­nek bi­zo­nyult. Az asz­ta­lok kö­zel vol­tak egy­más­hoz, ha csak fé­lig telt meg a he­lyi­ség, már nem le­he­tett za­var­ta­la­nul be­szél­get­ni.

Loch majd egy órát te­ker­gett a kör­nyé­ken. A cuk­rász­dá­hoz kö­zel két mel­lék­ut­cát is ta­lált. Mind­ket­tőn vé­gig­ment, kí­ván­csi volt, hová jut ki. El­kép­zel­te azt is, ha ne­tán gyors tá­vo­zás­ra kény­sze­rül­ne a cuk­rász­dá­ból, va­jon me­lyik mel­lék­ut­cán nyer­het­ne egér­utat. Be­ideg­zett szo­ká­sa volt, ha te­het­te, soha nem for­dult meg ide­gen he­lyen elő­ze­tes te­rep­szem­le nél­kül. Ezt sa­ját biz­ton­sá­gá­nak az ér­de­ké­ben cse­le­ked­te. Már nem egy al­ka­lom­mal ha­son­ló elő­vi­gyá­za­tos­sá­ga men­tet­te meg kel­le­met­len hely­ze­tek­től. Még arra is volt gond­ja, hogy a cuk­rász­dá­val át­el­len­ben lévő te­le­fon­ké­szü­lé­ket ki­pró­bál­ja és meg­győ­ződ­jön üzem­ké­pes ál­la­po­tá­ról. A kér­dé­ses szá­mot azon­ban még nem hív­ta, mert az idő ko­rai volt. Két te­le­fon­szá­mot is meg­ad­tak. A má­so­dik a tar­ta­lék volt. Ezt csak ak­kor hív­hat­ta, ha az első ne­tán nem csen­gett ki. A szá­mok­hoz kü­lön­bö­ző idő­pon­tok tar­toz­tak. Az el­sőt csak kora dél­után és este, a má­so­di­kat pe­dig dél­előtt le­he­tett tár­csáz­ni. Úgy lát­szott, hogy ezt már Franz Baum ki­vá­ló­an meg­szer­vez­te.

Loch azon­ban még nem volt biz­tos ab­ban, hogy a te­le­fon­vo­nal él és kap­cso­la­tot te­remt­het szá­má­ra Baum ügy­nö­ké­hez. Ez csak késő dél­előtt dőlt el, ami­kor egy nyil­vá­nos fül­ké­ből fel­hív­ta a jel­zett szá­mot.

Ér­des fér­fi­hang szó­lalt meg:

– Hal­ló!

Loch ud­va­ri­a­san kö­szönt, és rá­kap­csolt a me­sé­re:

– Klo­tild­tól hoz­tam üze­ne­tet.

– Ma­tild­tól vár­tuk – jött a vá­lasz.

– Saj­nos, be­teg.

– Mi­kor kap­juk meg az üze­ne­tet?

Loch eb­ből tud­ta, hogy most már be­szél­het, per­sze csak a leg­szük­sé­ge­seb­be­ket.

– Este nyolc­kor a szo­kott he­lyen – mond­ta.

– Bu­dán te­hát.

– Igen.

– Hív­jon fel on­nan nyolc előtt tíz perc­cel.

Loch nem tud­ta, erre mi­ért van szük­ség, de azt mond­ta:

– Úgy lesz.

– Nem fe­lej­ti el?

– Nem. Nyolc előtt tíz perc­cel is­mét te­le­fo­ná­lok a szo­kott hely­ről – cél­zott a te­le­fon­fül­ké­re a cuk­rász­dá­val szem­ben.

Kurt Loch tud­ta, hogy a fel­is­me­rés a leg­egy­sze­rűbb lesz. An­nak ide­jén még ezt is Baum dol­goz­ta ki, rend­kí­vü­li kap­cso­lat­fel­vé­tel ese­té­re. Neki a Stern című ké­pes­la­pot kel­lett ol­vas­gat­nia, míg Baum em­be­re fel­tű­nő Marl­bo­ro rek­lám­tás­ká­val ér­ke­zik. A köz­já­ték ter­mé­sze­te­sen erre az al­ka­lom­ra is elő volt írva, hogy egy­mást iga­zol­ják.

Loch a be­szél­ge­tést kö­ve­tő­en va­la­me­lyest meg­nyu­go­dott. A te­le­fon­vo­nal élt, az el­sőd­le­ges kap­cso­lat­fel­vé­tel te­hát si­ke­rült. Az ügy­nök szá­má­ra pon­to­san ki­dol­go­zott kér­dé­sei vol­tak. El­ső­nek az in­for­má­ció el­ma­ra­dá­sát akar­ta tisz­táz­ni, míg vég­ső­nek hagy­ta Franz Baum sze­mé­lyét. Kí­ván­csi volt, mit tud az ügy­nök Ba­um­ról, an­nak ha­lá­lá­ról. Le­het, hogy sem­mit, mert nem is ta­lál­koz­tak. Min­dent össze­vet­ve úgy gon­dol­ta, hogy ta­lál­ko­zá­suk alig tíz perc alatt le­bo­nyo­ló­dik. Ezt kö­ve­tő­en még négy tel­jes nap­ja ma­rad, hogy ki­cso­ma­gol­ja Mé­rey Ju­di­tot di­va­tos nad­rág­já­ból. Per­sze, csak mi­után meg­vet­te sző­rös­tül-bő­rös­tül.

Loch nem akart a fel­adat vég­re­haj­tá­sa után nyom­ban el­utaz­ni Bu­da­pest­ről. Egy hét­re fog­lal­ta le szo­bá­ját, re­pü­lő­je­gyét is en­nek meg­fe­le­lő­en in­téz­te. Gyors tá­vo­zá­sa könnyen fel­tű­nést kelt­he­tett vol­na, és nem akart maga mö­gött emi­att olyan hi­dat fel­éget­ni, ame­lyet még va­la­mi­kor fel­hasz­nál­hat.

Este hű­vös szél ke­re­ke­dett, az eső lába a le­ve­gő­ben ló­gott.

Kurt Loch sö­tét­kék bal­lont vett fel ha­son­ló anyag­ból ké­szült ka­lap­pal. Más­fél órá­val előbb in­dult el a szál­lo­dá­ból. Úgy szá­mí­tott, hogy az este fo­lya­mán még vissza­tér, le­für­dik és át­öl­tö­zik, majd csak az­u­tán megy Mé­rey Ju­dit la­ká­sá­hoz.

A Már­tí­rok útja de­re­kán nem szállt le a vil­la­mos­ról, ahogy dél­után tet­te. Ülve ma­radt a he­lyén, és ki­bá­mult az ab­la­kon. A cuk­rász­dát ala­po­san meg­néz­te, de sem­mi gya­nú­sat nem ta­pasz­talt. Egyet­len gép­ko­csi sem állt a jár­da­szél­nél, sen­ki sem vá­ra­ko­zott az üz­let kö­ze­lé­ben. A leg­kö­ze­leb­bi meg­ál­ló­he­lyen le­szállt, vil­la­mos­ra ült és is­mét el­ko­csi­ká­zott a cuk­rász­da előtt.

Pont idő­ben ért a cuk­rász­dá­hoz. Hóna alatt ott la­pult a Stern össze­hajt­va. A bő­rönd­jé­ben volt egy régi pél­dány, de ezt a fris­set a szál­lo­da por­tá­ján vet­te. Meg­állt a jár­da szé­lén, és kör­be­né­zett. Várt egy pil­la­na­tot, és in­dult át az út­tes­ten a te­le­fon­fül­ké­hez. A meg­be­szé­lés sze­rint tíz perc­cel nyolc előtt in­nen kell hív­nia a kér­dé­ses szá­mot. Az órá­ja pon­to­san ezt az időt mu­tat­ta.

Is­mét a re­kedt fér­fi­hang vet­te fel a kagy­lót.

– Rend­ben van. Men­jen a meg­be­szélt hely­re, per­ce­ken be­lül ott le­szek.

Kat­tant a ké­szü­lék, le­tet­ték a kagy­lót.

Loch ki­lök­te a fül­ke aj­ta­ját, s mi­kor az út­test­re lé­pett, futó pil­lan­tást ve­tett ol­dal­ra. A sze­me sar­ká­ból lát­ta, hogy alig öt­ven mé­ter­re egy gép­ko­csi el­vá­lik a jár­da­sze­gély­től, és sö­tét lám­pá­val meg­in­dul fe­lé­je.

Az ut­cai vi­lá­gí­tás gyér volt.

Loch ész­be ka­pott. A ko­csi sö­tét lám­pá­ja be­in­dí­tot­ta ve­szélyt jel­ző ösz­tö­nét. Ugyan­ezt a pil­la­na­tot élte át évek­kel előbb egy éj­jel Mar­seille-ben. Ott egy Mus­tang­gal akar­ták a be­ton­ba pré­sel­ni. Húsz mé­ter­ről star­tol­tak rá, de ide­jé­ben fel­fi­gyelt a ki­pör­gő ke­re­kek­re, a vij­jo­gó gu­mi­kra, és si­ke­rült fél­re­ug­ra­nia.

A sö­tét gép­ko­csi, mint­ha csak cél­ba vet­te vol­na, egye­ne­sen felé tar­tott.

Loch nagy ug­rá­sok­kal pró­bál­ta el­ér­ni a szem­ben levő jár­dát, de a sze­mét nem vet­te le a vé­sze­sen kö­ze­le­dő ko­csi­ról. Egy pil­la­na­tig sem félt, in­kább a bosszú­ság ke­rí­tet­te ha­tal­má­ba. Tud­ta, hogy eb­ben a küz­de­lem­ben győz­ni fog. Ott Mar­seille-ben oko­sab­ban va­dász­tak rá, a ko­csi lám­pá­ját tel­jes fény­erő­re kap­csol­ták, hogy el­va­kít­sa. Ez it­ten spó­ro­ló­sabb volt és ta­pasz­ta­lat­la­nabb.

A pö­röly­ként le­csap­ni ké­szü­lő gép­ko­csi szin­te ke­reszt­be for­dult már az út­tes­ten. Bőgő mo­tor­ral, vij­jo­gó gu­mikkal mó­do­sí­tot­ta irá­nyát, és emi­att vesz­tett se­bes­sé­gé­ből.

Loch már a sar­ká­nál érez­te a lök­há­rí­tót, ami­kor el­rúg­ta ma­gát a föld­től, és a le­ve­gő­be emel­ke­dett. Érez­te, hogy úszik elő­re és a jár­da vé­sze­sen kö­ze­leg. Tud­ta, ho­gyan kell es­nie a be­ton­ra. Né­hány­szor meg­hem­pe­re­dett, majd fel­pat­tant és a fal­hoz ro­hant, egy üz­let mé­lye­dé­sé­hez. Ir­tó­za­tos csat­ta­nást, üveg­csö­röm­pö­lést hal­lott.

Az őt ül­dö­ző ko­csi be­le­ro­hant egy ki­ra­kat­ba.

A ve­ze­tő­ülés­ből sö­tét alak ug­rott ki, és fu­tás­nak eredt. Egy pil­la­nat alatt el­tűnt. Az út­tes­ten gép­ko­csik fé­kez­tek, né­hány já­ró­ke­lő fut­va ér­ke­zett. Két em­ber fag­gat­ni kezd­te.

– Nem tör­tént baja?

– Biz­tos ma­gát akar­ta el­üt­ni, lát­tuk!

Loch egy szót sem ér­tett az egész­ből. Azt azon­ban sej­tet­te, hogy a szem­ta­núk a lá­tot­tak alap­ján jól kö­vet­kez­tet­nek. Tud­ják te­hát, hogy a bő­ré­re ment ez a já­ték és ez a kasz­kad­őr­mu­tat­vány nem volt a vé­let­len sze­ren­cse műve. Gyor­san el kel­lett tűn­nie, ha nem akart na­gyobb kel­le­met­len­ség­be ke­ve­red­ni. Egy por­ci­ká­ja sem kí­ván­ta, hogy a ha­tó­ság ér­dek­lő­dé­si kö­ré­be ke­rül­jön, fő­ként úgy nem, mint ki­sze­melt ál­do­za­ta en­nek a bal­eset­nek. Mert biz­tos, hogy ezt az okot is ku­tat­ták vol­na: ők sem nye­ret­len két­éve­sek, ben­nük is fel­me­rült vol­na, va­jon mi­ért akar­ták őt el­üt­ni.

Loch hir­te­len el­tol­ta ma­gá­tól a se­gí­tő ke­ze­ket.

– Nein, nein – mond­ta aka­rat­la­nul, és se­bes lép­tek­kel meg­in­dult a leg­kö­ze­leb­bi mel­lék­ut­ca felé. Né­há­nyan még ki­a­bál­tak va­la­mit. Ahogy a sar­kon be­for­dult, tel­jes ere­jé­vel fut­ni kez­dett. A ka­lap­ját a ke­zé­be fog­ta, ne­hogy el­hagy­ja. Az volt a cél­ja, hogy mi­nél rö­vi­debb idő alatt meg­fe­le­lő tá­vol­ság­ra ke­rül­jön a hely­szín­től. Elő­for­dul­hat, hogy a ki­ér­ke­ző rend­őrök a ke­re­sé­sé­re in­dul­nak a kör­nyé­ken, s ha bal­lag, könnyen utol­ér­he­tik.

Ami­kor meg­állt, hogy ki­fúj­ja ma­gát, az or­rát víz­szag csap­ta meg. A kö­vet­ke­ző ut­cá­nál az­tán meg­pil­lan­tot­ta a sö­té­ten höm­pöly­gő Du­nát. Most már csak az volt hát­ra, hogy a leg­kö­ze­leb­bi hi­dat meg­ta­lál­ja. Út­köz­ben meg­állt egy te­le­fon­fül­ké­nél, és a kér­dé­ses szá­mot tár­csáz­ta.

Az ér­des fér­fi­hang je­lent­ke­zett.

Loch le­tet­te a kagy­lót anél­kül, hogy be­le­szólt vol­na. Pe­dig épp elég mon­da­ni­va­ló­ja volt. Kis­vár­tat­va ah­hoz a híd­hoz ért, ame­lyi­ken át a Vár­ba men­tek. Hom­lo­kát és egyik te­nye­rét fáj­lal­ta. Mind­két he­lyen kis­sé le­jött a bőr, zú­zó­dást ér­zett.

A Bel­vá­ros­ban járt, ami­kor hir­te­len meg­tor­pant. Nem volt nála a Stern. Tud­ta, hol hagy­ta el. Ott csú­szott ki a hóna alól az út­test kö­ze­pén, ami­kor me­ne­kül­ni kez­dett a gép­ko­csi elől. Át­koz­ta fe­le­dé­keny­sé­gét, hogy ott a jár­dán nem ju­tott az eszé­be. Ak­kor még nem lett vol­na késő meg­ke­res­ni az út­tes­ten.

Tisz­tá­ban volt az­zal, hogy nyo­mot ha­gyott hát­ra: a ké­pes fo­lyó­ira­tot reg­gel vá­sá­rol­ta az As­to­ria por­tá­ján. Azt nem tud­ta fel­mér­ni, hogy va­jon a friss Stern­ből há­nyat ad­tak el a fő­vá­ros­ban és eb­ből mennyi jut a szál­lo­dák­nak. Eb­ből kö­vet­kez­tet­he­tett vol­na az esé­lyek­re. Va­jon mennyi a va­ló­szí­nű­sé­ge an­nak, hogy a Stern út­ján rá­ta­lál­ja­nak. Mert ab­ban egy per­cig sem re­mény­ke­dett, hogy az il­le­té­kes szer­vek fi­gyel­mét majd el­ke­rü­li a bal­ese­tet oko­zó gép­ko­csi­ve­ze­tő­nek a szán­dé­ka. El­len­ke­ző­leg, lá­za­san ku­tat­ni fog­ják en­nek az ámok­fu­tás­nak az okát.

Loch arra is es­küd­ni mert vol­na, hogy a gép­ko­csi lo­pott volt. Az ilyen ese­tek­ben, ha­csak nem komp­lett őrült­ről volt szó, még az el­nyűtt kri­mi fil­mek­ben is lo­pott gép­ko­csi­kat hasz­nál­tak. Az­tán rá­adás­nak itt volt a szem­ta­núk be­szá­mo­ló­ja. Ezek­ből messze­me­nő kö­vet­kez­te­té­sek­hez jut­nak az il­le­té­ke­sek. Per­sze min­den at­tól füg­gött, hogy maga az ese­mény mennyi­re ke­rül elő­tér­be. Még oda­kint is szen­zá­ció, ha egy lo­pott gép­ko­csi­val egy fő­út­vo­na­lon lévő ki­ra­kat­ban köt­nek ki. Fel­té­te­lez­te, hogy hi­va­ta­los kö­rök­ben nagy port ver fel a bal­eset, fő­ként ak­kor, ha a ve­ze­tő szán­dé­ka va­la­ki­nek az el­üté­se volt. Még gya­nú­sabb, ha ez a gya­lo­gos fel­szí­vó­dik a hely­szín­ről, és egy kis kü­lönb­ség­gel épp­úgy ke­re­ket old, mint maga a gép­ko­csi tol­vaj.

Loch nem tu­dott na­pi­rend­re tér­ni a hely­szí­nen vissza­ha­gyott ké­pes fo­lyó­irat­tal. Fel­me­rült ben­ne egy men­tő­öt­let. Arra gon­dolt: mi len­ne, ha a por­tán vá­sá­rol­na még egy Sternt, és el­ko­tyog­ná, hogy a reg­gel vett pél­dányt Bu­dán vé­let­le­nül ki­ej­tet­te a vil­la­mos­ból. Így azt el­is­mer­né ké­sőbb, hogy a bal­eset hely­szí­nén ha­gyott új­ság ugyan az övé, de neki nincs köze a tör­tén­tek­hez. Kis­vár­tat­va az egész öt­le­tet el­ve­tet­te. Ugyan­is nem gon­dolt a szem­ta­núk­ra, akik bár­mi­kor fel­is­mer­nék. Ki­de­rült vol­na, hogy ha­zu­dott, a fo­lyó­ira­tot nem a vil­la­mos­ból ej­tet­te ki. Min­den baj okát a szem­ta­núk­ban lát­ta. Ha azok nin­cse­nek, most nem fáj a feje, ami­ért nyo­mot ha­gyott. Nincs az a vizs­gá­lat, amely két­sé­get ki­zá­ró­an meg­ál­la­pí­ta­ná, hogy a gép­ko­csi tol­vaj mi­ért vá­gott át a má­sik ol­dal­ra és fu­tott bele szin­te fé­ke­zés nél­kül a ki­ra­kat­ba, ami­kor sem­mi mű­sza­ki hiba nem állt fenn. Leg­fel­jebb olyan fel­té­te­le­zé­sek szü­let­né­nek: it­tas­ság, gya­kor­lat­lan ve­ze­tés és ha­son­lók. Igaz, eb­ben az eset­ben sem­mi je­len­tő­sé­ge nem len­ne az út­tes­ten el­vesz­tett fo­lyó­irat­nak. Most vi­szont azért ke­rült elő­tér­be, mert a szem­ta­núk lát­hat­ták, hogy a gép­ko­csi elől me­ne­kü­lő vesz­tet­te el.

Loch ag­go­dal­mát te­téz­te, hogy a hely­szí­nen rá­adá­sul el­szól­ta ma­gát, ami­kor a já­ró­ke­lők se­gít­sé­gét el­há­rí­tot­ta. Meg­hal­lot­ták, hogy né­me­tül be­szélt. Ezen­kí­vül a ru­há­za­ta is el­árul­ta a kül­föl­dit. Ez ön­ma­gá­ban nem lett vol­na nagy baj, csak hát ilyen mo­za­i­kok­ból áll össze egy olyan kép, amely az il­le­té­ke­sek­nek utat mu­tat­hat. Tud­ta, most az a leg­fon­to­sabb: mi­lyen és mennyi­re el­fo­gad­ha­tó ma­gya­rá­zat­tal szol­gál­hat, ha a kö­zel­jö­vő­ben a bal­eset­re vo­nat­ko­zó kér­dé­se­ket sze­gez­nek neki.

Mi­kor­ra a szál­lo­dá­ba ért, már tud­ta, mit fog ten­ni. El­ső­nek a fő­por­tást néz­te ki. Mi­kor át­vet­te a szo­ba­kul­csot, azt mond­ta:

– Kép­zel­je, hogy jár­tam! Ma este va­la­hol Bu­dán egy autó kis hí­ján el­ütött.

A fő­por­tás­nak már csak hi­va­tal­ból is meg­nyúlt a képe. Olyan ar­cot vá­gott, mint­ha az any­ját te­met­nék.

– Ne mond­ja, Loch úr! – sá­pí­to­zott. – Mi­cso­da sze­ren­cse, hogy nem esett baja.

Kurt Loch nagy­já­ból ecse­tel­te a tör­tén­te­ket. Per­sze ki­hagy­ta, hogy mi dol­ga volt egy­ál­ta­lán Bu­dán, a te­le­fo­ná­lás té­nyét, va­la­mint hir­te­len el­tű­né­sét a hely­szín­ről.

– Ab­ban biz­tos va­gyok, hogy szán­dé­ko­san akar­tak el­üt­ni – fe­jez­te be sza­va­it.

Ek­kor már az aj­tót nyi­to­ga­tó por­tás is ott tá­tot­ta a szá­ját. – Az le­he­tet­len – vé­le­ke­dett a fő­por­tás. – Bár­mennyi­re is an­nak tű­nik, de a ko­csi­ban az a pa­sas pon­to­san meg­cél­zott, ami­kor az úton vol­tam. A kor­mányt is utá­nam for­dí­tot­ta. A fő­por­tás kis­sé elő­re­ha­jolt, az orr­lyu­ka ki­tá­gult.

– Biz­tos eb­ben, Loch úr? – hi­tet­len­ke­dett, az­tán fi­no­man be­le­szi­ma­tolt a le­ve­gő­be.

– Es­kü­szöm.

– De mi­ért akar­ták vol­na el­üt­ni?

Kurt Loch meg­von­ta a vál­lát, és szét­tár­ta a ke­zét.

– Ezt ne tő­lem kér­dez­ze – mond­ta.

A fő­por­tás egye­nes hely­zet­be hoz­ta ma­gát, és ab­ba­hagy­ta a szi­ma­to­lást. A gya­nú jele el­tűnt az ar­cá­ról, he­lyét bi­zony­ta­lan­ság fog­lal­ta el.

– Ilyet még nem hal­lot­tam – je­len­tet­te ki ün­ne­pé­lye­sen.

Kurt Loch még né­hány kö­zöm­bös szót ej­tett, és in­dult a szo­bá­já­ba. Ke­vés ide­je ma­radt ma­gá­ra, ha pon­tos akart len­ni, a ran­de­vún. Le­für­dött, és meg­pró­bál­ta el­tün­tet­ni hom­lo­ká­ról a hor­zso­lást. Nem na­gyon akart si­ke­rül­ni. Ke­vés pú­dert tett rá, hogy ne le­gyen olyan fel­tű­nő. Sö­tét öl­tönyt vett fel, majd meg­néz­te a szo­bá­já­ban az ál­ta­la ké­szí­tett rej­tett csap­dá­kat. Min­den jel a he­lyén volt, te­hát sen­ki sem ku­ta­tott, hol­mi­jai kö­zött. Fel­hív­ta a por­tát, és ta­xit kért. Mi­kor vé­gig­ment a hal­lon, sze­me sar­ká­ból lát­ta, hogy a sze­mély­zet össze­súg a háta mö­gött. Tud­ta, hogy a vele meg­esett dol­got a fő­por­tás már el­mond­ta a töb­bi­ek­nek.

oOo

Mé­rey Ju­dit nem la­kott messze a bel­vá­ros­tól. A né­hány per­ces utat kö­ve­tő­en a taxi már­is meg­állt egy régi, több­eme­le­tes bér­ház előtt. A fia­tál nő azon­nal fel­buk­kant, mint­ha már ré­gen a ka­pu­alj­ban le­sett vol­na a ko­csi­ra. Fe­ke­te par­elin­ben volt, hosszú es­té­lyi ru­há­ja a föl­det érte.

Loch na­gyot nyelt, mi­kor meg­lát­ta. A ruha es­kü­vői han­gu­la­tot árasz­tott és a fél jár­dát tisz­tá­ra se­per­te. Kö­szön­töt­ték egy­mást, majd a nő be­hup­pant a ko­csi­ba. Eny­he por­szag csa­pó­dott fel nyo­má­ban.

– Ma­xim Va­ri­e­té – adta meg az uta­sí­tást a so­főr­nek. Mé­rey Ju­dit sze­me meg­akadt a zú­zó­dá­son.

– Mi tör­tént? – kí­ván­csis­ko­dott.

– El­csúsz­tam a für­dő­szo­bá­ban.

– Sze­ren­cse, hogy nem ájult el. Áll­do­gál­hat­tam vol­na es­té­lyi­ben a kapu előtt.

Loch ala­po­san meg­néz­te az es­té­lyit. Úgy vél­te, de­rék­tól le­fe­lé annyi anya­got gyűr­tek egy­más­ra, hogy ab­ból egy tor­nász­csa­pat dressze ki­telt vol­na.

– Tet­szik? – kér­dez­te a fi­a­tal nő. Csi­nos ar­cán alig volt fes­ték. Aj­kát azon­ban egy pi­ci­vel szé­le­sebb­re fes­tet­te, hogy ér­zé­kibb­nek tűn­jön.

– Mi­ért nem mond­ta, hogy es­té­lyi ru­há­ban jön?

– Ak­kor mi lett vol­na?

Loch el­húz­ta a szá­ját.

– Ak­kor szmo­kin­got ve­szek – mond­ta. Nem is ho­zott ma­gá­val, de jól­esett han­goz­tat­nia. – így vi­szont csak egy ki­hu­nyó csil­lag le­szek egy ra­gyo­gó­an vi­lá­gí­tó égi­test mel­lett.

– Ha ezt azért mond­ta, hogy csök­kent­sek a ta­ri­fá­mon, té­ve­dett.

– Nem akar­tam be­fo­lyá­sol­ni anya­gi el­kép­ze­lé­se­it.

Mé­rey Ju­dit a Ma­xim Va­ri­e­té­ben, a ta­ka­rí­tó­nők leg­na­gyobb örö­mé­re, vé­gig­se­per­te ru­há­já­val a tánc­te­rem­be ve­ze­tő lép­csőt. A par­kett szé­lén kap­tak asz­talt, szem­ben a szín­pad­dal. Pezs­gőt ren­del­tek. Alig­hogy ki­hoz­ták, Loch va­la­mi rö­vid­italt kí­vánt. Whis­ky­re gon­dolt. Fel­áll­tak az asz­tal­tól, és a bár­pult­nál fog­lal­tak he­lyet. Mé­rey Ju­dit be­me­le­gí­tő­nek, ahogy ne­vez­te, Mar­ti­nit kért. Mi­köz­ben az ita­lok ké­szül­tek, Loch arra kér­te, hogy hol­nap hív­ja fel Ber­ta­lan fény­ké­pészt. Kö­zöl­je, hogy fo­tó­ügy­ben akar vele ta­lál­koz­ni és üz­le­tet aján­la­ni.

Mé­rey Ju­dit fel­hú­zódz­ko­dott a bár­szék­re, el­he­lyez­ke­dett, és egy moz­du­lat­tal egy­más­ra rak­ta a lá­ba­it úgy, hogy hosszú, for­más comb­ja szin­te tel­je­sen ki­bu­kott a ru­há­ból, és lát­ni le­he­tett pi­ciny nad­rág­ja csip­kés szé­lét. A kö­ze­li asz­tal­nál he­lyet fog­la­ló két fér­fi­nak meg­nyúlt a nya­ka.

Loch csak most vet­te, ész­re, hogy a ruha de­ré­kig fel­ha­sí­tott.

– Le­gyünk csak túl az első mell­be vá­gá­son – mond­ta a fi­a­tal nő, és je­len­tős pil­lan­tást vé­tett az elé­jük tett ital­ra. – Az­tán majd fel­hí­vom Ber­ta­lant.

– Nem most gon­dol­tam, majd hol­nap.

– Most kell, me­le­gé­ben. Ilyen­kor ott­hon van. Ha meg­in­dul, le­het, csak éj­fél­kor ke­rül elő.

– Há­lás len­nék.

Mé­rey Ju­dit meg­emel­te a po­ha­rát:

– Csi­rió! – mond­ta.

– Pro­sit.

Mé­rey Ju­dit egy haj­tás­ra le­ön­töt­te tor­kán az italt, az­tán ki­nyi­tot­ta re­ti­kül­jét, és hosszú, vé­kony ci­ga­ret­tát du­gott a szá­já­ba. Mi­kor­ra Loch ész­be ka­pott és elő­vet­te az ön­gyúj­tó­ját, amaz már hosszan maga elé fúj­ta első szip­pan­tá­sá­nak füst­jét.

Loch in­tett a mi­xer­nő­nek még egy Mar­ti­ni­ért.

– Nem is tud­tam, hogy do­hány­zik – je­gyez­te meg.

– Rit­kán gyúj­tok rá.

Loch előbb meg­kós­tol­ta ita­lát, az­tán le­haj­tot­ta. A mi­xer­nő már­is újabb po­hár whis­kyt tett elé. Idő­köz­ben a két bá­mész­ko­dó fér­fi vissza­húz­ta a nya­kát, de sze­mük sű­rűn vil­lant a fesz­te­le­nül ülő fi­a­tal nő felé.

Mé­rey Ju­dit hosszan né­zett a fér­fi ar­cá­ba. A te­kin­te­te so­kat sej­te­tő, de egy­ben ma­ga­biz­tos volt. Loch­nak ez nem je­len­tett új­don­sá­got. Ak­kor néz­nek így a nők, ha úgy vé­lik, a má­si­kat im­már meg­ka­pa­rin­tot­ták.

– Tud­ja, Mé­rey kis­asszony, hogy ve­sze­del­mes pil­lan­tá­sa van?

– El­ad­tam.

– Ugyan ki­nek?

– Ma­gá­nak, Loch úr! Hi­szen órán­ként tíz már­kát ka­pok, így a pil­lan­tá­som az öné.

– Ma­gá­nál min­den el­adó?

Mé­rey Ju­dit mé­lyet szip­pan­tott hosszú ci­ga­ret­tá­já­ból, és las­san ki­fúj­ta a füs­töt. Úgy tett, mint­ha most csak ez köt­né le min­den fi­gyel­mét.

– Ná­lam min­den el­adó – mond­ta hal­kan és so­kat sej­te­tő­en. Loch is rá­gyúj­tott.

– Nem sze­re­tem az anya­gi­as em­be­re­ket – szö­gez­te le. – Van egy jó is­me­rő­söm, ha raj­ta múl­na, még a le­ve­gőt is pén­zért mér­né.

– Ő biz­tos mást ad el.

– Még a lel­ke­ket is.

– Én csak a tes­te­met adom el.

Loch szé­le­sen mo­soly­gott, és vi­gyá­zott, ne­hogy fa­nyar­nak tűn­jön.

– Ked­ves Mé­rey kis­asszony…

– Szó­lít­son Ju­dit­nak. Loch öröm­mel bó­lin­tott.

– Hát ak­kor, ked­ves Ju­dit, ne sér­tőd­jön meg, de kény­te­len lesz tu­do­má­sul ven­ni, hogy bi­zo­nyos dol­gok­ból döm­ping van a pi­a­con.

Mé­rey Ju­dit szé­les moz­du­lat­tal a ha­mu­tar­tó­ba nyom­ta fé­lig el­szí­vott ci­ga­ret­tá­ját. Ami­kor meg­szó­lalt, a hang­ja olyan nyu­godt és ki­mért volt, mint­ha be­ta­nult szö­ve­get mon­da­na:

– Azt hit­tem, ké­pes a lé­nye­gest el­vá­lasz­ta­ni a lé­nyeg­te­len­től – kezd­te. – Te­hát tud kü­lönb­sé­get ten­ni. A pi­a­con min­dig is csak tu­cat­áruk­ból volt döm­ping. Ezt nem sza­bad össze­té­vesz­te­ni a hi­ány­zó, a ke­re­sett dol­gok­kal, a kü­lön­le­ges mi­nő­ség­gel. Lám, még­is ezt te­szi. És mi­ért? Nem rossz­in­du­lat­ból, ha­nem mert nem ké­pes kü­lönb­sé­get ten­ni.

– Már­mint én? – kér­dez­te Loch.

– Itt van pél­dá­ul a ké­ré­se Ber­ta­lan­nal kap­cso­lat­ban – foly­tat­ta a fi­a­tal nő. – Ma­ce­rál a pro­te­zsá­lá­sért, és han­goz­tat­ja, mennyi­re há­lás lesz. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy nem va­la­mi kis szimp­la do­log mi­att akar a fény­ké­pésszel be­szél­ni. Jó, ez nem tar­to­zik rám. Mert ha egy szimp­la kis do­log len­ne, már ré­gen fel­ke­res­te vol­na a pro­te­zsá­lá­som nél­kül is. Hogy az­tán most mennyi­re lesz ne­kem há­lás, azt el­dön­te­ni a maga dol­ga. Vi­szont, ha ezt ke­ves­lem, nyom­ban anya­gi­as­nak bé­lye­gez. Te­hát csak a sa­ját ára­it tart­ja szem előtt. Nos, be­lát­ja, így nem le­het üz­le­tet köt­ni. Túl egy­ol­da­lú len­ne.

Kurt Loch egy haj­tás­ra ki­ürí­tet­te po­ha­rát, és in­tett a mi­xer­nő­nek, hogy nem kér töb­bet.

– Mennyi a tak­sá­ja a köz­ve­tí­tés­nek? – kér­dez­te.

– Cak­li­pak­li min­den ben­ne lesz, akár tet­szik, akár nem, vagy el­ve­szi, vagy meg­hagy­ja – so­rol­ta egy szusz­ra a fi­a­tal nő. – Fel­fog­ha­tó?

– És ha csak a köz­ve­tí­tés­re van szük­sé­gem?

Mé­rey Ju­dit csá­bos mo­solyt ve­tett fe­lé­je, meg­cse­rél­te ke­reszt­be ra­kott lá­ba­it. A két fér­fi­nak a kö­ze­li asz­tal­nál is­mét meg­nyúlt a nya­ka, me­red­ten bá­mul­tak.

– Áru­kap­cso­lás – búg­ta. – Ha az üz­le­ti élet­ben for­go­ló­dik, már kel­lett er­ről hal­la­nia. Két do­log­nak egy az ára, és nem kö­te­le­ző igény­be ven­ni mind­ket­tőt.

– Ennyi­re ma­kacs, ha ki­ve­ti a há­ló­ját?

Mé­rey Ju­dit cso­dál­ko­zott. Szép sze­me volt, és az ajka is szét­nyílt kis­sé.

– Maga té­ved! – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan. – Nem ve­tet­tem ki sem­mi­lyen há­lót. Egy té­tel­ben kí­vá­nok el­ad­ni több dol­got, és et­től nem tá­gí­tok. A maga baja az­tán, ha ab­ból az egyi­ket el­dob­ja.

Loch ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, az­tán be­le­né­zett a cso­dál­ko­zó sze­mek­be.

– Rend­ben van, áll az alku – szö­gez­te le.

A lo­kál elő­te­ré­ben volt egy nyil­vá­nos te­le­fon. Mé­rey Ju­dit is­mét le­ta­ka­rí­tot­ta a lép­csőt hosszú ru­há­já­val, és fel­tár­csáz­ta a fény­ké­pész la­ká­sát. Ber­ta­lan ott­hon volt, így né­hány szó­val kö­zöl­te a lé­nye­get.

Kurt Loch kis­sé tá­vo­labb állt, és ci­ga­ret­tá­ját szív­ta. A be­szél­ge­tés rö­vid volt, és in­dul­tak vissza az asz­ta­luk­hoz. Az üveg pezs­gő vár­ta őket és a mű­sor, amely már­is el­kez­dő­dött.

– Min­den rend­ben lesz – mond­ta a fi­a­tal nő. – Hol­nap vár a la­ká­sán min­ket, ott nyu­god­tan tár­gyal­ha­tunk. Jó­val előbb oda­me­gyünk, hogy min­den­re le­gyen időnk.

Loch nem tud­ta, mire kell még időt sza­kí­ta­ni, de nem szólt sem­mit. Be­le­kós­tolt a pezs­gő­jé­be, az­tán le­tet­te a po­ha­rat, mert szét­nyílt a kör ala­kú szín­pad füg­gö­nye. Hir­te­len eszé­be ju­tott egy fon­tos kö­rül­mény.

– Ez a Ber­ta­lan be­szél né­me­tül? – kér­dez­te.

– Kony­ha­nyel­ven.

Loch egy pil­la­na­tig el­gon­dol­ko­zott, és azt mond­ta:

– A pon­tos­ság­nak, nagy je­len­tő­sé­ge van. Sze­ret­ném, ha vé­gig ott len­ne és se­gí­te­ne.

– Meg­tisz­te­lő a bi­zal­ma.

– Kény­te­len va­gyok.

– Nél­kü­lem nem is men­né­nek a dol­gok.

Loch­nak el­sik­lott a vá­lasz a füle mel­lett, így az­tán nem is sej­tet­te, hová fej­lőd­nek majd a dol­gok. Fi­gyel­mét egy len­gén öl­tö­zött pók­há­ló­ha­ris­nyás nő kö­töt­te le, aki a füg­göny előtt kör­be­hor­do­zott egy táb­lát, ame­lyen az első szám mű­vé­szé­nek a neve sze­re­pelt. A nő sá­padt vi­asz­bá­bu­ként moz­gott, sem­mi alak­ja nem volt, még a mo­solyt is imi­tál­ta.

Kurt Loch ez­u­tán már nem volt kí­ván­csi a mű­sor­ra. Az volt a vé­le­mé­nye, hogy egy ilyen nyi­tás­sal a leg­jobb éj­sza­kai mu­la­tót is a tönk szé­lé­re le­het jut­tat­ni.

Fel­gyúl­tak a ref­lek­to­rok.

Mé­rey Ju­dit mo­cor­gott egy ke­ve­set, az­tán ke­zét a fér­fi tér­dé­re tet­te. Loch érez­te a per­zse­lő for­ró­sá­got, ame­lyet a má­sik szin­te su­gár­zott, de a fi­gyel­mét a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban a für­gén moz­gó uj­jak kö­töt­ték le, ezek már­is út­nak in­dul­tak. Té­to­va te­kin­te­tét a fi­a­tal nőre füg­gesz­tet­te. Jól lát­ta, amint az bá­to­rí­tó mo­solyt küld fe­lé­je.

Loch most már tud­ta, amit ed­dig csak sej­tett, hogy pro­fi ke­zek­be ke­rült.