11.

Éj­fél is el­múlt már, a Bel­vá­ros tel­je­sen el­csen­de­se­dett. A szűk kis ut­cá­ban, ahol Ber­ta­lan la­ká­sa volt, még a lám­pák is hal­vá­nyab­ban vi­lá­gí­tot­tak. A fény­ké­pész szür­ke Tra­bant­ja a jár­da­szé­len ácsor­gott, mö­göt­te szo­ro­san rá­ta­pad­va sö­tét Vol­vo állt. Át­el­len­ben egy ko­pott Bar­kas mik­ro­busz volt a ko­csik so­rá­ban.

Vá­rat­la­nul taxi ér­ke­zett, és pon­to­san a Tra­bant mel­lett fé­ke­zett le. A ve­ze­tő ki­szállt, a Tra­bant­hoz lé­pett, és be­nyom­ta az ajtó ki­lin­csé­nek a gomb­ját, ugyan­ezt tet­te a má­sik aj­tó­nál, az­tán be­szállt a ta­xi­ba, és el­haj­tott.

Éj­jel ket­tő előtt né­hány perc­cel egy já­ró­ke­lő buk­kant fel, és ol­da­log­va kö­ze­le­dett a jár­dán. Az­tán el­ha­ladt a szür­ke ko­csi mel­lett.

Bé­ké­si Gá­bor a leg­kö­ze­leb­bi ház ka­pu­ja mö­gött fi­gyelt. Egy mini adó­ve­vő volt a ke­zé­ben. Ezen tar­tot­ta a kap­cso­la­tot az ez­re­des­sel, aki több ut­cá­val tá­vo­labb he­lyez­ke­dett el.

A ké­szü­lék hí­vást jel­zett, Bana hang­ját hal­lot­ta:

– Hód! Tart­sa nyit­va a sze­mét, mert ké­szü­lő­dik a pa­sasunk.

– Ér­tet­tem.

– A ta­xis erre utal. Csak csel volt. Ugyan­is azt mond­ta, hogy a kö­zel­ben lévő lo­kál­ból egy ven­dég arra kér­te, hogy ugor­jon ide és néz­ze meg, le­zár­ta-e a ko­csi­ját. Adott egy szá­zast a két­per­ces út­ért. Mi­kor­ra a so­főr vissza­ment, már nem ta­lál­ta.

– Kí­ván­csi volt, hogy tör­té­nik-e va­la­mi a so­főr­rel.

– Így van – fe­lel­te Bana. – Eb­ből gon­do­lom, hogy most már ak­ci­ó­ba lép. Hogy bír­ja az al­kal­mi se­gí­tő­tár­sa?

Bé­ké­si el­mo­so­lyo­dott.

– La­pul a sö­tét­ben – mond­ta. – Ki­vá­ló­an bír­ja, ezért ka­la­pot eme­lek előt­te.

– Csak könnye­ket ne hul­lajt­son. Va­la­ki ala­po­san meg­fi­ze­ti ezt.

– Majd fel­csa­pok fo­tó­mű­vész­nek.

Bana Dé­nes mor­mo­gott va­la­mit, hogy mi­nek csap­jon fel, az­tán ért­he­tő­en meg­szó­lalt:

Ne­héz ke­nyér ez neki!

Húsz perc­cel ké­sőbb meg­ér­ke­zett a vár­va várt ven­dég. A ma­gas fér­fi ha­tá­ro­zott lép­tek­kel kö­ze­le­dett. Úgy fes­tett, mint a ha­za­fe­lé si­e­tő ké­sei já­ró­ke­lő. Nem né­zett sem jobb­ra, sem bal­ra, a jár­da szé­lén jött egye­ne­sen. Mi­kor a Tra­bant­hoz ért, hir­te­len meg­állt.

Bé­ké­si úgy fi­gyelt, hogy szin­te rá­ta­padt a ka­pun lévő rés­re.

Amaz ki­nyi­tot­ta a szür­ke ko­csit és be­ült, majd az aj­tót be­húz­ta. Jól le­he­tett lát­ni a kapu mö­gül, hogy lá­za­san ku­tat a ko­csi­ban.

Mint­egy adott jel­re, a szé­les Vol­vo alatt mo­cor­gás tá­madt. Kurt Loch la­pult ott. Kar­csú alak­ja el­sik­lott a mo­tor­ház alatt, és a ko­csi ele­jé­hez ért. Itt ki­hen­ter­get­te ma­gát a két ko­csi lök­há­rí­tó­ja közé. Ke­zé­vel ki­nyúlt, és vé­gig­húz­ta az uj­jai kö­zött tar­tott szö­get a Tra­bant ki­pu­fo­gó­ján. Kis szü­ne­tek­kel ezt több­ször meg­is­mé­tel­te.

Bent a ko­csi­ban a fér­fi mind­annyi­szor meg­me­re­ve­dett. Hosszan fü­lelt, és nem tud­ta, mire vél­je a ka­pa­ró zajt, amely az egész ko­csit át­jár­ta. Kis­vár­tat­va foly­tat­ta a ku­ta­tást, de a zö­rej is­mét fel­hang­zott. Ahány­szor csak ku­tat­ni kez­dett, a zaj elő­jött. Hir­te­len ki­szállt a ko­csi­ból, és be­né­zett alá­ja.

Kurt Loch ek­kor már állt, és ket­tőt lé­pett, elő­re. Te­nye­ré­nek élé­vel tar­kón vág­ta a le­ha­jo­ló fér­fit. Nem ütött na­gyot, csak ak­ko­rát, hogy amaz kis­sé el­ká­bul­jon. Nyom­ban meg­ra­gad­ta az el­buk­ni ké­szü­lő fér­fit, és le­fek­tet­te ha­nyatt a jár­dá­ra. Fá­tyo­los volt a sze­me.

Loch fö­lé­be ha­jolt.

– Gu­ten Abend, Herr Li­ge­ti – mond­ta hal­kan. A hang­já­ban nem volt sem­mi rossz­in­du­lat. – Ezt Baum úr küld­te!

Fel­egye­ne­se­dett, mert Bé­ké­si Gá­bor ér­ke­zett si­et­ve. – Itt a pá­ci­en­se – mond­ta Loch.

Li­ge­ti Ká­roly, a ke­res­ke­del­mi iro­da osz­tály­ve­ze­tő­je, ká­bán bá­mult a le­ve­gő­be. Meg­pró­bált fel­áll­ni, de iz­mai nem en­ge­del­mes­ked­tek.

Kurt Loch ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és le­po­rol­ta ru­há­ját.

– Me­gyek a szál­lo­dám­ba, és hol­nap el­uta­zom – kö­zöl­te, mint aki jól vé­gez­te a dol­gát. – Hív­hat­ja ba­rá­ta­it az el­szál­lí­tás­hoz.

– Mi­előtt el­megy, még be­né­zek a szál­lo­dá­ba.

– Vi­gyáz­zon, ne­hogy baja le­gyen.

– Ugyan mi­ért?

– Loch szé­le­sen vi­gyor­gott.

– Hát a nyu­ga­ti kap­cso­lat mi­att – mond­ta. Sar­kon for­dult, és ké­nyel­mes lép­tek­kel tá­vo­lo­dott.

Már­is nyílt a Bar­kas aj­ta­ja, és em­be­rek búj­tak elő. Az el­há­rí­tó­fő­nök Mer­ce­de­se is meg­ér­ke­zett. Fel­vet­te Bé­ké­si Gá­bort, és el­haj­tott. Li­ge­ti Ká­roly bi­lincs­be ver­ve szállt be az egyik gép­ko­csi­ba.

Kis­vár­tat­va Bana Dé­nes me­le­gé­ben gra­tu­lált be­osz­tott­já­nak.

– So­ha­sem hit­tem vol­na, hogy az a fura öt­le­te be­vá­lik – is­mer­te el.

– Pe­dig iga­za volt. Li­ge­ti Ká­roly volt az egyet­len a nagy­fő­nö­kön kí­vül, aki tud­ta, hogy maga el­há­rí­tó­tiszt. Meg­érez­te maga ezt.

Bé­ké­si a fe­jét in­gat­ta.

– Nem meg­ér­zés volt – mond­ta. – Tud­tam, a hely­zet csak ez le­het. Li­ge­ti fe­dez­ni akar­ta ma­gát, ezért je­len­tet­te a gaz­da­sá­gi tit­kok ki­ju­tá­sá­nak a le­he­tő­sé­gét az iro­dá­ból. Sej­tet­te, hogy meg­tud­juk ezt, csak idő kér­dé­se, és a gya­nú rá is es­het. Azt hit­te, így majd men­te­sül a gya­nú alól.

Fel­szá­mol­ta Franz Ba­um­mal tör­tént kap­cso­la­tát, mert más cég­hez akart tar­toz­ni – foly­tat­ta a fi­a­tal­em­ber. – Biz­tos va­gyok, hogy si­ke­rül bi­zo­nyí­ta­nunk a kém­ke­dé­sét.

Bana bó­lin­tott.

– A fény­ké­pe­ken mind­ket­ten raj­ta lesz­nek Ba­um­mal – mond­ta.

– Ezen­kí­vül a Li­ge­ti ke­zén meg­for­dult gaz­da­sá­gi tit­kok mind ki­ju­tot­tak a Che­mi­al Ind­rust­ral­hoz. Most meg egy má­sik kon­szern­hez igye­kez­tek vol­na. Kí­ván­csi va­gyok, mi­ért akar­ta be­már­ta­ni Bor­dás Ju­li­an­nát, és hol vol­tak a be­ígért bi­zo­nyí­té­kok?

Bé­ké­si Gá­bor na­gyot nyelt, az­tán ki­bök­te:

– Ná­lam vol­tak – mond­ta. – Meg­sem­mi­sí­tet­tem őket a mos­dó­ban. Bana Dé­nes nem akart hin­ni a fü­lé­nek, az­tán egy szit­kot mor­zsolt szét a fo­gai kö­zött. A fi­a­tal­em­ber el­mond­ta, ho­gyan tör­tént.

– Te­hát át­vert min­ket – ál­la­pí­tot­ta meg az ez­re­des.

– Nem volt időm. Cse­le­ked­nem kel­lett, és ez tűnt az egyet­len meg­ol­dás­nak.

– Meg­ma­gya­ráz­hat­ta vol­na, és nem csa­ló­dunk. Bé­ké­si mély lé­leg­ze­tet vett, és azt mond­ta:

– Ki tud­ta vol­na ki­szá­mí­ta­ni, hová esik az el­do­bott kő. Mu­száj volt meg­aka­dá­lyo­zom, hogy ez a kő egy­ál­ta­lán el­re­pül­jön. Az idő­vesz­te­ség Li­ge­ti ke­zé­re ját­szott vol­na.

– Hát erre még vissza­té­rünk – mor­gott az ez­re­des. – Kép­zel­je, mit fog­nak szól­ni a töb­bi­ek: Pin­tér, Be­lez­nay.

– Sem­mit.

– Maga csak azt hi­szi. Bé­ké­si mo­soly­gott.

– Ami­ről nem tu­dunk, az nem fáj – szö­gez­te le. – Mi­nek kell min­dent be­mon­da­ni a rá­di­ó­ban?

– Nem tő­lem – mond­ta az ez­re­des. – Li­ge­ti­től, val­la­ni fog.

– Nem kell egy kém­nek min­den sza­vát kész­pénz­nek ven­ni, fő­leg ak­kor, ha azt nem tud­ja bi­zo­nyí­ta­ni. Bana ne­ve­tett.

– Csak vár­ja ki a vé­gét – mond­ta.

Más­nap dél­után Bé­ké­si Gá­bor öreg Volks­wa­gen­jén ki­vit­te a re­pü­lő­tér­re Kurt Lo­chot. A né­met nem volt ki­csat­ta­nó jó­ked­vé­ben, de a sze­me de­rű­sen csil­lo­gott. Mi­előtt el­vál­tak, a vám­vizs­gá­lat előtt a fi­a­tal­em­ber át­ad­ta fő­nö­ke üze­ne­tét. Loch­nak le­esett az álla.

– Hon­nan is­me­rik a kö­vér Her­mant? – kér­dez­te ámul­doz­va. Bé­ké­si szét­tár­ta a kar­ját.

– Ma­gam is csak ennyit tu­dok – mond­ta.

– Az em­ber min­dig ta­nul, soha nem tud­hat­ja, hol érik meg­le­pe­té­sek. Her­man ha­nyatt esik, ha meg­tud­ja.

– Ő biz­tos kap­csol­ni fog.

Loch la­po­san né­zett, az­tán el­mo­so­lyo­dott, és in­tő­én emel­te az uj­ját a ma­gas­ba.

– Tud­ja, mire kell a jö­vő­ben vi­gyáz­ni?

– Nincs jól­ne­velt­ség, csak óva­tos­ság van!

– In­kább szem­te­len­nek len­ni és élni – ki­ál­tot­ta vissza Kurt Loch, és el­tűnt a vám­hoz ve­ze­tő ajtó mö­gött.