9.

Kel­le­mes ta­va­szi este volt, a fel­hőt­len égen szi­por­káz­tak a csil­la­gok. A Sza­bad­ság-hegy csú­csán levő üres par­ko­ló­he­lyet csu­pán a hold­fény vi­lá­gí­tot­ta meg.

Éles ref­lek­tor­fénnyel egy Mer­ce­des ér­ke­zett. Amint meg­állt, ki­hunyt a lám­pá­ja. Ve­ze­tő­je ki­szállt, le­zár­ta az aj­tót, és ké­nyel­me­sen, mint aki sé­tá­ra in­dul, a hegy­ol­dal pad­so­ra felé irá­nyí­tot­ta lép­te­it.

Lent a messze­ség­ben, mint meg­annyi fény­lő gyöngy­szem, ra­gyog­tak a vá­ros fé­nyei.

Az egyik pad­nál ci­ga­ret­ta pa­ra­zsa iz­zott fel a sö­tét­ben. Ma­gá­nyos fér­fi ül­dö­gélt ott. Az ér­ke­ző egye­ne­sen oda ment és he­lyet fog­lalt a pa­don.

– Jó es­tét, Hód – szó­lalt meg.

– Je­lent­ke­zem, ez­re­des elv­társ…

Bana nem rej­tet­te véka alá tü­rel­met­len kí­ván­csi­sá­gát. Már kora dél­után­tól erre a pil­la­nat­ra várt. Is­mer­te be­osz­tott­ját, és tud­ta, ha an­nak rend­kí­vül sür­gős a ta­lál­ko­zás, ak­kor va­la­mi olyan do­log­ra buk­kant, amely fon­tos le­het az el­há­rí­tás­nak.

A fi­a­tal­em­ber halk han­gon be­szá­molt győ­ri út­já­ról, a gép­ko­csi-bal­eset kö­rül­mé­nyé­ről. Hosszan rész­le­tez­te a meg­tu­dott dol­go­kat, majd rá­tért Kis Pé­ter sze­re­lő ese­té­re.

Az ez­re­des tü­rel­me­sen hall­ga­tott, de ami­kor be­osz­tott­ja a roncs át­ku­ta­tá­sá­hoz ért, hir­te­len köz­be­szólt:

– Ta­lál­tak va­la­mit?

– Pon­to­san négy­ezer-öt­száz fo­rin­tot, öt­szá­za­sok­ban. A ka­rosszé­ri­á­ban levő rej­tek­hely­ről le­csúsz­tak a ko­csi alsó ré­szé­be. A töb­bi hi­ány­zott. Va­ló­szí­nű a bal­eset­nél né­hány kö­teg pénz szét­ol­dó­dott.

Bana több kér­dést tett fel, majd ké­sőbb azt mond­ta:

– Te­hát ezt a sze­re­lőt meg­előz­ték azon az éj­je­len.

– Az a vé­le­mé­nyem, hogy itt egy Ri­chel ne­ve­ze­tű pa­sas tár­sa lé­pett köz­be – foly­tat­ta a fi­a­tal­em­ber. – A ham­bur­gi biz­to­sí­tó meg­bí­zott­jai, akik még az éj­jel to­vább­áll­tak… Na­gyon ha­mar ér­kez­tek. Ál­lí­tom, csak az iz­gat­ta őket, hogy a rej­tek­hely érin­tet­len-e.

– És ha egy má­sik sze­re­lő is ész­re­vet­te a pénzt? Ket­ten ta­lál­koz­tak, és az ütött előbb?

– A né­met tár­sá­nak, Mar­czel­nak nincs ali­bi­je. Rosszul­lét­re pa­nasz­kod­va késő este a gyógy­szer­tár­ba in­dult, az­tán sé­tált, ahogy a szál­ló por­tá­sa el­mond­ta. De hol sé­tált? A gyógy­szer­tár­ban csu­pán per­ce­kig tar­tóz­ko­dott. Köz­ben ez a Ri­chel mu­la­to­zott az egyik Mű­ve­ze­tő­vel és a biz­to­sí­tó meg­bí­zott­já­val. Mi­után Ri­chel vissza­ér­ke­zett a szál­ló­ba, tár­sá­val együtt per­ce­ken be­lül el­sö­pör­tek Bécs­be.

– Ez a Mar­czel Ri­chel tár­sa? – tu­da­kol­ta az ez­re­des.

– Úgy fes­tett, mint egy ki­do­bó­le­gény. El­ej­tett sza­va­i­ból ítél­ve a por­tás­ban az a kép ala­kult ki, hogy egy pri­mi­tív va­gány. Meg­jegy­zem, a por­tás tö­ké­le­te­sen be­szél né­me­tül, két táj­nyel­vet is­mer. Hi­szek neki.

Bá­nát az ér­de­kel­te, hogy va­jon mennyi pénzt rejt­he­tett az össze­tört gép­ko­csi ka­rosszé­ri­á­ja. A fi­a­tal­em­ber tá­jé­koz­tat­ta, hogy mi­lyen úton győ­ződ­tek meg er­ről. Egy cso­mó kö­te­get ké­szí­tet­tek pa­pír­ból, és el­he­lyez­ték a rej­tek­he­lyen.

– Te­hát mennyi fért oda? – tü­rel­met­len­ke­dett az ez­re­des.

– Há­rom­száz­öt­ven­ezer… Ter­mé­sze­te­sen csak öt­szá­za­sok­ban.

– Ennyi­vel már le­het va­la­mit kez­de­ni.

– Vagy ta­lán foly­tat­ni az el­kez­det­tet – vé­le­ke­dett az el­há­rí­tó­tiszt.

– Ez­zel arra cé­loz, hogy a min­ket ér­dek­lő do­log egyik szá­lá­ra buk­kan­tunk vol­na?

– Igen…

Bana mé­lyet só­haj­tott, de a gon­do­lat, hogy si­ke­rült ta­lán meg­fog­ni­uk egy szá­lat, meg­bi­zser­get­te min­den por­ci­ká­ját.

– Bár iga­za len­ne – mond­ta, és a sem­mit­mon­dó je­len­té­sek­kel tö­mött dosszi­é­kat lát­ta maga előtt, ame­lyek már más­fél éve sza­po­rod­nak a pán­cél­szek­rény­ben.

– Kezd­jük ta­lán Hans Hu­ber­ral, a sze­ren­csét­le­nül járt imp­resszá­ri­ó­val… Hosszú évek óta fog­lal­ko­zik ar­tis­ták­kal és kü­lön­fé­le cir­ku­szi mű­vé­szek­kel. Egy sor szer­ző­dést kö­tött, sőt tel­jes cir­ku­szok kül­föl­di sze­re­pel­te­té­sét is vál­lal­ta.

– Ami­kor ez­re­des elv­társ ál­tal hi­va­ta­lo­san ér­te­sül­tem a sze­ren­csét­len­ség­ről – foly­tat­ta az el­há­rí­tó­tiszt –, fel­kel­tet­te fi­gyel­me­met a fér­fi fog­lal­ko­zá­sa. Ez ér­de­kelt en­gem. Ez in­dí­tott el ben­nem egy sor gon­do­la­tot. Nem tud­tam, hogy ez a bal­eset egyéb kö­vet­kez­mé­nyek­kel is járt. Csak azért utaz­tam Győr­be, hogy a bal­eset­ről tá­jé­ko­zód­jam. Ott ju­tott tu­do­má­som­ra a sze­re­lő ese­te a ronccsal… Ön­ma­gá­ba véve az is gya­nús volt, hogy Ri­chel úr, a ham­bur­gi biz­to­sí­tó meg­bí­zott­ja, és be­te­ges­ke­dő tár­sa mi­lyen ha­mar meg­je­len­tek az il­le­té­kes győ­ri kép­vi­se­let­nél. És még egy sor más kér­dés is ma­ce­rált. Mi­ért ez a nagy si­et­ség? Mi­ért ez a seb­bel-lob­bal tör­té­nő tá­vo­zás? Ki és mi­ért ütöt­te le a te­lep­re lo­pó­dzott sze­re­lőt, Kist? Az­tán rá­ta­lál­tunk a bűn­cse­lek­mény ér­tel­mé­re, az okok­ra… És most ka­nya­rod­junk vissza ki­in­du­ló­pon­tom­hoz…

Az ez­re­des ci­ga­ret­tát kí­nált, rá­gyúj­tot­tak.

– Feb­ru­ár­ban, ami­kor ez­re­des elv­társ uta­sí­tá­sá­ra Veszp­rém, Za­la­eger­szeg és Nagy­ka­ni­zsa kör­nyé­kén levő ka­to­nai ob­jek­tu­mok­nál szi­ma­tol­tam, ahon­nan egy sor ér­te­sü­lés ki­szi­vár­gott, alig­ha gon­dol­tam, hogy egy olyan öt­let­hez fo­gok jut­ni, amely ki­zök­kent a ke­rék­vá­gás­ból.

Bana né­hány­szor meg­szív­ta a ci­ga­ret­tá­ját.

– Mi­fé­le öt­let volt ez? – kér­dez­te.

– Veszp­rém­ben az ut­cán ész­re­vet­tem egy fosz­la­do­zó pla­ká­tot. Egy épít­ke­zés desz­ka­ke­rí­té­sén dí­szel­gett. A ko­pott, szí­nes pla­kát egy cir­ku­szi mű­sort pro­pa­gált. Még az el­múlt nyár­ról ma­radt ott… El­gon­dol­koz­va néz­tem, és ott ju­tott az eszem­be, hogy ezt a pla­ká­tot, pon­to­sab­ban ugyan­ilyen pla­ká­tot lát­tam Za­la­eger­sze­gen is. Ugyan­csak a Sa­tur­nus cir­kusz mű­so­rát hir­det­te…

– A szent­sé­git! – ki­ál­tott fel döb­ben­ten az ez­re­des. – A szép Etel­ka…

Most a fi­a­tal­em­be­ren volt a cso­dál­ko­zás sora.

– Az ki­cso­da?

– Foly­tas­sa, foly­tas­sa csak – biz­tat­ta az ez­re­des, mint­ha fél­ne, hogy be­osz­tott­ja el­vesz­ti gon­do­la­tá­nak fo­na­lát. – Majd a vé­gén meg­mon­dom, hogy ki az.

– Nos, ak­kor ju­tott eszem­be az a bi­zo­nyos öt­let… Arra gon­dol­tam, hogy egy cir­kusz­ban te­vé­keny­ke­dő kém mi­lyen ide­á­lis­nak ne­vez­he­tő kö­rül­mé­nyek kö­zött gyűjt­he­ti össze biz­to­san, kü­lön­bö­ző be­épí­tett em­be­rek­től a hír­anya­go­kat. Sőt, maga is mennyi­re ál­cáz­va vé­gez­het bi­zo­nyos kém­fel­ada­to­kat. Ez ak­kor, és ott Veszp­rém­ben, a ko­pott pla­kát lát­tán iszo­nya­tos mar­ha­ság­nak tűnt. Ak­ko­ra mar­ha­ság­nak, hogy ez­re­des elv­társ biz­tos ki­do­bott vol­na, ha ez­zel ál­lí­tok be… De a gon­do­lat annyi­ra ben­nem fész­ke­lő­dött, hogy mi­kor meg­hal­lot­tam az imp­resszá­rió ha­lá­los bal­ese­tét, en­ge­délyt kér­tem győ­ri uta­zá­som­hoz… Ennyit az öt­let­ről… Az ed­di­gi­ek alap­ján ugyan­is az a vé­le­mény ala­kult ki ben­nem – foly­tat­ta az el­há­rí­tó­tiszt –, hogy Hans Hu­ber imp­resszá­rió volt az a lánc­szem a kém­há­ló­zat­ban, ame­lyen ke­resz­tül a meg­szer­zett és össze­gyűj­tött ké­ma­nyag ki­jut­ha­tott az or­szág­ból, ese­ten­kén­ti uta­zá­sa al­kal­má­val. A gép­ko­csi­já­ban rej­tett pénzt pe­dig a há­ló­zat anya­gi se­gít­sé­gé­re, eset­leg a ké­ma­nya­gok meg­fi­ze­té­sé­re hoz­ta ma­gá­val. Ezt a pénzt va­la­ki, vagy va­la­kik na­gyon vár­ták, s most csa­lód­ni fog­nak. Dup­lán. Egy­részt Hu­ber ha­lá­los bal­ese­te mi­att, más­részt, hogy a pénz nem ér­ke­zett meg.

Bana egyet­ér­tett az­zal, hogy a né­met egyik lánc­sze­me le­he­tett az is­me­ret­len kém­há­ló­zat­nak, de a pénzt il­le­tő­en ag­gá­lyai vol­tak.

– És ha ez sima csem­pé­szés, de­vi­za­bűn­tett? – vé­le­ke­dett. – Mert ne fe­lejt­se, Hu­ber ja­vas­la­tai alap­ján az il­le­té­kes szerv kül­föl­di ar­tis­tá­kat és cir­ku­szi em­be­re­ket szer­ződ­te­tett ma­gyar­or­szá­gi sze­rep­lés­re. Ezek bak­si­suk bi­zo­nyos ré­szét fo­rint­ban kap­ták. Hogy Hu­ber ki­nek és mi­ért szál­lí­tot­ta a pénzt, az még ti­tok. Köz­tu­dott, hogy egye­sek kint­ről il­le­gá­li­san akar­ják tá­mo­gat­ni ro­ko­na­i­kat.

A fi­a­tal­em­ber bó­lin­tott, mint­ha már maga is szá­mí­tás­ba vet­te vol­na ezt a le­he­tő­sé­get, majd meg­ráz­ta fe­jét.

– A té­nyek azt mu­tat­ják, hogy ez eset­ben nem ilyes­mi­ről van szó – mond­ta. – Ha va­la­ki csak meg­bíz­ta vol­na az imp­resszá­ri­ót, hogy vi­gye ezt a pénzt Ma­gyar­or­szág­ra és adja át a cím­zett­nek, Kis sze­re­lő nem szen­ved élet­ve­szé­lyes sé­rü­lést azon az éj­sza­kán, sőt si­ke­rült vol­na neki tel­jes egé­szé­ben meg­ka­pa­rin­ta­ni az el­rej­tett pénzt. Mert eb­ben az eset­ben ki tud­ha­tott er­ről? Csak a meg­bí­zó és a vál­lal­ko­zó: Hu­ber. Va­la­mint a pénzt fel­fe­de­ző Kis. Hu­ber meg­halt, két nap­ra rá a sze­re­lő ész­re­ve­szi a rej­tek­he­lyen la­pu­ló pénzt. Hon­nan tud­ta még a kin­ti meg­bí­zó, hogy Hu­bert ha­lá­los bal­eset érte? Ha meg­tud­ta, mit te­he­tett vol­na? Sem­mit. Tör­del­te vol­na a ke­zét, hogy oda a pén­ze. Kész. El­len­ben két nap múl­tán meg­je­lent a ham­bur­gi biz­to­sí­tó meg­bí­zott­ja, Ri­chel úr a tár­sá­val – foly­tat­ta az el­há­rí­tó­tiszt. – Egy biz­to­sí­tó meg­bí­zott­ja nem vál­lal ilyen dol­got bár­ki ké­ré­sé­re… Csak ab­ban az eset­ben, ha ak­tív részt­ve­vő­je egy olyan do­log­nak, amely ké­tes te­vé­keny­ség­gel jár. A pénzt te­hát nem va­la­ki, ha­nem va­la­kik küld­ték, és ez óri­á­si kü­lönb­ség… Ezen­kí­vül mit ve­szé­lyez­te­tett vol­na, ha az il­le­té­kes szer­vek meg­ta­lál­ják a pénzt? Egyet­len­egy dol­got. És­pe­dig azt, hogy fel­hív­ja a fi­gyel­met az el­hunyt Hu­ber­ra. De nem úgy hív­ja fel a fi­gyel­met, mint egy­sze­rű sze­mély­re, ha­nem mint imp­resszá­ri­ó­ra. És ezt a meg­bí­zók el akar­ták ke­rül­ni. Va­jon mi­ért? Mert sej­tet­ték, hogy a hí­rek ki­szi­vár­gá­sa előbb vagy utóbb nem ma­rad ti­tok­ban az el­há­rí­tás előtt. Tud­ták, hogy a ki­szi­vár­gás út­já­nak nyo­ma­it ku­tat­juk majd. Amennyi­ben ilyen össze­gű pénzt ta­lál­nak az el­hunyt imp­resszá­rió gép­ko­csi­já­ban, rej­tek­he­lyen, az gya­nú­ra uta­ló ok. Fél­tik a ki­épí­tett kém­há­ló­za­tot. Ez ért­he­tő. Hu­ber vé­let­len ha­lá­la nem je­lent­he­ti azt a ré­szük­re, hogy vége a bő­sé­ge­sen csor­do­gá­ló for­rás­nak. Majd jön más, aki Hu­bert pó­tol­ja, a lé­nyeg, hogy a kém­há­ló­za­tot a gya­nú ár­nyé­ka se érje. Két­ség­te­len, hogy Ri­chel és tár­sa csak a pénz mi­att uta­zott ide. Mit ér­dek­li a ham­bur­gi biz­to­sí­tót, hogy ri­pi­tyá­ra ment a ko­csi, sok eset­ben elég ne­kik egy fény­kép­fel­vé­tel. Erre Ri­chel ló­ha­lá­lá­ban ide­nyar­gal a tár­sá­val. A cél, meg­sze­rez­ni a pénzt, mi­előtt a ron­csot szét­szed­nék. Még az sem oko­zott gon­dot, hogy egy al­kal­mi tol­vaj ke­resz­tez­te lé­pé­sü­ket, egy­sze­rű­en szét­csap­ták a fe­jét.

Bá­nát meg­győz­te a ma­gya­rá­zat, gon­do­la­ta­i­ba mé­lyed­ve ült a pa­don, és lát­szó­lag ér­zé­ket­le­nül bá­mul­ta a vá­ros csil­lo­gá­sát, amely fény­ár­ban úszott. Arra esz­mélt, hogy kör­mé­re égett a ci­ga­ret­tá­ja. El­ta­pos­ta a csik­ket, és be­gom­bol­ta za­kó­ját, mert az erdő fe­lől hű­vös le­ve­gő áradt.

– Ne­kem is van né­hány mon­da­ni­va­lóm – tör­te meg a csen­det.

– Va­la­mi szép Etel­kát em­lí­tett, ez­re­des elv­társ.

– Elő­re­bo­csá­tom, mind­ez a maga öt­le­té­nek a kö­vet­kez­mé­nye. Per­sze, ak­kor még ma­gam sem tud­tam, csak sej­tet­tem, hogy az el­hunyt imp­resszá­rió bi­zo­nyos ér­dek­lő­dést vál­tott ki. ma­gá­nál. Gon­dol­tam, le­gyen ne­kem is va­la­mi a tar­so­lyom­ban, ami­kor össze­ülünk, és ezt meg­tár­gyal­juk. Ezért uta­sí­tot­tam Be­lez­nayt, néz­zen utá­na az imp­resszá­rió kap­cso­la­ta­i­nak… Így ju­tot­tunk el a cir­kusz vál­la­lat­hoz. Ezt a szép Etel­kát tu­laj­don­kép­pen Theo­dor Ama­di­nak vagy mi­fe­né­nek hív­ják. A Theo­dor az biz­tos. A nő szer­ve­ző a vál­la­lat­nál. On­nan a fura név, hogy ke­zét nyúj­tot­ta egy gö­rög ar­tis­tá­nak, az­tán vil­lám­gyor­san ki­rúg­ta a pa­lit. Most már gon­do­lom, nem­csak azért tet­te, hogy ily fura ne­vet ve­gyen fel.

A fi­a­tal­em­ber hang­já­ban öröm csen­dült, mi­kor meg­szó­lalt:

– Te­hát a szál be­le­il­lesz­ke­dik el­kép­ze­lé­sem­be.

– Tel­jes mér­té­kig – bó­lin­tott az ez­re­des, majd hosszan rész­le­tez­te a Be­lez­nay ál­tal meg­tu­dott dol­go­kat. – Sőt a késő dél­után újabb ada­to­kat ho­zott…

Meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy a Sa­tur­nus cir­kusz az el­múlt év nya­rán pon­to­san azo­kon a he­lye­ken sze­re­pelt, ahon­nan a hí­rek ki­szi­vá­rog­tak. A tér­ké­pen a pi­ros ka­ri­kák­kal jel­zett ka­to­nai ob­jek­tu­mok, ame­lyek­ről ér­te­sü­lé­sek ke­rül­tek Nyu­gat­ra, akár a Sa­tur­nus egy-egy ál­lo­má­sát is je­lent­het­ték vol­na.

– És en­nek a cir­kusz­nak a vi­dé­ki tur­né­ját ez a nő egyen­get­te – emel­te ma­gas­ba az uj­ját az ez­re­des. – Ezen­kí­vül maga Hu­ber is ta­valy több eset­ben meg­néz­te a cir­kusz mű­so­rát. Hi­va­ta­lo­san ez a szép Etel­ka kí­sér­te. Több szer­ző­dést kö­töt­tek ar­tis­ták és más mű­vé­szek kül­föl­di tur­né­já­ról.

– Ki ez a nő?

Bana vál­lat vont, majd el­mond­ta, amit Be­lez­nay­tól tu­dott.

– Vi­tat­ha­tat­la­nul na­gyon csi­nos – tet­te hoz­zá.

– A kap­cso­la­ta Hu­ber­ral pe­dig hi­va­ta­los volt.

– Ez ide­ig nincs más ada­tunk. Jól­le­het sen­ki sem hit­te el, hogy há­zas­sá­ga az öt­ven­ki­lós gö­rög­gel a sze­re­lem ha­tá­sá­ra kö­tő­dött. Be­lez­nayék ez irány­ban is ta­po­ga­tóz­nak. Le­het, a sze­re­tő­je volt az imp­resszá­ri­ó­nak. De in­kább haj­lok arra, hogy kap­cso­la­tu­kat ép­pen egy azon te­vé­keny­ség kö­töt­te össze. Ha a né­met a kém­há­ló­zat­hoz tal­ló­zott, már­pe­dig min­den jel erre utal, ak­kor a szép Etel­ka úgy­szin­tén ez irány­ban se­rény­ke­dett. Elég a Sa­tur­nus út­vo­na­lát kö­vet­ni… És mire utal a kém­há­ló­zat te­vé­keny­sé­ge?

– Cél­tu­da­tos mun­ká­ra, meg­ha­tá­ro­zott ka­to­nai ér­te­sü­lé­sek gyűj­té­sé­re – adta meg a vá­laszt az el­há­rí­tó­tiszt.

– Úgy van.

Most sej­tet­ték csak, hogy a hí­rek ki­jut­ta­tá­sa mi­ért szü­ne­telt a késő őszi, a téli, va­la­mint a ta­va­szi hó­na­pok­ban. A jel­zett te­rü­le­ten ak­kor sem­mi­fe­lé moz­gó­cir­kusz nem járt. Csu­pán nyá­ron. Ak­kor vi­szont már ér­kez­tek is a jel­zé­sek, hogy a hí­rek ki­ju­tot­tak.

Egyet­ér­tet­tek ab­ban, hogy a rej­tély nyit­ja a Sa­tur­nus cir­kusz­nál van. Ott a kém­há­ló­zat mag­va.

– Há­rom hét és meg­kez­di tur­né­ját a Sa­tur­nus, va­la­mint a töb­bi cir­kusz is – szö­gez­te le az el­há­rí­tó­fő­nök. – Ne­künk ezek után csak a Sa­tur­nus az ér­de­kes. Úgy gon­do­lom, kez­det­ben há­rom va­sat tar­tunk egy­szer­re a tűz­ben. A leg­je­len­tő­sebb a ma­gáé lesz, Hód. A fel­adat pe­dig nem könnyű.

A fi­a­tal­em­ber el­mo­so­lyo­dott a sö­tét­ben.

– Utol­já­ra gyer­mek­ként vol­tam cir­kusz­ban az apám­mal – mond­ta.

– Most majd be­pó­tol­ja az el­mu­lasz­tot­ta­kat.

– Lesz rá időm…

Bana is­mé­tel­ten ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. Az ön­gyúj­tó fel­vil­la­nó láng­ja egy pil­la­nat­ra meg­vi­lá­gí­tot­ta az ar­cát. Gond­ter­helt volt, de már nyo­ma sem lát­szott raj­ta an­nak a nyo­masz­tó bi­zony­ta­lan­ság­nak, amely a kö­zel­múlt­ban jel­le­mez­te őt. Úgy érez­te, hogy az el­há­rí­tás ki­moz­dult a ká­tyú­ból, amely hosszú idő­re te­he­tet­len­ség­re kár­hoz­tat­ta.

– Meg­fe­le­lő he­lyet ke­rí­tünk ma­gá­nak a cir­kusz­nál. Olyan el­fog­lalt­sá­got, amely nem aka­dá­lyoz­za sza­bad moz­gá­sát és min­den irány­ba nyit­va tart­hat­ja a sze­mét – mond­ta.

– Re­mé­lem, nem kell fel­mász­nom a tra­péz­ra – él­ce­lő­dött a fi­a­tal­em­ber.

Az ez­re­des ön­fe­led­ten ne­ve­tett.

– Az len­ne csak vi­lág­szám.

– Ne­kem ugyan nem.

Bana ko­moly­ra for­dí­tot­ta a szót.

– A rész­le­te­ket majd konk­ré­tan meg­be­szél­jük, kü­lön­ben is ál­lan­dó kap­cso­lat­ban le­szünk. A lé­nyeg, hogy to­vább göm­bö­lyít­sük ezt a fon­tos­nak lát­szó szá­lat.

– Ér­tet­tem…

Az ez­re­des hosszan fej­te­get­te a má­sik két le­he­tő­sé­get, ahol az el­há­rí­tás les­ben áll, mint­egy csap­dát ál­lít­va a fel­té­te­le­zett el­len­ség­nek.

Az egyik va­ló­szí­nű a szép Etel­ka, míg a má­sik Hu­ber ko­ráb­bi te­vé­keny­sé­gé­vel lesz kap­cso­lat­ban.

– A nőt a le­he­tő leg­ügye­seb­ben ál­lan­dó­an szem­mel kell tar­ta­nunk – vé­le­ke­dett az el­há­rí­tó­fő­nök. – Fi­gyel­jük moz­gá­sát, te­vé­keny­sé­gét, és fel­de­rít­jük min­den kap­cso­la­tát. Ö az egyet­len élő kulcs­fi­gu­ránk, leg­alább­is ez ide­ig. Vár­ha­tó, hogy amennyi­ben köze van va­la­mi­lyen for­má­ban a kém­há­ló­zat­hoz, to­vább foly­tat­ja majd fel­ada­tát, A má­sik le­he­tő­sé­günk pe­dig meg­tud­ni, hogy oda­kint­ről ki lép a meg­halt Hu­ber örö­ké­be? Mert va­la­ki át­ve­szi mind a két mun­kát. A le­gá­lis imp­resszá­ri­ói se­rény­ke­dést, va­la­mint a kém­te­vé­keny­sé­get… Há­rom szá­lon tart­juk a ke­zün­ket. Mind­egyik kü­lön vo­nal. És ezek a vo­na­lak met­sze­ni fog­ják egy­mást. Ezt kell ki­vár­nunk, és ak­kor le­csa­punk.

Oda­lent a tá­vol­ban vál­to­zat­lan fénnyel ra­gyog­tak a vá­ros mil­lió csil­lag­sze­mei. Va­la­hol a fák kö­zött ba­goly hu­ho­gott, meg­tör­ve a tücs­kök ál­lan­dó ci­ri­pe­lé­sét.

A fi­a­tal­em­ber is be­gom­bol­ta za­kó­ját.

– Ez­re­des elv­társ biz­tos­ra ve­szi, hogy va­la­ki rö­vi­de­sen Hu­ber örö­ké­be lép? – tör­te meg a csen­det.

– Le­he­tet­len, hogy ez ne így tör­tén­jen.

– Ha foly­tat­ja te­vé­keny­sé­gét a kém­há­ló­zat, a meg­szer­zett hí­re­ket to­váb­bí­ta­ni kell. Bár még ak­kor sem biz­tos.

Bana egy pil­la­na­tig ér­tet­le­nül né­zett.

– Mi­ért ne foly­tat­nák? És mi az, ami nem biz­tos? – kér­dez­te.

– A pénz… Amit nem kap­nak meg. Az a há­rom­száz­öt­ven­ezer fo­rint ége­tő­en hi­á­nyoz­ni fog va­la­ki­nek vagy va­la­kik­nek. És most lőt­tek a do­hány­nak.

– Ez még in­kább alá­húz­za, hogy kint­ről va­la­ki be­uta­zik és fel­ve­szi a kap­cso­la­tot azok­kal, akik Hu­bert tü­rel­met­le­nül vár­ták – mond­ta az ez­re­des.

– Az ál­ta­la be­in­dí­tott gé­pe­zet megy to­vább – foly­tat­ta. – Mit gon­dol, mi­ért szer­vez­te is­mé­tel­ten ugyan­ar­ra a te­rü­let­re a szép Etel­ka a Sa­tur­nust, aho­gyan ta­valy tet­te? Ugyan mi­ért? Mert a meg­bí­zók­nak a Du­nán­túl az ér­de­kes… Azt a há­rom­száz­öt­ven­ezer fo­rin­tot megint be kell hoz­ni­uk, a ké­ma­nya­got meg ki­vin­ni. Mind­eh­hez va­la­ki­nek ér­kez­nie kell oda­kint­ről.

– De nem biz­tos, hogy ez a va­la­ki egy­ből Hu­ber örö­ké­be lép, mint imp­resszá­rió.

Az ez­re­des so­ká­ig hall­ga­tott.

– Hogy érti ezt? – kér­dez­te ké­sőbb.

– Az össze­gyűj­tött hí­re­ket akár egy tu­ris­ta is ki­vi­he­ti. Mind­eh­hez nem kell lát­szó­la­go­san imp­resszá­ri­ós te­vé­keny­sé­get foly­tat­ni. Ugyan­ez vo­nat­ko­zik a pénz­re is. Ezt az össze­get akár­ki­vel be­küld­he­tik.

Bana gon­do­lat­ban vil­lám­gyor­san össze­ve­tet­te a le­he­tő­sé­ge­ket.

– Tud­ja, hogy mi­kor vol­na ez a leg­va­ló­szí­nűbb? – tet­te fel a kér­dést.

A fi­a­tal­em­ber bó­lin­tott.

– Ha fel­té­te­lezzük, hogy en­nek a nő­nek nincs sem­mi köze a kém­te­vé­keny­ség­hez – mond­ta.

– Igen, csak ez eset­ben gon­dol­hat­nánk va­la­mi al­kal­mi kap­cso­lat­ra. Vi­szont min­den jel arra utal, hogy a szép Etel­ka mind­eb­ből ki­ve­szi a ré­szét, és egy hú­ron pen­dült Hu­ber­ral… Ál­lí­tom, hogy a né­met min­den háj­jal meg­kent, dör­zsölt ügy­nök volt. Mi­ért ké­tel­ked­nénk eb­ben? Nos, Hód, fel­té­te­le­zi, hogy ez a Hu­ber ki­hagy egy ilyen le­he­tő­sé­get, mint a szép Etel­ka sze­mé­lye? Rá sem ránt, hogy a nő­nek szim­pa­ti­kus? Nem ér­dek­li an­nak vál­la­la­ti kulcs­po­zí­ci­ó­ja? Oda sem fi­gyel, hogy a nő az or­szág egész te­rü­le­tén oda szer­ve­zi a cir­kuszt, aho­vá akar­ja, és be­le­szól a mű­sor-össze­ál­lí­tás­ba? Az kap fel­lé­pést, akit ő akar?… Egy ilyen al­kal­mat nem sza­laszt el Hu­ber. Sőt, rá­ha­rap. És ezt is tet­te. Más kér­dés, hogy a szép Etel­kát eset­leg nem­csak sze­re­lem­mel tar­tot­ta a mar­ká­ban. Me­rő­ben más kér­dés ez. A lé­nyeg, hogy les­ben áll­junk a nő kö­ze­lé­ben.

– Ez­re­des elv­társ, én mind­ezt nem vi­ta­tom, csak a le­he­tő­sé­ge­ket mér­le­gelem. Pél­dá­ul ab­ból a szem­szög­ből, hogy olyan al­kal­mi kap­cso­lat­fel­vé­tel­re is szá­mí­ta­nunk kell, amely el­ke­rü­li en­nek a nő­nek a te­vé­keny­sé­gét és egye­ne­sen azt a sze­mélyt ke­re­si meg, aki át­ad­ja a hí­re­ket.

Bana egyet­ér­tett az­zal, hogy ezt a le­he­tő­sé­get is szá­mí­tás­ba kell ven­ni­ük. Azon­ban je­len­leg még sen­kit sem gya­nú­sí­ta­nak a Sa­tur­nus cir­kusz­nál ilyen bű­nös te­vé­keny­ség­gel. Eb­ből ki­fo­lyó­lag a meg­le­vő sze­mé­lyek­re kell irá­nyul­ni a fel­de­rí­tés­nek, ter­mé­sze­te­sen azon kí­vül, amit majd Hód vé­gez.

– A cir­kusz te­rü­le­té­re nem tesszük be a lá­bun­kat – mond­ta az el­há­rí­tó­fő­nök. – Ott min­den ma­gá­ra tar­to­zik. Ab­ban az eset­ben, ha ne­tán a nő meg­je­len­ne, maga ve­szi át a fi­gye­lé­sét. Es­küd­ni mer­nék rá, hogy a tur­né fo­lya­mán Etel­ka nem is egy al­ka­lom­mal meg­je­le­nik majd. Te­he­ti, hi­szen a szer­ve­zé­si mun­ká­ja meg­kö­ve­te­li a lá­to­ga­tást. Ezen­kí­vül bár­mi­fé­le imp­resszá­rió buk­kan­jon fel – foly­tat­ta –, úgy­szin­tén meg­sza­kít­juk a fi­gyel­te­té­sét, ha a cir­kusz te­rü­le­té­re lép… Fel­ada­ta nem lesz könnyű, sőt igen ne­héz. Fi­gyel­jen fel min­den ap­ró­ság­ra, mi majd el­len­őrizzük, és re­a­li­zál­juk azt. Soha nem le­het tud­ni, mi­lyen apró moz­za­nat ad is­mé­tel­ten lö­kést a mun­kánk­nak.

Né­hány kö­zös té­má­ról vál­tot­tak még szót, majd sze­de­lőz­köd­ni kezd­tek. Együtt in­dul­tak vissza a sö­tét­ben a par­ko­ló­hely­re.

– Nem lát­tam a ko­csi­ját – je­gyez­te meg az ez­re­des.

Az el­há­rí­tó­tiszt­nek egy hasz­nált, de igen jó ál­la­pot­ban levő kis­ka­te­gó­ri­á­jú Alfa-Ro­me­ó­ja volt. Bana jól is­mer­te a meggy­szí­nű sport­ko­csit, né­hány­szor már volt al­kal­ma utaz­ni ben­ne.

– Kis­sé tá­vo­labb áll­tam le – je­gyez­te meg a fi­a­tal­em­ber. – Az a kis séta jól­esett idá­ig.

A fe­ke­te Mer­ce­des egy­ma­gá­ban ár­vál­ko­dott a par­ko­ló­he­lyen. Bana ki­nyi­tot­ta az aj­tót és be­in­vi­tál­ta be­osz­tott­ját.

– Jöj­jön, el­vi­szem a ko­csi­já­ig.