13.

A Tol­nai ut­cá­ban, a fog­dák fo­lyo­só­ján egész éj­sza­ka nagy a jö­vés-me­nés. Ide kí­sé­rik be azo­kat, aki­ket a rend­őr­jár­őrök elő­ál­lí­ta­nak, őri­zet­be vesz­nek. Be­tö­rők, ga­ráz­dák, kur­vák, ré­szeg bics­ká­zok, kéz­re ke­rült kö­rö­zöt­tek mö­gött zá­ró­dik be a cel­lák vas­aj­ta­ja. Egy-egy fél­óra csend aján­dék az alud­ni aka­ró fog­lyok­nak. Ta­tár Fe­renc is ilyen csen­des szü­ne­tek­re vá­gyott. Hi­á­ba hú­zó­dott a fal­hoz, s ol­dalt for­dul­va rá­ta­pasz­tot­ta fel­ső kar­ját a fü­lé­re, nem tu­dott alud­ni. Igaz, azt is vár­ta, hogy majd ki­hall­ga­tás­ra vi­szik. Nagy­já­ból ki­szá­mí­tot­ta, mi­kor­ra ér­het­nek be a hely­szí­nelők, s úgy gon­dol­ta, utá­na azon­nal hí­vat­ják. De nem volt kí­ván­csi rá sen­ki. Múl­tak az órák, a cel­lá­ban ál­lan­dó­an égett a vil­lany, az éj­sza­ka nem akart vé­get érni.

– Gyöt­rel­mes do­log ez – mor­mog­ta Ta­tár. – Ha leg­alább egy fél­órát alud­hat­nék…

S még azt sem tud­ta, ho­gyan vág­ja ki ma­gát eb­ből a le­he­tet­len hely­zet­ből. Mit mond­jon, ha kér­de­zik, jó tak­ti­ka-e az, hogy hall­gat, mint­ha néma len­ne. Mert hi­á­ba fog­ja akár üvöl­te­ni is, hogy nem ő ölte meg a nőt, a lát­szat el­le­ne szól… És egy­ál­ta­lán, mond­hat-e va­la­mit? S ha igen, ki­nek?

Haj­nal­ra el­szen­de­re­dett. A fog­da őre köl­töt­te fel.

– Éb­resz­tő! Fel­kel­ni!

Fel­kel­ni? Fel­ült, dör­zsöl­get­te a sze­mét, na­gyo­kat fújt, a jobb vál­lát masszí­roz­gat­ta, mert el­fe­küd­te. Fel­húz­ta a ci­pő­jét, gé­pi­e­sen ke­res­te ben­ne a fű­zőt, de a sem­mit ka­pa­rász­ta.

– Na, igen…, igen…

Ké­sőbb egy bá­dog­vö­dör­be vi­zet ad­tak be s egy ron­gyot.

– Fel­mos­ni! – hang­zott a pa­rancs. – De ne csak ott, ahol a pa­pok tán­col­nak!

Az őr két­szer is be­né­zett a zár­ká­ba, fi­gyel­te, meg­fe­le­lő-e a mun­ka. Ta­tár mo­so­lyog­va csa­var­gat­ta a vi­zes ron­gyot, nem si­e­tett, ala­po­san fel­tö­rült min­dent. Még a sar­ko­kat is.

– Ne pisz­mog­jon! így so­ha­sem lesz kész! Te­gye ki a vöd­röt! Gye­rünk!

Az ajtó elé tet­te a vöd­röt, a szé­lé­re haj­to­gat­ta a fel­mo­só­ron­gyot. A rend­őr in­tett neki.

– Mo­sa­kod­ni! Hoz­za a küb­lit is!

A fo­lyo­só vé­gén volt a mos­dó, s az ön­tött­vas WC-csé­sze is, ami­be az éj­je­lit kel­lett ürí­te­ni. A szin­tén ön­tött­vas mos­dó­tá­lon kis szap­pant is ta­lált s pa­pír­tö­rül­kö­zőt.

– Ne so­kat ga­tyáz­zon! Mú­lik az idő, s mind­járt hoz­zák a früs­tö­köt.

Ta­tár meg­fé­sül­kö­dött, te­nye­ré­ből fel­szip­pan­tot­ta a vi­zet, s az­zal öb­lí­tet­te ki a szá­ját. Po­ha­rat nem lá­tott se­hol. A rend­őr fi­gyel­te, hogy mit csi­nál.

– Majd hoz­hat­nak be ma­gá­nak fog­ke­fét meg más tisz­tál­ko­dá­si esz­közt is… Ha nincs, aki hoz­zon, szól­jon, s a törzs elv­társ majd ad… Vég­zett? – Mi­vel Ta­tár mind­ed­dig még egyet­len szót sem ej­tett ki a szá­ján, az őr meg­kér­dez­te. – Maga megint ma­kacs­ko­dik? Vá­la­szol­jon, ha kér­de­zem, ne csi­nál­ja azt a cir­kuszt, amit teg­nap a be­fo­ga­dás­nál! Érti?

Ta­tár bó­lin­tott.

– Ér­tem – mond­ta.

– Jól van – eny­hült meg az őr. – Tu­dom, hogy nem olyan itt, mint egy lu­xus­szál­lo­dá­ban. Men­jen vissza a cel­lá­ba.

A reg­ge­lio­sz­tás­nál Ta­tár még lát­ta ezt az őrt, az­tán egy kö­vér­kés, apró sze­mű rend­őr nyi­tot­ta rá az aj­tót. Csak meg­néz­te, pár pil­la­nat, s már újra csa­pó­dott az ajtó.

– A vál­tás…

Az ab­la­kon át lát­szott, hogy kint jó idő van, kék volt az ég, fel­hő nél­kü­li, a szom­széd ház bá­dog­csa­tor­ná­ján szik­rá­zott a nap. Ta­tár néz­te kis ide­ig, majd le­ült a priccs szé­lé­re, há­tát a fal­nak tá­masz­tot­ta, sze­mét be­huny­ta. Alud­ni akart. Nem gon­dol­ni sem­mi­re, csak alud­ni.

De nyí­lott az aj­tón a kis ab­la­kocs­ka, s az őr szólt be.

– Jön majd az ügyész úr. Ha van va­la­mi pa­na­sza, kí­ván­sá­ga, ké­ré­se, el­mond­hat­ja. De tisz­tes­sé­ge­sen be­szél­jen! S áll­jon fel, ha ma­gá­hoz szó­lok! Fel­áll­ni!

Ta­tár fel­tá­pász­ko­dott. Mire fel­egye­ne­se­dett, a kis ab­la­kocs­ka már be­zá­rult.

– Az ügyész… En­nek mi a fe­nét mond­jak? Vagy ta­lán ép­pen neki kel­le­ne?

Az ügyész min­den­nap vé­gig­jár­ta a cel­lá­kat, még va­sár­nap is. Ese­mény­szám­ba ment ez az őri­ze­te­sek­nek, egy­sze­rű­en azért, mert tör­tént va­la­mi. Meg a le­he­tő­ség mi­att. Hogy kér­dez­het­nek, kér­het­nek. Bár az ügyész na­gyon szűk­sza­vú­an vá­la­szol­ga­tott, még­is mon­dott va­la­mit, amin el le­he­tett rá­gód­ni egész nap.

Ta­tár zár­ká­já­ba nem­csak az ügyész lé­pett be. Mö­göt­te állt Be­lez­nay Gá­bor is. Szo­kat­la­nul, egyen­ru­há­ban.

– Neve? – kér­dez­te az ügyész.

– Ta­tár Fe­renc…

– Ta­tár Fe­renc, tisz­te­let­tel – ja­ví­tot­ta ki az ügyész. – Itt hoz­zá kell ten­nie, hogy tisz­te­let­tel… Mi­óta van itt?

– Teg­nap dél­után hoz­tak be…

– Tisz­te­let­tel – tet­te hoz­zá kis gri­masszal Be­lez­nay.

– Igen­is… Tisz­te­let­tel.

– Mi­ért vet­ték őri­zet­be?

– Gyil­kos­ság gya­nú­já­val… De ár­tat­lan va­gyok.

– Itt még min­den­ki az le­het. Amíg a vizs­gá­lat fo­lyik… Van va­la­mi pa­na­sza?

Ta­tár Be­lez­nay­ra né­zett. Az őr­nagy a zár­kát vizs­gál­gat­ta.

– Nin­csen… Pa­na­szom nin­csen… Csak ed­dig még nem hall­gat­tak ki…

Az ügyész bó­lin­tott.

– Min­den­re sor ke­rül. Be­lez­nay is meg­szó­lalt.

– Biz­to­san ki­vi­szik majd a hely­szín­re bi­zo­nyí­tá­si kí­sér­let­re, igaz, ügyész elv­társ?

– Per­sze…

– Úgy szok­ták. Ott majd el kell ját­sza­nia azt, amit csi­nált… – Be­lez­nay tré­fá­san meg­fe­nye­get­te az uj­já­val Ta­tárt. – Az­tán meg ne szök­jön! – Az ügyész­hez for­dult. – Va­la­me­lyik nap lát­tam a té­vé­ben egy fil­met… Fer­nan­del ját­szot­ta a fő­sze­re­pet – mond­ta ki­csit ke­dé­lye­sen –, az Első szá­mú köz­el­len­ség, nem lát­ta vé­let­le­nül?

– De – bó­lin­tott az ügyész. – Jót mu­lat­tam raj­ta.

Be­lez­nay tőle szo­kat­lan mó­don még cse­ve­gett va­la­mit az ügyésszel, de Ta­tár már nem ér­tet­te, mert ki­lép­tek a zár­ká­ból, az őr pe­dig rá­tol­ta a re­teszt az aj­tó­ra, s csi­kor­dult a zár­ban a kulcs. Ké­sőbb a fog­lár vissza­jött. Mér­ge­sen mond­ta.

– Más­kor ren­de­sen be­szél­jen! Nem ok­tat­ták ki?! Ta­tár a fe­jét ráz­ta.

– Nem…

– Itt a fel­ügye­le­tet úgy kell meg­szó­lí­ta­ni, hogy… – kezd­te so­rol­ni a sza­bá­lyo­kat, de nem foly­tat­ta, mert ber­reg­ni kez­dett a csen­gő. – Na, megint jön va­la­ki…

Ta­tár vissza­ült a priccs­re.

– Fel­ad­ták ne­kem a lec­két – dünnyög­te –, ha néma ma­ra­dok a ki­hall­ga­tá­son, eset­leg nem visz­nek ki hely­szí­nel­ni. Ha pe­dig be­szé­lek, nem haj­to­gat­ha­tom, hogy ár­tat­lan va­gyok, mert az­zal sem érek el sem­mit… Vall­jam be a gyil­kos­sá­got?

Sok ide­je nem ma­radt a gon­dol­ko­zás­ra, mert újra nyí­lott a zár­ka aj­ta­ja. Az őr in­tett, hogy jöj­jön ki, s mu­tat­ta, mer­re men­jen. Ki­en­ged­ték a vas­rá­csos aj­tón, de ott azon­nal bi­lin­cset tet­tek a ke­zé­re..

– Hova me­gyünk? – kér­dez­te a kí­sé­rő rend­őrt.

– Ki­hall­ga­tás­ra.

– Nem hely­szín­re?

A rend­őr nem vá­la­szolt. Ta­tár még egy­szer meg­kér­dez­te.

– A hely­szín­re me­gyünk?

– A nyo­mo­zó­já­tól kér­dez­ze. És nem tár­sal­gunk, ért­ve?

– Ért­ve…

Fel­men­tek az eme­let­re. A rend­őr ko­po­gott az egyik aj­tón, de nem várt vá­laszt, be­nyi­tott. A ki­csi­ke szo­bá­ban, író­asz­tal mö­gött egy ko­pa­szo­dó fér­fi ült. író­gép volt előt­te, va­la­mit írt, azt néz­te, alig emel­te fel a fe­jét. Mu­tat­ta, hogy jöj­je­nek bel­jebb.

– Ve­gye le a bi­lin­cset… Me­het, őr­mes­ter elv­társ… – To­vább néz­te a pa­pi­rost. Le­írt még né­hány sort, s fél­re­tol­ta a gé­pet.

– Na, Ta­tár – kér­dez­te min­den be­ve­ze­tő nél­kül –, hogy aludt? Job­ban érez­te vol­na ma­gát Ne­mes­né ágyá­ban, mi? El­ha­mar­kod­ta, öre­gem… A ma­gáé le­he­tett vol­na a va­gyon, ha nem öli meg…

– A va­gyon? – kér­dez­te hi­tet­len­ked­ve Ta­tár. – Mi­ért lett vol­na az enyém?

A nyo­mo­zó­tiszt el­ne­vet­te ma­gát.

– Tud­ta, hogy nem le­het más­kép­pen ma­gáé a pénz, hát meg­öl­te…

– Mi­lyen pénz?

– Mi­lyen? Amit el­du­gott, öre­gem…

– Én?

– Nem, a ró­mai pápa… Jobb, ha be­szél, Ta­tár úr… Ha egy­ál­ta­lán így hív­ják. Hol van­nak a pa­pír­jai? És hol la­kik? Hol dol­go­zik? S ne mond­ja, hogy a Víz­mű­vek­nél vagy a Csa­tor­ná­zá­si Mű­vek­nél, mert ott nem… Meg­kér­dez­tük.

Ta­tár hall­ga­tott.

– Mi az iga­zi neve?

Csen­gett a te­le­fon. A tiszt fel­vet­te a kagy­lót.

– Igen… Jó… Me­gyek…

Ami­kor be­fe­jez­te a be­szél­ge­tést, újra meg­kér­dez­te.

– Na, hall­jam, mi az iga­zi neve? Ta­tár néma ma­radt.

A nyo­mo­zó­tiszt hossza­san néz­te.

– Ide fi­gyel­jen – mond­ta ké­sőbb –, én most nem ve­szek fel jegy­ző­köny­vet. Szé­pen vissza­megy a zár­ká­ba, s ha úgy gon­dol­ja, el­mond né­hány dol­got, ak­kor ko­pog­tat az őr­nek… Per­sze, csak dél­utá­nig vá­rok. A be­is­me­rő val­lo­más so­kat je­lent a bí­ró­sá­gon… És én, hogy se­gít­sek, s az időt is meg­rö­vi­dít­sem, köz­löm ma­gá­val, hogy a pin­cé­ben meg­ta­lál­tuk az ék­szert, a nyak­lán­cot, amit szí­ves­ke­dett el­dug­ni… Most me­het.

Csen­ge­tett. Be­lé­pett a rend­őr, vissza­csa­tol­ta Ta­tár csuk­ló­já­ra a bi­lin­cset, s mu­tat­ta az aj­tót, hogy in­dul­jon előt­te. A nyo­mo­zó­tiszt még utá­nuk szólt.

– Nincs esé­lye, Ta­tár.