13.
A Tolnai utcában, a fogdák folyosóján egész éjszaka nagy a jövés-menés. Ide kísérik be azokat, akiket a rendőrjárőrök előállítanak, őrizetbe vesznek. Betörők, garázdák, kurvák, részeg bicskázok, kézre került körözöttek mögött záródik be a cellák vasajtaja. Egy-egy félóra csend ajándék az aludni akaró foglyoknak. Tatár Ferenc is ilyen csendes szünetekre vágyott. Hiába húzódott a falhoz, s oldalt fordulva rátapasztotta felső karját a fülére, nem tudott aludni. Igaz, azt is várta, hogy majd kihallgatásra viszik. Nagyjából kiszámította, mikorra érhetnek be a helyszínelők, s úgy gondolta, utána azonnal hívatják. De nem volt kíváncsi rá senki. Múltak az órák, a cellában állandóan égett a villany, az éjszaka nem akart véget érni.
– Gyötrelmes dolog ez – mormogta Tatár. – Ha legalább egy félórát aludhatnék…
S még azt sem tudta, hogyan vágja ki magát ebből a lehetetlen helyzetből. Mit mondjon, ha kérdezik, jó taktika-e az, hogy hallgat, mintha néma lenne. Mert hiába fogja akár üvölteni is, hogy nem ő ölte meg a nőt, a látszat ellene szól… És egyáltalán, mondhat-e valamit? S ha igen, kinek?
Hajnalra elszenderedett. A fogda őre költötte fel.
– Ébresztő! Felkelni!
Felkelni? Felült, dörzsölgette a szemét, nagyokat fújt, a jobb vállát masszírozgatta, mert elfeküdte. Felhúzta a cipőjét, gépiesen kereste benne a fűzőt, de a semmit kaparászta.
– Na, igen…, igen…
Később egy bádogvödörbe vizet adtak be s egy rongyot.
– Felmosni! – hangzott a parancs. – De ne csak ott, ahol a papok táncolnak!
Az őr kétszer is benézett a zárkába, figyelte, megfelelő-e a munka. Tatár mosolyogva csavargatta a vizes rongyot, nem sietett, alaposan feltörült mindent. Még a sarkokat is.
– Ne piszmogjon! így sohasem lesz kész! Tegye ki a vödröt! Gyerünk!
Az ajtó elé tette a vödröt, a szélére hajtogatta a felmosórongyot. A rendőr intett neki.
– Mosakodni! Hozza a küblit is!
A folyosó végén volt a mosdó, s az öntöttvas WC-csésze is, amibe az éjjelit kellett üríteni. A szintén öntöttvas mosdótálon kis szappant is talált s papírtörülközőt.
– Ne sokat gatyázzon! Múlik az idő, s mindjárt hozzák a früstököt.
Tatár megfésülködött, tenyeréből felszippantotta a vizet, s azzal öblítette ki a száját. Poharat nem látott sehol. A rendőr figyelte, hogy mit csinál.
– Majd hozhatnak be magának fogkefét meg más tisztálkodási eszközt is… Ha nincs, aki hozzon, szóljon, s a törzs elvtárs majd ad… Végzett? – Mivel Tatár mindeddig még egyetlen szót sem ejtett ki a száján, az őr megkérdezte. – Maga megint makacskodik? Válaszoljon, ha kérdezem, ne csinálja azt a cirkuszt, amit tegnap a befogadásnál! Érti?
Tatár bólintott.
– Értem – mondta.
– Jól van – enyhült meg az őr. – Tudom, hogy nem olyan itt, mint egy luxusszállodában. Menjen vissza a cellába.
A reggeliosztásnál Tatár még látta ezt az őrt, aztán egy kövérkés, apró szemű rendőr nyitotta rá az ajtót. Csak megnézte, pár pillanat, s már újra csapódott az ajtó.
– A váltás…
Az ablakon át látszott, hogy kint jó idő van, kék volt az ég, felhő nélküli, a szomszéd ház bádogcsatornáján szikrázott a nap. Tatár nézte kis ideig, majd leült a priccs szélére, hátát a falnak támasztotta, szemét behunyta. Aludni akart. Nem gondolni semmire, csak aludni.
De nyílott az ajtón a kis ablakocska, s az őr szólt be.
– Jön majd az ügyész úr. Ha van valami panasza, kívánsága, kérése, elmondhatja. De tisztességesen beszéljen! S álljon fel, ha magához szólok! Felállni!
Tatár feltápászkodott. Mire felegyenesedett, a kis ablakocska már bezárult.
– Az ügyész… Ennek mi a fenét mondjak? Vagy talán éppen neki kellene?
Az ügyész mindennap végigjárta a cellákat, még vasárnap is. Eseményszámba ment ez az őrizeteseknek, egyszerűen azért, mert történt valami. Meg a lehetőség miatt. Hogy kérdezhetnek, kérhetnek. Bár az ügyész nagyon szűkszavúan válaszolgatott, mégis mondott valamit, amin el lehetett rágódni egész nap.
Tatár zárkájába nemcsak az ügyész lépett be. Mögötte állt Beleznay Gábor is. Szokatlanul, egyenruhában.
– Neve? – kérdezte az ügyész.
– Tatár Ferenc…
– Tatár Ferenc, tisztelettel – javította ki az ügyész. – Itt hozzá kell tennie, hogy tisztelettel… Mióta van itt?
– Tegnap délután hoztak be…
– Tisztelettel – tette hozzá kis grimasszal Beleznay.
– Igenis… Tisztelettel.
– Miért vették őrizetbe?
– Gyilkosság gyanújával… De ártatlan vagyok.
– Itt még mindenki az lehet. Amíg a vizsgálat folyik… Van valami panasza?
Tatár Beleznayra nézett. Az őrnagy a zárkát vizsgálgatta.
– Nincsen… Panaszom nincsen… Csak eddig még nem hallgattak ki…
Az ügyész bólintott.
– Mindenre sor kerül. Beleznay is megszólalt.
– Biztosan kiviszik majd a helyszínre bizonyítási kísérletre, igaz, ügyész elvtárs?
– Persze…
– Úgy szokták. Ott majd el kell játszania azt, amit csinált… – Beleznay tréfásan megfenyegette az ujjával Tatárt. – Aztán meg ne szökjön! – Az ügyészhez fordult. – Valamelyik nap láttam a tévében egy filmet… Fernandel játszotta a főszerepet – mondta kicsit kedélyesen –, az Első számú közellenség, nem látta véletlenül?
– De – bólintott az ügyész. – Jót mulattam rajta.
Beleznay tőle szokatlan módon még csevegett valamit az ügyésszel, de Tatár már nem értette, mert kiléptek a zárkából, az őr pedig rátolta a reteszt az ajtóra, s csikordult a zárban a kulcs. Később a foglár visszajött. Mérgesen mondta.
– Máskor rendesen beszéljen! Nem oktatták ki?! Tatár a fejét rázta.
– Nem…
– Itt a felügyeletet úgy kell megszólítani, hogy… – kezdte sorolni a szabályokat, de nem folytatta, mert berregni kezdett a csengő. – Na, megint jön valaki…
Tatár visszaült a priccsre.
– Feladták nekem a leckét – dünnyögte –, ha néma maradok a kihallgatáson, esetleg nem visznek ki helyszínelni. Ha pedig beszélek, nem hajtogathatom, hogy ártatlan vagyok, mert azzal sem érek el semmit… Valljam be a gyilkosságot?
Sok ideje nem maradt a gondolkozásra, mert újra nyílott a zárka ajtaja. Az őr intett, hogy jöjjön ki, s mutatta, merre menjen. Kiengedték a vasrácsos ajtón, de ott azonnal bilincset tettek a kezére..
– Hova megyünk? – kérdezte a kísérő rendőrt.
– Kihallgatásra.
– Nem helyszínre?
A rendőr nem válaszolt. Tatár még egyszer megkérdezte.
– A helyszínre megyünk?
– A nyomozójától kérdezze. És nem társalgunk, értve?
– Értve…
Felmentek az emeletre. A rendőr kopogott az egyik ajtón, de nem várt választ, benyitott. A kicsike szobában, íróasztal mögött egy kopaszodó férfi ült. írógép volt előtte, valamit írt, azt nézte, alig emelte fel a fejét. Mutatta, hogy jöjjenek beljebb.
– Vegye le a bilincset… Mehet, őrmester elvtárs… – Tovább nézte a papirost. Leírt még néhány sort, s félretolta a gépet.
– Na, Tatár – kérdezte minden bevezető nélkül –, hogy aludt? Jobban érezte volna magát Nemesné ágyában, mi? Elhamarkodta, öregem… A magáé lehetett volna a vagyon, ha nem öli meg…
– A vagyon? – kérdezte hitetlenkedve Tatár. – Miért lett volna az enyém?
A nyomozótiszt elnevette magát.
– Tudta, hogy nem lehet másképpen magáé a pénz, hát megölte…
– Milyen pénz?
– Milyen? Amit eldugott, öregem…
– Én?
– Nem, a római pápa… Jobb, ha beszél, Tatár úr… Ha egyáltalán így hívják. Hol vannak a papírjai? És hol lakik? Hol dolgozik? S ne mondja, hogy a Vízműveknél vagy a Csatornázási Műveknél, mert ott nem… Megkérdeztük.
Tatár hallgatott.
– Mi az igazi neve?
Csengett a telefon. A tiszt felvette a kagylót.
– Igen… Jó… Megyek…
Amikor befejezte a beszélgetést, újra megkérdezte.
– Na, halljam, mi az igazi neve? Tatár néma maradt.
A nyomozótiszt hosszasan nézte.
– Ide figyeljen – mondta később –, én most nem veszek fel jegyzőkönyvet. Szépen visszamegy a zárkába, s ha úgy gondolja, elmond néhány dolgot, akkor kopogtat az őrnek… Persze, csak délutánig várok. A beismerő vallomás sokat jelent a bíróságon… És én, hogy segítsek, s az időt is megrövidítsem, közlöm magával, hogy a pincében megtaláltuk az ékszert, a nyakláncot, amit szíveskedett eldugni… Most mehet.
Csengetett. Belépett a rendőr, visszacsatolta Tatár csuklójára a bilincset, s mutatta az ajtót, hogy induljon előtte. A nyomozótiszt még utánuk szólt.
– Nincs esélye, Tatár.