5.

Bóta Já­nos­né az este ide­ge­sen vár­ta a lá­nyát. Edit so­ha­sem szo­kott kés­ni, plá­ne éj­sza­ká­ra ki­ma­rad­ni. Volt ugyan né­hány ba­rát­nő­je, akik­hez dél­utá­non­ként el­járt, de min­dig igye­ke­zett haza. Nyug­tat­ta ma­gát: Edit hál is­ten­nek fel­nőtt már – tud ma­gá­ra vi­gyáz­ni. Bár az is le­het­sé­ges, hogy ta­lál­ko­zott egy fi­ú­val, aki­vel szí­ve­sen töl­ti az ide­jét. Bó­tá­né meg­ér­tő­en, még­is szo­mo­rú­an gon­dolt arra, mi­lyen ke­gyet­len ez az élet. Fel­nő­nek és el­hagy­ják a szü­lő­ket. De ilyen ha­mar? Sze­ret­te vol­na, hogy egy ki­csit még él­je­nek együtt, na­gyobb gon­dok nél­kül, nyu­ga­lom­ban, mint két jó ba­rát­nő. És mi­lyen lesz az a bi­zo­nyos fiú, akit Edit előbb­re he­lyez az any­já­nál? Vagy nem is lesz, ha­nem már van?

Tíz óra is el­múlt, és Edit még se­hol. Be­sö­té­te­dett, fel­hők ta­kar­ták el a hol­dat. Bó­tá­né egy­re zak­la­tot­tab­ban nem tu­dott más­ra gon­dol­ni, csak arra, hogy baj érte a lá­nyát. Fél­órán­ként sza­ladt ki az ut­cá­ra. A kapu előtt sé­tált né­hány per­cet, min­den fa, min­den árny­moz­du­lat­nál azt hit­te: Edit.

Éj­fél után fel­hív­ta a rend­őr­sé­get. Meg­nyug­tat­ták: ilye­nek a mai fi­a­ta­lok. Majd elő­ke­rül. A má­so­dik hí­vás­nál sem mond­tak mást, har­mad­szor­ra már in­ge­rült volt az ügye­le­tes:

– Asszo­nyom, ak­kor je­lent­se, ha há­rom na­pig nem megy haza. És hoz­zon róla fény­ké­pet!

Há­rom nap. Szent is­ten!

Haj­nal felé ideg­nyug­ta­tót vett be. Maga sem tud­ta há­nya­di­kat, egy­szer csak el­alélt, le­fe­küdt, és zsib­bad­tan álom­ba esett. Ami­kor fel­éb­redt, első pil­lan­tá­sa az órát ke­res­te. Ijed­ten ült fel. Dél­előtt tíz óra volt. Is­mét hív­ta a rend­őr­sé­get. Már más volt szol­gá­lat­ban, egy kel­le­mes hang. De az is há­rom na­pot mon­dott. Bó­tá­né el­sír­ta ma­gát, a rend­őr­tiszt úgy lát­szik meg­saj­nál­ta, mert meg­ígér­te, hogy utá­na­néz, nincs-e va­la­mi­fé­le be­je­len­tés Edit­ről. És el­kér­te a te­le­fon­szá­mot.

Bó­tá­né fo­telt hú­zott a te­le­fo­nasz­tal­ka mel­lé. Le­ült s ri­ad­tan fi­gyel­te a ké­szü­lé­ket. Egy óra, ket­tő, nem tud­ja mennyi le­he­tett, mi­kor csen­gett a te­le­fon. A kel­le­mes hang kö­zöl­te, hogy lá­nyá­nak sem­mi baja nem le­het, kór­ház­ba nem ke­rült, a bal­ese­ti je­len­té­sek­ben sem sze­re­pel.

– Nyu­god­jék meg, asszo­nyom, ha­ma­ro­san ha­za­megy…

Edit meg­fe­led­ke­zett vol­na róla? Az édes­any­já­ról? Vagy szánt szán­dék­kal nem jött haza? Nem le­het ilyen go­nosz egy gye­rek. De ak­kor hol van?

El sem moz­dult a te­le­fon mel­lől. Még enni sem. A sö­té­te­dés is így ta­lál­ta. A nyug­ta­tók ha­tá­sá­ra ál­lan­dó­an ká­bult volt, de így is a meg­őrü­lés ha­tá­rán érez­te ma­gát. Mit te­gyen? Ki­hez men­jen, aki se­gí­te­ni tud­na, aki­vel Edit ke­re­sé­sé­re in­dul­hat­na?

Eszé­be ju­tott Ro­mán Már­ton.

Be­ko­po­gott hoz­zá az ab­la­kon:

– Jöj­jön ki, Mar­ci! Nagy baj van!

Már­ton, sza­bad szom­bat lé­vén, dé­lig aludt. Dél­után már ki-ki­le­sett az ab­la­kon, hát­ha lát­ja Edi­tet. Nem akart át­men­ni hoz­zá­juk, nem volt szo­ká­sa, de es­te­fe­lé már ott tar­tott, hogy még­is­csak ta­lál va­la­mi ürü­gyet, hogy be­lá­to­gas­son a Bóta-la­kás­ba. Ak­kor ko­po­gott az asszony. Rög­tön in­dult aj­tót nyit­ni, nem tud­ta el­kép­zel­ni, mi le­het az a nagy baj. Rossz sej­te­lem nyi­lal­lott belé: csak nem Edit?!

– Mi baj, Bóta néni?

Bó­tá­né le­ro­gyott a lép­cső­re, és maga elé mo­tyog­ta:

– El­tűnt a lá­nyom… Edit el­tűnt. Már­ton meg­ra­gad­ta az asszony vál­lát:

– Hogy­hogy el­tűnt?

– Pén­tek dél­után­tól… mos­ta­ná­ig… nem jött haza.

A ház­fel­ügye­lő­nő nyö­ször­gött fáj­dal­má­ban és te­he­tet­len­sé­gé­ben. A fér­fit gör­csös ide­ges­ség kap­ta el: hi­szen ma haj­nal­ban lát­ta, hogy Edit be­ó­va­ko­dik a lép­cső­há­zi csa­pó­aj­tón. On­nan a la­ká­suk nincs több, mint húsz mé­ter. Mi tör­tén­he­tett hát vele azon a húsz mé­te­ren?

– Le­he­tet­len, hogy nem ment haza – erős­kö­dött szin­te ma­gá­nak. Azt még­sem mond­hat­ta el, hogy há­ro­mig nála volt. – Szólt már a rend­őr­ség­nek?

– Hi­á­ba – nyög­te Bó­tá­né. – Azt mond­ták: há­rom nap. Kór­ház­ban, bal­ese­ti­ben nincs.

– Egy em­ber nem tű­nik csak úgy el! Van­nak ro­ko­nai Pes­ten?

– Senk­ink sincs, lel­kem. Nem tu­dom, mit te­gyek. Ta­nács­ta­lan va­gyok. Az is­te­nért, csi­nál­jon va­la­mit, Mar­ci!

– Nincs va­la­mi öt­le­te, hogy hol ke­res­sük?… Ba­rát­nő?… Fiú?…

– Nem tu­dom… Nem me­rek oda­ha­za ma­rad­ni. Maga ezt nem ért­he­ti. Nem tud­hat­ja, mit je­lent ne­kem Edit. Le­het, hogy már meg is halt. – Az asszonyt újra elő­vet­te a zo­ko­gás.

– Nem kell mind­járt a leg­rosszabb­ra gon­dol­ni… – mo­rog­ta a gond­nok, de fi­karc­nyi meg­győ­ző­dés sem volt a hang­já­ban.

– Jöj­jön át hoz­zánk, Mar­ci. Leg­alább egy órá­ra…

Ro­mán is úgy gon­dol­ta, ez lesz a leg­jobb. Mert ti­tok­ban ab­ban re­mény­ke­dett: hát­ha elő­ke­rül va­la­hon­nan a lány. De hon­nan? S hová me­he­tett? Haj­nal­ban! Tud­tá­val kul­csa sem volt egyik ka­pu­hoz sem.

A la­kás­ban nem érez­te olyan fé­lel­me­tes­nek a lány hi­á­nyát. Ta­lán azért is, mert az érett­sé­gi fotó a fa­lon, egy há­zi­kön­tös a fo­ga­son, s egyéb, apró, sze­mé­lyes hol­mik Edit je­len­lé­tét szim­bo­li­zál­ták. S ez né­mi­leg meg­nyug­tat­ta. De még így is, neki is ne­he­zen tel­tek a per­cek, kü­lö­nö­sen, hogy az asszony egy­re csak azt haj­to­gat­ta:

– Is­te­nem, nincs már ne­kem lá­nyom…

Már­tont nem en­ged­te el, enni ho­zott neki, mint va­la­mi ház­őr­ző eb­nek. Pe­dig a fér­fi ál­lan­dó­an okot ke­re­sett a tá­vo­zás­ra:

– Szét­néz­nék az épü­let­ben. Nem lett-e rosszul a la­bo­ra­tó­ri­um­ban, vagy…

– Csak egy ki­csit. Egy ki­csit ma­rad­jon még… Egy per­cet…

– Fe­küd­jön le, Bóta néni.

Bó­tá­né ru­hás­tól dőlt a ka­na­pé­ra, kis ide­ig for­go­ló­dott, só­haj­to­zott, az­tán a ki­me­rült­ség­től el­aludt.

Már­ton ki­osont a la­kás­ból. Át­ro­hant a la­bo­ra­tó­ri­um­ba, az­tán egyik szo­bá­ból a má­sik­ba, de maga se tud­ta, mi­ért ott ke­re­si a le­ányt. A hát­só lép­cső­ház aj­ta­ja nyit­va volt. Ezt neki kel­lett vol­na be­zár­nia az este. Mi­előtt rá­for­dí­tot­ta vol­na a kul­csot, be­né­zett a lép­cső­ház­ba.

Hát­ra­hő­költ. Né­hány mé­ter­rel a lift mö­gött va­la­ki fe­küdt a föl­dön. Ro­mán vil­lanyt gyúj­tott, és ne­ki­tán­to­ro­dott a fal­nak.

A moz­du­lat­lan test Edit volt. Kö­rü­löt­te tó­csá­ban der­medt a vér…

A fér­fi­vel meg­for­dult a lép­cső­ház. A ré­mü­let be­le­ha­sí­tott a mel­lé­be, fe­jét majd­nem szét­nyom­ta a hir­te­len fáj­da­lom. Per­ce­kig állt, és üve­ges sze­mek­kel néz­te a drá­ga, moc­ca­nás­ta­lan tes­tet. Az­tán fel­ro­hant az első iro­dá­ba, és re­me­gő kéz­zel hív­ta a rend­őr­sé­get.

– Gyor­san!… Jöj­je­nek gyor­san! Ro­mán Már­ton va­gyok a Hegy­al­jai Egye­sü­lés gond­no­ka. Küld­jék a men­tő­ket, a ház­fel­ügye­lő kis­lá­nya itt fek­szik a lép­cső­ház­ban. Csu­pa vér.

Ki­esett ke­zé­ből a kagy­ló. Hány­in­ge­re tá­madt. A sa­rok­ba állt és ök­len­de­zett. Mint va­la­mi szű­rőn ke­resz­tül, tom­pán hal­lot­ta, hogy au­tók ér­kez­nek a ház elé.

Bi­zony­ta­lan lép­tek­kel tá­moly­gott ki a szo­bá­ból. Le­ment a ka­pu­hoz. Ész­lel­te, hogy be­szél­nek hoz­zá, de sem­mit sem ér­tett a sza­vak­ból. Csak mu­tat­ta a rend­őrök­nek, mer­re men­je­nek. Az­tán le­ros­kadt a fal tö­vé­be.

Hal­la­ni vél­te, hogy men­tő­au­tó áll be az ud­var­ra. Kü­lön­bö­ző zö­re­jek, gép­ko­csi­aj­tó-csap­ko­dás, csend. Ké­sőbb va­la­ki azt mond­ja:

– Ne­künk már sem­mi dol­gunk. Hív­ják a ha­lott­szál­lí­tó­kat! Ha­lott­szál­lí­tók? Pró­bál­ná meg­ér­te­ni, de agya nem ké­pes fel­fog­ni a tör­tén­te­ket. Fel akart áll­ni, nem si­ke­rült.

– Ott van, az az em­ber, Ro­mán Már­ton.

Mint­ha a ne­vét em­le­get­ték vol­na. Va­la­ki ka­ron fog­ta, és egy jegy­ze­te­lő fér­fi­hez kí­sér­te.

– Maga Ro­mán Már­ton? Maga volt a be­je­len­tő? Nagy eről­kö­dés­be tel­lett, hogy ki­mond­ja:

– Én.

– Mit tud az eset­ről?

Csak bá­mult. De nem lá­tott sem­mit. Nem is hal­lott.

– Azt kér­dez­tem: mit tud a ha­lál­eset­ről?

Va­la­mi el­ju­tott hoz­zá a han­gok­ból. Nem vá­la­szul, in­kább maga elé ma­kog­ta:

– Meg­öl­tem… Én öl­tem meg… és zo­kog­ni kez­dett. A nyo­mo­zó­nak nem stim­melt a do­log.

– Jöj­jön ve­lem… – mond­ta. – Majd el­be­szél­ge­tünk, és el­mond­ja, hogy tör­tént… Ro­mán Már­ton hagy­ta, hogy ve­zes­sék. Va­la­ki oda­súg­ta a rend­őr­tiszt­nek:

– Vi­gyáz­zon vele, elv­társ, nem nor­má­lis!…