20.

Az Eu­ró­pa Cir­kusz négy­ár­bo­cos, szí­nes vil­lany­kör­te­fü­zé­rek­kel te­le­ag­ga­tott, ha­tal­mas pony­va­sát­ra lát­vány­nak is igen im­po­záns volt. A sá­tor kö­rül, fél­ka­réj­ban áll­tak a sok­szí­nű la­kó­ko­csik és sze­mély­au­tók, kis­sé tá­vo­labb az ál­lat­park ket­re­cei, egy-két ki­sebb sá­tor, és a te­ret csak­nem be­ke­rí­tet­ték a csil­lo­gó, vil­lo­gó mo­to­ros von­ta­tók. Vö­rös szí­nű fa­ke­rí­tés övez­te a cir­kusz­vá­rost, amely mel­lett a Luna park állt, hin­ták, for­gók, hul­lám­vas­utak, cél­lö­völ­dék, do­dzse­mek, ben­zin­mo­to­ros pá­lyák, kör­re­pü­lők, sik­lók és még sok egyéb szó­ra­koz­ta­tó egy­ség, pom­pás szín­ka­val­kád­ban.

A sá­tor bal­da­chi­nos fő­be­já­ra­ta mel­lett két­ol­dalt pénz­tár­ko­csi par­kolt, te­te­jü­kön egy-egy hang­szó­ró­val, amely­ben dél­után­tól egy­foly­tá­ban ze­nét és szö­ve­get har­sog­tak:

– Az Eu­ró­pa Cir­kusz, kon­ti­nen­sünk leg­na­gyobb uta­zó cir­ku­sza ma este nyolc órai kez­det­tel tart­ja monst­re dísz­elő­adá­sát. Mű­so­rá­ban ki­zá­ró­lag vi­lág­sztá­rok: a 3 Fel­ti­ni, ha­lál­ug­rás háló nél­kül a ku­po­lá­ban, Don­na Stel­la, az ana­kon­dák ki­rály­nő­je, Hul­ton kis­asszony és 24 ele­fánt­ja, az ido­mí­tás cso­dá­ja, Gor­di­ni, az il­lu­zi­o­nis­ták fe­je­del­me, Cor­tez, a he­gyes ké­sek lo­vag­ja, Sig­nor Du­ran­te át­vál­to­zó­mű­vész és még 15 vi­lág­szám. A lo­vag­lás ma­gas­is­ko­lá­ja, iká­ri­ai já­té­kok, a pá­ri­zsi nagy­cir­kusz bo­hó­cai, tig­ri­sek, orosz­lá­nok, te­vék, maj­mok, ku­tyák, vér­szom­jas je­ges­med­vék a szen­zá­ci­ós mű­sor­ban. Csak 3 na­pig! Az elő­adá­sok dél­után 5 és este 8 óra­kor kez­dőd­nek… Fi­gye­lem! Fi­gye­lem! Ma este 8 óra­kor az Eu­ró­pa Cir­kusz monst­re dísz­elő­adá­sa. A szü­net­ben az ál­la­tok meg­te­kint­he­tők…

Hód a ke­rí­tés­re tá­masz­kod­va hall­gat­ta a szö­ve­get, dél óta ez volt az első pi­he­nő, amit Herr Gla­se, a se­géd­sze­mély­zet fő­nö­ke en­ge­dé­lye­zett. Arány­lag könnyen fel­vet­ték, a cir­kusz ame­lyik vá­ros­ban 2-3 nap­ra meg­te­le­pe­dett, 20-25 hely­bé­li fi­a­tal­em­bert azon­nal al­kal­ma­zott kü­lön­bö­ző ki­se­gí­tő mun­kák­ra. Hód­nak a fű­rész­por ju­tott, ne­gyed­ma­gá­val több má­zsát kel­lett egyen­le­te­sen el­te­rí­te­nie a po­ron­don. Az­tán szé­na­bá­lá­kat emelt le egy te­her­au­tó­ról, sá­tor­kö­te­let fe­szí­tett az ál­lat­park be­já­ra­tá­hoz, lab­dá­kat, ka­ri­ká­kat, li­bi­kó­ká­kat és egyéb elő­adás­kel­lé­ke­ket ci­pelt a ma­nézs hát­só, mű­vész­be­já­ra­tá­hoz. Nem unat­ko­zott hát egy­ál­ta­lán, már csak azért sem, mert tet­szett neki az az össze­han­golt, re­me­kül szer­ve­zett mun­ka, amely a cir­kusz meg­ér­ke­zé­se óta egy­foly­tá­ban tar­tott. A ha­tal­mas pony­va­sá­tor fel­ál­lí­tá­sá­nak ma­nő­ve­re­it leg­szí­ve­seb­ben meg­tap­sol­ta vol­na.

Ám­bár in­kább a la­kó­ko­csik kö­rül bók­lá­szott vol­na, kü­lö­nö­sen an­nál, amely­nek két­ol­da­lán jó fél­mé­te­res be­tűk egy ne­vet hir­det­tek: Sig­nor Du­ran­te. Az át­vál­to­zó­mű­vész. Azaz Jo­han­nes Hins­burg.

Még nem lát­ta. A ko­csi­ban sem­mi moz­gás nem mu­tat­ko­zott. – Hel­lo!

Egy vö­rös egyen­ru­hás, réz­gom­bos fic­kó in­te­ge­tett. Hód azon nyom­ban el­ta­pos­ta a ci­ga­ret­tát és sza­ladt az egyen­ru­hás után be a sá­tor alá. A hát­só be­já­rat­tól má­sod­ma­gá­val egy li­nó­le­um­sző­nyeg fe­lét kel­lett a fű­rész­por­ra le­te­rí­te­ni. Ami­kor kész volt, egy bor­dó há­zi­ka­bá­tos fér­fi­nak se­gí­tett bu­zo­gá­nyo­kat, fák­ly­a­után­za­to­kat ci­pel­ni. Még ki sem fúj­ta ma­gát, az egyik la­kó­ko­csi aj­ta­já­ból szó­lí­tot­ták:

– Bit­te…

Ér­de­kes arcú, fi­a­tal sző­ke nő volt, fe­ke­te tri­kó­ban. Egy üveg­kan­csót mu­to­ga­tott:

– Bit­te schön, Was­ser…

Hód ro­hant ví­zért. És alig vár­ta már a nyolc órát. A mű­sor­kez­dést. Hód tu­laj­don­kép­pen sze­ret­te a cir­kuszt. In­kább a han­gu­la­tát, a ze­ne­kart, a fel­csat­ta­nó tap­so­kat, a tusst a szá­mok vé­gén. Még egye­te­mis­ta ko­rá­ban volt egy ba­rát­nő­je, és na­gyon sze­ret­te vol­na el­vin­ni a cir­kusz­ba. De a lány af­fek­tál­tan el­húz­ta a szá­ját:

– Fuj, cir­kusz? Utá­lom az ilyen alan­tas szó­ra­ko­zást.

A leg­kö­ze­leb­bi ran­de­vú­ra az­tán Hód el­fe­lej­tett el­men­ni. A Lima park tel­jes üzem­ben volt, kü­lön­fé­le ze­nék böm­böl­tek, a né­zők is gyü­le­kez­tek las­san, a la­kó­ko­csik­ban folyt már a smink­ké­szí­tés, egyik-má­sik ar­tis­ta be­me­le­gí­tő gya­kor­la­to­kat vég­zett a ko­csik kö­zött, csak Sig­nor Du­ran­té­nál nem moz­dult sem­mi.

Há­rom­ne­gyed nyolc­kor a cir­kusz ze­ne­ka­ra is meg­szó­lalt, a tö­meg csak úgy özön­lött a pad­so­rok­ba. Az­tán nyolc után né­hány perc­cel a gör­lök lam­pi­o­nos fel­vo­nu­lá­sá­val meg­kez­dő­dött a monst­re elő­adás. Hód hé­za­gos nyelv­tu­dá­sá­val meg­kér­dez­te Herr Gla­sert, hogy néz­he­ti-e az elő­adást. Gla­ser úr meg­mu­tat­ta a he­lyet, hon­nan. Ahon­nan az ar­tis­ták be­jön­nek ol­dalt, ha fél­re­húz­ta kis­sé a füg­gönyt, jól be­lát­ha­tott a po­rond­ra.

A dísz­elő­adá­son lel­kes és jó kö­zön­ség volt, sű­rűn csat­to­gott a taps. Hód Mins­bur­got vár­ta, mi­kor ke­rül sor­ra, de az első rész­ben nem sze­re­pelt. Szü­net­ben Hó­dot be­osz­tot­ták az ál­lat­park­ba jegy­sze­dő­nek. A má­so­dik rész kez­de­te­kor vissza­áll­ha­tott a he­lyé­re.

Sig­nor Du­ran­te a ne­gye­dik szám volt. Előt­te a vö­rös ru­há­sok be­vit­tek a po­rond­ra egy kot­ta­áll­vány-sze­rű­sé­get, kis do­bo­gó­val, az­tán a mű­sor­köz­lő be­je­len­tet­te, hogy az át­vál­to­zás, nagy­mes­te­re kö­vet­ke­zik.

Hód, nem tud­ta mi­ért, egy ma­gas, spor­tos fér­fit várt, ehe­lyett zö­mök, tu­nya moz­gá­sú, ke­fe­ha­jú, med­ve­bir­kó­zó­ra in­kább em­lé­kez­te­tő fi­gu­ra lé­pett po­rond­ra, aki­nek olyan vas­tag volt a nya­ka, hogy majd­nem egy­be­folyt a fe­jé­vel. Frak­kot vi­selt, cso­kor­nyak­ken­dőt és lakk­ci­pőt.

Fel­lé­pett a kot­ta­áll­vány előtt lévő kis do­bo­gó­ra, kéz­be vett egy kar­mes­te­ri pál­cát, be­in­tett a ze­ne­kar­nak, és ve­zé­nyel­ni kezd­te Ver­di Tra­vi­á­tá­já­nak egy rész­le­tét. Az­tán kis­sé el­for­dul­va az áll­vány fölé ha­jolt, és ami­kor fel­emel­ke­dett, ön­kén­te­le­nül is ki­tört a taps: Ver­di állt sze­mé­lye­sen a mé­lyen tisz­telt pub­li­kum előtt. Az­tán bé­csi ke­rin­gő­re vál­tott a ze­ne­kar, Sig­nor Du­ran­te új­fent le­ha­jolt, és megint tap­sol­ni kel­lett, mert ez­út­tal Ri­chárd Strauss ve­zé­nyel­te könnye­dén to­vább a ke­rin­gő dal­la­ma­it. Majd Bee­tho­ven kö­vet­ke­zett va­ló­ság­hű, ere­de­ti maszk­kal, az­tán – és megint nagy si­ker volt – Liszt Fe­renc. Még egy-két át­vál­to­zás után Ber­li­oz kö­vet­ke­zett és a Rá­kó­czi in­du­ló.

De most jött csak a káp­rá­zat. Szin­te lát­ni se le­he­tett, ho­gyan csi­nál­ja, de vil­la­nás­sze­rű­en Tolsz­toj, Gor­kij, Ein­stein, a Not­re Dame-i to­rony­őr, Dra­ku­la, az­tán vissza­fe­lé: Liszt, Bee­tho­ven, Strauss, Ver­di és utol­já­ra is­mét Ber­li­oz és a Rá­kó­czi in­du­ló.

A si­ker fre­ne­ti­kus volt, Sig­nor Du­ran­te mo­so­lyog­va kö­szön­te az ová­ci­ót, és mély haj­lon­gá­sok kö­zött ki­hát­rált a po­rond­ról.

Maga Hód is lel­ke­sen tap­solt, a mu­tat­vány va­ló­ban káp­rá­za­tos. De hi­á­ba pró­bál­ta meg­fi­gyel­ni, hogy hon­nan sze­di elő és ho­gyan rak­ja fel má­sod­per­cek tö­re­dé­ke alatt az ar­cá­ra a masz­ko­kat, re­mény­te­len volt.

Sig­nor Du­ran­te ott ment el köz­vet­le­nül mel­let­te, a fő­had­nagy tö­mény iz­zadt­ság­sza­got ér­zett utá­na. Az át­vál­to­zás nagy­mes­te­re el­tűnt a la­kó­ko­csi­ban.

Hát ez len­ne Jo­han­nes Hins­burg, a két Düs­sel­dor­fi zó­na­fe­le­lős gyil­ko­sa? Az erő­szak min­den­eset­re ki­néz be­lő­le.

A mű­sor a tel­jes sze­rep­lő­gár­da be­vo­nu­lá­sá­val ért vé­get. Sig­nor Du­ran­te is ott lép­ke­dett a sor­ban, mo­so­lyog­va, in­te­get­vén a kö­zön­ség­nek. A ze­ne­kar új­fent a Rá­kó­czi in­du­lót ját­szot­ta, a sá­tor las­san ki­ürült. És ek­kor jött újra a se­géd­sze­mély­zet. Rend­be kel­lett hoz­ni és el­ge­reb­lyéz­ni a po­ron­dot, fel­szed­ni a né­ző­so­rok kö­zül az el­do­bált pa­pír­sze­me­tet, fel kel­lett se­per­ni, a pony­va­sá­tor ol­dal­fa­lá­nak al­ját fel­húz­ni és ki­köt­ni, hogy a bel­ső te­ret sza­ba­don jár­ja a le­ve­gő – szó­val éj­fél is volt már, mire Hód vég­zett. Úgy jött el, hogy Hins­burg la­kó­ko­csi­ja felé ka­nya­ro­dott. A ko­csi ab­la­ka sö­tét volt. Aj­ta­ja zár­va.

Herr Gla­ser a má­so­dik nap es­té­jén azt mond­ta Hód­nak, hogy elé­ge­dett a mun­ká­já­val. És meg­kér­dez­te, hogy van-e le­he­tő­sé­ge és ked­ve, hogy a kö­vet­ke­ző vá­ros­ba, Veszp­rém­be is ve­lük tart­son.

A fő­had­nagy­nak ter­mé­sze­te­sen volt. Kö­szön­te a bi­zal­mat.

Hins­bur­gról ed­dig az ég adta egy­vi­lá­gon sem­mit sem si­ke­rült meg­tud­nia. Nap­pal vagy nem volt a sá­tor­vá­ros te­rü­le­tén, vagy ha igen, be­zár­kó­zott a la­kó­ko­csi­já­ba és csak az elő­adás­ra je­lent meg. Sen­ki­vel nem állt szó­ba, csak ép­pen a leg­szük­sé­ge­seb­bek ere­jé­ig. Még az sem si­ke­rült Hód­nak, hogy a la­kó­ko­csi bel­se­jé­be kuk­kant­son.

Azt vi­szont meg­tud­ta Herr Gla­ser­től, hogy az Eu­ró­pa Cir­kusz ta­vasz­tól őszig egy­foly­tá­ban jár­ja a kon­ti­nens or­szá­ga­it. Most köz­vet­le­nül Ju­go­szlá­vi­á­ból, Belg­rád­ból ér­kez­tek, az­előtt Olasz­or­szág­ban ven­dég­sze­re­pel­tek, Szi­cí­li­á­tól Mi­lá­nó­ig. Veszp­rém után Győr kö­vet­ke­zik – majd Auszt­ria, NSZK, Hol­lan­dia és Svéd­or­szág.

A pé­csi ven­dég­sze­rep­lés utol­só, har­ma­dik nap­ján Gla­ser úr azt mond­ta Hód­nak, hogy köz­vet­le­nül elő­adás után le­bont­ják a sá­tor­vá­rost, és még az éj­sza­ka át­vo­nul­nak Veszp­rém­be. Amennyi­ben Hód akar, va­la­me­lyik von­ta­tó­ban ve­lük me­het. Ha nem, ak­kor reg­gel tíz­re je­lent­kez­zék.

A fő­had­nagy ez utób­bit vél­te jobb­nak. A rend­őr­tisz­ti fő­is­ko­lán együtt járt egy Ne­mes­há­zi nevű fi­ú­val, an­nál la­kott ezen a há­rom na­pon, gon­dol­ta, illő egy-két üveg bor mel­lett el­kö­szön­ni tőle, és majd reg­gel ko­csi­val át­megy Veszp­rém­be.

A sá­tor le­bon­tá­sát fi­gyel­te, Sig­nor Du­ran­te ko­csi­já­tól nem messze. Az át­vál­to­zó­mű­vész még bent tar­tóz­ko­dott, mert égett a lám­pa. Az­tán sö­tét lett, és Hins­burg alak­ja meg­je­lent az aj­tó­ban. A zá­rat két­szer is rá­kat­tin­tot­ta s anél­kül, hogy tu­do­mást vett vol­na a sür­gő-for­gó mun­ká­sok­ról, a sze­mély­ko­csik­hoz tar­tott. Az egyik­be be­ült és in­dí­tott.

Hód ko­csi­ja egy ha­jí­tás­ra állt a cir­kusz­tól. Ter­mé­sze­te­sen ami­óta a se­géd­sze­mély­zet szá­mát sza­po­rí­tot­ta, gya­log járt, s nap­köz­ben is messzi­re el­ke­rül­te az au­tót.

De most fu­tó­lé­pés­ben ira­mo­dott a gép­hez. Hir­te­len öt­let­től in­dít­tat­va el­ha­tá­roz­ta: meg­né­zi, mer­re ve­zet Sig­nor Du­ran­te útja. Sze­ren­csé­re az nem si­e­tett, las­san ka­nya­ro­dott rá a fő­út­ra, Hód fu­tás köz­ben, és el­in­du­lás után is szem­mel tud­ta tar­ta­ni.

Az át­vál­to­zó­mű­vész ke­resz­tül­ment a vá­ro­son s a Me­csek irá­nyá­ba tar­tott, fel a hegy­nek. Egy ka­nyar után egy-két perc­re meg­állt, az­tán el­tért a Tettyé­nek. Vagy két ki­lo­mé­ter után a ko­csi egy ki­vi­lá­gí­tott épü­let előtt le­par­kolt. Raj­ta kí­vül vagy nyolc autó állt még a be­to­non. Sig­nor Du­ran­te ki­szállt és be­ment az ét­te­rem­be.

Hód las­san gör­dült a ház elé. Nem akart azon­nal utá­na­men­ni, he­lye­seb­ben egy­ál­ta­lán nem akart be­lép­ni a he­lyi­ség­be. Mind­össze arra volt kí­ván­csi: va­jon mit ke­res­het Hins­burg így éj­fél felé a Tettyén?

Meg­ke­rül­te a há­zat, s lát­ta, hogy az ab­la­ko­kon csak füg­göny van, amely nem áll­ja út­ját a te­kin­tet­nek.

Be­né­zett. Né­hány asz­tal­nál ül­tek, de Hins­burg nem volt se­hol. Újra vé­gig­pász­táz­ta a he­lyi­sé­get. És ak­kor ész­re­vett va­la­kit: egy zö­mök, fel­tű­nő­en vas­tag­nya­kú fér­fit. Szem­üve­get vi­selt, ba­juszt, és arc­ra egy­ál­ta­lán nem ha­son­lí­tott Sig­nor Du­ran­té­hoz.

Vi­szont aki vele szem­ben ült, régi is­me­rős: Fritz Kol­be volt.