17.
Bana Dénesnek reggelizés közben megint végig kellett hallgatnia anyósa szemrehányásait az elveszett kis kutya miatt. Most már nem idegesítette annyira, magában derűsen állapította meg: megszokta… Amikor megreggelizett, csak ennyit mondott:
– Valaki lopkodja a környéken a kutyákat. De ha megtalálom, letöröm a derekát.
Az anyósa készen állt a válasszal.
– Na, akkor örökké fog élni…
Az ezredes úgy tett, mintha nem hallotta volna a megjegyzést, de benn a hivatalában is ezt a mondatot ismételgette. Amikor a titkárnője behozta a postát, s a rögzített telefonüzeneteket, megkérdezte tőle:
– Mennyibe kerül ma egy kutya?
– Attól függ, ezredes elvtárs, hogy milyen? Egy bernáthegyi például tízezer forint…
– Nem ilyen nagy, mondjuk egy pekingi palota…
– Négyezer… Persze csak körülbelül. Az ezredes intett, hogy rendben, köszöni.
Elsőként a telefonüzeneteket nézte végig. A harmadik cédulán ez állt: „Az öltöny félig készen, de hamar be kell fejezni. Próba két órakor.”
– Na, szépen vagyunk! Ma sem lesz kutyakeresgélés… Beleszólt a diktafonba.
– Elvtársnő, fél óra múltán, tehát nyolc óra harmincötre kérem Pintér alezredes elvtársat… És jöjjön Beleznay elvtárs is… Továbbá értesítse az osztályvezetőket, hogy tizenhat órára készenlétet rendelek el. Végeztem.
Gyorsan átnézte a postát, leveleket írt alá, s máris villogott az asztali készüléke, a titkárnő jelezte, hogy mind a két elvtárs megérkezett.
– Jöjjenek!
– Ezredes elvtárs, jelentem – kezdte az ajtóban Pintér alezredes, de Bana nem hagyta befejezni.
– Gyertek, üljetek le. Szeretném, ha tájékoztatnátok a Roxyn-ügyről. Hód ugyanis jelentette, hogy akció készül. Kora délután találkozom vele, s nem akarok helytelen értékelést készíteni. S nyilván őt is fel kell világosítani a megfigyeléseinkről. Tessék, őrnagy elvtárs!
A felderítők osztályvezetője a magával hozott dossziéból kihúzott egy kockás lapot, az asztalra tette, egy pillanatra belenézett.
– Ezredes elvtárs – kezdte a jelentését –, megfigyelőink a következőket tapasztalták. Roxyn napokig inaktív volt, ám éjszakánként Sopron utcáin bolyongott. Parancsolja, hogy elmondjam az útvonalakat?
– Nem. Csak a lényeget kérem, de minden jelentés legyen értékelhető állapotban.
– Értettem. Tehát – folytatta Beleznay őrnagy – éjszaka sétálgatott Sopronban, láthatólag minden előzetes cél nélkül. Egyetlen visszatérő menetrend az volt, hogy a Szentháromság szobrot mindennap többször is körbejárta, mintha oda várt volna valami értesítést, de ő sem talált semmit, mert nem nyúlt sehová… Értelmetlennek látszottak ezek a séták, végül azonban megleltük az okát. Sajnos.
– Miért? Valami gikszer?
– Igen, ezredes elvtárs. Jelentem, hogy a negyedik ilyen sétáján a megfigyelőink már nem tulajdonítottak semmi jelentőséget az ügynek, s Roxyn ekkor elgyalogolt a kocsijához, s megugrott előlünk.
Bana ezredes lassan vörösödni kezdett. Látható volt, hogy mérges. De nem szólt.
– Végül Budán találtuk meg a kocsiját. Véletlenül. Az egyik intézet udvarára állította le. A portás hívta fel a kerületi kapitányságot, hogy egy külföldi autó parkol náluk, s valaki alszik benne. Úgy gondolta, hogy ellopták a kocsit… De mire odaértünk, Roxyn már eltűnt, csak az autó maradt ott. Átvizsgáltuk, de semmit sem találtunk. Viszont elhelyeztük benne a fület, amit Zimonyi alezredes elvtársék készítettek, s amit már nem zavar az a bizonyos készülék. Intézkedtem, hogy az egyik tisztünk várja Roxynt, ő lett a portás.
– Helyes – bólintott Bana. – Tovább.
– Roxynt kerestük egész délelőtt, de nem találtuk meg. Csak délután akadtunk a nyomára a szállodai ellenőrzéskor. A margitszigeti Nagyszállóban vett ki szobát. Estére azonban megtaláltuk őt személyesen is. Bácskai Ferenc megfigyelésére küldött elvtárs jelentette, hogy a Köztársaság téren beszállt a nyelvtanár kocsijába, s ő elvitte a saját lakására. Itt lényeges dolognak kellett történnie, mert a következők látogatták meg Bácskait: egy élelmiszercsomagot cipelő alak és a nemrég érkezett külföldi gazdasági küldöttség egyik tagja, aki tanácsadói minőségben szerepel a listán, a neve Ben Alhad. Az élelmiszeres férfi nem időzött, a tanácsadó úr pedig alig töltött tíz percet a lakásban.
– Sikerült valamit a beszélgetésből megtudni?
– Jelentem, semmit. A harmadik emeleten van a lakás…
– Jó. Ha nem, nem.
– Roxyn talán egy órát tartózkodott Bácskainál, utána elment a kocsijáért, a megfigyelőnk beszélgetésbe kezdett vele, de a jól alakuló és rögzített eszmecsere hirtelen véget ért. Többször is lehallgattam a tekercset, feltűnő, hogy az egyik pillanatról a másikra megváltozott Roxyn hangja, s utána azonnal el is hajtott. Valami segíti őket, mintha egy kis kutya lenne a zsebükben, amelyik szagáról felismeri az elhárítást. Ugyanilyen hirtelen változásról számolt be az elvtársnő is a Junóban történtekről írott jelentésében.
– Zimonyi elvtárs mit szólt? – kérdezte az ezredes. Pintér alezredes mosolyogva felelt.
– Azt mondta, hogy egy biztos: kutya nem lehet…
– Hacsak nem az anyósomé – nevetett Bana is. – De félre a tréfával. Csodaszer sem lehet. Ha van valami ilyen készülék, akkor… Beleznay elvtárs, mi történt még?
– Roxyn megállás nélkül hajtott a soproni szállóig. Egész hajnalig égett a villanya. Reggelije alatt átvizsgáltuk a szobát. Szokás szerint semmit sem találtunk. Viszont azt észleltük, hogy az ágya vetetlen maradt…
– Igen, ez a Hód jelentését erősíti meg… És mi van a másik madárral?
– Ha szabad előre levonnom a következtetést – folytatta Beleznay –, a görög barátunk Hód akciókészültsége ellen tanúskodik. Ő ugyanis Egerben tölti napjait egy német nővel, akinek a neve Annié Mohn.
– Jó neve van – jegyezte meg Pintér alezredes. – Mák…
– Tudunk a nőről valamit?
– Semmi különöset. Turista. Nem szerepel sehol, eddig nem is figyeltünk fel rá. Ha most kellene jellemeznem, azt mondanám neutrális…
– Mit csinálnak?
– Jelentem, jóformán ki sem jönnek a szobából. S ha mégis megjelennek, a görögünk úgy néz ki, mint egy nyúzott béka…
– Jó hasonlat – vetette közbe Bana –, éppen Egerben jó.
– Miért? – kérdezte Pintér alezredes.
– Egerben beszéltek rá, hogy egyek békacombot.
– Jó volt?
– Nem tudom – nevetett az ezredes. – Rántva volt, s úgy beborsoztam, hogy csak a bors ízét éreztem. így jártam a kagylóval is. Megettem egy nagy tállal, de csak a mustár csípős ízére emlékszem. De ez nem tartozik ide… Tehát az a jó ember talált egy jó nőt, s tesz az egész megbízásra, sőt ránk is.
Pintér alezredes felemelte a fejét, úgy jelezte, hogy valamit mondani szeretne.
– Nem szeretném túlkombinálni a dolgot, de az a tény, hogy a barátunk Egerben nászúton van, még nem szükségszerűen mond ellent Hód állításának. Sőt, ha elfogadjuk, hogy az a bizonyos Mák kisasszony teljesen neutrális, még az sem. Teszem azt, valamihez pont ilyen gyanútlan nőre van szükségük… Volt már ilyen a világtörténelemben, sőt a mi gyakorlatunkban is.
– Nem is egy – toldotta meg az ezredes. – Halljuk tovább.
– Megvizsgáltuk Bácskai Ferenc körülményeit is. A nyelvtanár valóban három vállalatnál bennfentes. És az is igaz, hogy ezek a vállalatok már évek óta nem tudnak nagyobb nyugati üzleteket kötni. Amíg Roxyn nem találkozott Bácskaival, kissé kétkedve fogadtuk, hogy valami köze lehet külföldi cégekhez vagy szervezetekhez. És van még egy momentum, ami még ma is rejtély.
– Mi az?
– Jelentem, ez az ember nagyon szegényesen él. Nem tudjuk, hová teszi a pénzt, amit kap a szolgálataiért. Külföldön tárolja? Utána néztünk, az elmúlt tíz évben nem járt külföldön. Útlevele nincs. Esetleg arra számít, hogy majd, ha sok pénze összegyűlik, akkor kimegy… Ez nem vág össze a természetével. Szereti a pénzt, s ami van, gyorsan elkölti különféle ínyencségekre, aztán heteken át a legegyszerűbben él… Betétkönyvet nem találtunk. Rejtély, hogy mit csinál a pénzével, kinek adja, hová dugja… Legjobb barátja Hétfalusi András, a napokban is találkoztak. Véleményünk szerint a Panexről tőle szerzi az értesüléseit… Hód kérésére beszéltünk az igazgatóval, elintéztük ezt a hidrogénügyet is. A harmadik emberünk, Sárosi Tamás szabadságra akart menni, kiutazni Berlinbe, éppen most, amikor a Szakkaro-2 dossziéja összeállt. Az igazgató itthon tartotta. Sárosinak most Keresztes Mária a titkárnője, s ez elég hasznos számunkra is.
– Tudjátok, mikor fogjuk ezt az ügyet tisztán látni? – kérdezte az ezredes. Nem kapott, s talán nem is várt választ. – Akkor, mikor megtudjuk, mién volt Bíró Adél táskájában a mi telefonszámunk… Ahhoz viszont tudnunk kellene, ki hívta telefonon Bíró Adélt a szerencsétlenség előtt. De majd kiderítjük azt is… És mit találtak a másik két vállalatnál?
– Jelentem, ott is vannak Hétfalusiak… Ez a Bácskai nagyon ügyesen választotta meg a barátait… Mindegyik válla latnál ott dolgozik egy-kettő közülük, ahol az üzleti ajánlatokat állítják össze a külföldi pályázatokra…
•Bana egy kis ideg töprengett, Beleznay őrnagy felé fordult, s halkan megjegyezte.
– Nagyon világosnak tűnik minden. Túlságosan is világosnak. Nem a saját elképzeléseinket akasztjuk ezekre az emberekre?
Pintér alezredes a fejével intett nemet.
– Úgy gondolod, hogy nem? – kérdezte az ezredes.
– Igen… Ez a Bácskai-féle vonal egyértelmű.
– És Roxyn?
– Szerintem ő a megbízókat képviseli… Anyagért jött, és talán fizet is. És ha nem haragszol, ezredes elvtárs, azt is megkockáztatom, hogy fél. A túlzott, százszoros biztosítása erre utal… Lehet, hogy akció kezdődik, de úgy gondolom, Roxyn nélkül. Sőt a görög nélkül is.
– Tehát a parádét Bácskai vezényli? Beleznay bólintott.
– Igen.
– És kik a partnerei? Pintér vállat vont.
– Lehet, hogy Hód erre válaszol majd.
– Ma délután négy órára – mondta az ezredes – készenlétet rendeltem el. Kettőkor találkozom Hóddal, s lehet, hogy szükség lesz az emberekre. Őrnagy elvtárs, a megfigyeléseket folytatni kell. Egerben is. – Kicsit később még hozzá is tette. – S nem ímmel-ámmal! Nehogy megismétlődjék a soproni eset.
– Ügyelni fogok, ezredes elvtárs – válaszolta Beleznay. Bana ezredes újabb cigarettára gyújtott, felállt az asztaltól, a többieknek intett, maradjanak ülve. Az ablakhoz sétált, néhány pillanatig a Dunát nézte. Egy szárnyas hajó igyekezett a Margitsziget felé.
– Roxynnak most két lakása van? – kérdezte, de nem fordult meg.
– Igen – válaszolt Beleznay –, még nem fizetett a Nagyszállóban.
– És azt tudjuk, hogy valójában kicsoda ez a Ben Alhad?
– Jelentem, csak azt tudjuk, hogy most kicsoda. Átnéztük a nyilvántartást, nincs nyoma.
– Valaki figyel rá?
– Igen. Amióta elhagyta Bácskai lakását.
– Helyes. Tizenhat órára kérek egy felsorolást, mit csinált, hol járt a Roxynnal történt találkozása óta… Remélem, dobbal, síppal és nádi hegedűvel kísérve figyelik? – kérdezte mosolyogva. – Nem szeretnék konfliktust! Nagyon óvatosan! Úgy, ahogyan egy very important personsnak, nagyon fontos személyiségnek kijár, például Bonnban… S nehogy valamelyik ügybuzgó munkatársunk parancs nélkül beletúrjon a holmijába! És kérek róla egy jó fényképet. Intézkedjék, őrnagy elvtárs!
– Értettem, ezredes elvtárs.
– Köszönöm, Beleznay elvtárs. Délután még hívatom. Viszontlátásra.
Az őrnagy katonás hátraarcot csinált, és kiment a szobából. Bana és Pintér hosszabb ideig elemezték Beleznay jelentését. Fontolgatták, hogy legkésőbb a hét végére le kellene tartóztatniuk a nyelvtanárt. Persze, ez attól is függ, mit mond majd délután Hód. És a bizonyítékoktól is. Mert eddig csak feltevéseik vannak…
Bana ezredes Mercedesében az Állami Kórház parkolójában várta Hódot. Az elhárítótiszt autóbusszal jött, bement a kórház egyik nagy üvegajtaján. Az ezredes még egy buszt megvárt, utána ő is kiszállt, s lassan elindult a kórház felé. Az előcsarnokban az irányítótáblát tanulmányozta, majd felliftezett a negyedik emeletre. Hód már a sebészet előtt ült egy padon, ő volt az egyedüli várakozó. Az ezredes intett, hogy maradjon ülve.
– Megkaptam az üzenetét, amint látja. Mi történt? Hód előrehajolt, s halkan beszámolt észleléseiről.
– Jelentem, hogy a hidrogén felkeltette a külföldi barátaink figyelmét. Bácskai, Roxyn és egy általam ismeretlen férfi, aki DT-s jelzésű Volkswagen gépkocsival közlekedik, Bácskainál találkoztak. A megbeszélés célja a hidrogéngyár eljárásának megszerzése volt. Az akcióra már ma éjszaka is sor kerülhet.
– Hol?
– A kutatóintézetben.
– Rendben. Várni fogjuk őket. Nem kérdezem az értesüléseinek forrását, de ha elintéztük ezeket az embereket, készüljön fel, be kell számolnia!
– Értettem, ezredes elvtárs.
– Hány emberre számíthatunk?
– Pontosan nem tudom… De legfeljebb négyre. Bana ezredes leült Hód mellé a padra.
– Remélem, maga nem lesz a négy között? Emlékeztetem, hogy megtiltottam a vagánykodást!
– Ezredes elvtárs, jelentem, én nem leszek a helyszínen…
– Helyes! Most részletezze, ha tudja, Bácskaiék tervét.
– Csak annyit tudok, hogy betörnek az intézetbe, s megkísérlik ellopni az általunk odakészített iratokat.
Az ezredes megszorította Hód karját.
– Nem hiszem, Hód. Ellopni nem akarják! Nekem az az érzésem, hogy mindent a helyén akarnak hagyni, s hogy ők ott jártak, annak még a nyomát is eltüntetik. Ők ezeket az iratokat lefényképezik, nem akarják elvinni. S nekünk ez a jó. Több időt töltenek olyan helyen, ami a bűnösségüket bizonyítja, s lehetővé teszi a közbelépésünket…
Hód nem szólt. Pedig mondhatta volna, hogy amikor a lopásról beszélt, ő is pontosan úgy gondolta…
– Azt nem tudja véletlenül, mit akar a görög barátunk Egerben?
– Hát Egerben van? – kérdezte vissza szinte örömmel Hód. – Nem tudtam. Csak azt, hogy Roxyn Miskolcra küldött érte valakit… Ezért nem találták…
– Ezek szerint én is mondhatok újságot magának. Viszont a megjegyzéseiből kitűnik, hogy görög barátunk terven felül vett ki szabadságot. Mit gondol, hagyjuk szórakozni?
Hód széttárta a karját.
– Elnézést kérek, ezredes elvtárs, de én jobban szerettem volna, ha részt vesz az akcióban… így nem csak a munka alól vonja ki magát…
– Igen… Végül is ő valóban nem csinált semmit. Bár… A tiszta, jó szándékát Roxyn nem fogja igazolni… Vagyis maradjon csak Egerben… Örülnünk kellene, hogy eggyel kevesebben vannak… Nehogy odatáviratozzon!
Hód elnevette magát.
– Jelentem, nem állt szándékomban.
– Na, na… Akkor ki lesz a negyedik?