17.

Bana Dé­nes­nek reg­ge­li­zés köz­ben megint vé­gig kel­lett hall­gat­nia anyó­sa szem­re­há­nyá­sa­it az el­ve­szett kis ku­tya mi­att. Most már nem ide­ge­sí­tet­te annyi­ra, ma­gá­ban de­rű­sen ál­la­pí­tot­ta meg: meg­szok­ta… Ami­kor meg­reg­ge­li­zett, csak ennyit mon­dott:

– Va­la­ki lop­kod­ja a kör­nyé­ken a ku­tyá­kat. De ha meg­ta­lá­lom, le­tö­röm a de­re­kát.

Az anyó­sa ké­szen állt a vá­lasszal.

– Na, ak­kor örök­ké fog élni…

Az ez­re­des úgy tett, mint­ha nem hal­lot­ta vol­na a meg­jegy­zést, de benn a hi­va­ta­lá­ban is ezt a mon­da­tot is­mé­tel­get­te. Ami­kor a tit­kár­nő­je be­hoz­ta a pos­tát, s a rög­zí­tett te­le­fon­üze­ne­te­ket, meg­kér­dez­te tőle:

– Mennyi­be ke­rül ma egy ku­tya?

– At­tól függ, ez­re­des elv­társ, hogy mi­lyen? Egy ber­nát­he­gyi pél­dá­ul tíz­ezer fo­rint…

– Nem ilyen nagy, mond­juk egy pe­kin­gi pa­lo­ta…

– Négy­ezer… Per­sze csak kö­rül­be­lül. Az ez­re­des in­tett, hogy rend­ben, kö­szö­ni.

El­ső­ként a te­le­fon­üze­ne­te­ket néz­te vé­gig. A har­ma­dik cé­du­lán ez állt: „Az öl­töny fé­lig ké­szen, de ha­mar be kell fe­jez­ni. Pró­ba két óra­kor.”

– Na, szé­pen va­gyunk! Ma sem lesz ku­tya­ke­res­gé­lés… Be­le­szólt a dik­ta­fon­ba.

– Elv­társ­nő, fél óra múl­tán, te­hát nyolc óra har­minc­öt­re ké­rem Pin­tér al­ez­re­des elv­tár­sat… És jöj­jön Be­lez­nay elv­társ is… To­váb­bá ér­te­sít­se az osz­tály­ve­ze­tő­ket, hogy ti­zen­hat órá­ra ké­szen­lé­tet ren­de­lek el. Vé­gez­tem.

Gyor­san át­néz­te a pos­tát, le­ve­le­ket írt alá, s már­is vil­lo­gott az asz­ta­li ké­szü­lé­ke, a tit­kár­nő je­lez­te, hogy mind a két elv­társ meg­ér­ke­zett.

– Jöj­je­nek!

– Ez­re­des elv­társ, je­len­tem – kezd­te az aj­tó­ban Pin­tér al­ez­re­des, de Bana nem hagy­ta be­fe­jez­ni.

– Gyer­tek, ül­je­tek le. Sze­ret­ném, ha tá­jé­koz­tat­ná­tok a Roxyn-ügy­ről. Hód ugyan­is je­len­tet­te, hogy ak­ció ké­szül. Kora dél­után ta­lál­ko­zom vele, s nem aka­rok hely­te­len ér­té­ke­lést ké­szí­te­ni. S nyil­ván őt is fel kell vi­lá­go­sí­ta­ni a meg­fi­gye­lé­se­ink­ről. Tes­sék, őr­nagy elv­társ!

A fel­de­rí­tők osz­tály­ve­ze­tő­je a ma­gá­val ho­zott dosszi­é­ból ki­hú­zott egy koc­kás la­pot, az asz­tal­ra tet­te, egy pil­la­nat­ra be­le­né­zett.

– Ez­re­des elv­társ – kezd­te a je­len­té­sét –, meg­fi­gye­lő­ink a kö­vet­ke­ző­ket ta­pasz­tal­ták. Roxyn na­po­kig in­ak­tív volt, ám éj­sza­kán­ként Sop­ron ut­cá­in bo­lyon­gott. Pa­ran­csol­ja, hogy el­mond­jam az út­vo­na­la­kat?

– Nem. Csak a lé­nye­get ké­rem, de min­den je­len­tés le­gyen ér­té­kel­he­tő ál­la­pot­ban.

– Ér­tet­tem. Te­hát – foly­tat­ta Be­lez­nay őr­nagy – éj­sza­ka sé­tál­ga­tott Sop­ron­ban, lát­ha­tó­lag min­den elő­ze­tes cél nél­kül. Egyet­len vissza­té­rő me­net­rend az volt, hogy a Szent­há­rom­ság szob­rot min­den­nap több­ször is kör­be­jár­ta, mint­ha oda várt vol­na va­la­mi ér­te­sí­tést, de ő sem ta­lált sem­mit, mert nem nyúlt se­ho­vá… Ér­tel­met­len­nek lát­szot­tak ezek a sé­ták, vé­gül azon­ban meg­lel­tük az okát. Saj­nos.

– Mi­ért? Va­la­mi gik­szer?

– Igen, ez­re­des elv­társ. Je­len­tem, hogy a ne­gye­dik ilyen sé­tá­ján a meg­fi­gye­lő­ink már nem tu­laj­do­ní­tot­tak sem­mi je­len­tő­sé­get az ügy­nek, s Roxyn ek­kor el­gya­lo­golt a ko­csi­já­hoz, s meg­ug­rott elő­lünk.

Bana ez­re­des las­san vö­rö­söd­ni kez­dett. Lát­ha­tó volt, hogy mér­ges. De nem szólt.

– Vé­gül Bu­dán ta­lál­tuk meg a ko­csi­ját. Vé­let­le­nül. Az egyik in­té­zet ud­va­rá­ra ál­lí­tot­ta le. A por­tás hív­ta fel a ke­rü­le­ti ka­pi­tány­sá­got, hogy egy kül­föl­di autó par­kol ná­luk, s va­la­ki al­szik ben­ne. Úgy gon­dol­ta, hogy el­lop­ták a ko­csit… De mire oda­ér­tünk, Roxyn már el­tűnt, csak az autó ma­radt ott. Át­vizs­gál­tuk, de sem­mit sem ta­lál­tunk. Vi­szont el­he­lyez­tük ben­ne a fü­let, amit Zi­mo­nyi al­ez­re­des elv­tár­sék ké­szí­tet­tek, s amit már nem za­var az a bi­zo­nyos ké­szü­lék. In­téz­ked­tem, hogy az egyik tisz­tünk vár­ja Roxynt, ő lett a por­tás.

– He­lyes – bó­lin­tott Bana. – To­vább.

– Roxynt ke­res­tük egész dél­előtt, de nem ta­lál­tuk meg. Csak dél­után akad­tunk a nyo­má­ra a szál­lo­dai el­len­őr­zés­kor. A mar­git­szi­ge­ti Nagy­szál­ló­ban vett ki szo­bát. Es­té­re azon­ban meg­ta­lál­tuk őt sze­mé­lye­sen is. Bács­kai Fe­renc meg­fi­gye­lé­sé­re kül­dött elv­társ je­len­tet­te, hogy a Köz­tár­sa­ság té­ren be­szállt a nyelv­ta­nár ko­csi­já­ba, s ő el­vit­te a sa­ját la­ká­sá­ra. Itt lé­nye­ges do­log­nak kel­lett tör­tén­nie, mert a kö­vet­ke­zők lá­to­gat­ták meg Bács­ka­it: egy élel­mi­szer­cso­ma­got ci­pe­lő alak és a nem­rég ér­ke­zett kül­föl­di gaz­da­sá­gi kül­dött­ség egyik tag­ja, aki ta­nács­adói mi­nő­ség­ben sze­re­pel a lis­tán, a neve Ben Al­had. Az élel­mi­sze­res fér­fi nem idő­zött, a ta­nács­adó úr pe­dig alig töl­tött tíz per­cet a la­kás­ban.

– Si­ke­rült va­la­mit a be­szél­ge­tés­ből meg­tud­ni?

– Je­len­tem, sem­mit. A har­ma­dik eme­le­ten van a la­kás…

– Jó. Ha nem, nem.

– Roxyn ta­lán egy órát tar­tóz­ko­dott Bács­ka­i­nál, utá­na el­ment a ko­csi­já­ért, a meg­fi­gye­lőnk be­szél­ge­tés­be kez­dett vele, de a jól ala­ku­ló és rög­zí­tett esz­me­cse­re hir­te­len vé­get ért. Több­ször is le­hall­gat­tam a te­ker­cset, fel­tű­nő, hogy az egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra meg­vál­to­zott Roxyn hang­ja, s utá­na azon­nal el is haj­tott. Va­la­mi se­gí­ti őket, mint­ha egy kis ku­tya len­ne a zse­bük­ben, ame­lyik sza­gá­ról fel­is­me­ri az el­há­rí­tást. Ugyan­ilyen hir­te­len vál­to­zás­ról szá­molt be az elv­társ­nő is a Ju­nó­ban tör­tén­tek­ről írott je­len­té­sé­ben.

– Zi­mo­nyi elv­társ mit szólt? – kér­dez­te az ez­re­des. Pin­tér al­ez­re­des mo­so­lyog­va fe­lelt.

– Azt mond­ta, hogy egy biz­tos: ku­tya nem le­het…

– Ha­csak nem az anyó­so­mé – ne­ve­tett Bana is. – De fél­re a tré­fá­val. Cso­da­szer sem le­het. Ha van va­la­mi ilyen ké­szü­lék, ak­kor… Be­lez­nay elv­társ, mi tör­tént még?

– Roxyn meg­ál­lás nél­kül haj­tott a sop­ro­ni szál­ló­ig. Egész haj­na­lig égett a vil­la­nya. Reg­ge­li­je alatt át­vizs­gál­tuk a szo­bát. Szo­kás sze­rint sem­mit sem ta­lál­tunk. Vi­szont azt ész­lel­tük, hogy az ágya ve­tet­len ma­radt…

– Igen, ez a Hód je­len­té­sét erő­sí­ti meg… És mi van a má­sik ma­dár­ral?

– Ha sza­bad elő­re le­von­nom a kö­vet­kez­te­tést – foly­tat­ta Be­lez­nay –, a gö­rög ba­rá­tunk Hód ak­ció­ké­sz­ült­sé­ge el­len ta­nús­ko­dik. Ő ugyan­is Eger­ben töl­ti nap­ja­it egy né­met nő­vel, aki­nek a neve An­nié Mohn.

– Jó neve van – je­gyez­te meg Pin­tér al­ez­re­des. – Mák…

– Tu­dunk a nő­ről va­la­mit?

– Sem­mi kü­lö­nö­set. Tu­ris­ta. Nem sze­re­pel se­hol, ed­dig nem is fi­gyel­tünk fel rá. Ha most kel­le­ne jel­le­mez­nem, azt mon­da­nám ne­ut­rá­lis…

– Mit csi­nál­nak?

– Je­len­tem, jó­for­mán ki sem jön­nek a szo­bá­ból. S ha még­is meg­je­len­nek, a gö­rö­günk úgy néz ki, mint egy nyú­zott béka…

– Jó ha­son­lat – ve­tet­te köz­be Bana –, ép­pen Eger­ben jó.

– Mi­ért? – kér­dez­te Pin­tér al­ez­re­des.

– Eger­ben be­szél­tek rá, hogy egyek bé­ka­com­bot.

– Jó volt?

– Nem tu­dom – ne­ve­tett az ez­re­des. – Ránt­va volt, s úgy be­bor­soz­tam, hogy csak a bors ízét érez­tem. így jár­tam a kagy­ló­val is. Meg­et­tem egy nagy tál­lal, de csak a mus­tár csí­pős ízé­re em­lék­szem. De ez nem tar­to­zik ide… Te­hát az a jó em­ber ta­lált egy jó nőt, s tesz az egész meg­bí­zás­ra, sőt ránk is.

Pin­tér al­ez­re­des fel­emel­te a fe­jét, úgy je­lez­te, hogy va­la­mit mon­da­ni sze­ret­ne.

– Nem sze­ret­ném túl­kom­bi­nál­ni a dol­got, de az a tény, hogy a ba­rá­tunk Eger­ben nász­úton van, még nem szük­ség­sze­rű­en mond el­lent Hód ál­lí­tá­sá­nak. Sőt, ha el­fo­gad­juk, hogy az a bi­zo­nyos Mák kis­asszony tel­je­sen ne­ut­rá­lis, még az sem. Te­szem azt, va­la­mi­hez pont ilyen gya­nút­lan nőre van szük­sé­gük… Volt már ilyen a vi­lág­tör­té­ne­lem­ben, sőt a mi gya­kor­la­tunk­ban is.

– Nem is egy – tol­dot­ta meg az ez­re­des. – Hall­juk to­vább.

– Meg­vizs­gál­tuk Bács­kai Fe­renc kö­rül­mé­nye­it is. A nyelv­ta­nár va­ló­ban há­rom vál­la­lat­nál benn­fen­tes. És az is igaz, hogy ezek a vál­la­la­tok már évek óta nem tud­nak na­gyobb nyu­ga­ti üz­le­te­ket köt­ni. Amíg Roxyn nem ta­lál­ko­zott Bács­ka­i­val, kis­sé két­ked­ve fo­gad­tuk, hogy va­la­mi köze le­het kül­föl­di cé­gek­hez vagy szer­ve­ze­tek­hez. És van még egy mo­men­tum, ami még ma is rej­tély.

– Mi az?

– Je­len­tem, ez az em­ber na­gyon sze­gé­nye­sen él. Nem tud­juk, hová te­szi a pénzt, amit kap a szol­gá­la­ta­i­ért. Kül­föl­dön tá­rol­ja? Utá­na néz­tünk, az el­múlt tíz év­ben nem járt kül­föl­dön. Út­le­ve­le nincs. Eset­leg arra szá­mít, hogy majd, ha sok pén­ze össze­gyű­lik, ak­kor ki­megy… Ez nem vág össze a ter­mé­sze­té­vel. Sze­re­ti a pénzt, s ami van, gyor­san el­köl­ti kü­lön­fé­le ínyenc­sé­gek­re, az­tán he­te­ken át a leg­egy­sze­rűb­ben él… Be­tét­köny­vet nem ta­lál­tunk. Rej­tély, hogy mit csi­nál a pén­zé­vel, ki­nek adja, hová dug­ja… Leg­jobb ba­rát­ja Hét­fa­lu­si And­rás, a na­pok­ban is ta­lál­koz­tak. Vé­le­mé­nyünk sze­rint a Pa­nex­ről tőle szer­zi az ér­te­sü­lé­se­it… Hód ké­ré­sé­re be­szél­tünk az igaz­ga­tó­val, el­in­téz­tük ezt a hid­ro­gén­ügyet is. A har­ma­dik em­be­rünk, Sá­ro­si Ta­más sza­bad­ság­ra akart men­ni, ki­utaz­ni Ber­lin­be, ép­pen most, ami­kor a Szak­ka­ro-2 dosszi­é­ja össze­állt. Az igaz­ga­tó itt­hon tar­tot­ta. Sá­ros­i­nak most Ke­resz­tes Má­ria a tit­kár­nő­je, s ez elég hasz­nos szá­munk­ra is.

– Tud­já­tok, mi­kor fog­juk ezt az ügyet tisz­tán lát­ni? – kér­dez­te az ez­re­des. Nem ka­pott, s ta­lán nem is várt vá­laszt. – Ak­kor, mi­kor meg­tud­juk, mién volt Bíró Adél tás­ká­já­ban a mi te­le­fon­szá­munk… Ah­hoz vi­szont tud­nunk kel­le­ne, ki hív­ta te­le­fo­non Bíró Adélt a sze­ren­csét­len­ség előtt. De majd ki­de­rít­jük azt is… És mit ta­lál­tak a má­sik két vál­la­lat­nál?

– Je­len­tem, ott is van­nak Hét­fa­lu­si­ak… Ez a Bács­kai na­gyon ügye­sen vá­lasz­tot­ta meg a ba­rá­ta­it… Mind­egyik vál­la lat­nál ott dol­go­zik egy-ket­tő kö­zü­lük, ahol az üz­le­ti aján­la­to­kat ál­lít­ják össze a kül­föl­di pá­lyá­za­tok­ra…

•Bana egy kis ideg töp­ren­gett, Be­lez­nay őr­nagy felé for­dult, s hal­kan meg­je­gyez­te.

– Na­gyon vi­lá­gos­nak tű­nik min­den. Túl­sá­go­san is vi­lá­gos­nak. Nem a sa­ját el­kép­ze­lé­se­in­ket akaszt­juk ezek­re az em­be­rek­re?

Pin­tér al­ez­re­des a fe­jé­vel in­tett ne­met.

– Úgy gon­do­lod, hogy nem? – kér­dez­te az ez­re­des.

– Igen… Ez a Bács­kai-féle vo­nal egy­ér­tel­mű.

– És Roxyn?

– Sze­rin­tem ő a meg­bí­zó­kat kép­vi­se­li… Anya­gért jött, és ta­lán fi­zet is. És ha nem ha­rag­szol, ez­re­des elv­társ, azt is meg­koc­káz­ta­tom, hogy fél. A túl­zott, száz­szo­ros biz­to­sí­tá­sa erre utal… Le­het, hogy ak­ció kez­dő­dik, de úgy gon­do­lom, Roxyn nél­kül. Sőt a gö­rög nél­kül is.

– Te­hát a pa­rá­dét Bács­kai ve­zény­li? Be­lez­nay bó­lin­tott.

– Igen.

– És kik a part­ne­rei? Pin­tér vál­lat vont.

– Le­het, hogy Hód erre vá­la­szol majd.

– Ma dél­után négy órá­ra – mond­ta az ez­re­des – ké­szen­lé­tet ren­del­tem el. Ket­tő­kor ta­lál­ko­zom Hód­dal, s le­het, hogy szük­ség lesz az em­be­rek­re. Őr­nagy elv­társ, a meg­fi­gye­lé­se­ket foly­tat­ni kell. Eger­ben is. – Ki­csit ké­sőbb még hoz­zá is tet­te. – S nem ím­mel-ám­mal! Ne­hogy meg­is­mét­lőd­jék a sop­ro­ni eset.

– Ügyel­ni fo­gok, ez­re­des elv­társ – vá­la­szol­ta Be­lez­nay. Bana ez­re­des újabb ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, fel­állt az asz­tal­tól, a töb­bi­ek­nek in­tett, ma­rad­ja­nak ülve. Az ab­lak­hoz sé­tált, né­hány pil­la­na­tig a Du­nát néz­te. Egy szár­nyas hajó igye­ke­zett a Mar­git­szi­get felé.

– Roxyn­nak most két la­ká­sa van? – kér­dez­te, de nem for­dult meg.

– Igen – vá­la­szolt Be­lez­nay –, még nem fi­ze­tett a Nagy­szál­ló­ban.

– És azt tud­juk, hogy va­ló­já­ban ki­cso­da ez a Ben Al­had?

– Je­len­tem, csak azt tud­juk, hogy most ki­cso­da. Át­néz­tük a nyil­ván­tar­tást, nincs nyo­ma.

– Va­la­ki fi­gyel rá?

– Igen. Ami­óta el­hagy­ta Bács­kai la­ká­sát.

– He­lyes. Ti­zen­hat órá­ra ké­rek egy fel­so­ro­lást, mit csi­nált, hol járt a Roxyn­nal tör­tént ta­lál­ko­zá­sa óta… Re­mé­lem, dob­bal, síp­pal és nádi he­ge­dű­vel kí­sér­ve fi­gye­lik? – kér­dez­te mo­so­lyog­va. – Nem sze­ret­nék konf­lik­tust! Na­gyon óva­to­san! Úgy, aho­gyan egy very im­por­tant per­sons­nak, na­gyon fon­tos sze­mé­lyi­ség­nek ki­jár, pél­dá­ul Bonn­ban… S ne­hogy va­la­me­lyik ügy­buz­gó mun­ka­tár­sunk pa­rancs nél­kül be­le­túr­jon a hol­mi­já­ba! És ké­rek róla egy jó fény­ké­pet. In­téz­ked­jék, őr­nagy elv­társ!

– Ér­tet­tem, ez­re­des elv­társ.

– Kö­szö­nöm, Be­lez­nay elv­társ. Dél­után még hí­va­tom. Vi­szont­lá­tás­ra.

Az őr­nagy ka­to­nás hát­ra­ar­cot csi­nált, és ki­ment a szo­bá­ból. Bana és Pin­tér hosszabb ide­ig ele­mez­ték Be­lez­nay je­len­té­sét. Fon­tol­gat­ták, hogy leg­ké­sőbb a hét vé­gé­re le kel­le­ne tar­tóz­tat­ni­uk a nyelv­ta­nárt. Per­sze, ez at­tól is függ, mit mond majd dél­után Hód. És a bi­zo­nyí­té­kok­tól is. Mert ed­dig csak fel­te­vé­se­ik van­nak…

Bana ez­re­des Mer­ce­de­sé­ben az Ál­la­mi Kór­ház par­ko­ló­já­ban vár­ta Hó­dot. Az el­há­rí­tó­tiszt au­tó­busszal jött, be­ment a kór­ház egyik nagy üveg­aj­ta­ján. Az ez­re­des még egy buszt meg­várt, utá­na ő is ki­szállt, s las­san el­in­dult a kór­ház felé. Az elő­csar­nok­ban az irá­nyí­tó­táb­lát ta­nul­má­nyoz­ta, majd fel­lif­te­zett a ne­gye­dik eme­let­re. Hód már a se­bé­szet előtt ült egy pa­don, ő volt az egye­dü­li vá­ra­ko­zó. Az ez­re­des in­tett, hogy ma­rad­jon ülve.

– Meg­kap­tam az üze­ne­tét, amint lát­ja. Mi tör­tént? Hód elő­re­ha­jolt, s hal­kan be­szá­molt ész­le­lé­se­i­ről.

– Je­len­tem, hogy a hid­ro­gén fel­kel­tet­te a kül­föl­di ba­rá­ta­ink fi­gyel­mét. Bács­kai, Roxyn és egy ál­ta­lam is­me­ret­len fér­fi, aki DT-s jel­zé­sű Volks­wa­gen gép­ko­csi­val köz­le­ke­dik, Bács­ka­i­nál ta­lál­koz­tak. A meg­be­szé­lés cél­ja a hid­ro­gén­gyár el­já­rá­sá­nak meg­szer­zé­se volt. Az ak­ci­ó­ra már ma éj­sza­ka is sor ke­rül­het.

– Hol?

– A ku­ta­tó­in­té­zet­ben.

– Rend­ben. Vár­ni fog­juk őket. Nem kér­de­zem az ér­te­sü­lé­se­i­nek for­rá­sát, de ha el­in­téz­tük eze­ket az em­be­re­ket, ké­szül­jön fel, be kell szá­mol­nia!

– Ér­tet­tem, ez­re­des elv­társ.

– Hány em­ber­re szá­mít­ha­tunk?

– Pon­to­san nem tu­dom… De leg­fel­jebb négy­re. Bana ez­re­des le­ült Hód mel­lé a pad­ra.

– Re­mé­lem, maga nem lesz a négy kö­zött? Em­lé­kez­te­tem, hogy meg­til­tot­tam a va­gány­ko­dást!

– Ez­re­des elv­társ, je­len­tem, én nem le­szek a hely­szí­nen…

– He­lyes! Most rész­le­tez­ze, ha tud­ja, Bács­ka­i­ék ter­vét.

– Csak annyit tu­dok, hogy be­tör­nek az in­té­zet­be, s meg­kí­sér­lik el­lop­ni az ál­ta­lunk oda­ké­szí­tett ira­to­kat.

Az ez­re­des meg­szo­rí­tot­ta Hód kar­ját.

– Nem hi­szem, Hód. El­lop­ni nem akar­ják! Ne­kem az az ér­zé­sem, hogy min­dent a he­lyén akar­nak hagy­ni, s hogy ők ott jár­tak, an­nak még a nyo­mát is el­tün­te­tik. Ők eze­ket az ira­to­kat le­fény­ké­pe­zik, nem akar­ják el­vin­ni. S ne­künk ez a jó. Több időt töl­te­nek olyan he­lyen, ami a bű­nös­sé­gü­ket bi­zo­nyít­ja, s le­he­tő­vé te­szi a köz­be­lé­pé­sün­ket…

Hód nem szólt. Pe­dig mond­hat­ta vol­na, hogy ami­kor a lo­pás­ról be­szélt, ő is pon­to­san úgy gon­dol­ta…

– Azt nem tud­ja vé­let­le­nül, mit akar a gö­rög ba­rá­tunk Eger­ben?

– Hát Eger­ben van? – kér­dez­te vissza szin­te öröm­mel Hód. – Nem tud­tam. Csak azt, hogy Roxyn Mis­kolc­ra kül­dött érte va­la­kit… Ezért nem ta­lál­ták…

– Ezek sze­rint én is mond­ha­tok új­sá­got ma­gá­nak. Vi­szont a meg­jegy­zé­se­i­ből ki­tű­nik, hogy gö­rög ba­rá­tunk ter­ven felül vett ki sza­bad­sá­got. Mit gon­dol, hagy­juk szó­ra­koz­ni?

Hód szét­tár­ta a kar­ját.

– El­né­zést ké­rek, ez­re­des elv­társ, de én job­ban sze­ret­tem vol­na, ha részt vesz az ak­ci­ó­ban… így nem csak a mun­ka alól von­ja ki ma­gát…

– Igen… Vé­gül is ő va­ló­ban nem csi­nált sem­mit. Bár… A tisz­ta, jó szán­dé­kát Roxyn nem fog­ja iga­zol­ni… Vagy­is ma­rad­jon csak Eger­ben… Örül­nünk kel­le­ne, hogy eggyel ke­ve­seb­ben van­nak… Ne­hogy oda­táv­ira­toz­zon!

Hód el­ne­vet­te ma­gát.

– Je­len­tem, nem állt szán­dé­kom­ban.

– Na, na… Ak­kor ki lesz a ne­gye­dik?