3.
Bana Dénes ezredes, az elhárítás vezetője nyugtalanul sétált hivatali szobájában. Olykor megállt, mélyet szívott cigarettájából, és gondterhelten nézett maga elé.
A szélesre tárt ablakokon rezzenéstelenül lógtak a függönyök, alig lehetett érezni a reggel hűvösségét. A város a korai napsütésben fürdött.
Nyílt az ajtó, köpcös termetű, bajuszos férfi állt a küszöbön.
– Ezredes elvtárs, jelentkezem – mondta.
Pintér Béla alezredes az elhárítás vezérkarához tartozott. Egy igen felelős osztályt vezetett.
Bana kezet rázott beosztottjával, majd órájára nézett.
– Mindjárt hét óra, hol vannak a többiek? – kérdezte. Erre az időre hívta össze az osztályvezetőket.
– Gáborral már találkoztam a folyosón – mondta Pintér.
Végszóra belépett a szobába Beleznay Gábor őrnagy, a nyomában Zimonyi alezredessel, aki a technikai osztályt vezette. Mindketten jelentkeztek.
Az üdvözlést követően az ezredes a fotelokra mutatott.
– Foglaljatok helyet. Vessétek le a zakót… Ebben a döglesztő melegben legjobb, ha minél hamarabb befejezzük a megbeszélésünket… Rágyújthattok.
Körülülték a dohányzóasztalt, és Zimonyi kivételével rágyújtottak.
Bana felütötte a kezében levő vékony dossziét.
– Gábor, te ismered ezt az ügyet, hiszen az embereid ebben dolgoztak már – fordult Beleznayhoz. – Nos, erről az ügyről lesz szó… Valamit tennünk kell, mégpedig sürgősen. Habozásra nincs idő, mert az események hulláma átcsaphat a fejünk felett.
A sovány termetű őrnagy már tegnap délután sejtette, hogy az általa vezetett felderítő osztály egyik munkája kerül majd terítékre a kora reggeli megbeszélésen. Ugyanis az elhárítófőnök minden anyagot magához kért, ami ezzel kapcsolatos volt.
Még az elmúlt év végén történt, hogy az Általános Mechanikai Szövetkezet egy mérnöki csoportja hosszú munkával kísérletet tett a nyugatról vásárolt licenc alapján gyártott komputer fejlesztésére. Az erőfeszítéseket tavaszra siker koronázta. A gép memóriaagyának nevezett berendezést továbbfejlesztették, sőt a működését teljesen új alapokra helyezték. Mindez természetesen nem folyt titokban, és a siker igen nagy érdeklődést keltett tudományos körökben. Több nyugati cégtől levelek érkeztek, sőt megbízottaik személyesen is jelentkeztek, hogy az esetleges vásárlásról tárgyaljanak. A szövetkezet és a felső szervek azonban hétpecsétes titokként őrködtek a tervek felett.
Az elhárítás tisztában volt azzal, hogy egyes nyugati kémszervezetek kísérletet tesznek a tervek illegális úton történő megszerzésére. Ezzel kapcsolatban jelzéseket is kaptak. A szándék meghiúsítására már korábban egy sor megelőző intézkedést tettek, és éberen figyeltek minden gyanúra utaló tényre, eseményre.
Az ezredes, miután ismertette a tényeket, felemelte tekintetét a dossziéból.
– Számításainkból nem hagytuk ki a véletlen eseményeket sem – mondta, és hangjában aggodalom csengett. – De arra nem gondoltunk, hogy egy váratlan gyilkossággal kell szembenéznünk… Egy olyan rafináltan elkövetett gyilkossággal, amelynek öngyilkosság látszatát kellett keltenie.
A többiek döbbenten néztek. Elsőnek Beleznay tért magához.
– Jelentem, nincs tudomásom semmiféle gyilkosságról, amely közvetve vagy közvetlenül érintené feladatainkat – mondta.
– Tegnap késő délutánig nekem sem volt erről tudomásom – jegyezte meg Bana.
– Ki az áldozat?
– Pula Ildikó…
Az őrnagy végigpergette emlékezetében az ismerős neveket.
– Egy fiatal lány. A Gellért-hegyen lakik, egyedül él. A szövetkezetnél dolgozott mint önálló levelező. Perfekt angol-német nyelvtudás – sorolta. – Egy hete bejelentette, hogy állást változtat. A szövetkezet elnöke nem akarta elengedni, mert igen jó munkaerőnek tartotta, de végül is hozzájárult a kilépéshez.
– Tehát, ismered?
– Személyesen nem – rázta fejét az őrnagy. – Csak az anyagokból.
Az ezredes újabb cigarettára gyújtott.
– Megölték – mondta.
– Ki ölte meg?
– Azt én is szeretném tudni… A lakásában fedezték fel. Felakasztva lógott a konyhában. Az első pillanatban minden az önkezűségre utalt, de a rendőri bizottság alapos munkát végzett… Egy parányi hibát elkövetett a tettes.
– Éspedig? – érdeklődött Zimonyi alezredes.
– Elszámította magát… Mindössze három centivel magasabbra akasztotta fel a lányt… Ugyanis kiderült, hogy a lány nem állhatott fel a sámlira és nem dughatta a fejét önszántából a szögön lógó hurokba. Egyszerűen azért, mert nem érte el. Pontosan lemértek a rendőrök mindent. A lány, ha a sámlira áll, a megkötött hurok alsó széle a homlokáig ér. Még ha lábujjhegyre áll, akkor sem képes a hurokba dugni a fejét.
– Milyen eredménnyel zárult a boncolás?
Az ezredes egy jelentést vett elő a dossziéból, és átadta a technikai osztály vezetőjének. Amaz végigfutott a sorokon.
– Ebből nem derül ki különösebb – adta vissza a jelentést. – A halál oka nyelvcsonttörés, és a szokott diagnózis. Ennyi az egész. Külsérelmi nyom nincs, csupán az akasztási barázda a nyakon.
Az elhárítófőnököt elsősorban az érdekelte, hogy az elhalt lány, munkakörénél fogva, vajon milyen adatok birtokába juthatott a szövetkezetnél. Egyáltalán módjában állt-e bizonyos értesüléseket szerezni a mérnökcsoport munkájáról. Ha igen, azok milyen mértékűek lehettek?
Beleznay őrnagy már tudta, hogy véleményével olajat fog önteni a tűzre, de kertelés nélkül kifejtette álláspontját:
– Pula Ildikó teljesen egyedül végezte a szövetkezet angol-német nyelvű levelezést. Rendszeresen különféle szakmai fordításokat végzett nyugati tudományos folyóiratokból. Állandó tolmácsként is közreműködött. Munkájánál fogva állandóan betekinthetett a mérnökcsoport munkájába, a kísérletekbe.
Az ezredes tehetetlenül széttárta a kezét.
– Eszerint mindent megtudhatott, amit csak akart – mondta kesernyésen.
– Sőt, meg is szerezhetett – állapította meg az őrnagy.
– Az egész tervdokumentációt?
– Az egészet…
Az ezredes kelletlenül moccant a fotelban.
– Utal arra valami, hogy ez a lány kémkedett volna? – kérdezte.
– Ha ennek a legcsekélyebb gyanúját észleljük, már ellenintézkedést tettünk volna. A kémkedésére semmi sem utalt… Bár sok külföldivel tárgyalt, személyes kapcsolatot egyikkel sem létesített, pedig erre módja lett volna. Csak addig volt mindig a külföldiekkel, míg munkája megkövetelte. A kísérletek iránt nem mutatott feltűnő érdeklődést. A mérnökcsoportnak csak akkor segített, amikor azok ezt igényelték, és csak abban, amit kívántak tőle. Tudomásunk volt arról, hogy az egyik mérnök megpróbált udvarolni neki, de finoman visszautasította a közeledést… Márpedig…
Az ezredes egy kézmozdulattal félbeszakította beosztottját.
– Nem volt szüksége bizalmasra, enélkül is hozzájuthatott a tervekhez – mondta. – Igaz, ez is csak feltételezés a részemről.
– Tényekről nem tudunk.
– Egyetlen tény van csupán: a lányt megölték… És egy sor rejtély. Vajon miért törekedett a tettes az önkezűség látszatára? Talán azért, hogy kilétét ne kutassuk és ne derüljön fény rá?… Nem hiszem, hogy csupán ez a cél vezérelte. Inkább az, hogy ne keltse fel a gyanúnkat, mármint az elhárítást. Tudta, milyen a lány munkaköre. Sejtette, figyelemmel kísérjük a szövetkezetnél folyó kísérleteket. Ha már most kiderül, hogy a kísérletekhez közelállók közül valaki gyilkosságnak esik áldozatul, az lendületbe hozza az egész elhárítást… És a tettes ezt akarta elkerülni. Ezért a megtévesztés, a gyilkosság leplezésére irányuló törekvés… Persze, mindez csak részkérdés – folytatta az ezredes. – Egy másik nagyon fontos dolog, hogy miért kellett meghalnia a lánynak. Meg kell találnunk a gyilkosság okát, amiért az ismeretlen tettes végzett a lánnyal… Igen, ez a legfontosabb dolog a részünkre. Meg kell továbbá találnunk azt a körülményt, amely a lány kémtevékenységére utal.
Több feltételezést megtárgyaltak. Egyöntetű volt a vélemény, hogy késedelem nélkül tisztázni kell a körülményeket. Egyetértettek abban is, hogy a legnagyobb titokban kell munkájukat végezni. Kifelé természetesen, hivatalosan fenntartják az öngyilkosság látszatát.
– Higgye azt a tettes, hogy minden az elképzelésének megfelelően sikerült – mondta az ezredes.
– Ezek szerint minden nyílt nyomozás, hivatalos érdeklődés az elhalt környezetében mellőzve? – kérdezte Pintér.
Bana bólintott.
– Meggyőződésem, hogy a tettes árgus szemmel figyeli azokat a vonalakat, ahol ellenőrizheti szándékának sikerét vagy bukását – vélekedett.
– Ez igaz…
– Ha a rendőrség valamiféle információkat kezdene gyűjteni, ez nem maradna titok. Lehet, a tettes ezt az utat figyeli. Aztán ott van a szövetkezet. Ott sem lenne titok, ha érdeklődni kezdenénk az elhalt életkörülményeiről.
– Marad tehát a titkos ellenőrzés, a titkos adatgyűjtés.
– Ez az egyetlen út a számunkra, amely járható… Látszólag lehúzzuk a redőnyt, hadd higgyék a teljes csendet. Napirendre térünk a lány öngyilkossága felett és kész.
Ezt követően az elhárítófőnök azt tudakolta Zimonyi alezredestől, hogy elkészítették-e az általa kért dolgot. A technikai osztály vezetője táskájából egy kulcscsomót vett elő.
– Pontos másolata az eredetinek – nyújtotta át.
– Tehát tökéletes?
– Garantálom a sikeres használatát.
Pillanatnyi szünetet tartottak. Az ezredes zsebre vágta a kulcscsomót. A titkárnő közben frissen főzött kávét hozott. Miután letette a tálcát az asztalra, összehúzta a napvédő függönyöket az ablakokon és nesztelenül távozott. A kávézást követően az ezredes arról tájékoztatta az osztályvezetőket, hogy a titkos feladatok elvégzésére a Hód fedőnevű elhárítótisztet kívánja megbízni.
– Képességei alapján esélyünk van arra, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba – indokolta döntését. – Hód megoldja a minket érdeklő két legfontosabb kérdést.
Azok egyetértettek a megbízatással.
– A továbbiak persze a körülményeken múlnak – vetette közbe Pintér alezredes.
– Ha olyan körülmények kerülnek felszínre, amelyek azt a gyanút táplálják, hogy az elhalt lány korábban kémtevékenységet folytatott, az egész állományt mozgósítjuk – szögezte le az ezredes. Felállt a fotelból, jelezve, hogy a tárgyalást befejezettnek tekinti.
Miután az osztályvezetők távoztak, az elhárítófőnök gondolataiba mélyedve még sokáig sétált fel s alá a szobájában. Az eseményeket, a várható lehetőségeket ismételten végigpergette magában. Ahhoz kétség sem fért: ha Hód gyanús tevékenységre utaló nyomra bukkan,az elhárítás nagy lépéshátránnyal veheti majd fel a versenyt az ismeretlen ellenséggel. Éppen ezért balsejtelmek gyötörték, és csak nagyon halványan pislákolt benne annak a reménye, hogy ilyen nyom nem merül fel.
Tizenegy órakor jelzett íróasztalán a készülék.
– A százados elvtárs megérkezett – szólalt meg a titkárnő.
– Kéretem…
Magas, széles vállú fiatalember lépett a szobába, és jelentkezett. Világosszürke, könnyű nyári öltönyt viselt, színes virágmintás inggel, divatos nyakkendővel. Markáns arca napbarnított, ajkán állandó mosoly lebegett.
Bana Dénes szívélyesen kezet rázott az elhárítótiszttel és hellyel kínálta.
– A kérdéses ügyben éppen az előbb dugtuk össze a fejünket – mondta. – Az a döntésünk, hogy a titkos feladatokkal magát bízzuk meg… Tanulmányozta az eddigi tényeket?
– Igen, átrágtam magam a sovány jegyzőkönyveken.
– Látta a helyszínen készült felvételeket is?
– Szépen bizonyították azt a három centi tévedést.
Az ezredes cigarettát kínált, rágyújtottak.
– Elsősorban nem a tettes kiléte az égető kérdés, hanem az, hogy ez a lány korábban kémkedett-e a szövetkezetnél. Azt már tudjuk, ha akart, mindenhez hozzájuthatott.
A fiatalember bólintott.
– Munkaköréből kifolyólag – folytatta az ezredes – megszerezhette az összes tervet, és ez nagyon aggasztó a részünkre… Ráadásul Beleznaynak nincs semmiféle gyanús körülmény a tarsolyában.
Az elhárítófőnök hosszan ismertette a reggeli tárgyalást, annak minden részletét, s ezek után az érdekelte: közlése milyen benyomást keltett a tapasztalt elhárítótisztben.
A fiatalember mély lélegzetet vett.
– Már a kezdet kezdetén fura dologra bukkantam. Első pillanatban azt hittem, mindez feledékenységből kimaradt a rendőri jelentésből… Aztán elővettem a másik jelentést, de abban sem találtam meg a hiányzó részt. Azóta ez a furcsa dolog annyira a hatalmába kerített, hogy minden gondolatomat foglalkoztatja, és nem hagy nyugton.
Az ezredes előredőlt a fotelban.
– Mi ez a furcsa dolog? – kérdezte.
– Nincs meg a bejelentő…
– Hogy érti ezt?
– Nincs meg, hogy ki telefonált a főkapitányság ügyeletére, ki hívta fel a figyelmünket az esetre… Konkrétan arra, hogy valami baj történt a tizenegyedik kerület Vadvirág utca négy szám alatt levő ház második emeletének egyik lakásában.
Bana felállt, a páncélszekrényből elővette a vékony dossziét, és belelapozott a jelentések másolataiba. Átfutotta, majd az egészet visszazárta.
– Igaza van – foglalta el helyét a fotelban. – Nekem ez elkerülte a figyelmemet. Annyira természetesnek vettem, hogy egy halottat előbb-utóbb felfedeznek, hogy erre nem is gondoltam… Mindenesetre érdekes mozzanat.
– Sokat gondolkoztam rajta.
– Milyen megállapításra jutott?
– Sajnos, nem jutottam semmire… Egyszerűen érthetetlen előttem ez a bejelentés.
Az ezredes elnyomta cigarettáját a hamutartóban.
– Csak egyetlen ember tudta, hogy abban a lakásban baj történt – mondta.
Az elhárítófőnök legnagyobb csodálkozására, a fiatalember a fejét ingatta.
– Nem hiszem, hogy a tettes telefonált a rendőrségre – mondta határozottan.
– Ez nem hit kérdése – emelte fel hangját az ezredes. – Ez világos tény. Mert ki tudhatta, hogy ott baj történt? A tettes… Van valami ellenkező ténye?
– Nincs…
– Hát akkor?
– Csupán gondolataim vannak.
Az ezredes fáradtan mosolygott.
– Tessék – intett kezével –, fejtse ki azokat a gondolatokat… Győzzön meg a logikájukról.
Az elhárítótiszt nem jött zavarba. Abból indult ki, hogy a tettesnek semmilyen elfogadható érdeke nem fűződött a rendőrség figyelmének a felkeltésére. Számára az a jó, ha a rendőrség minél később fedezi fel az akasztott lányt. Az idő sok nyomot megsemmisít. Hogy a tettes nem lehetett a telefonbejelentő, azt közvetett tény is sejtette. A bűncselekmény körülményei azt mutatták, hogy az áldozat jól ismerte gyilkosát, hiszen beengedte a lakásába. Sehol nem találtak dulakodásra utaló nyomot. Márpedig Pula Ildikó idegent nem engedett volna be magához. Csak azt, akit jól ismert. A tettes tehát tudta, hol lakik a lány. Az ismeretlen bejelentő viszont nem adta meg a lakásajtó számát. Csak annyit közölt, hogy a második emelet valamelyik lakásában történt a baj. A címet tudta, az emeletet is, de az ajtószámot már nem. A tettesnek azonban tudnia kellett a lépcsőházban kiírt ajtószámot, hiszen a lány neve nem volt feltüntetve az ajtón.
Az ezredes megvakarta feje búbját.
– Ha nem a tettes telefonált a rendőrségre, akkor ki más? – kérdezte.
– Ezt nem tudom.
– Kinek állhatott az érdekében, hogy értesítse a rendőrséget? Ez a telefonáló honnan tudta, hogy a második emelet valamelyik lakásában baj történt? Sőt, olyan baj, amely a rendőrségre tartozik… És milyen gyorsan tudta meg. A boncolási jegyzőkönyv szerint a halál beálltának az időpontja szerda este kilenc és tíz óra között volt.
A fiatalember tétova mozdulatot tett a kezével.
– Ezredes elvtárs nehezebb kérdéseket tesz fel, mint maguk az események – mondta.
– Érthetetlen dolgokra nehéz ésszerű magyarázatot találni.
– Akad más fura dolog is – vetette közbe az elhárítótiszt. – Itt van például a néma telefonálgató.
Az ezredes értetlenül nézett.
– Mármint, aki Pula Ildikót hívogatta – magyarázta a fiatalember.
– Hogy lehet némán telefonálni? – csodálkozott az ezredes.
– Úgy, hogy az illető tárcsáz, és miután felveszik a kagylót, nem szól egy szót sem. Abban éli ki magát, hogy minél tovább hallgat.
Bana Dénes felélénkült.
– Emlékszem, a jelentésben ilyen dologról olvastam – mondta. – Főként tavaly nyáron történt ilyen hívás a lánynál.
– És az idén is – tette hozzá a fiatalember. – Sőt, miközben a rendőr a helyszínt biztosította, megint történt egy ilyen hívás. Felvette a kagylót, de senki sem szólalt meg. A hívó három percig tartotta a vonalat, jóval később tette le a kagylót, mint a rendőr… A gondnok, ez a Gerlay Albert is tanúsítja a rendőr jelentését… Ennek a Gerlaynak a lány már tavaly nyáron panaszkodott a telefonálóra.
– És az soha nem szólt bele a kagylóba – mormogta az ezredes.
– Nem… Csak tartotta a vonalat.
Bana arra intette az elhárítótisztet, nehogy minden apró, lényegtelen dolgot számításba vegyen.
– Így túlkombinálja a legegyszerűbb következtetéseket is – mondta. – Nem kell mindent besöpörni a kosarába, mert minél több lesz benne, annál nehezebben talál rá a lényegesre.
– Ezt a néma telefonálót nem zárhatom ki az érdeklődésemből.
Az ezredes a fejét rázta.
– Nem azt mondtam, hogy végleg zárja ki – mondta. – Csak időben vegye ezt a tényt elő. Akkor, ha valamihez kapcsolni tudja… Esetleg valamilyen ismeretlen imádóról van szó, esetleg féltékeny férfiról, aki így akart meggyőződni, hogy a lány otthon van. Feltehetően azt sem tudta, hogy a lány már halott, hiszen akkor is csengetett, amikor a rendőrség a lakásban volt.
– De miért csak nyáron telefonált?… Tavaly is, az idén is. Miért nyáron féltékeny? Miért csak ekkor lángol benne fel a vágy, hogy a lány hangját hallja?
– Ezt csak a telefonáló vagy Pula Ildikó tudná megmondani – legyintett az ezredes.
A fiatalember arcán makacs vonás jelent meg.
– A lány semmi esetre sem tudná ezt megmondani – mondta. – Ha tudja vagy sejti, ki ez a pasas, nem a gondnoknak panaszkodik.
Később felhagytak a találgatásokkal, és a sürgős tennivalók kerültek előtérbe. Az elhárítófőnök átadta a technikai osztályvezetőtől kapott kulcscsomót.
– Pontos másolata Pula Ildikó kulcsainak – mondta.
A fiatalember alaposan megnézte a kulcsokat, majd eltette.
– Remélem, jók lesznek – vélekedett.
– Zimonyi esküdött rá…
– Akkor nem lesz baj.
Bana Dénes nem titkolta, hogy az elhalt lány lakásának átvizsgálása igen fontos. Sok minden múlhat ezen. Ha egyáltalán nyomra bukkanhatnak valahol, amely választ adhat az elhárítást érdeklő kérdésekre, az elsősorban a lakás. Persze, azzal is tisztában volt, hogy ez a nyom lehet egy jelentéktelen tárgy, valamilyen apróság, amely csak látszólag semmitmondó, de a tapasztalt elhárítótisztnek felkeltheti a gyanúját.
A fiatalember markáns arca töprengést tükrözött.
– Van valami problémája? – érdeklődött az ezredes.
– Egy dolog nem tetszik nekem…
– Magának sok dolog nem tetszik, de most koncentráljunk a lényegre. A nem tetsző dolgokkal később is foglalkozhatunk. Mi az a probléma?
Az elhárítótiszt elmondta, hogy tudomása szerint Pula Ildikó az utóbbi időben nem sokat tartózkodott lakhelyén. Olykor hetekig nem látták. Ezt a rendőri jelentésen kívül tanúk is állították.
– A lánynak természetesen lehetett valakije, és annál töltötte el az idejét.
– És ez az, ami magának nem tetszik – mondta az ezredes.
– Nem…
– Ez miért nem tetszik?
– Mert csökkenti esélyeinket, amikor átkutatom a lakást.
Bana kénytelen volt ezzel egyetérteni. Az volt a véleménye: a lánynak ezt a kapcsolatát később is felderíthetik. Az is érdekelte, hogy az elhárítótiszt mikor akarja végrehajtani a lakás átkutatását.
– Vigyázzon, nehogy észrevegyék magát a házban – intette.
– Hajnalban megyek.
– Talán jobb lenne késő éjjel – vélekedett az ezredes.
A fiatalember a fejét rázta.
– A legmegfelelőbb időpont erre a hajnal. Akkor simán bejuthatok a házba… Minimális a kockázat, hogy valaki észrevegyen.
– Mikor értesít az eredményről? – kérdezte az ezredes.
– Holnap este vagy késő délután találkozhatunk.
– Inkább délután… Ha valami rendkívüli eset adódna, hívhat előbb is.
Miután az elhárítótiszt távozott, Bana Dénes hosszú percekig ült a fotelban, és az esélyeket latolgatta.