8.

Sze­pes ijed­ten állt a für­dő­szo­ba aj­ta­já­ban. Hol a föl­dön fek­vő Csand­rát néz­te, hol a kád­ban le­be­gő so­vány­ka, mez­te­len Pi­tát.

– Úr­is­ten! Mi tör­tént ezek­kel?

A ke­zé­ben a te­jet szo­ron­gat­ta, szé­dü­lés kör­nyé­kez­te, az aj­tó­fél­fá­ba ka­pasz­ko­dott, s las­san csú­szott le a vi­zes pad­ló­ra. Né­hány perc el­telt, amíg újra ma­gá­hoz tért.

– Most mit csi­nál­jak?

Sze­re­tett vol­na le­fe­küd­ni, be­huny­ni a sze­mét, s nem gon­dol­ni sem­mi­re.

Fel­állt, el­zár­ta a víz­csa­pot. Egy pil­lan­tást ve­tett a te­jes­zacs­kó­ra, s be­le­dob­ta a mos­dó­kagy­ló­ba.

– Tej! Kell is ezek­nek tej…

A kád­hoz lé­pett bele akart nyúl­ni, hogy ki­húz­za a du­gót, s le­eressze a vi­zet, de meg­állt a keze a le­ve­gő­ben. Arra gon­dolt, ta­lán sem­mit sem kel­le­ne vál­toz­tat­ni, hisz a rend­őr­ség… Igen. A rend­őr­ség. Te­le­fo­nál­ni kel­le­ne.

Ki­ment a für­dő­szo­bá­ból, te­kin­te­te Csand­rá­ra esett. Mint­ha az előbb nem így fe­küdt vol­na… Meg­moz­dult? Egy ha­lott? Lé­leg­zet­vissza­fojt­va fi­gyel­te. Csand­ra las­san ki­nyi­tot­ta a sze­mét. Meg­mar­kol­ta maga mel­lett a vi­zes sző­nye­get. Az­tán hir­te­len fel­ug­rott, na­gyot or­dí­tott, de a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban el­vá­gó­dott. A feje na­gyot kop­pant a fa­lon.

Sze­pest újra a rosszul­lét kör­nyé­kez­te. For­gott vele a vi­lág.

Érez­te, hogy hány­nia kell. És ez egy hir­te­len lö­kés­sel be is kö­vet­ke­zett.

Csand­ra las­san fel­ült. Nyög­ve ta­po­gat­ta a fe­jét, a sem­mi­be néző sze­me meg­telt fénnyel.

– Mi tör­tént? – kér­dez­te.

Sze­pes nem fe­lelt. Össze­gör­nyed­ve, szen­ve­dő arc­cal ku­por­gott a vi­zes sző­nye­gen.

– Pita? – nyög­te Csand­ra. – Pita?

Nem ka­pott vá­laszt. Ne­he­zen fel­állt, újra a fe­jét ta­po­gat­ta.

– Az is­te­nit…

Be­le­sett a für­dő­szo­bá­ba. Pita lát­vá­nya ki­jó­za­ní­tot­ta. Ló­dí­tott egyet Sze­pe­sen, s a kád mel­lé ug­rott.

– Hé! – ki­ál­tot­ta. – Hé! – Az­tán mint­ha va­la­ki kér­dez­te vol­na, ezt mor­mog­ta. – Meg­ful­ladt…

Sze­pes is fel­kelt, meg­mos­ta a ke­zét, ar­cát, s el­in­dult a szo­ba felé.

– Hová megy? – for­dult utá­na Csand­ra.

– Be. A szo­bá­ba.

– Vár­jon! – Csand­ra meg­fog­ta a kar­ját. – Szólt már va­la­ki­nek?

Sze­pes a fe­jét ráz­ta.

– Nem. De most te­le­fo­ná­lok.

A fiú a sa­rok­ba né­zett, aho­vá a tás­ká­ját tet­te.

– A tás­kám?

Sze­pes nem ér­tet­te a kér­dést.

– Mi­cso­da?

– A tás­kám… Maga tet­te el?

Sze­pes dü­hö­sen né­zett a fi­ú­ra, és ek­kor már ki­tört. Or­dí­ta­ni kez­dett.

– A franc­nak kell a maga tás­ká­ja! Ro­hadt ala­kok! Ide­jön­nek, rám hoz­zák a bajt, az is­ten ver­je meg ma­gu­kat! Sze­me­tek, al­jas csi­bé­szek!

Be­ug­rott a szo­bá­ba, s ma­gá­ra zár­ta az aj­tót.

– Hí­vom a rend­őr­sé­get! – ki­ál­tot­ta. Csand­ra egyet­len szót or­dí­tott vissza.

– Ne! Ne! Ne!

De hal­lot­ta, hogy Sze­pes tár­csáz.

A fiú be akar­ta tör­ni az aj­tót. De nem volt elég ere­je hoz­zá. Két­szer is pró­bál­ko­zott. A má­so­dik ne­ki­ru­gasz­ko­dás­nál vet­te ész­re, hogy a te­le­fon­zsi­nór az ajtó alatt bú­jik ki, s az elő­szo­bá­ban van a fali du­gó­ja. Mint egy esze­lős rán­tot­ta ki a fal­ból. Az aj­tón át hal­lot­ta, hogy Sze­pes ide­ges han­gon dik­tál­ja a la­kás cí­mét.

– Mond­ha­tod – dünnyög­te meg­könnyeb­bül­ten –, most már mond­ha­tod.

Sze­pes nem vet­te ész­re, hogy meg­sza­kadt az össze­köt­te­tés. Ölé­ben tar­tot­ta a ké­szü­lé­ket.

– Majd adok én nek­tek… Gyil­ko­sok…

Az ab­lak­hoz ment, ki­tár­ta mind a két szár­nyát, ki­ha­jolt az ut­cá­ra. Vár­ta a szi­ré­ná­zó au­tó­kat. A pu­fók an­gyal­kák gú­nyo­san ne­vet­tek. Ami­kor vissza­ült a szo­kott fo­tel­já­ba, hir­te­len újra rázu­hant: gyil­kos­ság tör­tént, nála, az ő la­ká­sá­ban…

– Lula, Lula… Mi­ért tet­ted ezt ve­lem?

Ko­pog­tak az aj­tón. Csand­ra kér­te, hogy nyis­sa ki. Be­szél­jék meg a dol­got.

– Nincs be­szél­ni va­lóm – mond­ta ha­tá­ro­zott han­gon Sze­pes. – Majd a rend­őr­ség be­szél­get ma­guk­kal! Mind­járt itt lesz­nek!

Csand­ra csen­de­sen mond­ta.

– Nem jön­nek…

– Mi az, hogy nem? De­hogy­is­nem!

– Nem jön­nek, Sze­pes úr… Ki­húz­tam a te­le­fon du­gó­ját. Sze­pes meg­döb­bent.

– Mit csi­nált?

– Ki­húz­tam a du­gót. Érti?

– Húz­ta a fe­nét! Be­je­lent­ke­zett a rend­őr­ség! Maga nem fog en­gem át­ver­ni!

– Majd meg­lát­ja… – Kis idő múl­tán hoz­zá­tet­te: – Egyéb­ként el­me­gyek… Én el­me­gyek… Sze­gény Pi­tát itt ha­gyom… A vi­szont­lá­tás­ra!

Sze­pest ez vá­rat­la­nul érte. Ha el­megy a fiú, s jön a rend­őr­ség… Még a vé­gén, őt gya­nú­sít­ják… Meg kell aka­dá­lyoz­nia, hogy Csand­ra el­szök­jön.

– Vár­jon! Vár­jon csak!

– Mire? Ta­lán a rend­őr­ség­re?

– Hát… Be­szél­jük meg… ezt az egész izét…

– Nyis­sa ki az aj­tót.

– Majd… Ne­kem nincs kö­zöm ma­guk­hoz… – Kis szü­ne­tet tar­tott, s egé­szen más, ér­dek­lő­dő han­gon kér­dez­te. – Mi tör­tént tu­laj­don­kép­pen?

Csand­ra at­tól félt, ha Sze­pes meg­győ­ző­dik ar­ról, hogy va­ló­ban nem jön a rend­őr­ség, az ab­la­kon át ki­ál­toz­ni fog az ut­cá­ra, se­gít­sé­get kér, lár­mát csap. Ezért sze­re­tett vol­na min­den­képp be­jut­ni a szo­bá­ba.

– El­mon­dom… De en­ged­jen be… Mit ár­tot­tam én ma­gá­nak? Én­tő­lem nem kell fél­nie… És egyéb­ként is… Én is majd­nem… Meg­hal­tam – tet­te hoz­zá csen­de­sen.

Sze­pes csak a kri­mi­fil­mek­ben, a te­le­ví­zi­ó­ban lá­tott még ha­son­ló hely­ze­tet. Szó­val kell tar­ta­nom a fiút, gon­dol­ta. S az va­ló­szí­nű, hogy őt nem bánt­ja.

– Jó… Be­en­ge­dem… De sem­mi áru­lás! – Maga sem tud­ta, hon­nan jött a szá­já­ra ez a szó. Az ab­lak­hoz ment, gon­do­san be­csuk­ta. Még a re­dőnyt is le­eresz­tet­te. – Be­csa­lom – ter­vez­te. – Az­tán egy óvat­lan pil­la­nat­ban ki­ug­rom, s rá­zá­rom az aj­tót… Ez a jó! Az eme­let­ről nem tud le­mász­ni, az aj­tót nem tud­ja be­tör­ni…

Csand­ra az ajtó mel­lé ült a fo­tel­ba. Meg­lep­te, hogy sö­tét­ben ta­lál­ta a szo­bát, de nem so­kat tö­rő­dött vele.

– A tás­ká­mat… A tás­kám el­tűnt – ez­zel kezd­te.

Sze­pest bosszan­tot­ta, hogy nem ő ült le az ajtó mel­lé. Hiba, nagy hiba! Ha elő­re el­fog­lal­ja a he­lyet, a fiú kény­te­len bel­jebb ke­rül­ni.

– Én nem nyúl­tam a tás­ká­já­hoz… De… El­mon­da­ná vég­re, hogy mi tör­tént?

Csand­ra na­gyot só­haj­tott.

– Az volt a baj, hogy nem zár­tam be Sze­pes úr után az aj­tót… Tu­laj­don­kép­pen ez okoz­ta sze­gény Pita ha­lá­lát…

– Ezt nem ér­tem.

– Pe­dig egy­sze­rű… Sze­pes úr le­ment te­jért… Én, hogy ele­get te­gyek a kí­ván­sá­gá­nak, für­det­ni kezd­tem Pi­tát, aki ak­kor már na­gyon rosszul volt… So­kat, túl so­kat ada­golt… És ivott is rá… Nem le­he­tett meg­fé­kez­ni…

– Ezt sem ér­tem. Mi az hogy túl so­kat?

– Nem fon­tos – vá­la­szolt Csand­ra. – Az a lé­nyeg, hogy rosszul volt… Für­det­tem, hogy utá­na majd itt le­fek­tet­jük… S hal­lot­tam, hogy nyí­lik az elő­szo­ba­aj­tó. Még gon­dol­tam is, hogy mi­lyen ha­mar vissza­tért a kö­zért­ből. S ak­kor meg­szé­dül­tem. Va­la­ki há­tul­ról el­ka­pott, ka­pá­lóz­tam, va­la­hogy ki­ju­tot­tunk az elő­szo­bá­ba, az­tán több­re már nem em­lék­szem. Ká­bí­tó spré­vel dol­goz­tak a disz­nók… Pita is ezért halt meg. Ő is el­ká­bult a mér­ges fröccs­től, és meg­ful­ladt… Sze­gény fiú…

Sze­pes most em­lé­ke­zett vissza arra, hogy ami­kor be­lé­pett a la­ká­sá­ba va­la­mi na­gyon kel­le­met­len, szú­rós sza­got ér­zett. Ez le­he­tett a ká­bí­tó spré…

– És… Kik le­het­tek? Mi­ért csi­nál­ták? – kér­dez­te.

Csand­ra úgy gon­dol­ta, hogy ez­zel a csen­des be­szél­ge­tés­sel el­té­rí­ti at­tól a szán­dé­ká­tól Sze­pest, hogy a rend­őr­ség­hez for­dul­jon, hogy bot­rányt csap­jon. Szin­te nyu­godt han­gon foly­tat­ta.

– Saj­nos, sen­kit sem lát­tam… Leg­fel­jebb gon­dol­ha­tok va­la­kik­re… De ez csak gya­nú… A tás­ká­mat vi­szont el­vit­ték.

– Igen… – bó­lo­ga­tott Sze­pes. – A pén­ze, meg az iga­zol­vá­nyai…

Csand­ra el­mo­so­lyo­dott. A nyi­tott te­nye­rét tet­te a szá­ja elé, ne­hogy Sze­pes ész­re­ve­gye. Kis naiv mó­kus – gon­dol­ta. – Az iga­zol­vá­nyok! En­nek az em­ber­nek sem­mi­ről sincs még sej­té­se sem!

– És most mi lesz? – kér­dez­te Sze­pes. – Ma­gu­kat meg­tá­mad­ták, ma­guk nem vét­ke­sek. Nyu­god­tan meg­vár­hat­juk a rend­őr­sé­get. Én majd ta­nú­sí­tom, hogy…

– A rend­őr­ség nem jön. Leg­alább­is egye­lő­re nem. De mi va­ló­ban nem va­gyunk bű­nö­sök… Sze­gény fiú, sze­gény fiú… Te­het­sé­ges em­ber­ke volt. Csak…

– Én is saj­ná­lom – bó­lin­tott Sze­pes.

– Lula is ked­vel­te – me­ren­gett Csand­ra. – Úgy bánt vele, mint­ha az any­ja lett vol­na. Lula is na­gyon meg­si­rat­ja majd…

– Lu­lát ne em­le­ges­se – mond­ta fá­tyo­los han­gon Sze­pes. – Lula el­ha­gyott, pe­dig… Pe­dig én fe­le­sé­gül is vet­tem…

Csand­ra meg­érez­te, hogy több­ször kell Lu­lá­ra hi­vat­koz­nia, ak­kor ta­lán si­ke­rül bé­ké­sen el­in­téz­ni ezt az ügyet. Anél­kül, hogy a rend­őr­sé­get be­le­ke­ver­nék. Mert az nem len­ne jó. Sem neki, sem azok­nak, akik a sprét hasz­nál­ták…

– Lula nem rossz lány – bi­zony­gat­ta a fiú –, csak nyug­ta­lan… Nem tud egy hely­ben so­ká­ig ülni… Biz­to­san vissza­jön majd, sze­re­tett itt len­ni… Az len­ne jó – for­dult bi­zal­ma­sab­ban Sze­pes­hez –, ha nem hagy­ná ma­gá­ra. Ha rá­jön a hap­pá­ré, men­nie kel­le­ne vele, kí­sér­ni, nem egye­dül en­ged­ni.

– Én most sem en­ged­tem. Azt sem tud­tam, hogy el akar men­ni.

– Na, igen. Per­sze. Le­het, hogy azért nem mer­te meg­mon­da­ni, mert azt hit­te, hogy nem en­ge­di el.

– Nem is en­ged­tem vol­na!

Csand­ra el­hall­ga­tott. Azon tör­te a fe­jét, ha már meg­tör­tént a baj, ak­kor ho­gyan mássza­nak ki be­lő­le. És, ami a ha­lál­ese­ten kí­vül igen­csak bán­tot­ta: a tás­ká­ja. Amit el­ra­bol­tak tőle tá­ma­dói. A tás­ká­ban volt az élet… Vagy leg­alább­is a tá­ma­dók azt hi­szik… Fe­hér kis pa­pír­kák­ban, fe­hér, fur­csa ízű por. Fo­rint­ban át­szá­mít­va: mil­li­ó­kat érne, ha… Kor­bán le­he­tett. Csak ő és a bran­csa. Va­la­ki­től úgy tud­hat­ták, hogy a tás­ká­ban van az egész havi pi­ac­ra szánt kész­let, és jöt­tek. Hi­á­ba akar­tak el­búj­ni, nem si­ke­rült. De hogy még a rend­őr­ség is!? Azt nem.

– Lula mi­att nem len­ne sze­ren­csés, ha ez az eset ki­tu­dód­na.

– Mi köze eh­hez Lu­lá­nak? – kér­dez­te Sze­pes. Szé­ket vitt a Csand­ra fo­tel­je elé, úgy tet­te le, hogy ő ül­jön kö­ze­lebb az aj­tó­hoz.

– Lula a maga fe­le­sé­ge… Ez egy… ő kül­dött ide ben­nün­ket, ez ket­tő… A mi ban­dánk­hoz tar­to­zik, ez há­rom… Nem kell nagy ész, hogy ki­ta­lál­ja az em­ber, eb­ben az ügy­ben Lula nya­kig ben­ne van. És per­sze Sze­pes úr is.

– Én?

– Igen. Sen­ki nem mos­sa le Sze­pes úr­ról, hogy a la­ká­sa erre meg arra szol­gált… Ez na­gyon ko­moly do­log. Jobb eb­ből ki­hagy­ni a rend­őr­sé­get.

Sze­pes érez­te, hogy mi a fiú szán­dé­ka. Azt is tud­ta, hogy ezt tű­zön-ví­zen ke­resz­tül­vi­szi. Ha­csak be nem tud­ja zár­ni ebbe a szo­bá­ba. Ak­kor az­tán ku­ko­ré­kol­hat! Lula pe­dig egy­ál­ta­lán nem ér­dek­li! Sőt! Nem ár­ta­na egy kis bosszú… Az vi­szont igaz, hogy ez az ő la­ká­sa… S ki tud­ja, mit ha­lan­dzsál­na ez a fiú a rend­őr­sé­gen, hogy sa­ját ma­gát ment­se…

– A rend­őr­sé­get nem le­het ki­hagy­ni, mert gyil­kos­ság tör­tént…

Csand­ra le­gyin­tett.

– Ha tud­ná, hogy mennyi min­den­ből ki­hagy­ják a rend­őr­sé­get! Ajaj, nem ez len­ne az első, sőt az utol­só sem!

Sze­pes fel­állt. Az ut­cá­ra fü­lelt. Úgy hal­lot­ta, hogy szi­ré­ná­zó au­tók jön­nek. De sem­mi. Áll­do­gált az ab­lak előtt. Fé­lig vissza­for­dul­va kér­dez­te.

– Ma­gát egy­ál­ta­lán nem bánt­ja, hogy a ba­rát­ja meg­halt? Nem kel­le­ne a bű­nö­sö­ket meg­bün­tet­ni?

Csand­ra hang­ja őszin­tén szólt.

– De. Én na­gyon ked­vel­tem ezt a fiút… De az el­sőbb­ség az élő­ké. A Lu­láé, a ma­gáé, és az enyém, ha úgy tet­szik… És a bün­te­tést ne is em­le­ges­se… Az az én dol­gom. Nem lesz hi­ány ben­ne.

Sze­pes vissza­ült a szék­re.

– Kit bün­tet meg, ha azt sem tud­ja, ki volt?

Csand­ra fel­emel­te a ke­zét.

– Azt csak bíz­za rám!

A kis­fi­ús arca egé­szen meg­vál­to­zott. El­tö­kélt­ség, ko­nok­ság ült rá. Szá­ját ke­mé­nyen össze­zár­ta, sze­mé­ben vil­lá­mok ci­káz­tak, mint­ha már­is szem­ben áll­na az el­len­sé­gé­vel.

Hall­gat­tak. Sze­pes még vár­ta a rend­őrö­ket. Vé­gül meg­kér­dez­te.

– Va­ló­ban ki­húz­ta a te­le­font?

– Igen.

– De hát hal­lot­tam, hogy be­je­lent­ke­zett a rend­őr­ség…

– Igen. De csak ennyit. Töb­bet már nem mond­ha­tott. Tes­sék emel­je fel a kagy­lót. Sü­ket.

Sze­pes el­ér­ke­zett­nek lát­ta a pil­la­na­tot, hogy a ter­vét vég­re­hajt­sa. Itt az in­dok, hogy ki­men­jen.

– Be­du­gom – mond­ta, fel­állt, s az aj­tó­hoz lé­pett. Ki­nyi­tot­ta, majd hir­te­len be­rán­tot­ta maga után. Nem en­ged­te el a ki­lin­cset. Nyúlt a kulcs után. Ek­kor érez­te, hogy tel­jes a ku­darc. A kulcs, ami­vel az imént ma­gá­ra zár­ta az aj­tót, a szo­bá­ban ma­radt. A kulcs­lyuk­ban. Gyors cse­lek­vés­re szán­ta el ma­gát. Az elő­szo­bai aj­tó­hoz ug­rott. Ki akar­ta nyit­ni. Nem si­ke­rült. Ez sem si­ke­rült. A kulcs ugyan­is nem volt a zár­ban.

Ek­kor azon­ban már ott állt mö­göt­te Csand­ra.

– Ná­lam van a kulcs. Ki­húz­tam, ne­hogy megint va­la­mi meg­le­pe­tés ér­jen…

Mi­vel Sze­pes­ben hul­lám­zot­tak az ér­zel­mek, egyik perc­ben akar­ta ér­te­sí­te­ni a rend­őr­sé­get, a má­sik­ban iga­zat adott Csand­rá­nak, hol le sze­ret­te vol­na zá­rat­ni Lu­lát, hol azon re­me­gett, ne­hogy va­la­mi baja es­sék, hol arra gon­dolt, az egyet­len be­csü­le­tes do­log, ha fel­fe­di, hogy gyil­kos­ság tör­tént, hol arra, ak­kor őt is meg­hur­col­ják, jó len­ne ki­ma­rad­ni eb­ből az egész­ből, nem érez­te te­hát nagy tra­gé­di­á­nak, hogy nem tu­dott ki­sza­lad­ni sa­ját la­ká­sá­ból. Jó­vá­ha­gyó­an bó­lin­tott Csand­ra felé.

– He­lyes.

Vissza­lép­delt a szo­bá­ba. Köz­ben be­pil­lan­tott a für­dő­szo­bá­ba. Pita alól már le­folyt a víz, a fiú be­le­süllyedt a kád­ba, csak a két lába me­redt ki be­lő­le. A láb­szá­ra és a láb­fe­je. Sze­pes meg­bor­zon­gott.

– Be kel­le­ne ta­kar­ni…

Csand­ra hüm­mö­gött.

– Jó… Per­sze… De mi­vel?

Le­akasz­tot­ta a für­dő­szo­bai fo­gas­ról a nagy für­dő­le­pe­dőt, s rá­te­rí­tet­te a ha­lott­ra. A frot­tí­ron fel­írás volt: „Nap­fény-egész­ség”. Csand­ra el­ol­vas­ta, az­tán meg­for­dí­tot­ta a le­pe­dőt.

– Egész­ség – dünnyög­te.

A szo­ba­aj­tó nyit­va ma­radt. Sze­pes már nem a szék­re ült, ha­nem a zárt ab­lak előt­ti fo­tel­ba. On­nan kér­dez­te Csand­rát.

– Tu­laj­don­kép­pen mi a ter­ve?

Csand­ra is vissza­ült a fo­tel­ba.

– El kell tün­tet­nünk sze­gény Pi­tát… Va­la­ho­gyan el kell tün­tet­nünk…

– Ho­gyan?

– El­visszük.

– Ki­cso­da? Mert én rám ne szá­mít­son.

– Gon­dol­tam. Pe­dig Sze­pes úr­nak is épp olyan ér­de­ke, mint ne­kem…

– Ne­kem az­tán mind­egy… Le­he­tő­leg ne ka­var­jon bele ebbe a pisz­kos ügy­be, jó?

– Ak­kor el­vi­szem egye­dül… Vagy hí­vok se­gít­sé­get… El­me­gyek és se­gít­sé­get hí­vok.

Sze­pes élén­ken til­ta­ko­zott.

– Azt már nem! Egye­dül hagy­na ez­zel a… Szó­val, nem! Maga in­nen csak a fi­ú­val, vagy se­ho­gyan! So­ha­sem jön­ne vissza!

Csand­ra gú­nyo­san ne­ve­tett.

– Nem is­mer ben­nün­ket, azért mond ilyet… De, jó. Nem me­gyek se­gít­sé­gért. Majd meg­ol­dom va­la­ho­gyan. De csak sö­tét­ben.

– He­lyes – bó­lo­ga­tott Sze­pes. – El­tűn­nek in­nen, so­ha­sem lát­tam ma­gu­kat! – Ké­sőbb meg­kér­dez­te. – Hova vi­szi? Be­dob­ja a fo­lyó­ba? Ki­ha­lásszák…

Csand­ra igye­ke­zett meg­nyug­tat­ni Sze­pest. Mert va­ló­ban lá­tott arra le­he­tő­sé­get, hogy el­vi­gye in­nen a fiút az éj­sza­ka. S el is tud­ják rej­te­ni. De egy autó kel­le­ne hoz­zá.

– Van Sze­pes úr­nak au­tó­ja? – kér­dez­te.

– Nin­csen. De ha len­ne, ak­kor sem ad­nám oda.

– Pe­dig jó len­ne egy autó… Nem tud­na egyet sze­rez­ni?

Sze­pes ne­met in­tett. S meg­kér­dez­te.

– Taxi!?

Csand­ra nem is vá­la­szolt a kér­dés­re. Az ab­lak­hoz sé­tált. Ki­mért moz­du­la­tok­kal fel­húz­ta a re­dőnyt. Ki­nyi­tot­ta az ab­la­kot, maga elé húz­ta a csip­ke­füg­gönyt, s ki­csit ki­ha­jol­va, az ut­cát né­ze­get­te.

– Me­lyik autó ma­rad itt éj­sza­ká­ra? – kér­dez­te Sze­pest.

– Nem tu­dom. So­ha­sem fi­gyel­tem.

– Kár … Mert ha nin­csen más, in­nen kell köl­csön ven­nem egyet…

Sze­pes meg­ér­tet­te, mit akar a fiú.

– Ho­gyan in­dít­ja be?

– Azt bíz­za rám… Szo­kott erre rend­őr jár­ni éj­sza­ka?

Sze­pes vál­lat rán­dí­tott.

– Mit tu­dom én! Egyéb­ként pe­dig, mond­tam, hogy hagy­jon ki en­gem az egész­ből… Nem va­gyok kí­ván­csi erre az ügy­re… Ne akar­jon be­le­ke­ver­ni. Csi­nál­jon, amit akar, de en­gem hagy­jon bé­két.

– Maga kér­dez­te, nem? Be­sza­ri – mor­mog­ta Csand­ra, s újra ki­bá­mult az ab­la­kon. Me­rőn né­zett az utca vége felé. S csak ennyit mon­dott.

– Jön­nek Lu­lá­ék…

Sze­pes két­szer is rá­kér­de­zett.

– Mit mon­dott? Lula? Nem té­ved?

Ő is az ab­lak­hoz lé­pett, el­rán­tot­ta a füg­gönyt, mé­lyen ki­ha­jolt.

– Ő az… Meg egy fér­fi… Hát nin­csen Bécs­ben?

Csand­ra csen­de­sen vá­la­szolt.

– Úgy lát­szik… Meg­jött a nem re­mélt se­gít­ség…

– Ki az a fiú? – kér­dez­te iz­ga­tot­tan Sze­pes.

– Da­gadt… A má­sik ne­vét nem tu­dom.

– Da­gadt?

– Az…

Csand­ra már az aj­tó­ban állt.

– Be kel­le­ne zár­ni a für­dő­szo­bát… Még­se lás­sák… Hol a kul­csa en­nek az aj­tó­nak?

Sze­pes a kulcs­táb­lá­ra mu­ta­tott. Kap­kod­va igaz­gat­ta ma­gát. Nem tud­ta, ho­gyan vi­sel­ked­jék. Hisz a fe­le­sé­ge össze­ka­pasz­kod­va jött az­zal a fi­ú­val… Biz­to­san a sze­re­tő­je… Da­gadt Mit mond­jon? Ho­gyan fo­gad­ja? És rá­adá­sul itt ez a ha­lott is… Mind­járt csen­get­ni fog­nak… Most a lép­cső­for­du­ló… Most ér­kez­nek az eme­let­re… In­nen hat lé­pés… Csen­ge­tés.

A csen­ge­tés azon­ban el­ma­radt.

Pe­dig Sze­pes mel­lett ott állt már Csand­ra is.

De nem szó­lalt meg a csen­gő. Vé­gül Csand­ra ment az ab­lak­hoz, hogy ki­néz­zen az ut­cá­ra. Egyet­len já­ró­ke­lőt sem lá­tott. Lu­lá­nak és Da­gadt­nak nyo­ma ve­szett.

– Na? – kér­dez­te Sze­pes. – Mit lát?

Csand­ra vissza­hő­költ az ab­lak­ból. Sá­pad­tan né­zett Sze­pes­re. S csak ennyit mon­dott.

– Vé­günk van.

– Vé­günk? – kér­dez­te ér­tet­le­nül Sze­pes. – Mi­ért van vé­günk? Be­szél­jen!

– Tor­la­szol­juk el az aj­tót! Gyor­san! Mo­zog­jon, az is­te­nért!

Csand­ra fel­kap­ta a fo­telt és ki­sza­ladt vele az elő­szo­bá­ba. Az ajtó elé tet­te. Az­tán a kis­asz­talt, a má­sik fo­telt. A kony­há­ból ki­hord­ta a szé­ke­ket, sőt az asz­talt is. Köz­ben iz­ga­tott han­gon, sut­tog­va ve­zé­nyel­te Sze­pest.

– Si­es­sen már! Mit ga­tyá­zik ott?! Hoz­za azt a szé­ket! Gye­rünk, gye­rünk!

Ami­kor már nem ta­lált sem­mi moz­dít­ha­tót, s az elő­szo­ba bú­tor­rak­tár­nak ha­tott, egy pisz­tolyt vett elő, tá­rat du­gott bele, s le­ült a ba­ri­kád mögé a pad­ló­ra.

– Most már jö­het­nek…

De nem jött sen­ki. Nem csen­get­tek, nem ko­pog­tat­tak. Sze­pes a fal mel­lé hú­zód­va ijed­ten áll­do­gált.

– Mi van? kér­dez­te. – Mi tör­tént?

Csand­ra csak kis szü­net után vá­la­szolt, min­den ideg­szá­lá­val az aj­tó­ra fi­gyelt.

– A gyil­ko­sok jön­nek vissza… Érti? Ben­nün­ket is el akar­nak ten­ni láb alól… Ez biz­tos…

– Hon­nan tud­ja?

– Tu­dom.

Sze­pes bi­zony­ta­la­nul meg­koc­káz­tat­ta.

– Nem kel­le­ne a rend­őr­ség­nek szól­ni?

– Eszé­be ne jus­son – vá­la­szolt gyor­san Csand­ra, s zsi­nór­já­nál fog­va ma­gá­hoz húz­ta a te­le­fon­ké­szü­lé­ket. – A rend­őr­ség­nek sem­mi­ről sem sza­bad tud­ni… Érti? Az rosszabb, mint a ha­lál…

– Én nem csi­nál­tam sem­mit – da­dog­ta Sze­pes. – Sem­mit… Sem­mi tör­vény­te­lent…

Csand­ra erő­tel­je­sen rá­szólt.

– Nem be­szar­ni! Ül­jön le a fal mel­lé és csend!

Hall­gat­tak. Csand­ra a pisz­tolyt az elő­szo­ba aj­ta­já­ra irá­nyí­tot­ta, vár­ta a cél­pont fel­buk­ka­ná­sát.

Sze­pes a na­gyob­bik szo­ba egyik sar­ká­ban ült. A lá­bát fel­húz­ta, kar­ja­i­val át­fon­ta. Igye­ke­zett mi­nél ki­sebb len­ni. Ré­mül­ten pis­lo­gott Csand­rá­ra. Ami­kor már el­telt né­hány csön­des perc meg­kér­dez­te.

– Lula? Hova lett Lula?

Csand­ra a fe­jét ráz­ta.

– Nem tu­dom… Ta­lán el­fog­ták, ta­lán el­me­ne­kült… Ki tud néz­ni az ut­cá­ra? Úgy, hogy ne ve­gyék ész­re…

– Meg­pró­bál­ha­tom – vá­la­szolt sa­ját ma­gá­nak is ide­gen szá­raz han­gon Sze­pes.

– Ak­kor pró­bál­ja. De sem­mi meg­gon­do­lat­lan­ság… Az éle­té­vel ját­szik.

Sze­pes négy­kéz­láb má­szott az ab­lak­hoz. Óva­to­san fel­emel­ke­dett, a füg­gönyt ki­csit el­húz­ta, s ki­né­zett. így nem lá­tott le az ut­cá­ra. Csak a szem­köz­ti an­gyal­kák pu­fók arca mo­soly­gott rá.

– Mi van? – kér­dez­te tü­rel­met­le­nül Csand­ra.

– Így nem lá­tok… Fel kell áll­nom…

– Ak­kor áll­jon fel! De vi­gyáz­zon, ma­gá­ra lő­het­nek.

– Rám? Mi­ért? – ku­po­ro­dott vissza az ab­lak alá Sze­pes. – En­gem mi­ért bán­ta­ná­nak?!

– Ne akar­ja azt meg­tud­ni – mond­ta Csand­ra, az­tán még hoz­zá­tet­te: – Ta­lán én va­gyok Lula fér­je?

– És az mi­ért bűn? – kér­dez­te Sze­pes, de már érez­te, hogy na­gyon fal­san hang­zik a kér­dés.

– Csak – mo­so­lyo­dott el Csand­ra. – De ez most nem szá­mít! Néz­zen ki, mér­je fel a te­re­pet!

– A te­re­pet – mo­tyog­ta Sze­pes, s las­san újra fel­emel­ke­dett. Fel­állt. Az ab­lak szé­lé­hez hú­zó­dott, a füg­göny mö­gül ki­le­sett az ut­cá­ra.

– Mit lát?

– Há­rom au­tót…

– És?

– Fér­fi­ak áll­ják kör­be… Ka­la­po­sok…

– Ka­la­po­sok… – is­mé­tel­te iz­ga­tott han­gon Csand­ra.

– Maga is ide­jö­het… Egy­ál­ta­lán nem fi­gyel­nek az ab­lak­ra…

Csand­ra fel­állt, fe­szült pil­lan­tást ve­tett az aj­tó­ra, az­tán az ab­lak­hoz lép­delt. Láb­ujj­he­gyen, mint­ha alvó em­be­rek len­né­nek a szo­bá­ban. .

– Ők azok – mond­ta csen­de­sen. – Ha­tan… Nem, ott is van még va­la­ki… Hét… He­ten, mint a go­no­szok… Vi­gyáz­zon! – szisszent, s le­rán­tot­ta Sze­pest a pad­ló­ra. – Ide­néz­tek… Le­het, hogy meg­lát­tak ben­nün­ket…

Sze­pes ijed­ten li­he­gett. De aho­gyan úrrá lett az ijedt­sé­gén, meg­kér­dez­te.

– Hon­nan tud­ja, hogy meg akar­nak tá­mad­ni ben­nün­ket?

– Egy­sze­rű – Csand­ra vissza­ült a he­lyé­re. – ők egy má­sik…

– ke­res­te a sza­va­kat – má­sik… cso­port… Ezek öl­ték meg Pi­tát, s vit­ték el a tás­ká­mat…

– Ha már el­vit­ték, ak­kor most mit akar­nak még?

– Hát ez az… Azért tér­tek vissza, mert rá­jöt­tek va­la­mi­re…

– Mire?

– Majd… Meg­tud­ja, ne fél­jen… Bár ne tud­ná meg…

Sze­pes a te­le­fon­ra né­zett. Még egy­szer meg­koc­káz­tat­ta.

– Nem len­ne jobb még­is… A rend­őr­ség… Gon­dol­ja meg… Ha itt meg­je­len­ne a rend­őr­ség, a ba­rá­tai el­sze­lel­né­nek… Higgye el… És ak­kor maga is el­me­het­ne… Per­sze vele együtt – bö­kött a für­dő­szo­bá­ra.

Csand­ra bó­lo­ga­tott.

– Nem rossz tak­ti­ka… Csak­hogy… Ak­kor még az iga­zi ba­rá­ta­im is ki­nyír­ná­nak… Így leg­alább van némi re­mény… Mert ez egy bér­ház… Ha itt lö­völ­döz­nek, ak­kor össze­sza­lad a szom­széd­ság… Én nem va­gyok zse­ni, de azt ki­ta­lál­ha­tom, hogy az ak­ci­ó­juk ép­pen ezen akadt el… Most nyil­ván azt tár­gyal­ják, hogy mi len­ne az okos meg­ol­dás…

– Olyan nin­csen – fe­lel­te szin­te vi­dá­man Sze­pes. – Eb­ben a ház­ban, ha va­la­ki puk­kant, azt is hall­ják a szom­szé­dok…

– Bo­nyo­lít­ja a hely­ze­tü­ket – foly­tat­ta Csand­ra –, hogy en­gem nem öl­het­nek meg… Mert ak­kor, ho­gyan tud­nák meg azt, amit akar­nak? Csak a vá­la­szok után vé­gez­het­né­nek ve­lem… Ah­hoz be kell jut­ni­uk a la­kás­ba.

– Ezek sze­rint nem olyan ve­szé­lyes a hely­zet? – kér­dez­te meg­könnyeb­bül­ten Sze­pes.

– De… Ép­pen ezért ve­szé­lyes… Ne fe­lejt­se el, hogy amíg tud­juk, mit csi­nál­hat az el­len­ség, ad­dig előny­ben va­gyunk. De ami­kor már nem… Nos, gon­dol­koz­ni kel­le­ne … Mi­hez fog­hat­nak?

Sze­pes most azt érez­te, ő csak be­le­ke­ve­re­dett ebbe az egész­be, kí­vül­ál­ló, te­hát még­is az első al­ka­lom­kor te­le­fo­nál­ni fog a rend­őr­ség­re. Őt ezért nem ér­he­ti bosszú. Ő nem tar­to­zik egyik fél­hez sem. Te­le­fo­nál­ni kell. Ez a meg­ol­dás.

– Pél­dá­ul ká­bí­tó gázt nyom­hat­nak be – mor­fon­dí­ro­zott Csand­ra. – De ho­gyan? Ezt nem tud­ják meg­ol­da­ni… Ez a fel­té­te­le­zés el­vet­he­tő… Ki­éhez­tet­nek… Van a la­kás­ban kaja?

Sze­pes a te­le­fon­nal volt el­fog­lal­va, igye­ke­zett las­san, ész­re­vét­le­nül el­húz­ni Csand­ra mel­lől.

– En­ni­va­ló? Ke­vés­ke… Amit a hű­tő­ben ta­lál…

Csand­ra nem ment ki a kony­há­ba. Sze­pes biz­tat­ta, arra gon­dolt, az alatt gyor­san te­le­fo­nál­hat­na.

– Néz­ze meg! Ket­tőnk­nek ta­lán két nap­ra ele­gen­dő… De ne hall­gas­son rám, néz­ze meg!

Csand­ra nem moz­dult.

– Az em­ber so­ká­ig ki­bír­ja… Víz van… Vagy­is, ez sem jár­ha­tó út… Az aj­tón nem tör­het­nek be… Már csak a tár­gya­lás ma­rad… Majd fel­jön­nek, s tár­gyal­ni akar­nak… De ho­gyan? Az aj­tón át? Hogy a szom­szé­dok is hall­ják?

Sze­pes már fé­lig ma­gá­hoz húz­ta a te­le­font. Csand­ra egy pil­lan­tást ve­tett rá.

– Ne ját­szo­gas­son, hé! – De a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban el­ne­vet­te ma­gát. – Per­sze! A tár­gya­lás te­le­fo­non! Az lesz… Nem adok egy fél­órát, s meg­csör­ren majd a ké­szü­lé­ke…

Sze­pes el­en­ged­te a dró­tot, mint­ha már­is hív­nák a szá­mát.

– Én nem tár­gya­lok – je­len­tet­te ki ijed­ten.

– Nem is kell… Ül­dö­gél­jünk itt nyu­god­tan… Majd a te­le­fon… Még­is csak van esze az em­ber­nek – tet­te hoz­zá elé­ge­det­ten. Le­fe­küdt a pad­ló­ra, mint­ha a há­tát sze­ret­né ki­egye­ne­sí­te­ni. – Tár­gyal­ni fo­gunk, de hogy élve nem ússzuk meg, az biz­tos.

Sze­pes újra meg­is­mé­tel­te.

– Ne­kem eh­hez sem­mi kö­zöm.

– Ezt ne­kik mond­ja majd… Ha el­hi­szik… Hogy a Lula fér­je sem­mi­ről sem tud… Csak ép­pen be­en­ged­te eze­ket a fi­ú­kat… Ne le­gyen már ilyen naiv… Ha má­sért nem, azért te­szik el láb alól, hogy ne ma­rad­jon tanú… Ha­csak…

– Ha­csak?

– Ha­csak nem mi in­tézzük el őket…

– Én nem! Maga azt csi­nál, amit akar, de én nem… Ne­kem eb­ből ele­gem van! Azon­nal en­ged­jen ki!

Csand­ra rá­för­medt.

– Ne hisz­té­ri­áz­zon! In­nen nem megy ki, érti? Én ud­va­ri­as fiú va­gyok, azt ta­nul­tam ott­hon, de a tü­rel­mem­nek is van ha­tá­ra… Mi az is­ten­nek vet­te fe­le­sé­gül Lu­lát, ha…

Eb­ben a pil­la­nat­ban meg­csör­rent a te­le­fon.

– No­csak – mu­ta­tott a ké­szü­lék­re Csand­ra. – Ha­ma­rabb, mint gon­dol­tam… Ve­gye fel!

– Én?

– Per­sze. A maga la­ká­sa.

– Hagy­jon ki eb­ből…

A te­le­fon to­vább csör­gött.

– Ve­gye fel, ha mon­dom! És ural­kod­jon ma­gán! Ne le­gyen olyan be­sza­ri! Tes­sék!

Sze­pes a kagy­ló után nyúlt. Fel­emel­te, s ijedt, sí­ron túli han­gon be­le­szólt.

– Hal­ló…

Csand­rá­ra né­zett, szin­te kö­nyö­rög­ve nyúj­tot­ta fe­lé­je a te­le­fon­kagy­lót.

Csand­ra Sze­pes mel­lé hú­zó­dott, el­vet­te a kagy­lót és úgy tar­tot­ta, hogy mind a ket­ten hall­ják, amit a hívó mond.

– Hal­ló – nyög­te ki még egy­szer Sze­pes.

Egy női hang tü­rel­met­le­nül hal­ló­zott. Csand­ra lát­ta, hogy Sze­pes­sel sem­mi­re sem megy, erő­tel­je­sen be­le­szólt a ké­szü­lék­be.

– Tes­sék! Kit ke­res?

– A fér­je­met… Ott a fér­jem?

– Itt. Én meg Csand­ra va­gyok. Hon­nan be­szélsz?

– In­nen… Vár­jál, adom Da­gad­tat…

Sze­pes nyúlt vol­na a kagy­ló­ért, de Csand­ra el­for­dult tőle.

– Majd! Most én be­szé­lek… Hal­ló! Da­gadt? Baj­ban va­gyok, öreg. Vár­nak itt rám a ka­la­po­sok… Pita meg… Saj­nos, őt meg­öl­ték… Nem hü­lyés­ke­dek, ez igaz… – Las­san vissza­for­dult Sze­pes­hez, újra a füle mel­lé tet­te a kagy­lót, ket­ten hall­gat­ták, amit Da­gadt mon­dott.

– Hal­ló! Tud­juk, hogy baj­ban vagy­tok. Ott jár­tunk, de még ide­jé­ben ész­re vet­tük őket… De nyu­ga­lom, csi­ga­vér, sőt bé­ka­vér… Ide fi­gyelj! Én meg­pró­bá­lom el­tá­vo­lí­ta­ni eze­ket a disz­nó­kat, te fi­gyelj, az­tán majd megint te­le­fo­ná­lok vagy fel­ro­ha­nunk… Nem ha­gyunk ben­ne­te­ket cser­ben… Vár­jál, ne tedd le! Még Lula akar va­la­mit.

Csand­ra Sze­pes ke­zé­be nyom­ta a kagy­lót.

– Tes­sék, maga kö­vet­ke­zik. Lula köz­ben már mond­ta is.

– Ne ha­ra­gudj, majd min­dent el­me­sé­lek. És ne iz­gulj, Da­gadt majd in­téz­ke­dik, s amit ő ígér, az szent­ség…

Sze­pes nem szólt, s még ak­kor is a ke­zé­ben tar­tot­ta a kagy­lót, ami­kor Lula már be­fe­jez­te a be­szél­ge­tést.

Csand­ra az ab­lak­hoz lo­pa­ko­dott. Fi­gyel­te az ut­cát, a hét ka­la­post.

– Ki az a Da­gadt – kér­dez­te Sze­pes fá­tyo­los han­gon.

– Da­gadt az Da­gadt…

– Kö­vér?

– A fe­nét… Nincs azon egy fe­les­le­ges deka sem… Nem is tu­dom, hon­nan ra­gadt rá ez a név… Ta­lán mert min­den­kit da­gadt­ra vert… Na­gyon jól tud bu­nyóz­ni… Nem aján­lom, hogy…

Sze­pes mé­lyet só­haj­tott, vissza­tet­te a kagy­lót a he­lyé­re, s le­ült a sző­nyeg­re. Fe­jét a te­nye­ré­be haj­tot­ta, mint­ha nem ér­de­kel­né a kül­vi­lág. De a kér­dé­se mást jel­zett.

– Emi­att a… A Da­gadt mi­att ha­gyott el en­gem Lula?

– Én ezt nem tu­dom… Nem szok­tunk ilyes­mi­ről be­szél­ni…

– Ez a Da­gadt nem va­la­mi ele­gáns fi­csúr?

Csand­ra az ut­cát bá­mul­ta, nem vá­la­szolt. Sze­pes foly­tat­ta.

– Ezt azért kér­de­zem, mert volt itt fenn egy ilyen izé Lu­lá­nál, s ak­kor kez­dő­dött a baj…

– Ne tö­rőd­jön vele… Egyéb­ként is gomb­ház, sej…

Sze­pes el­ke­se­re­det­ten le­gyin­tett.

– Per­sze, ma­guk­nak mind­egy! Tönk­re­ten­ni egy éle­tet, az sem­mi! Az ma­guk­nak csak gomb­ház, sej!

– Ne há­bo­rog­jon…

– Ne há­bo­rog­jak? El­sze­dik a fe­le­sé­ge­met, be­tör­nek a la­ká­som­ba, gyil­kos­ság cin­ko­sá­vá tesz­nek, vár­ha­tom, hogy meg­tá­mád­nak és le­lő­nek, vagy meg­foj­ta­nak, és ak­kor ne há­bo­rog­jak! Kö­pök ma­guk­ra! Lu­lá­ra, a Da­gadt­ra és ma­gá­ra is!

Újra a te­nye­ré­be haj­tot­ta a fe­jét. Csand­ra azt hit­te, sír.

– Na, le­gyen már fér­fi…

Hall­gat­tak. Az­tán Csand­ra pisszeg­ni kez­dett.

– Jöj­jön, jöj­jön, gyor­san …

Sze­pes a fe­jét ráz­ta. Nem megy se­ho­vá. Hát­ra­dőlt a sző­nye­gen, ol­dalt for­dult, mint aki alud­ni ké­szül.

– Nem jön? Pe­dig… Néz­ze két rend­őr­au­tó is ér­ke­zett… Az egyik­nek va­la­mi baja tör­tént, mert itt a ház előtt meg­állt, s fel­haj­tot­ták a mo­tor­ház­te­tőt, s most azt bá­mul­ják… Most az egyik a ka­la­po­sok felé in­dul… Va­la­mit kér­dez… Azok ne­met in­te­nek… A rend­őr vissza­megy az au­tó­hoz… Jöj­jön, néz­ze már!

– Elég, ha maga lát­ja – vá­la­szol­ta Sze­pes –, en­gem nem ér­de­kel…

– Jó… Nem fo­gom meg­erő­sza­kol­ni… De… Na, lát­ja, a ka­la­po­sok be­száll­nak az au­tó­juk­ba… To­vább áll­nak… Meg­sza­ba­dul­tunk…

Csand­ra el­for­dult az ab­lak­tól, öröm csil­lo­gott a sze­mé­ben.

– Na, eh­hez mit szól? El­in­téz­te Da­gadt…

De aho­gyan el­hang­zott a mon­dat, Csand­ra már­is el­ko­mo­lyo­dott. Las­san, el­gon­dol­koz­va mond­ta.

– Ha ezt Da­gadt in­téz­te, ak­kor… Ak­kor Da­gadt… Ak­kor bi­zony Da­gadt…

– Mire gon­dol? – kér­dez­te Sze­pes, aki nem moz­dult a sző­nyeg­ről.

– Mire, mire? Sem­mi­re… Min­den­ki ennyi­re ro­hadt len­ne?

Csand­ra állt to­vább az ab­lak előtt.

A ka­la­po­sok már el­tűn­tek az ut­cá­ból, a rend­őrök is be­fe­jez­ték a vizs­gá­ló­dást, be­szél­get­tek, ci­ga­ret­táz­tak, de nem in­dul­tak, egyi­kük hosszan tár­gyalt a ké­szü­lé­ken va­la­ki­vel. Csand­ra nem tu­dott sza­ba­dul­ni a gon­do­lat­tól, hogy ez a va­la­ki ép­pen Da­gadt… Da­gadt, aki­ben annyi­ra bíz­tak, aki is­me­ri min­den tit­ku­kat… Be­sú­gó len­ne? Egyéb­ként, ho­gyan tud­ta vol­na el­in­téz­ni, hogy a rend­őrök meg­áll­ja­nak a ház előtt? Sze­pes az ab­lak­hoz lé­pett. Ő is ki­né­zett az ut­cá­ra.

– Most mi lesz? – kér­dez­te.

– Sem­mi – vá­la­szol­ta egy­ked­vű­en Csand­ra, s ko­pasz fe­jét si­mo­gat­ta.

– És a ha­lott?

– Nem tud­juk fel­tá­masz­ta­ni.

– Nem ezt kér­dez­tem – mond­ta hal­kan Sze­pes, mint­ha at­tól fél­ne, hogy va­la­ki meg­hall­ja. – Mi­kor vi­szi el?

Csand­ra a rend­őrök­re mu­ta­tott.

– Majd meg­ké­rem őket…

Sze­pes mér­ge­sen re­a­gált.

– Ne hü­lyés­ked­jen! Ko­mo­lyan kér­dez­tem! Mi­kor vi­szi el? – Olyan nyo­ma­ték­kal mond­ta a sza­va­kat, hogy Csand­ra el­mo­so­lyo­dott.

– Ne iz­gas­sa ma­gát. Éj­jel el­vi­szem. Még nem tu­dom, ho­gyan, de el­vi­szem. – Ké­sőbb hoz­zá­tet­te. – Bár en­gem is el­vin­ne in­nen va­la­ki… Nem kó­ser itt ne­kem …

Sze­pes be akar­ta kap­csol­ni a vil­lanyt, a fél­ho­mály las­san rá­te­le­pe­dett a szo­bá­ra.

– Nem kell vi­lá­gos­ság – til­ta­ko­zott Csand­ra. – Mi­nek kell ki­do­bol­ni, hogy itt va­gyunk?

Sze­pes vissza­te­le­pe­dett a sző­nyeg­re. Maga alá húz­ta a lá­bát. Va­la­ho­vá, a sem­mi­be néz­ve kér­dez­te.

– Hol le­het most Lula?

Csand­ra nem vá­la­szolt. Le­ült Sze­pes mel­lé, on­nan né­ze­get­te a gyor­san össze­do­bált ba­ri­ká­dot. Pi­tá­ra gon­dolt. Mond­ta is.

– Sze­ren­csét­len fiú…

– Tes­sék? Ki a sze­ren­csét­len?

– Pita – bö­kött a fe­jé­vel a für­dő­szo­ba felé Csand­ra. – De az is le­het, hogy jobb így… Hi­á­ba ma­gya­ráz­tam neki, hogy a port áru­sí­ta­ni le­het, de meg­kós­tol­ni nem… Fő­kép­pen an­nak nem, aki annyit iszik, mint­ha az övé len­ne a sar­ki korcs­ma… Meg­né­zem – mond­ta ké­sőbb. Fel­tá­pász­ko­dott, s ki­ment a für­dő­szo­bá­ba. Hal­lat­szott, hogy ki­eme­li Pi­tát a kád­ból. – Jö­het­ne se­gí­te­ni – szólt be Sze­pes­nek. – Csu­rom­vi­ze­sen még sem vi­het­jük el.

Sze­pes nem moz­dult. Mint aki újra hang­sú­lyoz­ni akar­ja, ez nem az ő ügye. De Csand­ra sem erő­sza­kos­ko­dott. Vissza­tért a szo­bá­ba, a ke­zét tö­rül­get­te.

– Már egé­szen me­rev…

Sze­pes meg­for­dult, a há­tát mu­tat­ta Csand­rá­nak. A fiú újra az ab­lak­hoz ment. A rend­őrök még min­dig ott ta­nyáz­tak. Bá­mul­ta őket, az­tán le­gyin­tett.

– Nem rom­lott el a ti mo­to­ro­tok… Ilyen át­lát­szó trük­köt hasz­nál­ni… És ak­kor most, mi­ért nem men­tek to­vább?

Az ab­lak előtt ma­radt. Mint­ha cso­dá­ra vár­na. A pu­fók an­gyal­kák meg­mo­so­lyog­ták.

Már az ut­cán is ki­gyul­lad­tak a lám­pák, ami­kor újra meg­szó­lalt a te­le­fon.

Lula je­lent­ke­zett. Kö­zöl­te, ha a rend­őrök is el­vo­nul­nak a ház elől, ak­kor ők fel­men­nek.

– Egye­dül jöj­jön – súg­ta Csand­ra Sze­pes­nek. – Mond­ja, hogy egye­dül jöj­jön!

Lula azon­ban azon­nal rá­vág­ta.

– Nem! Da­gadt nél­kül nem!

Órák múl­tak el, amíg a rend­őr­au­tók ké­nyel­me­sen, las­san ki­gör­dül­tek az ut­cá­ból. Csand­ra azt vizs­gál­ta az ab­lak­ból, nem ma­radt-e va­la­ki fi­gye­lő­ál­lás­ban. De nem tu­dott fel­fe­dez­ni sen­kit. Leg­szí­ve­seb­ben le­ment vol­na az ut­cá­ra kö­rül­néz­ni, de Sze­pes­nek meg sem em­lí­tet­te, biz­to­san ki­fo­gá­sol­ná. Arra is gon­dolt, hogy nem en­ge­di be Da­gad­tot sem, nem bont­ja meg a ba­ri­ká­dot, leg­alább nyu­god­tan alud­hat. Az­tán ki­ter­vel­te, jöj­jön csak Da­gadt, együtt el­vi­szik Pi­tát, s ő majd út­köz­ben va­la­hol meg­lép, rá­hagy­ja a fiút, csi­nál­jon vele, amit akar. Mert még­is csak az len­ne az éssze­rű, ha ő el­me­ne­kül­ne eb­ből a la­kás­ból. Va­la­mi is­me­ret­len hely­re. Ta­lán kül­föld­re. El­búj­tat­hat­ná va­la­hol a fő­nök­ség… A ka­la­po­sok elől… Ezek kí­mé­let­le­nek. Leg­utóbb egy gim­na­zis­ta nem tu­dott el­szá­mol­ni ne­kik a por­ral, amit rá­bíz­tak, egy­sze­rű­en el­tün­tet­ték. Eb­ben a szak­má­ban nem le­het vic­cel­ni, vagy aho­gyan mon­da­ni szo­kás: itt csak az ör­dög vi­gyo­rog­hat…

Újra csen­gett a te­le­fon. Lula csak annyit mon­dott, hogy in­dul­nak.

Sze­pes hi­á­ba eről­tet­te, nem tu­dott nyug­ton ma­rad­ni. Ug­rált az ab­lak­hoz, vissza­vit­te a fo­te­lo­kat a szo­bá­ba, a hű­tő­szek­rény aj­ta­ját nyi­to­gat­ta, és száz­szor is el­mond­ta, hogy saj­nos, nincs trap­pis­ta sajt, pe­dig Lula csak azt sze­re­ti. Csand­ra fi­gyel­te ezt a vib­rá­lást, az­tán ke­mé­nyen rá­szólt.

– Ül­jön már a fe­ne­kén! Egé­szen ki­me­rül eb­ben az ug­rá­lás­ban… In­kább azon gon­dol­kod­jon, ho­gyan tud­juk rá­be­szél­ni Da­gad­tot, hogy se­gít­sen el­szál­lí­ta­ni Pi­tát… Ez most a kér­dés, nem az, hogy van-e trap­pis­ta sajt?!

Sze­pes né­hány per­cig nyu­god­tan ült a fo­tel­ban, majd Csand­ra elé állt.

– Mond­ja… Le­het­sé­ges, hogy ez a lány, már­mint a fe­le­sé­gem és ez a le­gény… Ha én se­gí­tek ma­gá­nak, vi­szo­noz­za ezt az­zal, hogy rá­be­szé­li Lu­lát, ma­rad­jon itt?

Csand­ra szán­ta Sze­pest. Mit tud­nak ezek a pol­gá­rok az élet­ről? Úgy hi­szi, hogy rá le­het­ne arra be­szél­ni ezt a lányt, hogy ott­hagy­ja ezt a tár­sa­sá­got? Da­gadt leg­alább a ti­ze­dik fi­ú­ja… S nem is a fiúk, ha­nem a drog… Ami­óta el­szö­kött Sze­pes­től min­dent ki­pró­bált… Ha ez a sze­gény pa­sas meg­lát­ja a fe­le­sé­ge össze­szur­kált kar­ját, le­ve­ti ma­gát az ab­lak­ból…

– Per­sze, per­sze – bó­lo­ga­tott. Az első vé­gig nem mon­dott kér­dés­re nem vá­la­szolt. Egyéb­ként az volt a meg­győ­ző­dé­se, hogy a lány azt te­szi, amit Da­gadt pa­ran­csol neki.

Sze­pes da­do­gott még va­la­mit.

– Én is jó tanú le­szek majd… Ha szük­sé­ges… Emi­att a gyil­kos­ság mi­att… Csak szól­jon…

– Jó… Jó… Min­dent meg­pró­bá­lok…

– Ak­kor meg­egyez­tünk – nyúj­tot­ta a ke­zét Sze­pes.

Csand­ra meg­le­pő­dött: iz­zadt, szin­te csu­rom­vi­zes a fér­fi te­nye­re. Iz­gul, na­gyon iz­gul. Ennyi­re oda­van azért a kis kur­vá­ért…

Sze­pes ki­ment az elő­szo­bá­ba, kezd­te hely­re­to­lo­gat­ni a bú­to­ro­kat, le­te­rí­tet­te a sző­nye­ge­ket, köz­ben rá-rá­kap­ta a te­kin­te­tét a kád előtt fek­vő Pi­tá­ra. Be sze­ret­te vol­na csuk­ni a für­dő­szo­ba aj­ta­ját, de a ha­lott fiú kar­ja majd­nem a kü­szö­big ért, ő meg nem nyúlt hoz­zá, hogy el­te­gye az út­ból.

– Nem kel­le­ne va­la­mit vele csi­nál­ni? – kér­dez­te Csand­rát és Pi­tá­ra mu­ta­tott. – Mu­száj lát­nia ezt a… hul­lát a fe­le­sé­gem­nek? Csi­nál­jon már vele va­la­mit!

Csand­ra meg­állt a fiú fö­lött. Töp­reng­ve néz­te. Az­tán le­ka­pott az akasz­tó­ról egy tö­rül­kö­zőt, s az­zal tol­ta kö­ze­lebb a kád­hoz Pi­tát.

– Ne ha­ra­gudj… De… Na, így szé­pen… Majd el­vi­szünk már… A ka­ro­dat is… Hát ez már ne­he­zen megy… Rád zá­rom az aj­tót paj­tás… így meg­fe­lel? – kér­dez­te Sze­pest.

Sze­pes már nem fe­lelt, mert fel­ber­rent a csen­gő. Há­rom rö­vi­det.

– Ez Lula…

Va­ló­ban ők áll­tak az ajtó előtt. A lányt alig is­mer­te meg Sze­pes. Bod­ros hosszú haja volt, arca csu­pa fes­ték, láb­szár­hoz és comb­hoz si­mu­ló fe­ke­te nad­rág­já­ra egy an­gol szö­veg­gel össze-vissza fir­kált sár­gás blúzt eresz­tett. Az őzi­kés mel­le úgy dom­bo­ro­dott ki aló­la, mint­ha va­la­ki a két ök­lét dug­ta vol­na a blú­za alá.

– Itt va­gyunk – mond­ta, ar­cá­ra mo­solyt eről­te­tett. – Ez Da­gadt… Ő pat­ro­nál – ma­gya­ráz­ta.

Da­gadt meg­bic­cen­tet­te a fe­jét, mint a régi ka­to­na­tisz­tek. Va­ló­ban nem il­lett rá a neve. Ma­gas, vál­las fiú volt. Öl­tö­zé­ke is tisz­ta, ki­csit ta­lán szo­lid is.

– El­né­zést – mo­soly­gott –, de jöt­tünk se­gí­te­ni… Lula meg­fog­ta a ke­zét, s be­húz­ta a la­kás­ba.

– Zárd be az aj­tót…

Csand­ra a für­dő­szo­ba aj­ta­já­ból fi­gyel­te őket. Sze­re­tett vol­na gyor­san va­la­mi gya­nú­sat fel­fe­dez­ni Da­gad­ton, hogy rög­tön rá­csap­has­son: na, mi van, te spic­li?! Ide­pa­ran­csol­tad a rend­őrö­ket?! De hall­ga­tott. Da­gadt üd­vöz­lé­sé­re sem vá­la­szolt.

Sze­pes­re hir­te­len rá­tört a sér­tő­dött­ség. El­bo­rí­tot­ta az egész lel­két. Hi­á­ba ké­szült arra, hogy majd oko­san be­szél a fe­le­sé­gé­vel, eb­ből sem­mi nem lett. Ami­kor Lula meg­kér­dez­te tőle, mi új­ság, ha­rag­szik-e, olyat or­dí­tott, hogy vissz­hang­zott tőle a la­kás.

– Kuss! Fogd be a po­fád!

Az­tán, mint egy gye­rek, össze­gör­nyed­ve, könnyes szem­mel be­sza­ladt a szo­bá­ba, s be­csap­ta maga után az aj­tót. Lula der­med­ten állt. De csak pár pil­la­na­tig.

– Le vagy szar­va…

Da­gadt azon­ban az aj­tó­ra mu­ta­tott.

– Eredj utá­na és vi­sel­kedj tisz­tes­sé­ge­sen! Mit gon­dol­tál, majd gló­ri­á­val fo­gad?!

Lula zok­szó nél­kül tel­je­sí­tet­te a pa­ran­csot. Óva­to­san ki­nyi­tot­ta a szo­ba­aj­tót és be­set­ten­ke­dett.

Da­gadt fi­gyel­te nem kez­dő­dik-e újra a ki­a­bá­lás, mi­vel csend volt, Csand­rá­hoz for­dult.

– Hogy tör­tént ez? – mu­ta­tott Pi­tá­ra.

Csand­ra ki­hú­zó­dott az elő­szo­bá­ba, Da­gadt kény­te­len volt a kád­hoz lép­ni, Pita. holt­tes­te mi­att. Meg­le­he­tő­sen bi­zony­ta­la­nul állt, ha va­la­ki egy ki­csit meg­lö­ki be­le­esik a kád­ba.

– Ma­radj ott – szólt rá ke­mé­nyen Csand­ra. – Te rend­őr­spic­li vagy? – kér­dez­te.

– Mi­cso­da?

– Ne cso­dál­kozz, de ne is mo­zogj fe­les­le­ge­sen! Lá­tod ezt? – A ke­zé­ben egy pisz­ka­va­sat tar­tott. – Ha meg­moz­dulsz, agyon­csap­lak!

– Mi ütött be­léd?

– Sem­mi… Csak vége a já­ték­nak…

– Te meg­őrül­tél?

Csand­ra gú­nyo­san ne­ve­tett.

– Nem, öre­gem… Csak gon­dol­ko­zom… Az, aki a rend­őrö­ket ide-oda tud­ja ren­del­get­ni, az… Foly­tas­sam?

Most Da­gadt ne­ve­tett.

– Te hü­lye! Lula hív­ta fel a ka­pi­tány­sá­got, ő je­len­tet­te be, hogy itt a ház előtt fér­fi­ak áll­do­gál­nak, és… De hü­lye vagy, is­te­nem, de hü­lye!

Mi­vel Da­gadt lát­ta, hogy Csand­ra el­bi­zony­ta­la­no­dik, azon­nal el­lé­pett a kád­tól, s lát­szó­lag ügyet sem vet­ve Csand­rá­ra, be­ment a szo­bá­ba.

Lula Sze­pes előtt állt, aki a fo­tel­ban ülve hall­gat­ta. Ami­kor Da­gadt be­lé­pett, oda­for­dí­tot­ta az ar­cát.

– Ma­gá­val nem tár­gya­lok – mond­ta csen­de­sen, mint­ha az in­du­la­tok már el­hal­tak vol­na ben­ne.

Da­gadt in­tett, meg­ér­tet­te. Vissza­lé­pett az elő­szo­bá­ba, Csand­rá­hoz for­dult.

– Na, most mit csi­nál­junk?

Csand­ra még min­dig za­var­tan, mint aki nem tud­ja el­dön­te­ni, mit te­gyen, vá­la­szolt.

– Hát…

– Jobb len­ne in­nen el­tűn­ni, mi?

– Hát…

– El­vit­ték a tás­kát… Lá­tom az ar­co­don…

– El… De… Ez – mu­ta­tott Pi­tá­ra – na­gyobb baj.

– Az.

– El kel­le­ne tün­tet­ni.

– El.

– Hová?

– Nem tu­dom… De nem hagy­hat­juk itt…

– Lu­lát?

– Őt sem.

– És ezt a…

– Őt sem.

Csand­ra na­gyot só­haj­tott.

– Szé­pen va­gyunk.

– Ha ez szép.

Da­gadt le­ült az elő­szo­bá­ban egy szék­re.

– Sem­mi ter­ved nin­csen? – kér­dez­te Csand­rát.

– Csak annyi, hogy el kell vin­ni… Nem sze­ret­ném, ha a rend­őr­ség… – El­hall­ga­tott, s me­rő­en néz­te Da­gad­tot.

– Éj­sza­ka le­het. Ha van autó… Gon­do­lod, hogy a ka­la­po­sok vissza­jön­nek?

Csand­ra bó­lin­tott.

– Biz­to­san… Rá­jöt­tek ha­mar, hogy ez a tás­ka nem az a tás­ka…

– És be­lő­led akar­ják ki­szed­ni, hogy az iga­zi hol van… Lo­gi­kus… Ha­mar, na­gyon ha­mar kell cse­le­ked­ni… Sze­pes mit tud?

– Jó­for­mán sem­mit… Ha­csak Lula most nem du­mál neki…

– Du­mál. Mond­tam, hogy du­mál­jon… így könnyeb­ben tu­dunk el­tűn­ni in­nen.

– Az autó… Az kel­le­ne…

Da­gadt a zse­bé­be nyúlt, s egy kulcs­cso­mót vett elő. A te­nye­rén nyúj­tot­ta Csand­rá­nak.

– Vá­lassz, mi­lyen ko­csin akarsz meg­ug­ra­ni? Ezek­kel akár­mi­lyen ke­le­ti au­tót ki­nyi­tok… Na?

Csand­ra el­is­me­rő­en bó­lin­tott.

– Ez igen…

– Le­me­gyünk az ut­cá­ra, ki­vá­lasz­tunk egy au­tót, ki­csit meg­pisz­kál­juk a zá­rát va­la­me­lyik kulccsal, az­tán raj­ta! Na? Mit szólsz?

– Oké.

– Pi­tát meg majd le­tesszük va­la­me­lyik te­me­tő­ben.

Csand­ra ed­dig szo­ron­gat­ta a pisz­ka­va­sat. Most vissza­tá­masz­tot­ta a sa­rok­ba, ahon­nan el­vet­te.

– Kezd­jük? – kér­dez­te. – Nin­csen sok időnk, mert le­het, hogy…

– Nem le­het, biz­tos… Ki­néz­nék az ut­cá­ra. Csak a szo­bá­ból le­het?

– Igen… Gye­re, ne tö­rődj az öreg­gel… Ez fon­to­sabb.

Be­nyi­tot­tak a szo­bá­ba. Lula még min­dig állt, de Sze­pes már a ke­zét fog­ta. Da­gadt, mint­ha ott sem len­né­nek, egye­ne­sen az ab­lak­hoz ment. In­tett Csand­rá­nak, hogy olt­sa el a vil­lanyt. Fél­re­húz­ta a füg­gönyt és ki­bá­mult az ut­cá­ra. Az­tán csak ennyit mon­dott.

– Már megint itt van­nak a rend­őrök…