14.

Bán Géza pont­ban nyolc­kor he­lyet fog­lalt az An­ná­ban. Köz­vet­le­nül a be­já­rat­nál vá­lasz­tott asz­talt, itt szem­mel tart­hat­ta azo­kat is, akik csak be­néz­tek a he­lyi­ség­be. Ká­vét és sört ren­delt, az­tán ké­sőbb még egyet. Há­rom ci­ga­ret­tát is el­szí­vott és még min­dig egye­dül volt, zse­bé­ben a la­pos ék­sze­res do­boz­zal, amely­ben a szép mívű arany­lánc és a sú­lyos me­dál la­pult.

Ma­gas, kar­csú nő állt meg az asz­ta­la előtt.

– No­csak! – szólt meg­le­pet­ten. – Az ere­de­ti, aki Mun­kást szív.

Bán em­lé­ke­zett a mély, búgó hang­ra, de most a po­kol­ba kí­ván­ta. A nő le­ha­jolt és a sze­mé­be né­zett.

– Nincs pajzs­mi­rigy-túl­ten­gé­sem – mond­ta re­zig­nál­tan Bán.

– Nem is arra va­gyok kí­ván­csi.

– Azt hit­tem, megint a pu­pil­lám­ból ol­vas.

– Egy fe­nét – búg­ta a nő. – Azt pró­bá­lom ki­ta­lál­ni, hogy vi­dám vagy bús?

– Ez mennyi­ben ér­de­kes?

A nő ki­egye­ne­se­dett.

– Egy­ál­ta­lán nem ér­de­kes, mert amúgy sem ér­nék rá – mond­ta. – Is­mét tár­sa­ság­gal va­gyok. Ez a maga pech­je.

– Vagy in­kább a sze­ren­csém.

– Mit mond?

Bán meg­is­mé­tel­te a sza­va­it. A nő olyan ké­pet vá­gott, mint né­ma­fil­mek csa­ló­dott sze­rel­me­se.

– Erre nem is gon­dol­tam – je­gyez­te meg a nő re­zig­nál­tan.

– Ide­je, hogy gon­dol­jon rá.

A nő fel­emel­te a fe­jét és el­vo­nult. Bán a ne­gye­dik ci­ga­ret­tá­já­ra gyúj­tott, ami­kor nyílt az ajtó és be­lé­pett Fü­re­di­né. For­más alak­ján jól sza­bott fe­ke­te kosz­tüm fe­szült, mint­ha ép­pen szín­ház­ba ké­szült vol­na. Csi­nos arca kí­ván­csi­sá­got tük­rö­zött. Alig volt raj­ta fes­ték. La­pos re­ti­kül­jét ma­gá­hoz szo­rít­va las­san fel­mér­te a te­re­pet. Óva­tos­nak és tar­tóz­ko­dó­nak tűnt.

Bán kö­zöm­bö­sen szív­ta ci­ga­ret­tá­ját és csak a sze­me sar­ká­ból fi­gyel­te a nőt. Úgy vi­sel­ke­dett, mint aki nem is­me­ri. Tud­ta, hogy az üze­ne­tet át­adó to­já­sos Irma rész­le­te­sen le­fes­tet­te és en­nek alap­ján majd rá­is­mer. Így is tör­tént.

– Bo­csá­nat! – szó­lí­tot­ta meg egy fé­lénk hang. – Ha nem té­ve­dek, maga Bán Géza.

Bán bó­lin­tott és ud­va­ri­a­san fel­állt.

– Ön pe­dig Fü­re­di­né – mond­ta.

– Igen… Meg­kap­tam az üze­ne­tét.

Bán hellyel kí­nál­ta az asz­tal­nál és in­tett a pin­cér­nek. A nő Man­hat­tan kok­télt kért és ké­nyel­me­sen el­he­lyez­ke­dett a szé­kén. Bár­mi­lyen gon­do­san is iga­zí­tot­ta el fel­ha­sí­tott szok­nyá­ját, comb­ja mé­lyen ki­vil­lant. Bán­nak az volt az ér­zé­se, hogy egy jól be­gya­ko­rolt póz­nak a szem­ta­nú­ja, amely­től most ki kel­lett vol­na nyúl­nia. Nem te­ke­tó­ri­á­zott so­kat, el­nyom­ta ci­ga­ret­tá­ját és az asz­ta­lon a nő elé csúsz­tat­ta az ék­sze­res do­bozt.

– Ez az öné – mond­ta.

Fü­re­di­né nem ka­pott utá­na. Gyors pil­lan­tást ve­tett a kis do­boz­ra, az­tán für­ké­szőn né­zett a fi­a­tal­em­ber­re.

– Nem ér­tem, mi­ért ép­pen ma­gá­hoz ke­rült – mond­ta. A hang­ja nem árult el két­ke­dést, in­kább a kí­ván­csi­ság csen­dült ki be­lő­le. – Olyan fura, hogy lé­nye­gé­ben egy ide­gen adja át ne­kem. Mert annyi más em­ber, egy cso­mó is­me­rős van a pi­a­con, akit sze­gény Pong­rácz meg­bíz­ha­tott vol­na. Ak­kor még meg­te­het­te vol­na.

Bán vál­lat vont. Tud­ta, most min­den azon mú­lik, hogy ma­gya­rá­za­ta mennyi­re el­fo­gad­ha­tó. Elég egy kis bi­zony­ta­lan­ság a hang­já­ban, egy pici rés a tör­té­net fel­épí­té­sén és az éj­sza­kai csap­dá­ból sem­mi sem lesz.

– Ezt ma­gam sem ér­tem – je­gyez­te meg.

Fü­re­di­né vil­la­nás­nyi ide­ig meg­le­pet­ten né­zett, az­tán hal­kan fel­ka­ca­gott.

– Ak­kor én hogy ért­sem meg? – kér­dez­te.

Uj­já­val já­té­ko­san meg­for­gat­ta az asz­ta­lon a do­bozt. Hosszú, he­gyes kör­me kár­min­pi­ros­ra volt fest­ve.

– Ma­gam is gon­dol­koz­tam ezen, hogy mi­ért en­gem vá­lasz­tott. Az­tán rá­jöt­tem va­la­mi­re, ami fon­tos ok le­he­tett.

– És­pe­dig?

– Nem állt mód­já­ban, hogy mást, va­la­ki is­me­rőst ke­res­gél­jen. Kéz­nél vol­tam, így kény­te­len volt en­gem vá­lasz­ta­ni.

– Kény­te­len volt?

– Igen, mert ahogy így utó­lag meg­íté­lem az ese­tet, az öreg igen­csak kény­szer­hely­zet­ben le­he­tett.

Fü­re­di­né hu­nyo­rog­ni lát­szott.

– Mi­fé­le kény­szer­hely­zet­ről be­szél? – kér­dez­te.

– Mind­járt meg­ér­ti mire gon­do­lok. Mind­ez azon az es­tén tör­tént, ami­kor az öreg olyan sze­ren­csét­le­nül járt.

– Mi­kor meg­öl­ték?

Bán bó­lin­tott.

– A piac felé men­tem és az öreg­be üt­köz­tem, aki a ka­mio­nok­hoz igye­ke­zett – mond­ta. – Úgy vet­tem ész­re, hogy na­gyon za­vart, mint­ha fél­ne va­la­mi­től. Le­het, hogy meg­sej­tet­te, mi lesz a sor­sa, nem tu­dom. A lé­nyeg, hogy zak­la­tott volt. Egy cso­mag volt a hóna alatt. Meg­kért, hogy ve­gyem ma­gam­hoz a do­bozt és ha va­la­mi tör­tén­ne vele, ad­jam át ma­gá­nak, de sze­mé­lye­sen te­gyem, ne bíz­zam sen­ki­re. Őszin­tén szól­va, na­gyon cso­dál­koz­tam – foly­tat­ta a fi­a­tal­em­ber. – El­ső­sor­ban azért, hogy az öreg rám bíz­ta a dol­got, az­tán azért, hogy az át­adá­sá­ra is meg­kér, mert ugyan mi baja tör­tén­het. Ak­kor még nem ér­tet­tem. Most már tu­dom, az öreg sej­tet­te, hogy baj éri. Ezért he­lyez­te ná­lam biz­ton­ság­ba a do­bozt, szin­te kö­nyör­gött, hogy ele­get te­gyek a ké­rés­nek.

– Ez ak­kor este volt…?

– Igen.

– Gon­do­lom, a rend­őr­ség ala­po­san ki­fag­gat­ta er­ről?

Bán cso­dál­ko­zott.

– Mi­ről? – kér­dez­te.

– Ezek sze­rint maga volt az utol­só, aki élet­ben lát­ta még Pong­rá­czot.

– Le­het­sé­ges.

– És a rend­őr­ség nem hall­gat­ta ki?

Bán le­gyin­tett.

– Egy ma­gas nyo­mo­zó, aki már több­ször járt a pi­a­con, ér­dek­lő­dött és fel­je­gyez­te sza­va­i­mat – mond­ta. – Ott vol­tam ugyan­is a ka­mio­nok­nál, ami­kor az öreg­re rá­ta­lál­tak. De en­gem nem fag­ga­tott a rend­őr­ség sem­mi­ről sem. Gon­dol­ja, el­mond­tam vol­na ne­kik, hogy az öreg mi­vel bí­zott meg?

– El­mond­ta vol­na?

– Ezt én kér­dez­tem, hogy fel­té­te­lez ró­lam ek­ko­ra hü­lye­sé­get?

– Mi­ért hü­lye­ség az, ha a rend­őr­ség­nek ki­tá­lal min­den­ről, amit tud és ami­vel az öreg meg­bíz­ta ma­gát.

Bán mér­ge­sen né­zett.

– Mert meg­néz­tem, mi van a do­boz­ban és tud­tam, hogy csem­pész­úton ju­tott az öreg­hez – mond­ta. – El­vál­lal­tam a köz­ve­tí­tést, hogy át­adom ma­gá­nak, ez­zel aka­rat­la­nul is cin­kos let­tem. Most ma­gya­ráz­zam ezt meg a rend­őr­ség­nek? Olyan, mint­ha ma­gam alatt vág­nám a fát.

Fü­re­di­né ki­nyi­tot­ta a do­bozt és fu­tó­lag meg­néz­te a lán­cot és me­dált, majd a re­ti­kül­jé­be rej­tet­te.

– Ak­kor ezek sze­rint a kül­de­mény­ről sen­ki sem tud Ir­mán kí­vül – je­gyez­te meg.

– Csak a meny­asszo­nyom.

– El­mond­ta neki?

– Igen… Meg­mu­tat­tam a lán­cot is.

– Mit szólt?

– Azt mond­ta: hü­lye va­gyok!

Fü­re­di­né is­mét fel­ka­ca­gott.

– Gra­tu­lá­lok a vá­lasz­tott­já­hoz – mond­ta. – Még el sem vet­te, már­is a fe­jé­re nőtt. Mi­ért volt ilyen le­súj­tó a vé­le­mé­nye?

Bán meg­pu­hí­tott egy ci­ga­ret­tát és rá­gyúj­tott.

– Azért, mert kö­zöl­tem vele, hogy tel­je­sí­tem a meg­bí­za­tást és az ék­szert át­adom – mond­ta. – Sze­rin­te sem­mi­re sem fo­gom vin­ni az élet­ben, mert csak egy hü­lye tesz ilyet. Tart­sam a szám és az ék­szert ne ad­jam ki a ke­zem­ből. Azt mond­ta: ég­ből hul­lott sze­ren­cse. Az öreg meg­halt, az ék­szer­ről sen­ki sem tud. Azt mond­ta, ne vár­jam, hogy ki­tün­te­tést ka­pok majd érte. Még ta­lán meg sem kö­szö­nik. Nos, eh­hez ha­son­ló ta­ná­csok­kal lá­tott el.

– Nem egy el­ve­szett nő.

– Maga is ezt mond­ja?

Fü­re­di­né elő­vett re­ti­kül­jé­ből egy hosszú ci­ga­ret­tát, meg­vár­ta míg a fi­a­tal­em­ber tü­zet ad, csak az­u­tán szó­lalt meg:

– Azt mon­dom, mert egy bi­zo­nyos pon­ton iga­za van. De a sza­va­i­ból azt vet­tem ki, hogy az öreg sejt­het­te a bajt, s azt akar­ta, hogy maga ak­kor tel­je­sít­se a ké­ré­sét, ha ne­tán tör­té­nik vele va­la­mi. Hát az tör­tént, hogy meg­gyil­kol­ták. Le­het, hogy ép­pen a lán­cért vé­gez­tek vele, mert azt hit­ték, nála van… Most már ér­tem – foly­tat­ta az asszony –, hogy mi­ért vá­lasz­tot­ta ma­gát erre a fel­adat­ra. Kéz­nél volt, és az öreg eset­leg ész­re­vett va­la­mi gya­nú­sat. Er­ről nem be­szélt ma­gá­nak?

Bán a fe­jét ráz­ta.

– Nem mon­dott sem­mi olyat, ami­ről arra kö­vet­kez­tet­het­tem vol­na, hogy va­la­ki vagy va­la­kik az éle­té­re tör­het­nek, ne­tán ki akar­nák ra­bol­ni – mond­ta egy szusz­ra.

– Kár…

– Mi­ért kár?

– Mert ezen a nyo­mon most el­in­dul­hat­na a rend­őr­ség. Nem to­po­rog­ná­nak.

Bán mé­lyet szí­vott ci­ga­ret­tá­já­ból és a füs­töt fél­re­fúj­ta.

– Hon­nan ve­szi, hogy nincs nyo­muk és to­po­rog­nak? – kér­dez­te. –                Az a nyo­mo­zó, aki­vel be­szél­tem, nem úgy né­zett ki, mint­ha azon ke­se­reg­ne, hogy nem ta­lál sem­mi nyo­mot. Egy lis­ta volt nála kér­dé­sek­kel és ál­lan­dó­an csak kí­ván­csis­ko­dott.

Fü­re­di­né za­var­tan pis­lo­gott.

– Azt hit­tem, hogy nincs nyo­muk – mond­ta. Meg­emel­te po­ha­rát és be­le­kós­tolt a kok­tél­ba, ame­lyet köz­ben ki­ho­zott a pin­cér. – Irma azt mond­ta, nem gya­nú­sí­ta­nak a pi­a­con sen­kit a gyil­kos­ság­gal.

– Ne­kem az a vé­le­mé­nyem, hogy azok sen­ki­nek sem kö­tik az or­rá­ra, hogy gya­nú­sí­ta­nak-e va­la­kit vagy sem. Egy­szer majd le­csap­nak és kész. Az em­be­rek meg cso­dál­koz­nak, úgy, mint ami­kor a gyil­kos­ság­ról ér­te­sül­tek.

Rö­vid csend te­le­pe­dett kö­zé­jük. Bán az­zal bí­be­lő­dött, hogy ci­ga­ret­tá­ját el­nyom­ja, a csi­nos asszony pe­dig szem­ügy­re vet­te a he­lyi­ség­ben levő ven­dé­ge­ket. El­ső­nek Fü­re­di­né tör­te meg a csen­det.

– Nem aka­rom, hogy a meny­asszo­nyá­nak iga­za le­gyen – mond­ta. – Kér­jen bár­mit, meg­adom. Tu­dom, nem min­den­ki áll­ta vol­na a sza­vát, úgy mint maga.

– Szó sem le­het róla. Nem pén­zért csi­nál­tam.

Fü­re­di­né át­nyúlt az asz­ta­lon és a ke­zét a fi­a­tal­em­ber kar­já­ra tet­te. A te­kin­te­te lágy volt és so­kat sej­te­tő. Bán érez­te a ta­pin­tó uj­jak bi­zser­gé­sét, kel­le­mes for­ró­ság ön­töt­te el.

– Nem is pénz­ről len­ne szó, ha­nem ki­tün­te­tés­ről – le­hel­te az asszony. – Erre nem gon­dolt?

– Mi len­ne a ki­tün­te­tés?

– In­kább ki len­ne…

Bán hang­ja re­ked­ten csen­gett, ami­kor meg­szó­lalt:

– Maga?

– Ha el­fo­gad ki­tün­te­tés­nek.

– Nem sze­re­tem, ha csu­pán há­lá­ból tün­tet­nek így ki.

Fü­re­di­né a ci­ga­ret­ta­füs­tön át hu­nyor­gó pil­lan­tást ve­tett rá.

– Nem há­lá­ból ten­ném – mond­ta tö­mö­ren.

– Ak­kor mi­ért?

– Ma­kacs­ság­ból.

Bán el­mo­so­lyo­dott és a fe­jét in­gat­ta.

– Ezt nem ér­tem – mond­ta.

– Azért nem érti, mert nem is­me­ri a nő­ket. Ha is­mer­né őket, most nem cso­dál­koz­na raj­tam. Kel­lek vagy nem? Dönt­sön. Nem sze­re­tem a té­to­vá­zó fér­fi­a­kat. A ha­tá­ro­zott és cél­tu­da­tos egyé­ne­ket ked­ve­lem. És ne­hogy azt higgye, hogy nim­fo­má­ni­ás va­gyok, azért ajánl­ko­zom. Maga a har­ma­dik az éle­tem­ben, aki­nek ilyen aján­la­tot te­szek.

– Ma­kacs­ság­ból?

– Pusz­tán azért, ne­hogy a meny­asszo­nyá­nak le­gyen iga­za, hogy sem­mit sem ka­pott. Nos, el­fo­gad? Vagy vissza­uta­sít?

– Nem va­gyok bo­lond…

Fü­re­di­né hát­ra­dőlt a szé­kén, de a sze­mét nem vet­te le a fi­a­tal­em­ber­ről. Kosz­tüm­ka­bát­ja ki volt gom­bol­va, telt mel­le szin­te szét­fe­szí­te­ni lát­szott a könnyű blúzt. A szá­ja szeg­le­té­ben mo­soly buj­kált.

– Ve­gye úgy, hogy már­is az enyém – mond­ta.

– Ez nem for­dít­va áll?

– Ne fe­lejt­se, hogy nem maga szer­zett meg, ha­nem én nyúl­tam maga után… És ez óri­á­si kü­lönb­ség.

– Ha­csak ennyi a kí­ván­sá­ga, ám le­gyen. Ha­gyom ma­gam el­ej­te­ni, el­vég­re for­ma­sá­go­kon mi­nek össze­kü­lön­böz­ni.

Fü­re­di­né el­nyom­ta ci­ga­ret­tá­ját és ki­it­ta a ma­ra­dék kok­tél­ját. Bán in­te­ni akart a pin­cér­nek újabb ren­de­lé­sért, de az asszony azt el­há­rí­tot­ta.

– Ak­kor ma éj­jel – szó­lalt meg. A hang­ja ha­tá­ro­zott volt, el­lent­mon­dást nem tűrő. – Ez­zel nem sza­bad vár­ni…

– Én is ezen a vé­le­mé­nyen va­gyok.

– Ak­kor raj­ta…

– De a ma éj­jel nem jó.

Fü­re­di­né fel­kap­ta a fe­jét.

– Mi­ért? – mond­ta. – Ta­lán nem bá­nyász és éj­je­li mű­szak­ban dol­go­zik?

Bán a fe­jét ráz­ta és olyan ké­pet vá­gott, mint­ha fog­or­vo­si ren­de­lő­ben vár­na sor­sá­ra.

– Csak ké­sőn ér­nék rá – nyög­te.

– Én is ké­sőn érek rá.

– Éj­fél után… Jó­val!

Fü­re­di­né pa­pírt vett elő a re­ti­kül­jé­ből, va­la­mit fel­írt rá és át­nyúj­tot­ta.

– Itt a cím – mond­ta. – Itt fo­gom vár­ni, ter­mé­sze­te­sen éj­fél után. Egy nya­ra­ló­ban le­szek az Arany-he­gyen, Óbu­dán, köz­vet­le­nül a Bé­csi út­ról rá­for­dul­hat az ut­cá­ra. A sö­tét­ben is meg­is­me­ri, az ut­cai ol­da­la vé­gig üveg és ki lesz vi­lá­gít­va.

Egy­szer­re nyúl­tak a ci­ga­ret­ta után. Mi­után Bán tü­zet adott, az asszony meg­néz­te órá­ját.

– Si­et­nem kell ne­kem is – mond­ta szé­les mo­soly kí­sé­re­té­ben. – El­vég­re ki kell ér­nem jó­val előbb, hogy rend­be te­gyem a há­zat. Az­tán ma­gá­nak is dol­ga van még… Jaj, még va­la­mit! Em­lí­tet­te, hogy Pong­rácz­nál volt egy kis cso­ma­gocs­ka.

– Igen, a hóna alatt tar­tot­ta. Bar­na pa­pí­ros­ban. Úgy fes­tett, mint­ha tég­la len­ne.

Fü­re­di­né ne­ve­tett.

– Az volt ben­ne? – kér­dez­te.

– Hon­nan tud­jam?

– Azt hit­tem tud­ja, hogy mi lett a cso­mag­gal.

Bán meg­bic­cen­tet­te a fe­jét.

– Arra kért, azt is őriz­zem meg, de nem mond­ta, hogy va­la­ki­nek ad­jam oda, ha ne­tán tör­tén­ne vele va­la­mi – mond­ta.

– Tég­la volt ben­ne?

– Hon­nan tud­jam, ami­kor meg sem néz­tem.

– Ennyi­re nem ér­de­kel­te?

– Ennyi­re nem ér­de­kelt.

Fü­re­di­né le­mon­dó­an le­gyin­tett.

– Óh, maga csa­csi! – mond­ta. – Mi­ért nem néz­te meg, hát­ha ék­sze­rek vol­tak ab­ban.

– Le­het.

– Ma­gá­nak csak ennyi az egész?

Bán vál­lat vont.

– Mit iz­gas­sam ma­gam ezen – fe­lel­te. – Majd al­ka­lom­ad­tán meg­né­zem.

– Nézzük meg együtt most.

– Azt nem le­het…

Fü­re­di­né csi­nos arca dur­cás lett.

– Mi­ért ne néz­het­nénk meg együtt? – kér­dez­te. – Ki akar ta­lán hagy­ni a fel­fe­de­zés örö­mé­ből? Ne fél­jen, nem tar­tok sem­mi­re sem igényt, csu­pán a kí­ván­csi­ság ve­zé­rel. Még ak­kor sem kell sem­mi, ha egy ra­kás ara­nyat rejt.

– Az nem le­het… Arany nem le­het ben­ne.

– Mi­ért ne le­het­ne?

– Ah­hoz túl­sá­go­san könnyű és puha a cso­mag. Va­la­mi más le­het ben­ne, de arany­ról szó sem le­het, meet ak­kor sú­lyo­sabb len­ne.

Fü­re­di­né arca ki­pi­rult, a sze­me csil­lo­gott, fel­vil­la­nyo­zó­dott.

– Óh, ha lát­hat­nám – ese­de­zett. – Min­dig ilyen va­gyok, ha kí­ván­csi­ság gyö­tör. Mi­ért nem nézzük meg most rög­tön, hogy mi van a cso­mag­ban.

– Mert nincs ná­lam.

Fü­re­di­né tü­rel­met­le­nül szív­ta a ci­ga­ret­tá­ját.

– Hát hol van? – kér­dez­te.

– A pi­ac­fel­ügye­lő­sé­gen.

– Te­hát le­ad­ta?

– Mi­ért ad­tam vol­na le? Nem tud­tam, mit kezd­jek vele, el­vég­re nem hor­doz­ha­tom min­den­fe­lé ma­gam­mal, a la­ká­som­ra pe­dig nem akar­tam vin­ni. Zing­ler­né szek­ré­nyé­nek a leg­al­já­ba zár­tam. Azt hi­szem, el kel­le­ne jut­tat­ni va­la­mi ro­kon­nak, vagy a rend­őr­ség­nek.

– A rend­őr­ség­nek nem! – csat­tant fel az asszony. A sze­me szin­te vil­lá­mo­kat szórt. – Mi­ért pont ne­kik akar­ja át­ad­ni?

– Gon­do­lom, a leg­il­le­té­ke­seb­bek…

– Ugyan, ma­gá­nak adta át meg­őr­zés­re és nem kö­töt­te e lel­ké­re, hogy a rend­őr­ség­nek jut­tas­sa el.

– Ez igaz.

– Na lát­ja… A meny­asszo­nya is mást ta­ná­csol­na és nem a rend­őr­ség mel­lett kar­dos­kod­na.

Bán meg­va­kar­ta a fe­jét és gond­ter­hel­ten né­zett.

– A meny­asszo­nyom nem tud a cso­mag­ról – je­gyez­te meg.

– Ha tud­na, most azt mon­da­ná, hogy hall­gas­son róla, ne em­lít­se sen­ki­nek. Ha le­ad­ná, ab­ban nem len­ne kö­szö­net.

Bán cso­dál­ko­zott.

– Ép­pen maga mond­ja ezt? – mél­tat­lan­ko­dott. – Bez­zeg az ék­szer­ről nem ez volt a vé­le­mé­nye.

– Az más kér­dés… Ezért maga ki­tün­te­tést kap tő­lem.

– De a cso­mag kér­dé­sé­ben en­nek pont az el­len­ke­ző­jét fúj­ja. Hom­lok­egye­nest más a vé­le­mé­nye. Csak nők­kel ne kezd­jen az em­ber, le­he­tet­len el­iga­zod­ni raj­tuk.

Fü­re­di­né vá­rat­la­nul el­csi­tult.

– Ab­ban iga­za van, ha a pi­ac­fel­ügye­lő­sé­gen zár­ta el a cso­ma­got, nem néz­het­jük meg ma – mond­ta.

– Vég­re, hogy be­lát­ja.

– Kény­te­len va­gyok, pe­dig emészt a kí­ván­csi­ság.

– Hol­nap majd fel­bon­tom és meg­né­zem, mi van ben­ne.

Fü­re­di­né át­nyúlt az asz­ta­lon és is­mét a fi­a­tal­em­ber kar­já­ra tet­te a ke­zét.

– Ígér­je meg, hogy együtt nézzük meg azt a cso­ma­got – mond­ta.

– Ha ez ma­gá­nak ilyen so­kat je­lent!

– A kí­ván­csi­sá­gom aka­rom ki­elé­gí­te­ni. Arra pe­dig nem aka­rok pél­dá­kat mon­da­ni, hogy egy nő mire ké­pes ezért.

Bán meg­szo­rí­tot­ta az asszony ke­zét.

– Már a ki­tün­te­té­se is le­nyű­göz – mond­ta je­len­tő­ség­tel­je­sen.

Fü­re­di­né mo­so­lyog­va ki­sza­ba­dí­tot­ta a ke­zét és sze­de­lődz­köd­ni kez­dett.

– Vá­rom ma­gát a nya­ra­ló­ban, si­es­sen – mond­ta.

Mi­után az asszony el­ment, Bán Géza ki­fi­zet­te a szám­lát és el­gon­dol­ko­zott. Tud­ta, hogy Be­lez­nay em­be­rei már­is a nő nyo­má­ba akasz­kod­nak és nem ve­szí­tik szem elől. Aki­nek to­váb­bít­ja az üze­ne­tet, az fog­ja éj­sza­ka be­in­dí­ta­ni a csap­dát. Va­ló­szí­nű­leg az asszony sze­mé­lye­sen nem fog részt ven­ni a cso­mag meg­szer­zé­sé­ben, hi­szen éj­fél­re ott kell le­gyen a nya­ra­ló­ban. Hogy mi­ért aján­lot­ta fel ma­gát pont ma éj­sza­ká­ra, arra meg­volt a ma­gya­rá­za­ta.

A búgó han­gú nő hú­zott el előt­te. Ki­fe­lé igye­ke­zett, de meg­tor­pant. Már lát­szott raj­ta, hogy nem hi­á­ba töl­töt­te itt az ide­jét.

– Jó fiú, ki volt ez a ro­zo­ga? – in­tett fe­jé­vel a ki­já­rat irá­nyá­ba.

Bán fel­állt és azon volt, hogy mi­ha­ma­rabb ki­jus­son.

– Az uno­ka­hú­gom volt – ve­tet­te a nő felé.

– Mi­lyen kár, hogy ahány­szor össze­aka­dunk, min­dig tár­sa­ság­gal va­gyok.