4.
Az angol előrántotta a revolverét. S visszaugrott a sírdomb mögé.
A csattanás valóban lövésnek hangzott. De nem az volt. Az egyik kriptaféle vasajtaja zuhant a földön heverő kőre. Nina is visszafordult.
– Az ajtó – mondta – az ajtó.
Az angol néhány pillanatig még figyelt, aztán eldugta a revolverét.
– Mi az ott? – kérdezte rekedt hangon.
– Az ajtó … Kidűlt az ajtó…
A hangra a kripta bejáratánál megjelent egy férfi. Turbánban, kaftanban. Ő is azt kérdezte a lánytól, hogy mi volt ez a csattanás, de nem várt választ, mert észrevette a rozsdás vasajtót a lábánál.
– Rosszul támasztottuk ki – magyarázta, de nem hajolt le, hogy felemelje. Talán nem is bírta volna. Megvárta, amíg a lány és az angol odaér, aztán elállt a bejáratból. Kicsit meghajolva, széles karmozdulattal mutatta. – Tessék befáradni.
Maple meglepetten hallotta, hogy ez a turbános is angolul beszél. Kissé meg is torpant a bejáratnál. Jobban szerette volna, ha ezek az emberek nem értenek angolul. Nem tudta még magának sem megmagyarázni, miért van ilyen érzése, valahogyan rontotta a hiteles képet…
Néhány lépcsőt kellett lemenni, s egy kisebb, belül valamikor fehérre meszelt termecskébe jutottak. Középen egy téglából rakott sír emelkedett, tetején ennek is kőturbán. Hátrább azonban egy jól rejtett másik ajtó is volt. Alacsony, vékonyka. A lány kinyitotta, s átpréselte magát rajta. A turbános újra kézzel mutatta, hogy a miszter fáradjon oda be. Az angol megkerülte a téglasírt, oldalt fordult, megdöntötte a derekát, s szinte becsúszott a következő üregbe. Ott sötét volt. És csend.
Maple megállt az ajtóban, onnan derengett valami világosság. De a turbános kicsit megtaszította, és ő is belépett a barlangba. Mert az volt. Barlang. Amit a kriptaszerű épületből vájtak a régi temetődombba.
Valaki azt mondta.
– Foglalj helyet, uram.
Ezt is angolul. Kicsit hibásan, de angolul. A lány fogta meg a kezét.
– Ide tessék.
Akaratlanul is azt mondta.
– Thank you… – És le is ült. Apróka szék volt, talán harminc centire a földtől.
Lassan azért alakokat vélt látni. Hármat, vagy négyet. A földön ültek. Az egyik közvetlenül ő mellette. Fehérlett a turbánja. De meg is szólalt. Furcsa éneklő hangon. Mint a müezzin a minaretekben.
Valaki mécsest gyújtott.
Ahogyan a láng éledt, s nőtt egyre nagyobbra, úgy világította meg a termet. Mert ez a barlang már valóban nagy volt. Három-négy méter hosszú lehetett, s ugyanennyi széles. A földre szőnyeget terítettek, azon ültek a kaftános, turbános alakok. Hárman. És Nina. És még valaki. Feküdt hasára fordítva. Turbánját bonthatták szét, azzal takarták be. A fejét is. Maple tudta, hogy ez azt jelenti: halott…
Az, aki közvetlenül mellette ült, elkérte a mécsest, s megvilágította saját szemét, arcát. Kísérteties, furcsán groteszk arc volt. S változott, ahogyan a mécses lobogott.
– Üdvözöllek, uram – mondta. – Tessék, nézzél meg jól. Majdnem az álla alá tartotta a mécsest, csak a szája látszódott, meg az orra. És az egyik szeme.
– Én vagyok… Engem keresel… Bocsáss meg, de jobbnak láttuk, ha itt találkozunk… Itt nincsen veszély… És az áru is itt van…
Az angol krákogott. Már hozzászokott a szeme a sötétséghez, elengedte a kis pisztolyának agyát is, amit eddig a zsebében mindenre készen szorongatott.
– Jó napot, uraim – mondta. S hozzátette. – Ez valóban jó hely…
– Nem a Sahi Zinda, az igaz – jegyezte meg az angolul furcsán beszélő férfi. Szamarkand világhíres mauzóleumegyüttesére célzott. – De ez nekünk tökéletesen megfelel, ha Allah is úgy akarja…
Látta, hogy az angol mindegyik homályos alakot végigméri, amikor a fekvő férfihoz ért, csendben megjegyezte.
– Ez az úr, ott a földön… Allah akarata szerint… Elvágtuk a torkát… Sajnos, meg kellett tennünk… Honfitársad, uram…
– Mit csinált? – remegett Maple hangja.
– Téged vártunk, uram, s ő megelőzött…
Maple önkéntelenül is a torkához nyúlt. S maga sem értette miért, hisz nem kértek tőle véleményt, mégis azt mondta.
– Jól tették, uram.
– Allah nagy.
Az angol már visszanyerte önuralmát. Ridegebb hangon kérdezte.
– A papírjai?
– Az a mienk, uram.
– Szeretném megnézni… Nem most… Majd… De nekem is tudnom kell, kivel állok szemben.
A férfi nevetett.
– Ezzel uram, már nem… De a papírokat majd megmutatjuk. Bár nem leszel sokkal okosabb… Orosz neve van… halála előtt az utolsó szót is oroszul mondta.
Kis ideig hallgattak. Aztán Maple szólalt meg.
– Kevés itt a levegő… Ha lehet, vé… – azt akarta mondani, hogy „végezzünk hamar”, de a hullára gondolt, s másképpen fejezte ki magát. – Ha lehet, tegyük a dolgunkat.
– Oké – mondta a turbános.
– Minden megvan? – kérdezte az angol.
– Minden megvan? – kérdezte vissza a turbános férfi.
– Nálunk igen. Ahogyan megegyeztünk. De…
– Tudom, uram… Látni akarod. Helyes.
Felemelte a karját. A mellette ülő két férfi feltápászkodott, kis cserépedényt hoztak elő egy falba épített fülkécskéből. Kinyitották a fedelét, s az angol elé tartották.
– Ez az…
Az angol belenyújtotta az ujját, megszagolta, megízlelte.
– Mind ilyen?
– Igen… Mind a huszonnégy…
Maple eltolta magától az edényt, s a mécsest is. Kellemetlen szaga volt.
– Ha ilyen, akkor rendben.
– Allah akarata szerint.
– Mikor jött?
A férfi kis gondolkodás után mondta.
– Ez a tizedik nap… Hamarabb hozták, mint számítottuk… De az a fontos, hogy itt van…
– És a te árud, uram?
Az angolt nem lepte meg a kérdés.
– Az én árum, nincsen a zsebemben… De nálam van… Pontosan annyi, amennyiben az illető úrral megegyeztek.
– És mikor?
– Ma este. Pontosan akkor, amikor a vagonokat rákapcsolják a moszkvai vonatra. Ebben állapodtak meg, nem?
– De igen.
– Most hol vannak a zsákok?
– Már a vagonokban, uram!
– Helyes.
– Szamáron jöttek… Utaznak a huszadik századba – nevetett a turbános. Később komolyabb hangon hozzátette. – Uram, én nem leszek a pályaudvaron. De a két társam és a lány, igen. Szíveskedjél majd nekik, jó?
– Rendben.
Mindnyájan feltápászkodtak.
– Allah segítsen, uram… S az üzenet…
– Igen, az üzenet?
– Egy év múlva. Pontosan napra. Ha nem én, valaki várni fog. Ha változás van, a posta a régi.
Az angol is felállt. Nem tudta eldönteni, nyújtson-e kezet ezeknek az embereknek, végül mégis csak nyújtott.
– A viszontlátásra. – Szeme a halottra fordult. Szerette volna megnézni az arcát. Esetleg angol? A másik cégtől? Vagy a rendőrség? Ezt meg is kérdezte. A hullára mutatott. – Rendőr volt?
A turbános a kezével intett nemet.
– Lehetséges, uram.
– Megnézném az arcát.
– Nincs értelme, uram. – Magyarázatképpen hozzátette. – Erősen védekezett… Sok a vágás rajta… Allah legyen neki és nekünk is irgalmas… Látod, tisztességgel letakartuk. Ebben a turbánban jött… Nem tehettünk mást… S ha az én jóbarátomra, Francesco úrra gondolok, akkor… Mindnyájan bűnösök vagyunk, uram.
Az angol kibújt a kriptába. Csak a lány követte. S mire visszanézett, hogy jön-e még valaki utánuk, már azt sem tudta megállapítani, hol volt az ajtó.
– A fene…
Indultak vissza a városba. A lány elkísérte a mecsetig.
– Én nem megyek tovább… Majd este, vacsora után… Várom majd a Gur-Emír előtt egy fekete Volgában…
Az angol visszatartotta.
– Lenne néhány kérdésem.
– Tessék. Én itt jól ismerek mindent.
Maple a fejét rázta.
– Nem a városra gondolok. Abból eleget láttam.
– Talán nem tetszik?
– De, sok szép épület… De én nem vagyok turista. Én az üzletre gondoltam.
A lány úgy tett, mintha nem hallotta volna. Megfontoltan lépegetett lefelé az utcára vezető lépcsőn.
Maple megértette a néma választ. Magában azt gondolta: rohadt kis nő vagy…
Nina az utolsó lépcsőfokon megállt. Ijedten intett az angolnak.
A mecset elől ekkor indult el egy piros Moszkvics.
Lassan gördült a város felé, mintha szándékosan azt akarta volna, figyeljenek rá. Csak akkor gyorsult fel, amikor a kanyarba ért. Az angol meredten nézte. Az autó hátsó ablakában egy nagy, csíkos dinnye billegett. Olyannak tűnt, mint egy emberfej. Amire hosszúkás jeleket vágtak. Késsel.
– Mi baj?
A lány a vállát húzogatta.
– Mi lenne?
Maple-t hirtelen elöntötte a méreg.
– Válaszoljon nekem, jó?! Mi volt ez az autó? És ne mondja azt, hogy nem tudja, mert…
Nina megigazította a haját, kicsit kacéran hátravetette, s mosolyogva mondta.
– Ne legyen dühös… Szépen kérem, ne legyen dühös. Az angol az ég felé fordította a tekintetét, nagyot nyelt.
– Jó, nem vagyok mérges. Tehát?
– Mit kérdezett, uram?
– Az autóról. Arról a pirosról… Azt szeretném tudni, hogy kinek az autója, és mi bajunk lehet vele.
A lány elindult a kőfal mellett, a nagy bazár felé.
– Ez az autó – mondta vontatottan – a rendőrségé.
Maple megállt. Hideg fuvallat szaladt végig rajta. A fejétől a lábáig.
– Honnan tudja?
– Ismerjük.
– És?
– Ők is ismernek engem.
– És?
– Semmi.
Az angol megfogta a lány karját. Mérgesen megszorította.
– Ne kelljen magából minden szót harapófogóval kihúzni – sziszegte indulatosan. – Válaszoljon nekem rendesen, mert… – nyomaték kedvéért belevájta ujjait a lány barna bőrébe.
Nina feljajdult.
– Na! Ne bántson!
– Tehát mi van ezzel az autóval?
Nina lerázta magáról a férfi kezét.
– Megmarad a helye nézett a karjára.
– Ránk várt az az autó? Minket figyelt? – A lány mosolygott, ez újra felbőszítette az angolt. – Tehát? – Kérdezte, de most már mázsás súlyúvá tette a szót a fenyegetés, ami a hangsúlyából világossá vált.
Nina szembe fordult az angollal.
– Ez a Moszkvics a rendőrségé. És bennünket figyelt. Jobban mondva, elsősorban engem.
– Mit gyanítanak?
Az angolt meglepte a válasz.
– Azt uram, hogy lefekszem magával.
Nina elmondta Maple-nek, hogy egy rendőrtiszt udvarolgat neki. És rettenetesen féltékeny. Ezért aztán mindenütt a sarkában jár.
– Utálom! – mondta csendesen, de nagy meggyőződéssel. – Hiába hozza nekem a csokrokat, még narancsot is küldözget, nem kell…
– Csúnya? Öreg?
– Nem… De értse meg, ha valaki nekem nem kell, az nem kell! Főképpen egy rendőr!
– És miért nem mondja meg neki?
A lány széttárta a karját. A fejével a temető felé bökött.
– Nem engedik… A bátyám nem engedi… Kisebb szívességeket tesz nekünk a fiú…
– Ahá! Értem… Ügyes…
Maple azt mondta ugyan, hogy ügyes, de magában egészen mást gondolt. S ettől még inkább melege lett.
– Es ez a rendőrfiú tud valamit?
– Micsodát?
– Hát… Nem arra gondoltam, amire… Amire egy lány és egy fiú között gondolni szokás, hanem… a mi dolgunkról tud valamit?
Már a bazár kapujánál jártak. Öreg, színes ruhába öltözött, főkötős asszonyok ültek a porban, előttük földre terített vászondarab, rajta a portékájuk. Használt ruhadarabok, nyomott oldalú alumínium edények, fakanalak, favillák, tányérok vagy zacskókban fűszerek, aszalt gyümölcs. Az egyik valami pipafélét nyújtogatott Nina felé, hangosan dicsérte az áruját. A lány tiltakozott. Pár lépés után mégis visszafordult, s néhány kopejkáért megvette a fából készült kis pipát. Eltette a táskájába.
Az angol türelmesen végignézte a vásárt, aztán újra megkérdezte.
– A mi dolgunkról tud a rendőr? Az udvarlója?
Nina mosolygott. Aranyfogain csillogott a fény. Maple behunyta a szemét, annyira idegen volt neki ez a látvány.
– Én sem tudok semmit… Nemhogy még a fiú…
Az angol elkedvetlenedett. Nem ezt a választ várta. Játszik vele ez a lány. Hülyének nézi.
– Tehát maga sem tudja, hogy miért találkoztam a bátyjával? Ha ugyan a bátyja volt…
A lány megállt. Bosszankodva nézte az öregedő férfit.
– Talán nem hiszi?
– Lehet maguknak hinni?
– Persze.
– Akkor ne traktáljon hülyeségekkel.
Nina arca elkomorult, szeme is sötétbe borult, mint amikor felhők takarják el a csillagokat.
Szótlanul mentek egymás mellett. Amikor átvágtak a Regisztán téren, a rózsák között, a trolibusz mögül újra feltűnt a rendőrautó, a piros Moszkvics. Egy fekete hajú fiú intett ki Ninának. Szélesen mosolygott. S mondott is valamit. Az ő szájában is furcsán csillant az aranyfog.
Nina a táskájában kotorászott, az autóhoz lépett, s a nyitott ablakon át a fiú kezébe nyomta a kis fapipát. A rendőr hangos nevetéssel nyugtázta az ajándékot. Az autó elrobogott, olyan hangosan durrogtatott a motorja, mintha díszlövések kísérnék.
– Törd ki a nyakadat… – sziszegte Nina. És ez a kívánság nagyon őszintének tűnt. Az angol is elmosolyodott. Amikor a lány látta az angol arcán a derűt, ő is elnevette magát. – Tudja, mit adtam neki? Remélem, ért majd belőle…
– Igen – bólintott Maple. – Láttam. Egy kis pipát.
A lányból feltört a nevetés.
– Pipát? – kérdezte szinte fuldokolva. – Pipát?
– Azt – mondta az angol.
– Nem pipa volt az – gurgulázott továbbra is a lány. – Nem pipa…
– Úgy láttam. Pedig úgy láttam – az angol nem értette, min mulat ilyen jól ez a hosszú hajú, kerek arcú lány.
– Nem pipa volt… Az ilyen famicsodát nálunk ráhúzzák a csecsemők… hogy is mondjam… fütyijére… És ezen át pipilnek ki a pólyából… Tudja, pelenka helyett… Ez nálunk a…
– Fapelenka – nevetett az angol is. – Most már értem…
– Talán megsértődik…
– Nem mondom, szép ajándék egy fiatalembernek…
– Az – nevetett a lány. – Ha én lettem volna az ő helyében, a fejemhez vágom… Nem igaz?
– Do not count on gratitude… bólogatott Maple. – Jó tett helyébe, jót ne várj…
A lány most sem kísérte a szállodáig a vendéget. A régi fürdő épülete előtt elváltak.
– Kilenc óra tájban önért jövök, és elkísérem a pályaudvarra. Ahogyan megegyeztünk. Rendben?
– Oké…
Nina elsietett a színház felé, hamar eltűnt a hatalmas fák között. De az első járókelő, akit meglátott Maple, a szerelő volt. Az utca túlsó oldalán üldögélt, a fejedelmi csillagász Ulugbek szobra alatt. Úgy tett, mintha nem vette volna észre. Felsietett a szobájába, gondosan bezárta az ajtót. Ledobta magát az ágyra.
– Dögmeleg van…
Látta, hogy az erkélyajtó nyitva van, figyelte a mozdulatlan függönyt. Aztán mintha egy árnyat látott volna elhúzódni az erkély sarka felé. Felugrott, zsebéből kirántotta a kis pisztolyt, maga elé tartva kilépett az erkélyre. Nem volt ott senki.
– Ghost… Kísértet…
Biztonság kedvéért bezárta az erkélyajtót is. Visszafeküdt az ágyra. S lelki szemei előtt megjelent a halott férfi. A vetélytárs, akinek elmetszették a nyakát. S akit nem nézhetett meg. Ki volt? Egyáltalán ki tudhatott az ő küldetéséről? S hogyan gondolhatta az a szerencsétlen, hogy ő helyette megveszi, kifizeti és elirányítja az árut. Beleborzongott a gondolatba: ha az ittenieknek az a fickó jobb ajánlatot tesz, mint amilyet ő hozott, most akkor… Igen, ő feküdhetne a kriptában hasra fektetve, elvágott nyakkal… Szerencse, hogy ma este már véget ér ez az üzlet. A csoport is indul Urgencsbe, ő velük tart, természetesen. Aztán szépen elrepülnek Rómába. Az áru meg majd utazik. De ez már nem az ő gondja. Este fizet, és kész.
Elhatározta, hogy megnézi a pénzt. A bőröndjének dupla feneke volt, nagyon ügyes rejtekhely. Kicsike kis távirányítóval lehet csak kinyitni, olyannal, mint amilyennel a televíziós készülékeket irányítják. Maple elővette a tárcájából, felhajtotta a bőrönd fedelét, s gyors egymásutánban megnyomott hat számot a kis irányítón.
A bőrönd oldalán felpattant valami Mr. Maple odanyúlt, bedugta egy kis nyíláson a kezét.
Szinte megmerevedett. De csak egy másodpercig. Aztán gyorsan kotort tovább. Hiába.
Elsápadt. Szakadni kezdett róla a víz.
– Ezek megölnek engem is…