4.

Az an­gol elő­rán­tot­ta a re­vol­ve­rét. S vissza­ug­rott a sír­domb mögé.

A csat­ta­nás va­ló­ban lö­vés­nek hang­zott. De nem az volt. Az egyik krip­ta­fé­le vas­aj­ta­ja zu­hant a föl­dön he­ve­rő kőre. Nina is vissza­for­dult.

– Az ajtó – mond­ta – az ajtó.

Az an­gol né­hány pil­la­na­tig még fi­gyelt, az­tán el­dug­ta a re­vol­ve­rét.

– Mi az ott? – kér­dez­te re­kedt han­gon.

– Az ajtó … Ki­dűlt az ajtó…

A hang­ra a krip­ta be­já­ra­tá­nál meg­je­lent egy fér­fi. Tur­bán­ban, kaf­tan­ban. Ő is azt kér­dez­te a lány­tól, hogy mi volt ez a csat­ta­nás, de nem várt vá­laszt, mert ész­re­vet­te a rozs­dás vas­aj­tót a lá­bá­nál.

– Rosszul tá­masz­tot­tuk ki – ma­gya­ráz­ta, de nem ha­jolt le, hogy fel­emel­je. Ta­lán nem is bír­ta vol­na. Meg­vár­ta, amíg a lány és az an­gol oda­ér, az­tán el­állt a be­já­rat­ból. Ki­csit meg­ha­jol­va, szé­les kar­moz­du­lat­tal mu­tat­ta. – Tes­sék be­fá­rad­ni.

Map­le meg­le­pet­ten hal­lot­ta, hogy ez a tur­bá­nos is an­go­lul be­szél. Kis­sé meg is tor­pant a be­já­rat­nál. Job­ban sze­ret­te vol­na, ha ezek az em­be­rek nem ér­te­nek an­go­lul. Nem tud­ta még ma­gá­nak sem meg­ma­gya­ráz­ni, mi­ért van ilyen ér­zé­se, va­la­ho­gyan ron­tot­ta a hi­te­les ké­pet…

Né­hány lép­csőt kel­lett le­men­ni, s egy ki­sebb, be­lül va­la­mi­kor fe­hér­re me­szelt ter­mecs­ké­be ju­tot­tak. Kö­zé­pen egy tég­lá­ból ra­kott sír emel­ke­dett, te­te­jén en­nek is kő­tur­bán. Hát­rább azon­ban egy jól rej­tett má­sik ajtó is volt. Ala­csony, vé­kony­ka. A lány ki­nyi­tot­ta, s át­pré­sel­te ma­gát raj­ta. A tur­bá­nos újra kéz­zel mu­tat­ta, hogy a misz­ter fá­rad­jon oda be. Az an­gol meg­ke­rül­te a tég­la­sírt, ol­dalt for­dult, meg­dön­töt­te a de­re­kát, s szin­te be­csú­szott a kö­vet­ke­ző üreg­be. Ott sö­tét volt. És csend.

Map­le meg­állt az aj­tó­ban, on­nan de­ren­gett va­la­mi vi­lá­gos­ság. De a tur­bá­nos ki­csit meg­ta­szí­tot­ta, és ő is be­lé­pett a bar­lang­ba. Mert az volt. Bar­lang. Amit a krip­ta­sze­rű épü­let­ből váj­tak a régi te­me­tő­domb­ba.

Va­la­ki azt mond­ta.

– Fog­lalj he­lyet, uram.

Ezt is an­go­lul. Ki­csit hi­bá­san, de an­go­lul. A lány fog­ta meg a ke­zét.

– Ide tes­sék.

Aka­rat­la­nul is azt mond­ta.

– Thank you… – És le is ült. Ap­ró­ka szék volt, ta­lán har­minc cen­ti­re a föld­től.

Las­san azért ala­ko­kat vélt lát­ni. Hár­mat, vagy né­gyet. A föl­dön ül­tek. Az egyik köz­vet­le­nül ő mel­let­te. Fe­hér­lett a tur­bán­ja. De meg is szó­lalt. Fur­csa ének­lő han­gon. Mint a mü­ez­zin a mi­na­re­tek­ben.

Va­la­ki mé­csest gyúj­tott.

Aho­gyan a láng éledt, s nőtt egy­re na­gyobb­ra, úgy vi­lá­gí­tot­ta meg a ter­met. Mert ez a bar­lang már va­ló­ban nagy volt. Há­rom-négy mé­ter hosszú le­he­tett, s ugyan­ennyi szé­les. A föld­re sző­nye­get te­rí­tet­tek, azon ül­tek a kaf­tá­nos, tur­bá­nos ala­kok. Hár­man. És Nina. És még va­la­ki. Fe­küdt ha­sá­ra for­dít­va. Tur­bán­ját bont­hat­ták szét, az­zal ta­kar­ták be. A fe­jét is. Map­le tud­ta, hogy ez azt je­len­ti: ha­lott…

Az, aki köz­vet­le­nül mel­let­te ült, el­kér­te a mé­csest, s meg­vi­lá­gí­tot­ta sa­ját sze­mét, ar­cát. Kí­sér­te­ti­es, fur­csán gro­teszk arc volt. S vál­to­zott, aho­gyan a mé­cses lo­bo­gott.

– Üd­vö­zöl­lek, uram – mond­ta. – Tes­sék, néz­zél meg jól. Majd­nem az álla alá tar­tot­ta a mé­csest, csak a szá­ja lát­szó­dott, meg az orra. És az egyik sze­me.

– Én va­gyok… En­gem ke­re­sel… Bo­csáss meg, de jobb­nak lát­tuk, ha itt ta­lál­kozunk… Itt nin­csen ve­szély… És az áru is itt van…

Az an­gol krá­ko­gott. Már hoz­zá­szo­kott a sze­me a sö­tét­ség­hez, el­en­ged­te a kis pisz­to­lyá­nak agyát is, amit ed­dig a zse­bé­ben min­den­re ké­szen szo­ron­ga­tott.

– Jó na­pot, ura­im – mond­ta. S hoz­zá­tet­te. – Ez va­ló­ban jó hely…

– Nem a Sahi Zin­da, az igaz – je­gyez­te meg az an­go­lul fur­csán be­szé­lő fér­fi. Sza­mar­kand vi­lág­hí­res mau­zó­leu­m­együt­te­sé­re cél­zott. – De ez ne­künk tö­ké­le­te­sen meg­fe­lel, ha Al­lah is úgy akar­ja…

Lát­ta, hogy az an­gol mind­egyik ho­má­lyos ala­kot vé­gig­mé­ri, ami­kor a fek­vő fér­fi­hoz ért, csend­ben meg­je­gyez­te.

– Ez az úr, ott a föl­dön… Al­lah aka­ra­ta sze­rint… El­vág­tuk a tor­kát… Saj­nos, meg kel­lett ten­nünk… Hon­fi­tár­sad, uram…

– Mit csi­nált? – re­me­gett Map­le hang­ja.

– Té­ged vár­tunk, uram, s ő meg­elő­zött…

Map­le ön­kén­te­le­nül is a tor­ká­hoz nyúlt. S maga sem ér­tet­te mi­ért, hisz nem kér­tek tőle vé­le­ményt, még­is azt mond­ta.

– Jól tet­ték, uram.

– Al­lah nagy.

Az an­gol már vissza­nyer­te ön­ural­mát. Ri­de­gebb han­gon kér­dez­te.

– A pa­pír­jai?

– Az a mi­enk, uram.

– Sze­ret­ném meg­néz­ni… Nem most… Majd… De ne­kem is tud­nom kell, ki­vel ál­lok szem­ben.

A fér­fi ne­ve­tett.

– Ez­zel uram, már nem… De a pa­pí­ro­kat majd meg­mu­tat­juk. Bár nem le­szel sok­kal oko­sabb… Orosz neve van… ha­lá­la előtt az utol­só szót is oro­szul mond­ta.

Kis ide­ig hall­gat­tak. Az­tán Map­le szó­lalt meg.

– Ke­vés itt a le­ve­gő… Ha le­het, vé… – azt akar­ta mon­da­ni, hogy „vé­gezzünk ha­mar”, de a hul­lá­ra gon­dolt, s más­kép­pen fe­jez­te ki ma­gát. – Ha le­het, te­gyük a dol­gun­kat.

– Oké – mond­ta a tur­bá­nos.

– Min­den meg­van? – kér­dez­te az an­gol.

– Min­den meg­van? – kér­dez­te vissza a tur­bá­nos fér­fi.

– Ná­lunk igen. Aho­gyan meg­egyez­tünk. De…

– Tu­dom, uram… Lát­ni aka­rod. He­lyes.

Fel­emel­te a kar­ját. A mel­let­te ülő két fér­fi fel­tá­pász­ko­dott, kis cse­rép­edényt hoz­tak elő egy fal­ba épí­tett fül­kécs­ké­ből. Ki­nyi­tot­ták a fe­de­lét, s az an­gol elé tar­tot­ták.

– Ez az…

Az an­gol be­le­nyúj­tot­ta az uj­ját, meg­sza­gol­ta, meg­íz­lel­te.

– Mind ilyen?

– Igen… Mind a hu­szon­négy…

Map­le el­tol­ta ma­gá­tól az edényt, s a mé­csest is. Kel­le­met­len sza­ga volt.

– Ha ilyen, ak­kor rend­ben.

– Al­lah aka­ra­ta sze­rint.

– Mi­kor jött?

A fér­fi kis gon­dol­ko­dás után mond­ta.

– Ez a ti­ze­dik nap… Ha­ma­rabb hoz­ták, mint szá­mí­tot­tuk… De az a fon­tos, hogy itt van…

– És a te árud, uram?

Az an­golt nem lep­te meg a kér­dés.

– Az én árum, nin­csen a zse­bem­ben… De ná­lam van… Pon­to­san annyi, amennyi­ben az il­le­tő úr­ral meg­egyez­tek.

– És mi­kor?

– Ma este. Pon­to­san ak­kor, ami­kor a va­go­no­kat rá­kap­csol­ják a moszk­vai vo­nat­ra. Eb­ben ál­la­pod­tak meg, nem?

– De igen.

– Most hol van­nak a zsá­kok?

– Már a va­go­nok­ban, uram!

– He­lyes.

– Sza­má­ron jöt­tek… Utaz­nak a hu­sza­dik szá­zad­ba – ne­ve­tett a tur­bá­nos. Ké­sőbb ko­mo­lyabb han­gon hoz­zá­tet­te. – Uram, én nem le­szek a pá­lya­ud­va­ron. De a két tár­sam és a lány, igen. Szí­ves­ked­jél majd ne­kik, jó?

– Rend­ben.

Mind­nyá­jan fel­tá­pász­kod­tak.

– Al­lah se­gít­sen, uram… S az üze­net…

– Igen, az üze­net?

– Egy év múl­va. Pon­to­san nap­ra. Ha nem én, va­la­ki vár­ni fog. Ha vál­to­zás van, a pos­ta a régi.

Az an­gol is fel­állt. Nem tud­ta el­dön­te­ni, nyújt­son-e ke­zet ezek­nek az em­be­rek­nek, vé­gül még­is csak nyúj­tott.

– A vi­szont­lá­tás­ra. – Sze­me a ha­lott­ra for­dult. Sze­ret­te vol­na meg­néz­ni az ar­cát. Eset­leg an­gol? A má­sik cég­től? Vagy a rend­őr­ség? Ezt meg is kér­dez­te. A hul­lá­ra mu­ta­tott. – Rend­őr volt?

A tur­bá­nos a ke­zé­vel in­tett ne­met.

– Le­het­sé­ges, uram.

– Meg­néz­ném az ar­cát.

– Nincs ér­tel­me, uram. – Ma­gya­rá­zat­kép­pen hoz­zá­tet­te. – Erő­sen vé­de­ke­zett… Sok a vá­gás raj­ta… Al­lah le­gyen neki és ne­künk is ir­gal­mas… Lá­tod, tisz­tes­ség­gel le­ta­kar­tuk. Eb­ben a tur­bán­ban jött… Nem te­het­tünk mást… S ha az én jó­ba­rá­tom­ra, Fran­cesco úrra gon­do­lok, ak­kor… Mind­nyá­jan bű­nö­sök va­gyunk, uram.

Az an­gol ki­bújt a krip­tá­ba. Csak a lány kö­vet­te. S mire vissza­né­zett, hogy jön-e még va­la­ki utá­nuk, már azt sem tud­ta meg­ál­la­pí­ta­ni, hol volt az ajtó.

– A fene…

In­dul­tak vissza a vá­ros­ba. A lány el­kí­sér­te a me­cse­tig.

– Én nem me­gyek to­vább… Majd este, va­cso­ra után… Vá­rom majd a Gur-Emír előtt egy fe­ke­te Vol­gá­ban…

Az an­gol vissza­tar­tot­ta.

– Len­ne né­hány kér­dé­sem.

– Tes­sék. Én itt jól is­me­rek min­dent.

Map­le a fe­jét ráz­ta.

– Nem a vá­ros­ra gon­do­lok. Ab­ból ele­get lát­tam.

– Ta­lán nem tet­szik?

– De, sok szép épü­let… De én nem va­gyok tu­ris­ta. Én az üz­let­re gon­dol­tam.

A lány úgy tett, mint­ha nem hal­lot­ta vol­na. Meg­fon­tol­tan lé­pe­ge­tett le­fe­lé az ut­cá­ra ve­ze­tő lép­csőn.

Map­le meg­ér­tet­te a néma vá­laszt. Ma­gá­ban azt gon­dol­ta: ro­hadt kis nő vagy…

Nina az utol­só lép­cső­fo­kon meg­állt. Ijed­ten in­tett az an­gol­nak.

A me­cset elől ek­kor in­dult el egy pi­ros Moszk­vics.

Las­san gör­dült a vá­ros felé, mint­ha szán­dé­ko­san azt akar­ta vol­na, fi­gyel­je­nek rá. Csak ak­kor gyor­sult fel, ami­kor a ka­nyar­ba ért. Az an­gol me­red­ten néz­te. Az autó hát­só ab­la­ká­ban egy nagy, csí­kos dinnye bil­le­gett. Olyan­nak tűnt, mint egy em­ber­fej. Ami­re hosszú­kás je­le­ket vág­tak. Kés­sel.

– Mi baj?

A lány a vál­lát hú­zo­gat­ta.

– Mi len­ne?

Map­le-t hir­te­len el­ön­töt­te a mé­reg.

– Vá­la­szol­jon ne­kem, jó?! Mi volt ez az autó? És ne mond­ja azt, hogy nem tud­ja, mert…

Nina meg­iga­zí­tot­ta a ha­ját, ki­csit ka­cé­ran hát­ra­ve­tet­te, s mo­so­lyog­va mond­ta.

– Ne le­gyen dü­hös… Szé­pen ké­rem, ne le­gyen dü­hös. Az an­gol az ég felé for­dí­tot­ta a te­kin­te­tét, na­gyot nyelt.

– Jó, nem va­gyok mér­ges. Te­hát?

– Mit kér­de­zett, uram?

– Az au­tó­ról. Ar­ról a pi­ros­ról… Azt sze­ret­ném tud­ni, hogy ki­nek az au­tó­ja, és mi ba­junk le­het vele.

A lány el­in­dult a kő­fal mel­lett, a nagy ba­zár felé.

– Ez az autó – mond­ta von­ta­tot­tan – a rend­őr­sé­gé.

Map­le meg­állt. Hi­deg fu­val­lat sza­ladt vé­gig raj­ta. A fe­jé­től a lá­bá­ig.

– Hon­nan tud­ja?

– Is­mer­jük.

– És?

– Ők is is­mer­nek en­gem.

– És?

– Sem­mi.

Az an­gol meg­fog­ta a lány kar­ját. Mér­ge­sen meg­szo­rí­tot­ta.

– Ne kell­jen ma­gá­ból min­den szót ha­ra­pó­fo­gó­val ki­húz­ni – szi­szeg­te in­du­la­to­san. – Vá­la­szol­jon ne­kem ren­de­sen, mert… – nyo­ma­ték ked­vé­ért be­le­váj­ta uj­ja­it a lány bar­na bő­ré­be.

Nina fel­jaj­dult.

– Na! Ne bánt­son!

– Te­hát mi van ez­zel az au­tó­val?

Nina le­ráz­ta ma­gá­ról a fér­fi ke­zét.

– Meg­ma­rad a he­lye né­zett a kar­já­ra.

– Ránk várt az az autó? Min­ket fi­gyelt? – A lány mo­soly­gott, ez újra fel­bő­szí­tet­te az an­golt. – Te­hát? – Kér­dez­te, de most már má­zsás sú­lyú­vá tet­te a szót a fe­nye­ge­tés, ami a hang­sú­lyá­ból vi­lá­gos­sá vált.

Nina szem­be for­dult az an­gol­lal.

– Ez a Moszk­vics a rend­őr­sé­gé. És ben­nün­ket fi­gyelt. Job­ban mond­va, el­ső­sor­ban en­gem.

– Mit gya­ní­ta­nak?

Az an­golt meg­lep­te a vá­lasz.

– Azt uram, hogy le­fek­szem ma­gá­val.

Nina el­mond­ta Map­le-nek, hogy egy rend­őr­tiszt ud­va­rol­gat neki. És ret­te­ne­te­sen fél­té­keny. Ezért az­tán min­de­nütt a sar­ká­ban jár.

– Utá­lom! – mond­ta csen­de­sen, de nagy meg­győ­ző­dés­sel. – Hi­á­ba hoz­za ne­kem a csok­ro­kat, még na­ran­csot is kül­döz­get, nem kell…

– Csú­nya? Öreg?

– Nem… De ért­se meg, ha va­la­ki ne­kem nem kell, az nem kell! Fő­kép­pen egy rend­őr!

– És mi­ért nem mond­ja meg neki?

A lány szét­tár­ta a kar­ját. A fe­jé­vel a te­me­tő felé bö­kött.

– Nem en­ge­dik… A bá­tyám nem en­ge­di… Ki­sebb szí­ves­sé­ge­ket tesz ne­künk a fiú…

– Ahá! Ér­tem… Ügyes…

Map­le azt mond­ta ugyan, hogy ügyes, de ma­gá­ban egé­szen mást gon­dolt. S et­től még in­kább me­le­ge lett.

– Es ez a rend­őr­fiú tud va­la­mit?

– Mi­cso­dát?

– Hát… Nem arra gon­dol­tam, ami­re… Ami­re egy lány és egy fiú kö­zött gon­dol­ni szo­kás, ha­nem… a mi dol­gunk­ról tud va­la­mit?

Már a ba­zár ka­pu­já­nál jár­tak. Öreg, szí­nes ru­há­ba öl­tö­zött, fő­kö­tős asszo­nyok ül­tek a por­ban, előt­tük föld­re te­rí­tett vá­szon­da­rab, raj­ta a por­té­ká­juk. Hasz­nált ru­ha­da­ra­bok, nyo­mott ol­da­lú alu­mí­ni­um edé­nyek, fa­ka­na­lak, fa­vil­lák, tá­nyé­rok vagy zacs­kók­ban fű­sze­rek, aszalt gyü­mölcs. Az egyik va­la­mi pi­pa­fé­lét nyúj­to­ga­tott Nina felé, han­go­san di­csér­te az áru­ját. A lány til­ta­ko­zott. Pár lé­pés után még­is vissza­for­dult, s né­hány ko­pej­ká­ért meg­vet­te a fá­ból ké­szült kis pi­pát. El­tet­te a tás­ká­já­ba.

Az an­gol tü­rel­me­sen vé­gig­néz­te a vá­sárt, az­tán újra meg­kér­dez­te.

– A mi dol­gunk­ról tud a rend­őr? Az ud­var­ló­ja?

Nina mo­soly­gott. Arany­fo­ga­in csil­lo­gott a fény. Map­le be­huny­ta a sze­mét, annyi­ra ide­gen volt neki ez a lát­vány.

– Én sem tu­dok sem­mit… Nem­hogy még a fiú…

Az an­gol el­ked­vet­le­ne­dett. Nem ezt a vá­laszt vár­ta. Ját­szik vele ez a lány. Hü­lyé­nek nézi.

– Te­hát maga sem tud­ja, hogy mi­ért ta­lál­koz­tam a báty­já­val? Ha ugyan a báty­ja volt…

A lány meg­állt. Bosszan­kod­va néz­te az öre­ge­dő fér­fit.

– Ta­lán nem hi­szi?

– Le­het ma­guk­nak hin­ni?

– Per­sze.

– Ak­kor ne trak­tál­jon hü­lye­sé­gek­kel.

Nina arca el­ko­mo­rult, sze­me is sö­tét­be bo­rult, mint ami­kor fel­hők ta­kar­ják el a csil­la­go­kat.

Szót­la­nul men­tek egy­más mel­lett. Ami­kor át­vág­tak a Re­gisz­tán té­ren, a ró­zsák kö­zött, a tro­li­busz mö­gül újra fel­tűnt a rend­őr­au­tó, a pi­ros Moszk­vics. Egy fe­ke­te hajú fiú in­tett ki Ni­ná­nak. Szé­le­sen mo­soly­gott. S mon­dott is va­la­mit. Az ő szá­já­ban is fur­csán csil­lant az arany­fog.

Nina a tás­ká­já­ban ko­to­rá­szott, az au­tó­hoz lé­pett, s a nyi­tott ab­la­kon át a fiú ke­zé­be nyom­ta a kis fa­pi­pát. A rend­őr han­gos ne­ve­tés­sel nyug­táz­ta az aján­dé­kot. Az autó el­ro­bo­gott, olyan han­go­san dur­rog­ta­tott a mo­tor­ja, mint­ha dísz­lö­vé­sek kí­sér­nék.

– Törd ki a nya­ka­dat… – szi­szeg­te Nina. És ez a kí­ván­ság na­gyon őszin­té­nek tűnt. Az an­gol is el­mo­so­lyo­dott. Ami­kor a lány lát­ta az an­gol ar­cán a de­rűt, ő is el­ne­vet­te ma­gát. – Tud­ja, mit ad­tam neki? Re­mé­lem, ért majd be­lő­le…

– Igen – bó­lin­tott Map­le. – Lát­tam. Egy kis pi­pát.

A lány­ból fel­tört a ne­ve­tés.

– Pi­pát? – kér­dez­te szin­te ful­do­kol­va. – Pi­pát?

– Azt – mond­ta az an­gol.

– Nem pipa volt az – gur­gu­lá­zott to­vább­ra is a lány. – Nem pipa…

– Úgy lát­tam. Pe­dig úgy lát­tam – az an­gol nem ér­tet­te, min mu­lat ilyen jól ez a hosszú hajú, ke­rek arcú lány.

– Nem pipa volt… Az ilyen fa­mi­cso­dát ná­lunk rá­húz­zák a cse­cse­mők… hogy is mond­jam… fü­tyi­jé­re… És ezen át pi­pil­nek ki a pó­lyá­ból… Tud­ja, pe­len­ka he­lyett… Ez ná­lunk a…

– Fa­p­elen­ka – ne­ve­tett az an­gol is. – Most már ér­tem…

– Ta­lán meg­sér­tő­dik…

– Nem mon­dom, szép aján­dék egy fi­a­tal­em­ber­nek…

– Az – ne­ve­tett a lány. – Ha én let­tem vol­na az ő he­lyé­ben, a fe­jem­hez vá­gom… Nem igaz?

– Do not count on gra­ti­tu­de… bó­lo­ga­tott Map­le. – Jó tett he­lyé­be, jót ne várj…

A lány most sem kí­sér­te a szál­lo­dá­ig a ven­dé­get. A régi für­dő épü­le­te előtt el­vál­tak.

– Ki­lenc óra táj­ban önért jö­vök, és el­kí­sé­rem a pá­lya­ud­var­ra. Aho­gyan meg­egyez­tünk. Rend­ben?

– Oké…

Nina el­si­e­tett a szín­ház felé, ha­mar el­tűnt a ha­tal­mas fák kö­zött. De az első já­ró­ke­lő, akit meg­lá­tott Map­le, a sze­re­lő volt. Az utca túl­só ol­da­lán ül­dö­gélt, a fe­je­del­mi csil­la­gász Ulug­bek szob­ra alatt. Úgy tett, mint­ha nem vet­te vol­na ész­re. Fel­si­e­tett a szo­bá­já­ba, gon­do­san be­zár­ta az aj­tót. Le­dob­ta ma­gát az ágy­ra.

– Dög­me­leg van…

Lát­ta, hogy az er­kély­aj­tó nyit­va van, fi­gyel­te a moz­du­lat­lan füg­gönyt. Az­tán mint­ha egy ár­nyat lá­tott vol­na el­hú­zód­ni az er­kély sar­ka felé. Fel­ug­rott, zse­bé­ből ki­rán­tot­ta a kis pisz­tolyt, maga elé tart­va ki­lé­pett az er­kély­re. Nem volt ott sen­ki.

– Ghost… Kí­sér­tet…

Biz­ton­ság ked­vé­ért be­zár­ta az er­kély­aj­tót is. Vissza­fe­küdt az ágy­ra. S lel­ki sze­mei előtt meg­je­lent a ha­lott fér­fi. A ve­tély­társ, aki­nek el­met­szet­ték a nya­kát. S akit nem néz­he­tett meg. Ki volt? Egy­ál­ta­lán ki tud­ha­tott az ő kül­de­té­sé­ről? S ho­gyan gon­dol­hat­ta az a sze­ren­csét­len, hogy ő he­lyet­te meg­ve­szi, ki­fi­ze­ti és el­irá­nyít­ja az árut. Be­le­bor­zon­gott a gon­do­lat­ba: ha az it­te­ni­ek­nek az a fic­kó jobb aján­la­tot tesz, mint ami­lyet ő ho­zott, most ak­kor… Igen, ő fe­küd­het­ne a krip­tá­ban has­ra fek­tet­ve, el­vá­gott nyak­kal… Sze­ren­cse, hogy ma este már vé­get ér ez az üz­let. A cso­port is in­dul Ur­gencs­be, ő ve­lük tart, ter­mé­sze­te­sen. Az­tán szé­pen el­re­pül­nek Ró­má­ba. Az áru meg majd uta­zik. De ez már nem az ő gond­ja. Este fi­zet, és kész.

El­ha­tá­roz­ta, hogy meg­né­zi a pénzt. A bő­rönd­jé­nek dup­la fe­ne­ke volt, na­gyon ügyes rej­tek­hely. Ki­csi­ke kis táv­irá­nyí­tó­val le­het csak ki­nyit­ni, olyan­nal, mint ami­lyen­nel a te­le­ví­zi­ós ké­szü­lé­ke­ket irá­nyít­ják. Map­le elő­vet­te a tár­cá­já­ból, fel­haj­tot­ta a bő­rönd fe­de­lét, s gyors egy­más­után­ban meg­nyo­mott hat szá­mot a kis irá­nyí­tón.

A bő­rönd ol­da­lán fel­pat­tant va­la­mi Mr. Map­le oda­nyúlt, be­dug­ta egy kis nyí­lá­son a ke­zét.

Szin­te meg­me­re­ve­dett. De csak egy má­sod­per­cig. Az­tán gyor­san ko­tort to­vább. Hi­á­ba.

El­sá­padt. Sza­kad­ni kez­dett róla a víz.

– Ezek meg­öl­nek en­gem is…