11.

Bana ez­re­des ép­pen egy je­len­tést ol­va­sott, ami­kor ki­nyílt az ajtó, és Pin­tér je­lent meg.

– En­ge­délyt ké­rek, ez­re­des elv­társ, hogy je­lent­sek – mond­ta.

Az ősz fér­fi ki­jött író­asz­ta­la mö­gül és a fo­te­lok­ra mu­ta­tott. Az al­ez­re­des he­lyet fog­lalt, és meg­tö­röl­te hom­lo­kát zseb­ken­dő­jé­vel. Ke­zé­ben egy dosszi­ét tar­tott.

– Tör­tént va­la­mi ér­dem­le­ges? – kér­dez­te az ez­re­des.

– Még nem tu­dom, mennyi­re lesz ér­dem­le­ges, de re­mé­lem, ki­ránt ben­nün­ket a ká­tyú­ból.

Fel­ütöt­te a dosszi­ét, és on­nan ol­vas­ta:

– Ma reg­gel Lan­cia gyárt­má­nyú sze­mély­gép­ko­csi­val egy olasz ál­lam­pol­gár lép­te át a ha­tárt. Je­len­leg az As­to­ria Szál­lo­dá­ban tar­tóz­ko­dik. A neve Mar­cel­lo As­to­nil, pa­ler­mói la­kos. Fog­lal­ko­zá­sa tiszt­vi­se­lő.

– Sze­re­pel ná­lunk?

A ba­ju­szos fér­fi a fe­jét ráz­ta.

– Mar­cel­lo As­to­ni né­ven nem – mond­ta.

– Hát ak­kor?…

– De Lui­gi Com­bo né­ven igen.

Az ez­re­des fel­élén­kült.

– Az a bok­szo­ló ki­né­ze­tű olasz len­ne az? – kér­dez­te.

– Leg­alább­is min­den arra utal, hogy Lui­gi Com­bo ér­ke­zett hoz­zánk Mar­cel­lo As­to­ni né­ven. Per­sze, hogy me­lyik a va­ló­di neve, azt nem tu­dom. De min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint ő az. Ez­re­des elv­társ uta­sí­tá­sá­ra le­ad­tuk a sze­mély­le­írást – foly­tat­ta –, és je­len­tést kér­tünk, ha eh­hez ha­son­ló olasz ál­lam­pol­gár be­uta­zik, füg­get­le­nül at­tól, hogy mi­lyen né­ven. És most je­len­tet­ték.

– Az út­le­ve­le rend­ben van?

– Igen…

– Te­hát nem ha­mis.

Az al­ez­re­des a fe­jét ráz­ta.

– Sza­bá­lyos – mond­ta. – Kü­lön­ben már in­téz­ked­tem, hogy azo­no­sít­suk.

– Ho­gyan gon­dol­tad ezt?

– Két em­be­rünk ott van az As­to­ri­á­ban, és vár­ja, hogy a Gel­lért Szál­lo­da fő­por­tá­sa meg­je­len­jen. Át­hí­vat­tuk ugyan­is, hogy te­kint­se meg a Mar­cel­lo As­to­ni út­le­ve­lé­ben el­he­lye­zett fény­ké­pét. Az út­le­vél ott van az As­to­ria por­tá­ján, be­je­lent­ke­zés vé­gett.

– Jó és gyors in­téz­ke­dés volt.

– Min­den pil­la­nat­ban be­fut­hat a te­le­fon az ered­mény­ről.

Az ez­re­des szi­vart vett elő a do­hány­zó­asz­ta­lon levő do­boz­ból, és rá­gyúj­tott. Ar­cán lát­szott, hogy a hír rend­kí­vül fel­csi­gáz­ta.

– Ha ki­de­rül, hogy ez a Mar­cel­lo As­to­ni azo­nos Lui­gi Com­bó­val, azt bi­zo­nyít­ja, hogy újabb ak­ci­ó­ba lép­nek. Csak tud­nánk, hol kez­dik, és mi­kor? – tet­te fel a kér­dést el­gon­dol­koz­va, és meg­pöf­fen­tet­te vas­tag szi­var­ját. – Még ab­ban sem lá­tunk tisz­tán, va­jon mi­lyen ak­ci­ó­ba akar­nak lép­ni.

– Ah­hoz két­ség nem fér, hogy az új osz­cil­lá­tor­ra fáj a fo­guk, ami az el­múlt hé­ten el­ké­szült.

– Igen, de ho­gyan akar­ják meg­sze­rez­ni? Ez itt a nagy kér­dés. Ho­gyan?

– Biz­to­san ki­dol­go­zott ter­vük van erre – vé­le­ke­dett az al­ez­re­des.

– Per­sze, hogy va­la­mi ter­vük azért van. Sőt, na­gyon bíz­nak eb­ben. Min­den­eset­re óri­á­si hiba a ré­szük­ről, ha most ezt a Lui­gi Com­bót, aki min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint ré­szes Otto Ha­u­ser lik­vi­dá­lá­sá­ban, be­utaz­tat­ják ál­né­ven hoz­zánk, és fel­ada­tot bíz­nak rá. Ez nagy hiba – in­gat­ta a fe­jét az ez­re­des, az­tán el­mo­so­lyo­dott. – Ők is kö­vet­het­nek el hi­bát. De ne vág­junk a dol­gok elé, vár­juk meg, mit is ál­la­pí­ta­nak meg az em­be­re­id az As­to­ri­á­ban.

Pin­tér en­ge­délyt kért, hogy rá­gyújt­has­son.

– Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy azo­nos a két sze­mély – mond­ta.

Tü­rel­met­len moz­du­lat­tal gyúj­tot­ta meg ci­ga­ret­tá­ját.

Az ez­re­des tré­fá­san meg­fe­nye­get­te osz­tály­ve­ze­tő­jét.

– Csak azt ne mondd, hogy biz­tos. Az majd el­vá­lik, ami­kor konk­rét té­nyek tá­maszt­ják alá. Most csak annyi a hely­zet, hogy gya­nús en­nek a Mar­cel­lo As­to­ni­nak a fi­zi­mis­ká­ja. Kész, ennyi az egész.

Pin­tér szi­go­rú arc­cal ült, és va­dul szív­ta ci­ga­ret­tá­ját. Kis­vár­tat­va meg­szó­lalt:

– Meg­en­ge­di ez­re­des elv­társ, hogy ér­dek­lőd­jem?

– Bár­mit kér­dez­hetsz, csak tény le­gyen az alap­ja. Fel­te­vé­sek­re, ér­zé­sek­re nem vá­la­szo­lok.

– Ez tény…

– Ki vele – dőlt ha­nyatt az ez­re­des a fo­tel­ban.

– Mi a hely­zet a csap­dánk­kal, ame­lyet a na­pok­ban te­le­pí­tet­tünk Hód út­ján? Sen­ki sem fu­tott bele?

Bana a fe­jét ráz­ta, és gya­nús pil­lan­tást ve­tett a ba­ju­szos al­ez­re­des­re.

– Úgy élj, hogy nem tu­dod, mi a hely­zet a csap­dá­nál – je­gyez­te meg. – Biz­tos ki­fag­gat­tad már Be­lez­nayt, aki az em­be­re­i­vel fi­gyel­te­ti az órás­üz­le­tet.

Pin­tér res­tel­ked­ve szív­ta meg ci­ga­ret­tá­ját, és a vé­gét el­nyom­ta a ha­mu­tar­tó­ban.

– Teg­nap­előtt ér­dek­lőd­tem nála – mond­ta kö­zöm­bö­sen. – Ak­kor még igen friss volt az egész. Az­óta nem volt időm tőle meg­kér­dez­ni.

– Nincs sem­mi, stag­nál az ál­la­pot.

– Te­hát min­ket ér­dek­lő sze­mély nem lé­pett be az üz­let­be?

– Nem. Már egy cso­mó em­bert el­len­őriz­tünk, akik meg­for­dul­tak az órás­nál, de nem jö­het­nek szá­mí­tás­ba. En­nek el­le­né­re na­gyon jól ál­lunk. El­vég­re már van egy csap­dánk, sőt nem is akár­mi­lyen, és van mire vár­nunk ott. He­tek­kel ez­előtt egy hely­ben to­pog­tunk.

– Igaz – foly­tat­ta az ez­re­des –, tör­tént né­hány ese­mény is. A leg­vas­ko­sabb en­nek a fo­tós­nak a meg­gyil­ko­lá­sa. Va­la­mi Kol­nits­nak vagy Ko­lics­nak hív­ják, de a neve mind­egy. Nem mi fog­lal­kozunk az üggyel, ha­nem az il­le­té­kes rend­őri szerv gyil­kos­sá­gi szak­cso­port­ja. Ez egy mel­lék­vo­nal, amely el­ve­zet­het a min­ket ér­dek­lő sze­mély­hez. Leg­alább­is ezt gya­ní­tom, és ala­pos okom van rá.

Pin­tér bó­lin­tott.

– Ol­vas­tam a tá­jé­koz­ta­tót – mond­ta. – Egy cso­mó akt­fény­kép, még jegy­zett ma­nö­ke­nek is van­nak köz­tük, meg zsa­ro­lás út­ján el­kö­ve­tett bűn­tet­tek.

– És ha­son­lók – ve­tet­te köz­be az ez­re­des.

– Per­sze, nem ér­tem, ho­gyan kap­cso­ló­dik ez a gyil­kos­ság a Köz­pon­ti Me­cha­ni­kai Vál­la­lat­hoz és egy­ben a min­ket ér­dek­lő dol­gok­hoz.

Bana hosszan mo­soly­gott.

– Meg­val­lom, én sem tud­tam – mond­ta. – Az­tán meg­ma­gya­ráz­ták, és tel­jes mér­té­kig egyet­ér­tet­tem a ma­gya­rá­zat­tal. Majd te is idő­ben meg fo­god tud­ni, ho­gyan kap­cso­ló­dott ez a gyil­kos­ság a mi vo­na­lunk­hoz.

A tit­kár­nő lé­pett a szo­bá­ba.

– Ez­re­des elv­társ, je­len­tem, Pin­tér al­ez­re­dest sür­gős te­le­fon vár­ja – mond­ta. – Be­kap­csol­ha­tom?

– Kap­csol­ja…

Pin­tér a szé­les író­asz­tal­hoz ment, és fel­vet­te a te­le­font. Kis ide­ig hall­gat­ta a je­len­tést, mi­köz­ben arca szé­les mo­soly­ra hú­zó­dott, az­tán meg­szó­lalt:

– Ve­gyék jegy­ző­könyv­be. Vé­gez­tem.

Az ez­re­des fél­for­du­la­tot tett a fo­tel­ban, és Pin­tér­re né­zett.

– Azo­nos te­hát – mond­ta.

Az al­ez­re­des mély só­haj­jal ült vissza a he­lyé­re.

– Je­len­tem, igen – mond­ta. – A Gel­lért Szál­lo­da fő­por­tá­sá­nak val­lo­má­sa sze­rint az ál­ta­la meg­te­kin­tett iga­zol­vány­kép Lui­gi Com­bo olasz ál­lam­pol­gárt áb­rá­zol­ja, aki mint­egy há­rom hó­nap­pal ez­előtt a szál­lo­da la­kó­ja volt Otto Ha­u­ser­ral egy­ide­jű­leg.

Bana az aj­tó­hoz ment, ki­nyi­tot­ta és meg­szó­lalt:

– Szól­jon Be­lez­nay­nak, hogy ké­re­tem.

– Ér­tet­tem – mond­ta a tit­kár­nő, és a te­le­fon után nyúlt.

Az ez­re­des vissza­ült a fo­tel­ba.

– Most me­le­gé­ben meg kell be­szél­nünk a to­váb­bi te­en­dő­ket ez­zel az olasszal kap­cso­lat­ban – kö­zöl­te a ba­ju­szos osz­tály­ve­ze­tő­vel. Gá­bor fel­ada­ta lesz, hogy szo­ros fi­gyel­te­té­sé­ről gon­dos­kod­jon.

A tit­kár­nő lé­pett be, ar­cán za­var tük­rö­ző­dött.

– Je­len­tem, nincs a he­lyén – mond­ta. – Tit­kár­sá­ga azt a vá­laszt adta, hogy ki­sza­ladt a szo­bá­ból.

Bana kér­dő­en né­zett az al­ez­re­des­re.

– Nem tu­dom, hova ment – mond­ta Pin­tér.

– Ha elő­ke­rül, azon­nal küld­je hoz­zám.

A tit­kár­nő bó­lin­tott és be­húz­ta az aj­tót.

Bana töp­reng­ve né­zett maga elé, majd le­ver­te szi­var­já­nak ha­mu­ját a do­hány­zó­asz­ta­lon levő tál­ba. Kis­vár­tat­va fel­emel­te a te­kin­te­tét és meg­szó­lalt:

– Mi a vé­le­mé­nyed ar­ról, hogy ez a Lui­gi Com­bo, ne­vezzük most így, mi­lyen ak­ci­ó­ra ké­szül­het az osz­cil­lá­tor meg­szer­zé­se ér­de­ké­ben?

– Min­den tény arra utal, hogy a KMV-nél te­vé­keny­ke­dő ügy­nök Otto Ha­u­ser szor­gos­ko­dá­sá­ba il­lesz­ke­dett bele. Hi­á­ba vár­tuk vi­szont, hogy Ha­u­ser he­lyé­be más lép­jen. Ilyen sze­mélyt nem si­ke­rült fel­de­rí­te­nünk. A meg­győ­ző­dé­sem vi­szont az, hogy igen­is pó­tol­ták a meg­bí­zók Otto Ha­u­sert, csak ezt ne­künk nem si­ke­rült fel­de­rí­te­ni. A jel­zé­sek, ame­lye­ket an­nak ide­jén kap­tunk az in­for­má­ci­ók ki­szi­vár­gá­sá­ról, ki­vé­tel nél­kül a Né­met Szö­vet­sé­gi Köz­tár­sa­ság te­rü­le­té­re kor­lá­to­zód­tak, il­let­ve az ott te­vé­keny­ke­dő fi­nom­me­cha­ni­kai és hír­köz­lé­si cé­gek­re. Olasz­or­szág­ba nem szi­vár­gott ki sem­mi­fé­le ér­te­sü­lés a KMV-től.

– Ez azt je­len­ti – foly­tat­ta az al­ez­re­des –, hogy a KMV-nél nincs az ola­szok­nak te­vé­keny­ke­dő ügy­nö­kük. Ezért az új osz­cil­lá­tor anya­gá­hoz, ame­lyet a KMV fej­lesz­tett ki, csak erő­sza­kos úton jut­hat­nak hoz­zá.

– Konk­ré­tan?

– Úgy, hogy meg­szer­zik at­tól az ügy­nök­től, aki Otto Ha­u­ser­nak dol­go­zott. El­lop­ják tőle.

Bana hosszan mo­soly­gott.

– Mi­lyen szé­pen fe­jez­ted ki ma­gad – mond­ta. – Két gyil­kos­ság után lop­ni? Ez el­kép­zel­he­tet­len. De az an­nál in­kább – foly­tat­ta –, hogy az erő­szak újabb gyil­kos­ság út­ján jut ki­fe­je­zés­re. Ál­lí­tom, hogy sze­mély sze­rint tud­hat­ják, ki volt Otto Ha­u­ser em­be­re a KMV-nél. Ez le­het a ma­gya­rá­za­ta, hogy ezt a Lui­gi Com­bót, aki nem egyéb, mint egy sö­tét bér­gyil­kos, is­mét fel­adat­tal bíz­zák meg. És ez a fel­adat csak egy újabb gyil­kos­ság le­het.

– A két ér­de­kelt­ség itt csap ná­lunk össze a kon­con – je­gyez­te meg Pin­tér.

– Igen, itt csap­nak össze, és ha mi egy ki­csit is oko­sak le­szünk, ne­ve­tő har­ma­dik­ként zár­juk le a küz­del­mü­ket.

– Fel­té­ve, ha be­le­lá­tunk a kár­tyá­ik­ba.

Az ez­re­des ma­ga­biz­tos volt, ami­kor meg­szó­lalt:

– Erre min­den mó­dunk meg­van. Ezt az olaszt fi­gyel­ni fog­juk. Azon kí­vül, hogy kö­vet­jük min­den lé­pé­sét, meg­kí­sé­rel­jük le­hall­gat­ni be­szél­ge­té­se­it. Mert ez a Lui­gi Com­bo csak esz­köz. De el­ve­zet min­ket a töb­bi­ek­hez, mert ab­ban biz­tos va­gyok, nem csak ő egye­dül va­ló­sít­ja meg az ak­ci­ót. Lesz itt más is. Ezért aka­rok mi­előbb Be­lez­nay­val tár­gyal­ni, hogy ne szen­ved­jünk egy perc ké­se­del­met sem. Az idő most ne­künk dol­go­zik.

– Hód­ra mennyi­re szá­mít­ha­tunk?

– Van tipp­je né­hány sze­mély­re, de ezek csak ta­lál­ga­tá­sok. Vi­szont az egyik leg­je­len­tő­sebb konk­ré­tu­mot ép­pen neki kö­szön­het­jük. Ta­lán si­ke­rül majd újabb nyom­ra buk­kan­nia. Egye­lő­re ez a Lui­gi Com­bo a mi vo­na­lunk.

– Si­ke­res lesz ez a vo­nal?

Az ez­re­des gond­ter­hel­ten in­gat­ta a fe­jét.

– Igen – mond­ta. – Per­sze, itt len­ne most iga­zán szük­sé­günk Hód le­le­mé­nyes­sé­gé­re, nyelv­tu­dá­sá­ra. Fel­hasz­nál­hat­nánk őt Lui­gi Com­bo kö­ze­lé­ben. Az olasz biz­to­san rá­ha­rap­na, ha Hód azt a be­nyo­mást hin­te­né el, hogy lé­nye­gé­ben ő maga is Otto Ha­u­ser nyom­do­ka­in jár.

– De ezt most már nem játsz­hat­juk ki – foly­tat­ta az ez­re­des. – Ugyan­is nem le­het tud­ni, hol ke­resz­te­zi egy­mást Lui­gi Com­po és a Köz­pon­ti Me­cha­ni­kai Vál­la­lat­nál te­vé­keny­ke­dő kém útja. És Hód ott dol­go­zik a KMV-nél. A kém első pil­lan­tás­ra tud­ná, hon­nan fúj a szél, és du­gá­ba dől­het­ne min­den ter­vünk. Most már nem sza­bad koc­káz­tat­nunk ilyen ve­szé­lyes já­té­kot. Leg­alább­is ez a vé­le­mé­nyem.

Be­lez­nay lé­pett a szo­bá­ba.

– Ez­re­des elv­társ, je­lent­ke­zem – mond­ta.

Bana szi­var­já­val az egyik sza­bad fo­tel­ra bö­kött.

– Gye­re, ülj le – in­vi­tál­ta. – Egy kis meg­le­pe­tést tar­to­ga­tunk a szá­mod­ra. Más­kor pe­dig, ha el­ha­gyod a he­lye­det, mondd meg, hol vagy ta­lál­ha­tó.

Az őr­nagy ki­pi­rult arc­cal bó­lin­tott.

– Je­len­tem, na­gyon jó hírt kap­tam, és sze­mé­lye­sen si­et­tem meg­győ­ződ­ni róla – mond­ta. – Ugyan­is Otto Ha­u­ser­ral kap­cso­lat­ban újabb nyom­ra ta­lál­tunk, sőt nem is akár­mi­lyen­re.

Pin­tér iz­ga­tot­tan moc­cant.

– Va­la­ki meg­je­lent a csap­dá­ban, az órás­nál – ve­tet­te köz­be.

Be­lez­nay a fe­jét ráz­ta és a fő­nö­ké­hez for­dult.

– Meg­ta­lál­ták Otto Ha­u­ser le­vél­tár­cá­ját – mond­ta.

– Ez igen – hagy­ta hely­ben az ez­re­des, és te­kin­te­te ér­dek­lő­dő­en csil­lant meg. – Hol ta­lál­ták meg?

– A Dáma eszp­resszó ve­ze­tő­je szol­gál­tat­ta be ma reg­gel a ke­rü­le­ti ka­pi­tány­sá­gon. Ott tud­tak a kö­rö­zés­ről, és azon­nal ér­te­sí­tet­tek. Az egyik pár­ná­zott ülő­rész ré­sé­be volt be­csúsz­va a le­vél­tár­ca. A fi­ze­tő­pin­cér ta­lál­ta meg, és át­ad­ta az üz­let ve­ze­tő­jé­nek.

– Csak most ta­lál­ták meg? – cso­dál­ko­zott az ez­re­des. – Ha azt Otto Ha­u­ser vesz­tet­te el, an­nak már leg­alább há­rom hó­nap­ja.

– A rész­le­te­ket nem tu­dom.

Bana pöf­fen­tett né­há­nyat szi­var­já­ból, és a hom­lo­kát rán­col­ta. Lát­szott raj­ta, hogy a hír fel­csi­gáz­ta.

– Per­sze az is elő­for­dul­ha­tott, hogy más­nak a zse­bé­ből csú­szott ki a le­vél­tár­ca, és nem olyan ré­gen he­ver ott – vé­le­ke­dett.

– Tisz­táz­ni fog­juk – vág­ta rá Be­lez­nay.

– Mi van a tár­cá­ban?

– Di­ners. Club kár­tya, Otto Ha­u­ser csekk­fü­ze­te, né­hány da­rab név­jegy, sem­mi más.

Az ez­re­des hosszan maga elé bá­mult, majd meg­szó­lalt:

– Hol van ez a Dáma eszp­resszó?

– A Bel­vá­ros­ban…

Pin­tér fel­kap­ta a fe­jét, és pis­log­ni kez­dett. Ez a rossz szo­ká­sa min­dig elő­jött, ha iz­ga­tott lett.

– Em­lék­szik, ez­re­des elv­társ, hogy Otto Ha­u­ser el­tű­né­sé­nek nap­ján a Bel­vá­ros­ban járt, és a ko­csi­ját ott­hagy­ta a par­ko­ló­ház­ban – mond­ta. – Ezt a ki­esett időt ku­tat­tuk, hogy mit is csi­nál­ha­tott. Mer­re járt? Eset­leg ki­vel ta­lál­ko­zott?

Bana mé­lyet bó­lin­tott.

– Igen, de az még nem biz­tos, hogy a tár­ca az ő zse­bé­ből csú­szott ki, és az sem, hogy be­tért-e a Dáma eszp­resszó­ba – je­gyez­te meg csen­de­sen. – Eh­hez té­nyek kel­le­né­nek. Azon­nal ki kell hall­gat­ni azt a fi­ze­tő­pin­cért, aki meg­ta­lál­ta a tár­cát. A leg­ap­róbb rész­le­te­ket is tisz­táz­ni kell, min­den kö­rül­ményt. Ez na­gyon fon­tos, hi­szen re­konst­ru­ál­hat­juk Otto Ha­u­ser­nak ezt az idő­pont­ját, és ta­lán vá­laszt ka­punk né­hány kér­dés­re.

– A fi­ze­tő­pin­cért ki­hall­ga­tás­ra be­hoz­tuk, már in­téz­ked­tem.

– Hol van?

– A ki­hall­ga­tó­szo­bá­ban.

Bana egy moz­du­lat­tal el­nyom­ta szi­var­ját, és fel­pat­tant.

– Gye­rünk, erre ma­gam is kí­ván­csi va­gyok – mond­ta.

Le­men­tek a lép­csőn a föld­szint­re, és egy pár­ná­zott aj­ta­jú szo­bá­ba nyi­tot­tak be. Ha­tal­mas üveg­lap volt a fa­lon, ame­lyen át lát­ni le­he­tett a szom­szé­dos ki­hall­ga­tó­szo­bát és az ott levő sze­mé­lye­ket. Az üveg­lap spe­ci­á­lis ki­kép­zé­sé­vel, ép­pen a meg­fi­gye­lést szol­gál­ta. A ki­hall­ga­tó­szo­bá­ban ugyan­is fon­cso­ro­zott tü­kör­nek né­zett ki, ame­lyen nem le­he­tett át­lát­ni. A ki­hall­ga­tó­szo­bá­ban levő asz­tal előtt egy igen so­vány ter­me­tű, kar­va­ly­ar­cú fér­fi ült, és ci­ga­ret­tá­ját szív­ta. öt­ven év kö­rü­li le­he­tett.

– Ez a fi­ze­tő­pin­cér? – kér­dez­te az ez­re­des.

Be­lez­nay bó­lin­tott.

– Egy va­sat sem bíz­nék rá – foly­tat­ta az ez­re­des. – Nem ép­pen bi­za­lom­ger­jesz­tő a fi­zi­mis­ká­ja. In­téz­kedj, hogy kezd­je­nek hoz­zá. Tud­ja a ki­hall­ga­tó­tiszt, mit kell kér­dez­nie?

– Igen – mond­ta az őr­nagy és el­si­e­tett.

Bana le­ült egy szék­re az üveg­gel szem­ben, és fe­szül­ten fi­gyelt.

Pin­tér kö­vet­te pél­dá­ját, előbb azon­ban ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. A mik­ro­fo­nok még a moc­ca­nás za­ját is tud­tuk­ra ad­ták.

A ki­hall­ga­tó­tiszt a sze­mé­lyi ada­tok fel­vé­te­le után nyom­ban a lé­nyeg­re tért.

– Ön ta­lál­ta meg a tár­cát? – kér­dez­te.

– Igen.

– Pon­to­san mi­kor, és mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött?

A be­esett arcú fér­fi a le­ve­gő­be né­zett.

– Teg­nap dél­után négy óra tájt – mond­ta. – Ugyan­is a kér­dé­ses pár­ná­zott he­ve­rő­rész sar­kán már he­tek­kel előbb fel­la­zult a kár­pit. Ezt az üz­let­ben min­den­ki tud­ta, hi­szen le­ad­tuk ja­ví­tá­si igé­nyün­ket vál­la­la­tunk köz­pont­já­nak.

A má­sik szo­bá­ban az ez­re­des meg­szó­lalt:

– El­len­őriz­ni min­dent, amit mond, ezt is.

Pin­tér elő­vet­te a zseb­no­te­szát, és be­je­gyez­te fő­nö­ké­nek a kí­ván­sá­gát. Be­lez­nay is be­jött a szo­bá­ba, és csend­ben egy szék­re eresz­ke­dett.

Oda­át foly­ta­tó­dott a ki­hall­ga­tás.

– A kár­pi­tos dél­után négy óra előtt ér­ke­zett – mond­ta a pin­cér. – Azon­nal ne­ki­lá­tott rend­be hoz­ni a le­sza­kadt kár­pi­tot. Eh­hez azon­ban el kel­lett moz­dí­ta­nia az ülő­részt a tám­lá­tól. Egy­szer­csak szól ne­kem, hogy men­jek oda, mert va­la­mit ta­lált. Be­néz­tem a tám­la és az ülő­rész kö­zöt­ti rés­be, és meg­lát­tam a tár­cát. Nyom­ban meg­vi­lá­go­so­dott ben­nem, mi­ről is volt ak­kor szó.

– Ta­lán tud­ta már ko­ráb­ban, hogy va­la­mi be­esett a rés­be? – kér­dez­te a ki­hall­ga­tó­tiszt.

Amaz a fe­jét ráz­ta.

– Nem tud­tam – mond­ta. – Csak azt, hogy egy kül­föl­di el­hagy­ta a le­vél­tár­cá­ját. Ez úgy há­rom hó­nap­pal előbb tör­tén­he­tett.

– Pon­to­sab­ban nem tud­ja meg­ha­tá­roz­ni a na­pot?

– Saj­nos nem, csak azt tu­dom, kora dél­után volt… Egy jól szi­tu­ált kül­föl­di úr jött be az üz­let­be, és he­lyet fog­lalt a kér­dé­ses he­lyen. Csu­pán ká­vét ren­delt. Né­me­tül be­szélt.

– Maga tud né­me­tül? – ve­tet­te köz­be a ki­hall­ga­tó­tiszt.

– Csak ke­ve­set. Ez is elég fel­ven­ni a ren­de­lést, de azért majd­nem min­dent meg­ér­tek, csak vá­la­szol­ni nem tu­dok. Nos, még mond­tam a ká­vé­fő­ző lány­nak, hogy ez is va­la­mi spó­ro­lós sváb le­het, már meg­bo­csás­son a ki­fe­je­zé­sért, mert csak egy ká­vét ren­delt.

– Egye­dül volt ez a fér­fi?

– Fél órát töl­tött el, az­tán mint­ha men­ni ké­szült vol­na, de ak­kor meg­ér­ke­zett a tár­sa.

– Hon­nan tud­ja, hogy a tár­sa volt?

– Né­me­tül be­szél­tek, ké­rem, egyet­len­egy ma­gyar szót sem hal­lot­tam. Eb­ből gon­dol­tam, hogy a má­sik a tár­sa le­he­tett.

– Ho­gyan vi­sel­ked­tek?

– A fo­gyasz­tá­suk­ra gon­dol? – kér­de­zett vissza a pin­cér.

– A ma­ga­tar­tá­suk­ra. Per­sze, ha mind­er­re vissza tud em­lé­kez­ni.

A so­vány fér­fi mé­lyet lé­leg­zett, és is­mét a mennye­zet­re füg­gesz­tet­te sze­mét. Kis­vár­tat­va meg­szó­lalt:

– Hát, ahogy vissza­em­lék­szem, nem­igen tár­sa­log­tak va­la­mi nagy kedv­vel. In­kább úgy tűnt, mint­ha fél­sza­va­kat vál­ta­ná­nak, és ha­ra­go­sak len­né­nek. Per­sze, le­het, hogy té­ve­dek, el­vég­re így utó­lag csak ta­lál­gat­ni tu­dok.

– Ki fi­ze­tett?

– Az el­ső­nek ér­ke­zett úr.

– Me­lyik zse­bé­ből vet­te elő a pénzt?

– Már a ke­zé­ben volt, mi­kor­ra az asz­tal­hoz ér­tem. Arra em­lék­szem, hogy az ap­rót za­kó­já­nak kül­ső zse­bé­be csúsz­tat­ta. Még jót ne­vet­tem raj­ta, mert negy­ven fo­rin­tot ke­rek tí­ze­sek­ben vál­tot­tam, hadd húz­za a zse­bét.

A ki­hall­ga­tó­tiszt jegy­ze­té­be pil­lan­tott, az­tán fel­emel­te a fe­jét.

– Ho­gyan tud­ta meg, hogy ez a kül­föl­di el­hagy­ta a le­vél­tár­cá­ját?

– Késő dél­után pan­gott az üz­let, így ki­áll­tam az aj­tó­ba egy ci­ga­ret­tá­ra. Ek­kor lé­pe­ge­tett vissza­fe­lé. Meg­állt és azt kér­dez­te, nem ta­lál­tam-e meg vé­let­le­nül a le­vél­tár­cá­ját. Azt elő­re­bo­csá­tot­ta, hogy nem volt ben­ne pénz. Be­men­tem az üz­let­be, és ala­po­san szét­néz­tem az asz­tal kö­rül. Még az ülés­rész alá is be­néz­tem. Ki­men­tem, és mond­tam neki, hogy bi­zony itt nem hagy­ta el a tár­cá­ját. Erre el­ment, de lát­tam, igen bosszús ké­pet vág.

– Egye­dül volt?

– Igen…

– A tár­sát nem lát­ta se­hol?

– Nem néz­tem kör­be, nem is fi­gyel­tem, hogy az iga­zat meg­vall­jam. Vissza­men­tem az üz­let­be és kész.

A ki­hall­ga­tó­tiszt jegy­ze­te­it ren­dez­get­te.

– Fel­is­mer­né azt a né­met urat, aki a tár­cát el­hagy­ta, vagy a tár­sát? – kér­dez­te kö­zöm­bö­sen, mint­ha nem tu­laj­do­ní­ta­na kü­lö­nö­sebb je­len­tő­sé­get en­nek.

A be­esett arcú pin­cér el­húz­ta a szá­ját.

– Ta­lán in­kább a tár­sát is­mer­ném meg – mond­ta.

– És mi­ért?

Amaz vál­lat vont.

– Jel­leg­ze­te­sebb volt az arca. Szem­üve­get vi­selt, jó­val fi­a­ta­labb volt mint az a má­sik. Az az Otto Ha­u­ser.

– Tud­ja a ne­vét?

A pin­cér sej­tel­me­sen el­mo­so­lyo­dott.

– Ala­po­san meg­néz­tük a tár­cát, oda-vissza. Ilyen nevű név­jegy volt ben­ne, er­ről gon­do­lom; így hív­ták. De ta­lán őt is meg­is­mer­ném, ha még egy­szer lát­nám.

Oda­át Be­lez­nay láb­ujj­he­gyen ki­osont a szo­bá­ból. Egy pil­la­nat­tal ké­sőbb a ki­hall­ga­tó­tiszt is fel­állt.

– Meg­bo­csát egy perc­re – mond­ta.

– Ad­dig rá­gyújt­ha­tok? – kér­dez­te a pin­cér.

– Ez ide­ig is rá­gyújt­ha­tott vol­na.

A kar­va­ly­ar­cú fér­fi, mi­helyt egye­dül ma­radt, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és fe­jét hát­ra­vet­ve a mennye­zet­nek fúj­ta a füs­töt. Nyu­godt volt, még a ta­núk­ra oly jel­lem­ző iz­ga­lom sem lát­szott raj­ta. Ma­ga­tar­tá­sa in­kább kí­ván­csi­sá­got tük­rö­zött, mint­ha azt ku­tat­ná, va­jon mit is akar­nak a hi­va­ta­los szer­vek, mi­ért tu­laj­do­ní­ta­nak ilyen nagy je­len­tő­sé­get egy el­vesz­tett le­vél­tár­cá­nak.

Kis­vár­tat­va vissza­tért a ki­hall­ga­tó­tiszt, ke­zé­ben vas­tag al­bum­mal.

A má­sik szo­bá­ban az ez­re­des Pin­tér­hez for­dult.

– Szük­ség­te­len neki meg­mu­tat­ni Otto Ha­u­ser fény­ké­pét – vé­le­ke­dett. – Ahogy el­mond­ta, csak a né­met le­he­tett, aki a tár­cát el­vesz­tet­te.

Mi­előtt az al­ez­re­des vá­la­szol­ha­tott vol­na, Be­lez­nay lé­pett be.

– Je­len­tem, ha­zar­dí­rozunk – mond­ta. – Az al­bum­ban azon sze­mé­lyek fény­ké­pei van­nak, akik részt vet­tek az új osz­cil­lá­tor ki­fej­lesz­té­sé­ben. Mind­eze­ket kons­pi­rál­tan sze­rez­tük meg.

– Ér­tem, mit akarsz.

– Meg­kí­sé­rel­jük. Hát­ha az Otto Ha­u­ser­ral ká­vé­zó fér­fi köz­tük van, és a pin­cér fel­is­me­ri.

Mind­annyi­an ér­dek­lőd­ve néz­ték a ki­hall­ga­tó­szo­bá­ban tör­té­nő ese­mé­nye­ket. A so­vány fér­fi az al­bu­mot la­poz­gat­ta, arca kö­zöm­bös volt. Már csak né­hány lap volt hát­ra, ami­kor te­kin­te­te meg­me­re­ve­dett, és uj­já­val az al­bum­ra bö­kött.

– Ez volt az – mond­ta.

A ki­hall­ga­tó­tiszt fel­állt, meg­ke­rül­te az asz­talt; és a pin­cér fe­lett be­le­te­kin­tett az al­bum­ba.

– Ha­tá­ro­zot­tan fel­is­me­ri, vagy csak ha­son­lít az Otto Ha­u­ser tár­sa­sá­gá­ban levő fér­fi­ra? – kér­dez­te.

– Min­den két­sé­get ki­zá­ró­an ő volt az. Még a szem­üveg ke­re­te is meg­egye­zik, az volt raj­ta ak­kor is. Mi­ért mon­da­nám, ha bi­zony­ta­lan len­nék ben­ne?

Oda­át a má­sik szo­bá­ban, mint­ha bom­ba rob­bant vol­na, mind­annyi­an fel­pat­tan­tak. Be­lez­nay ki­ro­hant a he­lyi­ség­ből, de vár­nia kel­lett, míg a ki­hall­ga­tó­tiszt ki­ad­ta a kér­dé­ses al­bu­mot. Az őr­nagy már­is vit­te a fő­nö­ké­hez.

Az ez­re­des egy szem­üve­ges fi­a­tal fér­fi ké­pé­vel né­zett far­kas­sze­met. Pin­tér, aki úgy­szin­tén az al­bum­ba le­sett fő­nö­ké­nek a vál­la fe­lett, meg­le­pet­ten fel­ki­ál­tott:

– Bá­rány mér­nök.

– Is­me­red? – kér­dez­te az ez­re­des.

– Sze­mé­lye­sen nem lát­tam, de mind­járt elő­ke­rí­tem a dosszi­é­mat.

– Hozd a szo­bám­ba, ott nyom­ban meg­tár­gyal­juk ezt az új fej­le­ményt – uta­sí­tot­ta az ez­re­des, és maga sem lep­lez­te meg­le­pe­té­sét. Be­lez­nay­hoz for­dult: – Gon­dos­kodj róla, hogy a tanú val­lo­má­sát és a fény­kép-fel­is­mer­te­tést hi­va­ta­lo­san is rög­zít­sék, utá­na gye­re fel te is hoz­zám.

Kis­vár­tat­va együtt ül­tek az el­há­rí­tó­fő­nök szo­bá­já­ban. Pin­tér a dosszi­ét la­poz­ta iz­ga­tot­tan, majd szét­haj­tot­ta a kér­dé­ses rész­nél.

– Nos, mi a hely­zet? – ér­dek­lő­dött az ez­re­des.

Pin­tér han­go­san ol­vas­ta a so­ro­kat:

– A Köz­pon­ti Me­cha­ni­kai Vál­la­lat sze­ge­di rész­le­gé­nek a he­lyet­tes ve­ze­tő­je, nőt­len, hír­adás­tech­ni­kai mér­nök; egyik fő di­ri­gen­se a ku­ta­tó­mun­ká­nak és az ez­zel kap­cso­la­tos kí­sér­le­tek­nek. Öt éve van a vál­la­lat­nál, per­fekt né­met és orosz nyelv­tu­dá­sú. Alig há­rom hete fel­ke­rült a köz­pont­ba, Bu­da­pest­re, az­óta a fő­vá­ros­ban la­kik. Több olyan tár­gya­lás ak­tív részt­ve­vő­je, ame­lyek kü­lön­fé­le ha­zai és kül­föl­di cé­gek­kel tör­tén­tek.

– Volt kint Nyu­ga­ton is? – ve­tet­te köz­be az ez­re­des.

– Ta­nul­mány­úton, hi­va­ta­los tár­gya­lá­son nem vett részt. Itt fek­szik egy irat, amely sze­rint két év­vel ez­előtt tu­ris­ta­ú­ton volt több nyu­ga­ti or­szág­ban. IBUSZ-tár­sas­uta­zá­son vett részt.

Bana szi­var­ra gyúj­tott, és el­gon­dol­koz­va né­zett maga elé.

– Be­ta­lál­tunk vele – je­gyez­te meg Be­lez­nay öröm­mel.

– Két­ség­te­le­nül az egyik leg­fon­to­sabb adat, ame­lyet most meg­tud­tunk – vé­le­ke­dett az ez­re­des. – Azon­ban egy sor ala­pos el­len­őr­zést kí­ván. El­ső­sor­ban kons­pi­rál­tan meg kell tud­nunk, hogy ez a Bá­rány köz­vet­le­nül tár­gyalt-e vagy foly­ta­tott-e hi­va­ta­los meg­be­szé­lést Otto Ha­u­ser­ral. Az, hogy ak­tí­van részt vett min­den tár­gya­lá­son, még nem konk­rét, sze­mé­lyé­re uta­ló meg­ál­la­pí­tás. Túl ál­ta­lá­nos. Ne­künk az kell, hogy Otto Ha­u­ser­ral tár­gyalt-e. És ha igen, mi­kor és hol?

– Má­sod­sor­ban – foly­tat­ta – meg­nyug­ta­tó mó­don tisz­táz­nunk kell, hogy ez a mér­nök va­jon hol tar­tóz­ko­dott Otto Ha­u­ser el­tű­né­sé­nek nap­ján a kora dél­utá­ni órák­ban. Mert ha két­sé­get ki­zá­ró­an az de­rül ki, hogy Sze­ge­den volt, té­ve­dés áll fenn, bár­mennyi­re is fel­is­mer­te őt a pin­cér. Ugyan­is a dosszi­é­ból az de­rül ki, hogy Bá­rányt ak­kor még nem he­lyez­ték fel a köz­pont­ba.

Pin­tér szól­ni akart, de Bana le­in­tet­te.

– Tu­dom, mit akarsz mon­da­ni – je­gyez­te meg. – Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy Bá­rány he­ten­te fel­uta­zott Pest­re vagy hi­va­ta­los tár­gya­lás­ra a vál­la­lat­hoz, vagy pe­dig ügye­i­nek in­té­zé­se vé­gett. De ne­künk arra a konk­rét nap dél­után­já­ra van szük­sé­günk, ami­kor Otto Ha­u­ser­nak nyo­ma ve­szett.

Bana né­hány­szor meg­pöf­fen­tet­te szi­var­ját, az­tán is­mét meg­szó­lalt:

– Örö­münk­ben nem sza­bad el­fe­lejt­kez­nünk, hogy mind­ez Bá­rány el­len még nem bi­zo­nyí­ték. Még ak­kor sem, ha va­ló­ban ő ta­lál­ko­zott Otto Ha­u­ser­ral azon a dél­utá­non. Mind­ez csak ala­pos gya­nú a ke­zünk­ben, egy irány, ame­lyen el­in­dul­ha­tunk. Az két­ség­te­len, hogy Bá­rány ját­szi könnyed­ség­gel hoz­zá­jut­ha­tott az új osz­cil­lá­tor tel­jes ada­tá­hoz. Ha több adat meg­erő­sí­ti gya­nún­kat, arra kell tö­re­ked­nünk, hogy ak­kor csap­junk le rá, ami­kor az ál­ta­la meg­szer­zett ada­tot át akar­ja adni an­nak, aki Otto Ha­u­ser nyo­má­ba lé­pett.

A két osz­tály­ve­ze­tő ér­tet­le­nül né­zett.

– El­fe­lejt­kez­tek az olasz „ven­dé­gek­ről” – foly­tat­ta az ez­re­des. – Mar­cel­lo As­to­ni­ról és fel­té­te­lez­he­tő ba­rá­ta­i­ról. Azok is az új osz­cil­lá­tor­ra vár­nak, és meg akar­ják sze­rez­ni.

El­ső­nek Pin­tér szó­lalt meg:

– Hagy­juk, hadd csap­ja­nak össze, hogy ne­ve­tő har­ma­di­kok le­gyünk.

– Já­rul­junk hoz­zá egy-két hul­lá­hoz?

– Azt azért nem. Ha a szá­la­kat tisz­tán lát­juk, tud­ni fog­juk, mi­kor is akar­ják ke­resz­tez­ni egy­más út­ját.

– Ezek sze­rint hagy­juk, hogy Bá­rány, amennyi­ben be­iga­zo­ló­dik ügy­nö­ki te­vé­keny­sé­ge, át­ad­ja a ké­ma­nya­got az érte je­lent­ke­ző meg­bí­zott­nak?

Az ez­re­des mé­lyet bó­lin­tott.

– Úgy van. És most azon­nal gon­dos­kod­ni kell Bá­rány szi­go­rú fi­gyel­te­té­sé­ről.

Be­lez­nay fel­állt.

– Azon­nal in­téz­ke­dem – mond­ta.

– A leg­jobb em­be­rek ve­gye­nek részt az ak­ci­ó­ban. Nem koc­káz­tat­hat­juk meg, hogy hi­bát kö­ves­sünk el – vé­le­ke­dett az ez­re­des.

– Ez­zel az olasszal mi a hely­zet?

Pin­tér meg­szó­lalt:

– Je­len­tem, fi­gye­lés alatt áll.

– Gon­dos­kodj róla, hogy az ak­ci­ó­ban részt vevő sze­mély­gép­ko­csik ne ma­gyar rend­szá­mot vi­sel­je­nek. Az olasz és a né­met rend­szám ki­esett, ne­hogy ilyet hasz­nál­ja­tok.

– In­téz­ked­ni fo­gok.

– En­ge­délyt ké­rek a tá­vo­zás­ra – mond­ta Be­lez­nay.

Az ez­re­des bó­lin­tott, mire az őr­nagy sür­gő­sen el­hagy­ta a szo­bát.

Bana vé­gig­si­mí­tot­ta ar­cát, mint­ha fá­radt len­ne, majd Pin­tér­hez for­dult.

– Mit szólsz az ese­mé­nyek­hez, Béla? – kér­dez­te.

– Va­ló­ban be­ta­lál­tunk.

– Egy­szer ne­künk is le­het sze­ren­csénk – mond­ta az ez­re­des, és töp­reng­ve né­zett maga elé. – Ahogy vissza­em­lék­szem a jel­zé­sek­re, ame­lyek szá­mot ad­tak a kü­lön­fé­le in­for­má­ci­ók ki­szi­vár­gá­sá­ról a KMV-től, úgy tu­dom, fő­ként a kü­lön­fé­le ku­ta­tá­sok­ról és kí­sér­le­tek­ről szá­mol­tak be.

Pin­tér bó­lin­tott.

– Majd mind­egyik – tet­te hoz­zá.

– És ez a Bá­rány a sze­ge­di rész­leg­nek volt a he­lyet­tes ve­ze­tő­je.

– An­nak a rész­leg­nek, ahol súly­ban ezek a mun­kák foly­tak – vet­te át a szót a ba­ju­szos al­ez­re­des. – Ezért me­rek es­küd­ni rá, hogy a pin­cér nem té­ve­dett. Bá­rány volt az a fér­fi Otto Ha­u­ser tár­sa­sá­gá­ban, és Bá­rány az, aki in­for­má­ci­ó­kat szol­gál­ta­tott ki, ő te­hát a ke­re­sett em­be­rünk.

Az ez­re­des el­gon­dol­koz­va néz­te szi­var­já­nak fel­szál­ló füst­jét.

– Je­len­leg há­rom szá­lat tar­tunk a ke­zünk­ben – mond­ta mor­fon­dí­roz­va. – Az egyik Mar­cel­lo As­to­ni, a má­sik az órás­mes­ter, ahol csap­dát ál­lí­tot­tunk, hogy az Otto Ha­u­ser nyo­má­ba lépő is­me­ret­lent fel­de­rít­sük, és itt van most Bá­rány mér­nök. Mind­ez kezd össze­áll­ni. Most már csak a tü­rel­mün­kön és az éber­sé­gün­kön mú­lik min­den. Az­tán össze­zá­rul a kör.

Be­lez­nay lé­pett be.

– Je­len­tem, az olasz el­hagy­ta az As­to­ria Szál­lo­dát – mond­ta.

Bana fel­kap­ta a fe­jét.

– Lám, már­is ak­ci­ó­ba lé­pett…