4.

Bana Dé­nes ez­re­des, az el­há­rí­tás ve­ze­tő­je úgy ült író­asz­ta­lá­nál, mint aki kar­dot nyelt. He­tek óta fájt a háta. A vizs­gá­lat, me­sze­se­dést mu­ta­tott ki a csi­go­lyák­nál. Az or­vos több moz­gást és fi­zio­te­rá­pi­ás ke­ze­lést ja­va­solt. Bana az utób­bit nyom­ban el­ve­tet­te, de nem szólt, hagy­ta, hogy az or­vos ki­tölt­se a ke­ze­lő­la­pot, in­téz­ked­jen az idő­pon­tok­ról. Az­óta el­ke­rül­te a ren­de­lőt, egy hé­ten há­rom­szor uszo­dá­ba járt.

Az ez­re­des egy most ér­ke­zett je­len­tést ta­nul­má­nyo­zott. Csak ak­kor ri­adt fel, mi­kor a fa­lon levő in­ga­óra a ki­len­cet ütöt­te.

Nyílt a pár­nás ajtó, Be­lez­nay Gá­bor őr­nagy lé­pett be, és je­lent­ke­zett. A szi­kár fér­fi a fel­de­rí­tő­osz­tályt ve­zet­te. A szo­ká­sos meg­be­szé­lés­re ér­ke­zett.

– Fog­lalj he­lyet, Gá­bor – mond­ta az ez­re­des, és az öb­lös fo­te­lok­ra mu­ta­tott. El­tet­te a je­len­tést, és elő­jött író­asz­ta­la mö­gül. – Béla ké­sőbb jön.

Pin­tér Béla al­ez­re­des az adat­gyűj­tő osz­tály mun­ká­ját irá­nyí­tot­ta. Még reg­gel en­ge­délyt kért, hogy pár per­cet kés­sen.

Bana első dol­ga volt, hogy a do­hány­zó­asz­ta­lon levő, szép mívű ci­ga­ret­ta­do­bozt ki­ürít­se. A kül­föl­di ci­ga­ret­tá­kat író­asz­ta­lá­nak fi­ók­já­ba tet­te, az üres do­bozt pe­dig vissza­he­lyez­te az asz­tal­ra. Az­tán le­te­le­pe­dett az egyik fo­tel­ba, zse­bé­ből ci­ga­ret­tát vett elő, és rá­gyúj­tott.

Be­lez­nay rez­ze­nés­te­le­nül né­zett. Nem tar­to­zott a ni­ko­ti­nél­ve­zők tá­bo­rá­hoz.

Bana szé­le­sen mo­soly­gott.

– Csu­pán óva­tos meg­elő­ző in­téz­ke­dés – ma­gya­ráz­ta. – Mi­óta Béla a ví­kend­há­zát épí­ti, ke­ve­sebb ci­ga­ret­tát vá­sá­rol. Nem vet­ted ész­re?

Be­lez­nay ne­vet­ve ráz­ta a fe­jét.

– Pe­dig így van – foly­tat­ta az ez­re­des. – Ha va­la­mi mi­att meg­for­dul ná­lam, nyom­ban rá­gyújt a do­boz­ból. Ne­gyed­óra alatt ké­pes két ci­ga­ret­tát is el­füs­töl­ni. Tel­je­sen ki­foszt­ja a rep­re­zen­tá­ci­ós kész­le­te­met. Néha már az az ér­zé­sem, hogy csak azért kér rend­kí­vü­li meg­hall­ga­tást, mert el­fog­ta a ni­ko­ti­néh­ség, és rá akar gyúj­ta­ni. Most meg­le­pem. Kény­te­len lesz meg­elé­ged­ni a szo­ká­sos Phi­lip Mor­ris he­lyett Mun­kás­sal. – A zse­bé­re ütött, ahol a cso­mag ci­ga­ret­ta la­pult. – Szer­fö­lött ked­vet­len­né vá­lik majd, de mit te­he­tek.

A köp­cös ter­me­tű, ba­ju­szos fér­fi tíz per­cet ké­sett. Bana he­lyet mu­ta­tott a do­hány­zó­asz­tal­nál.

– Van va­la­mi újabb for­du­lat eb­ben a Bal­kó-ügy­ben? – kér­dez­te.

– Most kap­tam meg a leg­fris­sebb tá­jé­koz­ta­tást a fő­ka­pi­tány­ság­tól – mond­ta Pin­tér al­ez­re­des. – Már egy hete egy hely­ben to­pog­nak, a nyo­mo­zás holt­pon­ton áll. Pe­dig két szak­cso­port dol­go­zik tel­jes gőz­zel. Ren­ge­teg ada­tot gyűj­töt­tek. Az ér­té­ke­lé­sek nem tud­nak ki­mu­tat­ni egyet­len olyan szá­lat sem, amely gya­nú­sí­tott­hoz ve­zet­ne. Má­tól be­von­ták a nyo­mo­zás­ba a be­tö­ré­si ügyek­ben jár­tas nyo­mo­zó­kat is. Ezt a pénz­tár­cá­ban ta­lált ha­mis kulcs in­do­kol­ta. Arra is gon­dol­nak, hogy a tet­tes be­tö­rő volt. Va­la­hol ki­sze­mel­he­tett egy olyan régi pán­cél­szek­rényt, amely­ben oly­kor ko­moly összeg van. Si­ke­rült má­so­la­tot ké­szí­te­nie az ere­de­ti to­ló­zá­ras kulcs­ról, és arra várt, hogy al­kal­mas idő­pont­ban be­ha­tol­jon, ki­nyis­sa a pán­cél­szek­rényt, és meg­dur­rant­sa a pénzt. A kul­csot azon­ban a pénz­tár­cá­já­val együtt el­lop­ta tőle egy zseb­tol­vaj. Az il­le­tő ész­re­vet­te a lo­pást, a zseb­tol­vaj nyo­má­ba eredt, a töb­bit tud­juk…

Bana bó­lin­tott.

– Egye­lő­re ez van – fe­jez­te be az al­ez­re­des.

Az el­há­rí­tó­fő­nök már na­pok­kal előbb át­ta­nul­má­nyoz­ta a zseb­tol­vaj meg­tá­ma­dá­sá­ról, majd a gyil­kos­ság­ról ké­szült össze­fog­la­ló je­len­tést. Az ab­ban fog­lalt fel­te­vé­sek­kel egyet­ér­tett. A bűn­cse­lek­mény in­dí­té­ka a pénz­tár­cá­ban levő ha­mis kulcs volt. Egy olyan tárgy, amely al­kal­mas va­la­me­lyik régi pán­cél­szek­rény ki­nyi­tá­sá­ra, sőt an­nak il­le­ték­te­len fel­tá­rá­sá­ra. Hogy mennyi­re fon­tos volt en­nek a kulcs­nak a vissza­szer­zé­se a meg­lo­pott em­ber ré­szé­ről, azt el­kö­ve­tett bűn­cse­lek­mé­nye bi­zo­nyí­tot­ta.

Ez a kulcs kel­tet­te fel az ez­re­des kí­ván­csi­sá­gát. Mi­kor er­ről ér­te­sült, úgy vél­te, jo­gos az el­há­rí­tás ér­dek­lő­dé­se. Egy pán­cél­szek­rény nem­csak a va­gyon­biz­ton­sá­got, a bank­je­gyek őr­zé­sét szol­gál­hat­ja, ha­nem fon­tos ira­to­két is. Olyan ok­má­nyo­két, ame­lyek rend­kí­vü­li je­len­tő­sé­gű­ek. Uta­sí­tot­ta az el­há­rí­tás il­le­té­kes szer­ve­it, hogy kí­sér­jék ala­pos fi­gye­lem­mel a Bal­kó-gyil­kos­ság nyo­mo­zá­sá­nak fej­le­mé­nye­it.

Pin­tér al­ez­re­des elő­re­dőlt a fo­tel­ban.

– Rá­gyújt­ha­tok? – kér­dez­te.

Bana a fe­jét bic­cen­tet­te, te­kin­te­te össze­vil­lant Be­lez­nayé­val. Az őr­nagy szá­ja mo­soly­ra rán­dult. Mind­ket­ten, mint­ha össze­be­szél­tek vol­na, la­pos pil­lan­tást ve­tet­tek az al­ez­re­des­re.

Pin­tér fel­nyi­tot­ta a szép­mí­vű ci­ga­ret­tás­do­bozt. Sze­me egy vil­la­nás­ra ke­rek­re tá­gult, az­tán csa­ló­dot­tan le­csuk­ta a do­boz fe­de­lét. Bana meg­őriz­te ko­moly­sá­gát.

– Tes­sék, Béla – mond­ta. Zse­bé­ből elő­vet­te a cso­mag Mun­kást, és az őr­nagy felé nyúj­tot­ta. – Gyújt­sál rá. Még nem kap­tam meg az e havi rep­re­zen­tá­ci­ós ke­re­te­met. A mi­nap az anya­gi fő­nök meg­súg­ta, hogy a jö­vő­ben ne szá­mít­sak a szo­kott Phi­lip Mor­ris­ra, a de­vi­zá­nál meg­húz­ták a nad­rág­szí­jat. He­lyet­te majd egri Marl­bo­ró­val ked­ves­ked­nek. Kü­lön­ben is, te szív­tad el az egé­szet – bö­kött a ci­ga­ret­tás­do­boz­ra.

Pin­tér a Sze­mét me­resz­tet­te.

– Nem mon­dom, né­hány­szor va­ló­ban rá­gyúj­tot­tam, de túl­zás, hogy az egé­szet én szív­tam vol­na el.

– Csak ne­ked tűnt né­hány­nak.

Pin­tér a fe­jét in­gat­ta, az­tán kény­sze­re­det­ten rá­gyúj­tott a kí­nált ci­ga­ret­tá­ból. Már az első slukk­nál el­torzult az arca, bár­mennyi­re igye­ke­zett is lep­lez­ni az erős do­hány­füs­töt. Szip­pan­tott pá­rat, az­tán fel­ad­ta a küz­del­met, és el­nyom­ta a ci­ga­ret­tát a ha­mu­tar­tó­ban.

Az el­há­rí­tó­fő­nök­ből ki­tört a vissza­foj­tott ne­ve­tés. Be­lez­nay­nak a könnye is ki­csor­dult. Bana az író­asz­tal­hoz ment, vissza­rak­ta a do­boz­ba a kül­föl­di ci­ga­ret­tá­kat, és azt kí­nál­ta.

– Kö­szö­nöm – mond­ta mo­ró­zu­san Pin­tér.

– Gyújts csak rá…

– Egy pil­la­na­tig pi­hen­nem kell – mond­ta az al­ez­re­des, és mé­lye­ket lé­leg­zett.

Kis­vár­tat­va foly­tat­ták a meg­be­szé­lést.

Az ez­re­des nem rej­tet­te véka alá azt a vé­le­mé­nyét, hogy na­pok óta fon­tol­gat­ja. az el­há­rí­tás a maga te­rü­le­tén mi­lyen in­téz­ke­dé­se­ket te­gyen a Bal­kó-üggyel kap­cso­lat­ban. Mit re­mél­het­nek ezek­től az in­téz­ke­dé­sek­től. Ez­zel kap­cso­lat­ban egy sor más kér­dés is fog­lal­koz­tat­ta, de még ko­ra­i­nak tar­tot­ta, hogy nyi­lat­koz­zon.

Pin­tér és Be­lez­nay meg­le­pett ar­cot vá­gott.

– Ugyan mi­ért avat­koz­nánk be egy gyil­kos­ság fel­de­rí­té­sé­be? – kér­dez­te az al­ez­re­des.

– Sej­tet­tem, hogy el­ké­ped­tek – mond­ta az ez­re­des. – De is­mer­jé­tek el, hogy a ha­mis kulcs nyug­ta­la­ní­tó le­het szá­munk­ra. A bűn­ügyi­ek a gyil­kost ku­tat­ják. Ne­künk azt kell meg­tud­ni, hol az a pán­cél­szek­rény, ame­lyet a ha­mis kulcs nyit? Mit tar­ta­nak ben­ne?… Ez­zel ta­lán egyet­ér­te­tek.

Pin­tér el­vett egy ci­ga­ret­tát a do­boz­ból és rá­gyúj­tott.

– Je­len­tem, az­zal egyet­ér­tek, hogy fi­gye­lem­mel, kí­sér­jük a nyo­mo­zást – mond­ta. – Ké­sőbb meg­bi­zo­nyo­sod­ha­tunk, hogy a ha­mis kulcs va­jon mi­lyen pán­cél­szek­rény ki­nyi­tá­sá­hoz ké­szült. Azt vi­szont fe­les­le­ges­nek tar­tom, hogy a nyo­mo­zás­ban a mi szer­ve­ink bár­mi­fé­le rész­fel­ada­tot vál­lal­ja­nak, ne­tán át­ve­gyünk in­téz­ke­dé­se­ket. A gyil­kos ki­lé­té­nek a fel­de­rí­té­se, el­fo­gá­sa vá­laszt ad arra, hogy mire akar­ta fel­hasz­nál­ni a ha­mis kul­csot. Így lá­tat­lan­ban meg­es­küd­nék, hogy va­la­mi­lyen vál­la­lat­nál pénzt akart meg­sze­rez­ni…

– A he­lyed­ben még vár­nék ez­zel az es­kü­vel – ve­tet­te köz­be az ez­re­des.

– A tény az, hogy az eset min­den moz­za­na­ta, cse­lek­mé­nye ti­pi­kus bűn­ügy. Mond­hat­nám, köz­tör­vé­nyes bű­nö­zők ér­dek­el­len­té­te­i­nek az össze­üt­kö­zé­sé­ből fa­kadt.

Bana hom­lo­kát rán­col­ta.

– Ezt szé­pen meg­fo­gal­maz­tad – ál­la­pí­tot­ta meg. – De ad­dig sem­mi­re se es­küdj, míg fenn­áll an­nak a le­he­tő­sé­ge, hogy a mi te­rü­le­tün­ket is érin­ti. Ma­gad is na­gyon jól tu­dod, hogy szép szám­ban te­vé­keny­ked­tek már köz­tör­vé­nyes bű­nö­zők ál­lam­biz­ton­sá­gi ügyek­ben ké­mek­kel, ügy­nö­kök­kel együtt. Nem sze­re­tek vá­lasz­vo­na­lat húz­ni csu­pán fel­te­vé­sek alap­ján köz­tör­vé­nyes bű­nö­zők, va­la­mint ké­mek és ügy­nö­kök kö­zött. Ha csak egyet­len tény me­rül fel, tö­re­ked­nünk kell tisz­táz­ni, hogy ér­dek­lő­dé­si kö­rünk­be tar­to­zik-e vagy sem…

– Te­hát a tény. a kulcs! Al­kal­mas egy pán­cél­szek­rény ki­nyi­tá­sá­ra. Azt kell meg­tud­nunk, mit rejt ez a pán­cél­szek­rény.

– Er­ről van szó…

Pin­tér mé­lyen meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját, és el­nyom­ta a csik­ket.

– Je­len­tem, utá­na­néz­tem, mi­lyen le­het a pán­cél­szek­rény, ame­lyet ez a ha­mis kulcs nyit­hat – mond­ta. – Meg­tud­tam, hogy csak régi rend­sze­rű, Wert­he­im tí­pu­sú to­ló­zá­ras pán­cél­szek­rény­ről le­het szó. Oszt­rák gyárt­mány, kö­zel öt­ven­éves. A tí­pus­ról még a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú előtt le­áll­tak. Kor­sze­rűbb, más vál­to­za­tú so­ro­za­tot dob­tak pi­ac­ra. En­nek alap­ján az ál­la­mi és gaz­da­sá­gi te­rü­le­ten, ame­lyek fon­tos­sá­gu­kat te­kint­ve ér­dek­lő­dé­si kö­rünk­höz tar­toz­nak, át­néz­tem a meg­le­vő biz­ton­sá­gi be­ren­de­zé­sek nyil­ván­tar­tá­sát, el­ső­sor­ban a rend­sze­re­sí­tett pán­cél­szek­ré­nyek tí­pu­sa­it és a tre­zo­ro­két. Se­hol sem ta­lál­tam húsz­éves­nél ré­geb­bi tí­pust. A ren­de­le­tek nem­csak a fon­tos ok­má­nyok, ira­tok biz­ton­sá­gos el­he­lye­zé­sét ír­ják elő, ha­nem rög­zí­tik az erre a cél­ra al­kal­mas be­ren­de­zést is, konk­ré­tan a pán­cél­szek­rény­tí­pu­so­kat, tre­zo­ro­kat. En­nél­fog­va nem meg­ala­po­zott en­nél az eset­nél az a fel­te­vés, hogy a ha­mis kulcs ne­tán olyan pán­cél­szek­rényt nyit, amely fon­tos ok­má­nyo­kat rejt­het.

Az el­há­rí­tó­fő­nök fi­gyel­mez­te­tő­en emel­te uj­ját a ma­gas­ba.

– A fel­te­vést a ha­mis kulcs té­nye szül­te – mond­ta. – A ren­de­le­tek­kel, a biz­ton­sá­gi be­ren­de­zé­sek­kel kap­cso­la­tos ér­ve­lé­sed he­lyes. Ezt ma­gam is tu­dom. De egy ren­de­let még nem azt je­len­ti, hogy a gya­kor­lat­ban min­dig pon­to­san és a cél­nak meg­fe­le­lő­en ér­vé­nye­sül.

A rend­sze­re­sí­tett pán­cél­szek­rény sem zár­ja ki an­nak a le­he­tő­sé­gét, hogy fon­tos ira­tok más­ho­va is ke­rül­het­nek. Em­lé­kezz Ben­já­min pro­fesszor szó­ra­ko­zott­sá­gá­ra a ku­ta­tó­in­té­zet­nél. A fon­tos kí­sér­let anya­gát a zsír­pa­pír­ral bé­lelt író­asz­tal­fi­ók­ban őriz­get­te. Ki­sebb gond­ja is na­gyobb volt an­nál, hogy min­den dél­után rend­sze­re­sen el­zár­ja a tűz­biz­tos és il­le­ték­te­le­nek szá­má­ra hoz­zá­fér­he­tet­len pán­cél­szek­rény­be. A ren­del­ke­zés csak szőr­szál­ha­so­ga­tó tor­tú­ra volt a szá­má­ra. Az­tán itt van az egyik tech­ni­kai szö­vet­ke­zet­nél tör­tént eset. A szi­go­rú ti­tok­ként ke­zelt kom­pu­ter-prog­ra­mo­zást, ter­ve­ket egy va­cak, lógó aj­ta­jú le­mez­szek­rény­be zár­ták éj­sza­ká­ra. So­rol­hat­nám to­vább az eh­hez ha­son­ló ese­te­ket… Így van? Pin­tér kény­sze­re­det­ten bó­lin­tott.

Bana ci­ga­ret­tát vett elő a zse­bé­ből és rá­gyúj­tott. Csak nagy rit­kán nyúlt a do­hány­zó­asz­ta­lon levő do­boz­ba. Nem sze­ret­te a pá­colt do­hányt. Foj­tot­ta.

– Az em­lí­tett ese­tek­ről tu­dok – szö­gez­te le. – Kér­dem, hány ilyen eset le­het még, ame­lyek­ről je­len­leg nem tu­dunk? Ki mer­ne lá­tat­lan­ban arra es­küd­ni, hogy min­den ál­la­mi hi­va­tal­ban, min­den je­len­tős gaz­da­sá­gi szerv­nél a fon­tos és tit­kot rej­tő ok­má­nyok ki­vé­tel nél­kül az elő­irt hely­re ke­rül­nek, az elő­irt ren­de­let­nek meg­fe­le­lő­en ke­ze­lik és őr­zik őket?… Ezért csak azt tu­dom ta­ná­csol­ni, Béla – for­dult az al­ez­re­des­hez –, hogy elő­re ne es­küdj sem­mi­re. Fő­ként most erre a ha­mis kulcs­ra.

Be­lez­nay őr­nagy kért szót. Ér­de­kel­te, hogy az el­há­rí­tó­fő­nök mi­lyen konk­rét in­téz­ke­dé­sek­re gon­dolt. Ba­nát el­ső­sor­ban a kér­dé­ses pán­cél­szek­rény hol­lé­te iz­gat­ta.

– Meg fog­juk ta­lál­ni – mond­ta az őr­nagy.

– Mi­nél előbb, an­nál jobb – kö­zöl­te az ez­re­des. – Per­sze, a bűn­ügyi­ek­kel pár­hu­za­mo­san fo­gunk te­vé­keny­ked­ni.

– A ma­guk vo­na­lán már tet­tek erre in­téz­ke­dést – je­gyez­te meg Pin­tér.

– És­pe­dig?

Az al­ez­re­des fel­ütöt­te a tér­dé­re fek­te­tett dosszi­ét, be­le­né­zett, az­tán meg­szó­lalt.

– Le­fény­ké­pez­ték a ha­mis kul­csot, és azt sok­szo­ro­sí­tot­ták. A na­pok­ban meg­kül­dik in­téz­mé­nyek­nek, vál­la­la­tok­nak és min­den olyan gaz­da­sá­gi szerv­nek, ahol kész­pénz fo­rog. Ké­rik a je­lent­ke­zé­sü­ket, ha a fény­ké­pen levő kulcs tol­la­za­tá­val meg­egye­ző olyan kulcs van a bir­to­kuk­ban, amely pán­cél­szek­rényt nyit. Re­mé­lik, va­la­hon­nan majd gyors vá­laszt kap­nak, és így rá­buk­kan­nak a kér­dé­ses pán­cél­szek­rény­re. Ek­kor azt is tud­ni fog­ják…

– Áll­jon meg a me­net – sza­kí­tot­ta fél­be Bana. Ki­lök­te szá­já­ból a füs­töt, ci­ga­ret­tá­ját erő­tel­jes moz­du­lat­tal el­nyom­ta a ha­mu­tar­tó­ban. – Ezek sze­rint a fény­ké­pe­ket pos­tán kül­dik a meg­je­lölt cí­mek­re?

– Igen…

– Itt a bök­ke­nő.

– Kis hí­ján öt­száz cí­mük van.

– Ezt le kell ál­lí­ta­ni.

– Le­ál­lí­ta­ni? – cso­dál­ko­zott az al­ez­re­des. Bana na­gyot bó­lin­tott.

– Még­hoz­zá a leg­sür­gő­seb­ben – mond­ta. – Kö­zöld ve­lük, hogy ezt így kí­ván­ja a mi ér­de­künk. Azt aka­rom, hogy a nyil­vá­nos­ság előtt ti­tok­ban ma­rad­jon a ha­mis kulcs té­nye. Nem sza­bad szel­lőz­tet­nünk, hogy a kulcs mennyi­re fon­tos ne­künk. Mert mi tör­té­nik, ha pos­táz­zák a fény­ké­pe­ket? Az il­le­té­ke­sek meg­kap­ják, és to­vább­ad­ják a hi­va­ta­lok­nak, a pénz­tá­rak­nak. Ott vet­nek rá egy pil­lan­tást, az­tán vá­la­szol­nak, és a fény­kép ott ma­rad, egyik író­asz­tal­tól a má­si­kig há­nyó­dik. Gon­dol­junk csak arra, hogy az il­le­tő, aki az ere­de­ti kulcs­ról min­tát vett, ta­lán mun­ká­já­nál fog­va a kér­dé­ses pán­cél­szek­rény kö­rül for­go­ló­dik. Fel­té­te­lez­he­tő ez? Na­gyon is! Elő­for­dul­hat, hogy pont hoz­zá ke­rül a rend­őr­ség­től kül­dött fény­kép? Elő­for­dul­hat. Mire gon­dol­hat az il­le­tő? Csak arra, hogy a rend­őr­sé­get szer­fö­lött ér­dek­li a má­so­la­ti kulcs ere­de­ti­je. De nem­csak arra gon­dol­hat, hogy a gyil­kos­ság­gal össze­füg­gés­ben, ha­nem arra is, hogy a kulcs fel­kel­tet­te ta­lán má­sok ér­dek­lő­dé­sét is, fő­ként, ha ab­ban a pán­cél­szek­rény­ben fon­tos ira­tok fek­sze­nek. Le­het, nem ő a gyil­kos. Min­den­eset­re bár­ki le­gyen az, ab­ban a hit­ben kell tar­ta­nunk, hogy a rend­őr­ség­nek nincs tu­do­má­sa az el­lo­pott pénz­tár­cá­ban la­pult ha­mis kulcs­ról.

– In­téz­ke­dem, hogy a fény­ké­pek ne ke­rül­je­nek ki – mond­ta Pin­tér al­ez­re­des, és be­csuk­ta a tér­dén he­ve­rő dosszi­ét. – Ez­zel nem kés­tünk el.

Bana uj­já­val be­le­túrt dús, ősz ha­já­ba.

– Nem az el­kép­ze­lé­sü­ket ál­lí­tom meg, ha­nem csak a mód­sze­rü­ket – mond­ta.

Pin­tér vá­ra­ko­zó­an né­zett.

– Men­je­nek nyo­mo­zók a ki­je­lölt he­lyek­re – foly­tat­ta az ez­re­des. – Ők ha­son­lít­sák össze az ere­de­ti pán­cél­szek­rény­kul­cso­kat a fény­ké­pen le­vő­vel. Te­gyék ezt ma­guk kö­zött, ne má­sok sze­me lát­tá­ra.

– Ér­tem, bár ez a mun­ka majd több időt vesz igény­be. Bana bó­lin­tott.

– Így igaz – mond­ta. – De nem lesz nyílt in­téz­ke­dés, amely nyil­vá­nos­sá­got kap. – Be­lez­nay­hoz for­dult. – Gá­bor, ugyan­ezt tesszük a ma­gunk vo­na­lán is. Igé­nyelj annyi fény­ké­pet, amennyi­re szük­sé­ged lesz. Vedd sor­ra a ki­emelt hi­va­ta­li és gaz­da­sá­gi in­téz­mé­nyé­ket, ame­lyek a ha­tás­kö­rünk­be tar­toz­nak. Azon­nal kezd­je­tek hoz­zá.

– Még ma in­téz­ke­dem.

– Fő az óva­tos­ság.

Pin­tér a ba­ju­szát si­mo­gat­ta, arca gond­ter­helt volt.

– Még min­dig fenn­tar­tás­sal fo­ga­dod a dön­té­se­met? – kér­dez­te az ez­re­des.

Amaz a fe­jét ráz­ta.

– Így már egyet­ér­tek – fe­lel­te. – Ab­ban a hi­szem­ben vol­tam, hogy majd te­te­mes részt vál­la­lunk a nyo­mo­zás­ban, és ezt nem ta­lál­tam a ré­szem­ről in­do­kolt­nak.

– Re­mél­jük, erre nem ke­rül sor. Ma­gam is azt kí­vá­nom, hogy a meg­ta­lált pán­cél­szek­rény­ben csak pénzt őriz­ze­nek… Kü­lön­ben mi a hely­zet a kór­ház­ban vég­zett nyo­mo­zás­sal? Ta­lál­tak va­la­mi, a kül­ső be­ha­to­lás­ra uta­ló nyo­mot?

Pin­tér a fe­jét ráz­ta, majd rész­le­te­sen be­szá­molt a hely­szí­nen vég­zett újabb vizs­gá­lat­ról.

Ki­zár­ták an­nak a le­he­tő­sé­gét, hogy az is­me­ret­len tet­tes a fő­ka­pun át ju­tott a kór­ház­ba. Az épü­let föld­szint­jén né­hány ab­lak ugyan nyit­va volt, de eze­ket mind vas­rács bo­rí­tot­ta. Csak az ud­var­ra nyí­ló két mel­lék­be­já­rat jö­he­tett szá­mí­tás­ba, kora este azon­ban mind­ket­tőt be­zár­ták. Ko­ráb­ban már elő­for­dult, hogy az ápol­tak ki­szök­tek az ud­var­ra, át­mász­tak a ke­rí­té­sen, és a kör­nyék va­la­me­lyik ital­bolt­já­ban fel­ön­töt­tek a ga­rat­ra. Te­het­ték, mert ka­bát­juk, ru­há­juk ab­ban a he­lyi­ség­ben volt el­he­lyez­ve, ahol fe­küd­tek. A bűn­cse­lek­mény el­kö­ve­té­sé­nek haj­na­lán már a rend­őri bi­zott­ság is el­len­őriz­te a mel­lék­be­já­ra­to­kat. Az aj­tók zár­va vol­tak, a kul­csok a por­tán lóg­tak. En­nek el­le­né­re azt a fel­te­vést fo­gad­ták el, hogy a tet­tes va­la­me­lyik ud­var­ra nyí­ló aj­tón át ha­tolt az épü­let­be. Mind­ket­tőn egy­sze­rű, sima zár volt, ame­lyet ál­kulccsal könnyen le­he­tett nyit­ni és zár­ni. Va­ló­szí­nű, hogy a tet­tes gon­do­san vissza­zár­ta az ál­ta­la ki­nyi­tott aj­tót.

Ba­ná­nak más is sze­get ütött a fe­jé­be.

– Va­jon hon­nan tud­ta a gyil­kos, hogy Bal­kó me­lyik szo­bá­ban fek­szik? – kér­dez­te. – Hi­szen el­kép­zel­he­tet­len, hogy ti­tok­ban vé­gig­jár­ja az összes kór­ter­met. Ha így lett vol­na, va­la­ki csak ész­re­ve­szi.

Pin­tér egy pil­lan­tást ve­tett a fel­ütött dosszi­é­ba.

– Erre egy tény utal – ál­la­pí­tot­ta meg. – A gyil­kos egy nő­től tud­ta meg a kór­te­rem he­lyét és Bal­kó ágyá­nak a szá­mát.

– Nő­től?

– Igen… Az eset nap­ján, késő este, egy nő je­lent meg a kór­ház por­tá­ján. Hat­van év kö­rü­li le­he­tett. A men­tők ál­tal be­szál­lí­tott fér­fi ál­la­po­ta után ér­dek­lő­dött. Uno­ka­test­vér­nek adta ki ma­gát. A por­tás hi­bát kö­ve­tett el, mert fel­vi­lá­go­sí­tást adott, pe­dig a leg­fon­to­sabb dol­got a nő nem kö­zöl­te…

– Mi volt az a fon­tos do­log?

– A sé­rült neve.

Az el­há­rí­tó­fő­nök cso­dál­koz­va né­zett.

– Ez a nő nem név sze­rint ér­dek­lő­dött a por­tás­nál? – kér­dez­te.

– Nem – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan az al­ez­re­des. – A men­tők az­nap dél­után csak egy be­te­get hoz­tak. A por­tás fel­ütöt­te a köny­vet, és azt kér­dez­te a nő­től, hogy Bal­kó Bá­lint­nak hív­ják-e a be­te­get. A nő erre bó­lin­tott.

– Te­hát lé­nye­gé­ben a por­tás mond­ta meg a sé­rült fér­fi ne­vét a nő­nek, nem pe­dig for­dít­va tör­tént, ahogy ez len­ni szo­kott.

Pin­tér a fe­jét bic­cen­tet­te.

– A nő sze­re­tett vol­na be­szél­ni az or­vos­sal is – mond­ta. – A por­tás kö­zöl­te, hogy a ke­ze­lő­or­vos már ha­za­ment, csak az ügye­le­tes van bent. Ja­va­sol­ta, hogy más­nap dél­ben jöj­jön, ak­kor biz­to­san be­szél­het az il­le­té­kes or­vos­sal. Egy nap múl­va be­fu­tott egy má­sik nő is, Ber­le­gi­né, ezt már tisz­táz­ták, ö vi­szont név sze­rint ér­dek­lő­dött, per­sze ugyan­azt a vá­laszt kap­ta, mint az is­me­ret­len nő. De Ber­le­gi­nét nem is ér­de­kel­te, hogy hol fek­szik Bal­kó, me­lyik kór­te­rem­ben.

Bana las­sú moz­du­la­tok­kal elő­vet­te ci­ga­ret­tá­ját, és rá­gyúj­tott. Az el­hang­zot­tak arra mu­tat­tak, hogy a gyil­kos­nak tár­sa volt. Az adta to­vább a hírt, hogy a sé­rült em­ber hol ta­lál­ha­tó az épü­let­ben. Az el­há­rí­tó­fő­nö­köt ér­de­kel­te, hogy a bűn­ügyi nyo­mo­zók mit tud­tak meg er­ről az is­me­ret­len nő­ről.

Pin­tér el­mond­ta, hogy szor­go­san ku­tat­ják en­nek a nő­nek a ki­lé­tét, de nem ma­radt utá­na sem­mi nyom. A por­tás olyan sem­mit­mon­dó sze­mély­le­írást adott, amely szin­te min­den hat­van év kö­rü­li nőre rá­il­lett, aki egy ki­csit mo­lett volt. Egyet­len­egy dol­got azon­ban meg­jegy­zett.

– És­pe­dig? – ve­tet­te köz­be az ez­re­des.

Pin­tér be­le­mé­lyedt a dosszi­é­ba, majd kis­vár­tat­va meg­szó­lalt.

– A nő jobb keze fe­jén egy ke­rek, tíz­fo­rin­tos nagy­sá­gú el­szí­ne­ző­dés lát­szott.

– Kü­lö­nös is­mer­te­tő­jel? – ka­pott az al­kal­mon az ez­re­des, és meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját.

– Ezt nem tud­ni… Le­he­tett fes­ték­ma­rad­vány, pi­szok vagy ép­pen máj­folt is.

– Ha az utób­bi, ak­kor kü­lö­nös is­mer­te­tő­jel. Pin­tér be­csuk­ta a dosszi­ét.

– Le­het is­mer­te­tő­jel is – mond­ta, de hang­já­ban nem volt túl nagy a meg­győ­ző­dés. – Nincs erre bi­zo­nyos­ság, in­kább az előb­bi le­he­tő­sé­gek­re tip­pel­nék.

– Azok­ra van bi­zo­nyos­ság?

– Ha­tá­ro­zott meg­ál­la­pí­tás azok­ra sincs, de fel­té­te­lez­he­tő, hogy pi­szok­folt vagy fes­ték­nyom volt az el­szí­ne­ző­dés. Ugyan­is a por­tás­nak az volt a vé­le­mé­nye, hogy az ér­dek­lő­dő nő tú­lon­túl el­ha­nya­golt, és már rég­óta ha­di­lá­bon áll a tisz­tál­ko­dás­sal. Elég kö­zel állt hoz­zá, hogy hin­ni le­het a vé­le­mé­nyé­nek.

Bana el­nyom­ta ci­ga­ret­tá­ját, és hát­ra­dőlt a fo­tel­ben. Fel­szisszent, mert há­tá­ban fáj­dal­mat ér­zett.

– Nem hasz­nál a ke­ze­lés, ez­re­des elv­társ? – kér­dez­te Be­lez­nay.

– Meg sem pró­bál­tam. In­kább a ter­mé­sze­tes moz­gást vá­lasz­tot­tam. Töb­bet hasz­nál, ha reg­ge­len­te úsz­ká­lok egy ke­ve­set, mint tűr­ni, hogy a há­tam­ra va­la­mi va­ca­kot rak­ja­nak és bi­zser­ges­se­nek vele.

Pin­tér fel­kap­ta a fe­jét.

– Nem is tud­tam, hogy uszo­dá­ba jársz – mond­ta meg­le­pet­ten.

– Na, tes­sék! – rep­li­ká­zott az ez­re­des. Szét­tárt kéz­zel for­dult Be­lez­nay­hoz. – Béla már a ma­gán­éle­tem tit­kát is a sze­mem­re hány­ja.

Pin­tér za­var­tan pis­lo­gott, uj­já­val a ba­ju­szát bi­riz­gál­ta.

– Nem állt szán­dé­kom­ban – ma­gya­ráz­ko­dott. – Csak én is elég sű­rűn já­rok úsz­ni, és még nem ta­lál­koz­tunk.

– At­tól függ, hogy hová jársz.

– A Szé­che­nyi­be.

– Na, lá­tod…

– Sze­re­tem, mert sza­u­ná­ja is van. Tő­lünk min­den­ki oda jár kora reg­gel vagy késő dél­után.

Bana ne­ve­tett.

– Itt a bök­ke­nő, hogy tő­lünk min­den­ki oda jár – mond­ta. – Ép­pen ezért más­ho­va já­rok. A leg­ki­sebb por­ci­kám sem kí­ván­ja, hogy az uszo­dá­ban kö­szön­ge­tés­sel tölt­sem az idő­met.

Kis­vár­tat­va is­mét a kór­há­zi gyil­kos­ság té­nyét bon­col­gat­ták. Be­lez­nay meg­koc­káz­tat­ta azt a fel­te­vést, hogy a kór­ház­ban fek­vő sú­lyo­san sé­rült fér­fit akár egy nő is meg­öl­het­te.

Az el­há­rí­tó­fő­nök til­ta­ko­zó­an emel­te kar­ját a ma­gas­ba.

– Nem, nem – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan. – Ez tel­je­sen ki­zárt. Így van, Béla? – kér­dez­te az al­ez­re­des­től.

– Szó­ba sem jö­het – vág­ta rá élén­ken Pin­tér. – Min­den arra utal, hogy a két bűn­cse­lek­ményt egyet­len tet­tes kö­vet­te el. Nem vi­tás, hogy nem kel­lett va­la­mi nagy erő­fe­szí­tés az esz­mé­let­len em­bert le­for­dí­ta­ni az ágy­ról. No meg az sem igé­nyelt küsz­kö­dést, hogy a tor­ká­ra lép­jen. Ezt va­ló­ban meg­te­het­te vol­na egy nő is.

– De Bal­kó meg­tá­ma­dá­sát a ka­pu­alj­ban – foly­tat­ta az al­ez­re­des – csak fér­fi hajt­hat­ta vég­re. Vil­lám­gyor­san, szin­te má­sod­per­cek le­for­gá­sa alatt tönk­re­ver­te az idős em­bert… Nem túl­zok, ha azt ál­lí­tom, már a kapu alatt vé­gez­ni akart vele. Ugyan­is nem­csak agy­ba-főbe ver­te, ha­nem a fe­jét szán­dé­ko­san a fal­hoz csap­kod­ta. Ezért a sú­lyos ko­po­nya­tö­rés, amely to­vább­ra is esz­mé­let­len­ség­ben tar­tot­ta.

Be­lez­nay meg­adó­an bó­lin­tott.

– Mind­ezt az is­me­ret­len egy ha­mis kulcs mi­att tet­te, ame­lyet el­lop­tak tőle – je­gyez­te meg.

– Csak erre gon­dol­ha­tunk.

– Eb­ben az egész­ben va­la­mi nem tet­szik ne­kem. Nem tu­dom, mi az, de nem tet­szik.

Az el­há­rí­tó­fő­nök arra in­tett, hogy túl­zott kö­vet­kez­te­té­sek­be a je­len­le­gi ada­tok bir­to­ká­ban ne me­rül­je­nek bele. Az el­há­rí­tás­nak va­ló­ban nem cél­ja és fel­ada­ta ilyen jel­le­gű bűn­cse­lek­mé­nyek­nek a tisz­tá­zá­sa. Vár­ják meg, míg nyo­má­ra jut­nak a kér­dé­ses pán­cél­szek­rény­nek. An­nak tar­tal­ma majd el­dön­ti ál­lás­fog­la­lá­su­kat.

– Min­den­eset­re tud­ja­tok róla, hogy Hó­dot tá­jé­koz­tat­tam a tör­tén­tek­ről – kö­zöl­te ké­sőbb az ez­re­des.

A Hód fe­dő­né­ven te­vé­keny­ke­dő el­há­rí­tó­tisz­tet mind­két osz­tály­ve­ze­tő is­mer­te. A ta­pasz­talt fi­a­tal­em­ber már több ál­lam­biz­ton­sá­got érin­tő ügy­ben ko­moly fel­ada­to­kat ol­dott meg. Ki­vá­ló szak­mai tu­laj­don­sá­gok­kal, kom­bi­ná­ci­ós ér­zék­kel ren­del­ke­zett. Mun­ká­ját köz­vet­le­nül az el­há­rí­tó­fő­nök irá­nyí­tot­ta, csak an­nak tar­to­zott be­szá­mol­ni.

– Ka­pott konk­rét fel­ada­tot? – ér­dek­lő­dött Pin­tér. Bana fel­hor­kant.

– Ho­gyan kap­ha­tott vol­na? – kér­dez­te in­du­la­to­san. – Nincs a ke­zünk­ben sem­mi, ami kéz­zel­fog­ha­tón ma­gya­ráz­ná be­avat­ko­zá­sun­kat. Csu­pán át­rág­ta ma­gát a Bal­kó-ügy ira­ta­in, hogy tisz­tá­ban le­gyen min­den­nel, ha ne­tán a dol­gok más­ként ala­kul­ná­nak. Hód vé­le­mé­nye nagy­já­ból meg­egye­zett Gá­bo­ré­val – foly­tat­ta csen­de­seb­ben. – Azt mond­ta, va­la­mi bűz­lik en­nél az eset­nél. Sze­rin­te a tör­té­ne­tek­nek más­va­la­mi le­het a hát­te­re, mint a két bűn­cse­lek­mény. A zseb­tol­vaj meg­gyil­ko­lá­sa egy­ál­ta­lán nem va­la­mi­fé­le pont a mon­dat vé­gén.

– Pon­to­sab­ban, mit ér­tett ez alatt? Bana sze­me ki­ke­re­ke­dett.

– Tu­dom én? – kér­dez­te. Szem­re­há­nyó­an né­zett az al­ez­re­des­re.

– Hód tud­ja?

– Ugyan hon­nan tud­na ilyes­mit? Csu­pán a vé­le­mé­nyét han­goz­tat­ta. Ter­mé­sze­te­sen ez me­rő­ben más, mint a tiéd.

Pin­tér nem vet­te zo­kon a meg­jegy­zést. Az el­há­rí­tás ve­zér­ka­rá­nál a meg­be­szé­lé­sek min­dig azt a célt szol­gál­ták, hogy a te­rí­ték­re ke­rü­lő vé­le­mé­nye­ket meg­ala­poz­zák. Min­den adott tényt több ol­dal­ról meg­vizs­gál­tak. Ér­vel­tek, ha kel­lett, vi­tat­koz­tak. Az el­há­rí­tó­mun­ka fon­tos­sá­ga meg­kö­ve­tel­te az in­téz­ke­dé­sek­ben az egy­sé­ges ál­lás­fog­la­lást és a té­nye­ken ala­pu­ló kö­vet­kez­te­té­se­ket.

Bana ül­té­ben meg­moz­gat­ta de­re­kát. A há­tá­ban nem ér­zett most fáj­dal­mat, és ez meg­nyug­tat­ta.

– Hó­dot csu­pán az­zal bíz­tam meg, hogy be­lá­tá­sa sze­rint cse­le­ked­jen – foly­tat­ta az ez­re­des. – Az ada­tok bir­to­ká­ban el­kép­ze­lé­se sze­rint szi­ma­tol­jon anél­kül, hogy ke­resz­tez­né a fő­ka­pi­tány­ság nyo­mo­zó­i­nak mun­ká­ját. Per­sze min­den lé­pé­sé­ről fo­lya­ma­to­san tá­jé­koz­tat. A ké­sőb­bi­ek­ben majd el­vá­lik, hová lyu­kad ki.

Pin­tér le­haj­tot­ta a fe­jét, és a tér­dén he­ve­rő dosszi­ét bá­mul­ta. Szá­ja sar­ká­ban mo­soly buj­kált. Mind­ez nem ke­rül­te el az el­há­rí­tó­fő­nök fi­gyel­mét.

– Most meg min kun­cogsz? – kér­dez­te az ez­re­des. – Az előbb olyan vol­tál, mint egy sa­va­nyú ubor­ka.

– Va­la­mi eszem­be ju­tott. Bana le­gyin­tett.

– Biz­tos hec­cel­ni akarsz, va­la­mi­vel – mond­ta. – Is­mer­lek már annyi­ra, hogy sej­tem, ilyen­kor mi jár­hat a fe­jed­ben… Nos, ki vele. Es­sünk túl raj­ta.

– Rá­gyújt­ha­tok egy ci­ga­ret­tá­ra?

Bana meg­le­pe­tést mí­mel­ve a szi­kár őr­nagy­hoz for­dult.

– Most szólj hoz­zá, Gá­bor – mond­ta. – Ez a Béla olyan, akár a seft­men, még a gon­do­la­ta­i­val is üz­le­tel, mert előbb meg­vág­ja a rep­re­zen­tá­ci­ó­mat. Ne­kem pe­dig hagy­nom kell, ha hal­la­ni aka­rom a sa­ját bosszan­tá­so­mat. Ál­lí­tom, ha nyug­díj­ba megy, zöld­sé­ges lesz va­la­me­lyik csar­nok­ban, mert ilyen te­het­ség­gel a fel­fújt lég­göm­böt is el­ad­hat­ja dinnyé­nek, sőt, ha a kun­csaft úgy kí­ván­ja, meg is lé­ke­li. Tőle ki­te­lik. Gyújts rá!

Ne­vet­tek.

Pin­tér ka­pott az al­kal­mon, és ki­emelt egy ci­ga­ret­tát a do­boz­ból. A füs­töt mé­lyen le­szív­ta, az­tán meg­szó­lalt.

– Arra a kö­teg Esti Hír­lapra gon­dol­tam, amely né­mely dél­utá­non fris­sen ér­ke­zik a tit­kár­ság­ra.

– Mi eb­ben a vic­ces?

– Hogy in­gyen osz­to­gat­ják.

– Ál­lam­költ­sé­gen kap­já­tok – szö­gez­te le az ez­re­des. – Ugyan­is el­szá­mol­juk a pénz­ügy­nek. Te­hát csak ti kap­já­tok in­gyen.

Pin­tér áhí­ta­tos arc­cal szip­pan­tott né­há­nyat.

– Arra gon­dol­tam, hogy mind­ezt va­ló­szí­nű­en Hód­nak kö­szön­het­jük – mond­ta.

– És ha így van?

– Má­sod­ál­lás­ban fel­csa­pott rik­kancs­nak, de ez­zel a hi­deg víz­re va­lót sem ke­re­si meg, mert át­vesszük és ki­fi­zet­jük a meg­ma­radt új­ság­ja­it.

– Aha – bó­lin­tott az ez­re­des. – És gon­do­lod, ne­kem is kö­zöm van mind­eh­hez.

Pin­tér­nek fü­lig sza­ladt a szá­ja.

– Biz­tos meg­egyez­te­tek fele-fele ala­pon, de a ha­szon az ab­lak­ban – vé­le­ke­dett.

Mind­nyá­juk­ból ki­tört a ne­ve­tés. Mi­kor ki­ful­lad­tak, az el­há­rí­tó­fő­nök fel­állt a fo­tel­ból, je­lez­ve ez­zel is, hogy a meg­be­szé­lést be­fe­je­zett­nek te­kin­ti. Mi­előtt az osz­tály­ve­ze­tők tá­voz­tak vol­na, az ez­re­des Pin­tér­hez for­dult, és él­ce­lő­dő han­gon azt mond­ta.

– Tud­tom­mal, az­előtt nem ol­vas­tál Esti Hír­lapot.

– Kü­lö­nö­seb­ben nem va­gyok oda érte.

– Gon­do­lom, ez a „kü­lö­nö­seb­ben” azt je­len­ti, hogy nem adsz érte pénzt. Nos, uta­sí­tom a tit­kár­sá­got, hogy a jö­vő­ben ne­ked csak ak­kor ad­hat­nak új­sá­got, ha ki­fi­ze­ted.