4.
Bana Dénes ezredes, az elhárítás vezetője úgy ült íróasztalánál, mint aki kardot nyelt. Hetek óta fájt a háta. A vizsgálat, meszesedést mutatott ki a csigolyáknál. Az orvos több mozgást és fizioterápiás kezelést javasolt. Bana az utóbbit nyomban elvetette, de nem szólt, hagyta, hogy az orvos kitöltse a kezelőlapot, intézkedjen az időpontokról. Azóta elkerülte a rendelőt, egy héten háromszor uszodába járt.
Az ezredes egy most érkezett jelentést tanulmányozott. Csak akkor riadt fel, mikor a falon levő ingaóra a kilencet ütötte.
Nyílt a párnás ajtó, Beleznay Gábor őrnagy lépett be, és jelentkezett. A szikár férfi a felderítőosztályt vezette. A szokásos megbeszélésre érkezett.
– Foglalj helyet, Gábor – mondta az ezredes, és az öblös fotelokra mutatott. Eltette a jelentést, és előjött íróasztala mögül. – Béla később jön.
Pintér Béla alezredes az adatgyűjtő osztály munkáját irányította. Még reggel engedélyt kért, hogy pár percet késsen.
Bana első dolga volt, hogy a dohányzóasztalon levő, szép mívű cigarettadobozt kiürítse. A külföldi cigarettákat íróasztalának fiókjába tette, az üres dobozt pedig visszahelyezte az asztalra. Aztán letelepedett az egyik fotelba, zsebéből cigarettát vett elő, és rágyújtott.
Beleznay rezzenéstelenül nézett. Nem tartozott a nikotinélvezők táborához.
Bana szélesen mosolygott.
– Csupán óvatos megelőző intézkedés – magyarázta. – Mióta Béla a víkendházát építi, kevesebb cigarettát vásárol. Nem vetted észre?
Beleznay nevetve rázta a fejét.
– Pedig így van – folytatta az ezredes. – Ha valami miatt megfordul nálam, nyomban rágyújt a dobozból. Negyedóra alatt képes két cigarettát is elfüstölni. Teljesen kifosztja a reprezentációs készletemet. Néha már az az érzésem, hogy csak azért kér rendkívüli meghallgatást, mert elfogta a nikotinéhség, és rá akar gyújtani. Most meglepem. Kénytelen lesz megelégedni a szokásos Philip Morris helyett Munkással. – A zsebére ütött, ahol a csomag cigaretta lapult. – Szerfölött kedvetlenné válik majd, de mit tehetek.
A köpcös termetű, bajuszos férfi tíz percet késett. Bana helyet mutatott a dohányzóasztalnál.
– Van valami újabb fordulat ebben a Balkó-ügyben? – kérdezte.
– Most kaptam meg a legfrissebb tájékoztatást a főkapitányságtól – mondta Pintér alezredes. – Már egy hete egy helyben topognak, a nyomozás holtponton áll. Pedig két szakcsoport dolgozik teljes gőzzel. Rengeteg adatot gyűjtöttek. Az értékelések nem tudnak kimutatni egyetlen olyan szálat sem, amely gyanúsítotthoz vezetne. Mától bevonták a nyomozásba a betörési ügyekben jártas nyomozókat is. Ezt a pénztárcában talált hamis kulcs indokolta. Arra is gondolnak, hogy a tettes betörő volt. Valahol kiszemelhetett egy olyan régi páncélszekrényt, amelyben olykor komoly összeg van. Sikerült másolatot készítenie az eredeti tolózáras kulcsról, és arra várt, hogy alkalmas időpontban behatoljon, kinyissa a páncélszekrényt, és megdurrantsa a pénzt. A kulcsot azonban a pénztárcájával együtt ellopta tőle egy zsebtolvaj. Az illető észrevette a lopást, a zsebtolvaj nyomába eredt, a többit tudjuk…
Bana bólintott.
– Egyelőre ez van – fejezte be az alezredes.
Az elhárítófőnök már napokkal előbb áttanulmányozta a zsebtolvaj megtámadásáról, majd a gyilkosságról készült összefoglaló jelentést. Az abban foglalt feltevésekkel egyetértett. A bűncselekmény indítéka a pénztárcában levő hamis kulcs volt. Egy olyan tárgy, amely alkalmas valamelyik régi páncélszekrény kinyitására, sőt annak illetéktelen feltárására. Hogy mennyire fontos volt ennek a kulcsnak a visszaszerzése a meglopott ember részéről, azt elkövetett bűncselekménye bizonyította.
Ez a kulcs keltette fel az ezredes kíváncsiságát. Mikor erről értesült, úgy vélte, jogos az elhárítás érdeklődése. Egy páncélszekrény nemcsak a vagyonbiztonságot, a bankjegyek őrzését szolgálhatja, hanem fontos iratokét is. Olyan okmányokét, amelyek rendkívüli jelentőségűek. Utasította az elhárítás illetékes szerveit, hogy kísérjék alapos figyelemmel a Balkó-gyilkosság nyomozásának fejleményeit.
Pintér alezredes előredőlt a fotelban.
– Rágyújthatok? – kérdezte.
Bana a fejét biccentette, tekintete összevillant Beleznayéval. Az őrnagy szája mosolyra rándult. Mindketten, mintha összebeszéltek volna, lapos pillantást vetettek az alezredesre.
Pintér felnyitotta a szépmívű cigarettásdobozt. Szeme egy villanásra kerekre tágult, aztán csalódottan lecsukta a doboz fedelét. Bana megőrizte komolyságát.
– Tessék, Béla – mondta. Zsebéből elővette a csomag Munkást, és az őrnagy felé nyújtotta. – Gyújtsál rá. Még nem kaptam meg az e havi reprezentációs keretemet. A minap az anyagi főnök megsúgta, hogy a jövőben ne számítsak a szokott Philip Morrisra, a devizánál meghúzták a nadrágszíjat. Helyette majd egri Marlboróval kedveskednek. Különben is, te szívtad el az egészet – bökött a cigarettásdobozra.
Pintér a Szemét meresztette.
– Nem mondom, néhányszor valóban rágyújtottam, de túlzás, hogy az egészet én szívtam volna el.
– Csak neked tűnt néhánynak.
Pintér a fejét ingatta, aztán kényszeredetten rágyújtott a kínált cigarettából. Már az első slukknál eltorzult az arca, bármennyire igyekezett is leplezni az erős dohányfüstöt. Szippantott párat, aztán feladta a küzdelmet, és elnyomta a cigarettát a hamutartóban.
Az elhárítófőnökből kitört a visszafojtott nevetés. Beleznaynak a könnye is kicsordult. Bana az íróasztalhoz ment, visszarakta a dobozba a külföldi cigarettákat, és azt kínálta.
– Köszönöm – mondta morózusan Pintér.
– Gyújts csak rá…
– Egy pillanatig pihennem kell – mondta az alezredes, és mélyeket lélegzett.
Kisvártatva folytatták a megbeszélést.
Az ezredes nem rejtette véka alá azt a véleményét, hogy napok óta fontolgatja. az elhárítás a maga területén milyen intézkedéseket tegyen a Balkó-üggyel kapcsolatban. Mit remélhetnek ezektől az intézkedésektől. Ezzel kapcsolatban egy sor más kérdés is foglalkoztatta, de még korainak tartotta, hogy nyilatkozzon.
Pintér és Beleznay meglepett arcot vágott.
– Ugyan miért avatkoznánk be egy gyilkosság felderítésébe? – kérdezte az alezredes.
– Sejtettem, hogy elképedtek – mondta az ezredes. – De ismerjétek el, hogy a hamis kulcs nyugtalanító lehet számunkra. A bűnügyiek a gyilkost kutatják. Nekünk azt kell megtudni, hol az a páncélszekrény, amelyet a hamis kulcs nyit? Mit tartanak benne?… Ezzel talán egyetértetek.
Pintér elvett egy cigarettát a dobozból és rágyújtott.
– Jelentem, azzal egyetértek, hogy figyelemmel, kísérjük a nyomozást – mondta. – Később megbizonyosodhatunk, hogy a hamis kulcs vajon milyen páncélszekrény kinyitásához készült. Azt viszont feleslegesnek tartom, hogy a nyomozásban a mi szerveink bármiféle részfeladatot vállaljanak, netán átvegyünk intézkedéseket. A gyilkos kilétének a felderítése, elfogása választ ad arra, hogy mire akarta felhasználni a hamis kulcsot. Így látatlanban megesküdnék, hogy valamilyen vállalatnál pénzt akart megszerezni…
– A helyedben még várnék ezzel az esküvel – vetette közbe az ezredes.
– A tény az, hogy az eset minden mozzanata, cselekménye tipikus bűnügy. Mondhatnám, köztörvényes bűnözők érdekellentéteinek az összeütközéséből fakadt.
Bana homlokát ráncolta.
– Ezt szépen megfogalmaztad – állapította meg. – De addig semmire se esküdj, míg fennáll annak a lehetősége, hogy a mi területünket is érinti. Magad is nagyon jól tudod, hogy szép számban tevékenykedtek már köztörvényes bűnözők állambiztonsági ügyekben kémekkel, ügynökökkel együtt. Nem szeretek válaszvonalat húzni csupán feltevések alapján köztörvényes bűnözők, valamint kémek és ügynökök között. Ha csak egyetlen tény merül fel, törekednünk kell tisztázni, hogy érdeklődési körünkbe tartozik-e vagy sem…
– Tehát a tény. a kulcs! Alkalmas egy páncélszekrény kinyitására. Azt kell megtudnunk, mit rejt ez a páncélszekrény.
– Erről van szó…
Pintér mélyen megszívta cigarettáját, és elnyomta a csikket.
– Jelentem, utánanéztem, milyen lehet a páncélszekrény, amelyet ez a hamis kulcs nyithat – mondta. – Megtudtam, hogy csak régi rendszerű, Wertheim típusú tolózáras páncélszekrényről lehet szó. Osztrák gyártmány, közel ötvenéves. A típusról még a második világháború előtt leálltak. Korszerűbb, más változatú sorozatot dobtak piacra. Ennek alapján az állami és gazdasági területen, amelyek fontosságukat tekintve érdeklődési körünkhöz tartoznak, átnéztem a meglevő biztonsági berendezések nyilvántartását, elsősorban a rendszeresített páncélszekrények típusait és a trezorokét. Sehol sem találtam húszévesnél régebbi típust. A rendeletek nemcsak a fontos okmányok, iratok biztonságos elhelyezését írják elő, hanem rögzítik az erre a célra alkalmas berendezést is, konkrétan a páncélszekrénytípusokat, trezorokat. Ennélfogva nem megalapozott ennél az esetnél az a feltevés, hogy a hamis kulcs netán olyan páncélszekrényt nyit, amely fontos okmányokat rejthet.
Az elhárítófőnök figyelmeztetően emelte ujját a magasba.
– A feltevést a hamis kulcs ténye szülte – mondta. – A rendeletekkel, a biztonsági berendezésekkel kapcsolatos érvelésed helyes. Ezt magam is tudom. De egy rendelet még nem azt jelenti, hogy a gyakorlatban mindig pontosan és a célnak megfelelően érvényesül.
A rendszeresített páncélszekrény sem zárja ki annak a lehetőségét, hogy fontos iratok máshova is kerülhetnek. Emlékezz Benjámin professzor szórakozottságára a kutatóintézetnél. A fontos kísérlet anyagát a zsírpapírral bélelt íróasztalfiókban őrizgette. Kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy minden délután rendszeresen elzárja a tűzbiztos és illetéktelenek számára hozzáférhetetlen páncélszekrénybe. A rendelkezés csak szőrszálhasogató tortúra volt a számára. Aztán itt van az egyik technikai szövetkezetnél történt eset. A szigorú titokként kezelt komputer-programozást, terveket egy vacak, lógó ajtajú lemezszekrénybe zárták éjszakára. Sorolhatnám tovább az ehhez hasonló eseteket… Így van? Pintér kényszeredetten bólintott.
Bana cigarettát vett elő a zsebéből és rágyújtott. Csak nagy ritkán nyúlt a dohányzóasztalon levő dobozba. Nem szerette a pácolt dohányt. Fojtotta.
– Az említett esetekről tudok – szögezte le. – Kérdem, hány ilyen eset lehet még, amelyekről jelenleg nem tudunk? Ki merne látatlanban arra esküdni, hogy minden állami hivatalban, minden jelentős gazdasági szervnél a fontos és titkot rejtő okmányok kivétel nélkül az előirt helyre kerülnek, az előirt rendeletnek megfelelően kezelik és őrzik őket?… Ezért csak azt tudom tanácsolni, Béla – fordult az alezredeshez –, hogy előre ne esküdj semmire. Főként most erre a hamis kulcsra.
Beleznay őrnagy kért szót. Érdekelte, hogy az elhárítófőnök milyen konkrét intézkedésekre gondolt. Banát elsősorban a kérdéses páncélszekrény holléte izgatta.
– Meg fogjuk találni – mondta az őrnagy.
– Minél előbb, annál jobb – közölte az ezredes. – Persze, a bűnügyiekkel párhuzamosan fogunk tevékenykedni.
– A maguk vonalán már tettek erre intézkedést – jegyezte meg Pintér.
– Éspedig?
Az alezredes felütötte a térdére fektetett dossziét, belenézett, aztán megszólalt.
– Lefényképezték a hamis kulcsot, és azt sokszorosították. A napokban megküldik intézményeknek, vállalatoknak és minden olyan gazdasági szervnek, ahol készpénz forog. Kérik a jelentkezésüket, ha a fényképen levő kulcs tollazatával megegyező olyan kulcs van a birtokukban, amely páncélszekrényt nyit. Remélik, valahonnan majd gyors választ kapnak, és így rábukkannak a kérdéses páncélszekrényre. Ekkor azt is tudni fogják…
– Álljon meg a menet – szakította félbe Bana. Kilökte szájából a füstöt, cigarettáját erőteljes mozdulattal elnyomta a hamutartóban. – Ezek szerint a fényképeket postán küldik a megjelölt címekre?
– Igen…
– Itt a bökkenő.
– Kis híján ötszáz címük van.
– Ezt le kell állítani.
– Leállítani? – csodálkozott az alezredes. Bana nagyot bólintott.
– Méghozzá a legsürgősebben – mondta. – Közöld velük, hogy ezt így kívánja a mi érdekünk. Azt akarom, hogy a nyilvánosság előtt titokban maradjon a hamis kulcs ténye. Nem szabad szellőztetnünk, hogy a kulcs mennyire fontos nekünk. Mert mi történik, ha postázzák a fényképeket? Az illetékesek megkapják, és továbbadják a hivataloknak, a pénztáraknak. Ott vetnek rá egy pillantást, aztán válaszolnak, és a fénykép ott marad, egyik íróasztaltól a másikig hányódik. Gondoljunk csak arra, hogy az illető, aki az eredeti kulcsról mintát vett, talán munkájánál fogva a kérdéses páncélszekrény körül forgolódik. Feltételezhető ez? Nagyon is! Előfordulhat, hogy pont hozzá kerül a rendőrségtől küldött fénykép? Előfordulhat. Mire gondolhat az illető? Csak arra, hogy a rendőrséget szerfölött érdekli a másolati kulcs eredetije. De nemcsak arra gondolhat, hogy a gyilkossággal összefüggésben, hanem arra is, hogy a kulcs felkeltette talán mások érdeklődését is, főként, ha abban a páncélszekrényben fontos iratok fekszenek. Lehet, nem ő a gyilkos. Mindenesetre bárki legyen az, abban a hitben kell tartanunk, hogy a rendőrségnek nincs tudomása az ellopott pénztárcában lapult hamis kulcsról.
– Intézkedem, hogy a fényképek ne kerüljenek ki – mondta Pintér alezredes, és becsukta a térdén heverő dossziét. – Ezzel nem késtünk el.
Bana ujjával beletúrt dús, ősz hajába.
– Nem az elképzelésüket állítom meg, hanem csak a módszerüket – mondta.
Pintér várakozóan nézett.
– Menjenek nyomozók a kijelölt helyekre – folytatta az ezredes. – Ők hasonlítsák össze az eredeti páncélszekrénykulcsokat a fényképen levővel. Tegyék ezt maguk között, ne mások szeme láttára.
– Értem, bár ez a munka majd több időt vesz igénybe. Bana bólintott.
– Így igaz – mondta. – De nem lesz nyílt intézkedés, amely nyilvánosságot kap. – Beleznayhoz fordult. – Gábor, ugyanezt tesszük a magunk vonalán is. Igényelj annyi fényképet, amennyire szükséged lesz. Vedd sorra a kiemelt hivatali és gazdasági intézményéket, amelyek a hatáskörünkbe tartoznak. Azonnal kezdjetek hozzá.
– Még ma intézkedem.
– Fő az óvatosság.
Pintér a bajuszát simogatta, arca gondterhelt volt.
– Még mindig fenntartással fogadod a döntésemet? – kérdezte az ezredes.
Amaz a fejét rázta.
– Így már egyetértek – felelte. – Abban a hiszemben voltam, hogy majd tetemes részt vállalunk a nyomozásban, és ezt nem találtam a részemről indokoltnak.
– Reméljük, erre nem kerül sor. Magam is azt kívánom, hogy a megtalált páncélszekrényben csak pénzt őrizzenek… Különben mi a helyzet a kórházban végzett nyomozással? Találtak valami, a külső behatolásra utaló nyomot?
Pintér a fejét rázta, majd részletesen beszámolt a helyszínen végzett újabb vizsgálatról.
Kizárták annak a lehetőségét, hogy az ismeretlen tettes a főkapun át jutott a kórházba. Az épület földszintjén néhány ablak ugyan nyitva volt, de ezeket mind vasrács borította. Csak az udvarra nyíló két mellékbejárat jöhetett számításba, kora este azonban mindkettőt bezárták. Korábban már előfordult, hogy az ápoltak kiszöktek az udvarra, átmásztak a kerítésen, és a környék valamelyik italboltjában felöntöttek a garatra. Tehették, mert kabátjuk, ruhájuk abban a helyiségben volt elhelyezve, ahol feküdtek. A bűncselekmény elkövetésének hajnalán már a rendőri bizottság is ellenőrizte a mellékbejáratokat. Az ajtók zárva voltak, a kulcsok a portán lógtak. Ennek ellenére azt a feltevést fogadták el, hogy a tettes valamelyik udvarra nyíló ajtón át hatolt az épületbe. Mindkettőn egyszerű, sima zár volt, amelyet álkulccsal könnyen lehetett nyitni és zárni. Valószínű, hogy a tettes gondosan visszazárta az általa kinyitott ajtót.
Banának más is szeget ütött a fejébe.
– Vajon honnan tudta a gyilkos, hogy Balkó melyik szobában fekszik? – kérdezte. – Hiszen elképzelhetetlen, hogy titokban végigjárja az összes kórtermet. Ha így lett volna, valaki csak észreveszi.
Pintér egy pillantást vetett a felütött dossziéba.
– Erre egy tény utal – állapította meg. – A gyilkos egy nőtől tudta meg a kórterem helyét és Balkó ágyának a számát.
– Nőtől?
– Igen… Az eset napján, késő este, egy nő jelent meg a kórház portáján. Hatvan év körüli lehetett. A mentők által beszállított férfi állapota után érdeklődött. Unokatestvérnek adta ki magát. A portás hibát követett el, mert felvilágosítást adott, pedig a legfontosabb dolgot a nő nem közölte…
– Mi volt az a fontos dolog?
– A sérült neve.
Az elhárítófőnök csodálkozva nézett.
– Ez a nő nem név szerint érdeklődött a portásnál? – kérdezte.
– Nem – mondta határozottan az alezredes. – A mentők aznap délután csak egy beteget hoztak. A portás felütötte a könyvet, és azt kérdezte a nőtől, hogy Balkó Bálintnak hívják-e a beteget. A nő erre bólintott.
– Tehát lényegében a portás mondta meg a sérült férfi nevét a nőnek, nem pedig fordítva történt, ahogy ez lenni szokott.
Pintér a fejét biccentette.
– A nő szeretett volna beszélni az orvossal is – mondta. – A portás közölte, hogy a kezelőorvos már hazament, csak az ügyeletes van bent. Javasolta, hogy másnap délben jöjjön, akkor biztosan beszélhet az illetékes orvossal. Egy nap múlva befutott egy másik nő is, Berleginé, ezt már tisztázták, ö viszont név szerint érdeklődött, persze ugyanazt a választ kapta, mint az ismeretlen nő. De Berleginét nem is érdekelte, hogy hol fekszik Balkó, melyik kórteremben.
Bana lassú mozdulatokkal elővette cigarettáját, és rágyújtott. Az elhangzottak arra mutattak, hogy a gyilkosnak társa volt. Az adta tovább a hírt, hogy a sérült ember hol található az épületben. Az elhárítófőnököt érdekelte, hogy a bűnügyi nyomozók mit tudtak meg erről az ismeretlen nőről.
Pintér elmondta, hogy szorgosan kutatják ennek a nőnek a kilétét, de nem maradt utána semmi nyom. A portás olyan semmitmondó személyleírást adott, amely szinte minden hatvan év körüli nőre ráillett, aki egy kicsit molett volt. Egyetlenegy dolgot azonban megjegyzett.
– Éspedig? – vetette közbe az ezredes.
Pintér belemélyedt a dossziéba, majd kisvártatva megszólalt.
– A nő jobb keze fején egy kerek, tízforintos nagyságú elszíneződés látszott.
– Különös ismertetőjel? – kapott az alkalmon az ezredes, és megszívta cigarettáját.
– Ezt nem tudni… Lehetett festékmaradvány, piszok vagy éppen májfolt is.
– Ha az utóbbi, akkor különös ismertetőjel. Pintér becsukta a dossziét.
– Lehet ismertetőjel is – mondta, de hangjában nem volt túl nagy a meggyőződés. – Nincs erre bizonyosság, inkább az előbbi lehetőségekre tippelnék.
– Azokra van bizonyosság?
– Határozott megállapítás azokra sincs, de feltételezhető, hogy piszokfolt vagy festéknyom volt az elszíneződés. Ugyanis a portásnak az volt a véleménye, hogy az érdeklődő nő túlontúl elhanyagolt, és már régóta hadilábon áll a tisztálkodással. Elég közel állt hozzá, hogy hinni lehet a véleményének.
Bana elnyomta cigarettáját, és hátradőlt a fotelben. Felszisszent, mert hátában fájdalmat érzett.
– Nem használ a kezelés, ezredes elvtárs? – kérdezte Beleznay.
– Meg sem próbáltam. Inkább a természetes mozgást választottam. Többet használ, ha reggelente úszkálok egy keveset, mint tűrni, hogy a hátamra valami vacakot rakjanak és bizsergessenek vele.
Pintér felkapta a fejét.
– Nem is tudtam, hogy uszodába jársz – mondta meglepetten.
– Na, tessék! – replikázott az ezredes. Széttárt kézzel fordult Beleznayhoz. – Béla már a magánéletem titkát is a szememre hányja.
Pintér zavartan pislogott, ujjával a bajuszát birizgálta.
– Nem állt szándékomban – magyarázkodott. – Csak én is elég sűrűn járok úszni, és még nem találkoztunk.
– Attól függ, hogy hová jársz.
– A Széchenyibe.
– Na, látod…
– Szeretem, mert szaunája is van. Tőlünk mindenki oda jár kora reggel vagy késő délután.
Bana nevetett.
– Itt a bökkenő, hogy tőlünk mindenki oda jár – mondta. – Éppen ezért máshova járok. A legkisebb porcikám sem kívánja, hogy az uszodában köszöngetéssel töltsem az időmet.
Kisvártatva ismét a kórházi gyilkosság tényét boncolgatták. Beleznay megkockáztatta azt a feltevést, hogy a kórházban fekvő súlyosan sérült férfit akár egy nő is megölhette.
Az elhárítófőnök tiltakozóan emelte karját a magasba.
– Nem, nem – mondta határozottan. – Ez teljesen kizárt. Így van, Béla? – kérdezte az alezredestől.
– Szóba sem jöhet – vágta rá élénken Pintér. – Minden arra utal, hogy a két bűncselekményt egyetlen tettes követte el. Nem vitás, hogy nem kellett valami nagy erőfeszítés az eszméletlen embert lefordítani az ágyról. No meg az sem igényelt küszködést, hogy a torkára lépjen. Ezt valóban megtehette volna egy nő is.
– De Balkó megtámadását a kapualjban – folytatta az alezredes – csak férfi hajthatta végre. Villámgyorsan, szinte másodpercek leforgása alatt tönkreverte az idős embert… Nem túlzok, ha azt állítom, már a kapu alatt végezni akart vele. Ugyanis nemcsak agyba-főbe verte, hanem a fejét szándékosan a falhoz csapkodta. Ezért a súlyos koponyatörés, amely továbbra is eszméletlenségben tartotta.
Beleznay megadóan bólintott.
– Mindezt az ismeretlen egy hamis kulcs miatt tette, amelyet elloptak tőle – jegyezte meg.
– Csak erre gondolhatunk.
– Ebben az egészben valami nem tetszik nekem. Nem tudom, mi az, de nem tetszik.
Az elhárítófőnök arra intett, hogy túlzott következtetésekbe a jelenlegi adatok birtokában ne merüljenek bele. Az elhárításnak valóban nem célja és feladata ilyen jellegű bűncselekményeknek a tisztázása. Várják meg, míg nyomára jutnak a kérdéses páncélszekrénynek. Annak tartalma majd eldönti állásfoglalásukat.
– Mindenesetre tudjatok róla, hogy Hódot tájékoztattam a történtekről – közölte később az ezredes.
A Hód fedőnéven tevékenykedő elhárítótisztet mindkét osztályvezető ismerte. A tapasztalt fiatalember már több állambiztonságot érintő ügyben komoly feladatokat oldott meg. Kiváló szakmai tulajdonságokkal, kombinációs érzékkel rendelkezett. Munkáját közvetlenül az elhárítófőnök irányította, csak annak tartozott beszámolni.
– Kapott konkrét feladatot? – érdeklődött Pintér. Bana felhorkant.
– Hogyan kaphatott volna? – kérdezte indulatosan. – Nincs a kezünkben semmi, ami kézzelfoghatón magyarázná beavatkozásunkat. Csupán átrágta magát a Balkó-ügy iratain, hogy tisztában legyen mindennel, ha netán a dolgok másként alakulnának. Hód véleménye nagyjából megegyezett Gáboréval – folytatta csendesebben. – Azt mondta, valami bűzlik ennél az esetnél. Szerinte a történeteknek másvalami lehet a háttere, mint a két bűncselekmény. A zsebtolvaj meggyilkolása egyáltalán nem valamiféle pont a mondat végén.
– Pontosabban, mit értett ez alatt? Bana szeme kikerekedett.
– Tudom én? – kérdezte. Szemrehányóan nézett az alezredesre.
– Hód tudja?
– Ugyan honnan tudna ilyesmit? Csupán a véleményét hangoztatta. Természetesen ez merőben más, mint a tiéd.
Pintér nem vette zokon a megjegyzést. Az elhárítás vezérkaránál a megbeszélések mindig azt a célt szolgálták, hogy a terítékre kerülő véleményeket megalapozzák. Minden adott tényt több oldalról megvizsgáltak. Érveltek, ha kellett, vitatkoztak. Az elhárítómunka fontossága megkövetelte az intézkedésekben az egységes állásfoglalást és a tényeken alapuló következtetéseket.
Bana ültében megmozgatta derekát. A hátában nem érzett most fájdalmat, és ez megnyugtatta.
– Hódot csupán azzal bíztam meg, hogy belátása szerint cselekedjen – folytatta az ezredes. – Az adatok birtokában elképzelése szerint szimatoljon anélkül, hogy keresztezné a főkapitányság nyomozóinak munkáját. Persze minden lépéséről folyamatosan tájékoztat. A későbbiekben majd elválik, hová lyukad ki.
Pintér lehajtotta a fejét, és a térdén heverő dossziét bámulta. Szája sarkában mosoly bujkált. Mindez nem kerülte el az elhárítófőnök figyelmét.
– Most meg min kuncogsz? – kérdezte az ezredes. – Az előbb olyan voltál, mint egy savanyú uborka.
– Valami eszembe jutott. Bana legyintett.
– Biztos heccelni akarsz, valamivel – mondta. – Ismerlek már annyira, hogy sejtem, ilyenkor mi járhat a fejedben… Nos, ki vele. Essünk túl rajta.
– Rágyújthatok egy cigarettára?
Bana meglepetést mímelve a szikár őrnagyhoz fordult.
– Most szólj hozzá, Gábor – mondta. – Ez a Béla olyan, akár a seftmen, még a gondolataival is üzletel, mert előbb megvágja a reprezentációmat. Nekem pedig hagynom kell, ha hallani akarom a saját bosszantásomat. Állítom, ha nyugdíjba megy, zöldséges lesz valamelyik csarnokban, mert ilyen tehetséggel a felfújt léggömböt is eladhatja dinnyének, sőt, ha a kuncsaft úgy kívánja, meg is lékeli. Tőle kitelik. Gyújts rá!
Nevettek.
Pintér kapott az alkalmon, és kiemelt egy cigarettát a dobozból. A füstöt mélyen leszívta, aztán megszólalt.
– Arra a köteg Esti Hírlapra gondoltam, amely némely délutánon frissen érkezik a titkárságra.
– Mi ebben a vicces?
– Hogy ingyen osztogatják.
– Államköltségen kapjátok – szögezte le az ezredes. – Ugyanis elszámoljuk a pénzügynek. Tehát csak ti kapjátok ingyen.
Pintér áhítatos arccal szippantott néhányat.
– Arra gondoltam, hogy mindezt valószínűen Hódnak köszönhetjük – mondta.
– És ha így van?
– Másodállásban felcsapott rikkancsnak, de ezzel a hideg vízre valót sem keresi meg, mert átvesszük és kifizetjük a megmaradt újságjait.
– Aha – bólintott az ezredes. – És gondolod, nekem is közöm van mindehhez.
Pintérnek fülig szaladt a szája.
– Biztos megegyeztetek fele-fele alapon, de a haszon az ablakban – vélekedett.
Mindnyájukból kitört a nevetés. Mikor kifulladtak, az elhárítófőnök felállt a fotelból, jelezve ezzel is, hogy a megbeszélést befejezettnek tekinti. Mielőtt az osztályvezetők távoztak volna, az ezredes Pintérhez fordult, és élcelődő hangon azt mondta.
– Tudtommal, azelőtt nem olvastál Esti Hírlapot.
– Különösebben nem vagyok oda érte.
– Gondolom, ez a „különösebben” azt jelenti, hogy nem adsz érte pénzt. Nos, utasítom a titkárságot, hogy a jövőben neked csak akkor adhatnak újságot, ha kifizeted.