21. Hód és a rémült kísértet

1.

Tur­csá­nyi iz­ga­tot­tan fi­gyel­te a há­lót. A száz­ka­rú dió­fa alatt fe­küdt, moz­du­lat­la­nul, moc­ca­nás nél­kül. Még a lé­leg­ze­tét is vissza­foj­tot­ta. – El­ül­nek – gon­dol­ta –, el­ül­nek…

Las­san al­ko­nyo­dott. Lila fel­hőcs­kék ván­szo­rog­tak az ég­bol­ton, s vo­nul­tak dél felé. A pá­zsit vi­rá­gai kö­rül szel­lő ker­get­te, ri­adt mé­hek csa­pong­tak. Csend volt. A falu ne­sze nem ért fel ide, a hegy­re. Az or­szág­út is lenn sza­ladt a völgy­ben, bár lát­ni le­he­tett a futó au­tó­kat, de hang­ju­kat el­nyel­ték a fák.

A há­lót erős ka­rók­ra fe­szí­tet­te, jó­ko­ra te­rü­le­tet ke­rí­tett be vele, olyan volt, mint egy nagy ket­rec. A te­te­jé­re te­rí­tet­te a leg­fi­no­mabb há­lót. Szin­te nem is lát­szott. Alá­ja csal­étek­nek kü­lön­fé­le ma­go­kat szórt. A ma­da­rak csak a zsák­mányt lát­ták, s óvat­la­nul be­le­re­pül­tek a há­ló­ba. És ak­kor már hi­á­ba ver­gőd­tek, nem tud­ták ma­gu­kat ki­sza­ba­dí­ta­ni.

Tur­csá­nyi erre várt. Néha órák hosszat is fe­küdt a fa alatt, hi­he­tet­len tü­re­lem­mel, mint­ha ez lett vol­na az egye­dü­li mun­ká­ja. Pe­dig nem ez volt. Ré­geb­ben re­vi­zor­ként jár­ta az or­szá­got, he­te­ket töl­tött vi­dé­ken, néha még a va­sár­na­pok­ra sem ke­rült haza. Te­het­te, nőt­len em­ber volt. Pe­dig fi­a­tal ko­rá­ban na­gyon tet­szett a nők­nek. Su­dár ter­me­te, mo­soly­gós sze­me, sűrű, fe­ke­te, hul­lá­mos haja, ki­csit szem­te­len ud­var­lá­sa meg­tet­te a ha­tást. Ám múl­tak az évek. Jó­ko­ra ha­sat nö­vesz­tett, a mo­soly­gós sze­me hu­nyor­gós­sá vált, a haja rit­kult és meg­őszült. A sors frics­ká­ja volt, hogy ek­kor lett sze­rel­mes. De a lány csak ne­ve­tett raj­ta, ter­hes kecs­ké­nek csú­fol­ta, s sze­me előtt csó­ko­ló­zott egy mos­ta­ni su­dár ter­me­tű, mo­soly­gós sze­mű, fe­ke­te fi­ú­val. Tur­csá­nyi meg­gyű­löl­te a nő­ket. És mert ud­var­lás köz­ben min­dig ma­dár­kám­nak szó­lí­tot­ta a meg­hó­dí­tan­dó szép­sé­get, bosszú­ból fel­ál­lí­tot­ta Cso­bán­kai kert­jé­ben ezt a há­lót, s meg­le­he­tős ön­elé­gült­ség­gel rop­pan­tot­ta össze a kis ma­da­rak fe­jét. Mind­egyik­nek női ne­vet adott, be­szélt hoz­zá­juk, amíg ki­szed­te őket bör­tö­nük­ből.

– Gye­re csak szép­sé­ges Kati, gye­re csak…

Az­tán el­te­met­te a ma­da­ra­kat a kert kö­ves-ka­vi­csos ta­la­já­ba, és hosszan né­ze­get­te a kis sí­ro­kat. Volt már ta­lán száz is, szé­pen egy­más mel­lett so­ra­koz­tak, s meg­nyu­go­dott.

– Alud­ja­tok, le­ány­ká­im…

Elé­ge­det­ten szed­te szét a há­ló­csap­dát, gon­do­san össze­haj­to­gat­ta, mint a ha­lá­szok a vi­zek part­ján, be­ci­pel­te a ház te­ra­szá­ra, s el­fe­lej­tet­te az egé­szet. Fur­csa, de va­ló­ban így volt, hogy nem gon­dolt töb­bet sem a ma­da­rak­ra, sem a nők­re. Pár na­pig. Az­tán újra kez­dő­dött az egész. Rend­sze­rint ak­kor, ha meg­kí­ván­ta, hogy sze­res­sék, hogy be­céz­ges­se va­la­me­lyik lány, aki meg­tet­szett neki az ut­cán vagy a hi­va­tal­ban. Ilyen­kor össze­szo­rí­tot­ta fo­gát, el­ko­mo­rult, s úgy in­téz­te, le­he­tő­leg a leg­ha­ma­rabb be­ül­hes­sen az au­tó­já­ba, s in­dul­has­son Cso­bán­ká­ra.

Ezen a na­pon is így tör­tént.

Me­leg volt, a nő­kön alig leb­bent va­la­mi ruha. Tur­csá­nyi az iro­dá­ja ab­la­ká­ból néz­te az ut­cát. Előt­te, a jár­dán el­su­hant egy lány, át­lát­szó sely­mes blúzt vi­selt, s va­la­mi könnyű szok­nyát. Tur­csá­nyi­ban fel­buk­kant va­la­mi a múlt­ból: egy Szil­via nevű gim­na­zis­ta, a ke­rek, ke­mény mel­le, hosszú nya­ka, de­ré­kig érő haja. Ki­ro­hant az ut­cá­ra, de a lány már el­tűnt. Hi­á­ba si­e­tett, eny­hén ka­csá­zó lép­te­i­vel, az egyik sa­rok­tól a má­si­kig, nem ta­lál­ta. Mér­ge­sen, mo­rog­va tért vissza az író­asz­ta­lá­hoz, fel­emel­te és le­csap­dos­ta a dosszi­é­kat, né­hány perc múl­tán össze­cso­ma­golt, s in­dult Cso­bán­ká­ra. De mire fel­ál­lí­tot­ta a há­lót, már al­ko­nyod­ni kez­dett.

– El­ül­nek…

Fel­tá­pász­ko­dott, néz­te a há­lót, kém­lel­te az eget.

– A fene… Majd hol­nap…

Meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy nem lesz eső az éj­sza­ka. Nem szed­te szét a há­ló­ket­re­cet: ma­rad­jon, majd haj­nal­ban, ami­kor éle­lem után száll­dos­nak a ma­da­rak, s tűr­he­tet­len han­gon együtt ki­a­bál mind, majd ak­kor…

Tur­csá­nyi kí­vül­ről igény­te­len­nek tűnő nya­ra­ló­ja, meg­le­pő lu­xus­sal volt be­ren­dez­ve. Bőr­dí­vá­nyok, fo­te­lek, süp­pe­dős sző­nye­gek, bár­pul­tos sa­rok, sok ital és kris­tály­po­hár, nyu­ga­ti gyárt­má­nyú szí­nes te­le­ví­zió az egyik szo­bá­ban. A má­sik­ban pe­dig va­la­mi­lyen bo­lon­dos, in­kább a nők­re jel­lem­ző öt­let sze­rint, csu­pa fe­hér­ség: a fal, a fa­la­kon a fe­hér tó­nu­sú ak­tok, a szek­rény, a dup­la ágy, a sző­nye­gek, a pad­ló ke­rá­mi­á­ja, a füg­gö­nyök, az ágy­ta­ka­ró, az ágy­pár­nák… Tur­csá­nyi ezt a fe­hér szo­bát, maga sem tud­ta, mi­ért, alig hasz­nál­ta. Az éj­sza­ká­kat is in­kább a bőr­dí­vá­nyon töl­töt­te, plé­det hú­zott ma­gá­ra, s úgy aludt. Rend­sze­rint csak a za­kó­ját ve­tet­te le, s meg­la­zí­tot­ta a de­rék­szí­ját. Sok­szor még a ci­pő­je is a lá­bán ma­radt, s csak haj­nal­táj­ban rúg­ta le. Nem akar­ta ma­gá­nak be­val­la­ni, hogy mind­ezt lus­ta­ság­ból csi­nál­ja így, s ezért ki­ta­lált egy el­mé­le­tet: bár­me­lyik pil­la­nat­ban me­ne­kül­nie kell, s ak­kor nem tölt­he­ti az időt öl­töz­kö­dés­sel.

A vá­ro­si kis la­ká­sá­ban más­ként élt. Szor­gos, kis­pénzű hi­va­tal­nok volt, aki reg­ge­len­ként szin­te alá­za­to­san kí­vánt az­nap­ra jó­kat még a ház­fel­ügye­lő­nek is. Tel­ve volt min­dig pa­nasszal: szid­ta az emel­ke­dő ára­kat, fil­lé­re­kért vi­tat­ko­zott a kö­zért­ben, fél­ci­ga­ret­tá­kat szí­vott, s olyan ápo­lat­lan kül­ső­vel je­lent meg a la­kó­gyű­lé­se­ken, hogy min­den­ki el­hú­zó­dott mel­lő­le. A vi­dé­ki szál­lo­dák­ban azon­ban tisz­ta in­get vál­tott, át­öl­tö­zött, fel­húz­ta uj­já­ra az arany pe­csét­gyű­rűt, az ét­te­rem­ben, az éj­sza­kai bár­ban ki­rak­ta az asz­tal­ra a Ro­yals ci­ga­ret­tát, s ke­dé­lye­sen szem­lé­lő­dött, bő­sé­ge­sen itta a ko­nya­kot, amíg hir­te­len va­la­mi – rend­sze­rint egy női ajk­biggyesz­tés – el nem vet­te a ked­vét. Ak­kor fi­ze­tett, nagy bor­ra­va­lót adott – úgy csi­nál­ta, hogy le­he­tő­leg min­den­ki lás­sa –, s fel­ment a szo­bá­já­ba, ahol kín­ló­dott, hogy nem au­tóz­hat azon­nal Cso­bán­ká­ra, a ma­da­ra­i­hoz.

A bu­da­pes­ti szom­szé­dai kö­zül né­há­nyan meg­saj­nál­ták, kér­dez­get­ték tőle: ho­gyan bír­ja ezt az ál­lan­dó utaz­ga­tást, egyik vá­ros­ból a má­sik­ba. A vál­lát vo­no­gat­ta, ilyen ez a szak­ma… A pes­ti­ek nem tud­hat­ták, hogy az utaz­ga­tá­sok az utób­bi idők­ben már na­gyon le­csök­ken­tek, néha hó­na­po­kig sem küld­ték Tur­csá­nyit se­ho­vá. Nyug­díj előtt állt. Az újabb ren­del­ke­zé­se­ket már nem na­gyon ér­tet­te, hi­bás je­len­té­se­ket ké­szí­tett, tu­do­má­sul vet­ték, hogy alig hasz­nál­ha­tó va­la­mi­re. Nem is pénz­ügye­ket vizs­gál­tat­tak vele, ha­nem ki­ta­lál­ták, fog­lal­koz­zék a mun­ka­vé­del­mi elő­írá­sok meg­tar­tá­sá­nak az el­len­őr­zé­sé­vel. Ezt az­tán alig kér­ték szá­mon tőle, lé­nye­gé­ben azt csi­nált, amit akart. Ő pe­dig úgy gon­dol­ta, a leg­jobb idő­töl­tés a Cso­bán­kai nya­ra­ló­já­ban mú­lat­ni a na­po­kat. He­ten­ként egy­szer-két­szer meg­je­lent a pes­ti la­ká­sán, az­tán töl­tött né­hány órát a mun­ka­he­lyén, tes­sék-lás­sék dol­go­zott va­la­mit, meg­it­ta a ká­vé­ját, be­kö­szönt a fő­nö­ké­nek és el­mond­ta, hogy majd ezt és azt csi­nál. A hi­va­tal­ve­ze­tő tü­rel­me­sen vé­gig­hall­gat­ta, s jó­vá­ha­gyó­lag bó­lo­ga­tott. De azért min­dig meg­kér­dez­te.

– Mennyi is még a nyug­díj­ig, Pis­ta bá­csi?

Vá­laszt nem várt. Mert tud­ta. Só­haj­tott is.

– Ne­he­zen mú­lik az idő, ugye?

Tur­csá­nyi sze­líd, rej­té­lyes mo­sollyal kö­szönt el, vissza­sé­tált a szo­bá­já­ba, s ami­kor az író­asz­ta­lá­hoz ült, la­poz­gat­ni kezd­te az elő­jegy­zé­si nap­tá­rát, s jó­ízű­en ne­vet­ve mor­mog­ta.

– Sze­ret­né­nek meg­sza­ba­dul­ni tő­lem a disz­nók… Ké­sőbb ki­csit me­reng­ve, gond­ter­hel­ten azt is hoz­zá­tet­te.

– Nin­csen uta­sí­tá­som… Le­het­sé­ges, hogy el­fe­lej­tet­tek? Va­la­ki nem fe­lej­tet­te el.

Ami­kor el­ha­tá­roz­ta, hogy nem sze­di szét a há­ló­ket­re­cet, be­ment a há­zá­ba, s gon­do­san ma­gá­ra zár­ta az aj­tót. Be­kap­csol­ta a mennye­ze­ti ven­ti­lá­tort, je­ges italt ké­szí­tett, le­ült a nagy bőr­fo­tel­ba, s a táv­irá­nyí­tón ke­res­gél­ni kez­dett a te­le­ví­zió csa­tor­ná­in. Egyik mű­sort sem ta­lál­ta meg­fe­le­lő­nek. Leg­szí­ve­seb­ben va­la­mi rö­hög­te­tős ka­ba­rét né­zett vol­na vagy spor­tot. De az egyik csa­tor­na hang­ver­senyt köz­ve­tí­tett, a má­si­kon egy szín­da­ra­bot ját­szot­tak, a kül­föl­di­e­ken meg fil­me­ket ve­tí­tet­tek, de hát ezek­nek meg nem ér­tet­te a szö­ve­gét. Az asz­ta­lon por­nó­la­pok fe­küd­tek, be­le­la­po­zott, is­mer­te már min­det, száz­szor vé­gig­néz­te, mi­vel úja­kat nem ka­pott. Hir­te­len üres­sé vált kö­rü­löt­te min­den. Újra vé­gig­zon­go­ráz­ta a te­le­ví­zió táv­irá­nyí­tó gomb­ja­it, hát­ha vál­to­zott a mű­sor, de sem­mi…

– Vi­de­óz­ni kel­le­ne – mor­mog­ta. – Hány­szor ve­het­tem vol­na, de… Hol­nap, hol­nap lesz a nap­ja – fo­gad­ko­zott. – Be­me­gyek, és kész… Va­la­ki majd el­ma­gya­ráz­za az üz­let­ben, ho­gyan kell csi­nál­ni… Hol­nap már ki is pró­bál­ha­tom. Ez a le­he­tő­ség meg­nyug­tat­ta. Az aj­tó­hoz sé­tált, ki­nyi­tot­ta, ki­bá­mult a sö­tét­ség­be. Me­red­ten néz­te a há­lót, mert úgy ér­zé­kel­te, mint­ha egy ma­dár akadt vol­na bele.

– Aha, ma­dár­kám!

Gyors lép­tek­kel ke­rül­te meg a dió­fát. A há­ló­ban egy ki­csi ma­dár csap­do­sott a szár­nya­i­val. Tur­csá­nyi vi­gyo­rog­va néz­te, hall­gat­ta a csi­po­gá­sát, az­tán utá­na nyúlt. De a ma­dár nyil­ván a fé­le­lem utol­só erő­fe­szí­té­sé­vel át­ver­gő­dött a háló nyí­lá­sán, s be­esett a ket­rec­be. Moz­du­lat­la­nul fe­küdt a föl­dön, a sok en­ni­va­ló kö­zött.

– Meg­dög­löt­tél?

Ez nem tet­szett Tur­csá­nyi­nak, hisz ő sze­ret­te vol­na össze­rop­pan­ta­ni a fe­jét. Egy szá­raz gallyat vett fel a fű­ről, be­nyúlt a ma­dár­hoz és pisz­kál­gat­ni kezd­te.

Ek­kor va­la­ki hal­kan kö­hin­tett.

Tur­csá­nyi meg­me­re­ve­dett. Az ijedt­ség­től, akár a ma­dár. Egy fér­fi emel­ke­dett fel a sza­lon­na­sü­tő kis­pad­já­ról. Fe­ke­te nad­rá­got, fe­ke­te rö­vid ujjú in­get vi­selt.

– Jó se­té­tet!

Kö­ze­lebb lé­pett, s a há­ló­ra mu­ta­tott.

– Mi a fene ez?

Tur­csá­nyi meg­for­dult. Keze a nad­rág­zse­bé­ben ma­ta­tott, ott, ahol más­kor a kis pisz­to­lyát tar­tot­ta, aho­gyan ő mond­ta, min­den es­he­tő­ség­re… Az a bi­zo­nyos min­den es­he­tő­ség most itt volt, csak hát a fegy­vert ki­rak­ta a té­vé­zés előtt az asz­tal­ká­ra…

– Jó es­tét – mor­mog­ta. – Kit ke­res?

A fér­fi ne­ve­tett.

– Té­ged, apus­kám… Nem is­mersz meg? Na­gyon könnyen el­fe­lej­tet­tél… De hát tu­dod…

Tur­csá­nyi meg­is­mer­te.

– Szer­vusz…

A fér­fi nyúj­tot­ta a ke­zét.

– Szer­vusz… Ha nem ha­rag­szol, egy kis be­szél­ge­tés­re jöt­tem… Ne félj, alig pár perc… Ha te is úgy aka­rod… Van ná­lad va­la­ki?

Tur­csá­nyi kény­sze­re­det­ten mond­ta.

– Most még nincs… De jön…

Nem várt sen­kit, de így biz­ton­sá­go­sabb­nak tar­tot­ta.

– Nő, mi? Min­dig ilyen nő­csá­bász vol­tál… Nem ja­vulsz meg soha… Ak­kor si­es­sünk, jó? Gye­rünk be!

Tur­csá­nyi még egy pil­lan­tást ve­tett a fo­goly ma­dár­ra, ked­vet­le­nül mu­tat­ta az utat a ven­dé­gé­nek.

– Erre tes­sék, erre…

A fér­fi meg­állt az aj­tó­ban, ki­lé­pett ci­pő­jé­ből, s el­is­me­rő­en pat­tin­tott az uj­ja­i­val.

– Ez igen! Min­dig tud­tam, hogy te ügyes em­ber vagy… Óva­to­san tet­te lá­bát a sző­nyeg­re, pu­hán, ki­mér­ten lé­pe­ge­tett, akár egy macs­ka.

– Apus­kám, ez na­gyon ügyes!

Le­dob­ta ma­gát az egyik bőr­fo­tel­ba, ki­csit hu­nyor­gat­va né­ze­get­te a bár­pul­ton álló üve­ge­ket.

– Meg­kí­nál­hat­lak? – kér­dez­te Tur­csá­nyi szür­ke han­gon.

– Per­sze… Inni még nem fe­lej­tet­tem el… Tur­csá­nyi töl­tött. Ko­nya­kot it­tak.

– Et­től még me­le­gebb lesz – csó­vál­ta a fe­jét a ven­dég. – De hát, is­ten, is­ten!

Las­san kor­tyol­tak, s ad­dig nem szó­lal­tak meg, amíg a ko­nyak a po­hár­ból el nem fo­gyott.

– Le­telt? – kér­dez­te Tur­csá­nyi, in­kább szem­re­há­nyó­an, mint elé­ge­det­ten.

A ven­dég alig le­he­tett va­la­mi­vel több negy­ven­éves­nél. Az ar­cán hosszú heg ta­nús­ko­dott ar­ról, hogy va­la­mi­kor nem kis cse­te­pa­té­ban ve­he­tett részt. Kar­ján te­to­vált szi­ré­nek úsz­kál­tak. Mo­so­lyog­va vá­la­szolt a há­zi­gaz­dá­nak.

– Lá­tom, nem na­gyon örülsz neki… Pe­dig min­den vé­get ér egy­szer… Még az éle­tünk is… Tölts még, ha meg­kér­het­lek.

Tur­csá­nyi el­vet­te a po­ha­rat, s las­san csur­gat­ta bele az italt. S köz­ben meg­kér­dez­te. Hal­kan, bi­zony­ta­la­nul.

– És tő­lem mit akarsz?

– Nem tu­dod?

Tur­csá­nyi át­nyúj­tot­ta a po­ha­rat, ma­gá­nak nem töl­tött.

– Nem, La­jos, nem…

A fér­fi fel­állt. Az uj­já­val meg­fe­nye­get­te Tur­csá­nyit.

– Ne­kem ne mon­do­gasd azt, hogy La­jos… Ha jól tu­dom, az én ne­vem Zimt… Vagy már min­dent el­fe­lej­tet­tél, Es­sig?

Tur­csá­nyi meg­tö­röl­te a hom­lo­kát. Zimt meg Es­sig! Fa­héj és Ecet! Ta­lán húsz éve már, hogy eze­ket a ne­ve­ket kap­ták, de ő at­tól csak Tur­csá­nyi Ist­ván ma­radt, ez meg Sza­bó La­jos. Egyéb­ként is őt min­dig ki­csit sér­tet­te, hogy őt Es­sig­nek, Ecet­nek ne­vez­ték.

– Sem­mit sem fe­lej­tet­tem – mond­ta alig hall­ha­tó­an.

A ven­dég, Sza­bó La­jos rá is kér­de­zett.

– Mit mond­tál?

– Azt, hogy nem fe­lej­tek el sem­mit – vá­la­szolt most már ha­tá­ro­zot­tabb han­gon, ki­csit mér­ge­sen is Tur­csá­nyi.

Sza­bó újra kor­tyolt, hát­ra­ve­tet­te ma­gát a fo­tel­ban.

– Ezt na­gyon jó hal­la­ni, Es­sig… S mi­vel nin­csen sok időnk, mert va­la­mi nőcs­két vársz ide, hát adok két per­cet, amíg ki­ta­lá­lod, hogy mi az, amit még­is csak el­fe­lej­tet­tél… Ha két perc alatt nem ta­lál­nád ki, ak­kor majd én köz­löm, s ha ak­kor sem akarsz em­lé­kez­ni, ak­kor majd ez köz­li ve­led – s egy re­vol­vert tett maga elé az asz­tal­ra.

A Tur­csá­nyi pisz­to­lyát pe­dig zseb­re tet­te.

Tur­csá­nyi a bár­pult mögé akart lép­ni, Sza­bó azon­ban nem en­ged­te.

– A gon­dol­ko­zás­hoz nem kell mo­zog­ni… Job­ban te­szed, ha szé­pen le­ülsz… Ülj le! – or­dí­tot­ta.

– Ne ki­a­bálj! Ve­lem te ne ki­a­bálj!

Sza­bó egy­sze­rű­en in­téz­te el a til­ta­ko­zást.

– Kuss! – Ké­sőbb hoz­zá­tet­te. – Mind­járt le­jár a két perc. – Ezt már nyu­godt han­gon mond­ta.

Tur­csá­nyi le­ült. Han­got vál­tott. Hí­zel­gő­én mond­ta.

– Ne hü­lyés­kedj, öre­gem… Mi a fe­né­nek hü­lyés­kedsz…

A fe­szült­ség azon­ban nem la­zult, Sza­bó a pisz­to­lyá­val Tur­csá­nyi­ra bö­kött.

– Na, hall­jam! Mi­ről fe­led­kez­tél meg?! Tur­csá­nyi a vál­lát vo­no­gat­ta.

– Nem tu­dom, is­ten bi­zony, nem tu­dom, öre­gem… Hi­á­ba tö­röm a fe­je­met, nem tu­dom…

Sza­bó Tur­csá­nyi felé kö­pött.

– Te sze­mét!

– Na! Vi­gyázz ma­gad­ra! – vá­rat­la­nul igen ke­mé­nyen hang­zott Tur­csá­nyi fi­gyel­mez­te­té­se.

Sza­bó mér­ge­sen kö­pött egyet, s ez el is ta­lál­ta Tur­csá­nyit.

– Sze­mét vagy! Nem em­lék­szik az úr sem­mi­re?! Tar­to­zol ne­kem né­hány ezer dol­lár­ral… Ezt fe­lej­tet­ted el!

Tur­csá­nyi meg­le­pe­tést szín­lel­ve tár­ta szét a kar­ját.

– Mi­vel? Dol­lár­ral? Mi­ért tar­toz­nék én ne­ked?

Sza­bó gú­nyo­san mo­soly­gott.

– Gon­dol­tam, hogy az úr nem akar em­lé­kez­ni… De én sem va­gyok hü­lye… Hi­á­ba is gon­dol­tad azt, te sze­mét… Te egy bi­zo­nyos úr­tól fel­vet­tél az én szá­mom­ra is pénzt… És csak a fe­lét ad­tad ide ak­kor… Mert azt hit­ted, so­ha­sem fo­gok rá­jön­ni… De té­ved­tél! Tu­dod, mi a leg­na­gyobb bűn? Ha be­csap­juk a ha­ve­run­kat, aki meg­bí­zott ben­nünk…

– Nem tu­dom, ki mond­ta ezt ne­ked – tö­rül­get­te a hom­lo­kát Tur­csá­nyi. – Én oda­ad­tam ne­ked, ami járt… Hidd el… Én nem csa­pom be a ba­rá­ta­i­mat…

Sza­bó le­gyin­tett.

– Én nem vic­ce­lek! Ké­rem a pénzt, vagy vég­zek ve­led. Ennyi! Ér­ted, ennyi!

Tur­csá­nyi a gyom­rá­hoz ka­pott, össze­gör­nyedt.

– Juj! A gyom­rom – nyög­te.

Sza­bó pár pil­la­na­tig néz­te, az­tán har­sá­nyan fel­ne­ve­tett.

– Ne ko­mé­di­ázz! Hall­jam, mi a vá­la­szod!

– Ki kel­le­ne men­nem – nyög­te Tur­csá­nyi.

– Nem mégy se­ho­vá! Csi­náld össze ma­gad!

– Va­ló­ban gör­csöl a gyom­rom – li­heg­te a re­vi­zor. – És va­ló­ban nem tu­dom, mi­ről be­szélsz…

Sza­bó fel­állt, az ab­lak­hoz lé­pett, el­húz­ta a füg­gönyt, előt­te pár pil­la­na­tig ki­bá­mult, az­tán meg­nyi­tot­ta az aj­tót, majd kulcs­ra zár­ta. On­nan a be­já­rat­tól lőtt Tur­csá­nyi felé. De a sző­nyeg­re cél­zott.

– Én nem vic­ce­lek! Az, aki be­csap­ja a ba­rát­ját, aki nem tart­ja a tit­kos meg­ál­la­po­dá­so­kat, ha­nem át­ve­ri azt, aki bí­zott ben­ne… an­nak ha­lál a bün­te­té­se. Ha­csak jóvá nem te­szi. De most azon­nal!

Tur­csá­nyit meg­ré­misz­tet­te a lö­vés.

– Nem mond­ták, hogy az a pénz a tied – da­dog­ta za­var­tan.

– Hol van?

– Mi­cso­da?

– A pénz. Amit el­lop­tál tő­lem! Hol van?

– Hát, az… Az… Már nin­csen meg…

– Nin­csen? El­köl­töt­ted az én pén­ze­met? Jól ér­tet­tem?

– Én… Is­ten bi­zony, úgy gon­dol­tam… Hidd el, ne­kem sen­ki nem mond­ta, hogy… Sen­ki…

Sza­bó vissza­ült a fo­tel­ba. A re­vol­ver csö­vét Tur­csá­nyi mel­lé­re irá­nyí­tot­ta.

– Fi­gyelj rám! – kezd­te el­ko­mo­rult arc­cal. – Az­zal, aki a pénzt küld­te, én is be­szél­tem… Az­tán be­ke­rül­tem a sitt­re… Úgy gon­dol­tad, eset­leg meg­dög­lök ott… Vagy el­fe­lej­tem… Add ide a pénzt, utá­na a sze­mét­sé­ge­dért kapsz tő­lem egy jó­ko­ra frászt, és tíz per­cet, hogy fel­ké­szülj a pa­pí­rok­ra vo­nat­ko­zó gyó­ná­sod­ra. Mert ugye, van még más el­szá­mol­ni­va­lónk is…

Tur­csá­nyi arca hir­te­len meg­vál­to­zott. Va­la­mi át­su­hant raj­ta, ami el­si­mí­tot­ta a fé­le­lem tor­zí­tá­sa­it. A háta mö­gött, alig kar­nyúj­tás­nyi­ra egy szi­li­ko­nos spray állt. A le­mez­ját­szó­já­ra fújt be­lő­le, ta­lán egy hete is van már. Azt kel­le­ne el­ér­ni. Sza­bót meg le­het­ne vele va­kí­ta­ni. Ha csak egy perc­re is, nyert ügye van…

– Jó… Jó… Én nem aka­rok vi­tat­koz­ni ve­led – mond­ta las­san, von­ta­tot­tan, s köz­ben a spray felé hú­zó­dott –, de azt hi­szem, nem is az a lé­nyeg, hogy be­csap­ta­lak-e, ha­nem hogy meg­kapd a pénzt… Nem kell eb­ből olyan nagy ügyet csi­nál­ni… Csak egy kis idő kell…

– Azt ne sza­vald már, hogy a bank­ban tar­tod a pénzt! Vedd csak szé­pen elő a pár­nád alól…

Tur­csá­nyi­nak már mo­soly­ra is telt az ere­jé­ből.

– Nem va­gyok én vén­asszony.

Azon tör­te a fe­jét, hogy egy pil­la­nat­ra mi­vel te­rel­het­né el Sza­bó fi­gyel­mét. Ha va­la­ki most ko­pog­tat­na, vagy hir­te­len szél ke­re­ked­ne és meg­zör­ren­te­né a zsa­lu­gá­tert… De eh­hez cso­da kel­le­ne… Vé­gül úgy dön­tött, hogy a zseb­ken­dő­jét hasz­nál­ja csa­li­nak.

– Nem ra­gasz­ko­dom ah­hoz, hogy a pár­nád alól… – mond­ta Sza­bó. – Ne mo­zogj, mint­ha ku­kac len­ne a be­led­ben…

– A zseb­ken­dőm kel­le­ne… Be­nyúl­ha­tok érte?

– Nem.

– De…

– Ha tak­nyos le­szel, sem utál­lak job­ban… Ma­radj nyug­ton! Vagy meg­kö­töz­lek.

– Ak­kor ho­gyan ad­jam oda a pénzt?

Sza­bó elé­ge­det­ten mo­soly­gott.

– Na, ugye… Még sin­csen a bank­ban… Szé­pen fel­állsz, elő­ve­szed a dol­lá­ro­kat, s ide te­szed az asz­tal­ra… De ne fe­lejtsd el, hogy mit tar­tok a ke­zem­ben…

– Ak­kor most?

– Igen. Fel­áll­ni!

Tur­csá­nyi las­san emel­ke­dett fel a fo­tel­ból, úgy tett, mint­ha nyúj­tóz­ni akar­na, de egy szem­pil­lan­tás alatt meg­for­dult, el­kap­ta a sprayt, s meg­nyom­ta a gom­bot. A szi­li­ko­nos olaj nagy erő­vel csa­pó­dott Sza­bó fe­jé­re.

Tur­csá­nyi di­a­dal­ma­san or­dí­tott.

Sza­bó lőtt. Szin­te cél­zás nél­kül.