6.
Szombat volt, késő délután. A Római benépesült, a víkendtelepeken és az üdülőkben nyüzsögtek a pihenésre érkezett emberek. Egyre-másra kerültek vízre a különféle csónakok, és ezzel megindult a víkendezők inváziója felfelé a folyón, a Szentendrei-sziget irányába. Mások a vízpartot lepték el, kihasználva a lebukni készülő nap utolsó sugarait.
A part közelében karcsú testű rendőrségi motoroshajó hasította a habokat, fel s alá keringett, és időnként felharsant a hangszórója, hogy a vízi közlekedés rendjére figyelmeztesse a csónakok evezőseit.
Barna Péter fürdőruhában ült a stégen, és lábát a vízbe lógatva tétlenkedett.
– Látom, nincs magában egy szikrányi kedv sem – hallatszott mögötte egy ismert hang.
A pincér állt a stégen, nyakába átvetett törülközővel. Mindennap, mielőtt munkába állt, megmártózott a hűs vízben, hogy felfrissüljön.
– Megérkeztek a szülők! – intett fejével a Kócsag felé. A fiatalember komor képpel legyintett:
– Volt szerencsém megismerni őket, mivel Ági bemutatott.
– Ezek szerint kénytelen volt kezet rázni a tejfelfejű tanársegéddel is?
– Az is megtörtént.
Széles Ferenc vigyorogva foglalt helyet a stég szélén, és lábával a vizet kezdte kavarni.
– Brrr… Elég hideg – mondta.
– Még most is dúl a vita odafent? – kérdezte Barna.
– Ajaj, még csak most kezdődött igazából. Barna egy szitkot morzsolt szét a fogai között.
– Ágit haza akarják vinni – közölte.
– Nem mondott újat – felelte a fiatal férfi. – Sejtettem, hogy ez bekövetkezik… Amint hallottam, a tanársegéd úr is erre igyekszik rávenni a lányt, mert különelőadást tart neki, hogy milyen jó volna otthon… Persze nem is annyira a megtörtént támadás miatt nyugtalankodik.
Barna Péter megvonta a vállát.
– Világos, hogy a begyében vagyok – mondta.
– Naná! Hiszen maga komoly ellenfele neki.
– Az ellenféltől éppenséggel még messze állok.
– Cöcöcö – ciccegte a pincér a fejét csóválva –, elég magukat Ágival együtt látni, máris észreveszi még a vak is, hogy milyen közel kerültek egymáshoz… A tejfelfejűt főként ez idegesíti, a szülőket pedig a lányuk nyugalma érdekli.
A fiatalember mereven nézte a vízen cikázó rendőrségi motorost.
– Nem érdekel, csináljanak, amit akarnak – mondta rezignáltan. Széles Ferenc cigarettát vett elő a magával hozott apró táskából, és ujjai között forgatva megpuhította, miközben a fiatalember arcát fürkészte.
– Nem mondta maga ezt komolyan – jegyezte meg, miután rágyújtott.
– Talán tehetek valamit ellene?
– Ágival beszélt erről?
– Igen – bólintott Bama.
A pincér megveregette a búslakodó fiatalember vállát.
– Akkor fel a fejjel, barátom, mert tutti, hogy Ágika marad .. Nagyon makacs lány. Amit egyszer a fejébe vesz, az kész, le van zárva. Meglátja, az öregek holnap este szépen visszatérnek a városba, az odújukba, és a tejfelfejű ezzel ki van ütve. Hiába, neki nincs mit tennie, egyszerűen jobb, ha tudomásul veszi, hogy az élet kegyetlen és vakmerő – mondta.
– Kegyetlen és vakmerő?
– Úgy van… Az egyiknek hopp, a másiknak kopp! Hiába erősködik a tanársegéd úr, akár meg is feszülhet, mert itt van maga… Veni! Vidi! Vici!
Bama nevetett a szellemeskedésen.
– Győzelemről szó sincs – mentegetőzött.
Egy darabig még ezen tréfálkoztak, aztán Barna Péter váratlanul elkomolyodott, és gondterhelten nézett a fiatal férfira.
– Tudja min töröm a fejem napok óta? – kérdezte. Széles elhúzta a száját.
– Honnan tudnám, hiszen nem vagyok gondolatolvasó. Megjegyzem, hallottam, hogy a századforduló elején a ligeti vurstliban volt egy törpe nő, aki valóban megmondta mindenkinek a múltját, jelenét és jövőjét. Sőt, abban a percben gondolataikat is kitalálta… Közölte a kuncsaftokkal, hogy perceken belül anyagi veszteség éri őket, aztán eléjük tárta a tarifát. Tíz krajcár! Tessék, milyen igaza volt, a pasas fizetett, és ezzel megkönnyebbült – nevetett.
– Maga mindig viccel?
– Gyerekkoromban mindig bohóc akartam lenni, de az apám elfenekelt, mivel ezt összeegyeztethetetlennek tartotta foglalkozásával. Félt, hogy netán felborulhat a családi egzisztencia, ami kész tragédia lett volna… így aztán lemondtam erről, pályát változtattam, és csak amatőr alapon űzöm alkalmilag gyerekkori vágyamat.
– Mi volt az édesapja?
– Sírásó!
Bama Péter úgy nevetett, hogy a könnye csorgott.
– Nos, most magán a sor. Mi okoz gondot? – tudakolta a pincér. A fiatalember nem tudott napirendre térni a lány kabinjában járt betörő szándéka felett. Az volt a véleménye: ez nem véletlenül történt, és a tettest valóban nem a pénz érdekelte.
– Tételezzük fel, hogy így van… Akkor mivel magyarázza a szándékát?
Barna bizonytalanul fontolgatta a választ, végül kibökte:
– Erőszakoskodni akart Ágival… Kinyitotta a kabint és meglapult odabent a sötétben.
– Aha… – nézett furcsán a pincér. – És aztán?
– Elhiszem, hogy csodálkozik ezen a feltevésen, de manapság joggal lehet következtetni az ilyenre…
– Manapság?
– Igen… A múltkor Miskolcon jártam. Ott mesélték, hogy a szállóban ehhez hasonló dolog történt. Először egy megzavart betörőre gyanakodtak, de egy újabb eset merőben más következtetéssel zárult. Egy szatírt fogtak el, aki kinyitotta az egyik magányos női vendég szobáját és elbújt. Amikor a nő megérkezett, rárontott, befogta a száját, hogy ne tudjon kiabálni, és erőszakkal leteperte.
Virág Ágnes bukkant fel, erre beszélgetésük megszakadt. A lány kipirult arca és villogó szeme hosszú szülői vitáról tanúskodott.
– Üdvözlöm, Feri – vetett fáradt mosolyt a pincér felé, majd a fiatalemberhez fordult: – Péter, menj fel, apa beszélni akar veled.
– Hallom, el akarják magát hurcolni – mondta Széles.
– Már nem – rázta fejét a lány. – Beleegyeztek, hogy maradjak, csak Péterrel is szót akarnak váltani. Menj már, ne várasd őket – ösztökélte a fiatalembert.
– Te nem jössz?
– Megvárlak itt… Azt akarják, hogy egyedül menj.
– Ő is ott van – bizonytalankodott Barna.
– A tejfelfejűre gondol – magyarázta Széles a lánynak vigyorogva.
Virág Ágnes kacagott.
– Estig tanulunk, aztán elmegy… Holnap már ki sem jön, mert azt mondta: tudok mindent, ami szükséges lesz.
– Nem buta gyerek – mondta Széles.
Barna Péter serény léptekkel távozott.
A lány a pincér mellé telepedett a stégre, és a szülőkkel folytatott vitát taglalta. A pincér nevetve mondta el, hogy Barna milyen végkövetkeztetést vont le az ismeretlen betörő szándékáról.
Virág Ágnes elkomorodott:
– Nem ez volt a szándéka, viszont a pénz sem érdekelte… Egyedül én tudom, hogy miért éppen az én kabinomat választotta ki, és valójában mit is keresett nálam.
– Mit?
A lány kis ideig töprengett.
– Egy festményt – mondta.
– Festményt?
– Igen, azt… De nem találta meg.
Szélesnek leesett az álla, csak bámult mozdulatlanul.
– Ezt honnan tudja ilyen határozottan? – kérdezte később.
– Mert a támadás után, amint valamennyire is megnyugodtam, az volt az első dolgom, hogy szétnézzek a kabinban… A kép a helyén volt.
– Én nem láttam magánál a falon soha semmiféle képet vagy festményt – mondta a pincér.
– Nem is láthatott… Ugyanis a kép el volt dugva. Nylontasakba csavarva, a szekrény hátuljára akasztva lógott, rajzszegekkel megerősítve.
– De hát miért ott? – nézett értetlenül a pincér. – És miért kellett eldugni?
A lány izgatottan mondta el, hogy a festmény a tasakkal együtt Ily József bízta a gondjaira. A férfi akkoriban arra hivatkozott, hogy barátnőjének, Pekárnénak szánta születésnapi ajándékul, és nem akarja, hogy a nő idő előtt észrevegye nála a kabinban. Azzal érvelt, hogy csak napokról van szó, mert még keretezőhöz is elviszi. Ily maga akasztotta a képet, tasakkal együtt, a szekrény hátsó részéhez, miután azt elhúzta a faltól.
– Vajon miért kellett neki ennyire titokban tartania ezt a képet? – vetette közbe Széles Ferenc.
– Ezt kérdeztem tőle én is.
– És mit mondott?
– Azt felelte: falra nem akaszthatja, mert még nincs keretben, ha meg csak így a szekrénybe zárja, befülledhet. Szerinte legjobb helyen a fal és a szekrény között volt, mert a fal nedvszívó hatása megóvja a károsodástól a képet – mondta a lány.
– És aztán?
– Mit aztán? – nézett értetlenül a lány.
– Elfelejtette visszakérni magától? Virág Ágnes a fejét rázta.
– Hát nem érti?… Ilyt baleset érte. Meghalt! A festmény meg nálam maradt – felelte.
Nagy motorcsónak húzott el a stég mellett, a hullámok nem várt hevességgel csapódtak fel a deszkára. A lány egy pillanat alatt csuromvíz lett.
– Fene egye meg – mérgelődött. – Teljesen eláztam.
– Üljön erre – terítette le törülközőjét a fiatal férfi, majd azt kérdezte: – Milyen festmény volt ez?… Egyáltalán, látta maga a képet?
– Igen, egy alkalommal megnéztem, mert furdalt a kíváncsiság… Nagyon régi festmény lehetett, az aláírás annyira fakó volt, hogy ki sem tudtam betűzni a piktornak a nevét. Olajjal készült… Maga milyen vallású? – kérdezte váratlanul a fiatal férfitól.
– Ez most mennyiben érdekes?
– Kíváncsi vagyok, tisztában van-e Krisztus születésének legendájával… Ugyanis a kép a napkeletről érkezett bölcseket ábrázolja… A háromkirályokat!
– Betlehembe érkezvén a csodára – egészítette ki a pincér. – Kis kunyhó a szuroksötét éjben, felette égi világosság jelzi: Megváltó született.
A lány csodálkozott:
– Igen! Pontosan ez volt a képen.
– A háromkirályok látogatását hosszú évszázadok óta csaknem megegyezően ábrázolták a szentképfestők… Még a neves művészek alkotásai között is alig van tartalmi különbség. Persze, formailag teljesen mások… Majd alkalomadtán megnézem ezt a festményt.
– Csak nézné – mondta Virág Ágnes.
Széles Ferenc megrándította vállát.
– A maga dolga, ha egyszer nem akarja, nem muszáj megmutatnia – felelte.
– Ne csacsiskodjon…
– Komolyan beszélek – szakította félbe a lányt –, nem vagyok képrajongó, és keveset értek a festményekhez.
– Értse meg – tette össze kezét a lány –, nem azért mondtam feltételesen, hogy csak nézné, mert nem akarom megmutatni, hanem mert nem tudom. Képtelen vagyok megmutatni, ugyanis a kép eltűnt a helyéről – tompította le a hangját.
– Nincs meg?
– Nincs, üres a helye. Csak a rajzszögek maradtak ott.
– Akkor mégiscsak a betörő vitte el – vélekedett a pincér.
– Nem vitte el… Hiszen már említettem, hogy a betörés után még a helyén volt. A saját szememmel győződtem meg erről.
– Akkor ki vitte el?
– Ha én azt tudnám – mondta a lány.
Az eltűnés körülménye mindkettőjüket felcsigázta. A lánynak nem volt kialakult álláspontja, és az egészet megoldhatatlan rejtélynek tulajdonította. Széles ellenkező véleményt hangoztatott. Szerinte azt csak egy nagyon alkalmas pillanatban lophatta el valaki.
– De ki lehetett?… És mikor vitte el? – morfondírozott a lány. – Hiszen azóta el sem mozdultam a Kócsagból, a kabin előtt ültem a nyugágyban.
– És mikor reggelizni ment, meg ebédelni?
– Péterrel voltam. Ő is elmondhatja, hogy csak mentünk és jöttünk. Alig fél órát voltunk távol – rázta csinos fejét Virág Ágnes.
– Lehetetlen világos nappal illetéktelennek besurrannia a kabinomba… Mindenki a kertben napozik, idegen észrevétlenül nem matathat az ajtómon.
– Idegen nem is – vágta rá a pincér –, de ismerős igen… Főként olyan, aki itt lakik a Kócsagban, akkor könnyen és kockázatmentesen kileshet egy erre alkalmas időpontot… Mikor vette észre a festmény eltűnését?
– Ezelőtt fél órával.
– Miért csak most nézte meg?
– Nem tudom, milyen kényszer hatása alatt cselekedtem… Apuék készülődtek, mert túrára indulnak. Hirtelen eszembe jutott a kép. Meg akartam nézni, de nem volt a helyén.
Széles Ferenc percekig bámulta a vizet, majd megszólalt:
– Ki tudott arról, hogy Ily József magánál hagyott egy festményt megőrzésre?
– Senki.
– Az lehetetlen…
– Mondom, hogy senki.
– Véletlenül közölhette valakivel, talán elejtett szavakat erről?
– Ez nem volt téma, még csak szóba sem hoztam mások előtt. Bár…
– Tehát csak-csak beszélt róla – vágott közbe a pincér.
– Dehogyis beszéltem – felelte a lány. Csak arra gondolok, hátha maga Ily József említette valakinek. Bár ő arra kért, ne szóljak senkinek, sem a képről. Itt a Kócsagban titkolta mindenki előtt, hogy régiségek gyűjtésével is foglalkozik. Nem akarta, hogy irigyeljék, amiért neki telik erre… Ő azonban nyilván megemlítette ezt valakinek. Talán Annának, a szőke szeretőjének… Az a nő, aki múltkor azt a balhét csapta a Pali bácsival.
– Pekárné, ha jól emlékszem – ráncolta homlokát Széles Ferenc.
– Igen, ő… Elvégre Józsi bácsi neki szánta a képet. A pincér ismét rágyújtott egy cigarettára.
– Viszont, ha Pekárné tudott volna róla, egyszerűen jelentkezik magánál és visszakéri a festményt – mondta.
Barna Péter érkezett meg egy testes, ötven év körüli, bajuszos férfival. A lány bemutatta apjának a pincért.
– Örvendek, Virág Gábor – nyújtotta a kezét amaz.
– Szóval maradhatok – mondta a lány. A testes férfi megadóan mosolygott.
– Igen!… Alaposan elbeszélgettem a kedves ismerősöddel – nézett Barna Péterre. – Megígérte, hogy vigyáz rád, és így anya is megnyugodott. Elvonult tehát a viharfelhő… Képzeld, még azt is kisütöttük, hogy földiek vagyunk.
– Te is Békéscsabán születtél? – kérdezte a lány a fiatalembertől. Barna zavartan válaszolt:
– Azért kissé odább ettől… Gyulán!
– Egy kőhajítás az egész – legyintett Virág Gábor –, a két város amúgy is egy kalap alá tartozik… Akkor mi megyünk anyával – búcsúzkodott. – Te meg légy olyan szíves, folytasd a tanulást… Szervusz – mondta, majd kezet rázott a férfiakkal.
– Gábor! – szólt utána a lány. – Mikor jöttök vissza?
– Természetesen holnap, a szokott időben.
Széles Ferenc nem győzött csodálkozni, amiért Virág Ágnes keresztnevén szólította az apját. Szóvá is tette ezt. A lány nevetett és elmondta, hogy Virág Gábor a nevelőapja, aki őt még kiskorában adoptálta. Édesapját nem ismerte, az tragikus körülmények között elhunyt, közvetlenül az ő születése után. Amikor együtt vannak, mindig keresztnevén szólítja, de ha mások előtt szóba hozza, mint apját említi.
Virág Ágnes Barnával is közölte az Ily Józseftől megőrzésre átvett festmény eltűnésének a tényét. A fiatalember alig bírt felocsúdni meglepetéséből. Amint felfogta a dolgok jelentőségét, nyomban korholni kezdte a lányt, amiért az nem tett akkor melegében feljelentést a rendőrségen.
– Kardoskodtál, hogy nincs semmiféle értékes dolog nálad idézte a lány szavait – és lám, mégiscsak volt… Ráadásul egy festmény.
Virág Ágnes bosszúsan legyintett:
– Ugyan ki tudja, hogy az a kép mennyit ért. Valóban értékes festmény-e, vagy pedig tucatmunka, egyszerű mázolmány, ami egy vasat sem ér.
– A történtek nem azt bizonyítják.
– Talán jegyzett képszakértő vagyok?
– Ha Ily József műgyűjtő volt, és ezt feltételezhetjük, akkor az ő kezén nem fordult meg vacak kép… Főként olyan nem, ami egy vasat sem ér… Vedd azt is figyelembe, hogy ajándékul szánta ennek a szőke démonnak, a szeretőjének, születésnapjára.
– Ez még nem jelent semmit – mondta a lány.
– Ezen most már kár vitatkozni – avatkozott közbe Széles Ferenc. – Különben is, a betörő látogatása után a kép még a helyén volt, tehát nem ő vitte el… A feljelentésnek valóban csak akkor lett volna értelme, ha megtalálja és elviszi… Más fújta meg azt a festményt. Nekem legalábbis ez a véleményem.
– És ha mégis ő vitte el? – makacskodott a fiatalember.
Virág Ágnes ideges mozdulattal vetette hátra szemébe lógó haját.
– Hiszen mondtam már, hogy a kép a helyén volt – felelte.
– Ez megint nem jelent semmit… Újból visszajött valamelyik nap, és kileste az alkalmat.
A lány mérges lett:
– Téged értelmes válaszokkal sem lehet meggyőzni.
– Érdekes – csóválta a fejét Barna Péter, majd a pincérhez fordult. – Maga is azt tanácsolta akkor, hogy feljelentést kellene tenni. Most meg az mondja: nem lett volna annak semmi értelme.
– Üres kézzel távozott, nem volt kár.
– Valóban igaz, nem vitt el semmit, de hogy a szavaival éljek, a rendőrség legalább tudomást szerzett volna erről a támadásról… Nemde?
– És jön a faggatózás… Honnan a festmény? Miért vette át megőrzésre? Miért nem jelentette hivatalosan Ily József halála után, hogy a birtokában van annak egy tulajdona. És a többi… – felelte a pincér. Barna Péter hosszan hallgatott.
– Még most sem lenne késő – dünnyögte később. A lány repdeső szemmel nézett rájuk.
– Bejelentsem? – kérdezte tétován.
Széles Ferenc megvonta a vállát, majd felvette a stégről a törülközőjét.
– Az a véleményem, hogy napok után ennek már nem lenne sok értelme… A maguk helyében én nem tennék semmit! Eltűnt egy kép? Na, bumm! Kész, napirendre lehet térni a tények felett, és kár idegeskedni, mert azt a képet úgysem fogja senki keresni – mondta, majd az után tudakozódott, hogy este foglaljon-e helyet a Három Matrózban részükre.
Virág Ágnes kérdőn nézett Barnára.
– Persze – bólintott a fiatalember. – Legalább kikapcsolódunk kissé.
Tévedett, mert este az eszpresszóban ismét fellángolt köztük a vita a festményről, olyannyira, hogy már-már kezdett veszekedéssé fajulni. Széles Ferenc észrevette arcukon a fagyos vonásokat, és több esetben, amint elhaladt az asztaluk mellett, félszavakat közbevetve csillapította a kitörni készülő vihart. Beavatkozásának foganatja lett, mert a vita félbemaradt. Később táncolni mentek, és önfeledten simultak egymás karjába.
Virág Ágnes és Barna Péter egészen záróráig maradtak a Három Matrózban. Amikor visszatértek a Kócsagba, Keller ügyvéd és társasága nagyban verte a lapokat a diófa alatt. Szombat este mindig nyújtott műszakjuk volt a kártyásoknak, és csak éjféltájt hagyták abba szórakozásukat.
Ezután már elcsendesedett a víkendtelep, kihunytak a villanyok. Nemsokára egy lélek sem moccant a kertben. A parti sétány is kihalt, csak egy-két helyen pislákolt piciny fénypont a víz mellett, ahol a makacs horgászok lestek botjaik rezzenő végét.
Jóval éjfél múlt már, amikor a Kócsagban megcsikordult a kavics a kerti sétányon. Surranó léptek nesze hallatszott. Egy árny osont végig a sötétbe burkolózó kabinsor előtt, és az épület sarkánál megtorpant.
Kulcscsomó csörrent, alig észrevehető zajjal kattant egyet a csónakmesteri iroda zárja.
A hívatlan látogató a falhoz lapult, percekig dermedten fülelt, majd villámgyorsan besurrant az irodába, gondosan behúzva az ajtót maga után.
Odabent teljes sötétség uralkodott.
Az érkezett várt egy keveset, míg szeme megszokta a sötétet, majd amikor kirajzolódtak előtte a szűk helyiség berendezésének körvonalai, cselekvésre szánta el magát…
Rövid keresgélés után rábukkant arra, ami érdekelte őt. Egy jókora, tömött hátizsák lapult az íróasztal alatt. Lehajolt, kihúzta, és gyors mozdulatokkal kibogozta a hátizsák zsinórját. Egy pillantást vetett a tartalmára, és elégedett sóhaj hagyta el ajkát.
A hátizsák könnyűbúvár-felszerelést rejtett: gumiruha, szemüveg, hosszú nyelű szigetelt rúdlámpa, amelyet a búvárok használnak víz alatti világításra. Csak az oxigént tartalmazó fémpalackok hiányoztak.
Az éjszakai látogató egy henger alakú elemet vett elő, és kicserélte a rúdlámpában levők egyikével. Ezután piciny üvegből folyadékot öntött vattára, és gondosan bekente a lámpát. Miután ezzel végzett, apró lámpa villant kezében, és a keskeny fénysugarat a rúd-lámpára szegezte.
Az egész tárgy lila színben játszott.
Ezt követően eloltotta a lámpáját, és pillanatok alatt visszarakott mindent a hátizsákba, gondosan elhelyezve eredeti helyére azt a két nagyméretű nylonzsákot is, amelyet benne talált, és az egészet visszacsúsztatta az íróasztal alá.
A kertben teljes volt a csend, csak a tücskök ciripeltek fáradhatatlanul.
Virág Ágnes a reggelinél gyanakvóan nézett Barnára. A fiatalember szeme alatt mély árnyékok húzódtak.
– Mit mocorogtál olyan sokáig az este? – kérdezte a lány.
– Mocorogtam?
– Hát persze, jól hallottam a falon át mindent.
Barna Péter előbb kiitta a pohárból a tejét, és azt mondta:
– Ezen a nyavalyás festményen spekuláltam. Nem ment ki a fejemből.
– Egy alkalommal ajtócsapódást is hallottam – jegyezte meg Virág Ágnes.
– Ki kellett mennem…
A reggelit követően azonnal indultak vissza a Kócsagba. A fiatalember gondterhelt arccal lépkedett, mély hallgatásba burkolózva.
– Még most is ezen töröd a fejed? – szólalt meg a lány.
– Igen… Szeretnék még kérdezni tőled valamit. ígérem, ez az utolsó, inkább a nyelvem harapom el, de nem hozom többé szóba.
– Tessék, faggass csak.
A fiatalember a lány arcára szegezte tekintetét.
– Apád tud erről az egész dologról? – kérdezte.
– Meg vagy őrülve?… Még csak ez hiányozna! Megint megrémülnének… mondtam már neked, hogy ezt senkinek sem említettem. Különben az most miért érdekel téged, hogy apa tud-e róla vagy sem?
Barna Péter hosszan hallgatott.
– Csak – felelte nagy sokára.