6.

Szom­bat volt, késő dél­után. A Ró­mai be­né­pe­sült, a ví­kend­te­le­pe­ken és az üdü­lők­ben nyü­zsög­tek a pi­he­nés­re ér­ke­zett em­be­rek. Egy­re-más­ra ke­rül­tek víz­re a kü­lön­fé­le csó­na­kok, és ez­zel meg­in­dult a ví­ken­de­zők in­vá­zi­ó­ja fel­fe­lé a fo­lyón, a Szent­end­rei-szi­get irá­nyá­ba. Má­sok a víz­par­tot lep­ték el, ki­hasz­nál­va a le­buk­ni ké­szü­lő nap utol­só su­ga­ra­it.

A part kö­ze­lé­ben kar­csú tes­tű rend­őr­sé­gi mo­to­ros­ha­jó ha­sí­tot­ta a ha­bo­kat, fel s alá ke­rin­gett, és időn­ként fel­har­sant a hang­szó­ró­ja, hogy a vízi köz­le­ke­dés rend­jé­re fi­gyel­mez­tes­se a csó­na­kok eve­ző­se­it.

Bar­na Pé­ter für­dő­ru­há­ban ült a sté­gen, és lá­bát a víz­be ló­gat­va tét­len­ke­dett.

– Lá­tom, nincs ma­gá­ban egy szik­rá­nyi kedv sem – hal­lat­szott mö­göt­te egy is­mert hang.

A pin­cér állt a sté­gen, nya­ká­ba át­ve­tett tö­rül­kö­ző­vel. Min­den­nap, mi­előtt mun­ká­ba állt, meg­már­tó­zott a hűs víz­ben, hogy fel­fris­sül­jön.

– Meg­ér­kez­tek a szü­lők! – in­tett fe­jé­vel a Kó­csag felé. A fi­a­tal­em­ber ko­mor kép­pel le­gyin­tett:

– Volt sze­ren­csém meg­is­mer­ni őket, mi­vel Ági be­mu­ta­tott.

– Ezek sze­rint kény­te­len volt ke­zet ráz­ni a tej­fel­fe­jű ta­nár­se­géd­del is?

– Az is meg­tör­tént.

Szé­les Fe­renc vi­gyo­rog­va fog­lalt he­lyet a stég szé­lén, és lá­bá­val a vi­zet kezd­te ka­var­ni.

– Brrr… Elég hi­deg – mond­ta.

– Még most is dúl a vita oda­fent? – kér­dez­te Bar­na.

– Ajaj, még csak most kez­dő­dött iga­zá­ból. Bar­na egy szit­kot mor­zsolt szét a fo­gai kö­zött.

– Ágit haza akar­ják vin­ni – kö­zöl­te.

– Nem mon­dott újat – fe­lel­te a fi­a­tal fér­fi. – Sej­tet­tem, hogy ez be­kö­vet­ke­zik… Amint hal­lot­tam, a ta­nár­se­géd úr is erre igyek­szik rá­ven­ni a lányt, mert kü­lön­elő­adást tart neki, hogy mi­lyen jó vol­na ott­hon… Per­sze nem is annyi­ra a meg­tör­tént tá­ma­dás mi­att nyug­ta­lan­ko­dik.

Bar­na Pé­ter meg­von­ta a vál­lát.

– Vi­lá­gos, hogy a be­gyé­ben va­gyok – mond­ta.

– Naná! Hi­szen maga ko­moly el­len­fe­le neki.

– Az el­len­fél­től ép­pen­ség­gel még messze ál­lok.

– Cö­cö­cö – cic­ceg­te a pin­cér a fe­jét csó­vál­va –, elég ma­gu­kat Ági­val együtt lát­ni, már­is ész­re­ve­szi még a vak is, hogy mi­lyen kö­zel ke­rül­tek egy­más­hoz… A tej­fel­fe­jűt fő­ként ez ide­ge­sí­ti, a szü­lő­ket pe­dig a lá­nyuk nyu­gal­ma ér­dek­li.

A fi­a­tal­em­ber me­re­ven néz­te a ví­zen ci­ká­zó rend­őr­sé­gi mo­to­rost.

– Nem ér­de­kel, csi­nál­ja­nak, amit akar­nak – mond­ta re­zig­nál­tan. Szé­les Fe­renc ci­ga­ret­tát vett elő a ma­gá­val ho­zott apró tás­ká­ból, és uj­jai kö­zött for­gat­va meg­pu­hí­tot­ta, mi­köz­ben a fi­a­tal­em­ber ar­cát für­kész­te.

– Nem mond­ta maga ezt ko­mo­lyan – je­gyez­te meg, mi­után rá­gyúj­tott.

– Ta­lán te­he­tek va­la­mit el­le­ne?

– Ági­val be­szélt er­ről?

– Igen – bó­lin­tott Bama.

A pin­cér meg­ve­re­get­te a bús­la­ko­dó fi­a­tal­em­ber vál­lát.

– Ak­kor fel a fej­jel, ba­rá­tom, mert tut­ti, hogy Ági­ka ma­rad .. Na­gyon ma­kacs lány. Amit egy­szer a fe­jé­be vesz, az kész, le van zár­va. Meg­lát­ja, az öre­gek hol­nap este szé­pen vissza­tér­nek a vá­ros­ba, az odú­juk­ba, és a tej­fel­fe­jű ez­zel ki van ütve. Hi­á­ba, neki nincs mit ten­nie, egy­sze­rű­en jobb, ha tu­do­má­sul ve­szi, hogy az élet ke­gyet­len és vak­me­rő – mond­ta.

– Ke­gyet­len és vak­me­rő?

– Úgy van… Az egyik­nek hopp, a má­sik­nak kopp! Hi­á­ba erős­kö­dik a ta­nár­se­géd úr, akár meg is fe­szül­het, mert itt van maga… Veni! Vidi! Vici!

Bama ne­ve­tett a szel­le­mes­ke­dé­sen.

– Győ­ze­lem­ről szó sincs – men­te­ge­tő­zött.

Egy da­ra­big még ezen tré­fál­koz­tak, az­tán Bar­na Pé­ter vá­rat­la­nul el­ko­mo­lyo­dott, és gond­ter­hel­ten né­zett a fi­a­tal fér­fi­ra.

– Tud­ja min tö­röm a fe­jem na­pok óta? – kér­dez­te. Szé­les el­húz­ta a szá­ját.

– Hon­nan tud­nám, hi­szen nem va­gyok gon­do­lat­ol­va­só. Meg­jegy­zem, hal­lot­tam, hogy a szá­zad­for­du­ló ele­jén a li­ge­ti vurst­li­ban volt egy tör­pe nő, aki va­ló­ban meg­mond­ta min­den­ki­nek a múlt­ját, je­le­nét és jö­vő­jét. Sőt, ab­ban a perc­ben gon­do­la­ta­i­kat is ki­ta­lál­ta… Kö­zöl­te a kun­csaf­tok­kal, hogy per­ce­ken be­lül anya­gi vesz­te­ség éri őket, az­tán elé­jük tár­ta a ta­ri­fát. Tíz kraj­cár! Tes­sék, mi­lyen iga­za volt, a pa­sas fi­ze­tett, és ez­zel meg­könnyeb­bült – ne­ve­tett.

– Maga min­dig vic­cel?

– Gye­rek­ko­rom­ban min­dig bo­hóc akar­tam len­ni, de az apám el­fe­ne­kelt, mi­vel ezt össze­egyez­tet­he­tet­len­nek tar­tot­ta fog­lal­ko­zá­sá­val. Félt, hogy ne­tán fel­bo­rul­hat a csa­lá­di eg­zisz­ten­cia, ami kész tra­gé­dia lett vol­na… így az­tán le­mond­tam er­ről, pá­lyát vál­toz­tat­tam, és csak ama­tőr ala­pon űzöm al­kal­mi­lag gye­rek­ko­ri vá­gya­mat.

– Mi volt az édes­ap­ja?

– Sír­ásó!

Bama Pé­ter úgy ne­ve­tett, hogy a könnye csor­gott.

– Nos, most ma­gán a sor. Mi okoz gon­dot? – tu­da­kol­ta a pin­cér. A fi­a­tal­em­ber nem tu­dott na­pi­rend­re tér­ni a lány ka­bin­já­ban járt be­tö­rő szán­dé­ka fe­lett. Az volt a vé­le­mé­nye: ez nem vé­let­le­nül tör­tént, és a tet­test va­ló­ban nem a pénz ér­de­kel­te.

– Té­te­lezzük fel, hogy így van… Ak­kor mi­vel ma­gya­ráz­za a szán­dé­kát?

Bar­na bi­zony­ta­la­nul fon­tol­gat­ta a vá­laszt, vé­gül ki­bök­te:

– Erő­sza­kos­kod­ni akart Ági­val… Ki­nyi­tot­ta a ka­bint és meg­la­pult oda­bent a sö­tét­ben.

– Aha… – né­zett fur­csán a pin­cér. – És az­tán?

– El­hi­szem, hogy cso­dál­ko­zik ezen a fel­te­vé­sen, de ma­nap­ság jog­gal le­het kö­vet­kez­tet­ni az ilyen­re…

– Ma­nap­ság?

– Igen… A múlt­kor Mis­kol­con jár­tam. Ott me­sél­ték, hogy a szál­ló­ban eh­hez ha­son­ló do­log tör­tént. Elő­ször egy meg­za­vart be­tö­rő­re gya­na­kod­tak, de egy újabb eset me­rő­ben más kö­vet­kez­te­tés­sel zá­rult. Egy sza­tírt fog­tak el, aki ki­nyi­tot­ta az egyik ma­gá­nyos női ven­dég szo­bá­ját és el­bújt. Ami­kor a nő meg­ér­ke­zett, rá­ron­tott, be­fog­ta a szá­ját, hogy ne tud­jon ki­a­bál­ni, és erő­szak­kal le­te­per­te.

Vi­rág Ág­nes buk­kant fel, erre be­szél­ge­té­sük meg­sza­kadt. A lány ki­pi­rult arca és vil­lo­gó sze­me hosszú szü­lői vi­tá­ról ta­nús­ko­dott.

– Üd­vöz­löm, Feri – ve­tett fá­radt mo­solyt a pin­cér felé, majd a fi­a­tal­em­ber­hez for­dult: – Pé­ter, menj fel, apa be­szél­ni akar ve­led.

– Hal­lom, el akar­ják ma­gát hur­col­ni – mond­ta Szé­les.

– Már nem – ráz­ta fe­jét a lány. – Be­le­egyez­tek, hogy ma­rad­jak, csak Pé­ter­rel is szót akar­nak vál­ta­ni. Menj már, ne vá­rasd őket – ösz­tö­kél­te a fi­a­tal­em­bert.

– Te nem jössz?

– Meg­vár­lak itt… Azt akar­ják, hogy egye­dül menj.

– Ő is ott van – bi­zony­ta­lan­ko­dott Bar­na.

– A tej­fel­fe­jű­re gon­dol – ma­gya­ráz­ta Szé­les a lány­nak vi­gyo­rog­va.

Vi­rág Ág­nes ka­ca­gott.

– Es­tig ta­nu­lunk, az­tán el­megy… Hol­nap már ki sem jön, mert azt mond­ta: tu­dok min­dent, ami szük­sé­ges lesz.

– Nem buta gye­rek – mond­ta Szé­les.

Bar­na Pé­ter se­rény lép­tek­kel tá­vo­zott.

A lány a pin­cér mel­lé te­le­pe­dett a stég­re, és a szü­lők­kel foly­ta­tott vi­tát tag­lal­ta. A pin­cér ne­vet­ve mond­ta el, hogy Bar­na mi­lyen vég­kö­vet­kez­te­tést vont le az is­me­ret­len be­tö­rő szán­dé­ká­ról.

Vi­rág Ág­nes el­ko­mo­ro­dott:

– Nem ez volt a szán­dé­ka, vi­szont a pénz sem ér­de­kel­te… Egye­dül én tu­dom, hogy mi­ért ép­pen az én ka­bi­no­mat vá­lasz­tot­ta ki, és va­ló­já­ban mit is ke­re­sett ná­lam.

– Mit?

A lány kis ide­ig töp­ren­gett.

– Egy fest­ményt – mond­ta.

– Fest­ményt?

– Igen, azt… De nem ta­lál­ta meg.

Szé­les­nek le­esett az álla, csak bá­mult moz­du­lat­la­nul.

– Ezt hon­nan tud­ja ilyen ha­tá­ro­zot­tan? – kér­dez­te ké­sőbb.

– Mert a tá­ma­dás után, amint va­la­mennyi­re is meg­nyu­god­tam, az volt az első dol­gom, hogy szét­néz­zek a ka­bin­ban… A kép a he­lyén volt.

– Én nem lát­tam ma­gá­nál a fa­lon soha sem­mi­fé­le ké­pet vagy fest­ményt – mond­ta a pin­cér.

– Nem is lát­ha­tott… Ugyan­is a kép el volt dug­va. Nylon­ta­sak­ba csa­var­va, a szek­rény há­tul­já­ra akaszt­va ló­gott, rajz­sze­gek­kel meg­erő­sít­ve.

– De hát mi­ért ott? – né­zett ér­tet­le­nül a pin­cér. – És mi­ért kel­lett el­dug­ni?

A lány iz­ga­tot­tan mond­ta el, hogy a fest­mény a ta­sak­kal együtt Ily Jó­zsef bíz­ta a gond­ja­i­ra. A fér­fi ak­ko­ri­ban arra hi­vat­ko­zott, hogy ba­rát­nő­jé­nek, Pe­kár­né­nak szán­ta szü­le­tés­na­pi aján­dé­kul, és nem akar­ja, hogy a nő idő előtt ész­re­ve­gye nála a ka­bin­ban. Az­zal ér­velt, hogy csak na­pok­ról van szó, mert még ke­re­te­ző­höz is el­vi­szi. Ily maga akasz­tot­ta a ké­pet, ta­sak­kal együtt, a szek­rény hát­só ré­szé­hez, mi­után azt el­húz­ta a fal­tól.

– Va­jon mi­ért kel­lett neki ennyi­re ti­tok­ban tar­ta­nia ezt a ké­pet? – ve­tet­te köz­be Szé­les Fe­renc.

– Ezt kér­dez­tem tőle én is.

– És mit mon­dott?

– Azt fe­lel­te: fal­ra nem akaszt­hat­ja, mert még nincs ke­ret­ben, ha meg csak így a szek­rény­be zár­ja, be­fül­led­het. Sze­rin­te leg­jobb he­lyen a fal és a szek­rény kö­zött volt, mert a fal nedv­szí­vó ha­tá­sa meg­óv­ja a ká­ro­so­dás­tól a ké­pet – mond­ta a lány.

– És az­tán?

– Mit az­tán? – né­zett ér­tet­le­nül a lány.

– El­fe­lej­tet­te vissza­kér­ni ma­gá­tól? Vi­rág Ág­nes a fe­jét ráz­ta.

– Hát nem érti?… Ilyt bal­eset érte. Meg­halt! A fest­mény meg ná­lam ma­radt – fe­lel­te.

Nagy mo­tor­csó­nak hú­zott el a stég mel­lett, a hul­lá­mok nem várt he­ves­ség­gel csa­pód­tak fel a desz­ká­ra. A lány egy pil­la­nat alatt csu­rom­víz lett.

– Fene egye meg – mér­ge­lő­dött. – Tel­je­sen el­áz­tam.

– Ül­jön erre – te­rí­tet­te le tö­rül­kö­ző­jét a fi­a­tal fér­fi, majd azt kér­dez­te: – Mi­lyen fest­mény volt ez?… Egy­ál­ta­lán, lát­ta maga a ké­pet?

– Igen, egy al­ka­lom­mal meg­néz­tem, mert fur­dalt a kí­ván­csi­ság… Na­gyon régi fest­mény le­he­tett, az alá­írás annyi­ra fakó volt, hogy ki sem tud­tam be­tűz­ni a pik­tor­nak a ne­vét. Olaj­jal ké­szült… Maga mi­lyen val­lá­sú? – kér­dez­te vá­rat­la­nul a fi­a­tal fér­fi­tól.

– Ez most mennyi­ben ér­de­kes?

– Kí­ván­csi va­gyok, tisz­tá­ban van-e Krisz­tus szü­le­té­sé­nek le­gen­dá­já­val… Ugyan­is a kép a nap­ke­let­ről ér­ke­zett böl­cse­ket áb­rá­zol­ja… A há­rom­ki­rá­lyo­kat!

– Bet­le­hem­be ér­kez­vén a cso­dá­ra – egé­szí­tet­te ki a pin­cér. – Kis kuny­hó a szu­rok­sö­tét éj­ben, fe­let­te égi vi­lá­gos­ság jel­zi: Meg­vál­tó szü­le­tett.

A lány cso­dál­ko­zott:

– Igen! Pon­to­san ez volt a ké­pen.

– A há­rom­ki­rá­lyok lá­to­ga­tá­sát hosszú év­szá­za­dok óta csak­nem meg­egye­ző­en áb­rá­zol­ták a szent­kép­fes­tők… Még a ne­ves mű­vé­szek al­ko­tá­sai kö­zött is alig van tar­tal­mi kü­lönb­ség. Per­sze, for­ma­i­lag tel­je­sen má­sok… Majd al­ka­lom­ad­tán meg­né­zem ezt a fest­ményt.

– Csak néz­né – mond­ta Vi­rág Ág­nes.

Szé­les Fe­renc meg­rán­dí­tot­ta vál­lát.

– A maga dol­ga, ha egy­szer nem akar­ja, nem mu­száj meg­mu­tat­nia – fe­lel­te.

– Ne csa­csis­kod­jon…

– Ko­mo­lyan be­szé­lek – sza­kí­tot­ta fél­be a lányt –, nem va­gyok kép­ra­jon­gó, és ke­ve­set ér­tek a fest­mé­nyek­hez.

– Ért­se meg – tet­te össze ke­zét a lány –, nem azért mond­tam fel­té­te­le­sen, hogy csak néz­né, mert nem aka­rom meg­mu­tat­ni, ha­nem mert nem tu­dom. Kép­te­len va­gyok meg­mu­tat­ni, ugyan­is a kép el­tűnt a he­lyé­ről – tom­pí­tot­ta le a hang­ját.

– Nincs meg?

– Nincs, üres a he­lye. Csak a rajz­szö­gek ma­rad­tak ott.

– Ak­kor még­is­csak a be­tö­rő vit­te el – vé­le­ke­dett a pin­cér.

– Nem vit­te el… Hi­szen már em­lí­tet­tem, hogy a be­tö­rés után még a he­lyén volt. A sa­ját sze­mem­mel győ­ződ­tem meg er­ről.

– Ak­kor ki vit­te el?

– Ha én azt tud­nám – mond­ta a lány.

Az el­tű­nés kö­rül­mé­nye mind­ket­tő­jü­ket fel­csi­gáz­ta. A lány­nak nem volt ki­ala­kult ál­lás­pont­ja, és az egé­szet meg­old­ha­tat­lan rej­tély­nek tu­laj­do­ní­tot­ta. Szé­les el­len­ke­ző vé­le­ményt han­goz­ta­tott. Sze­rin­te azt csak egy na­gyon al­kal­mas pil­la­nat­ban lop­hat­ta el va­la­ki.

– De ki le­he­tett?… És mi­kor vit­te el? – mor­fon­dí­ro­zott a lány. – Hi­szen az­óta el sem moz­dul­tam a Kó­csag­ból, a ka­bin előtt ül­tem a nyug­ágy­ban.

– És mi­kor reg­ge­liz­ni ment, meg ebé­del­ni?

– Pé­ter­rel vol­tam. Ő is el­mond­hat­ja, hogy csak men­tünk és jöt­tünk. Alig fél órát vol­tunk tá­vol – ráz­ta csi­nos fe­jét Vi­rág Ág­nes.

– Le­he­tet­len vi­lá­gos nap­pal il­le­ték­te­len­nek be­sur­ran­nia a ka­bi­nom­ba… Min­den­ki a kert­ben na­po­zik, ide­gen ész­re­vét­le­nül nem ma­tat­hat az aj­tó­mon.

– Ide­gen nem is – vág­ta rá a pin­cér –, de is­me­rős igen… Fő­ként olyan, aki itt la­kik a Kó­csag­ban, ak­kor könnyen és koc­ká­zat­men­te­sen ki­les­het egy erre al­kal­mas idő­pon­tot… Mi­kor vet­te ész­re a fest­mény el­tű­né­sét?

– Ez­előtt fél órá­val.

– Mi­ért csak most néz­te meg?

– Nem tu­dom, mi­lyen kény­szer ha­tá­sa alatt cse­le­ked­tem… Apu­ék ké­szü­lőd­tek, mert tú­rá­ra in­dul­nak. Hir­te­len eszem­be ju­tott a kép. Meg akar­tam néz­ni, de nem volt a he­lyén.

Szé­les Fe­renc per­ce­kig bá­mul­ta a vi­zet, majd meg­szó­lalt:

– Ki tu­dott ar­ról, hogy Ily Jó­zsef ma­gá­nál ha­gyott egy fest­ményt meg­őr­zés­re?

– Sen­ki.

– Az le­he­tet­len…

– Mon­dom, hogy sen­ki.

– Vé­let­le­nül kö­zöl­het­te va­la­ki­vel, ta­lán el­ej­tett sza­va­kat er­ről?

– Ez nem volt téma, még csak szó­ba sem hoz­tam má­sok előtt. Bár…

– Te­hát csak-csak be­szélt róla – vá­gott köz­be a pin­cér.

– De­hogy­is be­szél­tem – fe­lel­te a lány. Csak arra gon­do­lok, hát­ha maga Ily Jó­zsef em­lí­tet­te va­la­ki­nek. Bár ő arra kért, ne szól­jak sen­ki­nek, sem a kép­ről. Itt a Kó­csag­ban tit­kol­ta min­den­ki előtt, hogy ré­gi­sé­gek gyűj­té­sé­vel is fog­lal­ko­zik. Nem akar­ta, hogy iri­gyel­jék, ami­ért neki te­lik erre… Ő azon­ban nyil­ván meg­em­lí­tet­te ezt va­la­ki­nek. Ta­lán An­ná­nak, a sző­ke sze­re­tő­jé­nek… Az a nő, aki múlt­kor azt a bal­hét csap­ta a Pali bá­csi­val.

– Pe­kár­né, ha jól em­lék­szem – rán­col­ta hom­lo­kát Szé­les Fe­renc.

– Igen, ő… El­vég­re Jó­zsi bá­csi neki szán­ta a ké­pet. A pin­cér is­mét rá­gyúj­tott egy ci­ga­ret­tá­ra.

– Vi­szont, ha Pe­kár­né tu­dott vol­na róla, egy­sze­rű­en je­lent­ke­zik ma­gá­nál és vissza­ké­ri a fest­ményt – mond­ta.

Bar­na Pé­ter ér­ke­zett meg egy tes­tes, öt­ven év kö­rü­li, ba­ju­szos fér­fi­val. A lány be­mu­tat­ta ap­já­nak a pin­cért.

– Ör­ven­dek, Vi­rág Gá­bor – nyúj­tot­ta a ke­zét amaz.

– Szó­val ma­rad­ha­tok – mond­ta a lány. A tes­tes fér­fi meg­adó­an mo­soly­gott.

– Igen!… Ala­po­san el­be­szél­get­tem a ked­ves is­me­rő­söd­del – né­zett Bar­na Pé­ter­re. – Meg­ígér­te, hogy vi­gyáz rád, és így anya is meg­nyu­go­dott. El­vo­nult te­hát a vi­har­fel­hő… Kép­zeld, még azt is ki­sü­töt­tük, hogy föl­di­ek va­gyunk.

– Te is Bé­kés­csa­bán szü­let­tél? – kér­dez­te a lány a fi­a­tal­em­ber­től. Bar­na za­var­tan vá­la­szolt:

– Azért kis­sé odább et­től… Gyu­lán!

– Egy kő­ha­jí­tás az egész – le­gyin­tett Vi­rág Gá­bor –, a két vá­ros amúgy is egy ka­lap alá tar­to­zik… Ak­kor mi me­gyünk anyá­val – bú­csúz­ko­dott. – Te meg légy olyan szí­ves, foly­tasd a ta­nu­lást… Szer­vusz – mond­ta, majd ke­zet rá­zott a fér­fi­ak­kal.

– Gá­bor! – szólt utá­na a lány. – Mi­kor jöt­tök vissza?

– Ter­mé­sze­te­sen hol­nap, a szo­kott idő­ben.

Szé­les Fe­renc nem győ­zött cso­dál­koz­ni, ami­ért Vi­rág Ág­nes ke­reszt­ne­vén szó­lí­tot­ta az ap­ját. Szó­vá is tet­te ezt. A lány ne­ve­tett és el­mond­ta, hogy Vi­rág Gá­bor a ne­ve­lő­ap­ja, aki őt még kis­ko­rá­ban adop­tál­ta. Édes­ap­ját nem is­mer­te, az tra­gi­kus kö­rül­mé­nyek kö­zött el­hunyt, köz­vet­le­nül az ő szü­le­té­se után. Ami­kor együtt van­nak, min­dig ke­reszt­ne­vén szó­lít­ja, de ha má­sok előtt szó­ba hoz­za, mint ap­ját em­lí­ti.

Vi­rág Ág­nes Bar­ná­val is kö­zöl­te az Ily Jó­zsef­től meg­őr­zés­re át­vett fest­mény el­tű­né­sé­nek a té­nyét. A fi­a­tal­em­ber alig bírt fel­ocsúd­ni meg­le­pe­té­sé­ből. Amint fel­fog­ta a dol­gok je­len­tő­sé­gét, nyom­ban kor­hol­ni kezd­te a lányt, ami­ért az nem tett ak­kor me­le­gé­ben fel­je­len­tést a rend­őr­sé­gen.

– Kar­dos­kod­tál, hogy nincs sem­mi­fé­le ér­té­kes do­log ná­lad idéz­te a lány sza­va­it – és lám, még­is­csak volt… Rá­adá­sul egy fest­mény.

Vi­rág Ág­nes bosszú­san le­gyin­tett:

– Ugyan ki tud­ja, hogy az a kép mennyit ért. Va­ló­ban ér­té­kes fest­mény-e, vagy pe­dig tu­cat­mun­ka, egy­sze­rű má­zol­mány, ami egy va­sat sem ér.

– A tör­tén­tek nem azt bi­zo­nyít­ják.

– Ta­lán jegy­zett kép­szak­ér­tő va­gyok?

– Ha Ily Jó­zsef mű­gyűj­tő volt, és ezt fel­té­te­lez­het­jük, ak­kor az ő ke­zén nem for­dult meg va­cak kép… Fő­ként olyan nem, ami egy va­sat sem ér… Vedd azt is fi­gye­lem­be, hogy aján­dé­kul szán­ta en­nek a sző­ke dé­mon­nak, a sze­re­tő­jé­nek, szü­le­tés­nap­já­ra.

– Ez még nem je­lent sem­mit – mond­ta a lány.

– Ezen most már kár vi­tat­koz­ni – avat­ko­zott köz­be Szé­les Fe­renc. – Kü­lön­ben is, a be­tö­rő lá­to­ga­tá­sa után a kép még a he­lyén volt, te­hát nem ő vit­te el… A fel­je­len­tés­nek va­ló­ban csak ak­kor lett vol­na ér­tel­me, ha meg­ta­lál­ja és el­vi­szi… Más fúj­ta meg azt a fest­ményt. Ne­kem leg­alább­is ez a vé­le­mé­nyem.

– És ha még­is ő vit­te el? – ma­kacs­ko­dott a fi­a­tal­em­ber.

Vi­rág Ág­nes ide­ges moz­du­lat­tal ve­tet­te hát­ra sze­mé­be lógó ha­ját.

– Hi­szen mond­tam már, hogy a kép a he­lyén volt – fe­lel­te.

– Ez megint nem je­lent sem­mit… Új­ból vissza­jött va­la­me­lyik nap, és ki­les­te az al­kal­mat.

A lány mér­ges lett:

– Té­ged ér­tel­mes vá­la­szok­kal sem le­het meg­győz­ni.

– Ér­de­kes – csó­vál­ta a fe­jét Bar­na Pé­ter, majd a pin­cér­hez for­dult. – Maga is azt ta­ná­csol­ta ak­kor, hogy fel­je­len­tést kel­le­ne ten­ni. Most meg az mond­ja: nem lett vol­na an­nak sem­mi ér­tel­me.

– Üres kéz­zel tá­vo­zott, nem volt kár.

– Va­ló­ban igaz, nem vitt el sem­mit, de hogy a sza­va­i­val él­jek, a rend­őr­ség leg­alább tu­do­mást szer­zett vol­na er­ről a tá­ma­dás­ról… Nem­de?

– És jön a fag­ga­tó­zás… Hon­nan a fest­mény? Mi­ért vet­te át meg­őr­zés­re? Mi­ért nem je­len­tet­te hi­va­ta­lo­san Ily Jó­zsef ha­lá­la után, hogy a bir­to­ká­ban van an­nak egy tu­laj­do­na. És a töb­bi… – fe­lel­te a pin­cér. Bar­na Pé­ter hosszan hall­ga­tott.

– Még most sem len­ne késő – dünnyög­te ké­sőbb. A lány rep­de­ső szem­mel né­zett rá­juk.

– Be­je­lent­sem? – kér­dez­te té­to­ván.

Szé­les Fe­renc meg­von­ta a vál­lát, majd fel­vet­te a stég­ről a tö­rül­kö­ző­jét.

– Az a vé­le­mé­nyem, hogy na­pok után en­nek már nem len­ne sok ér­tel­me… A ma­guk he­lyé­ben én nem ten­nék sem­mit! El­tűnt egy kép? Na, bumm! Kész, na­pi­rend­re le­het tér­ni a té­nyek fe­lett, és kár ide­ges­ked­ni, mert azt a ké­pet úgy­sem fog­ja sen­ki ke­res­ni – mond­ta, majd az után tu­da­ko­zó­dott, hogy este fog­lal­jon-e he­lyet a Há­rom Mat­róz­ban ré­szük­re.

Vi­rág Ág­nes kér­dőn né­zett Bar­ná­ra.

– Per­sze – bó­lin­tott a fi­a­tal­em­ber. – Leg­alább ki­kap­cso­ló­dunk kis­sé.

Té­ve­dett, mert este az eszp­resszó­ban is­mét fel­lán­golt köz­tük a vita a fest­mény­ről, olyan­nyi­ra, hogy már-már kez­dett ve­sze­ke­dés­sé fa­jul­ni. Szé­les Fe­renc ész­re­vet­te ar­cu­kon a fa­gyos vo­ná­so­kat, és több eset­ben, amint el­ha­ladt az asz­ta­luk mel­lett, fél­sza­va­kat köz­be­vet­ve csil­la­pí­tot­ta a ki­tör­ni ké­szü­lő vi­hart. Be­avat­ko­zá­sá­nak fo­ga­nat­ja lett, mert a vita fél­be­ma­radt. Ké­sőbb tán­col­ni men­tek, és ön­fe­led­ten si­mul­tak egy­más kar­já­ba.

Vi­rág Ág­nes és Bar­na Pé­ter egé­szen zá­ró­rá­ig ma­rad­tak a Há­rom Mat­róz­ban. Ami­kor vissza­tér­tek a Kó­csag­ba, Kel­ler ügy­véd és tár­sa­sá­ga nagy­ban ver­te a la­po­kat a dió­fa alatt. Szom­bat este min­dig nyúj­tott mű­szak­juk volt a kár­tyá­sok­nak, és csak éj­fél­tájt hagy­ták abba szó­ra­ko­zá­su­kat.

Ez­u­tán már el­csen­de­se­dett a ví­kend­te­lep, ki­huny­tak a vil­la­nyok. Nem­so­ká­ra egy lé­lek sem moc­cant a kert­ben. A par­ti sé­tány is ki­halt, csak egy-két he­lyen pis­lá­kolt pi­ciny fény­pont a víz mel­lett, ahol a ma­kacs hor­gá­szok les­tek bot­ja­ik rez­ze­nő vé­gét.

Jó­val éj­fél múlt már, ami­kor a Kó­csag­ban meg­csi­kor­dult a ka­vics a ker­ti sé­tá­nyon. Sur­ra­nó lép­tek ne­sze hal­lat­szott. Egy árny osont vé­gig a sö­tét­be bur­ko­ló­zó ka­bin­sor előtt, és az épü­let sar­ká­nál meg­tor­pant.

Kulcs­cso­mó csör­rent, alig ész­re­ve­he­tő zaj­jal kat­tant egyet a csó­nak­mes­te­ri iro­da zár­ja.

A hí­vat­lan lá­to­ga­tó a fal­hoz la­pult, per­ce­kig der­med­ten fü­lelt, majd vil­lám­gyor­san be­sur­rant az iro­dá­ba, gon­do­san be­húz­va az aj­tót maga után.

Oda­bent tel­jes sö­tét­ség ural­ko­dott.

Az ér­ke­zett várt egy ke­ve­set, míg sze­me meg­szok­ta a sö­té­tet, majd ami­kor ki­raj­zo­lód­tak előt­te a szűk he­lyi­ség be­ren­de­zé­sé­nek kör­vo­na­lai, cse­lek­vés­re szán­ta el ma­gát…

Rö­vid ke­res­gé­lés után rá­buk­kant arra, ami ér­de­kel­te őt. Egy jó­ko­ra, tö­mött há­ti­zsák la­pult az író­asz­tal alatt. Le­ha­jolt, ki­húz­ta, és gyors moz­du­la­tok­kal ki­bo­goz­ta a há­ti­zsák zsi­nór­ját. Egy pil­lan­tást ve­tett a tar­tal­má­ra, és elé­ge­dett só­haj hagy­ta el aj­kát.

A há­ti­zsák könnyű­bú­vár-fel­sze­re­lést rej­tett: gu­mi­ru­ha, szem­üveg, hosszú nye­lű szi­ge­telt rúd­lám­pa, ame­lyet a bú­vá­rok hasz­nál­nak víz alat­ti vi­lá­gí­tás­ra. Csak az oxi­gént tar­tal­ma­zó fém­pa­lac­kok hi­á­nyoz­tak.

Az éj­sza­kai lá­to­ga­tó egy hen­ger ala­kú ele­met vett elő, és ki­cse­rél­te a rúd­lám­pá­ban le­vők egyi­ké­vel. Ez­u­tán pi­ciny üveg­ből fo­lya­dé­kot ön­tött vat­tá­ra, és gon­do­san be­ken­te a lám­pát. Mi­után ez­zel vég­zett, apró lám­pa vil­lant ke­zé­ben, és a kes­keny fény­su­ga­rat a rúd-lám­pá­ra sze­gez­te.

Az egész tárgy lila szín­ben ját­szott.

Ezt kö­ve­tő­en el­ol­tot­ta a lám­pá­ját, és pil­la­na­tok alatt vissza­ra­kott min­dent a há­ti­zsák­ba, gon­do­san el­he­lyez­ve ere­de­ti he­lyé­re azt a két nagy­mé­re­tű nylonzsá­kot is, ame­lyet ben­ne ta­lált, és az egé­szet vissza­csúsz­tat­ta az író­asz­tal alá.

A kert­ben tel­jes volt a csend, csak a tücs­kök ci­ri­pel­tek fá­rad­ha­tat­la­nul.

Vi­rág Ág­nes a reg­ge­li­nél gya­nak­vó­an né­zett Bar­ná­ra. A fi­a­tal­em­ber sze­me alatt mély ár­nyé­kok hú­zód­tak.

– Mit mo­co­rog­tál olyan so­ká­ig az este? – kér­dez­te a lány.

– Mo­co­rog­tam?

– Hát per­sze, jól hal­lot­tam a fa­lon át min­dent.

Bar­na Pé­ter előbb ki­it­ta a po­hár­ból a te­jét, és azt mond­ta:

– Ezen a nya­va­lyás fest­mé­nyen spe­ku­lál­tam. Nem ment ki a fe­jem­ből.

– Egy al­ka­lom­mal aj­tó­csa­pó­dást is hal­lot­tam – je­gyez­te meg Vi­rág Ág­nes.

– Ki kel­lett men­nem…

A reg­ge­lit kö­ve­tő­en azon­nal in­dul­tak vissza a Kó­csag­ba. A fi­a­tal­em­ber gond­ter­helt arc­cal lép­ke­dett, mély hall­ga­tás­ba bur­ko­lóz­va.

– Még most is ezen tö­röd a fe­jed? – szó­lalt meg a lány.

– Igen… Sze­ret­nék még kér­dez­ni tő­led va­la­mit. ígé­rem, ez az utol­só, in­kább a nyel­vem ha­ra­pom el, de nem ho­zom töb­bé szó­ba.

– Tes­sék, fag­gass csak.

A fi­a­tal­em­ber a lány ar­cá­ra sze­gez­te te­kin­te­tét.

– Apád tud er­ről az egész do­log­ról? – kér­dez­te.

– Meg vagy őrül­ve?… Még csak ez hi­á­nyoz­na! Megint meg­ré­mül­né­nek… mond­tam már ne­ked, hogy ezt sen­ki­nek sem em­lí­tet­tem. Kü­lön­ben az most mi­ért ér­de­kel té­ged, hogy apa tud-e róla vagy sem?

Bar­na Pé­ter hosszan hall­ga­tott.

– Csak – fe­lel­te nagy so­ká­ra.