9.
Pintér alezredes kinyitotta fehér Ladája ajtaját, s gáláns meghajlással mutatta.
– Tessék parancsolni!
Bana begörnyedt az ülésre, bekapcsolta a biztonsági övet. Pintér is beszállt, s indított.
– Merre menjünk?
– Te vagy a sofőr?!…
Pintér bólintott.
– S nem is akármilyen… Ha jól tudom, Hitler kocsiját is egy alezredes vezette…
Bana a fejét csóválta.
– Köszönöm… Nagyon köszönöm ezt az elragadó hasonlatot…
– Szívesen – nevetett Pintér.
Áthajtottak Budára, végigsuhantak a Tétényi úton, a Sáfrány utcából kanyarodtak a Budafokra vezető betonhídra. Pintérnek volt egy víkendháza Károson, a Duna mellett. A remetelak, ahogyan nevezték. Hatalmas bokrok között állt, elfedték a házat a kíváncsi szemek elől. Kis kertecske tartozott hozzá, néhány gyümölcsfával. Sárgabarack, szilva. Pintér falun született, szerette a természetet. Tudták róla, hogy számára egyetlen gyümölcs létezik: a muskotályos, magvaváló, hamvas szilva… Két fával ültetett belőle Hároson is, a szilvaérés idején, ha csak tehette, kirohant a városból, s víkendházában aludt. A fáról ette a gyümölcsöt. Sohasem szedett le belőle annyit, hogy elvigye magával. Állt a fa alatt, válogatott a himbálózó gyümölcsök között, fel-felnyúlt egyért, leszakította, s már ette is. A magot a tenyerében gyűjtötte, s amikor már nem tudta fogni, elsétált a szemeteshez. S ezzel be is fejezte a szilvaevést. Persze, nem egy napra. Talán még egy félórára sem…
A házat „kalákában” építették. Még Bana is segített Ő betonozta a lépcsőt. Pintér a kedves vendégeit mindig nagy hangon figyelmeztette.
– Ne lépjetek a lépcsőre! Az műemlék!
A fehér Lada elvágtatott a pezsgőgyár előtt, szaladt ki a városból. A Sasad kertészetnél fordult le a főútról, a Duna felé. Bana ahányszor kinn járt Pintérnél, mindig szóvá tette a bekötőút gödreit.
– Ennél még a Duna medre is simább lehet…
Most is ezt mondta. Pintér pedig bólintott Erősen markolta a volánt, mintha abba kapaszkodna. Amikor megérkeztek a házhoz, az autót egy nagy bokorhoz irányították, s indultak be a kapun.
A kerítés mellől azonban eléjük lépett-valaki.
– Itt vagyok – mondta.
Magas, vállas, huncut mosolyú fiatalember volt. Kezében egy pipás, hegyes sapkájú kerti törpét tartott. Mindjárt nyújtotta is Pintérnek.
– Tessék. Azt hiszem, ilyen még nincs.
Pintér örömmel nézegette.
– Köszönöm, köszönöm… Nagyon szép… Gyűjteményem legszebb darabja lesz… Az: ugyanilyen másik harminccal együtt…
Bana nevetve kérdezte.
– Van már harminc?
Pintér átölelte a fiatalember vállát.
– Csak ebből van harminc… Ebből a pipásból… De azért ez nagyon szép.
A fiatalember csinált rosszkedvvel mondta.
– Pedig úgy igyekeztem…
Pintér tovább forgatta a remekművű giccset, amikor a talpához ért, megdöbbenve nézett a fiatalemberre.
– Honnan szerezted ezt, te lókötő?!
Bana már a teraszkán ült. nyújtott lábbal, szinte fekvő helyzetben. Feléje fordult az alezredes.
– Ezt a fickót – mutatott a fiatalemberre – le kell tartóztatni. Betöréses lopás…
Bana értetlenül nézett, ezért Pintér magyarázatképpen hozzátette.
– Megajándékoz ez a szélhámos a saját törpémmel!
A fiatalember szerényen védekezett.
– Ez volt legközelebb… És akartam hozni valamit…
Bana most értette meg a helyzetet. Kitört belőle a nevetés.
– Betöréses lopás!
– Nem – mondta Pintér –, nem! Gyilkosság! És egyben minősített csibészség… De hogy a fenébe jutottál be?
A fiatalember egy furcsán hajlított drótot szedett elő a zsebéből.
– Ezzel… Már többször ajánlottam, hogy szabványosítani kellene…
Az ezredes elkérte a szerszámot.
– Minden betörő ismeri… De azért ez kicsit különbözik… Ez a hajlítás?
A fiatal férfi komoly arccal magyarázta.
– Ez az új zárak miatt került rá… Most már ez a menő…
– Mindig tanul az ember – dünnyögte az ezredes. Pintér italt hozott ki a teraszra, poharakat.
– Mi ez? – mutatott az üvegre Bana. – Csak nem az a keserű nyavalya?
– Tonik… Ilyen melegben ez a sörnél is jobb.
Látszott az ezredes arcán, hogy erről ő egyáltalán nincsen meggyőződve. De azért töltött, s kortyolt.
– Jó hideg. – A fiatalemberre szólt – Üljön már le, Hód! És kezdjük el. Nem nyaralni jöttünk.
A főhadnagy széket húzott maga alá, szembeült az ezredessel. Valamit mondani akart, de a parancsnoka megelőzte.
– Először is, ha vége lesz ennek az ügynek, megfenyítem. Már százszor megegyeztünk, hogy nem partizánkodik. És ha nem érti meg, hogy a mi munkánkban a fegyelem sorsdöntő lehet, akkor elválunk. És nagyon remélem, ezt nem kell még egyszer mondani.
– Értettem… Igyekezni fogok… De az a helyzet…
Pintér szólt közbe.
– Csend! Csend, Balassa, érted?
A fiatal férfi az alezredes felé biccentett.
– Igenis, csend!
Az ezredes újra kortyolt. Nem messze vonat dübörgőit.
– Tudsz te itt éjszaka aludni? – kérdezte Pintért.
– Én már nem hallom… Meg lehet szokni.
– Na, Hód úr – fordult a fiatalember felé Bana – magáé a szó. Olvastam, hogy nyaralni akart menni Splitbe.
A főhadnagy mosolygott.
– Nem lett volna rossz… De az is lehet, hogy nem nevezhettük volna zavartalan nyaralásnak.
– Külföldre maga csak nyaralni járhat, nem huncutságokat elkövetni – jegyezte meg az ezredes. – Gondolja, hogy érdemes lett volna?
– Igen. Meggyőződésem. Mert így egy lépéssel lemaradtunk.
– Lehetséges. De én akkor sem járulhatok hozzá semmiféle jogsértéshez. És ha maga mindenfajta egyeztetés nélkül csak odaszalad, akkor… Akkor most nem ül itt, hanem valamelyik cellában hűsöl… Bár ebben a dögmelegben, ez nem hallatszik komoly érvnek…
– Megoldható lett volna a dolog – jegyezte meg Pintér –, ha időben tudunk intézkedni. De most már egyébként is eső után köpenyeg.
– Ön szerint most egyedül érkezett a kedvelt uraság az országba? – kérdezte az ezredes.
– Legalábbis azt akarja elhitetni – felelte a főhadnagy. Ugyanúgy a régi osztálytársát kereste fel, mint az első látogatásakor. Mással nem is lépett érintkezésbe.
– Megjavult volna? – hitetlenkedett az alezredes. – Átnéztük a bűnlajstromát, fantasztikus alak. S lényegében csak a kábítószeres ügye miatt zárták le hosszabb időre, de akkor is nagyon nehezen tudták rábizonyítani.
– Most mit csinál? – fordult Bana a főhadnagyhoz.
– Utazgat. Cipeli magával azt a festőimitátor barátját.
– Hol utazgat? Mi a célja? Hol szállt meg?
– Néhány napja már Budapesten tartózkodott, s csak később kereste fel a festőt. Úgy tűnt, mintha valahonnan értesítésre várt volna, a szálloda recepciójában többször is megkérdezte, jött-e levele.
– Melyik szállodában lakik?
– A Novotelben lakott. De ott már fizetett, s el is távozott.
– És kapott levelet?
– Nem. Ha csak…
– Hacsak?
– A szállodába biztosan nem kapott – folytatta a főhadnagy –, de egyszer, bement a főpostára, s ott lehetséges, hogy a kezébe nyomtak egy poste restante-ot.
– Mi az, hogy lehetséges? Nem lehetett megállapítani?
– Nem. Próbáltuk. De Janóka elszúrta az ügyet.
Pintér magyarázta Banának.
– Janóka a Potoczki János. Tudod, most jött az akadémiáról.
– Ahá! Emlékszem, jelentkezett nálam. Pedig úgy gondoltam, lesz belőle valaki. Tehát máris elkövette az első hibát.
– Csinál még többet is – nevetett Pintér.
A főhadnagy nem nevetett. Komor arccal mondta.
– Jó fiú a Janóka, de lehetséges, hogy egy komoly láncszemet vesztettünk el… Mivel másnap kiköltözött Burta úr a szállodából, szinte biztosnak látszik, hogy kapott valami jelet. A recepcióban pedig csak falból érdeklődött. Ha netán figyelik, akkor félrevezethesse őket.
– Meg is tette. Ilyen rókát, mint maga… – csóválta a fejét az ezredes.
Balassa főhadnagy nem reagált erre a megjegyzésre, folytatta a beszámolót.
– Történt más hiba is.
– Na?
– Követték a kocsiját, és Dunaújváros után szem elől vesztették.
– Ez otromba hiba – mérgelődött az ezredes. – Hát már itt tartunk? – fordult Pintérhez.
– Sikerült korrigálnunk – folytatta a főhadnagy –, Sopronban találtunk rájuk. A Lővér előtt.
– Ilyen módon ki is mehettek volna az országból.
– Nem. Azt nem. Erről már a kezdet kezdetén intézkedett Gábor, vagyis a parancsnokom…
– Igen, erről tett jelentést Beleznay – erősítette meg az alezredes. – Ez rendben is van… Saját nevével jött, senki sem körözte, be kellett engednünk. Kifelé már más.
Bana intett, hogy emlékszik. Kifelé azért más, mert jugoszláv útlevéllel jött, s arról nem tudtak a jugoszláv hatóságok, hogy ők erre a névre valaha is állítottak ki útlevelet… Amikor Burta másodszor is megjelent Magyarországon, Beleznay az Interpol segítségével fényt derített erre a tényre. De ebbe bele tellett néhány nap.
– Az is lehetséges, hogy kiengedjük – mondta Bana. – Ha csak nem csinál itt valami disznóságot… ö lesz nekünk a cérnaszál, amit ha okosan húzunk… Béla, vedd fel a kapcsolatot az Interpollal, és tárgyald meg velük, mit tartanának helyesnek. Jó?
Pintér bólintott.
– Értettem.
Az ezredes újra a főhadnagyhoz fordult.
– Van valami feltételezése, hogy mit akar itt ez a…
– Burta… Jelentem, egyelőre semmi… Csak egy biztos. Nem véletlenül jár haza…
– És a hazaszeretet? És ha feltámadt benne a nosztalgia? Gyerekkor meg ez-az?
A főhadnagy a fejét csóválta.
– Bár minden lehetséges, de…
Az ezredes felállt. Bement a szobába, balra nyílott a konyha, kinyitotta a szekrényt, de vissza is csukta.
– Nincs egy kis kenyered? – szólt ki Pintérnek. – Béla, hallod?!
Nem volt kenyér. Trappista sajtot találtak a hűtőszekrényben, Pintér testvériesen háromfelé vágta.
– Sajnos, csak ez van…
Elrágcsálták. A főhadnagy a szilvafákra mutatott.
– Szilvát szabad?
Az alezredest, mintha bolha csípte volna meg.
– Még éretlen! Nem látod? Hozzá ne nyúlj, mert letöröm a kezedet!
– Pardon, pardon – szabadkozott a főhadnagyi – Ha éretlen, akkor éretlen.
– Azért! – nyugtázta az alezredes. – Megzabálnák zölden ezt a kevéske szilvát…
Bana visszaült a helyére.
– Azt árulja el nekem – mutatott helyet a főhadnagynak –, mi a valódi értelme az üzenetének. Mert látom, az nem, amiben annak idején megállapodtunk, vagyis, hogy elindult az akció és sürgős segítségre van szüksége. Tehát?
Balassa főhadnagy hátrasimította a haját. Nagy lélegzetet vett.
– Egy dolgot még nem említettem.
– Kíváncsian várom.
– Semmiképpen nem mehettem be a hivatalba. Valaki figyel. Először csak képzelődésnek gondoltam: véletlenül jön utánam az a pasas, áll a kirakat elé, ha újságot veszek, a hátát mutatja, ha elsétálok mellette…
– Ez érdekes… Tessék, folytassa – biztatta az ezredes.
– Igen, érdekes. És azért az, mert nem tudtam megfejteni, ki a fene lehet. Ezért aztán se be nem menteni a hivatalba, de haza sem mehettem. Telefonálni is csak körülményesen tudtam. Vagyis az akció fordítva indult el. Legalábbis úgy érzem.
Bana hosszan nézte a főhadnagyot. Ez volt tehát oka az eltűnésének.
– Mégis, mire tippel?
– Jelentem, hazudnék, ha azt mondanám, tudom. Tippem van. De ez valóban csak feltételezés.
– És az mi?
Balassa egy kicsit görnyedve ült. A vidámság eltűnt a szeméből, szaggatottan beszélt, többször széttárta a karját.
– Úgy gondolom, bár erre semmi bizonyítékom sincsen, hogy ez a Burta nem egyedül jött… És mivel én az első jelzések óta figyelem… Mondhatnám azt, hogy kísérem, így feltűnhetett a társának, aki sohasem mutatkozott vele, tehát én sem tudhattam, hogy hozzá tartozik… Vagyis arra a pasasra nem ügyeltem, csak Burtára… Gondoltam sok minden másra is, de ez látszik a legvalószínűbbnek. És erre érvem is van.
– Halljam! – szinte parancsszerűen mondta Bana.
– Egy döntő érv…
– Nos?
– Amikor Burta és a barátja Kaszás elindult Budapestről, utánuk küldtem Karcsit, Temesi Károly zászlóst, akik később elveszítették Burtáékat. Én Budán, egy alkalmas helyen kiszálltam az autóból, s láttam, hogy. az engem kísérgető pasas egy Unóval Karcsiék után kanyarodik. Mert azt hitte, hogy én még az autóban ülök. De ez még nem elég. A döntő bizonyíték az, hogy az Uno is Sopronban vesztegel, holott Karcsi nem ment Sopronba, mert Burta lerázta. Honnan tudta az Uno, hogy Burta Sopronba tart? Vagyis a pasasom is nyomot veszített, de ő ismerte az úticélt. Ez, szerintem, két dolgot bizonyít. Az egyik: társa van Burtának, aki őrzi. Ebből tehát az vonható le, hogy nem nyaralni jött… A másik, hogy én már nem vagyok alkalmas a munka elvégzésére… Ha csak…
– Biztos, hogy nincsen semmi ennivalód? – kérdezte újból az ezredes a helyettesét. – Nézzél széjjel. Isten bizony, kilyukad a gyomrom.
Pintér Béla becammogott a szobába. Hallani lehetett, hogy sorra nyitogatja a szekrényeket.
– Úgy éreztem magamat, mint Göre Gábor nagypénteken. – mondta mosolyogva a főhadnagynak. – Ismeri a történetet?
– Jelentem, nem.
– Kár… Érdekli?
– Igenis.
– Az úgy volt – kezdte az ezredes olyan hangsúllyal, mintha mesét mondana –, hogy Göre bíró úr, meg Durbints sógor kimentek nagypénteken a présházba, áhítattal, böjttel akarták tölteni a szent napot. Igen ám, de nagyon megéheztek. Csakhogy nem volt kinn ennivaló. Végül is az ajtókenő szalonnadarabból, meg az egérfogóból kiszedett szalonnából eszegettek. És persze ittak. De nem tonikot…
Balassa és a közben a helyére visszaült Pintér is kötelességszerűén nevetett.
– Itt nincsen egérfogó – közölte az alezredes. – Szégyellem, de semmi kaja nincsen… De tessék, gyújtsatok rá – kínálta a cigarettát.
– Ha már így alakult – nyúlt a dobozba Bana –, kár ugyan ezt a jó levegőt… És most már kellemes a szél is…
– Jön, mint a nótában, a Dunáról – mondta a főhadnagy. Bana hosszadalmasán gyújtott rá. Látszott az arcán, kisebb gondja is nagyobb a cigarettánál.
– A főhadnagyunk – mondta vontatottan – azt állítja, ő nem alkalmas erre a munkára… Ezt most hallom először a saját szájából.
Balassa grimaszt vágott.
– Elemi dolog, ha valakit felfednek… Így tanultuk.
– Jó. Ötös. Csillagos ötös.
Az alezredes mosolyogva fújta a füstöt.
– Arra vagyok kíváncsi – aprókat nevetett –, hogy az Unós fickót is figyeli valaki? Mert az sem kizárt. Meg aztán arra, aki az Unóst tartja szemmel, arra is ráállt valaki… Szép lánc.
Balassa főhadnagy szerette és becsülte az alezredest. Most mégis mérgesen nézte. Csúfolódik?
– Most vajon, kit figyel az ön Unósa? – kérdezte az ezredes a főhadnagytól. – Kit figyelhet, ha ön itt ül velem szemben… Esetleg ő is itt dekkol valahol a bokrok alatt?
Az ezredes, mintha nyomatékot akarna adni a szavainak, felállt, kisétált a kertből.
– Nincs itt senki – szólt vissza. De a hangja természetellenesen rekedt volt. Néhány percig álldogált még a kerítés előtt. Addig, amíg a cigarettája a körmére nem égett. Aztán visszaült a helyére. Hallgatott. Később azt parancsolta a főhadnagynak, hogy énekeljen valamit.
– Mit? – kérdezte Balassa.
– Amit akar… Csak hangosan… Valami magyar nótát… Vagy slágert… Valamit.
Balassa csodálkozva nézett rá. Az ezredes durván ráförmedt.
– Kezdje el, az istenfáját!
A főhadnagy bizonytalan, majd erős hangon, szép baritonján énekelni kezdett: Akácos út, ha végigmegyek…
Az ezredes egyetlen ujjmozdulattal hívta helyettesét a szobába. Csak néhány szót váltottak. Aztán mind a ketten kisettenkedtek a kis kertből. Balassa kerekre nyílott szemmel figyelte őket, s közben énekelt.
Három perc sem telt el, a két tiszt újra megjelent. Kezükben revolvert szorongattak. Pintér egy hátracsavart karú férfit tolt be maga előtt.
– Főhadnagy, a bilincset! – szólt az ezredes Balassának. – És ne kornyikáljon ilyen istentelen hangon! Fejezze már be!
A férfi csuklóin kattant a bilincs. Leültették az egyik székre. Az ijedt ember a fogát csikorgatta, haja a szemébe lógott.
– Jó napot – köszönt neki Bana. – Kihez van szerencsénk? A férfi nem válaszolt.
Balassa csendesen mondta.
– Kérek engedélyt arra, hogy megkeressem az Unót.
– Menjen – mondta Bana.
Az alezredes a férfi iratait keresgélte.
– Nincsen okmánya… Még bélyeg sem…
– Micsoda? – kérdezte az ezredes.
– Semmi – legyintett Pintér.
– Várjuk meg a főhadnagyot… Van egy nejlonzacskód? Az úr pisztolyának… Minek kellett ez önnek? – kérdezte a lihegő férfit.
Nem válaszolt.
– Lehet, hogy nem is tud magyarul – vélte Pintér. – De hogyan vált gyanússá?
Bana vállat vont.
– Tudja isten… Valahogyan belül megéreztem, hogy az a bizonyos unós, ha a főhadnagy nem linkel, nem lehet Sopronban… És olyan érzésem támadt, hogy itt van a közelünkben…
– Ennyi?
– Ennyi.
– De honnan tudtad, hogy ő az?
Lassan egy fehér Fiat Unó gurult a kapu elé. Balassa főhadnagy kiszállt belőle, az ajtót sem zárta be, úgy jött fel a teraszra.
– Ez az – mondta. – Bár a rendszáma más… De van a kesztyűtartóban forgalmi engedély három autóra is…
Bana bólintott.
– Ért magyarul? – kérdezte a megbilincselt férfit, aki a fejét rázta.
– Semmit sem érteni – mondta.
– Mit is kérdeztél? – fordult Pintérhez Bana.
– Azt, hogy honnan tudtad, ő az, akit…
Bana legyintett.
– Elárulta magát az úr… Amikor meglátott a kerítésnél, hirtelen lehajolt és köveket kezdett emelgetni az útról, mintha dolgozgatna. Csakhogy rosszul csinálta.
– Rosszul? – kérdezte a főhadnagy.
– Rosszul. Mert nálunk, ugye, egyszerűen felemelik a köveket, mintha ölbe akarnák venni… De ahonnan az úr származik, ott nem így csinálják. Mert ott kígyó is bújhat a kövek alatt. Tehát ott a követ először csak az embertől túlra eső oldalán emelik meg, hogy ott a kígyó elcsúszhasson, és ne kerüljön szembe a munkással… Ezt ez alatt a pár perc alatt négyszer is bemutatta ez az úr.
A főhadnagy szinte tátott szájjal figyelte az ezredest.
– Ilyenkor kellene kilépnem a testületből – mondta elismerően. – Ezek szerint én még semmit sem tudok…
Bana csendesen mosolygott.
– Vigye az urat az autónkba, s ültesse hátra…
Az alezredes is elismerően bólogatott.
– Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen árulkodó kövek is vannak…
Amikor a főhadnagy már elkísérte az idegent, Bana magához intette a helyettesét.
– Béla – mondta suttogva –, én sem gondoltam volna… Most találtam ki az egészet… Amikor behajtottál a földútra, feljebb a bokrok között már ott állt a Fiat…
Az ezredes ült a megbilincselt férfi mellé, Pintér pedig a volánhoz. Balassa főhadnagy az Unót vezette egészen a szolgálat épületének udvarára.
Amikor a foglyot elkísérték, Bana felhívta az irodájába a főhadnagyot. De nem ültette le.
– Tehát, most mi a teendő? Egy bábu kidőlt… Folytatja?
A főhadnagy határozottan válaszolt.
– Igen. Most már nem tudnak azonosítani.
– Még egyszer nem lesz ilyen szerencséje.
– Tudom.
– Folytassa tehát a munkát, Hód… De ne szakadjon el tőlünk, mert… agyonverem…
A főhadnagy elmosolyodott.
– Remélem, nem lesz szükség rá.
– Helyes… Látja, itt nem babra megy ez sem… Van valami kérdése?
– Nincsen.
– Kérése?
A főhadnagy habozni látszott. Az ezredes megismételte.
– Valamit kér? Ki vele! Mi az?
Balassa főhadnagy rezdületlen arccal válaszolt.
– Egy nő.