22.

Var­ga Zsolt, ami­kor ki­nyi­tot­ta a sze­mét, azt hit­te, Grot­tét lát­ja majd maga előtt. Egy jól öl­tö­zött, ele­gáns őszes úr állt az asz­tal mel­lett, ki­csit meg­ha­jolt, s ud­va­ri­a­san mo­soly­gott. Ez a kar­mes­tert annyi­ra meg­lep­te, hogy el­fe­lej­tett vá­la­szol­ni. A fér­fi várt egy da­ra­big, az­tán meg­is­mé­tel­te a kér­dést:

– Sza­bad ez a hely?

Var­ga krá­ko­gott, s nagy buz­gal­má­ban mind a két ke­zé­vel in­tett.

– Ja… Tes­sék csak…

Hosszan né­zett Grot­te után, de már csak a há­tát lát­ta. Szólt a pin­cér­lány­nak, hogy fi­zet, újra rá­mo­soly­gott a le­te­le­pe­dett őszes úrra, a nagy arany­gyű­rűk­re, az arany­órá­ra, a bri­li­áns­sal dí­szí­tett nyak­ken­dő­tű­re… És hir­te­len ha­tá­ro­zott. Azon­nal in­dul Pe­tő­höz. Ma meg­csi­nál­ják az üz­le­tet, s ő két nap múl­tán már nincs az or­szág­ban… S neki is lesz ilyen gyű­rű­je, nyak­ken­dő­tű­je, órá­ja… Ta­lán jobb is, ha most nem megy haza, s azon­nal in­dul a szo­ci­á­lis ott­hon­ba. Igaz, hogy Grot­te vár­ja majd este a Ze­ne­aka­dé­mi­án, csak­hogy nem hü­lye, hogy be­le­sé­tál­jon a rend­őr­ség kar­ma­i­ba. A Mé­szá­ros ut­cai Shell-kút­nál tan­kolt, s in­dult az Ml-esen Ta­ta­bá­nya felé. Köz­ben vé­gig­gon­dol­ta, mit is kell ten­nie. Elő­ször is nincs men­tő­au­tó­ja, te­hát ezt az au­tót kell va­la­ho­gyan el­fo­gad­ha­tó­vá ten­ni. Fek­vő­hely­nek meg­fe­lel, ha az első ülést tel­je­sen hát­ra­dön­ti. Azt kell mon­da­nia, hogy azért küld­ték ezt az au­tót, mert a be­teg­nek nem sza­bad… Jó, ezt majd ki­ta­lál­ja. De fe­hér kö­peny is kel­le­ne… Meg­ve­he­ti a Sztrá­da Ská­lá­ban. A rend­szám­táb­lát át kell ja­ví­ta­ni, ne­hogy va­la­ki fel­ír­ja. És a leg­fon­to­sabb: sza­kállt és ba­juszt kell ra­gasz­ta­nia, mert egyéb­ként fel­is­me­rik a gon­do­zot­tak, hisz pár nap­ja járt ná­luk. Sza­káll kell… Igen, és ba­jusz… Eszé­be ju­tott, hogy a Kör­té­ren több­ször is meg­állt már egy bű­vész­bolt előtt. Ott biz­to­san vá­sá­rol­hat va­la­mi­lyen kel­lé­ket. Az Osz­tya­pen­ko-szo­bor háta mö­gött meg­for­dult, vissza­ka­nya­ro­dott a vá­ros felé. A bű­vész­bolt­ban va­ló­ban ka­pott meg­fe­le­lő kel­lé­ket, de ci­lin­dert is vá­sá­rol­nia kel­lett, mert a sza­káll, a ba­jusz, a va­rázs­pál­ca és a ci­lin­der össze­tar­to­zott. A túl­ol­da­li Pi­ért­ben cel­lu­xot vett és tust. Meg­in­dult vissza Ta­ta­bá­nya felé. A Sztrá­da Ská­lá­ban több­fé­le fe­hér kö­peny kö­zött is vá­lo­gat­ha­tott. Meg­le­pet­ten lát­ta, hogy van olyan is, ame­lyen vö­rös­ke­reszt dí­sze­leg… Ez igen! Vá­sá­rolt egy fe­hér le­pe­dőt is. Ami­kor le­ka­nya­ro­dott a fő­út­ról, meg­állt, fel­ra­gasz­tot­ta a sza­kállt és a ba­juszt, fel­vet­te a kö­penyt, hát­ra­dön­töt­te az ülést, le­ta­kar­ta a fe­hér le­pe­dő­vel. A rend­szám­táb­lá­ra, a be­tűk he­lyé­re MA fel­ira­tú pa­pírt ra­gasz­tott.

Késő dél­után ér­ke­zett a kas­tély­hoz. Az öre­gek már a va­cso­rá­hoz gyü­le­kez­tek, néz­ték, ho­gyan te­rí­tik meg az asz­talt, rak­ják ki a tá­nyé­ro­kat, ka­na­la­kat, vil­lá­kat, üveg­kan­csók­ban a vi­zet.

Be­ko­po­gott Pető szo­bá­já­ba, el­vál­toz­ta­tott han­gon kö­szönt.

– Jó na­pot kí­vá­nok, gyüttem a be­te­gért.

Pető ke­rek­re nyi­tot­ta a sze­mét, úgy bá­mult Var­gá­ra.

– Mi­lyen be­te­gért? – kér­dez­te.

– Azért, ame­lyik hot­tán van… – Mi­vel Pető nem szó­lalt meg, a kar­mes­ter foly­tat­ta. – Aszon­gyák, van itt va­la­ki, aki ha­lá­los be­teg… Küt­tek, hogy kór­ház­ba vi­gyem… – Mi­vel Pető még min­dig für­kész­ve vizs­gál­gat­ta, hoz­zá­tet­te. – Te hü­lye!

– Az anyád!

Pető fel­állt, ke­zet fo­gott az uno­ka­test­vé­ré­vel, kör­be jár­ta, úgy né­ze­get­te.

– Nem is­mer­te­lek meg… Is­ten bi­zony, nem! Ez jó, ez na­gyon jó! A fene be­léd!

– Na, lá­tod! – lel­ken­de­zett Var­ga Zsolt. – Így kell ezt csi­nál­ni! – Szé­ket hú­zott maga alá. – Me­sélj, mi van?!

Pető is le­ült, s már­is bor ke­rült az asz­tal­ra.

– Azt hit­tem, hü­lyés­kedsz ve­lem reg­gel a te­le­fon­ban… De gon­dol­tam, meg­ér­tet­ted, ha akar­tad, hogy mi van…

– Per­sze, meg­ér­tet­tem. Lá­tod, itt va­gyok.

Az in­té­zet ve­ze­tő­je bort töl­tött Var­gá­nak is, de ő el­há­rí­tot­ta.

– Nem, most nem iszom… Eh­hez tisz­ta fej kell… Gyor­san mondd el, mi van, mert nem érünk rá…

Pető ivott.

– Van itt egy öreg, aki tény­leg hal­dok­lik. Már mond­tam, hogy kór­ház­ba megy majd… Le­het, hogy az­óta már kam­pec.

– Nézd meg! Eridj, nézd meg…

Pető még egy po­hár bort töl­tött, azt is fel­haj­tot­ta. Fel­állt, ki­si­e­tett a szo­bá­ból. Na­gyon ha­mar vissza­tért.

– Oké. Még él… És ak­kor most mi lesz?

– Nyu­ga­lom, mit iz­gulsz?

– Nem iz­gu­lok, sze­ret­ném tud­ni, hogy csi­ná­lod?

– Ta­lán így: ho­gyan csi­nál­juk? Én egye­dül se­ho­gyan sem. Pető maga alá rán­tot­ta a szé­ket, meg­for­dí­tot­ta, s úgy ült rá, hogy hát­lap­ja ke­rült elő­re. Erre tá­masz­ko­dott.

– Ne sző­rözz! Mond­jad…

– Rend­ben van, mon­dom – kezd­te el Var­ga Zsolt. – Én most a kór­ház­ból jöt­tem, lá­tod raj­tam a fe­hér kö­penyt. Az öreg urat össze­cso­ma­gol­ta­tod. Ha tud lé­pe­get­ni, én ki­ve­ze­tem az au­tó­hoz, ott be­ül­tet­jük, én el­haj­tok vele a fü­ze­sig. Fél­órát ott vá­rok, te utá­nam jössz, s töb­bit majd meg­lát­juk. így jó?

– Ne­kem igen…

– Ak­kor men­jünk. Majd én kí­sér­lek.

– És ha nem hal meg? – kér­dez­te Pető.

– Ak­kor vissza­hozzuk… Meg­ko­csi­káz­tat­juk, s vissza­hozzuk.

– Jó – bó­lin­tott Pető, s még hoz­zá­tet­te. – Én sem­mi­fé­le gyil­ko­lás­ban ben­ne nem va­gyok… Nem aka­rok lóg­ni! Ezt je­gyezd meg!

Var­ga Zsolt gú­nyo­san kér­dez­te.

– Ad­jak írást róla? Azt aka­rod, hogy fog­lal­juk írás­ba?

Pető ki­nyi­tot­ta az aj­tót, ki­tes­sé­kel­te a kar­mes­tert, s mu­tat­ta, hogy mer­re men­jen a há­ló­ter­mek felé. Az elő­tér­ben a va­cso­rá­ra váró öre­gek kö­zül egy asszony Var­gá­ba csim­pasz­ko­dott.

– Dok­tor úr – jaj­ve­szé­kelt –, a ge­rin­cem egész nap úgy fájt, mint­ha tű­vel szur­kál­ták vol­na… Tes­sék már va­la­mit fel­ír­ni! Va­la­mi re­cep­tet! Dok­tor úr…

Var­ga sze­lí­den el­tol­ta ma­gá­tól.

– Én csak ápo­ló va­gyok, jó asszony… Men­tős…

A há­ló­te­rem­ben csak a hal­dok­ló fe­küdt. Háta alatt ma­gas­ra pol­col­ták a pár­ná­kat, hosszú, sár­ga kar­ja kint pi­hent a pap­la­non. Sze­mét csuk­va tar­tot­ta, néha rez­dült egyet-egyet a szem­pil­lá­ja.

– Al­szik? – kér­dez­te hal­kan Var­ga.

– Pis­ta bá­csi! – ki­ál­tott rá Pető. – Tes­sék fel­éb­red­ni, me­gyünk a kór­ház­ba!

Az öreg csak kis rés­nyi­re nyi­tot­ta fel a szem­hé­ját, va­la­mit mon­da­ni akart, de csak tá­to­gott, hang nem jött ki a tor­kán. Pető in­tett az egyik gon­do­zó­nő­nek, hogy szed­je össze az öreg hol­mi­ját, s aho­gyan le­het, öl­töz­tes­se fel. A kis ba­tyu ha­mar el­ké­szült, fel­húz­ták az öreg­re a nad­rá­got, rá­eről­tet­ték a sö­tét­szür­ke za­kót is.

– Jár­ni tud, bá­csi­kám? – kér­dez­te Var­ga.

Vá­laszt per­sze nem ka­pott.

– Hord­ágy van?

A gon­do­zó­nő mond­ta, hogy igen, már sza­ladt is érte. Rá­fek­tet­ték az öre­get, ki­vit­ték az au­tó­hoz.

– Jó hely­re ke­rül, Pis­ta bá­csi – mon­do­gat­ta a gon­do­zó­nő –, a kór­ház­ban majd meg­gyó­gyít­ják, s jön majd vissza… Fog még maga he­tye­pe­tyél­ni Joli né­ni­vel… Ajaj!

Már az au­tó­ban ült az öreg, ami­kor Joli néni ti­pe­gett ki hoz­zá. Szép me­leg nyá­ri al­ko­nyat volt, de, az öreg­asszony há­tát kö­tött, fe­ke­te ken­dő ta­kar­ta. Úgy szo­rí­tot­ta össze ma­gán, mint­ha szél­vi­har tom­bol­na.

– El­vi­szik Pis­tát… Is­ten vele, öreg… – Pe­tő­höz for­dult. – Raj­zol­ha­tok ke­resz­tet a hom­lo­ká­ra?

– Csi­nál­ja csak, hát­ha se­gít…

Az öreg­asszony az au­tó­ba ha­jolt, hü­velyk­uj­já­val ke­resz­tet írt a vén em­ber hom­lo­ká­ra.

– Is­ten se­gél­jen… Majd oda­fönn ta­lál­kozunk…

Az öreg­asszony nem sírt, úgy bú­csú­zott, mint­ha csak egy pár órá­ra vál­ná­nak el.

– A fe­le­sé­ge? – kér­dez­te Var­ga.

– Nem. Nin­csen hoz­zá­tar­to­zó­ja, csak it­te­ni is­me­rő­se.

– He­lyes.

Var­ga be­ült a ko­csi­ba, a biz­ton­sá­gi övet az öreg­re csa­tol­ta, s be­in­dí­tot­ta a mo­tort.

– Vi­szont­lá­tás­ra, igaz­ga­tó elv­társ…

– Ne hajt­son túl gyor­san! – mond­ta Pető, s in­tett, hogy in­dul­hat­nak.

A ko­csi a vá­ro­si út felé for­dult, ké­sőbb azon­ban le­tért egy mel­lék­út­ra, s a fűz­fa li­get mel­lett meg­állt. Var­ga a hát­só ülés­ről el­vet­te a dosszi­ét, ami­ben az öreg sze­mé­lyi ira­ta­it adta át Pető. A sze­mé­lyi iga­zol­ványt ke­res­te. Ba­kos Ist­ván… Most het­ven­ki­lenc éves. Szép kor… Az ak­ci­ó­hoz ta­lán túl sok is. Öz­vegy…. Gye­rek sincs be­je­gyez­ve. Sze­mé­lyi szá­ma? Aha, az is itt van. He­lyes… Var­ga néz­te az öre­get, fi­gyel­te, lé­leg­zik-e? Alig… Ha ko­csi­káz­tat­ják egy ki­csit… Az em­ber éle­te egy haj­szá­lon függ… S ha na­gyon rö­gös az út… A kör­nyék­ről nem kel­le­ne el­men­ni… Pető is­mer itt min­den bok­rot. Az egyik alá… Eset­leg az egyik bo­kor alá… Var­ga ki­szállt. Az au­tó­nak tá­masz­ko­dott s rá­gyúj­tott. Néz­te az utat, ahon­nan Pető au­tó­já­nak kel­le­ne fel­tűn­nie. Las­san al­ko­nyult, még min­dent vi­lá­go­san le­he­tett lát­ni.

– Le­het­ne már éj­sza­ka – dünnyög­te a kar­mes­ter. – Jobb lett vol­na ké­sőbb el­kez­de­ni… Bár az is igaz, ad­dig meg­hal­ha­tott vol­na az öreg…

Be­né­zett az au­tó­ba. Moz­du­lat­lan­nak lát­ta Ba­kos Ist­vánt.

– Hé, Pis­ta úr! Al­szik?

Ki­nyi­tot­ta az aj­tót, az öreg em­ber hom­lo­ká­ra tet­te a ke­zét. Eny­he me­le­get ér­zett.

– Még él…

Be­csap­ta az aj­tót, s vissza­ment az autó má­sik ol­da­lá­ra. Újabb ci­ga­ret­tát vett elő, az utat kém­lel­te.

– Már jön­nie kel­le­ne…

Fel is tűnt messzebb egy autó, de az el­len­ke­ző irány­ból. Né­hány pil­la­nat alatt ért hoz­zá­juk. Las­sí­tott, az­tán to­vább haj­tott. Var­ga szin­te szo­bor­rá vál­tan néz­te. Az autó ol­da­lán fel­irat: Rend­őr­ség…

– Sze­ren­cse, hogy to­vább ment…

Kí­sér­te a sze­mé­vel. A rend­őr­sé­gi autó pár száz mé­ter után meg­állt. For­du­lás­hoz ma­nő­ve­re­zett. To­la­tott hát­ra, az­u­tán…

Var­ga gyor­san kap­csolt. Le­rán­gat­ta a sza­kál­lát, ba­ju­szát, be­gyűr­te kö­pe­nye zse­bé­be, az­tán a rend­szám­táb­lá­ról is le­tép­te a MA jel­zést. Mire a rend­őr­sé­gi autó vissza­ért, már újabb ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. A keze re­me­gett ide­ges­sé­gé­ben.

Csak egyet­len rend­őr ült a ko­csi­ban. Ki­ha­jolt az ab­la­kon, s hosszan néz­te Var­gát, és a gép­ko­csit. Lát­szott az ar­cán a meg­döb­be­nés… Ké­sőbb ki­szállt, kö­szönt, s el­kér­te Var­ga pa­pír­ja­it. Za­var­tan né­ze­get­te.

– Rend­ben… Kö­szö­nöm… Az úr a ko­csi­ban?

– Be­teg… Kór­ház­ba vi­szem… Csak vá­rom az igaz­ga­tó elv­tár­sat… Azt mond­ta, jön utá­nunk, de… Pető elv­társ… Tet­szik is­mer­ni?

A rend­őr is rá­gyúj­tott. A sa­ját­já­ra, bár Var­ga kí­nál­ta.

– Is­me­rem… Per­sze… Ro­ko­na ez a bá­csi?

– Igen… A nagy­anyám test­vér­öccse… Rosszul lett, Pető elv­társ hoz­zá­já­rult, hogy kór­ház­ba vi­gyem, de hát eh­hez ö is kell…..

A rend­őr a fe­jét csó­vál­ta.

– Meg mer­tem vol­na es­küd­ni – mond­ta ne­vet­gél­ve –, hogy ma­gá­nak sza­kál­la volt… És hogy a rend­szám sem… Azért is jöt­tem vissza, azt hit­tem, men­tő, s va­la­mi baja van a ko­csi­nak…

– Biz­to­san ré­gen van már szol­gá­lat­ban – mond­ta együtt­ér­zőn Var­ga.

– Az igaz…

A rend­őr még egy­szer kör­be jár­ta a ko­csit, az öreg­nek is be­szólt.

– Jó egész­sé­get, mi­előb­bi gyó­gyu­lást!

Be­ült az au­tó­ba s el­haj­tott. Va­la­hol ta­lál­koz­ha­tott Pe­tő­vel, mert nem­so­ká­ra újra fel­tűnt a rend­őr­sé­gi ko­csi. S ezt kö­vet­te Pető au­tó­ja. Var­gát ki­ver­te a ve­rej­ték.

– Az is­te­nit!

A rend­őr­sé­gi ko­csi csak las­sí­tott. Pető még alig tet­te le a lá­bát az útra, már üvöl­tö­zött.

– Mond­tam ma­gá­nak, hogy ne erre for­dul­jon! A kór­ház­hoz nem kell le­tér­ni! Ha a rend­őr elv­társ nincs, so­ha­sem ta­lá­lom meg!

Meg­vár­ták, amíg el­tű­nik a rend­őr­au­tó, az­tán mind a ket­ten ká­rom­kod­ni kezd­tek. Var­ga Pe­tőt okol­ta, ami­ért so­ká­ig vá­ra­tott ma­gá­ra.

– Ha ha­ma­rabb jössz, sem­mi baj!

– Az öreg? – kér­dez­te Pető.

– Éli vi­lá­gát – vá­la­szolt hir­te­len a kar­mes­ter, az­tán kap­csolt, hogy mit mon­dott, s ezen kény­sze­re­det­ten mo­so­lyog­tak.

Pető meg­néz­te Ba­kos Ist­vánt, s mi­vel az ki­nyi­tot­ta a sze­mét, nyug­tat­gat­ta.

– Mind­járt a kór­ház­ba érünk, Pis­ta bá­csi… Még egy kis ki­tar­tás…

Var­ga Zsolt pár lé­pés­re el­sé­tált az au­tó­ból. Ma­gá­hoz hív­ta a ro­ko­nát.

– Fi­gyelj ide… Ezt a dol­got be kell fe­jez­ni… Pető ne­ve­sen til­ta­ko­zott.

– Én nem ve­szek részt gyil­kos­ság­ban, mond­tam ne­ked! Azt nem! In­kább vi­gyük vissza! Majd ki­ta­lá­lok va­la­mit! Én gyil­kos­ság­ban soha, ér­ted, soha!

Var­ga vé­gig­hall­gat­ta, az­tán csak ennyit szi­sze­gett.

– Hü­lye!

– Néz­hetsz, ami­nek akarsz, de…

– Ne pa­polj már! Ki be­szél itt gyil­kos­ság­ról?! Te va­ló­ban meg­hib­ban­tál…

– Ak­kor meg­hib­ban­tam! De akár­ho­gyan is csi­ná­lod, ak­kor is gyil­kos­ság­nak szá­mít…

Var­ga meg­ra­gad­ta Pető kar­ját. Erő­sen meg­szo­rí­tot­ta.

– Csend le­gyen már! Ép­pen azt aka­rom ne­ked meg­ma­gya­ráz­ni, hogy egy­ál­ta­lán nincs más út, mint az, hogy az öre­get el kell szál­lí­ta­nunk a kór­ház­ba. Ér­ted? S na­gyon kell re­mény­ked­nünk ab­ban, hogy élve ad­juk át! Te­hát, in­díts! Te mégy elöl, mu­ta­tod az utat… A töb­bit majd meg­be­szél­jük.

Pető meg­könnyeb­bül­ten bó­lin­tott.

– Igen… Ez már okos! Sza­ladt az au­tó­já­hoz.

Var­ga las­san le­vet­te a fe­hér kö­penyt, s be­ült a ko­csi­ba. Az öreg em­ber va­la­mit mo­tyo­gott.

– Mit mond?

Az öreg csak tá­to­gott.

– Mind­járt, mind­járt – krá­ko­gott Var­ga, be­gyúj­tot­ta a mo­tort, s Pető után haj­tott. – Lé­le­gez­zen mé­lye­ket – ta­ná­csol­ta az öreg em­ber­nek. – S ha kell va­la­mi, szól­jon…

Ami­kor a mel­lék­út­ról a fő­út­ra ka­nya­rod­tak, Var­ga meg­le­pőd­ve vet­te ész­re, hogy a rend­őr­sé­gi autó ott vá­ra­ko­zik. A vissza­pil­lan­tó tü­kör­ből lát­ta, hogy el­in­dul utá­nuk.