9.
Bana szeretett volna személyesen is találkozni Hóddal, de a főhadnagy a megbeszélt módon közölte, feladatának végrehajtását veszélyeztetné, ha elhagyná a jelenlegi helyét.
– Sok munkától megmentene minket – mondta az ezredes a helyettesének, Pintér alezredesnek –, ha néhány kérdésünkre válaszolna, így aztán küszködhetünk…
Az alezredes gondterhelt volt. A régi barátjuk, Martos foglalkoztatta. Olyasmit érzett, hogy nincsen minden rendben a házatáján. Beszéltek is erről az ezredessel, Bana is elkedvetlenedett tőle. Az is rosszul érintette, hogy most egy nagy kutatóintézet, sőt gyár igazgatója. Nem irigyelte tőle a beosztást, csak úgy gondolta, nem felel meg ez a képességeinek…
– Már a lánya temetésén említette, hogy új funkciót kapott – emlékezett vissza Pintér Béla, aki inkább tartotta régebben is a barátságot, mint Bana.
– Mit is csinált akkor ez a fiú?
– Azt kérdezed, hogy mi volt a hivatala?
– Igen.
– A tanácsnál volt valami fejes… Talán elnökhelyettes… De erre már nem vennék mérget.
Az ezredes felállt az íróasztaltól. Az órájára pillantott. Fél tíz volt. Este. Meleg, fülledt nyári este.
– Nem lenne kedved sétálni?
Pintér Béla nem mondott ellent, holott már régen haza akart menni. Reggel még azt tervezte, korán végez, délután kiül olvasni, napozni az erkélyre. Valamikor sokat járt strandra, egész késő őszig olyan barna volt, mint egy indián. Néhány éve azonban a szabadságát is mindig télen kellett kivennie, az „ügyek” zöme mindig nyáron történt.
– Merre?
– Nem tudom… Csak úgy… Neki a vakvilágnak. Az ajtóban nevetve mondta Bana Dénes.
– Legszívesebben az Állatkertbe mennék, de hát az már nincsen nyitva… Tudod, mikor voltam először az Állatkertben? Nem fogod elhinni…
– Pintér érdeklődve nézte a főnökét.
– Miért ne hinném?
Beszálltak a liftbe. Bana továbbra is mosolygott, látszott az arcán, szívesen emlékezik vissza.
– Nagy vallási felhajtás volt Pesten… Nagyanyám meg a keresztanyám az összes összekuporgatott pénzét feláldozta, hogy feljöjjenek rá… Engem is magukkal hoztak. Tudod, mi volt ez?
Az alezredes csak az utcán válaszolt.
– Tudom.
– Villamossal menjünk vagy gyalog? – kérdezte Bana, s a Margitszigetre mutatott.
– Sétálunk, nem?
– Persze…
Indultak a híd felé. Sokan jártak az utcán, üldögéltek a rakpart lépcsőin. A Dunától várták a hűsülést.
– Az eucharisztikus kongresszus – mondta az alezredes.
– Az… Eltaláltad… Három dologra emlékszem – folytatta az ezredes. – Az egyik az Állatkert. Nem hiszed, hogy milyen nagy hatással volt rám. Mint afféle vásott gyerek, ütöttem-vertem macskát, kutyát, csúzlival lövöldöztem a verebeket, de ez az alig kétórás séta megváltoztatott… Egészen megváltoztatott. Elhiszed?
– El.
– Attól kezdve szegény anyám nem győzte etetni a macskákat, kutyákat is szereztem, kimentem velük a hegyek közé, jöttek utánam, mintha valami hadsereget vezetnék… Sok bajom volt az állatok miatt… A macskák még az iskolába is elkísértek… Te akkor még nem jártál velünk…
– De hallottam róla… Mesélték, hogy egyszer kilenc macska telepedett a tanterem ablakába…
Bana nevetett, s bólogatott.
– Jó balhé volt… Szegény Klári néni csak annyit kérdezett: Dénes, hoztál tejet nekik? Valamelyik marha kölyök meg kitalálta, hogy ha nincs tej, szoptassam meg őket… Nagy verekedés lett belőle… Jól összetörték a képemet… És ami a legérdekesebb, azóta sem voltam az Állatkertben… Készülök, készülök, s nem sikerül… Három hónapja már a kapuból hívtak vissza… Tudod, a Gottland-ügy miatt.
Pintér csak annyit válaszolt.
– Megérte.
– Meg… De az Állatkert elmaradt…
– És a másik két élmény?
– Azok kisebb értékűek… Az egyik a poloska…
– Poloska?
– Igen… De nem a szakmai poloska – nevetgélt az ezredes –, hanem az igazi… Amikor még Egerben dolgoztunk, akkor minden Gárdonyi-könyvet elolvastam, imponálni akartam az egrieknek… Emlékszem, rád is kiróttam ezt a penzumot…
– Nem volt rossz feladat… De én három regényét, ha olvastam.
– Az egyik könyvében leírja, hogy Konstantinápolyban hogyan menekült a poloskák elől… Hát ez az én második élményem… Egyik rokonunknál szálltunk meg az akkori Szent László utcában, ha száz poloska nem legelészett rajtam, akkor egy sem… Pfuj!… Ha rágondolok, libabőrös leszek…
– Pedig a poloska is állat – vetette közbe Pintér.
– A rablógyilkos, a diverzáns is ember…
Már a szigeten jártak, a nagy szökőkútnál, amikor az ezredes kérés nélkül is mesélni kezdte a harmadik, maradandó élményét.
– Hajóval utaztunk Rácalmásra… Még a hajó nevére is emlékszem. Szent István… Nagyon hosszúnak tűnt az út… Szép barna volt az utastér, nem bírtam ki persze a lócákon ülve, szaladgáltam, fel-le a lépcsőkön… Hajózott velünk egy két méter magas, mázsás, szakállas férfi is, sok csomagja volt, ponyvába tekerve, összeszíjazva. Mindig mellette kellett elmennem, mert a bejárathoz helyezkedett. Egyszer, amikor ott rohantam, elkapta a nyakamat, felemelt az arcához, s belesziszegte a képembe, hogy ha még egyszer megmozdulok, kivág a Dunába… Olyan gyűlölet égett a szemében, hogy meg sem mertem mukkanni… És tudod, milyen véletlenek vannak? Amikor beálltunk a testületbe, az első fogoly, akivel dolgom akadt, ő volt. Nagyon öregen, hajlott háttal, de a régi gyűlölettel a szemében… Valutázott… De tagadott, semmit sem akart beismerni. Én meg elmondtam neki, hogy még azt is tudjuk róla, hogy ekkor meg ekkor a Szent István gőzösön utazott. Erre megzavarodott, s egy egész valutázó hálózatot lehetett felgöngyölíteni… Ehhez mit szólsz?
– Szerencséd volt… Vagy mondhatnám azt is, ilyen az élet… Egy keskeny ösvényre tértek le, alig volt már világítás, a bokrok sötétje mögött párocskák üldögéltek.
– Tudod, miért is jutott eszembe most ez a Rácalmási kirándulás?
– Nos?
– Az eucharisztikus kongresszus, az Állatkert, a poloska most nem számít… De ez a szakállas férfi története, igen… Mert tudod, hogy kit kellett kihúzni a slamasztikából az öreg ügyével kapcsolatosan?
Pintér megmarkolta az ezredes karját.
– Tudom…
– Honnan? – kérdezte Bana Dénes csodálkozva.
– Tőled…
– Már meséltem volna ezt a történetet?
– Nem… Csak nem volt nehéz hozzákapcsolni egy tényt, amire most rábukkantam…
Bana elismerően bólintott.
– Nem véletlen, hogy te vagy a helyettesem – nevetett. Aztán komolyan hozzátette. – Mégiscsak szükséges Hóddal beszélnünk… Ő már biztosan tudja, hogy ez az olasz kisasszony valóban Gizike-e…
– És ha ő, akkor kinek a temetésén voltam?
Az ezredes megállt egy fehérre mázolt pad előtt.
– Leülünk?
Pintér alezredes nemet intett.
– Nem, Dénes. Ne haragudj, de ülünk eleget az íróasztalainknál…
Bana nagyot sóhajtott.
– Olyan vagy, mint egy orvos… Mozogni, mozogni… Igaz, addig mozogjunk, amíg van lábunk.
Pintér érdeklődni akart az ezredes anyósáról, de aztán csak hallgatott. A meleg nem enyhült, szellő sem járt a fák között.
– Holnap – mondta csendesen Bana Dénes, s végiggombolta a mellén az inget –, holnap küldd le Beleznayt Hódhoz… Olyan érzésem van ma egész nap, hogy valamit elmulasztunk, hogy valamiben intézkednünk kellene… De nincs kellő információnk…
– Értettem – bólintott az alezredes –, leküldöm Beleznayt, ha kockázat nélkül találkozhat Hóddal…
– Szervezze meg… És a barátunk? Pintér széttárta a karját.
– Azt hittem, Sopronba költözött. Mindig imádta azt a várost. Sokszor mondogatta, ha nem Eger, akkor Sopron…
– Igen… Mintha én is emlékeznék ilyesmire… A régi házak… Emlékszel? Megállt egy ütött-kopott ház előtt, s kijelentette, hogy ez a legszebb ház a városban… Mi meg kinevettük… Majdnem sírt dühében.
– Valóban, csúfoltuk érte… Pedig… Most látnád azt a házat! Csuda szép!
– Hiába, mindenhez szem kell… Úgy látszik, neki ehhez volt szeme…
Az ezredes az arcát törölgette.
– Menjünk a Dunához… Hátha ott sétálgat egy kis szél…
– Menjünk.
– Igaz, az lenne a legjobb, ha felautóznánk a hegyre. Hozzánk. Csakhogy a feleségem állandóan sírdogál… Az anyja miatt – kedvetlenedett el Bana. – De azért ott fenn biztosan nincsen ilyen meleg…
Pintér visszafordította a beszélgetést Martosra.
– Mondom a főhadnagynak, leírom egy cetlire, hol találjuk a barátunkat. Le is írtam. Képzelheted a leégést… Nem jött be Sopron. Győrfi meg röhögött magában. A fene egye meg. Persze nem szólt, de látszott a szemén, hogy kiröhög…
– Ne foglalkozz ezzel! Számít ez? Fő az, hogy megszerezte a címet. Meg kellene látogatni.
Pintér gyorsan rávágta, mintha attól félne, Bana máris indul Martoshoz.
– Ne! Még ne!
Bana megállt, fejcsóválva fordult a helyetteséhez.
– Jó, jó… Nem szóltam semmit. Pintér magyarázkodni kezdett.
– Tudod, Dénes… Arra gondoltam, hogy a volt közös barátunknak semmi, de semmi sem nyomja a lelkét…
– Akkor miért mondod, hogy a volt?
– Mert… Azért, mert évek óta nem is láttuk… Utoljára a temetésen…
– Folytasd! Tehát nem nyomja semmi a lelkét.
– Vagyis, ha nem nyomja semmi a lelkét – vontatottan beszélt Pintér –, akkor mi a fenének mennénk oda. Eddig is megvoltunk nélküle… Nem? Ha pedig a lányával kapcsolatosan valami ilyen-olyan dolgunk akad, akkor meg korai a látogatás…
Bana az óráját nézte.
– Egyetértek veled, Béla… Forduljunk vissza… Múlik az idő. Szótlanul mentek egymás mellett. Bana Dénes arra gondolt, hogy hazamegy. Mindegy, hogy jön vele Pintér Béla vagy nem… Visszamegy a hivatalba, beszáll a gépkocsiba, és… Éhes volt. Enni akart. Valami „régit”. Vagyis egyszerű füstölt szalonnát hagymával…
– Füstölt szalonnát fogok vacsorázni… – Nem is Pintérnek mondta, inkább saját magának. – Leszelek egy karéj kenyeret, ráteszem a szalonnát, s a jó kis bicskámmal…
– És hagymát?
– Igen.
– Majd ad neked Teri…
Bana nagyot nyelt, s visszapottyant a földre. A felesége nem tűri a hagymát… Ég tőle a gyomrod – mondogatja –, s egyébként is büdös tőle az egész lakás… Mind a két érve igaz, mégis jó lenne egyszer…
– Marad a bicska – nevetett Bana. – Bár azt meg nem tudom, hová tettem… Ilyen egy szegény férj élete…
Pintér Béla nőtlen maradt. Valamikor, régen Terinek, Bana feleségének udvarolt, de a lány Bánát választotta. Az alezredes azóta sem kérte meg egy nő kezét sem.
– Engem még egyszer nem utasítanak vissza…
Most már, amikor Bana néha panaszkodik a családi korlátaira, jólesően nevetgél.
– Szegény férj, szegény férj… Csapj az asztalra, s add ki a parancsot: kenyeret, szalonnát, hagymát…
Bana legyintett.
– Nem ért ehhez egy nőtlen ember… – S mintha e témához tartozna, folytatta. – Egyébként mindenképpen exhumálni kell Gizikét. S ehhez nem szükséges újabb információ. Rendezd a papírokat, Béla, s ne sokat problémázzatok. Én meg megyek most szalonnát enni… Ha egyáltalán van otthon…