9.

Bana sze­re­tett vol­na sze­mé­lye­sen is ta­lál­koz­ni Hód­dal, de a fő­had­nagy a meg­be­szélt mó­don kö­zöl­te, fel­ada­tá­nak vég­re­haj­tá­sát ve­szé­lyez­tet­né, ha el­hagy­ná a je­len­le­gi he­lyét.

– Sok mun­ká­tól meg­men­te­ne min­ket – mond­ta az ez­re­des a he­lyet­te­sé­nek, Pin­tér al­ez­re­des­nek –, ha né­hány kér­dé­sünk­re vá­la­szol­na, így az­tán küsz­köd­he­tünk…

Az al­ez­re­des gond­ter­helt volt. A régi ba­rát­juk, Mar­tos fog­lal­koz­tat­ta. Olyas­mit ér­zett, hogy nin­csen min­den rend­ben a há­za­tá­ján. Be­szél­tek is er­ről az ez­re­des­sel, Bana is el­ked­vet­le­ne­dett tőle. Az is rosszul érin­tet­te, hogy most egy nagy ku­ta­tó­in­té­zet, sőt gyár igaz­ga­tó­ja. Nem iri­gyel­te tőle a be­osz­tást, csak úgy gon­dol­ta, nem fe­lel meg ez a ké­pes­sé­ge­i­nek…

– Már a lá­nya te­me­té­sén em­lí­tet­te, hogy új funk­ci­ót ka­pott – em­lé­ke­zett vissza Pin­tér Béla, aki in­kább tar­tot­ta ré­geb­ben is a ba­rát­sá­got, mint Bana.

– Mit is csi­nált ak­kor ez a fiú?

– Azt kér­de­zed, hogy mi volt a hi­va­ta­la?

– Igen.

– A ta­nács­nál volt va­la­mi fe­jes… Ta­lán el­nök­he­lyet­tes… De erre már nem ven­nék mér­get.

Az ez­re­des fel­állt az író­asz­tal­tól. Az órá­já­ra pil­lan­tott. Fél tíz volt. Este. Me­leg, fül­ledt nyá­ri este.

– Nem len­ne ked­ved sé­tál­ni?

Pin­tér Béla nem mon­dott el­lent, ho­lott már ré­gen haza akart men­ni. Reg­gel még azt ter­vez­te, ko­rán vé­gez, dél­után kiül ol­vas­ni, na­poz­ni az er­kély­re. Va­la­mi­kor so­kat járt strand­ra, egész késő őszig olyan bar­na volt, mint egy in­di­án. Né­hány éve azon­ban a sza­bad­sá­gát is min­dig té­len kel­lett ki­ven­nie, az „ügyek” zöme min­dig nyá­ron tör­tént.

– Mer­re?

– Nem tu­dom… Csak úgy… Neki a vak­vi­lág­nak. Az aj­tó­ban ne­vet­ve mond­ta Bana Dé­nes.

– Leg­szí­ve­seb­ben az Ál­lat­kert­be men­nék, de hát az már nin­csen nyit­va… Tu­dod, mi­kor vol­tam elő­ször az Ál­lat­kert­ben? Nem fo­god el­hin­ni…

– Pin­tér ér­dek­lőd­ve néz­te a fő­nö­két.

– Mi­ért ne hin­ném?

Be­száll­tak a lift­be. Bana to­vább­ra is mo­soly­gott, lát­szott az ar­cán, szí­ve­sen em­lé­ke­zik vissza.

– Nagy val­lá­si fel­haj­tás volt Pes­ten… Nagy­anyám meg a ke­reszt­anyám az összes össze­ku­por­ga­tott pén­zét fel­ál­doz­ta, hogy fel­jöj­je­nek rá… En­gem is ma­guk­kal hoz­tak. Tu­dod, mi volt ez?

Az al­ez­re­des csak az ut­cán vá­la­szolt.

– Tu­dom.

– Vil­la­mos­sal men­jünk vagy gya­log? – kér­dez­te Bana, s a Mar­git­szi­get­re mu­ta­tott.

– Sé­tá­lunk, nem?

– Per­sze…

In­dul­tak a híd felé. So­kan jár­tak az ut­cán, ül­dö­gél­tek a rak­part lép­cső­in. A Du­ná­tól vár­ták a hű­sü­lést.

– Az eu­cha­risz­ti­kus kong­resszus – mond­ta az al­ez­re­des.

– Az… El­ta­lál­tad… Há­rom do­log­ra em­lék­szem – foly­tat­ta az ez­re­des. – Az egyik az Ál­lat­kert. Nem hi­szed, hogy mi­lyen nagy ha­tás­sal volt rám. Mint af­fé­le vá­sott gye­rek, ütöt­tem-ver­tem macs­kát, ku­tyát, csúz­li­val lö­völ­döz­tem a ve­re­be­ket, de ez az alig két­órás séta meg­vál­toz­ta­tott… Egé­szen meg­vál­toz­ta­tott. El­hi­szed?

– El.

– At­tól kezd­ve sze­gény anyám nem győz­te etet­ni a macs­ká­kat, ku­tyá­kat is sze­rez­tem, ki­men­tem ve­lük a he­gyek közé, jöt­tek utá­nam, mint­ha va­la­mi had­se­re­get ve­zet­nék… Sok ba­jom volt az ál­la­tok mi­att… A macs­kák még az is­ko­lá­ba is el­kí­sér­tek… Te ak­kor még nem jár­tál ve­lünk…

– De hal­lot­tam róla… Me­sél­ték, hogy egy­szer ki­lenc macs­ka te­le­pe­dett a tan­te­rem ab­la­ká­ba…

Bana ne­ve­tett, s bó­lo­ga­tott.

– Jó bal­hé volt… Sze­gény Klá­ri néni csak annyit kér­de­zett: Dé­nes, hoz­tál te­jet ne­kik? Va­la­me­lyik mar­ha kö­lyök meg ki­ta­lál­ta, hogy ha nincs tej, szop­tas­sam meg őket… Nagy ve­re­ke­dés lett be­lő­le… Jól össze­tör­ték a ké­pe­met… És ami a leg­ér­de­ke­sebb, az­óta sem vol­tam az Ál­lat­kert­ben… Ké­szü­lök, ké­szü­lök, s nem si­ke­rül… Há­rom hó­nap­ja már a ka­pu­ból hív­tak vissza… Tu­dod, a Gott­land-ügy mi­att.

Pin­tér csak annyit vá­la­szolt.

– Meg­ér­te.

– Meg… De az Ál­lat­kert el­ma­radt…

– És a má­sik két él­mény?

– Azok ki­sebb ér­té­kű­ek… Az egyik a po­los­ka…

– Po­los­ka?

– Igen… De nem a szak­mai po­los­ka – ne­vet­gélt az ez­re­des –, ha­nem az iga­zi… Ami­kor még Eger­ben dol­goz­tunk, ak­kor min­den Gár­do­nyi-köny­vet el­ol­vas­tam, im­po­nál­ni akar­tam az eg­ri­ek­nek… Em­lék­szem, rád is ki­rót­tam ezt a penzu­mot…

– Nem volt rossz fel­adat… De én há­rom re­gé­nyét, ha ol­vas­tam.

– Az egyik köny­vé­ben le­ír­ja, hogy Kons­tan­ti­ná­poly­ban ho­gyan me­ne­kült a po­los­kák elől… Hát ez az én má­so­dik él­mé­nyem… Egyik ro­ko­nunk­nál száll­tunk meg az ak­ko­ri Szent Lász­ló ut­cá­ban, ha száz po­los­ka nem le­ge­lé­szett raj­tam, ak­kor egy sem… Pfuj!… Ha rá­gon­do­lok, li­ba­bő­rös le­szek…

– Pe­dig a po­los­ka is ál­lat – ve­tet­te köz­be Pin­tér.

– A rab­ló­gyil­kos, a di­ver­záns is em­ber…

Már a szi­ge­ten jár­tak, a nagy szö­kő­kút­nál, ami­kor az ez­re­des ké­rés nél­kül is me­sél­ni kezd­te a har­ma­dik, ma­ra­dan­dó él­mé­nyét.

– Ha­jó­val utaz­tunk Rác­al­más­ra… Még a hajó ne­vé­re is em­lék­szem. Szent Ist­ván… Na­gyon hosszú­nak tűnt az út… Szép bar­na volt az utas­tér, nem bír­tam ki per­sze a ló­cá­kon ülve, sza­lad­gál­tam, fel-le a lép­cső­kön… Ha­jó­zott ve­lünk egy két mé­ter ma­gas, má­zsás, sza­kál­las fér­fi is, sok cso­mag­ja volt, pony­vá­ba te­ker­ve, össze­szí­jaz­va. Min­dig mel­let­te kel­lett el­men­nem, mert a be­já­rat­hoz he­lyez­ke­dett. Egy­szer, ami­kor ott ro­han­tam, el­kap­ta a nya­ka­mat, fel­emelt az ar­cá­hoz, s be­le­szi­szeg­te a ké­pem­be, hogy ha még egy­szer meg­moz­du­lok, ki­vág a Du­ná­ba… Olyan gyű­lö­let égett a sze­mé­ben, hogy meg sem mer­tem muk­kan­ni… És tu­dod, mi­lyen vé­let­le­nek van­nak? Ami­kor be­áll­tunk a tes­tü­let­be, az első fo­goly, aki­vel dol­gom akadt, ő volt. Na­gyon öre­gen, haj­lott hát­tal, de a régi gyű­lö­let­tel a sze­mé­ben… Va­lu­tá­zott… De ta­ga­dott, sem­mit sem akart be­is­mer­ni. Én meg el­mond­tam neki, hogy még azt is tud­juk róla, hogy ek­kor meg ek­kor a Szent Ist­ván gő­zö­sön uta­zott. Erre meg­za­va­ro­dott, s egy egész va­lu­tá­zó há­ló­za­tot le­he­tett fel­gön­gyö­lí­te­ni… Eh­hez mit szólsz?

– Sze­ren­cséd volt… Vagy mond­hat­nám azt is, ilyen az élet… Egy kes­keny ös­vény­re tér­tek le, alig volt már vi­lá­gí­tás, a bok­rok sö­tét­je mö­gött pá­rocs­kák ül­dö­gél­tek.

– Tu­dod, mi­ért is ju­tott eszem­be most ez a Rác­al­má­si ki­rán­du­lás?

– Nos?

– Az eu­cha­risz­ti­kus kong­resszus, az Ál­lat­kert, a po­los­ka most nem szá­mít… De ez a sza­kál­las fér­fi tör­té­ne­te, igen… Mert tu­dod, hogy kit kel­lett ki­húz­ni a sla­masz­ti­ká­ból az öreg ügyé­vel kap­cso­la­to­san?

Pin­tér meg­mar­kol­ta az ez­re­des kar­ját.

– Tu­dom…

– Hon­nan? – kér­dez­te Bana Dé­nes cso­dál­koz­va.

– Tő­led…

– Már me­sél­tem vol­na ezt a tör­té­ne­tet?

– Nem… Csak nem volt ne­héz hoz­zá­kap­csol­ni egy tényt, ami­re most rá­buk­kan­tam…

Bana el­is­me­rő­en bó­lin­tott.

– Nem vé­let­len, hogy te vagy a he­lyet­te­sem – ne­ve­tett. Az­tán ko­mo­lyan hoz­zá­tet­te. – Még­is­csak szük­sé­ges Hód­dal be­szél­nünk… Ő már biz­to­san tud­ja, hogy ez az olasz kis­asszony va­ló­ban Gi­zi­ke-e…

– És ha ő, ak­kor ki­nek a te­me­té­sén vol­tam?

Az ez­re­des meg­állt egy fe­hér­re má­zolt pad előtt.

– Le­ülünk?

Pin­tér al­ez­re­des ne­met in­tett.

– Nem, Dé­nes. Ne ha­ra­gudj, de ülünk ele­get az író­asz­ta­la­ink­nál…

Bana na­gyot só­haj­tott.

– Olyan vagy, mint egy or­vos… Mo­zog­ni, mo­zog­ni… Igaz, ad­dig mo­zog­junk, amíg van lá­bunk.

Pin­tér ér­dek­lőd­ni akart az ez­re­des anyó­sá­ról, de az­tán csak hall­ga­tott. A me­leg nem eny­hült, szel­lő sem járt a fák kö­zött.

– Hol­nap – mond­ta csen­de­sen Bana Dé­nes, s vé­gig­gom­bol­ta a mel­lén az in­get –, hol­nap küldd le Be­lez­nayt Hód­hoz… Olyan ér­zé­sem van ma egész nap, hogy va­la­mit el­mu­lasz­tunk, hogy va­la­mi­ben in­téz­ked­nünk kel­le­ne… De nincs kel­lő in­for­má­ci­ónk…

– Ér­tet­tem – bó­lin­tott az al­ez­re­des –, le­kül­döm Be­lez­nayt, ha koc­ká­zat nél­kül ta­lál­koz­hat Hód­dal…

– Szer­vez­ze meg… És a ba­rá­tunk? Pin­tér szét­tár­ta a kar­ját.

– Azt hit­tem, Sop­ron­ba köl­tö­zött. Min­dig imád­ta azt a vá­rost. Sok­szor mon­do­gat­ta, ha nem Eger, ak­kor Sop­ron…

– Igen… Mint­ha én is em­lé­kez­nék ilyes­mi­re… A régi há­zak… Em­lék­szel? Meg­állt egy ütött-ko­pott ház előtt, s ki­je­len­tet­te, hogy ez a leg­szebb ház a vá­ros­ban… Mi meg ki­ne­vet­tük… Majd­nem sírt dü­hé­ben.

– Va­ló­ban, csú­fol­tuk érte… Pe­dig… Most lát­nád azt a há­zat! Csu­da szép!

– Hi­á­ba, min­den­hez szem kell… Úgy lát­szik, neki eh­hez volt sze­me…

Az ez­re­des az ar­cát tö­röl­get­te.

– Men­jünk a Du­ná­hoz… Hát­ha ott sé­tál­gat egy kis szél…

– Men­jünk.

– Igaz, az len­ne a leg­jobb, ha fel­au­tóz­nánk a hegy­re. Hoz­zánk. Csak­hogy a fe­le­sé­gem ál­lan­dó­an sír­do­gál… Az any­ja mi­att – ked­vet­le­ne­dett el Bana. – De azért ott fenn biz­to­san nin­csen ilyen me­leg…

Pin­tér vissza­for­dí­tot­ta a be­szél­ge­tést Mar­tos­ra.

– Mon­dom a fő­had­nagy­nak, le­írom egy cet­li­re, hol ta­lál­juk a ba­rá­tun­kat. Le is ír­tam. Kép­zel­he­ted a le­égést… Nem jött be Sop­ron. Győr­fi meg rö­hö­gött ma­gá­ban. A fene egye meg. Per­sze nem szólt, de lát­szott a sze­mén, hogy ki­rö­hög…

– Ne fog­lal­kozz ez­zel! Szá­mít ez? Fő az, hogy meg­sze­rez­te a cí­met. Meg kel­le­ne lá­to­gat­ni.

Pin­tér gyor­san rá­vág­ta, mint­ha at­tól fél­ne, Bana már­is in­dul Mar­tos­hoz.

– Ne! Még ne!

Bana meg­állt, fej­csó­vál­va for­dult a he­lyet­te­sé­hez.

– Jó, jó… Nem szól­tam sem­mit. Pin­tér ma­gya­ráz­kod­ni kez­dett.

– Tu­dod, Dé­nes… Arra gon­dol­tam, hogy a volt kö­zös ba­rá­tunk­nak sem­mi, de sem­mi sem nyom­ja a lel­két…

– Ak­kor mi­ért mon­dod, hogy a volt?

– Mert… Azért, mert évek óta nem is lát­tuk… Utol­já­ra a te­me­té­sen…

– Foly­tasd! Te­hát nem nyom­ja sem­mi a lel­két.

– Vagy­is, ha nem nyom­ja sem­mi a lel­két – von­ta­tot­tan be­szélt Pin­tér –, ak­kor mi a fe­né­nek men­nénk oda. Ed­dig is meg­vol­tunk nél­kü­le… Nem? Ha pe­dig a lá­nyá­val kap­cso­la­to­san va­la­mi ilyen-olyan dol­gunk akad, ak­kor meg ko­rai a lá­to­ga­tás…

Bana az órá­ját néz­te.

– Egyet­ér­tek ve­led, Béla… For­dul­junk vissza… Mú­lik az idő. Szót­la­nul men­tek egy­más mel­lett. Bana Dé­nes arra gon­dolt, hogy ha­za­megy. Mind­egy, hogy jön vele Pin­tér Béla vagy nem… Vissza­megy a hi­va­tal­ba, be­száll a gép­ko­csi­ba, és… Éhes volt. Enni akart. Va­la­mi „ré­git”. Vagy­is egy­sze­rű füs­tölt sza­lon­nát hagy­má­val…

– Füs­tölt sza­lon­nát fo­gok va­cso­ráz­ni… – Nem is Pin­tér­nek mond­ta, in­kább sa­ját ma­gá­nak. – Le­sze­lek egy ka­réj ke­nye­ret, rá­te­szem a sza­lon­nát, s a jó kis bics­kám­mal…

– És hagy­mát?

– Igen.

– Majd ad ne­ked Teri…

Bana na­gyot nyelt, s vissza­pottyant a föld­re. A fe­le­sé­ge nem tűri a hagy­mát… Ég tőle a gyom­rod – mon­do­gat­ja –, s egyéb­ként is bü­dös tőle az egész la­kás… Mind a két érve igaz, még­is jó len­ne egy­szer…

– Ma­rad a bics­ka – ne­ve­tett Bana. – Bár azt meg nem tu­dom, hová tet­tem… Ilyen egy sze­gény férj éle­te…

Pin­tér Béla nőt­len ma­radt. Va­la­mi­kor, ré­gen Te­ri­nek, Bana fe­le­sé­gé­nek ud­va­rolt, de a lány Bá­nát vá­lasz­tot­ta. Az al­ez­re­des az­óta sem kér­te meg egy nő ke­zét sem.

– En­gem még egy­szer nem uta­sí­ta­nak vissza…

Most már, ami­kor Bana néha pa­nasz­ko­dik a csa­lá­di kor­lá­ta­i­ra, jól­eső­en ne­vet­gél.

– Sze­gény férj, sze­gény férj… Csapj az asz­tal­ra, s add ki a pa­ran­csot: ke­nye­ret, sza­lon­nát, hagy­mát…

Bana le­gyin­tett.

– Nem ért eh­hez egy nőt­len em­ber… – S mint­ha e té­má­hoz tar­toz­na, foly­tat­ta. – Egyéb­ként min­den­kép­pen ex­hu­mál­ni kell Gi­zi­két. S eh­hez nem szük­sé­ges újabb in­for­má­ció. Ren­dezd a pa­pí­ro­kat, Béla, s ne so­kat prob­lé­máz­za­tok. Én meg me­gyek most sza­lon­nát enni… Ha egy­ál­ta­lán van ott­hon…