6.

Az al­ez­re­des au­tó­ja Eger­ben a nagy­temp­lom­nál bal­ra for­dult, el­haj­tott a do­hány­gyár mel­lett egé­szen a Vö­rös­mar­ty ut­cá­ig, s on­nan a gesz­te­nye­fa­so­ros Pe­tő­fi ut­cá­ba, Mar­tos há­zá­hoz. Pin­tér Béla na­gyon jól em­lé­ke­zett a ház­ra, föld­szin­tes, leg­alább há­rom ab­la­ka né­zett az ut­cá­ra, ha­tal­mas fa­ka­pu­ján nem vil­lany­csen­gő volt, ha­nem amo­lyan régi, hú­zo­ga­tós kis ha­rang. Azt mond­ta a gép­ko­csit ve­ze­tő Győr­fi fő­had­nagy­nak, majd szól, hol áll­jon meg. De már az utca vé­gén jár­tak, az al­ez­re­des hi­á­ba nyúj­to­gat­ta a nya­kát, nem is­mer­te fel a há­zat.

– Pe­dig több­ször is jár­tam itt…

Vissza­for­dul­tak. Az­tán a Vö­rös­mar­ty ut­cá­tól újra vissza.

– A ház el­tűnt.

A fő­had­nagy, aki ar­ról volt ne­ve­ze­tes, hogy majd­nem vá­lo­ga­tott­sá­gig vit­te öt­tu­sá­ban, el­né­ző­en mo­soly­gott.

– El­szál­lí­tot­ta az ör­dög…

Már ne­gyed­szer au­tóz­tak vé­gig az ut­cán, ami­kor az al­ez­re­des dön­tött.

– Itt áll­jon meg… Ez egy tel­je­sen új ház… Le­het, hogy ezt épí­tet­ték a he­lyé­re.

Nem száll­tak ki az au­tó­ból. Né­ze­get­ték a há­zat.

– La­kott itt egy jo­gász­pro­fesszor is, a nő­vé­ré­vel meg há­rom fi­ú­val… Néha jött hoz­zá­juk lá­to­ga­tó­ba egy fe­ke­te lány… Ta­lán a ki­len­ces szá­mú ház­ba – mond­ta el­gon­dol­koz­va az al­ez­re­des. – Mar­tos háza mel­let­te volt, vagy az is­ten tud­ja…

– Meg­kér­dez­he­tem, al­ez­re­des elv­társ?

– Jó. Majd csak mon­da­nak va­la­mit.

Győr­fi fő­had­nagy ki­szállt, az­tán be­csen­ge­tett az új ház­ba. Vá­ra­ko­zott a kapu előtt. Újra csen­ge­tett. A ház­ban nem moz­dult sen­ki.

Egy öreg­asszony bak­ta­tott fel, szaty­rá­ban dinnyét ci­pelt. El is ha­ladt a fő­had­nagy mel­lett, de az­tán meg­állt, vissza­for­dult.

– Kit tet­szik ke­res­ni? Ezek el­men­tek nya­ral­ni…

– Mar­tos Fe­ren­cet ke­res­sük – mond­ta a fő­had­nagy. – Ke­zét csó­ko­lom… Mar­to­so­kat.

– Azok már nem itt lak­nak! Az úr el­köl­tö­zött, leg­alább tíz éve… Jól is­mer­tem őket… Meg­halt a lá­nya… S nem volt itt ma­ra­dá­sa… Pe­dig jó em­ber volt.

A fő­had­nagy el­vet­te a szaty­rot.

– Szép dinnye… Se­gít­he­tek?

– Csak ide me­gyek – az utca vége felé mu­ta­tott. – Bí­rom még… Nem ér­de­mes oda au­tó­val…

– Hát au­tó­val nem is – ne­ve­tett a fő­had­nagy. – El­kí­sé­rem, jó?

– Azt hit­tem, au­tóz­tat­ni akar… Mert én nem szál­lok be… Az uno­kám­nak is van, de majd csak a Szent Mi­hály lova…

El­in­dul­tak. Las­san, meg-meg­áll­va, föl­fe­lé a domb­ra ván­szor­gó ut­cán.

– Nem tet­szik tud­ni, hová köl­tö­zött Mar­tos úr?

– Va­la­ho­vá dél­re… Ta­lán Pécs­re… Mert­hogy ott is van hegy meg sző­lő… Mar­tos úr, vagy­is elv­társ – iga­zí­tot­ta ki ma­gát – pe­dig… Ha is­me­ri, tud­ja… Igen­csak sze­ret­te lá­to­gat­ni a pin­cé­ket… Nem il­lik rosszat mon­da­ni róla, mert egyéb­ként jó em­ber volt… Már a házuk sincs meg… Aki meg­vet­te, hát néz­ze, mit csi­nált ab­ból a jó épü­let­ből… Ka­lit­kát… Ilyen­ben lak­ni!

– Va­la­ki nem tud­ná meg­mon­da­ni, hová köl­tö­zött?

– Ta­lán az új tu­laj­do­no­sok… De azok­ban én nem bí­zok… Ki­vág­ták az szil­va­fá­kat is a kert­ből… Pe­dig szép fák vol­tak… Gyil­kol­ják itt a ter­mé­sze­tet, ké­rem…

Meg­ér­kez­tek az öreg­asszony la­ká­sá­hoz. Nagy fe­ke­te re­ti­kül­jé­ből ha­tal­mas kul­csot vett elő, be­le­il­lesz­tet­te a kapu zár­já­ba.

– Kö­szö­nöm, fi­a­tal­em­ber! Kö­szö­nöm… Is­ten áld­ja…

A fő­had­nagy is kö­szönt, s in­dult vissza. De az öreg­asszony utá­na szólt.

– Ké­rem szé­pen! Az igaz­ság­hoz tar­to­zik, hogy az új tu­laj­do­nos­nak, az Áb­rák elv­társ­nak… Van egy hi­bá­ja…

– Mi­cso­da?

– Ül­dö­zi az ál­la­to­kat… Egyéb­ként jó em­ber len­ne… De ezt meg kel­lett mon­da­nom… Ugye, jól tet­tem…

Győr­fi mo­so­lyog­va in­tett.

– Igen… Na­gyon jól!

Az al­ez­re­des is ki­szállt az au­tó­ból. Az egyik ha­tal­mas gesz­te­nye­fá­nak dől­ve vár­ta a fő­had­na­gyot.

– Na, mit mon­dott?

– Al­ez­re­des elv­társ… Azt mond­ta, hogy Mar­tos el­köl­tö­zött, Áb­rák meg ül­dö­zi az ál­la­to­kat…

Pin­tér tü­rel­met­le­nül sür­get­te.

– Hová köl­tö­zött? Itt la­kik a vá­ros­ban?

– Nem… Ta­lán Pé­csett… Mert­hogy ott is van bor… Azt ja­va­sol­ta, kér­dezzük meg az új la­kó­kat… De el­fe­lej­tet­te, hogy azok meg el­utaz­tak va­la­ho­vá nya­ral­ni. Ezt is ő mond­ta.

– És ki ül­dö­zi az ál­la­to­kat?

– Áb­rák. Az új lakó.

– Na, az is jó fir­ma le­het.

Pin­tér Béla in­tett, hogy ül­je­nek vissza az au­tó­ba.

– Ne men­jünk el a rend­őr­ség­re? – kér­dez­te a fő­had­nagy. – Ott ki­de­rí­te­nék, hogy most hol la­kik…

Az al­ez­re­des nem vá­la­szolt. Ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. Ő már töb­bet is szip­pan­tott, ami­kor meg­kí­nál­ta a fő­had­na­gyot.

– Rá­gyújt?

Győr­fi el­fo­gad­ta a ci­ga­ret­tát. Las­san gyúj­tott rá, me­leg volt az au­tó­ban, sze­re­tett vol­na már in­dul­ni. De az al­ez­re­des még nem adott pa­ran­csot.

– Mi­ért köl­tö­zött el Feri? Nem volt itt jó neki? Olyan sze­rel­mes volt Eger­be, mint egy szép­lány­ba…

– Azt mond­ta a néne, al­ez­re­des elv­társ, hogy a lány mi­att köl­tö­zött el… Nem volt ma­ra­dá­sa…

– Jó… Ezt el­hi­szem. Hisz töb­bek kö­zött ép­pen ezért is be­csül­tük Fe­rit, mert egye­dül ne­vel­te fel a lá­nyát… Együtt dol­goz­tunk az if­jú­sá­gi szer­ve­zet­ben, az­tán az ez­re­des elv­társ­sal mi be­ke­rül­tünk az Aka­dé­mi­á­ra, ő meg itt lett a ta­nács­nál va­la­ki… De a ba­rát­ság nem szűnt meg… A lá­nya te­me­té­sén is ott vol­tam… Tud­ja, mit? Men­jünk el a te­me­tő­be… Meg­néz­ném a sírt…

A fő­had­nagy bó­lin­tott.

– Igen­is… Mer­re men­jek? Nem va­gyok is­me­rős… Az al­ez­re­des be­csa­tol­ta a biz­ton­sá­gi övet.

– Majd én irá­nyí­tom… A te­me­tő­nek na­gyon ide­vá­gó neve van… Kis­asszony te­me­tő…

– Kis­asszony te­me­tő?

– Az… Fur­csa, mi? De va­ló­ban ez a neve… In­dul­jon! Az utca vé­gén majd ka­nya­rod­jon bal­ra.

A te­me­tő­ben Pin­tér Béla ha­mar ki­is­mer­te ma­gát.

– Vár­jon csak! Egy pil­la­nat! Itt volt a ra­va­tal. In­nen men­tünk egy ki­csit elő­re, igen, az­tán jobb­ra… Jöj­jön utá­nam!

Né­hány per­ces gya­log­lás után ér­tek az elég­gé el­ha­nya­golt sír­hoz. A fű ha­tal­mas­ra nőtt már raj­ta, a fej­fán alig le­he­tett el­ol­vas­ni a ne­vet. Mar­tos Gi­zel­la… A kis fény­kép­tar­tó­ban sár­gá­vá fa­kult a lány arc­ké­pe. Né­hány­szor kör­be­jár­ták a sírt, Győr­fi le is fény­ké­pez­te.

– Nem csa­lás, nem ámí­tás, ez itt van… Nyu­god­jon bé­ké­ben sze­gény Gi­zi­ke – tet­te hoz­zá az al­ez­re­des, mint­ha az első mon­da­tot ke­gye­let­sér­tő­nek vél­né. – Leg­alább egy cso­kor vi­rá­got hoz­hat­tunk vol­na… Né­hány­szor ült az ölem­ben óvo­dás ko­rá­ban… Min­dig azt kér­dez­te: te tudsz kí­gyót va­rá­zsol­ni? Hogy mi­ért ép­pen kí­gyót? Cir­kusz­ban lát­ha­tott ilyet…

– Egy ilyen gye­rek­ben min­den meg­ma­rad… – mond­ta Győr­fi fő­had­nagy. – Én a ga­ra­bon­ci­ás di­ák­tól fél­tem… Két­éves le­het­tem, ami­kor a nagy­anyám me­sélt róla. S az­óta is sok­szor ál­mo­dom a ga­ra­bon­ci­ás­sal…

Még egy­szer kör­be­jár­ták a sírt, az­tán az al­ez­re­des in­tett, hogy me­het­nek. De alig tá­vo­lod­tak el né­hány mé­tert, Pin­tér Béla meg­állt. Meg­for­dult, s hosszan néz­te a sírt. Az­tán el­in­dult vissza. A fény­kép­tar­tó­hoz ha­jolt, le­tö­rül­get­te az üveg­ről az eső ver­te nyo­mo­kat.

– Nem lá­tom tisz­tán…

Egé­szen kö­zel ha­jolt a fény­kép­hez. Ami­kor fel­emel­ke­dett, az ar­cán meg­döb­be­nés ült. A zseb­ken­dő­jé­ért nyúlt, meg­tö­röl­te a ke­zét. Az­tán szá­raz han­gon uta­sí­tot­ta a fő­had­na­gyot.

– Ve­gye ki a fény­ké­pet. Na­gyon óva­to­san. A fő­had­nagy a zse­bét ta­po­gat­ta.

– Azon­nal, al­ez­re­des elv­társ, vissza kell men­nem az au­tó­hoz. Kis szer­szám­kész­let­tel tért vissza. Egyet­len moz­du­lat­tal pat­tin­tot­ta ki a ke­re­tet, csi­pesszel nyúlt a fény­kép­hez, ki­emel­te, s egy nej­lon­zacs­kó­ba tet­te.

– Üre­sen hagy­juk?

Az al­ez­re­dest meg­lep­te a kér­dés.

– Va­ló­ban… Mit te­gyünk a he­lyé­re?

– Hát… A sa­ját áb­rá­za­to­mat oda­te­het­nénk – mond­ta ne­vet­ve a fő­had­nagy –, de…

– Név­je­gyét is oda­te­het­né… Mel­lé az enyé­met… Fő­had­nagy elv­társ, szé­pen bal­lag­jon vissza a ko­csi­hoz, s csi­nál­jon egy fel­vé­telt a kép­ről… De na­gyon jó le­gyen!

A fő­had­nagy sar­kon for­dult. Pin­tér a szom­szé­dos sír mel­lett ta­lált egy kis ló­cát, rá­ült, kö­rül­ölel­te a te­me­tő csend­je. Hi­á­ba akart kon­cent­rál­ni a kép­re, a lánnyal kap­cso­la­tos fur­csa­sá­gok­ra, mind­un­ta­lan egy régi egye­te­mi elő­adás ju­tott az eszé­be. Az év­fo­lyam­tár­sai kö­zül va­la­ki azt kér­dez­te a ta­nár­tól, pon­tos ki­fe­je­zés-e az, hogy az em­ber meg­hal. Vagy­is, hogy csi­nál­ja, meg­csi­nál­ja a sa­ját ha­lá­lát. Vagy csak el­szen­ve­di? Mert ak­kor a meg­hal nem jó ki­fe­je­zés… A nyel­vész­pro­fesszor csak a fe­jét in­gat­ta, s fur­csa mó­don vá­la­szolt. „Kol­lé­ga úr, meg tud­ná ne­kem mon­da­ni, ha a tü­kör­be néz, mit lát, sa­ját ma­gát vagy a tük­röt?” Nagy ha­ho­ta fo­gad­ta a kér­dést. Az­óta is ké­sik mind­ket­tő­re a fe­le­let… Mar­ha­ság…

A fő­had­nagy vissza­jött, ke­zé­ben tar­tot­ta a ké­pet.

– Kö­rül vág­jam? – kér­dez­te.

Az al­ez­re­des el­vet­te a fo­tót, a fe­jét csó­vál­ta.

– Alig ha­son­lít…

– Ez­zel a gép­pel, al­ez­re­des elv­társ… Se vi­lá­gí­tás, sem­mi… Azért még­is olyas­fé­le, nem?

– Há­nyat csi­nált?

– Hár­mat… De je­len­tem, ez a leg­jobb. Ha ott­hon la­bo­rál­hat­nám… De így… Csak ezt löki ki ma­gá­ból.

Az al­ez­re­des for­gat­ta még a ke­zé­ben a ké­pet, a vi­lá­gos­ság felé tar­tot­ta, úgy né­ze­get­te.

– Biz­tos, hogy nem tud job­bat?

– Igen… Saj­nos.

– Jó… Ak­kor il­lessze be. Le­gyen gond­ja rá, hogy hol­nap va­la­ki hoz­za vissza az ere­de­tit vagy a jó má­sát… Érti?

– Ér­tet­tem, al­ez­re­des elv­társ…

Amíg a fő­had­nagy óva­to­san dol­go­zott, Pin­tér Béla fi­gyel­te a te­me­tő­ker­tet. Sen­ki sem mu­tat­ko­zott.

– Je­len­tem, kész!

Az al­ez­re­des újra a sír­hoz lé­pett, le­ha­jolt a fény­kép­hez.

– Egész jó – mond­ta mo­so­lyog­va. – Tün­tes­se el a nyo­mo­kat. Nem sze­ret­ném, ha va­la­ki is ész­lel­né, hogy itt vol­tunk… Az­tán in­du­lás Pest­re.

A fő­had­nagy sár­gult le­ve­le­ket, gallya­kat szórt a sír köré, port rú­gott a nyo­mok­ra. Pin­tér Béla pe­dig be­né­zett min­den bo­kor mögé, las­san sé­tált, mint­ha a sí­ro­kat szem­lél­get­né. Nem lá­tott sen­kit. Még­sem tu­dott at­tól az ér­zés­től sza­ba­dul­ni, hogy va­la­ki egész idő alatt fi­gyel­te őket. Va­la­ki a bok­rok, a fák mö­gül, a nagy fej­fák ta­kar­ták el, itt bújt va­la­hol a kö­zel­ben. Szin­te hal­lot­ta még a lé­leg­ze­tét is… És még­sem lát sen­kit. Zaj, ág­reccse­nés – sem­mi. Ta­lán egy kí­sér­tet.

– Egye­ne­sen Pest­re? – kér­dez­te a fő­had­nagy. – Nem me­gyünk a nyil­ván­tar­tó­ba ér­dek­lőd­ni?

– Órá­kig tar­ta­na, sok itt az is­me­rő­söm…

Már újra a do­hány­gyár előtt jár­tak, ami­kor a fő­had­nagy elő­ad­ta ja­vas­la­tát.

– Al­ez­re­des elv­társ, ha meg­en­ge­di, be­me­gyek én egye­dül… Gon­do­lom, tíz perc alatt vég­zek… A mai szá­mí­tó­gé­pes vi­lág­ban…

– Nem bá­nom – bó­lo­ga­tott Pin­tér Béla. – Men­jen… Meg­vá­rom, a lí­ce­um előtt le­ülök a köp­kö­dő­re… Bár fö­lös­le­ges… Én tu­dom, hová köl­tö­zött Mar­tos ba­rá­tom… Per­sze, nem Pécs­re.

Elő­vet­te a jegy­zet­tömb­jét, va­la­mit írt rá, ki­tép­te, össze­haj­to­gat­ta és a fő­had­nagy­nak adta.

– Te­gye zseb­re… Ami­kor ki­jön a nyil­ván­tar­tó­ból, néz­ze meg. Ha nem egye­zik, meg­eszem a sap­ká­mat.