6.
Az alezredes autója Egerben a nagytemplomnál balra fordult, elhajtott a dohánygyár mellett egészen a Vörösmarty utcáig, s onnan a gesztenyefasoros Petőfi utcába, Martos házához. Pintér Béla nagyon jól emlékezett a házra, földszintes, legalább három ablaka nézett az utcára, hatalmas fakapuján nem villanycsengő volt, hanem amolyan régi, húzogatós kis harang. Azt mondta a gépkocsit vezető Győrfi főhadnagynak, majd szól, hol álljon meg. De már az utca végén jártak, az alezredes hiába nyújtogatta a nyakát, nem ismerte fel a házat.
– Pedig többször is jártam itt…
Visszafordultak. Aztán a Vörösmarty utcától újra vissza.
– A ház eltűnt.
A főhadnagy, aki arról volt nevezetes, hogy majdnem válogatottságig vitte öttusában, elnézően mosolygott.
– Elszállította az ördög…
Már negyedszer autóztak végig az utcán, amikor az alezredes döntött.
– Itt álljon meg… Ez egy teljesen új ház… Lehet, hogy ezt építették a helyére.
Nem szálltak ki az autóból. Nézegették a házat.
– Lakott itt egy jogászprofesszor is, a nővérével meg három fiúval… Néha jött hozzájuk látogatóba egy fekete lány… Talán a kilences számú házba – mondta elgondolkozva az alezredes. – Martos háza mellette volt, vagy az isten tudja…
– Megkérdezhetem, alezredes elvtárs?
– Jó. Majd csak mondanak valamit.
Győrfi főhadnagy kiszállt, aztán becsengetett az új házba. Várakozott a kapu előtt. Újra csengetett. A házban nem mozdult senki.
Egy öregasszony baktatott fel, szatyrában dinnyét cipelt. El is haladt a főhadnagy mellett, de aztán megállt, visszafordult.
– Kit tetszik keresni? Ezek elmentek nyaralni…
– Martos Ferencet keressük – mondta a főhadnagy. – Kezét csókolom… Martosokat.
– Azok már nem itt laknak! Az úr elköltözött, legalább tíz éve… Jól ismertem őket… Meghalt a lánya… S nem volt itt maradása… Pedig jó ember volt.
A főhadnagy elvette a szatyrot.
– Szép dinnye… Segíthetek?
– Csak ide megyek – az utca vége felé mutatott. – Bírom még… Nem érdemes oda autóval…
– Hát autóval nem is – nevetett a főhadnagy. – Elkísérem, jó?
– Azt hittem, autóztatni akar… Mert én nem szállok be… Az unokámnak is van, de majd csak a Szent Mihály lova…
Elindultak. Lassan, meg-megállva, fölfelé a dombra vánszorgó utcán.
– Nem tetszik tudni, hová költözött Martos úr?
– Valahová délre… Talán Pécsre… Merthogy ott is van hegy meg szőlő… Martos úr, vagyis elvtárs – igazította ki magát – pedig… Ha ismeri, tudja… Igencsak szerette látogatni a pincéket… Nem illik rosszat mondani róla, mert egyébként jó ember volt… Már a házuk sincs meg… Aki megvette, hát nézze, mit csinált abból a jó épületből… Kalitkát… Ilyenben lakni!
– Valaki nem tudná megmondani, hová költözött?
– Talán az új tulajdonosok… De azokban én nem bízok… Kivágták az szilvafákat is a kertből… Pedig szép fák voltak… Gyilkolják itt a természetet, kérem…
Megérkeztek az öregasszony lakásához. Nagy fekete retiküljéből hatalmas kulcsot vett elő, beleillesztette a kapu zárjába.
– Köszönöm, fiatalember! Köszönöm… Isten áldja…
A főhadnagy is köszönt, s indult vissza. De az öregasszony utána szólt.
– Kérem szépen! Az igazsághoz tartozik, hogy az új tulajdonosnak, az Ábrák elvtársnak… Van egy hibája…
– Micsoda?
– Üldözi az állatokat… Egyébként jó ember lenne… De ezt meg kellett mondanom… Ugye, jól tettem…
Győrfi mosolyogva intett.
– Igen… Nagyon jól!
Az alezredes is kiszállt az autóból. Az egyik hatalmas gesztenyefának dőlve várta a főhadnagyot.
– Na, mit mondott?
– Alezredes elvtárs… Azt mondta, hogy Martos elköltözött, Ábrák meg üldözi az állatokat…
Pintér türelmetlenül sürgette.
– Hová költözött? Itt lakik a városban?
– Nem… Talán Pécsett… Merthogy ott is van bor… Azt javasolta, kérdezzük meg az új lakókat… De elfelejtette, hogy azok meg elutaztak valahová nyaralni. Ezt is ő mondta.
– És ki üldözi az állatokat?
– Ábrák. Az új lakó.
– Na, az is jó firma lehet.
Pintér Béla intett, hogy üljenek vissza az autóba.
– Ne menjünk el a rendőrségre? – kérdezte a főhadnagy. – Ott kiderítenék, hogy most hol lakik…
Az alezredes nem válaszolt. Cigarettára gyújtott. Ő már többet is szippantott, amikor megkínálta a főhadnagyot.
– Rágyújt?
Győrfi elfogadta a cigarettát. Lassan gyújtott rá, meleg volt az autóban, szeretett volna már indulni. De az alezredes még nem adott parancsot.
– Miért költözött el Feri? Nem volt itt jó neki? Olyan szerelmes volt Egerbe, mint egy széplányba…
– Azt mondta a néne, alezredes elvtárs, hogy a lány miatt költözött el… Nem volt maradása…
– Jó… Ezt elhiszem. Hisz többek között éppen ezért is becsültük Ferit, mert egyedül nevelte fel a lányát… Együtt dolgoztunk az ifjúsági szervezetben, aztán az ezredes elvtárssal mi bekerültünk az Akadémiára, ő meg itt lett a tanácsnál valaki… De a barátság nem szűnt meg… A lánya temetésén is ott voltam… Tudja, mit? Menjünk el a temetőbe… Megnézném a sírt…
A főhadnagy bólintott.
– Igenis… Merre menjek? Nem vagyok ismerős… Az alezredes becsatolta a biztonsági övet.
– Majd én irányítom… A temetőnek nagyon idevágó neve van… Kisasszony temető…
– Kisasszony temető?
– Az… Furcsa, mi? De valóban ez a neve… Induljon! Az utca végén majd kanyarodjon balra.
A temetőben Pintér Béla hamar kiismerte magát.
– Várjon csak! Egy pillanat! Itt volt a ravatal. Innen mentünk egy kicsit előre, igen, aztán jobbra… Jöjjön utánam!
Néhány perces gyaloglás után értek az eléggé elhanyagolt sírhoz. A fű hatalmasra nőtt már rajta, a fejfán alig lehetett elolvasni a nevet. Martos Gizella… A kis fényképtartóban sárgává fakult a lány arcképe. Néhányszor körbejárták a sírt, Győrfi le is fényképezte.
– Nem csalás, nem ámítás, ez itt van… Nyugodjon békében szegény Gizike – tette hozzá az alezredes, mintha az első mondatot kegyeletsértőnek vélné. – Legalább egy csokor virágot hozhattunk volna… Néhányszor ült az ölemben óvodás korában… Mindig azt kérdezte: te tudsz kígyót varázsolni? Hogy miért éppen kígyót? Cirkuszban láthatott ilyet…
– Egy ilyen gyerekben minden megmarad… – mondta Győrfi főhadnagy. – Én a garabonciás diáktól féltem… Kétéves lehettem, amikor a nagyanyám mesélt róla. S azóta is sokszor álmodom a garabonciással…
Még egyszer körbejárták a sírt, aztán az alezredes intett, hogy mehetnek. De alig távolodtak el néhány métert, Pintér Béla megállt. Megfordult, s hosszan nézte a sírt. Aztán elindult vissza. A fényképtartóhoz hajolt, letörülgette az üvegről az eső verte nyomokat.
– Nem látom tisztán…
Egészen közel hajolt a fényképhez. Amikor felemelkedett, az arcán megdöbbenés ült. A zsebkendőjéért nyúlt, megtörölte a kezét. Aztán száraz hangon utasította a főhadnagyot.
– Vegye ki a fényképet. Nagyon óvatosan. A főhadnagy a zsebét tapogatta.
– Azonnal, alezredes elvtárs, vissza kell mennem az autóhoz. Kis szerszámkészlettel tért vissza. Egyetlen mozdulattal pattintotta ki a keretet, csipesszel nyúlt a fényképhez, kiemelte, s egy nejlonzacskóba tette.
– Üresen hagyjuk?
Az alezredest meglepte a kérdés.
– Valóban… Mit tegyünk a helyére?
– Hát… A saját ábrázatomat odatehetnénk – mondta nevetve a főhadnagy –, de…
– Névjegyét is odatehetné… Mellé az enyémet… Főhadnagy elvtárs, szépen ballagjon vissza a kocsihoz, s csináljon egy felvételt a képről… De nagyon jó legyen!
A főhadnagy sarkon fordult. Pintér a szomszédos sír mellett talált egy kis lócát, ráült, körülölelte a temető csendje. Hiába akart koncentrálni a képre, a lánnyal kapcsolatos furcsaságokra, minduntalan egy régi egyetemi előadás jutott az eszébe. Az évfolyamtársai közül valaki azt kérdezte a tanártól, pontos kifejezés-e az, hogy az ember meghal. Vagyis, hogy csinálja, megcsinálja a saját halálát. Vagy csak elszenvedi? Mert akkor a meghal nem jó kifejezés… A nyelvészprofesszor csak a fejét ingatta, s furcsa módon válaszolt. „Kolléga úr, meg tudná nekem mondani, ha a tükörbe néz, mit lát, saját magát vagy a tükröt?” Nagy hahota fogadta a kérdést. Azóta is késik mindkettőre a felelet… Marhaság…
A főhadnagy visszajött, kezében tartotta a képet.
– Körül vágjam? – kérdezte.
Az alezredes elvette a fotót, a fejét csóválta.
– Alig hasonlít…
– Ezzel a géppel, alezredes elvtárs… Se világítás, semmi… Azért mégis olyasféle, nem?
– Hányat csinált?
– Hármat… De jelentem, ez a legjobb. Ha otthon laborálhatnám… De így… Csak ezt löki ki magából.
Az alezredes forgatta még a kezében a képet, a világosság felé tartotta, úgy nézegette.
– Biztos, hogy nem tud jobbat?
– Igen… Sajnos.
– Jó… Akkor illessze be. Legyen gondja rá, hogy holnap valaki hozza vissza az eredetit vagy a jó mását… Érti?
– Értettem, alezredes elvtárs…
Amíg a főhadnagy óvatosan dolgozott, Pintér Béla figyelte a temetőkertet. Senki sem mutatkozott.
– Jelentem, kész!
Az alezredes újra a sírhoz lépett, lehajolt a fényképhez.
– Egész jó – mondta mosolyogva. – Tüntesse el a nyomokat. Nem szeretném, ha valaki is észlelné, hogy itt voltunk… Aztán indulás Pestre.
A főhadnagy sárgult leveleket, gallyakat szórt a sír köré, port rúgott a nyomokra. Pintér Béla pedig benézett minden bokor mögé, lassan sétált, mintha a sírokat szemlélgetné. Nem látott senkit. Mégsem tudott attól az érzéstől szabadulni, hogy valaki egész idő alatt figyelte őket. Valaki a bokrok, a fák mögül, a nagy fejfák takarták el, itt bújt valahol a közelben. Szinte hallotta még a lélegzetét is… És mégsem lát senkit. Zaj, ágreccsenés – semmi. Talán egy kísértet.
– Egyenesen Pestre? – kérdezte a főhadnagy. – Nem megyünk a nyilvántartóba érdeklődni?
– Órákig tartana, sok itt az ismerősöm…
Már újra a dohánygyár előtt jártak, amikor a főhadnagy előadta javaslatát.
– Alezredes elvtárs, ha megengedi, bemegyek én egyedül… Gondolom, tíz perc alatt végzek… A mai számítógépes világban…
– Nem bánom – bólogatott Pintér Béla. – Menjen… Megvárom, a líceum előtt leülök a köpködőre… Bár fölösleges… Én tudom, hová költözött Martos barátom… Persze, nem Pécsre.
Elővette a jegyzettömbjét, valamit írt rá, kitépte, összehajtogatta és a főhadnagynak adta.
– Tegye zsebre… Amikor kijön a nyilvántartóból, nézze meg. Ha nem egyezik, megeszem a sapkámat.