4.

Ka­szás még bu­da­pes­ti la­ká­sá­ban is bor­zong­va gon­dolt vissza a spli­ti ijedt­sé­gé­re. Éj­sza­kán­ként több­ször fel­ri­adt, maga előtt lát­ta a sö­tét sa­rok­ból négy­kéz­láb fe­lé­je má­szó bor­zas hajú, tá­tott szá­jú, vil­lo­gó sze­mű fér­fit. Olyan volt, mint egy me­se­be­li rém, med­ve­já­rás­sal, fúj­tat­va, ép­pen csak lán­got nem lö­vellt. Ka­szás las­san ol­dó­dott a görcs­ből, ami a lá­bát a ró­mai víz­ve­ze­ték elé cö­ve­kel­te. De az­tán hát­rál­ni kez­dett, majd meg­for­dult, s ki­ro­hant a te­rem­ből. Sza­ladt egé­szen a be­ve­ze­tő fo­lyo­só­ig. S ami­kor meg­győ­ző­dött ar­ról, hogy a fér­fi nem ül­dö­zi, meg­állt, rend­be szed­te a ru­há­ját, és ki­sé­tált a pa­lo­tá­ból. A ka­pu­ból még egy­szer vissza­né­zett, az­tán ki­si­e­tett a ten­ger­part­ra, de most nem ült le ked­venc ár­bo­ca­i­nak rin­gá­sát né­ze­get­ni, ha­nem fel­szállt egy busz­ra, amely egé­szen az üdü­lő­te­le­pig vit­te. A szo­bá­já­ban gyor­san össze­pa­kolt, gon­do­san ma­gá­ra zár­ta az aj­tót, le­ült az egyik fo­tel­ba, s vár­ta a reg­gelt. Nem mert el­alud­ni. Száz­szor meg­kér­dez­te ma­gá­tól: ki le­het ez a fér­fi? S mi­ért hagy­ták vele egye­dül? Sok min­den­re gon­dolt, vé­gül min­den va­ri­á­ci­ót el­ve­tett. A ti­tok: ti­tok ma­radt.

Ka­szás más vo­nat­ko­zás­ban is so­kat fog­lal­ko­zott spli­ti nap­ja­i­val. Bur­tá­val, Ni­cky­vel. A ké­pek­kel, amit majd fes­te­nie kell. Ha kell. Mert már el­múlt két hét is a ju­go­szlá­vi­ai útja után, s még sen­ki sem je­lent­ke­zett. El­fe­lej­tet­ték – gon­dol­ta néha, de az­tán min­dig he­lyes­bí­tett.

 Nem… Nem kap­hat­tam in­gyen a nya­ra­lást…

Az egyik ked­di na­pon va­la­ki erő­sen ko­po­gott az aj­ta­ján, mint­ha meg sem lát­ta vol­na, hogy csen­gő is van. Reg­gel volt. A ko­pog­ta­tás éb­resz­tet­te fel Ka­szást. Az első gon­do­la­ta az volt, hogy ez Bur­ta. De mi­ért nem csen­get?

– Me­gyek már! – ki­ál­tott ki a fo­lyo­só­ra, nad­rá­got hú­zott, két­há­rom moz­du­lat­tal meg­si­mí­tot­ta a ha­ját, s ki­nyi­tot­ta az aj­tót.

Nem Bur­ta Fe­renc volt.

Ez annyi­ra meg­lep­te Ka­szást, hogy azon­nal vissza­lé­pett, be­húz­ta az aj­tót, a kul­csot is rá­for­dí­tot­ta.

– Hé! Hé! – ki­ál­tot­ta a lá­to­ga­tó. – Vár­jon már!

– Mit akar? – kér­dez­te el­len­sé­ges han­gon Ka­szás.

– Be­szél­ni sze­ret­nék ma­gá­val… Egy fon­tos ügy­ben.

– Mi­lyen fon­tos ügy­ben?

– Ezt majd… En­ged­jen már be – hang­zott ki­csit in­ge­rül­ten a lép­cső­ház­ból. – Ne fél­jen, nem eszem meg!

– Vár­jon – mond­ta Ka­szás. – Mind­járt… Mind­járt… Csak fel­öl­tö­zöm.

– Rend­ben – hagy­ta jóvá az ide­gen. – De ne so­kat szösz­mö­töl­jön… Nin­csen sok időm.

Ka­szás be­dug­ta a pi­zsa­ma­ka­bát­ját az előbb hir­te­len ma­gá­ra ka­pott nad­rág­ba, zok­nit hú­zott. Arra gon­dolt, ha nem is Bur­ta jött sze­mé­lye­sen, le­het­sé­ges, hogy tőle ho­zott üze­ne­tet ez a pa­sas. Be­en­ge­di.

Ki­cso­szo­gott az elő­szo­bá­ba, ki­nyi­tot­ta az aj­tót.

– Tes­sék.

– Jó reg­gelt – kö­szönt a lá­to­ga­tó, ki­csit meg­haj­tot­ta ma­gát, s mon­dott va­la­mi ne­vet, amit nem ér­tett Ka­szás.

– Tes­sék be­fá­rad­ni. A szo­bá­ba. Ren­det­len­ség van, de hát most kel­tem fel…

– Nem né­zek se­ho­vá – mond­ta mo­so­lyog­va a fér­fi. Ma­gas, vál­las, hosszú­kás arcú, ke­mény vo­ná­sú, hun­cut mo­so­lyú, har­minc év kö­rü­li fi­a­tal­em­ber volt. – Tu­dom, hogy a mű­vé­szek sze­ret­nek so­ká­ig alud­ni…

– Fog­lal­jon he­lyet…

– Kö­szö­nöm – ta­nács­ta­la­nul né­zett kö­rül, mind a két fo­te­len ru­hák csüng­tek, az egyik szék tele volt pa­pí­rok­kal, a fes­tő­áll­vány előt­tin pe­dig tu­bu­sok, ecse­tek he­ver­tek.

Ka­szás fel­mar­kol­ta a ru­há­kat.

– Ta­lán ide… – Ö is le­ült a má­sik fo­tel­ba, a ru­há­kat az ölé­ben tar­tot­ta. – Mi­vel le­he­tek szol­gá­la­tá­ra?

– Ké­rem szé­pen, ön­höz küld­tek en­gem, mert…

– Nem ha­rag­szik, ha meg­kér­de­zem, ki küld­te?

A fi­a­tal­em­ber nem vá­la­szolt a kér­dés­re, mint­ha nem is hal­lot­ta vol­na, foly­tat­ta.

– Nő­sü­lök, ké­rem… És úgy gon­dol­tam, hogy kel­le­ne ne­kem egy fest­mény, amit… Tet­szik ér­te­ni… Egy fest­mény a meny­asszo­nyom­ról.

– A meny­asszo­nyá­ról? – kér­dez­te vissza Ka­szás csa­ló­dot­tan. Nem, ezt a fiút nem Bur­ta küld­te…

– Igen… Meg­le­pe­tés­nek szán­nám, az es­kü­vőn ad­nám oda… Már­mint a va­cso­rán per­sze…

– És én fes­sem meg a ké­pet?

– Igen. Ha el­vál­lal­ja. Per­sze, nem in­gyen gon­do­lom. Meg tet­szik mon­da­ni az árát… Krisz­tus ko­por­só­ját sem…

Ka­szás­nak kel­lett a pénz. Este szá­mol­ta össze a va­gyo­nát. Het­ven fo­rin­tot ta­lált. És csak egy hét múl­tán jön a ke­res­ke­dő a pénz­zel. Elő­le­get kel­le­ne kér­ni et­től a fi­ú­tól.

– Ne ha­ra­gud­jon – mond­ta bo­csá­nat­ké­rő han­gon –, nem ér­tet­tem a ne­vét…

– Azt ne­héz is meg­je­gyez­ni, ké­rem. Olyan ron­da, hogy azt ta­ná­csol­tam a meny­asszo­nyom­nak, tart­sa meg a le­ány­ko­ri­ját, mert… En­gem úgy ne­vez­nek, hogy Pirt­sák… Pirt­sák Já­nos.

– Nem olyan csú­nya ez, Pirs­ak úr.

– Nem Pirs­ak, Pirt­sák.

– El­né­zést. És mi­kor­ra kel­le­ne ez a kép?

– Az es­kü­vőm­re, az pe­dig­len a jövő szom­ba­ton lesz.

– Szom­ba­ton?

– Tet­szik tud­ni, min­den es­kü­vő szom­ba­ton van… Így szo­kás. Vi­dé­ken így szo­kás.

– Per­sze… – bó­lo­ga­tott Ka­szás. – A szom­bat az jó nap… És mi­kor lát­ha­tom a meny­asszo­nyát?

Pirt­sák cso­dál­koz­va né­zett rá. A hang­já­ban bi­zony­ta­lan­ság rez­gett.

– Fel kel­le­ne hoz­nom?

– Más­kép­pen nem tu­dom le­fes­te­ni… Lát­nom kell, nem?

Pirt­sák elő­re­dőlt a fo­tel­ban, za­var­tan fe­lelt.

– Na, igen… Ter­mé­sze­te­sen… De én úgy gon­dol­tam, fény­kép­ről… Csak arc­ké­pet kér­nék – tet­te hoz­zá ma­gya­rá­za­tul.

– Azt is le­het – bó­lo­ga­tott Ka­szás. – De ak­kor csak a fény­kép­hez fog ha­son­lí­ta­ni, és nem a meny­asszo­nyá­hoz.

Pirt­sák ar­cán lát­szott, hogy ezt nem érti. Kis gon­dol­ko­dás után mond­ta.

– Elég az…

– Jó… Itt van a fény­kép?

Pirt­sák a zse­bé­re ta­pin­tott, de mi­előtt be­le­nyúlt vol­na, hal­kan meg­kér­dez­te.

– És… Ez mennyi­be fog ke­rül­ni?

Ka­szás vár­ta a kér­dést.

– Olyan – mond­ta, mint aki­nek ez mel­lé­kes –, olyan há­rom­ezer fo­rint kö­rül… At­tól függ. hogy mi­lyen vász­nat ka­pok, a fes­ték­nek is fel­ment az ára… Csak a vé­gén tu­dom pon­to­san meg­mon­da­ni… De há­rom­ezer kö­rül lesz… Száz­zal ke­ve­sebb, vagy száz­zal több…

– Igen, igen, az már nem szá­mít… őszin­tén szól­va, egy ki­csit ke­ve­sebb­re gon­dol­tam… Tet­szik tud­ni, sok ilyen­kor a ki­adás… De jó, ak­kor ké­rem szé­pen, tes­sék meg­fes­te­ni… – Be­le­nyúlt a zse­bé­be, hogy ki­húz­za a fény­ké­pet, de eb­ben a pil­la­nat­ban csen­get­tek. Gyor­san hár­mat. Mint­ha mor­zéz­tak vol­na, újra hár­mat.

– Ki a fene ez? – kér­dez­te sa­ját ma­gá­tól, de han­go­san Ka­szás. – Bo­csá­nat… – Fel­állt, s in­dult az aj­tó­hoz.

Köz­ben ide­ge­sen a le­ve­gő­be csa­pott. Csak egy per­cet kel­lett vol­na vár­ni, s már zse­bé­ben len­ne az elő­leg… A fene egye meg, akár­ki is az!

– Ki az?

– Nyisd ki, majd meg­lá­tod!

Ka­szás­nak össze­szo­rult a tor­ka. Fel­is­mer­te Bur­ta hang­ját.

– Szer­vusz mes­ter, maest­ro, majszt­ro, vagy aho­gyan tet­szik! Össze­ölel­kez­tek.

– Azt hit­ted, mi, hogy már meg­hal­tam!

Bur­ta ele­gáns nyá­ri öl­tö­ze­tet vi­selt, csu­pa ké­kes-fe­hér­ség, mint­ha most is a ten­ger­part­ra ké­szül­ne. A bő­rönd­jét a kü­szö­bön hagy­ta, in­dult a szo­bá­ba. Az aj­tó­ban meg­tor­pant.

– Nem vagy egye­dül? – kér­dez­te meg­ro­vó­an, de az­tán ud­va­ri­a­san foly­tat­ta. – El­né­zést… Nem aka­rok za­var­ni.

Ka­szás le­nyúlt a bő­rön­dért, fel­emel­te, s vit­te Bur­ta után.

– Egy meg­ren­de­lőm – mu­ta­tott Pirt­sák­ra.

– Ahá, egy me­cé­nás! Min­dig tisz­tel­tem azo­kat, akik a mű­vé­szet­re köl­töt­tek. És Ka­szás ba­rá­tom nagy mű­vész!

Pirt­sák már állt. Keze még min­dig a zse­bé­ben volt.

– Csak a meny­asszo­nyo­mat… De lé­nye­gé­ben már…

– Foly­tas­sák csak… Én vá­rok a so­rom­ra!

Pirt­sák el­in­dult az ajtó felé. Nem adta oda a fény­ké­pet.

– Vissza­jö­vök… Vissza­jö­vök…

Ka­szás az elő­szo­bá­ban meg­fog­ta a fi­a­tal­em­ber kar­ját.

– Néz­ze, ha ko­mo­lyan gon­dol­ja, hogy az es­kü­vő­re kell, ak­kor nin­csen sok időnk…

– Én ko­mo­lyan… Na­gyon sze­ret­ném… De ez a fény­kép, ami a zse­bem­ben van, nem szí­nes… Gon­do­lom, az nem len­ne jó… Ho­zok majd egy szí­nest… Már vol­tunk fény­ké­pész­nél, de még nem ké­szült el.

– Aho­gyan gon­dol­ja – mond­ta ke­ser­nyé­sen Ka­szás.

Az elő­leg el­úszott…

Ami­kor Pirt­sák után be­zár­ta az aj­tót, ez­zel for­dult Bur­tá­hoz.

– Csak egy per­cet vár­hat­tál vol­na! El­vit­te az elő­le­ge­met ez a fiú!

Bur­ta ne­ve­tett.

– Nem baj! Na­gyobb dol­gok van­nak itt! Kap­hatsz tő­lem elő­le­get. Mennyi kell?

– Sok – mond­ta tel­jes meg­győ­ző­dés­sel a fes­tő. – Őszin­tén szól­va, nincs egy fi­ty­in­gem sem. – Szét­tár­ta a kar­ját. – Így ál­lok.

– Pusz­tán és pu­cé­ran – he­he­ré­szett Bur­ta. – Oszt tök­mag akad a ke­zé­be…

– Las­san már az sem. Csak a jövő hé­ten ka­pok pénzt, azért saj­ná­lom ezt a fiút.

Bur­ta le­ve­tet­te a za­kó­ját, el­ter­pesz­ke­dett az egyik fo­tel­ban. – Ezek sze­rint ba­rá­ti kö­te­les­sé­gem is, hogy ki­se­gít­se­lek… Te­hát nin­csen el­lent­mon­dás – hang­sú­lyoz­ta, mint­ha Ka­szás til­ta­ko­zott vol­na a pénz mi­att. – Le­gyünk is túl ezen… az izén… Tíz­ezer?

Ka­szás meg­le­pet­ten ült le.

– Tes­sék?

– Ke­vés? Úgy gon­dol­tam, egye­lő­re tíz­ezer… Ba­rá­ti köl­csön is le­het, vagy elő­leg, döntsd el…

– Nem sok ez? – sze­rény­ke­dett a fes­tő.

– De nagy mar­ha vagy! – csó­vál­ta a fe­jét Bur­ta. – Sok, nem sok, ha pénzt ad­nak, fo­gadd el. Ki is szá­mo­lom. – ölé­be tet­te a tás­ká­ját, las­sú, ki­mért moz­du­la­tok­kal ki­nyi­tot­ta a zá­rat, úgy haj­tot­ta fel a fe­de­lét, a keze moz­du­la­tá­ból kö­vet­ni le­he­tett. Tes­sék – tett az asz­tal­ra egy kö­teg száz­fo­rin­tost. – Szá­mold meg… S adj róla egy pa­pírt, hogy elő­leg­ként… Tu­dod, ne­kem is el kell szá­mol­nom.

Ka­szás meg­ba­bo­náz­va néz­te a pénz­cso­mót. Nem nyúlt hoz­zá.

– Na, tedd el – biz­tat­ta Bur­ta. – Tisz­tes­sé­ges mun­ká­ért, tisz­tes­sé­ges pénzt.

– És… Mit kell majd fes­te­ni, mert őszin­tén szól­va, én port­rét nem na­gyon tu­dok… Ezt a meny­asszonyt is csak fél­ve vál­lal­tam el…

– Ne tö­rődj vele!

– A tisz­tes­sé­ges mun­ka… Nem sze­ret­né­lek be­csap­ni.

– Na, eb­ből a nya­valy­gás­ból elég! Itt a fo­rint, ké­rem a pa­pi­rost. Meg­nyug­tat­lak, több pén­zed is lesz. Per­sze, csak ha kell. Mert, ha nem, nem.

Ka­szás egész a fü­lé­ig húz­ta a vál­lát.

– Te tu­dod. Kö­szö­nöm. Na­gyon ren­des vagy. – El­vet­te a pénzt Bur­ta elől. Nem szá­mol­ta meg. Fel­állt, s le­tet­te a köny­vek elé, a szek­rény pol­cá­ra. – Adom a nyug­tát. – Pa­pírt ke­re­sett és tol­lat, az asz­tal­hoz vit­te, újra le­ült. – Mit ír­jak?

– Ren­des nyug­tát. Hogy tő­lem elő­leg­ként fel­vet­tél… Aho­gyan kell… Tíz­ezer fo­rin­tot… Dik­tál­jam?

– Nem. Tu­dom én.

– Hát ak­kor írd, le­gyünk túl ezen.

– S mi­kor mon­dod, hogy mit kell fes­te­nem? Mert, gon­do­lom, már a nya­ra­lás is ezért volt…

– Min­den­re sor ke­rül… ír­jad… Van még ab­ból az ízé­ből, amit ko­nyak­ként ad­tál?

Bur­ta a szek­rény­re mu­ta­tott.

– Annyi van, amennyit hagy­tál.

– Ki a fene em­lék­szik már. Re­mé­lem, nem egy kö­röm­nyi. Bur­ta ki­nyi­tot­ta a köny­ves­szek­rény­ke kis aj­ta­ját. Ott állt a To­ka­ji pár­lat. Ki­húz­ta a du­gót, s az üveg­ből ivott.

– Nem is olyan rossz ez – mond­ta, s újra a szá­já­hoz emel­te az üve­get.

Ka­szás át­ad­ta a pa­pí­rost, Bur­ta csak rá­pil­lan­tott, s zseb­re gyűr­te. Újra az üveg után nyúlt, de már üres­nek ta­lál­ta, a szek­ré­nyen hagy­ta. Vissza­ült a fo­tel­ba.

– Vol­tál te már Pé­csett? – kér­dez­te szin­te hi­va­ta­los­nak tűnő han­gon.

– Igen… Ta­lán öt­ször is…

– És?

– Mi és?

– És mit lát­tál, jó volt-e, be­szélj róla egy ki­csit. Oda sze­ret­nék le­utaz­ni.

– Ahá, ér­tem – bó­lo­ga­tott Ka­szás, és kis szü­net után meg­kér­dez­te. .– Még­is, mi ér­de­kel­ne?

– Sem­mi – le­gyin­tett bosszú­san Bur­ta. – Jársz te mú­ze­um­ba?

Ka­szás nem tud­ta lep­lez­ni a za­va­rát, fur­csá­nak ta­lál­ta a kér­dést.

– Hát… Nem is tu­dom… Néha me­gyek… Ha va­la­mi olyan van… A ko­ro­nát meg­néz­tem…

Bur­ta fel­állt, az ab­lak­hoz ment, el­húz­ta a füg­gönyt.

– Gye­re ide… Nézz le, ott egy autó… Lá­tod?

A fes­tő ki­bá­mult az ab­la­kon. Az utca túl­ol­da­lán az az autó állt, ami­vel Bur­ta vár­ta a spli­ti re­pü­lő­té­ren.

– Lá­tom.

– Ne­ked hoz­tam.

Ka­szás az első pil­la­nat­ban fel sem fog­ta, hogy mit hal­lott. Gé­pi­e­sen mond­ta.

– Kö­szö­nöm…

Bur­ta nem ezt vár­ta. Lel­kes ová­ci­ót, vagy sze­rény til­ta­ko­zást. Nem egy szá­raz kö­szö­nö­möt. Mire azon­ban újra a fo­te­lek­hez ér­tek, Ka­szás már a hom­lo­kát tö­rül­get­te.

– Ko­mo­lyan mond­tad, hogy ne­kem hoz­tad?

– Ne­vet­tem köz­ben? – vi­gyor­gott Bur­ta, aki már ész­lel­te, hogy még­is csak kö­vet­ke­zik az ál­ta­la várt ha­tás.

– Nem… De tel­je­sen… Ne ha­ra­gudj, de ho­gyan fo­gad­hat­nék én el egy au­tót… Még ál­mom­ban sem gon­dol­tam, hogy…

– Ne da­dogj, ba­rá­tocs­kám! Meg­mond­tam, hogy a hó­nod alá nyú­lok.

– Ve­zet­ni sem tu­dok…

– Meg­ta­nulsz.

Ka­szás újra az ab­lak­hoz lép­delt. Nem, nem ál­mo­dik. Az autó ott áll a jár­da mel­lett.

– És sza­bad ezt ne­kem itt hagy­nod? – kér­dez­te, mert eszé­be ju­tott, hogy több­ször hal­lot­ta már, hogy ilyen vám meg olyan vám.

– El­in­té­zem. Nem szo­ká­sunk tör­vény­te­len dol­got csi­nál­ni.

– Jó… Szép autó, drá­ga autó – bó­lo­ga­tott a fes­tő, de az is meg­fo­gal­ma­zó­dott ben­ne, el­ad­ja, majd el­ad­ja. Ha el­megy Bur­ta, meg­hir­de­ti. Ta­lán száz­ez­ret, vagy még töb­bet kap érte. Ki­fi­zet­het­né be­lő­le az adós­sá­gát. – Na­gyon kel­le­met­le­nül ér­zem ma­ga­mat – for­dult Bur­tá­hoz –, hogy csak így egy­sze­rű­en adsz ne­kem egy au­tót… De… Ha te meg­te­he­ted, ak­kor…

Bur­ta lát­ha­tó­an él­ve­zet­tel hall­gat­ta Ka­szás nyö­gé­sét, fél­mon­da­ta­it, apás­kod­va meg­si­mo­gat­ta a fes­tő fe­jét.

– Majd én rend­be tesz­lek.

Ka­szás ked­ves­ked­ni akart va­la­mi­vel Bur­tá­nak, az üres üveg­re né­zett.

– Le­sza­la­dok, ho­zok ne­ked va­la­mi italt, jó?

Bur­ta ne­met in­tett. Újra ki­nyi­tot­ta a tás­ká­ját, s egy la­pos­üve­get vett elő be­lő­le.

– Me­ta­xa – mond­ta je­len­tő­ség­tel­je­sen. – Kérsz? Kós­told meg! En­nek a za­ma­tát sze­re­tem a leg­job­ban… Ha eb­ből kor­tyo­lok, nem krá­ko­gok… Pe­dig csu­pa fű­szer… Nem­ré­gi­ben fe­dez­tem fel ma­gam­nak… Na, igyál!

Ka­szás nem akar­ta vissza­uta­sí­ta­ni, be­nyúlt a szek­rény­be egy po­há­rért, s Bur­ta elé tar­tot­ta. Az­tán koc­cin­tot­tak.

– Egész­sé­ged­re, Feri.

Bur­ta va­ló­ban nem krá­ko­gott, de fáj­dal­mas gri­ma­szo­kat vá­gott, mint­ha na­gyon rosszul esne neki a ko­nyak.

– Ér­zed a szád­ban az il­la­tát? – kér­dez­te.

A fes­tő ed­dig még nem gon­dolt arra, hogy szá­jon ke­resz­tül is érez­het il­la­tot, de most meg­le­pőd­ve ér­zé­kel­te, hogy va­ló­ban va­la­mi kü­lö­nö­sen kel­le­mes il­lat jár­ja át, mint va­la­mi bel­ső par­füm.

– Igen… – Na­gyon jó – mond­ta, s arra gon­dolt: csak gaz­dag­nak kel­le­ne len­nie va­la­ho­gyan. Meg­gaz­da­god­ni. Ki tud­ja, mi van még a vi­lá­gon, ami­ről ő nem is tud, mert csak azok­nak ké­szül, akik­nek pén­zük van…

Bur­ta vissza­tet­te az üve­get a tás­ká­já­ba.

– Amíg itt va­gyok, ad­dig hasz­ná­lom az au­tót, az­tán a tied. Rend­ben?

– Na­gyon – bó­lin­tott há­lá­san Ka­szás.

– Ak­kor most tér­jünk ko­moly dol­gok­ra. Ez a mű­ter­med?– mu­ta­tott kör­be a szo­bá­ban.

– Ez.

– Más­hol égre nyí­ló ab­la­kok alatt fes­te­nek a mes­te­rek, itt még ren­des vi­lá­gí­tás sincs.

Ka­szás úgy né­ze­get­te a szo­bá­ját, mint­ha most lát­ná elő­ször. Be­le­nyug­vó­an tár­ta szét a kar­ját.

– Ez van…

Bur­ta a fe­jét csó­vál­ta.

– Itt nem le­het ren­des mun­kát vé­gez­ni… Kell ne­ked egy mű­te­rem… Vi­lá­gos, csen­des… Ve­szünk egyet ne­ked, jó?

– Ne bo­lon­dozz… Egyéb­ként ez meg­fe­lel, van hely az áll­vány­nak meg a fes­ték­nek…

Bur­ta le­gyin­tett.

– Mi tö­ké­le­tes, jó mun­kát vá­runk… Jár­tam én már fes­tők­nél, s ne ha­ra­gudj, de ez a szo­ba… És ha nagy vász­nat aka­runk? Tíz­cen­tis rész­le­tek­ben aka­rod meg­fes­te­ni… Ve­szünk ne­ked va­la­mit…

– Nagy vász­nat? – kér­dez­te Ka­szás kis­sé ijed­ten.

– Azt. Mert ren­del­he­tünk nagy ké­pet is, nem? Tudsz va­la­hol egy ki­adó mű­ter­met?

– Nem – ráz­ta a fe­jét Ka­szás. – Bu­da­pes­ten alig van, és per­sze mind fog­lalt…

– Ak­kor ve­szünk vi­dé­ken… Ezt csak bízd rám… S úgy ké­szülj, hogy el­kí­sérsz Pécs­re… Már fog­lal­tam szo­bát a Hu­nyor­ban… Ter­mé­sze­te­sen csak ak­kor gye­re, ha nem esik ne­he­zed­re ez a szí­ves­ség.

Bur­ta akart még mon­da­ni va­la­mit, de éle­sen fel­ber­rent a csen­gő. Egy­szer, az­tán újra.

– Vársz va­la­kit? – kér­dez­te hal­kan Bur­ta.

– Nem… De­hogy… – til­ta­ko­zott a fes­tő, mint­ha bűnt kö­vet­ne el az­zal, ha va­la­kit fo­gad­na a la­ká­sá­ban.

– Ne nyisd ki!

– Ne?

– Ne! – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan Bur­ta, az­tán eny­hébb han­gon, ma­gya­rá­zat­ként hoz­zá­tet­te. – A mi ügyünk most fon­to­sabb min­den lá­to­ga­tó­nál…

Újra csen­get­tek.

Ka­szás za­var­tan né­ze­get­te a ven­dé­gét.

S megint csen­get­tek. Gyors egy­más­után­ban több­ször is. Sok rö­vi­det.

– És ha nem megy el? Meg­né­zem, ki az?

Bur­ta vissza­rán­tot­ta a fes­tőt a fo­tel­ba. Dur­ván rá­för­medt.

– Itt ma­radsz, ha mon­dom! Az anyád­ban ug­rálj!

Ka­szás meg­döb­ben­ve néz­te Bur­tát. Ugyan­azt érez­te, mint ami­kor Split­ben a kar­já­nál fog­va ma­gá­hoz rán­tot­ta. Azt, hogy va­la­mi nem tisz­tes­sé­ges do­log ké­szül…

Bur­ta in­ge­rült, vö­rös arca las­san hal­vá­nyo­dott. Sze­me, füle még az elő­szo­ba aj­ta­ját fi­gyel­te.

– Ma­radj nyug­ton…

Ka­szás moc­ca­nás nél­kül ült a he­lyén.

A csen­gő újra fel­ber­re­gett. Kí­mé­let­le­nül, kö­ve­te­lő­ző­en. Hosszan, az­tán szag­ga­tot­tan. Mint­ha mor­zé­zott vol­na va­la­ki.

– Nem unja meg a disz­nó – mond­ta Bur­ta. Mu­ta­tó­uj­ját a szá­já­ra tet­te, így in­tett csen­det Ka­szás­nak, fö­lös­le­ge­sen, mert a fes­tő még szu­szog­ni sem mert.

A dél­előt­ti nap­su­ga­rak el­ér­ték az ab­la­kot, las­san, mint­ha újabb és újabb lám­pá­kat kap­csol­tak vol­na be, szin­te fény­ár­ban úszott a szo­ba. A fes­tő­áll­vá­nyon egy ke­ret­re fe­szí­tett vá­szon kí­nál­ta ma­gát, pi­ros és sár­ga csí­kok ék­te­len­ked­tek már raj­ta, mint a ké­szü­lő kép csont­vá­za. Bur­ta te­kin­te­te rá­té­vedt, néz­te né­hány pil­la­na­tig, óva­to­san fel­állt, s mint a jó gaz­da, az asz­tal­te­rí­tő­vel le­ta­kar­ta a vász­nat.

– Meg­ol­vad – sut­tog­ta.

Ka­szás ámul­va néz­te, se­ho­gyan sem il­lett eb­ben a hely­zet­be ez a gon­dos­ság.

– Kö­szö­nöm – mo­tyog­ta fé­lén­ken, cso­dál­koz­va, Bur­ta vissza­ült a fo­tel­ba és le­gyin­tett.

– Szó­ra sem ér­de­mes…

A csen­ge­tés ab­ba­ma­radt. Bur­ta az ab­lak­hoz osont, in­tett Ka­szás­nak, jöj­jön oda. Nyi­tott te­nye­ré­vel csi­nált ma­gá­nak nap­el­len­zőt, úgy le­sett ki a füg­göny mö­gül.

– Gye­re, nézd meg, ki csen­ge­tett. Nem kel­lett so­ká­ig vár­ni­uk.

Pirt­sák sé­tált át az utca túl­ol­da­lá­ra, vissza is né­zett az ab­lak­ra, kör­be­jár­ta az au­tót, az­tán el­tűnt az egyik mel­lék­ut­cá­ban.

– Ha tu­dom, be is en­ged­het­ted vol­na – mond­ta bosszú­san Bur­ta.

– A lány fény­ké­pét hoz­hat­ta – dör­mög­te Ka­szás.

Ami­kor vissza­ül­tek az asz­tal­hoz, a fes­tő össze­szed­te a bá­tor­sá­gát s meg­kér­dez­te.

– Va­la­mi baj van? Bur­ta ér­tet­le­nül né­zett rá.

– Mi­lyen baj?

– Nem tu­dom… Csak azért kér­dez­tem, mert…

– Mert nem en­ged­tem, hogy ki­nyisd az aj­tót – vá­gott köz­be Bur­ta. – Per­sze, hogy nem en­ged­tem… A leg­fon­to­sabb tár­gya­lá­sun­kat za­var­ta vol­na…

Ka­szás nem szólt, de arra gon­dolt, hogy Bur­ta nem mond iga­zat, hisz Pirt­sák is za­var­ta vol­na a be­szél­ge­té­sü­ket, őt még­is be­en­ged­te vol­na.

– Én, ba­rá­tocs­kám – foly­tat­ta Bur­ta – úgy sze­rez­tem va­gyont, hogy mér­le­gel­tem ma­gam­ban: ez most a fon­tos, csak ez­zel fog­lal­ko­zom. Nem en­ged­tem el­té­rí­te­ni ma­ga­mat a fő cél­tól. Ér­ted már?

Ka­szás szor­gal­ma­san bó­lo­ga­tott.

– Igen.

Bur­ta nem elé­ge­dett meg a he­lyes­lés­sel. Ivott a Me­ta­xá­ból, köz­ben Ka­szást néz­te.

– Tu­dod – ma­gya­ráz­ta újra –, van­nak olyan em­be­rek, akik lát­ják, hogy mit kel­le­ne el­vé­gez­ni­ük, de köz­ben mind­un­ta­lan be­le­kap­nak más mun­ká­ba, jaj még ezt is meg­csi­ná­lom, azt is… És tu­dod, mi a vége? Egyi­ket sem csi­nál­ják ren­de­sen… A nők ilye­nek… Fő­kép­pen a nők. – Újra ivott, az­tán fel­állt. – Kur­va me­leg van itt. Ho­gyan bí­rod te ezt?

– Mu­száj – tár­ta szét a kar­ját Ka­szás.

– Kel­le­ne ide egy nagy ven­ti­lá­tor… Mint a tró­pu­so­kon a szál­lo­dai szo­bák te­te­jén. Meg­moz­gat­ná a le­ve­gőt.

– Kis ven­ti­lá­to­rom van, de úgy za­ka­tol, mint egy hogy­is­híj­ják… Trak­tor…

Bur­ta mo­soly­gó arc­cal, csil­lo­gó szem­mel, szin­te áhí­tat­tal mond­ta.

– Te, Ka­szás, igyunk egy kor­só sört va­la­hol!

A fes­tő, mint­ha tisz­te­leg­ne, a fe­jé­hez emel­te a ké­zét.

– Ez jó gon­do­lat!

– Meg­isszuk a sört, az­tán in­du­lás Pécs­re! Ké­szítsd össze a hol­mi­dat. Be­dob­juk a ko­csi­ba, ide már ne jöj­jünk vissza. Majd az au­tó­ban meg­tár­gyal­juk a kö­zös ügyün­ket. Lesz rá idő elég. – Az áll­vá­nyon levő vá­szon­ra mu­ta­tott. – Ez?

– Még nem tu­dom…

– Nem tu­dod, mit akarsz fes­te­ni?

– Nem… Vagy­is, teg­nap meg tud­tam… Szi­vár­vány… Le­ha­jol a föld­re… Az­tán…

– Az­tán?

– Meg­gon­dol­tam. Fes­tet­tem már leg­alább öt­ven szi­vár­ványt… Ezt kéri a meg­ren­de­lőm, a vá­sár­ban ilyes­mi­ket ke­res­nek… Most azt mond­tam ma­gam­ban: nem fes­tesz újabb szi­vár­ványt, ta­lálj ki va­la­mi mást.

– Pa­kolj, öre­gem, ne csak a szád jár­jon… A ke­zed is… So­sem érünk Pécs­re.

Ka­szás a szek­rény előtt téb­lá­bolt. Mit cso­ma­gol­jon? Lé­nye­gé­ben egy bő­rönd­be be­le­fér­ne az egész ru­ha­tá­ra.

– Hoz­zál egy ren­des ru­hát is – állt mel­lé Bur­ta. – Pél­dá­ul ezt! Azt a sö­tét szí­nű öl­tönyt emel­te ki, amit az első lá­to­ga­tás­kor vett fel a pik­tor, mi­kor a Kár­pá­ti­á­ba men­tek.

Ka­szás el­vet­te a ke­zé­ből, né­ze­get­te, az­tán be­le­fek­tet­te a bő­rönd­be.

– A va­cso­ra mi­att kell – ma­gya­ráz­ta Bur­ta. – Ha el­me­gyünk va­la­ho­vá va­cso­ráz­ni… Én is hoz­tam, majd meg­lá­tod… Lenn van a ko­csi­ban – mond­ta, s újra ki­emel­te Ka­szás öl­tö­nyét. A fes­tő a tü­kör­ből lát­ta, hogy gyors moz­du­la­tok­kal vé­gig­ta­po­gat­ja. S ezt csi­nál­ta min­den ru­ha­da­rab­bal, ami a bő­rönd­be ke­rült.

Ka­szás a tás­ká­já­ba tet­te a pénzt, amit Bur­tá­tól ka­pott, be­zár­ta a bő­rön­döt, s kis meg­haj­lás­sal mond­ta.

– Pa­ran­csol­jon, uram, me­he­tünk!

Bur­ta is kéz­be vet­te a bő­rönd­jét, s in­dult az ajtó felé.

– El­zár­tad a csa­po­kat?

A fes­tő szin­te ka­to­nás han­gon vá­la­szolt.

– Igen­is, uram! A csa­pok el­zár­va!

– Ak­kor in­du­lás!

Bur­ta a lép­csőn ar­ról me­sélt Ka­szás­nak, hogy élt még a régi vi­lág­ban egy nagy­báty­ja, aki a há­bo­rús rok­kant, szél­ütött öccsét al­kal­maz­ta ko­csis­nak. S ami­kor már be­száll­tak a hin­tó­ba, az öccs min­dig ugyan­úgy kér­dez­te: In­dul­ha­to­dik, Fe­renc bá­tyám? S erre min­dig ugyan­az a vá­lasz ér­ke­zett: Me­hes­sünk!

A tör­té­ne­ten mo­so­lyog­va lép­tek az ut­cá­ra. De Bur­ta hir­te­len meg­tor­pant. Ka­szást is vissza­rán­tot­ta a lép­cső­ház­ba. Bur­ta au­tó­ja mel­lett egy rend­őr állt.