7.

Kiss Pál ki­lé­pett az áru­ház­ból, s na­gyot szip­pan­tott a friss ta­va­szi le­ve­gő­ből. Bár szo­ron­gá­sa nem múlt el, va­la­me­lyest eny­hült ben­ne a fe­szült­ség. Va­la­hány­szor Pes­ten járt és az áru­ház­ba vitt az útja, a szí­ve a tor­ká­ban do­bo­gott. Nem­egy­szer el­ha­tá­roz­ta, vé­get vet az egész­nek, de a dön­tő lé­pés­re se­hogy sem tud­ta ma­gát el­szán­ni. Ma­radt min­den a ré­gi­ben. A meg­adott idő­ben fel­uta­zott Pest­re, be­ment az áru­ház­ba, majd me­ne­kült haza, vi­dék­re. Sü­tött a nap, me­leg volt. Le­vet­te va­dász­ka­lap­ját, zseb­ken­dő­vel le­itat­ta hom­lo­ká­ról a ve­rej­té­ket. Las­san bal­la­gott, néz­te a ki­ra­ka­to­kat. Meg­pró­bált más­ra gon­dol­ni, de hi­á­ba. Több­ször meg­ta­po­gat­ta a zse­bé­ben la­pu­ló könyv­pros­pek­tust. Eb­ben volt az a pa­pír­lap, amely a fel­ada­to­kat tar­tal­maz­ta.

Az erdő, csak az erdő nyug­tat­ta meg. Ami­kor a vál­lá­ra vet­te a pus­kát és ne­ki­vá­gott az er­dő­nek, a fe­szült­ség egy csa­pás­ra fel­ol­dó­dott. Időn­ként azon­ban dü­bör­gő hang hal­lat­szott az erdő mé­lyé­ről, li­lás füst ter­jen­gett a fák kö­zött. A lánc­tal­pak zör­gé­se eszé­be jut­tat­ta uno­ka­öccsé­nél tett lá­to­ga­tá­sát.

Sok­szor vissza­per­get­te ma­gá­ban az ese­mé­nye­ket…

Az­zal kez­dő­dött, hogy meg­hí­vó­le­ve­let ka­pott Nyu­gat-Né­met­or­szág­ba. Míg a fiú ide­ha­za volt, min­dig nála nya­ralt, és ilyen­kor együtt csa­tan­gol­tak az er­dőn. Sze­ret­te a fiút, aki az el­len­for­ra­da­lom alatt ke­rült ide­gen­be. Rend­sze­re­sen ér­kez­tek a le­ve­lek. A fiú ele­in­te pa­nasz­ko­dott, de ké­sőbb egye­nes­be jött az útja. Es­sen­be ke­rült. Si­ke­rült be­ren­dez­nie egy mű­ter­met, és rek­lám­fo­tó­kat ké­szí­tett kü­lön­fé­le áru­cik­kek­ről. Fény­ké­pe­ket is kül­dött. Meg­nő­sült, egy ke­res­ke­del­mi uta­zó­nak a lá­nyát vet­te el.

Kiss Pál gyak­ran né­ze­get­te a ké­pe­ket, nem fért a fe­jé­be uno­ka­öccse há­zas­sá­ga. Is­mer­te a fiú íz­lé­sét, min­dig a telt nő­ket ked­vel­te. Az asszony­ka vi­szont egé­szen más tí­pus volt, cson­tos, so­vány te­rem­tés. A fe­le­sé­gé­nek tet­szett Tru­di. Egyéb­ként is, a fiú tud­ja, mit csi­nál, az a fő, hogy bol­do­gok le­gye­nek. Neki azon­ban nem tet­szett a do­log, pénzt sej­tett a há­zas­ság mö­gött. A fiú egy­szer azt írta, hogy amint há­zat vesz­nek, meg­hív­ja őket egy kis le­ve­gő­vál­to­zás­ra. Kiss azt hit­te, hogy ez amo­lyan ud­va­ri­as­ko­dás, és nem tu­laj­do­ní­tott neki je­len­tő­sé­get. A meg­hí­vó­le­vél vá­rat­la­nul érte. Hir­te­len nem tud­ta, mi­té­vő le­gyen. Két hó­nap­pal előbb szü­le­tett a kis­lá­nyuk, Esz­ti­ke. Őt nem vi­het­ték, te­hát a fe­le­sé­ge sem me­he­tett.

– Men­jél egye­dül – mond­ta a fe­le­sé­ge.

– Vagy együtt, vagy se­hogy.

Na­po­kig nem be­szél­tek róla. Sze­ret­te vol­na, ha az asszony is vele tart, tud­ta, mennyi­re sze­ret utaz­ni.

Egy nap is­mét szó­ba ke­rült az uta­zás.

– Nem gon­dol­tad meg? – kér­dez­te az asszony.

– Nem – fe­lel­te. – Majd írok neki, és meg­ma­gya­rá­zom, hogy a gye­rek­kel most nem vág­ha­tunk neki en­nek a hosszú út­nak.

– Buta vagy.

– Mi­ért?

– Nem min­den­nap adó­dik ilyen al­ka­lom. Min­ket ne félts, két hé­tig jól meg­le­szünk Esz­ti­ké­vel. Ne­ked meg ép­pen ide­je, hogy ki­kap­cso­lódj – fe­lel­te az asszony.

– Itt van ne­kem az erdő, ez a leg­jobb ki­kap­cso­ló­dás.

– Az erdő más, mint az uta­zás.

Nem vá­la­szolt, le­tet­te a csiz­mát, amit ép­pen tisz­tí­tott, és ki­ment a tor­nác­ra. Le­ült a lép­cső­re, és maga elé me­redt. Itt tu­dott leg­job­ban gon­dol­koz­ni.

Az erdő fe­lől eny­he gyan­ta­il­lat szállt. A fák kö­zött már sö­tét volt, a csil­la­gok hu­nyo­rog­tak. Oda­bent tá­nyér csö­röm­pölt. Az asszony va­cso­rá­hoz te­rí­tett. Be­ment a ház­ba, és szót­la­nul le­te­le­pe­dett az asz­tal­hoz.

– Az út­le­ve­let a me­gyé­nél kell kér­ned? – kér­dez­te az asszony.

– Ott.

– Az er­dé­szet­nek is ja­va­sol­nia kell?

– An­nak is… Ka­zár in­té­zi az ilyen dol­go­kat.

Azon az es­tén töb­bet nem be­szél­tek er­ről. Na­pok­kal ké­sőbb az er­dé­sze­ti igaz­ga­tó­sá­gon akadt dol­ga. Fel­ke­res­te Ka­zárt, és óva­to­san, mint aki még nem dön­tött, elő­ad­ta mon­dó­ká­ját.

A fő­nök­he­lyet­tes a szem­üve­gét igaz­gat­ta.

– Mi­ért ne ja­va­sol­nám?

– Ro­ko­nom­hoz sze­ret­nék men­ni – mond­ta Ka­zár­nak.

– Van meg­hí­vó­le­ve­led?

– Igen – húz­ta elő a zse­bé­ből.

– Ak­kor ál­lítsd ki az út­le­vél­ké­rő la­pot. Ro­ko­ni lá­to­ga­tás könnyeb­ben megy, mert nem igé­nyelsz va­lu­tát.

Kiss el­ment a já­rá­si IBUSZ-ki­ren­delt­ség­hez. Meg­kap­ta az út­le­vél­ké­rő la­pot, ott hely­ben ki­töl­töt­te, és vissza­ment az er­dé­sze­ti igaz­ga­tó­ság­hoz. Ka­zárt már nem ta­lál­ta a he­lyén, va­la­ho­vá el­ment. Várt egy da­ra­big, az­tán az egyik tit­kár­nő­nél hagy­ta a ki­töl­tött űr­la­pot.

Más­nap üzen­tek, hogy men­jen be.

– Tes­sék… Alá­ír­tam – nyúj­tot­ta Ka­zár az ira­tot. – Most már be­ad­ha­tod.

– Irigy­lem ma­gát, szép útja lesz – je­gyez­te meg a tiszt­vi­se­lő­nő.

Kiss Pál té­to­ván to­por­gott.

– Mi­kor­ra kap­ha­tom meg?

– Egy hó­na­pon be­lül vá­laszt kapsz – fe­lel­te Ka­zár.

Há­rom hét múl­va meg­kap­ta a hosszú­kás bo­rí­té­kot az út­le­vél­lel. Ép­pen a kert­ben ja­ví­tot­ta a nyúl­ket­re­cet, ami­kor a mo­tor­pö­fö­gést meg­hal­lot­ta. Sej­tet­te, hogy csak a pos­tás le­het. Mire a ház­hoz ért, az asszony a tor­ná­con állt, és a le­ve­let lo­bog­tat­ta.

Két éj­sza­ka töp­ren­gett, mit vi­gyen aján­dék­ba. A fe­le­sé­ge gon­dos­ko­dott Tru­di­ról. A ko­mód­ból elő­szed­te a ta­valy hor­golt asz­tal­te­rí­tőt.

Uno­ka­öccsé­nek két üveg kecs­ke­mé­ti ba­rack­pá­lin­kát vá­sá­rolt. Az após­nak pe­dig egy szép szar­vas­agancs nye­lű bo­rí­ték­nyi­tót ra­kott a bő­rönd­be.

Késő es­tig cso­ma­gol­tak.

Haj­nal­ban már Pes­ten volt. A Ke­le­ti ku­po­la­csar­no­ká­ban egy vas­utas­tól ér­dek­lő­dött a vo­nat­ja után.

– Az egyes vá­gány­ról in­dul.

Az uta­zás nagy iz­ga­lom­mal töl­töt­te el. A fül­ké­ben csu­pa oszt­rák ült. Bécs­ben át­szállt má­sik vo­nat­ra. A hely­jegy alap­ján meg­ke­res­te a ko­csit. Ezen a vo­na­ton már jó­val ke­ve­seb­ben utaz­tak. A ku­pé­ban egy idős nő­vel ke­rült össze, aki elég jól be­szélt ma­gya­rul. A nő el­mond­ta, hogy Győr­ben volt, ro­ko­na­it lá­to­gat­ta meg.

Az idős nő köz­vet­le­nül Mün­chen előtt szállt le a vo­nat­ról. A mün­che­ni pá­lya­ud­va­ron nagy to­lon­gás, bá­be­li zűr­za­var fo­gad­ta Kis­st. Meg­ke­res­te azt a sze­rel­vényt, amely Es­sen felé megy, és meg­könnyeb­bül­ten le­hup­pant az ülés­re. Vég­re, nincs több át­szál­lás.

Késő este fu­tott be a vo­nat az es­se­ni pá­lya­ud­var­ra. Gyor­san le­szállt, és le­tet­te a cso­ma­go­kat, és té­to­ván kö­rül­né­zett. Uno­ka­öccsét se­hol sem lát­ta. Le­het, hogy nem vár­ják? Már in­dul­ni akart a ki­já­rat felé, ami­kor a ne­vét hal­lot­ta.

Feri ala­po­san meg­vál­to­zott. Meg­hí­zott, alig is­mert rá. A hang­ja vi­szont a régi volt. Egy idő­sebb fér­fi­val jött.

– Az apó­som – mu­tat­ta be Feri. – Már jó­val előbb ész­re­vet­te­lek, csak kí­ván­csi vol­tam, meg­is­mersz-e?

– Ala­po­san meg­vál­toz­tál, meg­em­be­re­sed­tél – mé­re­get­te a fiút.

Az ál­lo­más előtt vá­ra­ko­zó Opel­ba száll­tak. Kiss fény­kép­ről már is­mer­te a ko­csit. Feri ve­ze­tett, az após há­tul ült. A fiú út­köz­ben az ott­ho­ni­ak fe­lől ér­dek­lő­dött. Kiss alig győ­zött vá­la­szol­ni.

A vá­ros szé­lén egy csi­nos ház előtt áll­tak meg. Nyílt az ajtó, elé­bük si­e­tett a fi­a­tal­asszony. Kiss nyom­ban meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy élet­ben sok­kal szebb, mint a fény­ké­pe­ken.

Va­cso­rá­ra fris­sen sült kol­bászt tá­lal­tak. Az após egy fa­la­tot evett, már­is bú­csú­zott.

– Hol­nap este össze­jön a csa­lád. Meg­ün­ne­pel­jük ér­ke­zé­se­det, és meg­is­mersz min­den­kit – kö­zöl­te Feri.

So­ká­ig fenn­ma­rad­tak. Tru­di kí­ván­csi szem­mel fi­gyel­te őket, és há­lá­san mo­soly­gott, ha Feri időn­ként le­for­dí­tot­ta a be­szél­ge­tést.

Neki az egyik eme­le­ti szo­bá­ban ve­tet­tek ágyat. Mi­előtt pi­hen­ni tér­tek, Feri kör­be­ve­zet­te őt a ház­ban. Büsz­kén mond­ta, hogy nem­ré­gen épült a ház. Igaz, hogy na­gyon sok­ba ke­rült, de az övék.

Más­nap este ün­ne­pi va­cso­rát csap­tak. Kiss meg­is­mer­te a lány csa­lád­ját. Amint a ba­rack­pá­lin­ka el­fo­gyott, sör ke­rült az asz­tal­ra. Feri meg­ma­gya­ráz­ta, hogy itt min­den­ki rend­sze­res sör­fo­gyasz­tó, ő maga is azt iszik.

A fiú és az após igen ked­ve­sek vol­tak. Min­den­nap el­vit­ték őt va­la­ho­vá, hogy meg­is­mer­je a vá­rost. Néha Tru­di is ve­lük tar­tott.

Kiss Pál gyak­ran egye­dül in­dult út­nak, fő­leg nap­köz­ben, mi­vel min­den­ki dol­go­zott. Rend­sze­rint a ki­ra­ka­to­kat bá­mul­ta, fi­gyel­te az em­be­re­ket. Egy al­ka­lom­mal mo­zi­ba is be­ült. Va­la­mi szí­nes ka­land­fil­met ve­tí­tet­tek. Egy da­ra­big néz­te, de meg­un­ta, hogy nem ér­tet­te, mi is tör­té­nik a vász­non, és ki­jött a mo­zi­ból.

A hét vé­gén ko­csi­ba ül­tek és ki­rán­dul­tak. Az após csa­lád­ja is ve­lük tar­tott. Az öreg­nek szür­ke Mer­ce­de­se volt. Egy feny­ves­ben ütöt­tek ta­nyát, szí­nes sát­ra­kat ver­tek fel. Itt töl­töt­ték a szom­ba­tot és a va­sár­na­pot. Kiss Pál szá­má­ra ez a két nap volt a leg­szebb. Min­den por­ci­ká­já­ban érez­te az er­dőt, a fák gyan­ta­il­la­tát. Va­sár­nap késő dél­után össze­cso­ma­gol­tak, és in­dul­tak vissza Es­sen­be. Út­köz­ben egy kis­ven­dég­lő­ben meg­va­cso­ráz­tak.

Hét­fő este va­cso­ra után a te­le­ví­zi­ót néz­ték, ami­kor Feri meg­szó­lalt:

– Hol­nap este egy is­me­rő­söm­mel ta­lál­kozunk. Ő is ma­gyar, de már ré­gen kint él. Még öt­ven­hat előtt jött el… Kí­ván­csi rád. Meg­kért, hogy hoz­za­lak vele össze.

Tru­di a kony­há­ban ma­ta­tott.

– Ki ez az is­me­rő­söd? – kér­dez­te Kiss.

– Nem is­me­red… Paul Hid­vé­gi, il­let­ve ma­gya­rul Hid­vé­gi Pál.

– Ő is fény­ké­pész?

– Nem… Új­ság­író.

– Te jól is­me­red?

– Hát per­sze. Na­gyon so­kat kö­szön­he­tek neki. Más­nap este egy szál­ló ét­ter­mé­ben ta­lál­koz­tak Feri ba­rát­já­val, Hid­vé­gi Pál­lal. Az új­ság­író ha­tal­mas ter­me­tű, ke­rek fejű em­ber volt. Ki­tö­rő öröm­mel fo­gad­ta őket. A be­szél­ge­tés azon­ban ne­he­zen in­dult meg. Hid­vé­gi el­mond­ta, hogy köz­vet­le­nül a fel­sza­ba­du­lás után jött el ott­hon­ról.

– A nagy­né­ni­kém gaz­dag nő volt, és egy né­met­hez ment férj­hez. Ne­kem sen­kim sem volt ott­hon, így hát ki­jöt­tem hoz­zá. Az­óta nem jár­tam Ma­gyar­or­szá­gon.

– Pe­dig so­kan ha­za­jön­nek lá­to­ga­tó­ba – je­gyez­te meg Kiss.

Hid­vé­gi he­lyett Feri ma­gya­ráz­ko­dott.

– Tu­dod, mit je­lent új­ság­író­nak len­ni? Min­dig oda kell men­nie, aho­vá a lap kül­di. Bra­zí­li­á­ba, Ja­pán­ba. Szin­te ál­lan­dó­an úton van. Két út kö­zött alig né­hány na­pot pi­hen. Egy-két nap­ra pe­dig nem ér­de­mes ha­za­men­ni.

– Az igaz.

– Na lát­ja, így van ez – mo­soly­gott Hid­vé­gi. El­mond­ta, hogy fi­a­tal ko­rá­ban so­kat va­dá­szott. Em­lí­tet­te azo­kat a he­lye­ket, ahol meg­for­dult. Kiss cso­dál­ko­zott, hogy azt az er­dőt is is­me­ri, ahol ő la­kik, dol­go­zik. Leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sé­re Hid­vé­gi na­gyon jól is­mer­te az er­dé­szet ak­ko­ri igaz­ga­tó­ját, Be­re­czit.

– Az öreg vett fel en­gem er­dész­nek – ki­ál­tott fel Kiss.

– Mi lett vele?

– Negy­ven­nyolc­ban nyug­díj­ba ment, az­tán azt hal­lot­tam, hogy meg­halt.

– Sze­gény… So­kat va­dász­tunk együtt.

– Ak­kor is­me­ri kör­nyé­ket, mint a te­nye­rét?

– Hogy­ne is­mer­ném – fe­lel­te az új­ság­író. – Leg­alább­is a les­ál­lá­so­kat meg az er­dész­há­zat.

– A ré­git – mond­ta Kiss.

– Hogy­hogy a ré­git? – kér­dez­te Hid­vé­gi.

– Mert az­óta új er­dész­ház épült. A ré­git, az eme­le­test le­bon­tot­ták még öt­ven­ket­tő­ben.

– Mi­ért bon­tot­ták le? Nem volt az ro­zo­ga.

Kiss hir­te­len el­hall­ga­tott, nem tud­ta, mit szól­jon. Ej, gon­dol­ta, ez­zel nem árul el tit­kot, s el­mond­ta, hogy az erdő kö­ze­pén, a nagy tisz­tá­son levő er­dész­há­zat azért bon­tot­ták le, mert ka­to­nai gya­kor­ló­te­ret épí­tet­tek.

– És mer­re fek­szik a maga háza?

– A fa­lu­hoz kö­ze­lebb épí­tet­ték. Na­gyon szép he­lyen van.

– Azt mond­ja, szép az új ház? Nem raj­zol­ná le ne­kem a be­osz­tá­sát? Ugyan­is azt ter­ve­zem, hogy épí­tek egy ma­gya­ros er­dész­la­kot…

Kiss Pál az ét­lap há­tá­ra le­raj­zol­ta az er­dész­há­zat, a szo­bák el­he­lyez­ke­dé­sét.

– Erre esik a falu – je­löl­te meg a raj­zon Kiss. – Itt van­nak a va­dász­ál­lá­sok… Az ete­tő… Ezen a ré­szen fek­szik a gya­kor­ló­tér. Itt a régi tisz­tás… Et­től ed­dig zárt te­rü­let.

– És ott nin­cse­nek épü­le­tek?

– De van­nak… Há­rom nagy, két ki­csi – raj­zol­ta be a négy­szö­ge­ket Kiss.

A be­szél­ge­tés más­ra te­re­lő­dött. Hid­vé­gi a csa­lád, a gye­rek fe­lől ér­dek­lő­dött, majd ter­ve­i­ről fag­gat­ta.

– Maga na­gyon sze­rény – mond­ta Kiss­nek az új­ság­író. – Szin­te igény­te­len.

– Azt már nem, igé­nyem azért van.

– Ne mond­ja… És mi ez az igény?

– Te­le­ví­zi­ó­ra gyűj­tök – fe­lel­te Kiss. – Bár ne­kem nem hi­ány­zik, de az asszony­nak meg majd a gye­rek­nek igen. Még egy év, és együtt lesz a pénz.

– Egy év? – ka­ca­gott Hid­vé­gi.

Kiss cso­dál­ko­zott.

– Ha ná­lunk is ennyi ide­ig kel­le­ne gyűj­te­ni egy va­cak te­le­ví­zi­ó­ra, nem is tu­dom, mi len­ne ve­lünk – foly­tat­ta Hid­vé­gi. – Ná­lunk egy év egy ko­csi!

– Ma­guk­nak vagy egy mér­nök­nek meg or­vos­nak. De egy át­lag­em­ber­nek… – je­gyez­te meg két­ke­dőn Kiss.

– Higgye el, hogy egy át­lag­em­ber egy évig gyűjt, és ko­csit vesz – mond­ta Hid­vé­gi.

Késő es­tig be­szél­get­tek. Mi­előtt el­vál­tak, Hid­vé­gi meg­hív­ta őket va­cso­rá­ra. Kiss sza­bad­ko­zott, de hasz­ta­lan. Meg­ál­la­pod­tak, hogy két nap múl­va is­mét ta­lál­koz­nak. Ha­za­fe­lé Hid­vé­gi­ről be­szél­get­tek. Feri di­csér­te, és több­ször hang­sú­lyoz­ta, hogy aki ba­rát­ság­ba ke­rül vele, min­dig szá­mít­hat a se­gít­sé­gé­re.

– Va­ló­szí­nű­leg jól ke­res – mond­ta Kiss.

– Job­ban, mint ott­hon.

Azon a na­pon, ami­kor Hid­vé­gi va­cso­rá­ra vár­ta őket, vá­rat­lan for­du­lat tör­tént. Feri a ko­csi­ban kö­zöl­te Kiss-sel, hogy sür­gős dol­ga akadt, nem ma­rad­hat ve­lük. Őt azon­ban el­vi­szi a szál­lo­dá­ba, be­szél­ges­se­nek csak.

– Ak­kor én sem me­gyek… Meg­vár­lak ott­hon – mond­ta Kiss.

– Nem úgy van az. Té­ged oda­visz­lek, majd az­tán ér­ted me­gyek… Alig egy óra az egész.

– Mi az a sür­gős do­log?

A fiú azt fe­lel­te, hogy egy rek­lám­ké­pet kell ké­szí­te­nie.

Hid­vé­gi Pál a szo­bá­já­ban fo­gad­ta őket. El­né­zést kért, de jobb­nak lát­ta, ha fent be­szél­get­nek. Nem volt egye­dül. Egy ma­gas, negy­ven év kö­rü­li fér­fi ült az egyik fo­tel­ban. A fér­fi nem tu­dott ma­gya­rul. Hid­vé­gi be­mu­tat­ta, mint régi ba­rát­ját, aki Ca­sab­lan­cá­ban él.

– Pi­erre – nyúj­tott ke­zet az is­me­ret­len.

Feri el­ha­dar­ta ki­fo­gá­sát, bo­csá­na­tot kért, s meg­ígér­te, hogy siet vissza. Id­do­gál­tak, be­szél­get­tek. Az új­ság­író Kiss min­den vá­la­szát le­for­dí­tot­ta ba­rát­já­nak. A ma­gas fér­fi ál­lan­dó­an mo­soly­gott.

Hid­vé­gi hir­te­len meg­vál­to­zott, le­fa­gyott ar­cá­ról a mo­soly. Hal­kan, szin­te kö­zöm­bö­sen elő­ad­ta aján­la­tát.

Kiss-sel fo­rog­ni kez­dett a szo­ba.

– Mit kel­le­ne ten­nem? – da­dog­ta.

– Jól hal­lot­ta – fe­lel­te Hid­vé­gi. – In­for­má­ci­ót to­váb­bí­ta­ni ré­szünk­re az er­dő­ben levő gya­kor­ló­tér­ről! Min­den­ről, ami ott tör­té­nik!

– Hagy­ja­nak en­gem bé­kén, hagy­ja­nak bé­kén – mo­tyog­ta.

Fel­állt, re­me­gő láb­bal el­in­dult az ajtó felé.

Hid­vé­gi meg­fog­ta a kar­ját.

– Ül­jön vissza nyu­god­tan…

– Én nem le­szek kém, té­ved­nek…

A Pi­erre nevű fér­fi va­la­mit mon­dott, mire Hid­vé­gi a tár­cá­já­ba nyúlt.

– Már­is az. – A pa­pírt Kiss orra alá dug­ta. Fo­to­kó­pia volt az ét­lap há­tá­ról, amely­re Kiss pre­cí­zen le­raj­zol­ta a gya­kor­ló­te­ret, és az er­dész­há­zat.

– Maga ki­jött ide lá­to­ga­tó­ba – foly­tat­ta Hid­vé­gi –, meg­ke­re­sett min­ket… Meg­ke­re­sett, és fel­aján­lot­ta, hogy jó pén­zért haj­lan­dó in­for­má­ci­ó­kat adni az er­dő­ben levő gya­kor­ló­tér­ről… Hogy szán­dé­ka ko­moly­sá­gát bi­zo­nyít­sa, nyom­ban le­raj­zol­ta a te­re­pet.

– Ez nem igaz… Ha­zug­ság min­den sza­va! Maga is tud­ja – ki­ál­tott fel Kiss két­ség­be­eset­ten.

– Én azt tu­dom, amit most el­mond­tam. Maga ön­ként je­lent­ke­zett, és fel­aján­lot­ta szol­gá­la­ta­it!

– Ha­zug­ság! Feri…

– Hagy­ja Fe­rit – szólt rá ke­mé­nyen Hid­vé­gi. – Ő is azt mond­ja, amit én… Ő is meg­es­kü­szik, hogy maga ön­szán­tá­ból je­lent­ke­zett. Mit gon­dol, mit szól­ná­nak a ma­gyar ha­tó­sá­gok, ha kéz­hez kap­nák a maga raj­zát?

Kiss kö­nyör­gés­re fog­ta a dol­got. Sír­va fa­kadt. Kér­te, hogy ne te­gyék tönk­re. A két fér­fi hagy­ta, hadd be­szél­jen.

Éj­fél­tájt Kiss össze­om­lott, el­fo­gyott min­den ere­je. Úgy érez­te, nincs kiút, tel­je­sí­te­nie kell a két em­ber aka­ra­tát. Kü­lön­bö­ző pa­pí­ro­kat írat­tak vele alá, majd kö­zöl­ték, hogy a kö­vet­ke­ző na­pok­ban több­ször ide kell jön­nie.

– Meg­be­szél­jük a kap­cso­lat­tar­tás mód­ját, a te­en­dő­it – ma­gya­ráz­ta Hid­vé­gi. Fel­vet­te a te­le­font, és né­me­tül be­szélt va­la­ki­vel. Feri fél óra múl­va meg­ér­ke­zett. Sá­padt volt, ke­rül­te nagy­báty­ja te­kin­te­tét. Együtt jöt­tek le a szál­ló­ból.

Kiss csak a ko­csi­ban szó­lalt meg:

– Te tud­tál er­ről… Tud­tál, ugye?

A fiú nem vá­la­szolt, el­in­dí­tot­ta a ko­csit.

– Te is arra em­lék­szel, ami­re Hid­vé­gi? – kér­dez­te Kiss.

– Igen… Csak arra em­lé­kez­he­tem. A ke­zük­ben tar­ta­nak.

– Al­jas vagy!

– Té­ged is meg­gyúr­tak – fe­lel­te a fiú.

– Igen, mert a ke­zük­re ját­szot­tál. El­árul­tál, be­le­vit­tél a csap­dá­ba. Te, aki­ért tűz­be tet­tem vol­na a ke­zem. Ezért hív­tál meg ma­gad­hoz! Jól tud­tad, mi ké­szül el­le­nem. Ezért kel­let­tem ne­ked ro­ko­ni lá­to­ga­tás­ra. A tip­pet is te ad­tad, mert is­mer­ted az er­dőt.

A hát­ra­le­vő na­pok fa­gyos lég­kör­ben tel­tek el. Kiss né­hány­szor át­lép­te a szál­ló kü­szö­bét, és meg­pil­lan­tot­ta Hid­vé­git meg Ca­sab­lan­cai ba­rát­ját or­dí­ta­ni sze­re­tett vol­na dü­hé­ben.

A két fér­fi ala­po­san ki­ok­tat­ta.

– Egy em­ber fog majd ma­gá­nál je­lent­kez­ni – mond­ta vé­gül Hid­vé­gi. Meg­ad­ta a jel­szót.

…Ami­kor a vo­nat He­gyes­ha­lom­hoz ért, Kiss Pált hir­te­len el­fog­ta a fé­le­lem. Úgy érez­te, be­le­lát­nak, tud­ják, mi tör­tént vele. Csak hó­na­pok múl­va kez­dett va­la­me­lyest meg­nyu­god­ni. Sen­ki sem je­lent­ke­zett. Ta­lán el­fe­lej­tet­ték? Rossz álom volt csu­pán? Fe­ri­nek egy sort sem írt, pe­dig ka­pott tőle egy le­ve­let. Sze­ret­te vol­na, ha a fe­le­sé­ge nem vesz ész­re sem­mit. Ez ne­he­zen si­ke­rült. Az asszony cso­dál­ko­zott, hogy mennyit töp­reng, mi­lyen szó­fu­kar lett az utób­bi idő­ben, és nem­egy­szer meg­je­gyez­te ag­gó­dó­an, hogy mi­óta vissza­jött, meg­vál­to­zott.

Egy őszi nap kora dél­után­ján ide­gen em­ber­rel ta­lál­ko­zott az er­dei úton. Nem messze egy ma­gyar rend­szá­mú, vi­lá­gos szí­nű Volks­wa­gen állt. Kis­sen igen rossz ér­zés ha­tal­ma­so­dott el.

– Jó na­pot – szólt az ide­gen.

– Ma­gá­nak is.

Idős, vé­kony­don­gá­jú fér­fi volt, ar­cán mil­lió ránc.

– Maga itt az er­dész? – kér­dez­te hal­kan. Kiss kény­sze­re­det­ten bó­lin­tott. Lát­ta, hogy a gép­ko­csi­ban egy má­sik fér­fi ül, de az ar­cát nem tud­ta ki­ven­ni.

– Nem tud­ja vé­let­le­nül, hogy itt a kö­zel­ben me­lyik fa­lu­ban van ben­zin­kút?

Fel­rém­lett előt­te Hid­vé­gi Pál. Még­sem fe­led­kez­tek meg róla! Tor­ka egy­szer­re ki­szá­radt, alig tu­dott meg­szó­lal­ni.

– Szu­per kel­le­ne?

– Az, ki­lenc­ve­nes ok­tán­szá­mú.

– Men­je­nek to­vább egye­ne­sen. A má­so­dik fa­lu­ban ta­lál­nak ku­tat – da­rál­ta a be­ta­nult szö­ve­get.

– Hány ki­lo­mé­ter?

– Ti­zen­öt.

Az öreg elő­vett egy köny­vet.

– A la­pok kö­zött meg­ta­lál­ja az uta­sí­tást. Utá­na sem­mi­sít­se meg a pa­pírt. Egy hó­nap múl­va el­ké­szí­ti a je­len­té­sét, és ebbe a könyv­be téve fel­hoz­za Pest­re… Be­megy a Fény Áru­ház­ba. Az első eme­le­ten ta­lál­ja a könyv­árust. Néz­ze meg ezt a fény­ké­pet… Ez a könyv­árus, vele tart­ja a kap­cso­la­tot. A jel­szó: „A múlt­kor vá­sá­rolt könyv­ben hi­bás ol­dalt ta­lál­tam.” A vá­lasz: „Há­nya­dik la­pon?” Maga azt mond­ja: „A hu­szon­ne­gye­di­ken.” Erre a köny­ves azt fe­le­li, hogy hoz­za be, ki­cse­ré­li. Maga nyom­ban át­ad­ja a köny­vet, amely­ben ben­ne van a je­len­té­se… Kap egy új köny­vet, a la­pok kö­zött lesz a kö­vet­ke­ző fel­adat. Ha va­la­mi köz­be­jön­ne, pos­tán üd­vöz­lő­la­pot kap a Ba­la­ton­ról, Géza alá­írás­sal. Ez eset­ben sem­mit sem csi­nál, meg­vár­ja, míg újabb uta­sí­tást kap…

Kiss­nek több­ször el kel­lett is­mé­tel­nie a hal­lot­ta­kat. Az öreg elé­ge­det­ten bó­lo­ga­tott, az­tán el­bú­csú­zott, és be­szállt a ko­csi­ba. Is­me­ret­len tár­sa nyom­ban in­dí­tott, s nem­so­ká­ra el­tűn­tek a ka­nyar­ban.

Még ott hely­ben el­ol­vas­ta az uta­sí­tást. A fel­adat az volt, hogy ál­la­pít­sa meg, na­pon­ta hány harc­ko­csi for­dul meg a te­re­pen, is­mer­tes­se gya­kor­la­tuk lé­nye­gét.

Nem ment a nagy tisz­tás kö­ze­lé­be. A je­len­tés­be be­írt egy va­lót­lan szá­mot, és ki­gon­dolt né­hány gya­kor­la­tot, fej­ből. A meg­adott na­pon fel­uta­zott Pest­re, meg­ke­res­te a Fény Áru­há­zat. A könyv­árust könnyen meg­ta­lál­ta. El­ha­dar­ta neki a szö­ve­get, át­ad­ta a köny­vet.

Az újabb fel­ada­tot az előb­bi­hez ha­son­ló­an ol­dot­ta meg. Vár­ta, mi­kor kap lá­to­ga­tót, mert azt hit­te, előbb-utóbb úgy­is rá­jön­nek, hogy ha­mis ada­to­kat kül­döz­get. Sem­mi sem tör­tént! Je­len­té­se­it nyug­táz­ták, újabb fel­ada­tok­ra ösz­tö­kél­ték.

A fé­le­lem azon­ban nem szűnt. Több­ször el­ha­tá­roz­ta, hogy je­lent­ke­zik a ha­tó­sá­gok­nál, min­dent őszin­tén be­vall, de min­dig eszé­be vil­lant Hid­végi­nél ma­radt raj­za.

…Meg­állt a Ke­le­ti pá­lya­ud­var előtt, és le­tö­röl­te hom­lo­ká­ról a ve­rej­té­ket. A hosszú séta egy­ál­ta­lán nem nyug­tat­ta meg, a zse­bé­ben la­pu­ló üze­net szin­te éget­te a tes­tét. Úgy érez­te, nem bír­ja to­vább. Nem és nem!

Hir­te­len el­ha­tá­ro­zás­sal sar­kon for­dult, és fel­szállt egy vil­la­mos­ra.