17.

Az­nap éj­sza­ka sü­tött a hold. Sár­ga, ti­tok­za­tos fénnyel árasz­tot­ta el a fá­kat, fur­csa ár­nya­kat raj­zolt az utak­ra. Vin­cen­zo és Lisa ki­csit csüg­ged­ten kö­vet­te Mar­co ko­csi­ját, ők nem is tud­ták, hová men­nek, csak au­tóz­tak be, az or­szág bel­se­jé­be. Az egyik vá­ros­ka kö­ze­pén meg­ál­lí­tot­ta őket a rend­őr, el­kér­te Vin­cen­zo iga­zol­vá­nyát, az­tán vissza is adta. Mu­tat­ta, hogy Li­sán nin­csen biz­ton­sá­gi öv. Meg­vár­ta, amíg a lány be­kap­csol­ja, tisz­tel­gett, s in­tett, me­het­nek to­vább. Ők egy­más­ra néz­tek, s egy­szer­re só­haj­tot­tak. Messzebb Mar­co is meg­állt, s meg­vár­ta, amíg a rend­őrök vissza­hú­zód­nak a ko­csi­juk­ba. Ha to­vább fog­lal­ko­zik ve­lük a rend­őr, ta­lán Mar­co meg­ijed, el­sze­lel, s ak­kor ők mond­hat­ták vol­na… De ez álom. Men­ni kell to­vább. Marc­ót az sem ér­de­kel­te, hogy az ide­gen­ve­ze­tő­nél pisz­toly volt, pe­dig Vin­cen­zo sem hi­vat­ko­zott a pi­pá­ra. Úgy tett, mint­ha meg sem hal­lot­ta vol­na. Vin­cen­zo sem hoz­ta szó­ba, hogy Lisa me­ne­kül­ni pró­bált. Mint­ha nem is lát­ta vol­na a ke­zé­ben a bő­rön­döt. Lisa ezt na­gyon fur­csá­nak ta­lál­ta és gya­nak­vó­vá tet­te. Ki­nek dol­goz­nak ezek? És tu­laj­don­kép­pen mi­ért jöt­tek Ma­gyar­or­szág­ra? Ezt han­go­san is meg­kér­dez­te.

– Te tu­dod, hogy mi­ért va­gyunk itt?

– Nem… De a pénz­ből, amit elő­re kap­tunk, meg­ítél­he­ted, hogy va­la­mi fon­tos…

– Biz­tos, hogy nem tu­dod, vagy csak nem aka­rod el­árul­ni? Vin­cen­zo nem vá­la­szolt azon­nal. Ké­sőbb mond­ta, igen csen­de­sen.

– Mi, Lisa, egy ha­jó­ban ver­gő­dünk… Én pon­to­san annyit tu­dok, mint te… Én in­kább azon tö­röm a fe­je­met, a sö­tét­ben ho­gyan lát­hat­ták a rend­őrök, hogy nem kap­csol­tad be az övet… Bár le­het, hogy csak amo­lyan ru­tin­el­len­őr­zés volt…

Hosszabb hall­ga­tás kö­vet­ke­zett. Az autó sur­rog­va sza­ladt az úton, fény­szó­rói meg­vi­lá­gí­tot­ták Mar­co La­dá­já­nak hát­só ab­la­kát. Szem­ben jövő for­ga­lom jó­for­mán nem is volt.

– Mit mon­dott Mar­co – kér­dez­te Lisa –, mi­ért szed­te ki a go­lyó­kat a tár­ból?

Vin­cen­zo vál­lat vont.

– Nem kér­dez­tem.

– Nem? – cso­dál­ko­zott a lány.

– Nem. Az ő dol­ga. Most ő a ve­zér. Le­het, hogy meg sem mond­ta vol­na.

Ta­lán már több is mint egy órát ha­lad­tak, ami­kor Mar­co be­kor­má­nyoz­ta au­tó­ját az egyik pi­he­nő­hely­re. Már állt ott egy ko­csi. Sár­ga Sko­da volt. Vin­cen­zo kö­te­les­ség­sze­rű­en kö­vet­te fő­nö­két.

Küm­mel sza­ladt az au­tók­hoz. Elő­ször Mar­co előtt nyi­tott aj­tót, az­tán Li­sát se­gí­tet­te ki. A Sko­dá­ra egy ma­gas fér­fi tá­masz­ko­dott.

– Mit akar­tak a rend­őrök? – Ez volt Mar­co első kér­dé­se.

– A biz­ton­sá­gi öv – vá­la­szolt Vin­cen­zo. – Lisa nem kap­csol­ta be.

Mar­co meg­állt Lisa előtt. In­du­la­to­san, szi­szeg­ve mond­ta, ha nem ilyen a hely­zet, biz­to­san ki­a­bált vol­na.

– Mi vagy te, cse­cse­mő?! Még egy ilyen hiba, és meg­néz­he­ted ma­gad ott­hon! Ilyen ele­mi ba­rom­ság! Fel­írat­tá­tok ma­ga­to­kat!

Lisa ijed­ten néz­te Marc­ót, aki mér­gé­ben na­gyot rú­gott az autó egyik ke­re­ké­be, az­tán meg­for­dult, s be­ült a La­dá­ba. A töb­bi­ek ta­nács­ta­la­nul áll­do­gál­tak, de mi­vel Mar­co nem moz­dult, min­den­ki vissza­ült a he­lyé­re.

– Le­het, hogy vá­runk még va­la­kit? – kér­dez­te in­kább ön­ma­gá­tól Vin­cen­zo. – Nem tu­dom, mit kell csi­nál­nunk, de már így is so­kan va­gyunk… Egész had­se­reg.

De nem vár­tak sen­kit. Fél­óra telt el, ami­kor Mar­co újra ki­szállt. In­tet­te, hogy men­je­nek a ko­csi­já­hoz. Már el­pá­rol­gott a mér­ge, ezt bi­zo­nyí­tot­ta csen­des, nyu­godt hang­ja.

– In­nen már na­gyon óva­to­san me­gyünk… – Zseb­lám­pá­já­val az autó or­rá­ra te­rí­tett tér­kép­re vi­lá­gí­tott. Ed­dig a köz­sé­gig Vin­cen­zó­ék men­nek elöl. A te­le­pü­lés után az első adan­dó he­lyen meg­áll­nak. Pon­to­san egy fél órát. Mi köz­ben el­ha­la­dunk. Itt… Mi­cso­da nevű fal­vak van­nak eb­ben az or­szág­ban!… Itt, en­nél a ki­mond­ha­tat­lan­nál, en­ge­dem elő­re ma­gu­kat… És ak­kor ma­guk vé­gig­men­nek… Én meg­vár­lak ti­te­ket – mu­ta­tott Vin­cen­zó­ra –, ké­sőbb meg­előz­lek, s jöt­tök utá­nam. Ér­tet­té­tek?

Mind­nyá­jan bó­lo­gat­tak. Lisa for­dí­tott, a fi­a­tal­em­ber, Eu­gén és Küm­mel is ola­szul mond­ta az igent: si, si. S csak ak­kor mu­ta­tott Mar­co Eu­gén­re.

-. Az úr se­gít ne­künk…

A fi­a­tal­em­ber szer­tar­tá­so­san meg­haj­tot­ta ma­gát.

– Igyek­szem…

Vin­cen­zo még áll­do­gált, azt hit­te, vég­re meg­tud­hat­ja, mi lesz a fel­adat. Mar­co azon­ban rá­szólt.

– Mire vársz? In­du­lás! Min­den idő­re megy!

Ami­kor Vin­cen­zó­ék el­in­dul­tak, Mar­co Küm­mel­hez lé­pett.

– Ha va­la­mi or­szág­úti el­len­őr­zés len­ne, mond­já­tok, hogy a fi­a­tal­úr nagy­pa­pá­já­hoz men­tek hor­gász­ni… De nem sza­bad időt vesz­te­get­nünk, mert ma­guk nem is tud­ják, mi­lyen rö­vid egy éj­sza­ka…

Küm­mel ész­re­vet­te, hogy Mar­co, va­ló­szí­nű­leg szin­te ön­kén­te­le­nül, a za­kó­ja alá nyúlt. Oda, ahol a pisz­to­lya ló­gott. A Sko­dá­ban mond­ta is Eu­gén­nak.

– A fegy­ve­re után kap­kod… Nem akar ez ben­nün­ket ki­nyír­ni? Eu­gén nem szólt.

Min­den a terv sze­rint tör­tént. Sen­ki nem ál­lí­tot­ta meg őket, a vál­tá­sok jól si­ke­rül­tek. Ami­kor újra együtt állt a há­rom autó, Mar­co ren­del­ke­zett.

– Pa­kol­ja­nak ki… Te is, Vin­cen­zo. Az­tán az au­tók szét­vál­nak… A Lada ma­rad itt… Ma­guk men­je­nek oda a fü­zes­hez.

– Ál­cázzuk az au­tót? – kér­dez­te Eu­gén. Mar­co ne­vet­ve ráz­ta a fe­jét.

– Nem… Az len­ne iga­zán fel­tű­nő. Csak áll­ja­nak le.

– És mi? Mi hová men­jünk? – ér­dek­lő­dött Vin­cen­zo.

– Men­je­tek vissza a be­to­nút­hoz… Gyor­san, ura­im! Nin­csen időnk!

Az au­tók­ból ki­pa­kol­ták a cso­ma­go­kat, az­tán el­in­dul­tak. A ki­je­lölt he­lyek nem vol­tak messze, tíz perc múl­tán már újra együtt hall­gat­ta a tár­sa­ság Marc­ót.

– Mi, né­gyen – mu­ta­tott a fér­fi­ak­ra –, le­me­gyünk a tó­hoz. Lisa itt ma­rad. Ha va­la­ki kö­ze­le­dik, ak­kor… Tudsz va­la­mi ál­lat­han­got utá­noz­ni? Eset­leg egy ma­da­rat…

Lisa a szá­já­hoz tet­te a te­nye­rét, s éles, szag­ga­tott han­got ki­ál­tott a sö­tét­be.

– Ez jó lesz? – kér­dez­te.

– Jó. De mi­lyen ma­dár ez?

– Sem­mi­lyen. De azt le­het hin­ni, hogy az.

Mind­nyá­jan ne­vet­tek. Igaz, vib­rá­ló, ide­ges ne­ve­tés volt, tele iz­ga­lom­mal.

– Ha rob­ban­ta­nunk kell, dör­ren­ni fog. Nem na­gyon, mert a víz el­nye­li. De ak­kor – Fi­gyel­mez­tet­te Mar­co Li­sát – na­gyon ügyelj! Mert utá­na még szük­sé­günk van né­hány perc­re… És még va­la­mi. Ha a ve­szély el­múlt, csi­nálj va­la­mi más han­got.

– Jó – fe­lel­te kész­sé­ge­sen Lisa. – Mu­tas­sam?

– Ne! Elég volt az előb­bi!

– Pe­dig ez még jobb lett vol­na… Gye­rek­ko­runk­ban annyi ilyen han­got tud­tunk…

– El­hi­szem – mond­ta Mar­co. – El­hi­szem…

Lisa egé­szen fel­vil­la­nyo­zó­dott. Csak raj­ta nem lát­szott az iz­ga­lom.

– So­ha­sem tud­juk, hogy mi­nek mi­kor vesszük hasz­nát. Pe­dig a ta­ní­tó néni an­nak ide­jén majd­nem be­le­őrült ezek­be a han­gok­ba.

– Nem sze­ret­ném hal­la­ni – mond­ta Mar­co szá­ra­zon, s in­tett a töb­bi­ek­nek, hogy in­dul­ja­nak.

Elöl Eu­gén ment, ő ci­pel­te a há­ti­zsák­ban levő rob­ba­nó­anya­got, mö­göt­te Küm­mel, ő is cso­ma­got vitt, az egyik bú­vár­ru­hát, a má­si­kat Vin­cen­zo. Mar­co zár­ta a sort, az egyik ke­zé­ben me­rí­tő­há­lót szo­ron­ga­tott, a má­sik­ban a pisz­to­lyát. A hold vi­lá­gí­tot­ta az utat, ka­nya­rog­tak a bok­rok kö­zött, Eu­gén ha­tá­ro­zot­tan ve­zet­te őket az ös­vé­nyen. Egy­szer csak meg­állt.

– Mi van? – kér­dez­te Mar­co.

– Sem­mi. Csak – mond­ta né­me­tül – egy perc, és a víz­hez érünk.

– He­lyes… Ak­kor men­jünk.

– Egy pil­la­nat!

Eu­gén le­ha­jolt, s a ci­pő­jét fű­zö­get­te. Le is vet­te a lá­bá­ról, s rá­zo­gat­ni kezd­te.

– Be­le­ment va­la­mi… Töri a lá­ba­mat.

Meg­vár­ták, amíg újra fel­húz­za, s in­dul­tak to­vább. De most már Mar­co lép­delt a fi­a­tal­em­ber után. Néha-néha hát­ra­né­zett, s in­tett a má­sik ket­tő­nek.

– Ne ma­rad­ja­tok le!

Az az egy perc, amit Eu­gén ígért, öt is lett. De egy­szer­re csak ott rin­gott előt­tük a tó. S most va­ló­ban ezüs­tös volt a hold fé­nyé­nél.

– Ez az a hely – mond­ta hal­kan Eu­gén. – Tes­sék, itt a kis stég is… Vagy­is in­kább már csak a he­lye…

– He­lyes, na­gyon he­lyes – bó­lo­ga­tott Mar­co, az­tán pisz­to­lyát vissza­tet­te a zse­bé­be, elem­lám­pát vett elő, egy kis pa­pi­rost si­mít­ga­tott ki a tér­dén, for­gat­ta, né­ze­get­te. Az­tán ki­kap­csol­ta a lám­pát, a stég­hez ment, s a víz­re mu­ta­tott, de messzebb­re, be a tó kö­ze­pe felé. – Ott lesz. Öl­töz­ze­nek, és ke­res­sék meg!

– Mit? – kér­dez­te gyor­san Vin­cen­zo. Mar­co bó­lin­tott.

– Hát, igen… Egy vas­lá­dát ke­res­se­nek!

– Tele kinccsel?

– Per­sze. Csu­pa gyé­mánt. Meg a negy­ven rab­ló…

– Nem ér­tem – nyög­te Vin­cen­zo.

– Sem­mi baj… A lé­nyeg, hogy meg­ta­lál­já­tok, s ha le­het, ki kell emel­ni. De öl­tözz már!

Vin­cen­zo és Eu­gén gyors moz­du­lat­tal ki­cso­ma­gol­ta a bú­vár­ru­hát, le­ül­tek a föld­re, s úgy rán­gat­ták ma­guk­ra. Köz­ben Mar­co ál­lan­dó­an sür­get­te őket.

– Ne pisz­mog­ja­nak! Gye­rünk már! Mind­járt haj­na­lo­dik!

A két fér­fi las­san eresz­ke­dett a víz­be. Né­hány pil­la­na­tig még le­he­tett lát­ni lám­pá­juk fé­nyét, az­tán el­tűn­tek.

Mar­co az órá­ra né­zett. Le­ült az egyik kor­hadt ge­ren­dá­ra, fe­jét a te­nye­ré­be haj­tot­ta, per­ce­kig pi­hent így.

– El­emész­ti az em­ber sa­ját ma­gát azért a ro­hadt pén­zért – dünnyög­te, s újra vizs­gál­gat­ni kezd­te a vi­zet. Ké­sőbb, mint­ha lép­te­ket hal­lott vol­na a háta mö­gött. Hir­te­len meg­for­dult, a pisz­to­lyát is cső­re töl­töt­te. De a lé­pé­sek nem is­mét­lőd­tek. – Va­la­mi ál­lat le­he­tett… Lisa sem jel­zett, pe­dig csak on­nan le­het ide jut­ni…

Küm­mel is a föl­dön ku­por­gott, de ő erő­sít­get­te, hogy sem­mit sem hal­lott.

– Ki jár­na erre ilyen­kor? – kér­dez­te. S hogy még mond­jon va­la­mit, hoz­zá­tet­te. – Na­gyon jó len­ne, ha nem kel­le­ne rob­ban­ta­ni.

Mar­co bó­lo­ga­tott. S mint­ha össze­függ­ne a rob­ban­tás­sal, meg­kér­dez­te.

– En­nek az Eu­gén­nak van gye­re­ke?

Küm­mel mér­le­gel­te, hogy mit mond­jon, s csak né­hány pil­la­nat múl­tán vá­la­szolt.

– Van… Leg­alább há­rom…

– Kár…

– Tes­sék? – Küm­mel úgy tett, mint­ha nem ér­tet­te vol­na. – Mit mon­dott, Mar­co úr?

Mar­co le­gyin­tett.

– Sem­mit. – De ké­sőbb csen­de­sen, szin­te csak sa­ját ma­gá­nak azt mond­ta. – Egy nagy könyv­ben min­den­ki­nek be­le­ír­ták a sor­sát. Min­den­ki­nek. És azt ki ke­rül­he­ti el?