9.

Az el­há­rí­tó szer­vek igye­kez­tek min­dent meg­tud­ni a har­min­cas évek­ben vi­rág­zó Pi­lis és kör­nyé­ke Bá­nya Rész­vény­tár­sa­ság mun­ká­já­ról. Irat­tá­rak­ban po­ro­so­dó terv­raj­zok­ról, ak­ták­ról pon­tos ki­mu­ta­tást ké­szí­tet­tek. Pin­tér Béla al­ez­re­des osz­tá­lya tel­jes len­dü­let­tel dol­go­zott, hogy tisz­ta ké­pet kap­ja­nak a rész­vény­tár­sa­ság mű­kö­dé­sé­ről, egy­ko­ri tu­laj­don­jo­gá­ról, az ál­ta­la nyi­tott bá­nyák­ról, azok ter­me­lé­sé­ről.

Mun­ká­ju­kat fő­ként a ket­tes szá­mú bá­nyá­ra kon­cent­rál­ták, amely köz­vet­le­nül a há­rom­for­rás kör­nyé­kén volt.

Az osz­tály­ve­ze­tő he­lye­sen tá­jé­koz­tat­ta a fi­gye­lés nap­ján fő­nö­két. Va­ló­ban, a ket­tes bá­nyát még a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú ki­tö­ré­se előtt le­zár­ták, be­já­ra­tát be­fa­laz­ták, a rész­vény­tár­sa­ság med­dő­nek nyil­vá­ní­tot­ta.

A fel­ku­ta­tott ira­tok sok min­den­ről ta­nús­kod­tak, és a meg­sár­gult pa­pír­la­pok­ról le­ol­vas­ha­tó volt min­den olyan in­téz­ke­dés, amely a ket­tes szá­mú bá­nyá­val, az ak­nák­kal, vá­ga­tok­kal volt kap­cso­lat­ban. Sőt, je­len­té­se­ket ta­lál­tak kü­lön­fé­le in­téz­ke­dé­sek­ről. Az ak­ko­ri bá­nya­fel­vi­gyá­zó, aki a be­zárt bá­nyán őr­kö­dött, je­len­tet­te, hogy a Hon­vé­del­mi Mi­nisz­té­ri­um­ból ma­gas ran­gú ka­to­na­tisz­tek szem­lél­ték meg a bá­nyát 1939-ben. Öt év­vel ké­sőbb, ami­kor ja­vá­ban dúlt a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú, a Wehr­macht ta­nú­sí­tott ér­dek­lő­dést.

A bá­nya­fel­vi­gyá­zó igen ébe­ren te­vé­keny­ke­dett, és rend­kí­vül pre­cíz em­ber volt. Hosszú je­len­tést ké­szí­tett a Pi­lis és kör­nyé­ke Bá­nya Rész­vény­tár­sa­ság­nak ar­ról, hogy mi­kor és mi­lyen né­met ala­ku­la­tok for­dul­tak meg a bá­nyá­nál, sőt, két al­ka­lom­mal is át­ku­tat­ták, par­ti­zán­bú­vó­hely­re hi­vat­koz­va, de ered­mény­te­le­nül, hi­szen az ak­nák és vá­ga­tok tel­je­sen víz alatt áll­tak. Te­hát szám­ta­lan­szor ki­bon­tot­ták, majd be­fa­laz­ták a be­já­ra­tot.

Az el­há­rí­tó­tisz­tek il­le­té­kes hely­ről meg­sze­rez­ték a Pi­lis és kör­nyé­ke Bá­nya Rész­vény­tár­sa­ság­ra vo­nat­ko­zó ka­to­nai do­ku­men­tu­mo­kat, konk­ré­tan a há­rom­for­rás kö­ze­lé­ben levő ket­tes szá­mú bá­nyá­ról.

Az ira­tok­ból ki­de­rült, hogy a ve­zér­kar had­mű­ve­le­ti osz­tá­lya szá­mí­tás­ba vet­te a bá­nyát mint ka­to­nai ob­jek­tu­mot, és ott kü­lön­fé­le mű­sza­ki be­ren­de­zé­sek el­he­lye­zé­sét ja­va­sol­ta. A terv­ből azon­ban sem­mi sem lett, mi­vel a med­dő bá­nya víz alatt állt. Ugyan­csak erre en­ged­tek kö­vet­kez­tet­ni a né­met Wehr­mach­tra uta­ló ka­to­nai je­len­té­sek, me­lyek sze­rint ha­di­anyag­rak­tár­nak kí­ván­ták vol­na fel­hasz­nál­ni a bá­nyát.

A ket­tes szá­mú bá­nya alap­raj­za­it is be­sze­rez­ték, és szak­em­be­rek ta­nul­má­nyoz­ták azt. A vá­lasz le­han­gol­ta az el­há­rí­tó­szer­ve­ket, mert a há­rom­for­rás kö­ze­lé­ben sem­mi­fé­le szel­lő­ző­nyí­lás nem ve­ze­tett. Pe­dig erre szá­mí­tot­tak. A bá­nya szer­te­ága­zó vá­ga­tai vi­szont egé­szen a há­rom­for­rá­sig ter­jed­tek, és alig öt­ven mé­ter­re hú­zód­tak a föld alatt a kér­dé­ses domb­hát­nál.

Bana Dé­nes ez­re­dest, az el­há­rí­tás ve­ze­tő­jét, mind­ez nem tán­to­rí­tot­ta el fel­té­te­le­zé­sé­től.

Az el­há­rí­tás most már azon sze­mé­lye­ket ku­tat­ta, akik egy­ko­ron a Pi­lis és kör­nyé­ke Bá­nya Rész­vény­tár­sa­ság­nál te­vé­keny­ked­tek, és a ket­tes szá­mú bá­nyá­ban dol­goz­tak. A rész­vény­tár­sa­ság egész név­so­rát be­sze­rez­ték. Az első pil­la­nat­ban re­mény­te­len fel­adat­nak tűnt. Har­minc-egy­né­hány év múlt el, és egy hosszú vi­lág­há­bo­rú. A lis­tá­ról sor­ban egy­más után húz­ták ki a ne­ve­ket. El­tűnt, meg­halt, nyo­ma ve­szett. És még­is si­ke­rült egy-két élő sze­mély­re buk­kan­ni, fel­ku­tat­ni tar­tóz­ko­dá­si he­lyü­ket.

Egy arany­dip­lo­más, nyug­dí­jas bá­nya­mér­nök akadt, aki fris­sen em­lé­ke­zett a rész­vény­tár­sa­ság­nál el­töl­tött ide­jé­re. Az il­le­tő­nek be­mu­tat­ták az ak­ko­ri alap­raj­zot a ket­tes szá­mú bá­nyá­ról.

A meg­le­pe­tés nem ma­radt el.

– Ké­rem, ez az első alap­raj­za a bá­nyá­nak – mond­ta a mér­nök.

– Ta­lán má­so­dik is ké­szült?

Az idős em­ber, aki egy­ál­ta­lán nem sej­tet­te, hogy va­jon mi­ért ér­dek­li ez a ha­tó­sá­got, se­ré­nyen bó­lo­ga­tott:

– Igen… Ez a rajz, tu­do­má­som sze­rint, hu­szon­ki­lenc­ben ké­szült, de négy év múl­va re­konst­ruk­ci­ó­ra ke­rült sor. Új akna ké­szült és há­rom má­sik vá­gat, va­la­mint a szel­lő­ző­nyí­lá­so­kat is meg­sza­po­rí­tot­ták.

Az el­há­rí­tó­tiszt azon­nal tud­ta, hogy fon­tos nyom­ra buk­kant, ér­te­sí­tet­te Pin­tér al­ez­re­dest, és a be­szél­ge­tés ké­sőbb hár­mas­ban foly­ta­tó­dott. Az osz­tály­ve­ze­tő tud­ta, hogy a ket­tes szá­mú bá­nyá­ról sem­mi­lyen más tér­ké­pet a ira­tok kö­zött nem ta­lál­tak, csak a ren­del­ke­zé­sük­re ál­lót.

– Hon­nan tud­ja ezt biz­to­san? – sze­gez­te a kér­dést Pin­tér a nyug­dí­jas mér­nök­nek.

– On­nan, hogy a re­konst­ruk­ci­ót ma­gam ké­szí­tet­tem.

Órák múl­va, né­pes tár­sa­ság kí­sé­re­té­ben, a nyug­dí­jas bá­nya­mér­nök, va­la­mint az el­há­rí­tás ve­zér­ka­ra a hely­szí­nen volt.

Bana Dé­nes ez­re­des is hosszan be­szél­ge­tett az idős em­ber­rel, majd a domb­ol­da­lon levő szik­la­cso­port­ra mu­ta­tott:

– Te­hát a négy per nyol­cas szel­lő­ző­nyí­lás, ame­lyet ön em­lí­tett, az ott volt.

– Hogy­hogy volt?… Ott is kell le­gyen.

– Pa­ran­csol­jon – en­ged­te elő­re a bá­nya­mér­nö­köt. – Ké­rem, mu­tas­sa meg ne­künk.

A mér­nök ha­tá­ro­zot­tan ment a szik­lák­hoz, majd jobb­ról, észa­ki irány­ba meg­ke­rül­te, az­tán meg­tor­pant. Té­to­váz­va né­zett a kö­rü­löt­te ál­lók­ra:

– Nem ér­tem – mo­tyog­ta. – Hi­szen itt volt. Bana ez­re­des rá­gyúj­tott egy ci­ga­ret­tá­ra:

– Pon­to­san hol?

Az idős em­ber a köz­vet­le­nül előt­te levő szik­lá­ra mu­ta­tott:

– Itt!… En­nek tö­vé­ben emel­ke­dett ki. Ter­mé­sze­te­sen vas­le­mez­kür­tő, ráccsal fed­ve… Ta­lán a há­bo­rú alatt szét­lőt­ték és el­hord­ták.

Az ez­re­des in­té­sé­re há­rom em­ber lé­pett elő ku­ta­tó­mű­sze­rek­kel, és ko­mó­to­san hoz­zá­lát­tak a ke­re­sés­hez. Per­cek tel­tek csak el, ami­kor egyi­kük fel­ki­ál­tott:

– Itt kell hogy le­gyen a szik­la alatt!

Jó fél­má­zsás kő­tömb fe­küdt ott. Töb­ben ne­ki­fe­szül­tek, hogy meg­moz­gas­sák. Eb­ben a pil­la­nat­ban a szik­la en­ge­dett a nyo­más­nak, és las­san ol­dalt for­dult. Fél­kör ala­kú vas­le­mez hú­zó­dott a szé­le alatt, ezen csú­szott.

Sö­tét üreg tá­rult fel az el­há­rí­tó­tisz­tek ámu­ló te­kin­te­te előtt. Az idős mér­nök uj­jon­gott:

– Ugye mond­tam, ura­im, hogy itt van a szel­lő­ző­nyí­lás… De ki az ör­dög ta­ka­rí­tot­ta el a kür­tőt és ma­chi­nál­ta rá ezt a kő­töm­böt?

Kér­dé­sé­re nem ka­pott vá­laszt. Bana ez­re­des in­téz­ke­dett, hogy fény­kép­fel­vé­te­le­ket ké­szít­se­nek a szel­lő­ző­nyí­lást fedő szik­lá­ról, majd az idős em­bert sze­mély­gép­ko­csin vissza­szál­lít­tat­ta a fő­vá­ros­ba, meg­kö­szön­vén nagy­ra ér­té­kelt se­gít­sé­gét.

A rej­tett üre­get ké­sőbb is­mét el­ta­kar­ták a szik­lá­val, és a kör­nyék­re csend bo­rult. Csak azok az el­há­rí­tó­tisz­tek rej­tőz­köd­tek a há­rom­for­rás kör­nyé­kén, akik uta­sí­tást kap­tak a fi­gye­lés­re és az oda ér­ke­ző em­be­rek szem­mel tar­tá­sá­ra.

Ez­zel azon­ban még nem ért vé­get a ku­ta­tás. Ta­lál­tak egy má­sik em­bert, aki ré­geb­ben tiszt­vi­se­lő volt a rész­vény­tár­sa­ság­nál. Ez el­mond­ta, hogy a Wehr­macht ál­tal tör­té­nő ér­dek­lő­dést egy ma­gas ran­gú, fi­a­tal né­met tiszt ta­nú­sí­tot­ta. Mást sem­mit nem tu­dott, de hi­vat­ko­zott egy ugyan­csak élő sze­mély­re, aki tu­do­má­sa sze­rint több­ször tár­gyalt ak­ko­ri­ban ez­zel a tiszt­tel.

Si­ke­rült en­nek is fel­ku­tat­ni a tar­tóz­ko­dá­si he­lyét. Csak annyit tu­dott, hogy a kér­dé­ses né­met tiszt egy ma­gyar ve­zér­ka­ri szá­za­dos kí­sé­re­té­vel ér­ke­zett a rész­vény­tár­sa­ság­hoz, sőt, a hely­szín­re, a ket­tes szá­mú bá­nyá­hoz. Meg­je­gyez­te, hogy a két tiszt ben­ső­sé­ges kap­cso­lat­ban áll­ha­tott egy­más­sal.

A sze­ren­cse nem pár­tolt el Pin­tér al­ez­re­des em­be­rei mel­lől. Meg­ta­lál­ták ezt a szá­za­dost is. Vi­dé­ken élt, és gya­nak­vó­an fo­gad­ta lá­to­ga­tó­it. A be­szél­ge­tés so­rán őszin­tén el­mond­ta, hogy a jel­zett né­met tiszt, a fi­a­tal al­ez­re­des, az Ab­wehr fel­de­rí­tő­je volt. Mi­után rög­zí­tet­ték val­lo­má­sát és a vissza­té­rő el­há­rí­tó­tisz­tek re­fe­rál­tak osz­tály­ve­ze­tő­jük­nek, Pin­tér al­ez­re­des nyom­ban fő­nö­ké­hez si­e­tett.

– Meg­ta­lál­tuk a ve­zér­ka­ri szá­za­dost, is­mer­te jól a né­met tisz­tet – je­len­tet­te, majd egy pil­lan­tást ve­tett jegy­zet­tömb­jé­re: – A neve… Wil­helm…

– Sch­wet­ling – ve­tet­te köz­be az ez­re­des.

Az osz­tály­ve­ze­tő­nek le­esett az álla, alig mert hin­ni a fü­lé­nek.

– Igen, Sch­wet­ling… Wil­helm Sch­wet­ling – da­dog­ta. Bana ez­re­des mo­so­lyog­va foly­tat­ta:

– Ober­st­le­ut­nant, azaz al­ez­re­des… Az Ab­wehr fel­de­rí­tő­osz­tá­lyá­nak a tiszt­je volt.

– Pon­to­san.

Az el­há­rí­tó­fő­nök et­től füg­get­le­nül nem be­csül­te le a Pin­tér em­be­rei ál­tal fel­ku­ta­tott ada­to­kat. Meg­ma­gya­ráz­ta az al­ez­re­des­nek, hogy nem volt hi­á­ba­va­ló a mun­ka, hi­szen több ol­dal­ról si­ke­rült ezt a tényt meg­erő­sí­te­ni.

– Csak egy orr­hosszal előz­tek meg té­ged Zi­mo­nyi­ék. Mond­hat­nám, vé­let­le­nül – kí­nál­ta hellyel a még min­dig cso­dál­ko­zó osz­tály­ve­ze­tőt, majd el­mond­ta, ho­gyan ju­tot­tak a bir­to­kuk­ban levő ada­tok­hoz. – Lám, mennyi­re ér­de­mes volt fi­gyel­met ta­nú­sí­ta­nunk Sze­ge­di Fe­renc sze­mé­lyé­nek… Még el­kép­zel­ni is rossz, mi lett vol­na, ha a la­ká­sá­ba tör­tént be­tö­rést kü­lön­le­ges vé­let­len­nek köny­vel­jük el, és azt nem kap­csol­juk mun­kánk­hoz.

– Két le­gyet ütöt­tünk egy csa­pás­ra – tol­dot­ta meg az el­há­rí­tó­fő­nök sza­va­it Pin­tér al­ez­re­des.

– Úgy van!… Két tár­sa­ság ma­ra­ko­dott össze olyan mű­kin­cse­ken, ame­lyek­nek rej­tek­he­lyét a meg­gyil­kolt Ily Jó­zsef is­mer­te… Min­den fo­ga­dást ál­lok, hogy a bá­nyá­ban rej­tőz­nek azok a fegy­ve­rek, ame­lyek an­nak ide­jén a Ke­resz­te­sek cél­ját let­tek vol­na hi­vat­va szol­gál­ni.

– Te­hát Ily volt az, aki tu­dott a fegy­ve­rek hol­lé­té­ről – mond­ta az al­ez­re­des.

Az el­há­rí­tó­fő­nök bó­lin­tott:

– En­g­el­mann, ali­as El­berg, volt Ges­ta­po-ügy­nök, a Ke­resz­te­sek össze­es­kü­vő tár­sa­sá­gá­nak fő­ko­lom­po­sa, ki­vá­ló­an ér­tett ah­hoz, hogy a fel­fe­de­zés­től meg­óv­ja fegy­ver­rak­tá­ru­kat… A kons­pi­rá­ci­ós gya­kor­lat bir­to­ká­ban szer­vez­te meg a tár­sa­ság fegy­ver­rel és lő­szer­rel tör­té­nő el­lá­tá­sát. Sen­ki mást nem ava­tott be tit­ká­ba, csak ő ta­lál­ko­zott Ily Jó­zsef­fel… Ak­ko­ri­ban ta­pasz­ta­lat­la­nok vol­tunk és for­ró-fe­jű­ek, hi­ány­zott be­lő­lünk az el­há­rí­tó­mun­ká­hoz szük­sé­ges szé­les­lá­tás, hig­gadt­ság. Bi­zony hi­bát kö­vet­tünk el. Ezért csú­szott ki ak­kor a ke­zünk kö­zül ez az Ily Jó­zsef… Az az egyet­len ta­lál­ko­zó­juk, mely a mu­la­tó­he­lyen tör­tént, nem kel­tet­te fel gya­nún­kat, el­sik­lot­tunk fe­let­te.

– De évek­kel ké­sőbb ez­re­des elv­társ uta­sí­tást adott Ily el­len­őr­zé­sé­re, és az sem ho­zott sem­mi ered­ményt – je­gyez­te meg Pin­tér al­ez­re­des.

– Uta­sí­tást adni a leg­könnyebb – mor­gott az ősz hajú el­há­rí­tó­fő­nök –, de ma­gya­rá­zat­tal szol­gál­ni az a ne­héz… Nos, csak uta­sí­tást tud­tam adni, a ma­gya­rá­zás el­ma­radt. Az em­be­re­ket nem hi­báz­ta­tom, vak­vi­lág­ban ta­po­ga­tóz­tak, csak fel­té­te­le­zés volt a ke­zük­ben, és itt be­lül – bö­kött fe­jé­re – nem moz­go­lód­tak a ke­re­kek… Tán azt hi­het­ték, hogy az öreg­nek ez va­la­mi új ri­go­lyá­ja le­het. Hob­bi! Eset­leg nem tet­szik ne­kem Ily Jó­zsef képe… Mind­eh­hez hoz­zá­já­rult, hogy Ily Jó­zse­fet a Ke­resz­te­sek fel­gön­gyö­lí­té­se után az a kül­föl­di kém­szer­ve­zet, amely az össze­es­kü­vő­ket is tá­mo­gat­ta, év­ti­ze­de­kig pi­hen­tet­te… Egy­ál­ta­lán nem fog­lal­koz­tat­ták, így az­tán nem volt sem­mi­lyen gya­nú­ra uta­ló nyom, mo­men­tum élet­kö­rül­mé­nye­i­ben, te­vé­keny­sé­gé­ben… A ki­rán­du­lá­sa­it vissza­per­get­ve Hód meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy csu­pán pár év­vel ez­előtt kez­dőd­tek. És mi­kor? A köz­vet­len új kap­cso­lat­fel­vé­tel után. Ek­kor csa­pó­dott hoz­zá ez a Ko­vács Peti is, aki a Tér­ké­pé­sze­ti In­té­zet­nél dol­go­zik.

Ala­po­san meg­tár­gyal­ták az ed­dig el­ért ered­mé­nye­ket. Ab­ban mind­ket­ten egyet­ér­tet­tek, hogy a volt Ab­wehr-al­ez­re­des, Wil­helm Sch­wet­ling he­lyez­te el a Pi­lis és kör­nyé­ke Bá­nya Rész­vény­tár­sa­ság ket­tes szá­mú med­dő bá­nyá­já­ban a fegy­ve­re­ket és az Ily Jó­zsef ál­tal for­ga­lom­ba ho­zott mű­kin­cse­ket: fest­mé­nye­ket, ér­té­kes an­tik tár­gya­kat. Itt kap­cso­ló­dott be a lánc­szem­be a le­lep­le­zés­nél ön­gyil­kos lett El­berg, volt Ges­ta­po-ügy­nök. Hogy neki ki volt a kül­ső kap­cso­la­ta, aki a Ke­resz­te­se­ket is tá­mo­gat­ta, az már nem volt előt­tük ti­tok. Csak­is a né­met fel­de­rí­tő tiszt le­he­tett. De mi­ként jö­he­tett ez lét­re?

Arra kö­vet­kez­tet­tek, hogy a meg­ma­radt – és a há­bo­rú után le­lep­le­zet­len – volt Ges­ta­po-ügy­nök­sé­get va­la­me­lyik nyu­ga­ti kém­szer­ve­zet át­vet­te, hogy a ki­pró­bált és be­vált ügy­nö­kö­ket sa­ját cél­ja­i­ra hasz­nál­ja fel. Ezt mu­tat­ta az a tény is, hogy a volt Ab­wehr al­ez­re­des meg­vál­toz­ta­tott név­vel, Wil­helm Sch­ran­ke­ként élt Nyu­gat-Né­met­or­szág­ban, és rend­kí­vü­li kap­cso­la­tok­kal ren­del­ke­zett, ha si­ke­rült rá­ijesz­te­nie egy olyan dör­zsölt és ugyan­csak ma­gas össze­köt­te­té­sek­kel bíró ra­vasz üz­let­em­ber­re, mint ami­lyen Hel­mut Ma­i­ne volt.

Pin­tér Béla al­ez­re­des­nek az volt a vé­le­mé­nye, hogy ez a Wil­helm Sch­ran­ke még „gaz­dái” előtt is ket­tős éle­tet él­het, és hír­szer­ző te­vé­keny­sé­gét össze­kap­csol­ja ma­szek üz­le­ti ügye­i­vel.

– A mű­kin­csek­re gon­dolsz? – kér­dez­te az ez­re­des. Az al­ez­re­des meg­bic­cen­tet­te a fe­jét.

– Igen, hi­szen ha azok is a bá­nya mé­lyén rej­tőz­nek a fegy­ve­rek tár­sa­sá­gá­ban, ak­kor azo­kat csak ez a Wil­helm Sch­ran­ke he­lyez­het­te oda – mond­ta.

– Egyet­ér­tek ve­led… A pi­hen­te­tett Ily Jó­zse­fen ke­resz­tül is­mét ki­épí­tett ná­lunk egy kém­há­ló­za­tot, köz­ben a mű­kin­cse­ket is csem­pész­te ki­fe­lé… Két zseb­re dol­go­zik, ahogy azt Ily tet­te.

– Két zseb­re?

– Igen – fe­lel­te az ez­re­des. – Nézd, a nap­nál is vi­lá­go­sabb, hogy Ily Jó­zsef a maga sza­kál­lá­ra kezd­te dézs­mál­ni a mű­kin­cse­ket… Volt sze­re­tő­je, Pék­ár Gyu­lá­né, aki eh­hez meg­fe­le­lő bi­zo­má­nyi üz­let­ben dol­go­zott, fel­haj­tot­ta a kun­csaf­to­kat, akik jó pén­zért át­vet­ték a tár­gya­kat… Ide kap­cso­ló­dik ez a Sze­ge­di Fe­renc is, Pe­kár­né régi is­me­rő­se, a volt kép­ke­res­ke­dő. Ő fel­haj­tot­ta kin­ti üz­let­fe­le­it, akik­kel egy­kor üz­le­ti kap­cso­lat­ban állt. Pél­dá­ul Hel­mut Ma­i­nét. Ez át­vet­te tő­lük a tár­gya­kat, és meg­bí­zot­ta­kat kül­dött az or­szág­ba, akik sze­mély­gép­ko­csi­juk­ba be­épí­tett rej­tek­he­lyen ki­csem­pész­ték eze­ket a mű­kin­cse­ket Nyu­gat­ra… Ma­i­ne úr az­tán bu­sás áron el­ad­ta őket. Így fi­gyelt fel Wil­helm Sch­ran­ke a ké­pek­re. Ő nyom­ban sej­tet­te, hogy ezek hol vol­tak el­rejt­ve. A bá­nya mé­lyén, aho­vá ő he­lyez­te el. És er­ről ki tud­ha­tott? Csak Ily Jó­zsef, Sch­ran­ke kém­je, akit ő fog­lal­koz­ta­tott… így jö­he­tett rá Sch­ran­ke arra, hogy Ily meg­dézs­mál­ja a rej­tek­he­lyen levő mű­kin­cse­ket, és nem­csak azért száll le a bá­nyá­ba, hogy az ő szá­má­ra jut­tas­son ki be­lő­lük… És mi tör­tént ezek után?

– Ily Jó­zsef meg­halt – fe­lel­te az osz­tály­ve­ze­tő. Bana ez­re­des az író­asz­tal­ra csa­pott.

– Meg­gyil­kol­ták – dör­rent.

– De ki­cso­da?

– Nézd, Béla, nem vé­let­len, hogy el­tűnt Ily zse­bé­ből la­ká­sá­nak és ka­bin­já­nak a kul­csa… Erre csak azért le­he­tett szük­sé­ge a gyil­kos­nak, hogy va­la­mit meg­sze­rez­zen. És tu­dod mire gon­do­lok?

– A már nála levő mű­kin­csek­re, ami­ket a bá­nyá­ból fel­ho­zott – vág­ta rá az al­ez­re­des.

– Bi­zony, bi­zony… És va­jon ki jut­ha­tott vol­na hoz­zá­juk bűn­cse­lek­mény nél­kül? Pék­ár Gyu­lá­né, Ily sze­re­tő­je. Ő si­mán és min­den­kép­pen meg­kap­ta vol­na a tár­gya­kat, hi­szen raj­ta ke­resz­tül ju­tot­tak el Sze­ge­di­hez… ő te­hát ki­esik eb­ből a szá­mí­tás­ból, s mint gyil­kos, szó­ba sem jö­het. Ba­rát­ja és ez a Sze­ge­di úgy­szin­tén.

– Ke­vés le­he­tő­ség ma­rad hát­ra.

– Az a jó – vé­le­ke­dett Bana ez­re­des. – Mi­nél ke­ve­sebb a le­he­tő­ség, an­nál job­ban szű­kül a szám­ba jö­he­tő sze­mé­lyek köre… Csak­hogy van egy bök­ke­nő!

Pin­tér al­ez­re­des kér­dőn né­zett fő­nö­ké­re.

– Hogy mi­ért öl­ték meg Ilyt, azt már sejt­jük, de tel­je­sen ho­má­lyos előt­tünk, hogy ezt ki tet­te.

– Ki volt va­jon az íté­let­vég­re­haj­tó?

– Úgy van – fe­lelt az ez­re­des. – Két­lem, hogy ezt ez a Wil­helm Sch­ran­ke vé­gez­te vol­na el sze­mé­lye­sen… Ő nem mer sem­mi­fé­le fe­dés­sel be­utaz­ni or­szá­gunk­ba. Te­hát ma­rad hát­ra va­la­mi­lyen meg­bí­zott, aki vál­lal­ta ezt a „bér­gyil­kos­sá­got”, vagy olyan sze­mély, aki te­vé­keny ré­sze­se le­het a je­len­le­gi duó, Ko­vács Peti és Rácz Pál ál­tal vég­zett fel­ada­tok­nak.

– Eset­leg va­la­me­lyi­kük – koc­káz­tat­ta meg az osz­tály­ve­ze­tő. Bana ez­re­des el­húz­ta a szá­ját.

– Ezt a mun­kát egyi­kük sem vé­gez­het­te el… Kü­lön­ben ez a Rácz az­nap el sem hagy­ta a Kó­csa­got – mond­ta.

Az al­ez­re­des sze­rint ez a le­lep­le­zést kö­ve­tő ki­hall­ga­tá­sok­nál amúgy is ki­de­rül majd. Az el­há­rí­tó­fő­nök a fe­jét csó­vál­ta:

– Nem, nem… Ne­künk erre vo­nat­ko­zó­an is kész té­nyek­kel kell ren­del­kez­nünk. Van re­mény, hogy ez is a ke­zünk­ben lesz.

– Hód út­ján?

– Igen! Ki­tű­nő­en te­vé­keny­ke­dik a ví­kend­te­le­pen, és az iga­zat meg­vall­va, köz­vet­ve neki kö­szön­het­jük ed­dig el­ért si­ke­re­ink nagy ré­szét… Min­dig újabb tám­pon­tot kap­tunk tőle, ami ki­moz­dí­tott ben­nün­ket nyu­gal­mi hely­ze­tünk­ből.

– Gra­tu­lá­lok neki.

– Majd sze­mé­lye­sen add át, mi­kor az ügy mö­gött a ro­lót le­húz­tuk.

El­ha­tá­roz­ták, hogy kü­lön-kü­lön csap­nak le mind­két tár­sa­ság­ra, mind a kém­há­ló­zat­ra, mind Pék­ár Gyu­lá­né­ra és sze­re­tő­jé­re. Utol­só­nak hagy­ták Sze­ge­di Fe­ren­cet. Ezt az in­do­kol­ta, hogy Pe­kár­né­ék fe­le­lős­ség­re vo­ná­sát nem kém­te­vé­keny­ség in­do­kol­ja, ha­nem az a bű­nös ma­ni­pu­lá­ció, amellyel a mű­kin­cse­ket kül­föld­re csem­pész­ték.

Bana Dé­nes ez­re­des­nek nem volt még konk­rét ter­ve a le­lep­le­zés mód­ját il­le­tő­en, ab­ban azon­ban egyet­ér­tett Pin­tér Béla al­ez­re­des­sel, hogy olyan pil­la­nat­ban kell ezt idő­zí­te­ni, ami­kor nyom­ban do­ku­men­tál­hat­ják és meg­dönt­he­tet­len bi­zo­nyí­té­kok­kal tá­maszt­ják alá Ko­vács Peti és Rácz Pál tet­tét.

Ad­dig­ra egy sor kér­dés­re kel­lett még vá­laszt de­rí­te­ni. El­ső­sor­ban arra, hogy a Ko­vács Peti ál­tal Rácz Pál­nak át­adott tér­ké­pek­ről ké­szült má­so­la­tok pon­to­san mi­lyen úton jut­nak ki az or­szág­ból a kém­há­ló­za­tot irá­nyí­tó Wil­helm Sch­ran­ke ke­ze­i­hez. Fel­té­te­lez­ték, hogy ha nem tit­kos le­ve­le­zés út­ján tör­té­nik ez, ak­kor a meg­bí­zott vi­szi ma­gá­val, aki a mű­kin­cse­ket is ki­jut­tat­ja. Má­sod­sor­ban tisz­tá­zat­lan volt az is, hogy van-e köz­be­ik­ta­tott sze­mély ma­gá­ban a kém­há­ló­zat­ban Rácz Pál és Wil­helm Sch­ran­ke kö­zött.

Az ez­re­des késő dél­után ta­lál­ko­zott Hód­dal. Amint a fi­a­tal­em­ber be­szállt a Mer­ce­des­be, a ko­csi meg­ug­rott, és per­cek múl­tán a bé­csi or­szág­úton szá­gul­dott Ko­má­rom felé.

Az el­há­rí­tó­fő­nök út­köz­ben tá­jé­koz­tat­ta az el­há­rí­tó­tisz­tet az újab­ban meg­tu­dott dol­gok­ról, majd az után ér­dek­lő­dött, hogy neki mit si­ke­rült meg­tud­nia.

– Úgy ér­zem, az egyik leg­ége­tőbb prob­lé­mát si­ke­rült tisz­táz­nom, és vá­laszt kap­tunk fon­tos kér­dés­re. így a fej­tö­rés­ből egyet tö­röl­het, ez­re­des elv­társ… Más­kü­lön­ben ügyes do­log ez a Xeol-fényt su­gár­zó lám­pa – mond­ta csen­de­sen.

– Me­lyik kér­dés az?

– Újabb sze­mély lé­pett a tár­sas­já­ték­ba…

– Te­hát a duó ki­bő­vült? – le­pő­dött meg Bana.

– Trió lett be­lő­le… Leg­alább­is a té­nyek erre utal­nak – fe­lel­te a fi­a­tal­em­ber.

Tö­mö­ren tá­jé­koz­tat­ta fő­nö­két a meg­ál­la­pí­tott dol­gok­ról…

Az uta­sí­tás­nak meg­fe­le­lő­en va­sár­nap este ké­szen­lét­ben állt, és ébe­ren fi­gyel­te Ko­vács Peti fel­buk­ka­ná­sát. Mi­után a Fiat sze­mély­gép­ko­csi meg­állt a ví­kend­te­lep előtt, a fiú az ala­po­san meg­tö­mött há­ti­zsá­kot be­vit­te a csó­nak­mes­ter iro­dá­já­ba, majd tá­vo­zott.

Rácz Pál egy idő után vi­a­szos vá­szon­ba bur­kolt cso­mag­gal lé­pett ki az iro­dá­ból, és be­ment a csó­nak­tá­ro­ló he­lyi­ség­be. Rö­vid időt töl­tött oda­bent, majd cso­mag nél­kül jött elő.

E köz­já­ték után több ki­rán­du­ló tért vissza a víz­ről, és csó­nak­ja­i­kat be­ci­pel­ték a tá­ro­ló­ba. Kö­zöt­tük volt Kel­ler ügy­véd ha­tal­mas mo­tor­csó­nak­ja is, ame­lyet Rácz se­gí­tett be­vin­ni és el­he­lyez­ni, mert Kel­ler egye­dül soha nem bol­do­gult vele. A csó­nak­mes­ter ké­sőbb, mi­után min­den­ki vissza­tért a víz­ről, be­zár­ta a szé­les aj­tó­kat.

Hód köz­vet­le­nül haj­nal­ha­sa­dás előtt cse­lek­vés­re szán­ta el ma­gát…

Előbb a csó­nak­mes­te­ri iro­dát lá­to­gat­ta meg. A há­ti­zsák ala­po­san meg­csap­pan­va he­vert az író­asz­tal alatt, s csak a könnyű­bú­vár-fel­sze­re­lés volt ben­ne, va­la­mint a víz­hat­lan rúd­lám­pa, ame­lyet Ko­vács Peti ki­csem­pé­szett a szak­kör rak­tá­rá­ból. Az ele­met szem­vil­la­nás alatt ki­cse­rél­te, vissza­té­ve az ere­de­tit, majd be­zár­ta az iro­dát és a csó­nak­tá­ro­ló­hoz ment. Gyor­san ki­nyi­tot­ta az ósdi la­ka­tot, és be­ment a he­lyi­ség­be. A Xeol-fényt su­gár­zó lám­pá­val meg­vizs­gál­ta a rej­tek­he­lyet gya­ní­tó sar­ko­kat, desz­ka­ré­se­ket. A Rácz Pál ál­tal ho­zott cso­ma­got ke­res­te, amely a há­ti­zsák­ból hi­ány­zó nylonzsá­ko­kat is tar­tal­maz­ta. Már min­den re­ményt fel­adott, ugyan­is a ró­zsa­szí­nű Xeol-fény ké­vé­jé­ben nem tűn­tek fel el­szí­ne­ző­dé­sek. Két­ség­be­esé­sé­ben utol­só­nak a csó­na­kok bel­se­jét, re­ke­sze­it vi­lá­gí­tot­ta meg. Ek­kor érte a meg­le­pe­tés! A kö­vér ügy­véd mo­tor­csó­nak­já­nak fa­lán li­lás el­szí­ne­ző­dé­ses fol­tok tűn­tek fel a lám­pa fé­nyé­ben. A fol­tok az egyik re­kesz­nél vé­get ér­tek. Egy be­épí­tett szek­rény volt a mo­tor­csó­nak­ban, amely szer­szá­mok tá­ro­lá­sá­ra szol­gált. Kí­ván­csi­an nyi­tot­ta ki, arra szá­mí­tott, hogy a cso­ma­got ta­lál­ja ben­ne. Té­ve­dett! A szek­rény üre­sen ásí­to­zott. A bel­se­jét tar­kí­tó lila fol­tok vi­szont azt mu­tat­ták, hogy ko­ráb­ban az a cso­mag rej­tő­zött itt, ame­lyet Rácz Pál ho­zott a tá­ro­ló­he­lyi­ség­be, azon­ban azt va­la­ki idő­köz­ben el­emel­te, il­let­ve ma­gá­hoz vet­te.

Bana ez­re­des csök­ken­tet­te a ko­csi se­bes­sé­gét, és a mel­let­te ülő fi­a­tal­em­ber­re ve­tett gyors pil­lan­tást.

– Te­hát Kel­ler ügy­véd – mond­ta.

– Igen! Min­den va­ló­szí­nű­ség erre mu­tat… Így tör­té­nik mind a bá­nyá­ból ho­zott tár­gyak, mind a ké­ma­nya­gok át­adá­sa.

– És a leg­egy­sze­rűbb, mert koc­ká­zat­men­tes – fe­lel­te az ez­re­des.

– Rácz jó­val előbb be­vi­szi a cso­ma­got, majd mi­kor Kel­ler be­tol­ja a csó­nak­ját, an­nak szek­ré­nyé­be rej­ti a dol­go­kat… Mit csi­nál ez­u­tán Kel­ler? El­vi­szi! Az el­há­rí­tó­tiszt a fe­jét ráz­ta:

– Van még egy köz­be­eső do­log!

– Mi­cso­da?

– Az ügy­véd mi­után be­vit­te csó­nak­ját, ki­eresz­ti a tar­tály­ból a ma­ra­dék ben­zint, és a te­lep vé­gé­ben levő kam­rá­ba vi­szi. Ugyan­is a tá­ro­ló­he­lyi­ség desz­ká­ból épült, csak a kül­ső fala va­kolt, és tűz­ren­dé­sze­ti szem­pont­ból nem sza­bad tá­rol­ni a mo­tor­csó­na­kok tar­tá­lya­i­ban ben­zint éj­sza­ká­ra… Ami­kor ezt el­vé­gez­te, ak­kor is­mét vissza­megy a tá­ro­ló­ba, és a töb­bi hol­mi­ját: ta­ka­rót, me­le­gí­tőt, te­hát a cuc­co­kat be­vi­szi a ka­bin­já­ba. Eköz­ben ész­re­vét­le­nül és fel­tű­nés nél­kül ma­gá­hoz ve­he­ti a szek­rény­ben levő cso­ma­got… Kész! – mond­ta Hód.

Az ez­re­des fu­rán rá­né­zett, az­tán is­mét a ve­ze­tés­re össz­pon­to­sí­tot­ta fi­gyel­mét. Az el­há­rí­tó­tiszt ma­gya­rá­za­ta lo­gi­kus­nak tűnt, de va­la­hogy hi­ány­zott be­lő­le a szo­kott ha­tá­ro­zott­ság, a meg­győ­ző­dés.

– Te­hát Kel­lert kény­te­le­nek va­gyunk szá­mí­tás­ba ven­ni – mond­ta az ez­re­des.

– Nem árt kö­rül­szi­ma­tol­ni.

Az el­há­rí­tó­fő­nök ci­ga­ret­tát du­gott a szá­já­ba, ol­dalt for­dí­tot­ta fe­jét, hogy a fi­a­tal­em­ber­től ka­pott tü­zet el­fo­gad­ja, de sze­mét nem vet­te el az út­ról.

– Ide fi­gyel­jen – kezd­te pe­dze­ni sej­té­sét –, ha maga csu­pán azt mond­ja, hogy „nem árt”, ak­kor mást for­gat a fe­jé­ben.

Hód kény­sze­re­det­ten mo­soly­gott:

– Ez a tény!… Őszin­tén meg­val­lom, még­is va­la­hogy nem tet­szik ne­kem. Túl egy­sze­rű.

– Azért koc­ká­zat­men­tes.

– E mö­gött mást ér­zek… Ter­mé­sze­te­sen nin­cse­nek té­nye­im, nem tu­dok in­do­kol­ni, de ez nem tet­szik ne­kem.

Bana mo­soly­gott ma­gá­ban és el­ha­tá­roz­ta, ki­ug­rat­ja a nyu­lat a bo­kor­ból. Azon volt, hogy hang­ja ke­mé­nyen cseng­jen:

– Még jó, hogy az el­há­rí­tó­mun­ka nem ér­zé­sek­re épül, nem ki­spe­ku­lált dol­gok­ra, ha­nem té­nyek­re… Té­nyek­re! Mint­ha kez­de­ne maga ki­fá­rad­ni. Per­sze, ez ter­mé­sze­tes, ilyen mun­ka mel­lett. Még egy ki­csit tart­son ki, ha végzünk ez­zel az üggyel, me­het pi­hen­ni. A fi­a­tal­em­ber fel­pap­ri­ká­zó­dott:

– Ez­re­des elv­társ, kö­szö­nöm az irá­nyom­ban ta­nú­sí­tott gon­dos­ko­dá­sát.

– Nincs mit, Hód, ez egy­ben kö­te­les­sé­gem – mond­ta az ez­re­des kö­zöm­bö­sen.

– Ha meg­en­ge­di, em­lé­kez­te­tem egy má­sik do­log­ra.

– Tes­sék!

Az el­há­rí­tó­tiszt mély lé­leg­ze­tet vett:

– Önt is ér­zé­sek ve­zé­rel­ték! Sej­té­sek!… Te­hát ez is hiba volt?

Az el­há­rí­tó­fő­nök igye­ke­zett meg­le­pe­tést mu­tat­ni, és az­u­tán ér­dek­lő­dött hi­tet­len­ked­ve, hogy mi­kor hal­lott tőle ér­zé­se­ket, sej­té­se­ket.

– Pon­to­san egy hó­nap­pal ez­előtt – vág­ta rá Hód.

– Na, ne mond­ja.

– De bi­zony mon­dom – ma­kacs­ko­dott a fi­a­tal­em­ber. – Em­lé­kez­zen, ez­re­des elv­társ, ami­kor be­hí­va­tott, hogy vé­le­mé­nye­met ki­kér­je egy régi ügy­ről… Azt mond­ta: nem tud bi­zo­nyo­sat, csu­pán sej­té­sek, ér­zé­sek mo­tosz­kál­nak ön­ben. Pon­to­san eze­ket a sza­va­kat mond­ta.

Bana ez­re­des nem vá­la­szolt azon­nal, előbb egy te­her­gép­ko­csit ke­rült ki, majd mo­so­lyog­va pil­lan­tott be­osz­tott­já­ra.

– Csak­hogy én nyom­ban kö­zöl­tem is ma­gá­val ér­zé­se­met, sej­té­se­met er­ről a régi ügy­ről, a Ke­resz­te­sek­ről, Ily Jó­zsef­ről… Maga vi­szont hall­gat! Nem be­szél, mert nin­cse­nek té­nyek a ke­zé­ben… Ne­kem mi­lyen té­nyek vol­tak a ke­zem­ben? Egy le­lep­le­zett tár­sa­ság, egy vé­let­len­nek tűnő ta­lál­ko­zás El­berg és Ily kö­zött ab­ban a mu­la­tó­ban, és más sem­mi… Bo­csá­nat, az Ily ha­lá­lát oko­zó bal­eset tény volt – mond­ta.

– De ne­kem csak egyet­len­egy ér­zé­sem van, hogy nem biz­tos, a tény el­le­né­re sem… Jól­le­het, csak az ő mo­tor­csó­nak­ját hasz­nál­ják fel rej­tek­hely­nek, és nem va­la­mi hosszú idő­re, csu­pán per­cek­re – vél­te Hód, és töp­reng­ve né­zett maga elé.

Az ez­re­des mé­lyen hall­ga­tott.

– Fel­tűnt ne­kem – foly­tat­ta az el­há­rí­tó­tiszt –, hogy Rácz, mi­után a fiú el­he­lyez­te iro­dá­já­ban a há­ti­zsá­kot, a tá­ro­ló­he­lyi­ség előtt állt, és a Du­nát néz­te… Me­re­ven kém­lel­te a vi­zet.

– Vár­ta Kel­lert, hogy ki­kec­me­reg­jen csó­nak­já­ból és azt fel­kurb­liz­za a csör­lőn a sé­tány­ra, no meg mi­kor is vi­gye a cuc­cot be a tá­ro­ló­ba – vé­le­ke­dett az ez­re­des.

– Per­sze, ez a té­nyek alap­ján lo­gi­kus… Csak­hogy ész­re­vet­tem, Rácz nem Kel­lert fi­gyel­te, aki ak­kor már a stég­nél szösz­mö­tölt.

– Hát kit?

– Fel­fe­lé né­zett a fo­lyón… Fel, ahon­nan egy­re-más­ra tér­tek vissza a csó­na­ko­sok.

– Kel­ler után még más is vitt be csó­na­kot a tá­ro­ló­ba? Hód le­gyin­tett:

– Nem is egy em­ber… Leg­alább öt csó­nak ér­ke­zett.

– Név sze­rint kik?

A fi­a­tal­em­ber el­so­rol­ta őket.

Bana ez­re­des kí­ván­csi volt, mi­lyen ter­vet for­gat a fe­jé­ben be­osz­tott­ja, hogy sej­té­sét va­la­mennyi­re is el­fo­gad­ha­tó­vá te­gye.

Hód­nak erre egyet­len­egy el­kép­ze­lé­se volt. A kém­há­ló­zat le­lep­le­zé­sét an­nál a sze­mély­nél kell el­ső­sor­ban fo­ga­na­to­sí­ta­ni, aki Kel­ler mo­tor­csó­nak­já­nak a szek­ré­nyé­ből ki­ve­szi a leg­kö­ze­leb­bi al­ka­lom­mal a cso­ma­got. A má­sik tár­sa­sá­got, Pe­kár­né­é­kat utá­na is el le­het kap­ni.

Az el­há­rí­tó­fő­nök ez­zel nem ér­tett egyet. Sze­rin­te kém­te­vé­keny­ség köz­ben kell le­csap­ni a tri­ó­ra, mert ez az el­sőd­le­ges. Is­mer­tet­te a Pin­tér Béla al­ez­re­des­sel tör­tént konzul­tá­ci­ó­ját is.

– En­nek nincs sem­mi­fé­le aka­dá­lya – fe­lel­te Hód.

– Ho­gyan kép­ze­li el az ak­ci­ót?

– Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy most va­sár­nap is­mét útra kel a fiú a bá­nyá­ba – kezd­te az el­há­rí­tó­tiszt.

– Mi­ért olyan biz­tos eb­ben? És ha he­te­kig fe­lé­je sem megy a bá­nyá­nak? – ve­tet­te köz­be az ez­re­des.

– Csak nyá­ron tud­nak le­men­ni, mert ala­csony a karszt­víz. Ta­vasszal és ősszel va­ló­szí­nű­leg tel­je­sen el­le­pi a víz a rej­tek­hely be­já­ra­tát, mert fel­té­te­le­zem, a fegy­ve­rek, a mű­kin­csek egy olyan vá­gat­ban le­het­nek, ahol nin­cse­nek ki­té­ve en­nek a ve­szély­nek, hi­szen ak­kor már ré­gen tönk­re­men­tek vol­na.

– To­vább…

– Va­sár­nap meg­le­sem, hogy ki ve­szi el a cso­ma­got… Kö­vet­jük, és a Kó­csag­tól meg­fe­le­lő tá­vol­ság­ra le­csa­tol­juk.

– És ha Kel­ler az?… Ő nem hagy­ja el a Kó­csa­got va­sár­nap este?

– Ezt bíz­za rám, ez­re­des elv­társ. El­csa­lom őt va­la­mi­lyen ürüggyel – mond­ta Hód.

– És a töb­bi­ek?… Rácz! Ko­vács Peti!

Az el­há­rí­tó­tiszt azt ja­va­sol­ta, hogy hét­főn az in­té­zet­ben kom­bi­ná­ció út­ján olyan tér­ké­pet jut­tas­sa­nak a fiú ke­ze­i­hez, amely rend­kí­vül fon­tos. Ezt ő nem fog­ja ki­hagy­ni. Az anyag te­hát nála lesz, ami­kor el­hagy­ja mun­ka­he­lyét. így egye­ne­sen a Ró­ma­i­ra jön Rácz Pál­hoz, hogy an­nak át­ad­ja. A csó­nak­mes­ter, mi­vel a cso­ma­got ci­pe­lő sze­mélyt nem a Kó­csag­ban tar­tóz­tat­ják le, mit sem sejt­ve át­ve­szi a fi­ú­tól az anya­got. Ek­kor köz­be­lép­nek.

A Mer­ce­des már a pi­li­si he­gyek kö­zött ka­nyar­gott. Az ez­re­des hosszan töp­ren­gett a fi­a­tal­em­ber ja­vas­la­tán, de csak ak­kor szó­lalt meg, ami­kor az is­mert út­el­ága­zás­nál le­fé­ke­zett.

– Rend­ben van! Így csi­nál­juk a dol­got.

– Itt va­gyunk? – né­zett kör­be a fi­a­tal­em­ber.

Az út mel­let­ti árok­par­ton két út­ja­ví­tó mun­kás ücsör­gött, kí­ván­csi­an te­kin­get­ve a sze­mély­gép­ko­csi felé. Mel­let­tük szer­szá­mok, ta­lics­ka.

Az el­há­rí­tó­tiszt ki­szállt, és a hát­só ülés­ről jó­ko­ra cso­ma­got hú­zott elő.

– Lá­tom, őriz­te­ti ezt a he­lyet is – for­dult a fő­nö­ké­hez.

Egy órát bak­tat­tak fel az er­dőn, míg el­ér­tek a há­rom­for­rás­hoz. Az ez­re­des is­mer­te a hely­színt fi­gye­lő em­be­rek rej­tek­he­lye­it, és egy­más után szó­lí­tot­ta őket a fák sű­rű­jé­be. Rö­vi­den kö­zöl­te, hogy mire ké­szül­nek, és fo­ko­zott fi­gyel­met kért.

Út­ban a szik­la­cso­port­hoz, szo­ro­san Hód mel­lé lé­pett.

– Még most is kor­ho­lom ma­gam, hogy en­ged­tem a ké­ré­sé­nek – súg­ta.

– Nem lesz sem­mi baj, bi­zo­nyos va­gyok, hogy rá­buk­ka­nok a rej­tek­hely­re a bá­nya mé­lyén – nyug­tat­ta őt a fi­a­tal­em­ber.

– Jó, jó, csak vi­gyáz­zon.

Az el­há­rí­tó­fő­nök ne­he­zen hagy­ta ma­gát meg­győz­ni Hód­tól, hogy ő men­jen le a bá­nyá­ba könnyű­bú­vár-fel­sze­re­lés­ben, és ku­tas­son a rej­tek­hely után. Ere­de­ti­leg az volt a ter­ve, ka­to­nai bú­vár­cso­por­tot kér, akik szak­sze­rű­en és nagy ta­pasz­ta­la­tok­kal el­vég­zik ezt a fel­ada­tot.

Hód vi­szont az­zal ér­velt: sok em­ber több áru­ló nyo­mot hagy­hat hát­ra oda­lent, amit a fiú leg­kö­ze­lebb ész­re­ve­het, rá­adá­sul a Xeol-fényt su­gár­zó lám­pa bir­to­ká­ban több esé­lye van arra, hogy rö­vid idő alatt meg­ta­lál­ja a kér­dé­ses he­lyet a bá­nya mé­lyén. Ugyan­is a há­ti­zsák­ban nem volt gu­mi­kesz­tyű. Ko­vács Peti te­hát kéz­ben tar­tot­ta a lám­pát, és va­ló­szí­nű, hogy nyo­mo­kat ha­gyott hát­ra, ame­lye­ket a Xeol-fény ki­mu­tat.

A fi­a­tal el­há­rí­tó­tiszt pil­la­na­tok alatt át­öl­tö­zött, és fel­vet­te a könnyű­bú­vár-gu­mi­öl­tö­ze­tet. A biz­ton­ság ked­vé­ért oxi­gén­pa­lac­kot is csa­tolt a há­tá­ra, de a masz­kot nem tet­te a szá­já­ra.

A je­len­le­vők el­moz­dí­tot­ták he­lyé­ről a szik­lát, és a fi­a­tal­em­ber el­tűnt sze­mük elől a sö­tét üreg­ben, amely­nek fa­lá­ból vas­ka­pasz­ko­dók áll­tak ki. Ez­u­tán, az el­há­rí­tó­fő­nök in­té­sé­re, vissza­csúsz­tat­ták he­lyé­re a szik­lát, és mind­nyá­jan a pár lé­pés­re levő er­dő­be hú­zód­tak.

Hód gyor­san ha­ladt le­fe­lé a vas­lét­rán a szel­lő­ző­nyí­lás­ban. Alul­ról nyir­kos hi­deg áradt. Ma­gá­ban szá­mol­ta a lét­ra­fo­ko­kat. Öt­ve­nig ju­tott. A fel­fe­lé áram­ló hi­deg le­ve­gő víz­sza­got ho­zott ma­gá­val. Még há­rom lé­pést tett le­fe­lé, és már­is tér­dig víz­ben állt. Óva­to­san ki­ta­po­gat­ta lá­bá­val a kö­vet­ke­ző lét­ra­fo­kot, az­tán a má­si­kat, vé­gül szi­lárd ta­lajt ért.

Tel­jes sö­tét­ség fo­gad­ta és csend. Még csak víz­cso­bo­gás sem hal­lat­szott…

Kat­tant az erős fé­nyű víz­hat­lan bú­vár­lám­pa, fé­lig el­árasz­tott sö­tét alag­utat vi­lá­gí­tott meg az elő­re­ve­tő­dő fény­csó­va. A víz ép­pen a mel­lé­ig ért.

Az ala­po­san át­ta­nul­má­nyo­zott terv­rajz­ból tud­ta, hogy jobb­ra, mint­egy száz­öt­ven mé­ter­re, két vá­gat ta­lál­ko­zik, a bal kéz­re eső vi­szont ta­lán ki­lenc­ven mé­ter hosszú, ez­zel vége van. A víz fe­lü­le­té­re ve­tí­tet­te az erős fény­su­ga­rat, és per­ce­kig fi­gyelt. Nem volt áram­lás, csak tes­té­nek rez­ze­né­sé­re gyű­rű­ző­dött kö­rü­löt­te a víz­tü­kör.

Mi­előtt el­in­dult vol­na, a nya­ká­ban lógó zsák­ból vé­kony nylon­zsi­neg-gom­bo­lya­got vett elő, an­nak vé­gét a szel­lő­ző­nyí­lás víz­szint fe­let­ti első lét­ra­fo­ká­hoz erő­sí­tet­te, és a gom­bo­lya­got vissza­csúsz­tat­ta a zsák­ba.

Ez­zel fő­nö­ké­nek a kí­ván­sá­gát tel­je­sí­tet­te, ne­hogy el­té­ved­jen a bá­nyá­ban.

Ar­cá­ra csa­tol­ta a lég­ző­masz­kot, min­den es­he­tő­ség­re szá­mít­va, hát­ha rej­tett göd­rök­be lép és el­me­rül, ki­nyi­tot­ta az oxi­gén­pa­lack csap­ját, az­tán meg­in­dult az el­ága­zás felé.

Las­san ha­ladt a mel­lé­ig érő hi­deg víz­ben, mind­két ke­zé­ben lám­pát tart­va. A Xeol-fényt su­gár­zó ku­ta­tó­lám­pát hol az egyik, hol a má­sik vá­gat­fal­ra sze­gez­te, mert biz­tos volt ben­ne, hogy az előt­te itt járó Ko­vács Peti nem kö­zé­pen ha­ladt, ha­nem va­la­me­lyik szé­len, és vegy­szer­rel szennye­zett keze hoz­zá­ér­he­tett a vá­gat fa­lá­hoz vagy a kor­ha­dó bá­nya­fák­hoz, ame­lyek kö­zel egy­más­hoz so­ra­koz­tak.

Oly­kor meg­tor­pant, fe­szül­ten hall­ga­tó­zott, de a lég­ző­masz­kon ki­ára­dó le­ve­gő ziz­ze­né­se aka­dá­lyoz­ta a ne­szek ész­le­lé­sét. Még a mennye­zet­ről le­hul­ló víz­csep­pek kop­pa­ná­sát sem hal­lot­ta, csak a víz­tük­rön lát­ta esé­sü­ket. A zsi­ne­get mind­un­ta­lan el­len­őriz­te, hogy az meg­fe­le­lő­en és aka­dály­ta­la­nul gom­bo­lyo­dik-e le.

Ta­lán ki­lenc­ven mé­tert te­he­tett meg, ami­kor me­zí­te­len lába a hi­deg víz­től kez­dett el­gém­be­red­ni. Erez­te, hogy bőre át­ve­szi a hi­de­get, hi­á­ba a tes­tet védő gu­mi­ru­ha. Meg­bor­zon­gott, és foly­tat­ta út­ját.

Vá­rat­la­nul ro­ha­mo­san csök­ken­ni kez­dett a víz­szint, és alig pár mé­ter után már csak de­rék­ma­gas­sá­gig ért. Hir­te­len meg­tor­pant. Lá­bán érez­te a víz las­sú áram­lá­sát, és jobb kéz­re a fal­nál ész­re­vet­te a víz­tü­kör alig ész­re­ve­he­tő gyű­rű­zé­sét.

Va­la­mi lyuk vagy ki­sebb rés le­het a fa­lon – gon­dol­ta, majd a má­sik ke­zé­ben tar­tott Xeol-fényt su­gár­zó lám­pát a jel­zett hely­re irá­nyí­tot­ta.

A fal­ra ve­tő­dő fény­ben lila fol­tok buk­kan­tak elő…

El­ol­tot­ta a má­sik lám­pát, és a nya­kán levő zsák­ba rej­tet­te, majd le­ha­jolt, hogy ki­ta­po­gas­sa a rést. Keze nem üt­kö­zött el­len­ál­lás­ba, túl­ha­ladt a vá­gat­fal füg­gő­le­ges szint­jén. Ki­ta­po­gat­ta a rést, ame­lyen víz­szin­te­sen egy em­ber is át­búj­ha­tott. Fel­vil­la­nyo­zód­va cse­le­ke­dett, mert sej­tet­te, hogy a nyí­lás nem le­het mély, ha a fiú nem tar­tot­ta szük­sé­ges­nek az oxi­gén­pa­lack hasz­ná­la­tát.

Le­bu­kott a víz alá, és be­gyö­mö­szöl­te ma­gát a rés­be. Alig fél mé­tert ha­ladt elő­re, már­is érez­te, hogy feje búb­ja nem üt­kö­zik aka­dály­ba. Amint fel­tér­delt, comb­kö­zé­pig emel­ke­dett ki a víz­ből. Is­mét fel­kat­tin­tot­ta mind­két lám­pát és fel­állt. Kí­ván­csi­an te­kin­tett kör­be…

Egy má­sik vá­gat­ba ju­tott át, ahol a víz még tér­dig sem ért.

Meg­fe­le­lő­en el­iga­zí­tot­ta a maga után hú­zott nylon­zsi­nórt, és vé­gig­pász­táz­ta a Xeol-fénnyel a vá­gat fa­lát, a kö­ze­lé­ben levő bá­nya­fá­kat, ame­lyek a vá­ga­tot sze­gé­lyez­ték. Se­hol sem­mi! Még csak pa­rá­nyi lila folt sem tűnt fel. Té­to­váz­va állt egy da­ra­big, ke­zét sza­bad­dá téve gyor­san meg­masszí­roz­ta mind­két láb­fe­jét. Va­la­me­lyest eny­hült a gém­be­re­dett­ség ér­zé­se.

El­ha­tá­roz­ta, előbb jobb­ra for­dul, és arra für­ké­szi át a vá­ga­tot, amer­re a víz­szint csök­ken.

Öt­ven mé­tert ha­lad­ha­tott elő­re, ami­kor­ra tel­je­sen el­tűnt a víz. A ned­ves ta­laj azon­ban jól sej­tet­te, hogy a vá­ga­tok­ban levő víz­mennyi­ség ál­lan­dó moz­gás­ban van, hol apad, hol gya­rap­szik. A vá­gat ész­re­ve­he­tő­en emel­ke­dett. Óva­to­san lép­ke­dett, ne­hogy az éles, pa­rá­nyi kö­vek fel­se­bez­zék a tal­pát, és az erős fé­nyű lám­pa su­ga­rát messzi­re maga elé ve­tí­tet­te.

Úgy tűnt, mint­ha tá­vol­ban va­la­mi meg­csil­lant vol­na. Meg­tor­pant, moz­du­lat­la­nul elő­re­sze­gez­te lám­pá­ját. Agyá­ban vil­lám­se­be­sen szá­gul­dot­tak a gon­do­la­tok. Mi le­he­tett az a ti­zed­má­sod­per­cig tar­tó vil­la­nás? Ta­lán va­la­mi vissza­ver­te a fény­su­ga­ra­kat? És ha igen, ak­kor mi le­he­tett ez? Ilyen nyir­kos he­lyen mi ké­pes meg­őriz­ni fény­vissza­ve­rő tu­laj­don­sá­gát?

A vil­la­nás nem is­mét­lő­dött meg.

El­hes­se­get­te fe­jé­ből a té­pe­lő­dő gon­do­la­to­kat, és az­zal nyug­tat­ta ma­gát, hogy kép­ze­lő­dött. Itt lent a mély­ben nem csil­lan­hat meg sem­mi. Mind­ezt csu­pán meg­fe­szí­tett fi­gyel­mé­nek, sze­me káp­rá­zá­sá­nak kö­szön­he­ti.

Foly­tat­ta út­ját…

Per­cek múl­va ka­nya­ro­dott a vá­gat, a ta­laj már tel­je­sen szá­raz­nak tűnt. Hir­te­len le­om­lott kö­vek, egy­más­ra dőlt bá­nya­fák ma­ga­sod­tak előt­te. Ke­resz­tül­ver­gő­dött az aka­dá­lyon, és amint kö­rül­né­zett, ha­tal­mas nyí­lást pil­lan­tott meg a vá­gat fa­lán. Mély üreg ásí­tott ott. Anél­kül, hogy fe­jét le­haj­tot­ta vol­na, át­sé­tált raj­ta, és egy fél­kör ala­kú, bar­lang­sze­rű üreg­be ért. Meg­der­med­ve tor­pant meg, sze­me ki­ke­re­ke­dett, úgy érez­te, lába a föld­be gyö­ke­re­dzett.

A lám­pa fény­ké­vé­jé­ben egy­for­ma szür­ke lá­dák so­ra­koz­tak, né­me­lyik­nek ki­esett már a kor­hadt ol­da­la és tar­tal­muk a föld­re szó­ró­dott…

A fi­a­tal el­há­rí­tó­tisz­ten elé­ge­dett ér­zés hul­lám­zott át. Rá­buk­kant hát a tit­kos fegy­ver­rak­tár­ra, Wil­helm Sch­ran­ke mű­vé­re, a Ke­resz­te­sek össze­es­kü­vő tár­sa­sá­gá­nak ar­ze­nál­já­ra, amely­nek a meg­gyil­kolt Ily Jó­zsef volt a cer­be­ru­sa.

Úgy vél­te, az üreg egy holt­vá­gat vé­gén van, ame­lyet egy­ko­ron azért ala­kí­tot­tak ki, mert in­nen akar­ták szer­te­ágaz­tat­ni az újabb vá­ga­to­kat.

Ala­po­san szét­né­zett a rej­tek­he­lyen. A lá­dák ki­vé­tel nél­kül kü­lön­fé­le fegy­ve­re­ket rej­tet­tek: gép­pisz­to­lyo­kat, go­lyó­szó­ró­kat. Az­tán ké­zi­grá­ná­to­kat, majd rob­ba­nó­anya­got is fel­fe­de­zett. To­vább ku­ta­tott! A mű­kin­cse­ket ke­res­te. A szür­ke, rot­ha­dó lá­dák közé ment, és hát­ra­vi­lá­gí­tott, az üreg leg­tá­vo­lab­bi ré­szé­be. Ott is lá­dák so­ra­koz­tak kor­hadt ol­da­lak­kal, csak ezek má­sok vol­tak, mint az előb­bi­ek. Nem szür­ke ka­to­nai tí­pus­lá­dák, ha­nem azok­nál sok­kal ter­je­del­me­seb­bek. Kí­ván­csi­an nyúlt az egyik­hez. Az el­kor­hadt desz­ka pat­tant egyet, mire kü­lön­bö­ző, ko­rom­fe­ke­te szí­nű kan­csók, kely­hek, tá­lak öm­löt­tek a föld­re. Fel­emelt egy tá­lat, és kör­mé­vel meg­ka­par­ta… Szín­ezüst­ből volt, csak a nyir­kos le­ve­gő mi­att oxi­dá­ló­dott.

Az­tán a fest­mé­nye­ket is fel­fe­dez­te, kü­lön­fé­le lá­dák­ba cso­ma­gol­va, raj­tuk ci­rill­be­tűs név­jegy­zé­kek, mint­ha va­la­hol lel­tá­roz­ták vol­na őket, mi­előtt ide­ke­rül­tek.

Rab­lott mű­kin­csek, a meg­vert „hó­dí­tók” zsák­má­nya, ame­lyet Ke­let­ről ci­pel­het­tek ma­guk­kal vissza­vo­nu­lá­suk so­rán!

Amint a lá­da­he­lyek kö­zött for­go­ló­dott, érez­te, hogy a nylon­zsi­nór meg­fe­szül. Va­la­mi­be be­le­akadt – gon­dol­ta, és hát­ra­for­dult, hogy egyet ránt­son raj­ta. Ez men­tet­te meg az éle­tét!

Ha­son­ló könnyű­bú­vár-öl­tö­zet­ben egy alak ma­ga­so­dott szo­ro­san mö­göt­te, fel­emelt ke­zé­ben csö­vé­nél fo­gott gép­pisz­tolyt tar­tott, amellyel le­súj­ta­ni ké­szült a mit sem sej­tő fi­a­tal­em­ber­re.

Hód­nak csak annyi ide­je ma­radt, hogy hir­te­len ol­dalt dob­ja ma­gát. Az ir­tó­za­tos ütés célt té­veszt­ve elzú­gott mel­let­te, és a tá­ma­dó egyen­sú­lyát veszt­ve meg­in­gott.

Az el­há­rí­tó­tiszt­nek át­vil­lant az agyán az el­len­tá­ma­dás le­he­tő­sé­ge, de an­nak a ké­zé­ben fegy­ver volt. Ösz­tö­nö­sen ki­ol­tot­ta lám­pá­ját, és a vak­sö­tét­ben négy­kéz­láb mász­va igye­ke­zett tá­vo­labb. Lá­dá­ba üt­kö­zött, majd még egy­be.

A fül­si­ke­tí­tő zaj szin­te meg­ráz­ta az agyát, dob­hár­tyá­ja majd szét­sza­kadt… Gép­pisz­toly­so­ro­zat ka­szált el fe­let­te, re­cseg­tek a lá­dák, gel­lert ka­pott lö­ve­dé­kek vij­jog­tak.

Hogy ment­se éle­tét, vil­lám­gyor­san cse­le­ked­nie kel­lett. Igye­ke­zett a sö­tét­ben óva­to­san to­vább­mász­ni, ke­zét messzi­re ki­nyúj­tot­ta, ne­hogy is­mét lá­dák­ban üt­köz­zön, mert a zaj áru­ló­ja le­het. Vár­ta, mi­kor gyújt­ja meg lám­pá­ját az is­me­ret­len tá­ma­dó, mert eb­ben az eset­ben vége az éle­té­nek, fegy­ver­te­le­nül sem­mi esé­lye sincs a me­ne­kü­lés­re.

Vész­jós­ló csend bo­rult rá…

Most már tud­ta, hogy jó­val előbb nem hol­mi ér­zé­ki csa­ló­dás űzött vele já­té­kot, mi­kor maga előtt messze azt a vil­la­nást ész­lel­te. Az őt meg­elő­ző\ ide­gen ek­kor ol­tot­ta ki a sa­ját lám­pá­ját kö­ze­led­té­re. Volt ide­je ala­po­san fel­ké­szül­ni, be­tá­ra­zott egy gép­pisz­tolyt, és el­búj­va várt, hogy el­bán­jon vele. De ki le­het ez? Ki? És mi­lyen úton ju­tott ide, hi­szen oda­fent a szel­lő­ző­nyí­lás be­já­ra­tát már na­pok óta szo­ro­san el­len­őr­zik? A fi­gye­lést vég­re­haj­tó el­há­rí­tók tud­ta nél­kül egy lé­lek sem jö­het le. Vagy már na­pok óta itt buj­kál ez az ide­gen? De hi­szen ak­kor a fiú is be­le­bot­lott vol­na.

Hód­nak nem volt több ide­je a rej­té­lyen töp­ren­ge­ni. Vár­ta, mi­kor vil­lan fény, amely meg­ke­re­si őt. He­lyet­te azon­ban ka­pa­rá­szó zaj, fé­mes csen­gés hal­lat­szott…

Te­hát most tá­raz újó­lag – vil­lant a fe­jé­be. Tá­mad­ni kel­le­ne! Most kel­le­ne tá­mad­ni, míg a má­sik is fegy­ver­te­len! Kép­te­len volt erre, a fé­le­lem meg­bé­ní­tot­ta aka­ra­tát, csak a me­ne­kü­lés vib­rált min­den por­ci­ká­já­ban. De mer­re? Hová?

Is­mét má­szott, a föld­höz la­pul­va. Keze egy ök­löm­nyi szik­la­da­rab­ba üt­kö­zött. Nem is tud­ta, mit tesz! Fel­kap­ta a kö­vet, és el­ha­jí­tot­ta a sö­tét­ben, abba az irány­ba, ahol az is­me­ret­lent sej­tet­te.

Tor­ko­lat­tűz vil­lant alig tíz mé­ter­re tőle… Újabb so­ro­zat szállt el fe­let­te.

A föl­det ta­po­gat­ta, hogy kö­vet ke­res­sen, ami­kor keze egy is­mert tárgy­ra té­vedt. Egy nye­les ké­zi­grá­nát volt. Tett­re ké­szen meg­ra­gad­ta!

Amint el­hal­tak a lö­vé­sek, még nem ta­pasz­talt ne­sze­zés, zaj tör­te meg a csen­det. Az üreg mennye­ze­té­ről ki­sebb-na­gyobb kö­vek kezd­tek po­tyog­ni.

Az el­há­rí­tó­tiszt át­érez­te az újabb ve­szélyt. A lö­vé­sek zaja, mint meg­annyi apró rob­ba­nás, könnyen om­lást idéz­het elő, és az egész vá­gat rá­juk sza­kad­hat, hi­szen a kor­hadt bá­nya­fák már kép­te­le­nek el­lát­ni fel­ada­tu­kat. Va­ló­szí­nű­leg a má­sik is erre gon­dol­ha­tott, mert moc­ca­nás sem hal­lat­szott.

Vá­rat­lan öt­let­től ve­zé­rel­ve a fi­a­tal­em­ber fel­egye­ne­se­dett. Tud­ta, amaz nem hasz­nál­hat­ja a gép­pisz­tolyt, hi­szen is­mét ki­lőt­te az egész tá­rat. Fel­kat­tin­tot­ta lám­pá­ját…

A fény­su­gár­ban egy ug­rás­ra ké­szü­lő alak lát­szott, ke­zé­ben gör­csö­sen me­redt elő­re a gép­pisz­toly. Ar­cát nem le­he­tett lát­ni, mert tel­je­sen el­ta­kar­ta a szem­üveg és a lég­ző­maszk.

Az el­há­rí­tó­tiszt le­tép­te az ar­cá­ról maszk­ját, és a ke­zé­ben levő ké­zi­grá­ná­tot a lám­pa fény­ké­vé­jé­be tar­tot­ta, hogy nyo­ma­té­kot ad­jon sza­va­i­nak.

– Te­gye le a fegy­vert, mert oda­vá­gom ezt a ké­zi­grá­ná­tot! – ki­ál­tot­ta, és elő­re­lé­pett egyet.

Az alak össze­rez­zent, majd fel­egye­ne­se­dett, és az üres gép­pisz­tolyt maga előtt tart­va hát­rál­ni kez­dett a vá­gat fa­lán levő nyí­lás felé.

– Te­gye le a fegy­vert – ki­ál­tot­ta is­mét a fi­a­tal­em­ber. Amaz meg­len­dí­tet­te kar­ját…

Az el­há­rí­tó­tiszt fél­re­ha­jolt, de el­vesz­tet­te egyen­sú­lyát, és ol­dalt esett. A fényt azon­ban nem vet­te le a könnyű­bú­vár-öl­tö­ze­tes alak­ról, így ta­nú­ja volt gyors me­ne­kü­lé­sé­nek. Kis­vár­tat­va a tá­vo­lo­dó lép­tek ne­sze is el­halt, a fi­a­tal­em­ber egye­dül ma­radt a rej­tek­he­lyen.

Lába fel­mond­ta a szol­gá­la­tot, az el­foj­tott iz­ga­lom ki­tört raj­ta. A ke­zé­ben szo­ron­ga­tott ké­zi­grá­nát­ra ve­tett egy pil­lan­tást, az­tán mint az esze­lős, el­kez­dett ka­cag­ni. Úgy ne­ve­tett, hogy a könnye csur­gott.

A ké­zi­grá­nát nem volt éle­sít­ve…

Bana Dé­nes ez­re­des fut­va ér­ke­zett a szik­lá­hoz, amint az meg­moz­dult és fel­tűnt a fi­a­tal­em­ber.

– Nos, meg­ta­lál­ta? – kér­dez­te iz­ga­tot­tan.

Hód ret­te­ne­tes fur­csa ar­cot vág­ha­tott, mert az el­há­rí­tó­fő­nök­nek tor­kán akadt a szó.

– Mi baj van? – nyúlt a fi­a­tal­em­ber kar­ja alá, de az nem állt fel, csak fá­rad­tan ült a fű­ben. – Be­szél­jen már!

Az el­há­rí­tó­tiszt fel­né­zett, és kör­be­hor­doz­ta te­kin­te­tét a kö­rü­löt­te le­vők ar­cán.

– Nem hal­lot­tak va­la­mi ro­po­gás­sze­rű zajt? – ta­gol­ta a sza­va­kat.

– Azt mond­ja meg, mi tör­tént?

– Rám lőt­tek…

A töb­bi­ek, élü­kön az el­há­rí­tó­fő­nök­kel, azt hit­ték, hogy a fi­a­tal­em­ber meg­za­va­ro­dott. Egy pil­la­nat­tal ké­sőbb az ez­re­des ma­gá­hoz tért meg­le­pe­té­sé­ből, és igye­ke­zett meg­nyug­tat­ni be­osz­tott­ját.

Hód azon­ban nem re­a­gált rá, ha­nem haj­tot­ta a ma­gá­ét. Az ez­re­des hagy­ta, hogy el­csen­de­sed­jen, és össze­füg­gő­en mond­ja el a tör­tén­te­ket.

Mind­annyi­uk előtt nyil­ván­va­ló volt, hogy az is­me­ret­len nem a szo­ká­sos úton – a szel­lő­ző­nyí­lá­son át – ha­tolt be a rej­tek­hely­re. Rö­vid töp­ren­gés után arra a meg­ol­dás­ra ju­tot­tak, hogy csak az ere­de­ti bá­nya­be­já­ra­ton száll­ha­tott le a tár­ná­ba, és tel­je­sen a víz alatt ha­lad­va érte el azt a jel­zett vá­ga­tot, amely­ből a szel­lő­ző­nyí­lás ve­ze­tett a fel­szín­re.

Bana ez­re­des azon­nal in­téz­ke­dett, köz­ben át­ko­zó­dott, ami­ért nem vet­ték fi­gye­lés alá a be­fa­la­zott be­já­ra­tot. Ez alig há­rom ki­lo­mé­ter­re volt a há­rom­for­rás­tól. A pa­ran­csot ka­pott em­be­rek fut­va tet­ték meg odá­ig az utat, és el­fú­ló han­gon je­len­tet­ték a kézi rá­dió­ké­szü­lé­ken, hogy a be­já­rat fa­la­zá­sán om­la­do­zó lyuk tá­tong, ott bár­ki be­me­he­tett. Pil­la­na­tok­kal ké­sőbb friss ke­rék­pár­nyo­mo­kat fe­dez­tek fel a be­já­rat kö­ze­lé­ben.

– Nem lát­tam az ar­cát, nem tu­dom, ki le­het – mond­ta Hód a fő­nö­ké­nek. Ek­kor­ra már tel­je­sen rend­ben volt.

– De én tu­dom! – csat­tant fel az ez­re­dez. – En­nek a Pék­ár Gyu­lá­né­nak a sze­re­tő­je… Va­la­mi Pali! Csak itt len­ne most Pin­tér, az egy élő le­xi­kon, tud­ja a ve­ze­ték­ne­vét is… Azon­nal szól­ja­nak az út­le­zá­rók­nak, ál­lít­sa­nak meg min­den mo­to­rost. En­nek a Pa­li­nak a sze­mély­le­írá­sa a kö­vet­ke­ző…

Az uta­sí­tás rá­di­ón ment…

A két út­ja­ví­tó mun­kás az or­szág­úton ke­reszt­be fek­te­tett egy hosszú pi­ros lé­cet, és kí­ván­csi­an te­kin­get­tek az er­dő­ből ki­ve­ze­tő föld­út irá­nyá­ba, mi­köz­ben mí­mel­ték mun­ká­ju­kat.

Kis­vár­tat­va bőgő mo­tor­ral egy fi­a­tal fér­fi ka­nya­ro­dott az or­szág­út­ra, majd ká­rom­kod­va fé­ke­zett az aka­dály lát­tán.

– Meg­bo­lon­dul­tak ma­guk, hogy az egész utat el­zár­ják? – ki­ál­tot­ta a mun­ká­sok felé.

Azok egy­más­ra néz­tek, és már­is köz­re­kap­ták a mo­to­rost.

– Le er­ről a ma­si­ná­ról, ba­rá­tom – mond­ta csen­de­sen az egyik. A fi­a­tal fér­fi a mel­lé­re sze­ge­zett re­vol­ver­re ve­tett egy pil­lan­tást, és el­sá­padt.