15.

Az ak­ció ve­zér­ka­ra a meg­be­szélt he­lyén to­por­gott. Késő este volt már, a fel­hőt­len ég­bol­ton a csil­la­gok hu­nyo­rog­tak. A csen­des kis tér egyik sar­ká­nál né­hány sze­mély­ko­csi vesz­te­gelt a sö­tét­ben. A vá­ra­ko­zók ku­pac­ba ve­rőd­ve be­szél­get­tek. Akadt mit meg­tár­gyal­ni. A részt­ve­vők kö­zött volt Be­ne­dek nyo­mo­zó szá­za­dos is, akit ide ren­del­tek. Ami­kor Bán Géza fel­tűnt a tér kö­ze­pén, az el­há­rí­tó­fő­nök elé­je si­e­tett. A fi­a­tal­em­ber gyors pil­lan­tást ve­tett az ez­re­des ar­cá­ra, már­is tud­ta, hogy va­la­mi rend­kí­vü­li do­log tör­tént.

– Hód, je­lent­ke­zem! – mond­ta.

Bana Dé­nes iz­ga­tot­tan üd­vö­zöl­te.

– Mi­cso­da sze­ren­csénk volt, hogy Bo­to­sé­kat fi­gyel­tet­tük, töb­bek kö­zött a lányt is – ára­do­zott. – Ezt a maga elő­re­lá­tá­sá­nak kö­szön­het­jük. Si­ke­rült ma meg­aka­dá­lyoz­nunk egy sú­lyos tra­gé­di­át.

– Mi tör­tént?

Bana rö­vi­den is­mer­tet­te Gyer­tyán Pál klo­ro­for­mos tá­ma­dá­sát Bo­tos Ilo­na el­len.

– Va­jon mi­ért tör­tén­he­tett? – mor­fon­dí­ro­zott a fi­a­tal­em­ber.

– Ezt még nem tud­juk. Gyer­tyánt le­tar­tóz­tat­tuk.

– Mit mon­dott?

Bana szét­tár­ta a ke­zét.

– Az egy per­cig sem vi­tás, hogy a lányt el akar­ta ra­bol­ni, ezért ká­bí­tot­ta el – mond­ta. – Pin­tér­nek az a vé­le­mé­nye, hogy vé­gez­ni akart vele. Erre haj­lok ma­gam is. Csak azt nem tud­juk, mi­ért? Gyer­tyán er­ről nem be­szél. Azt han­goz­tat­ja, hogy erő­sza­kot akart a lá­nyon el­kö­vet­ni.

– Igyek­szik a ki­sebb rosszat vá­lasz­ta­ni – vé­le­ke­dett a fi­a­tal­em­ber. – El­vég­re a ki­ter­velt gyil­kos­ság még­is sú­lyo­sabb bűn­tény.

– De mi­ért akar­tak meg­sza­ba­dul­ni a lány­tól?

– Bi­zo­nyos, hogy nyo­mós okuk le­he­tett.

Bana sér­tő­dött ar­cot vá­gott.

– Ennyit ma­gam is ki­okos­kod­tam – mond­ta.

– Bo­tos Ilo­na ma dél­után olyan dol­got kö­zöl­he­tett Fü­re­di­né­vel, amely vég­ze­tes le­he­tett vol­na a bű­nös tár­sa­ság­ra. Ezért vál­lal­ták, hogy bár­mi­lyen koc­ká­za­tos is, el­te­szik a lányt az út­ból. Még­hoz­zá mi­nél gyor­sab­ban.

– Nem le­he­tett ez olyan si­e­tős, ha előbb el akar­ták ra­bol­ni. Ha csu­pán a gyil­ko­lás a szán­dé­kuk, a lány már nem él. Bár­mennyi­re fi­gyel­tük, azt nem aka­dá­lyoz­hat­tuk vol­na meg, hogy Gyer­tyán meg­fojt­sa vagy le­szúr­ja.

Bán töp­reng­ve né­zett maga elé. Kis­vár­tat­va meg­szó­lalt:

– Mit mond er­ről a lány?

– Kór­ház­ba vit­tük, mert el­ájult. Az or­vos sze­rint reg­gel­re ki­hall­gat­ha­tó lesz.

– Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy meg­tud­juk majd az iga­zi okot. Azt ja­vas­lom, er­ről ne ér­te­sít­sük Bo­to­sé­kat. Pró­bál­junk mind­ez­zel hol­na­pig vár­ni. Ezen­kí­vül tart­suk ti­tok­ban Gyer­tyán le­tar­tóz­ta­tá­sát is.

– Ez ter­mé­sze­tes. – Bana a hom­lo­kát rán­col­ta. – Re­mél­jük, nem volt se­gí­tő­tár­sa, aki az­tán ész­re­vét­le­nül ke­re­ket ol­dott a hely­szín­ről – mond­ta.

Bán a fe­jét ráz­ta.

– Fü­re­di­né ve­lem volt az An­ná­ban. Ez a Gabi nevű fiú pe­dig a há­zat vi­gyáz­za. Ta­lán ki­moz­dult vol­na?

– A fi­gye­lők azon­nal je­lent­kez­né­nek.

– Ak­kor Gyer­tyán egye­dül haj­tot­ta vég­re a tá­ma­dást. Egy társ már rég fel­lár­máz­ta vol­na a töb­bit.

Az el­há­rí­tó­fő­nök el­mond­ta, hogy ne­gyed órá­ja ka­pott je­len­tést Fü­re­di­né fi­gye­lé­sé­ről. Arra szá­mí­tot­tak, mi­után az asszony el­hagy­ta a presszót, el­ve­ze­ti őket va­la­ki­hez. Ez azon­ban nem tör­tént meg. Fü­re­di­né az ut­cá­ról te­le­fo­nált egy nyil­vá­nos fül­ké­ből. Hi­á­ba volt kü­lön­fé­le tech­ni­kai se­gít­ség, nem tud­ták meg­ál­la­pí­ta­ni a hí­vott fél szá­mát. Az asszony sza­va­it vi­szont si­ke­rült rög­zí­te­ni­ük egy rö­vid­hul­lá­mú le­hall­ga­tó ké­szü­lék se­gít­sé­gé­vel.

– Tá­jé­koz­tat­ta az is­me­ret­lent a cso­mag­ról és an­nak hol­lé­té­ről – mond­ta be­fe­je­zés­ként az ez­re­des. – Ez azt je­len­ti, hogy si­ke­rült ér­dek­lő­dést kel­te­ni. Most már csak az a kér­dés, rá­ha­rap­nak-e a csal­étek­re.

Bán ma­ga­biz­to­san bó­lin­tott.

– Nincs más vá­lasz­tá­suk – vé­le­ke­dett. – Ez az egyet­len le­he­tő­ség és ezt meg­ra­gad­ják.

– Ak­kor gon­dos­ko­dunk a meg­le­pe­tés­ről.

A fi­a­tal­em­ber is­mer­tet­te az eszp­resszó­ban le­zaj­lott be­szél­ge­tést.

– Min­den el­ej­tett sza­vam­ra úgy fü­lelt, mint a vizs­la a gaz­dá­ja pissze­né­sé­re – ma­gya­ráz­ta. – Mi­kor az­tán az ál­lí­tó­la­gos meny­asszo­nyom vé­le­mé­nyét meg­hal­lot­ta, már hitt ne­kem, s úgy gon­dol­ta, hogy Pong­rácz utó­la­gos gon­dos­ko­dá­sa­ként kap­ta meg az ék­szert… Sze­re­tő­nek azért ajánl­ko­zott – foly­tat­ta a fi­a­tal­em­ber –, mert még job­ban a bi­zal­mam­ba akart fér­kőz­ni. Még ál­má­ban sem gon­dol­ta, hogy ki­kottyan­tom neki a bar­na cso­ma­gocs­kát, amely Pong­rácz­nál volt. Erre az­tán rá­ha­ra­pott. Ál­lí­tom, hogy leg­szí­ve­seb­ben az An­ná­ból a ví­kend­ház­ba ci­pelt vol­na és reg­ge­lig raj­tam fe­küd­ne, hogy biz­tos le­gyen a dol­gá­ban. A késő éj­sza­kai ran­de­vú­ra azért van szük­sé­ge, hogy tud­jon a hol­lé­tem­ről és a Fej vi­szony­lag nyu­god­tan cse­le­ked­jen.

– Arra nem gon­dolt, hogy Fü­re­di­né maga a Fej – ve­tet­te köz­be az ez­re­des.

A vá­ra­ko­zók nya­ku­kat nyúj­to­gat­ták fe­lé­jük.

Bán a fe­jét in­gat­ta.

– Nem – szö­gez­te le ha­tá­ro­zot­tan. – Más áll mö­göt­tük. A Fej az, aki az öreg Pong­rácz­nak köl­csönt adott a sef­te­lés­hez. Az asszony és Gyer­tyán, va­la­mint az a fi­a­tal fér­fi, aki most a lissza­bo­ni fu­tárt vi­gyáz­za, csu­pán esz­kö­zök a ke­zé­ben.

– Ma éj­jel meg­tud­juk.

– Pont­ban éj­fél­kor fog a csap­dá­ba sé­tál­ni.

Bana kel­let­le­nül csó­vál­ta a fe­jét.

– Ej­nye, Hód! – mond­ta. – Azért ez nem szel­lem­idé­zés. Hon­nan ve­szi ezt az idő­pon­tot?

– On­nan, hogy éj­fél­kor kel­le­ne meg­je­len­nem a szép­sé­ges Evelyn­nél, a ví­kend­ház­ban. Ta­lán meg­nyug­ta­tó le­het, ha tud­ják, hol va­gyok.

– Ennyi­re nem komp­li­kál­ják a dol­go­kat.

– Kü­lön­ben ez az a ví­kend­ház, ahol José Dos San­tos raj­ta­vesz­tett.

A vá­ra­ko­zók­hoz men­tek, s Bán min­den­kit üd­vö­zölt. A nyo­mo­zó szá­za­dos nem volt meg­lep­ve, ami­kor meg­pil­lan­tot­ta. Szí­vé­lye­sen ke­zet ráz­tak.

– Üd­vöz­löm, Bőr­ha­ris­nya – mond­ta. – Te­hát maga is ak­ci­ó­ba lép.

Bán ne­ve­tett.

– Egy kis éj­sza­kai buli nem árt – mond­ta.

– Lá­nyok és ital nél­kül mit sem ér az egész.

Bana Dé­nes fel­kap­ta a fe­jét.

– Gon­dol­ja, hogy szük­sé­günk len­ne mind­ket­tő­re? – kér­dez­te gu­nyo­ro­san.

Be­ne­dek nem jött za­var­ba.

– Je­len­tem, van aki ta­gad­ja, van aki be­vall­ja – mond­ta.

– Ő be­vall­ja – ve­tet­te köz­be ne­vet­ve Bán.

– Bi­zony, egyi­ket sem ve­tem meg, de csak mód­já­val.

– És mit ért azon, hogy mód­já­val? – tu­da­kol­ta az ez­re­des.

A nyo­mo­zó szá­za­dos he­lyett Bán szó­lalt meg:

– Egy lányt és ita­lo­kat, nem pe­dig for­dít­va.

A töb­bi­ek jót de­rül­tek. Köz­ben az el­há­rí­tó­fő­nök Pin­tér­rel és Be­lez­nay­val vál­tott szót. Bán a nyo­mo­zó szá­za­dos­hoz for­dult.

– Si­ke­rült előbb­re jut­nia? – kér­dez­te.

– Kösz a tip­pet.

– Me­lyi­ket?

Be­ne­dek szé­le­sen vi­gyor­gott.

– Ami­kor ar­ról ol­va­sott egy kri­mi­ben, hogy a pa­sas a füg­göny­tar­tó te­te­jé­re dug­ta a fegy­ve­rét – mond­ta.

– Ta­lált va­la­mit Pong­rácz szu­te­rén­jé­ben?

– A kar­nis vá­ja­tá­ban egy­ki­ló­nyi ék­szer és száz­ezer fo­rint la­pult.

– Szép…

Be­ne­dek le­gyin­tett.

– Sejt­he­ti, hogy or­rol­tak rám a gyil­kos­sá­gi­ak, mert ők már át­néz­ték a la­kást és sem­mit sem ta­lál­tak – mond­ta. – Az­zal nem gya­nú­sít­hat­tak, hogy én dug­tam mind­ezt oda, ahol volt… Fel­té­te­le­zi, hogy ne­kem ennyi ara­nyam és pén­zem len­ne?

Bán ne­ve­tett.

– Ezt nem – mond­ta. – De azt sem, ha lett vol­na, mind­ezt fel­ál­doz­za a po­é­nért.

– Na, ugye… Egyet azon­ban még ma sem ér­tek.

– És­pe­dig?

– Mi­ért ma­radt ott az a sok pénz és ék­szer? Le­vet­tem ugyan­is a kar­nist és ala­po­san meg­néz­tem. A por­nyom­ból ki­tűnt, hogy elő­ző­en volt ott más is.

Bán vál­lat vont.

– Le­het, hogy va­la­kit nem ér­de­kelt az arany és a pénz, csak az a más, ami­nek nyo­ma ma­radt a por­ban – mond­ta.

Be­ne­dek mon­da­ni akart va­la­mit, de erre már nem ju­tott idő. Az el­há­rí­tó­fő­nök pa­ran­csot adott az in­du­lás­ra. Be­lez­nay Gá­bor ve­lük tar­tott. Ne­kik ju­tott az a fel­adat, hogy köz­vet­le­nül a pi­a­con búj­ja­nak meg. A les­he­lyük az ÁFÉSZ áru­dá­ja volt, amely ép­pen szem­ben volt a fel­ügye­lő­ség be­já­ra­tá­val. In­nen kel­lett fi­gyel­ni, hogy ki ha­tol be az épü­let­be, s pró­bál­ja meg­sze­rez­ni a Zing­ler­né szek­ré­nyé­ben el­he­lye­zett cso­ma­got. Az el­há­rí­tó­fő­nök rá­di­ón tar­tot­ta ve­lük a kap­cso­la­tot.

A té­ren csak hár­man ma­rad­tak. Bán, az el­há­rí­tó­fő­nök és Pin­tér Béla al­ez­re­des.

– Gye­rünk a rá­di­ós­ko­csi­hoz – in­tett az ez­re­des.

Be­száll­tak a sze­mély­gép­ko­csi­ba és a so­főr in­dí­tott. Bana a fi­a­tal­em­ber­hez for­dult.

– Mi­ért szó­lí­tot­ta ma­gát Bőr­ha­ris­nyá­nak a szá­za­dos? – tu­da­kol­ta.

– Ez a sza­va­já­rá­sa. Biz­tos sze­ret­te az in­di­án­tör­té­ne­te­ket.

– Fura egy fic­kó…

– De na­gyon jó szi­ma­tú nyo­mo­zó – ve­tet­te köz­be Pin­tér.

A rá­di­ós­ko­csi né­hány ut­cá­val a piac mel­lett vá­ra­ko­zott. A kí­vül­ál­ló nem is sejt­het­te, hogy az ütött-ko­pott Bar­kas mik­ro­busz a leg­kor­sze­rűbb tech­ni­ká­val fel­sze­relt rá­di­ós­ko­csi, amely az ilyen ak­ci­ók­nál fő­ha­di­szál­lás­nak is be­il­lett. A zárt ko­csi­ban egy rá­di­ós ál­lan­dó kap­cso­la­tot tar­tott a Bo­to­sé­kat, va­la­mint azt a há­zat fi­gye­lő cso­port­tal, ahol a por­tu­gált fog­va tar­tot­ták. Az el­há­rí­tó­fő­nök né­hány órá­ja ren­del­te el en­nek a szem­mel tar­tá­sát. Most vi­szont Be­lez­nayék is be­kap­cso­lód­tak a lánc­ba, mi­után el­fog­lal­ták les­he­lyü­ket.

Bán Géza a Bar­kas lát­tán össze­csap­ta a ke­zét.

– Még min­dig ez a fa­vo­rit? – kér­dez­te meg­le­pet­ten.

Nem egy­szer meg­iz­zadt már a szűk és le­ve­gőt­len ko­csi­ban. Fő­ként nyá­ron volt el­vi­sel­he­tet­len. Hi­á­ba sze­rel­tek a te­te­jé­re a meg­le­vő mel­lé még egy ven­til­lá­tort, oly­kor az sem­mit sem ért. Még a nyá­ron egy al­ka­lom­mal két órát töl­tött el a ko­csi­ban az el­há­rí­tó­fő­nök­kel együtt. Úgy búj­tak ki, mint­ha egy sűrű dzsun­gel­ból jöt­tek vol­na elő, csu­rom­vi­ze­sek vol­tak. A Bar­kas le­cse­ré­lé­se már hosszú idő óta téma volt, de min­dig újabb ha­tár­idők ér­kez­tek az új ko­csi he­lyett.

Bana ci­ga­ret­tát kí­nált és a Bar­kas mel­lett ma­rad­tak, mert a ko­csi­ban nem le­he­tett do­há­nyoz­ni. Pin­tér ön­gyúj­tó­já­val tü­zet adott.

– Meg­súg­ták, hogy ne ál­mod­junk a kö­ze­li jö­vő­ben új ko­csi­ról – mond­ta az ez­re­des. – Ná­lunk is le­fa­rag­tak a költ­ség­ve­tés­ből. Tech­ni­ka­i­lag ez­zel nincs sem­mi baj, az meg ke­vés az in­dok­lás­hoz, hogy ké­nyel­met­len… – A köp­cös al­ez­re­des­hez for­dult. – Kér­dezd meg, Béla, hogy mi van a nőt fi­gye­lő cso­port­tal és Gá­bo­rék ál­lan­dó­ra le­gye­nek kap­csol­va.

Pin­tér már­is el­tűnt a Bar­kas­ban, hogy a rá­di­ós­nak to­váb­bít­sa az uta­sí­tást. Be­lez­nayék ál­lan­dó­ra kap­cso­lá­sa azt je­len­tet­te, hogy min­den je­lent­ke­ző fi­gye­lő­cso­por­tot hall­hat­tak, va­la­mint a Bar­kas­ban tör­té­nő be­szél­ge­tést is. Ez­zel előny­ben vol­tak a töb­bi­ek­kel szem­ben, mert nem kel­lett időt sza­kí­ta­ni­uk a kap­cso­lat­fel­vé­tel­re.

Az utca csen­des volt és ki­halt. A kö­ze­lük­ben levő föld­szin­ti la­kás ab­la­kán a te­le­ví­zió jel­leg­ze­tes fé­nye szű­rő­dött ki.

Bana cso­dál­ko­zott és órá­já­ra né­zett.

– Ilyen ké­sőn még van adás? – kér­dez­te.

– Bir­kó­zást köz­ve­tí­te­nek. Eu­ró­pa-baj­nok­ság van.

Pin­tér bújt ki a Bar­kas­ból.

– Je­len­tem, a nő kint van Óbu­dán, egy ví­kend­ház­ban tesz-vesz – mond­ta. – Szem­mel tart­ják.

Bana a fi­a­tal­em­ber­hez for­dult.

– Ma­gát vár­ja – mond­ta.

– Majd utá­na érte me­gyek…

Pin­tér kö­hin­tett egyet.

– Be­lez­nayék vo­nal­ban van­nak – mond­ta.

– He­lyes – mond­ta az ez­re­des.

Kis­vár­tat­va mind­hár­man be­ül­tek a Bar­kas­ba. A rá­di­ós fül­hall­ga­tó­val a fe­jén ál­lan­dó­an ke­zel­te a ké­szü­lé­ket, ér­dek­lő­dött a cso­por­tok­nál a pil­la­nat­nyi hely­zet­ről. Ké­sőbb rö­vid idő­re, Be­lez­nayé­kon kí­vül, ki­kap­csol­ta a töb­bi­e­ket és maga is meg­pi­hent.

El­ér­ke­zett az éj­fél.

El­ső­nek Bana szó­lalt meg:

– Nincs sem­mi moz­gás?

A pi­a­con levő ÁFÉSZ-üz­let sö­tét­jé­ben Be­lez­nay és ku­por­gó em­be­rei jól hal­lot­ták a halk kér­dést.

– Je­len­tem, nincs – jött a hang­szó­ró­ból az őr­nagy vá­la­sza.

– Gya­nús moz­gás?

– Tel­jes csend.

Fél óra el­tel­té­vel az el­há­rí­tó­fő­nök meg­is­mé­tel­te a kér­dést, a vá­lasz ugyan­az volt. Pont­ban egy­kor le­ját­szó­dott megint a szó­vál­tás. Ez­u­tán az ez­re­des in­tett a fi­a­tal­em­ber­nek, hogy száll­ja­nak ki egy ci­ga­ret­tá­ra.

Pin­tér tar­tot­ta ad­dig a kap­cso­la­tot.

Mi­után rá­gyúj­tot­tak, Bana Dé­nes csa­ló­dott han­gon azt mond­ta:

– Ha fo­ga­dott vol­na az éj­fél­re, ré­gen vesz­tes len­ne már.

– Pe­dig bár­mi­be le­fo­gad­tam vol­na.

– Le­het, hogy hi­á­ba a csap­da?

Bán töp­ren­ge­ni lát­szott.

– Va­la­mi itt nem stim­mel – mor­mog­ta.

Bana pa­ra­zsa fel­iz­zott a sö­tét­ben.

– Erre nem volt ne­héz rá­jön­ni – mond­ta.

– Min­den cse­le­ke­de­tü­ket a ká­bí­tó­szer meg­szer­zé­sé­nek ren­del­ték alá… Mi­ért tor­pan­ná­nak meg a cél­ban?

– Erre a kér­dés­re ma nem fog vá­laszt ta­lál­ni.

Bán­nak tá­madt egy öt­le­te.

– Kér­dez­ze meg rá­di­ón, ez­re­des elv­társ, a fi­gye­lő­ket, hogy a nő ott a ví­kend­ház­ban még ége­ti-e a vil­lanyt?

– Mi­ért kí­ván­csi erre?

– Ál­lí­tó­lag a ház ut­cai ol­da­la vé­gig üveg.

Bana to­váb­bí­tot­ta a ké­rést Pin­tér­nek. Pil­la­nat­tal ké­sőbb már jött is a vá­lasz, hogy a ví­kend­ház a nő meg­ér­ke­zé­se óta tel­jes fény­ár­ban úszik.

– Te­hát ki van vi­lá­gít­va – csat­tant fel a fi­a­tal­em­ber.

– Mennyi­ben ér­de­kes ez?

Bán szin­te re­meg­ni érez­te min­den por­ci­ká­ját az iz­ga­lom­tól.

– Ez le­het a meg­be­szélt jel és azért van csend a pi­a­con, mert vi­lá­go­sak a ví­kend­ház nagy ab­la­kai – ha­dar­ta. – Az il­le­tő tud­ja, hogy még nem va­gyok ott a nő­nél és ad­dig nem mer cse­le­ked­ni, ta­lán tart at­tól, hogy éj­nek ide­jén meg­je­le­nek a cso­ma­gért, mert a nő a fü­lem­be tet­te a bo­ga­rat… Azt vár­ja, hogy a nő el­olt­sa a vil­la­nyo­kat és ak­kor meg­nyu­god­va cse­le­ked­ni fog – foly­tat­ta a fi­a­tal­em­ber. – Csak ez le­het az oka, hogy ed­dig nem ment a cso­ma­gért. Biz­tos meg­be­szél­ték a nő­vel min­den lé­pé­sü­ket. Va­la­hon­nan fi­gye­li most a ví­kend­há­zat.

Bana döb­ben­ten né­zett, arra esz­mélt, hogy a ci­ga­ret­ta a kör­mé­re égett. El­dob­ta a csik­ket és meg­szó­lalt:

– In­téz­ked­het­nénk, hogy az Elekt­ro­mos Mű­vek le­kap­csol­ja pár perc­re a vi­lá­gí­tást azon a kör­nyé­ken.

– Ez na­gyon sok idő…

– Meg kell pró­bál­nunk ezt a le­he­tő­sé­get.

– Van jobb meg­ol­dás is – vé­le­ke­dett a fi­a­tal­em­ber.

Egy gyors ko­csit kért és azt, ha a ví­kend­ház­ban ki­al­sza­nak a vil­la­nyok, a fi­gye­lő­cso­por­tok kö­zül ket­ten jöj­je­nek a se­gít­sé­gé­re és ve­gyék őri­zet­be Fü­re­di­nét, hogy ké­se­de­lem nél­kül vissza­in­dul­has­son. Az el­há­rí­tó­fő­nök uta­sí­tá­sá­ra Pin­tér a ké­szen­lét­ben vá­ra­ko­zó sze­mély­gép­ko­csik kö­zül az egyi­ket a Bar­kas­hoz hív­ta. A ko­csi URH-ké­szü­lék­kel volt fel­sze­rel­ve, így kap­cso­la­tot tart­hat­tak.

– Le­gyen óva­tos – in­tet­te az ez­re­des.

Bán Géza a gáz­ra lé­pett és meg­kezd­te a ver­seny­fu­tást az idő­vel. Át kel­lett haj­ta­nia a vá­ro­son. Alig volt for­ga­lom, de ez nem je­lent­het­te azt, hogy va­kon szá­guld­jon. Igye­ke­zett a le­he­tő­sé­gek­hez ké­pest kö­rül­te­kin­tő­en ve­zet­ni. A ref­lek­to­ro­kat be­kap­csol­ta és a rá­di­ót be­ál­lí­tot­ta. Jól hal­lot­ta, ami­kor a Bar­kas rá­di­ó­sa le­ad­ta a ko­csi rend­szá­mát a fő­ka­pi­tány­ság ügye­le­té­nek és az el­há­rí­tó­fő­nök­re hi­vat­koz­va kér­te, ne­hogy a por­tyá­zó jár­őr­ko­csik fel­tar­tóz­tas­sák gyors­haj­tá­sért. A szá­gul­dó ko­csi­ból jól lát­ta a Fló­ri­án té­ren szol­gá­la­tot tel­je­sí­tő rend­őr der­medt ar­cát. Sejt­het­te, hogy min­den szol­gá­la­tos­hoz nem jut­ha­tott el a fel­hí­vás, fő­ként a gya­lo­gos jár­őrök­höz nem. Pon­to­san hu­szon­öt perc alatt ért ki a ví­kend­ház­hoz. Ahogy a Bé­csi út­ról le­ka­nya­ro­dott, már­is szem­be­tűnt a nagy ki­vi­lá­gí­tás. Mi­vel a ko­csi­ján nem ma­szek rend­szám volt, kis­sé tá­vo­labb le­állt és gya­log ment to­vább.

A mo­dern, újon­nan épült ház hi­val­ko­dó­an emel­ke­dett ki a sö­tét­ből. A kert­ka­pu nem volt be­zár­va, en­nek el­le­né­re egy rö­vi­det csen­ge­tett. Fél­úton volt a ház­hoz, ami­kor a te­ra­szon ki­nyílt az egyik üveg­aj­tó és a fény­ár­ban meg­je­lent Fü­re­di­né. Hir­te­len úgy tűnt, mint­ha tel­je­sen mez­te­len vol­na. For­más alak­já­nak kon­túr­ját éle­sen meg­raj­zol­ta az át­lát­szó tüll­ru­hán ke­resz­tülom­ló fény.

A nő két ke­zét elő­re­nyújt­va üd­vö­zöl­te.

– Na vég­re! – mond­ta. – Már azt hit­tem, el­vesz­tet­te a cí­met. – Az arca friss volt, a te­kin­te­te élénk. – Jöj­jön be.

– Alig akart a ta­xis ki­hoz­ni.

– Ez már kül­tel­ki fu­var­nak szá­mít, fő­ként éj­jel.

Bán bosszú­san le­gyin­tett.

– Biz­tos nem ta­lált va­la­mi bi­za­lom­ger­jesz­tő­nek – mond­ta. Lát­vá­nyo­san meg­gusz­tál­ta az asszonyt és a nyel­vé­vel cset­tin­tett egyet. – Ezt ne­ve­zem NB 1-nek!

Fü­re­di­né nem za­var­tat­ta ma­gát. Úgy lát­szott, nála már el­dön­tött kér­dés volt, hogy be­avat­ja tes­té­nek tit­ka­i­ba. Ké­zen fog­ta és be­ka­la­u­zol­ta a te­rasz­ról nyí­ló nap­pa­li­ba. Ott min­den lám­pa égett, mint­ha ép­pen­ség­gel el­gu­rult fül­be­va­lót kel­le­ne meg­ke­res­ni. Bán úgy érez­te ma­gát, akár a mű­tő­ben. A he­lyi­ség pa­za­rul volt be­ren­dez­ve. Kis bár­pult, tar­ka üve­gek­kel, a fal­nál szé­les ka­na­pé ter­pesz­ke­dett, ké­nyel­mes fo­te­lek­kel.

Az asszony a ka­na­pé­hoz in­vi­tál­ta. Mi­után Bán el­he­lyez­ke­dett, Fü­re­di­né a bár­pult­hoz bil­leg­ve is­mét meg­mu­tat­ta most már há­tul­ról is a tel­jes alak­ját.

– Mit iszik? – szólt vissza.

Bán hang­ja re­ked­ten csen­gett, ami­kor meg­szó­lalt:

– Nem is tu­dom…

– Whis­kyt vagy He­nessyt… Tisz­tán, szó­dá­val?

– Egy pofa ko­nya­kot.

Fü­re­di­né két­szer meg­ló­dí­tot­ta a He­nessys pa­lac­kot és már­is jött a po­ha­rak­kal. Koc­cin­tot­tak és egy­szer­re le­haj­tot­ták az italt, mint­ha össze­be­szél­tek vol­na. Bán szin­te a bő­rén érez­te azt a per­zse­lő hő­sé­get, amit az asszony tes­te árasz­tott. A telt mel­lek, ame­lyek min­den moz­du­lat­ra re­meg­ni lát­szot­tak, ra­bul ej­tet­ték te­kin­te­tét.

– He­lyez­ze ma­gát ké­nye­lem­be – ja­va­sol­ta az asszony.

Az ért­he­tő­ség ked­vé­ért kész­sé­ge­sen se­gí­tett Bán­nak, hogy ki­búj­jon a za­kó­ból. Az­tán ha­nyatt dön­töt­te és rá­fe­küdt.

– Azt hi­szem, nagy­sze­rű­en fog­juk érez­ni ma­gun­kat.

Bán hu­nyor­gott az erős fény­ben. A vágy meg­lük­tet­te a vért az ere­i­ben. Az asszony meg­érez­te ezt és egy hosszú csó­kot for­rasz­tott aj­ká­ra.

– A lám­pa, a vi­lá­gí­tás – nyög­te Bán. – Sok a fény.

Fü­re­di­né meg­ér­tő­en mo­soly­gott és fel­tá­pász­ko­dott. Egy moz­du­lat­tal ki­bújt a tüll­ből, mint­egy bi­zony­sá­gul, hogy sem­mi két­ség ne fér­jen szán­dé­ká­hoz. Bán mé­lyet só­haj­tott és arra gon­dolt; ha va­la­ki ki­tün­te­tést ér­de­mel tet­te­i­ért, azt most kel­le­ne meg­kap­nia azért, amit itt hagy.

Mi­kor az asszony a ka­na­pé­hoz ért, Bán­nak úgy tűnt, mint­ha egy tor­ná­dó ké­szül­ne ke­resz­tül­szá­gul­da­ni raj­ta. Tud­ta, hogy vár­nia kell még a sö­tét­ben, leg­alább egy ke­ve­set. A per­cek azon­ban órák­nak tűn­tek, arra esz­mélt, hogy az ing már fé­lig sincs raj­ta és a ker­ti ka­vi­cson óva­tos lép­tek csi­ko­rog­tak. Egy ha­tá­ro­zott moz­du­lat­tal ki­bon­ta­ko­zott az asszony kar­ja­i­ból és fel­állt a ka­na­pé­ról.

Az üve­gen át zseb­lám­pa fé­nye vil­lant a te­rasz­ról. Fü­re­di­né úgy ug­rott fel, mint­ha ru­gók lök­ték vol­na a ma­gas­ba.

– Mi tör­tént? – kér­dez­te meg­le­pet­ten, az­tán meg­emel­te a hang­ját. – Ki mász­kál oda­kint?

Nyílt az ajtó, két. sö­tét alak nyo­mult be­fe­lé.

– Ide – szólt Bán és meg­ra­gad­ta az asszony kar­ját. A nő szin­te muk­kan­ni sem tu­dott a meg­le­pe­tés­től. – Dob­ja­nak majd rá va­la­mi ron­gyot, mert tel­je­sen mez­te­len. – Fel­kap­ta a za­kó­ját és ki­si­e­tett a ház­ból. A kert­ka­pu­nál járt, ami­kor meg­hal­lot­ta az asszony két­ség­be­esett ki­ál­tá­sát. Ak­kor tud­ta meg, hogy el­ve­szett.

Be­vág­ta ma­gát az URH-s ko­csi­ba és azon­nal in­dí­tott. A rá­dió su­gá­roz­ta a Bar­kas­ba be­fu­tó hí­re­ket. Be­lez­nay je­len­tet­te, hogy gya­nús moz­gást ész­lelt. Egy ma­gas­fe­szült­sé­gű ve­ze­ték össze­ku­szál­ta a han­go­kat, csak re­cse­gés jött a ké­szü­lék­ből. Mi­kor­ra a vé­tel meg­ja­vult, a je­len­tés­nek vége lett. Pil­la­na­tok alatt vé­gig­szá­gul­dott a Bé­csi úton és már az Ár­pád-híd­nál volt. Egy taxi rá­vi­lá­gí­tott, a ve­ze­tő biz­tos őrült­nek vél­te. Csi­kor­gó gu­mikkal ka­nya­ro­dott le a híd­ról a pes­ti ol­da­lon. Fél­úton volt a pi­ac­hoz, ami­kor is­mét meg­hal­lot­ta Be­lez­nay hang­ját. Ar­ról szá­molt be, hogy az is­me­ret­len ven­dég bent ma­tat a fel­ügye­lő­ség iro­dá­já­ban. Az­tán is­mét csend lett. Je­lez­het­te vol­na jö­ve­te­lét a Bar­kas­nak, de ah­hoz át­kel­lett vol­na kap­csol­nia a ké­szü­lé­ket adás­ra. A kor­mányt azon­ban két kéz­zel mar­kol­ta és egy pil­la­nat­ra sem la­zí­tott. Sür­gő­sebb volt, hogy mi­nél előbb meg­ér­kez­zen. A pi­ac­hoz kö­ze­led­ve va­la­me­lyest csök­ken­tet­te a ko­csi se­bes­sé­gét. Már kö­zel volt ah­hoz az ut­cá­hoz, ahol a Bar­kas vesz­te­gelt, de hir­te­len el­ha­tá­roz­ta, hogy nem ka­nya­ro­dik be abba az ut­cá­ba, ha­nem a piac felé for­dult. Ott hú­zott el, ahol a ke­res­ke­dők szok­ták sze­mély­gép­ko­csi­ja­i­kat le­ál­lí­ta­ni, ha dol­goz­nak. Az utca most nem volt zsú­fol­va jár­mű­vek­kel, mint a nap­pa­li órák­ban. Alig né­hány ko­csi vesz­te­gelt a jár­da­szél­nél. Tel­je­sen le­las­sí­tott, úgy haj­tott vé­gig. Az utca vé­gé­nél járt, ami­kor ész­re­vet­te a zöld Sko­da-fur­gont. Fé­ke­zett, az­tán vissza­to­la­tott.

Egy pil­la­nat műve volt, hogy ki­en­ged­je a le­ve­gőt a két út­test fe­lő­li ke­rék­ből. A fur­gon kis­sé meg­bil­lent, és úgy ma­radt. Mi­kor új­ból el­in­dult, a rá­di­ó­ban Bana hang­já­ra is­mert. Ér­dek­lő­dött, mi a hely­zet a fel­ügye­lő­ség­re be­ha­tolt ide­gen­nel. Be­lez­nay je­len­tet­te, hogy az il­le­tő még nem jött ki. Nem tud­ják ki­cso­da, mert az ar­cát nem si­ke­rült a sö­tét­ben ki­ven­ni.

Bán szé­le­sen mo­soly­gott. Már tud­ta, ki ma­tat az iro­dá­ban. Ki volt a tár­sa­ság feje. Ki volt az a me­cé­nás, aki anya­gi­lag köl­csön­nel tá­mo­gat­ta az idős Pong­rá­czot, majd meg­gyil­kol­ta, mert nem volt haj­lan­dó ki­ad­ni a gond­ja­i­ra bí­zott ká­bí­tó­szert. Mind­ez kel­le­mes ér­zés­sel töl­töt­te el, szin­te fü­työ­rész­ni tá­madt ked­ve.

Vi­dám­sá­ga nyom­ban fel­tűnt az el­há­rí­tó­fő­nök­nek, ami­kor vissza­ér­ke­zett és el­fog­lal­ta he­lyét a Bar­kas­ban.

– Maga ta­lán tud­ja a vég­ső ta­lányt, hogy így vi­gyo­rog? – tu­da­kol­ta az ez­re­des.

– Je­len­tem, igen…

– Ho­gyan jött rá?

Bán meg­mond­ta, hol par­kol a zöld fur­gon és a ne­vét is ki­mond­ta.

Bana Dé­nes kis hí­ján fel­ug­rott a meg­le­pe­tés­től.

– Az ör­dög­be is – mond­ta. – Erre az­tán nem gon­dol­tam vol­na. Te­hát itt a ko­csi­ja is.

– Le­eresz­tet­tem két gu­mi­ját. Biz­tos, ami biz­tos.

Bana rá­di­ón ke­resz­tül uta­sí­tot­ta Be­lez­nayt, hogy az ÁFÉSZ-üz­let­ben le­vők kö­zül egy em­bert Be­ne­dek szá­za­dos­sal küld­jön a kö­ze­li ut­cá­ban levő zöld Sko­da-fur­gon­hoz. Ott kell tet­te­nér­ni, il­let­ve el­fog­ni a fel­ügye­lő­ség­ről ki­jö­vő fér­fit. A töb­bi­ek ki­száll­tak, hogy kö­ves­sék majd az il­le­tőt a ko­csi­já­ig.

– Men­jünk mi is oda – ren­del­ke­zett az ez­re­des, – Béla, tartsd a fron­tot, hát­ha uta­sí­tás­ra lesz szük­ség.

Ki­ká­szá­lód­tak a Bar­kas­ból és si­e­tő­sen meg­in­dul­tak a Sko­dá­hoz. Már messzi­ről lát­ták a Sko­dát, ami­kor ész­re­vet­ték Be­ne­de­ket és egy má­si­kat, amint be­hú­zód­tak a kapu mé­lye­dé­sé­be.

– Most már jö­het a de­lik­ven­sünk – je­gyez­te meg az ez­re­des.

Nem men­tek kö­zel a ko­csi­hoz. Be­áll­tak egy vesz­teg­lő te­her­au­tó mögé és on­nan les­tek a piac irá­nyá­ba. Az el­há­rí­tó­fő­nök ci­ga­ret­tát kí­nált. Még most sem tud­ta ma­gát túl­ten­ni a tet­tes sze­mé­lyén.

– Mi­cso­da óri­á­si szem­fény­vesz­tést csi­nál­tak – ál­la­pí­tot­ta meg.

– Ki­ter­velt és jól elő­ké­szí­tett cir­kusz volt.

A piac fe­lől egy alak bon­ta­ko­zott ki a sö­tét­ből. Si­e­tő­sen kö­ze­le­dett. Kis­vár­tat­va lát­ni le­he­tett, hogy so­vány ter­me­tű, vé­kony fér­fi. A zöld fur­gon­nál meg­tor­pant, az­tán le­ha­jol­va meg­bá­mul­ta a le­eresz­tett gu­mit.

Be­ne­dek szá­za­dos tár­sá­val már­is a ko­csi­nál ter­mett. Min­den sza­vát hal­lot­ták, ami­kor meg­szó­lalt.

– Fü­re­di úr, ne csi­nál­jon sem­mi os­to­ba­sá­got, mert a cé­có­nak vége, azt a cso­ma­gocs­kát pe­dig szé­pen adja ide.

Bana Dé­nes elő­lé­pett a te­her­au­tó mö­gül és meg­állt az út­test kö­ze­pén. A fi­a­tal­em­ber kö­vet­te. Né­mán néz­ték, ahogy Be­lez­nay is meg­ér­ke­zik a tett­hely­re em­be­re­i­vel és a ko­csi­ba tusz­kol­ják a meg­bi­lin­cselt ba­rom­fi­ke­res­ke­dőt. Be­ne­dek is be­szállt.

– Így a he­lyes – je­gyez­te meg az ez­re­des. – Meg­ér­dem­li ez a nyo­mo­zó szá­za­dos, hogy le­tar­tóz­tas­sa a gyil­kost.

– A több­szö­rös gyil­kost…

– Az­zal az el­tűnt tö­rök­kel is ő vég­zett.

Bán bó­lin­tott.

– Még nem tu­dom ki­vel vég­zett vol­na – a Bo­tos lányt is be­szá­mít­va –, annyi­ra be­le­jött – mond­ta. – Az egyik bűn­tett hoz­ta a má­si­kat.

Bana el­ta­pos­ta tö­vig szí­vott ci­ga­ret­tá­ját…

– Az a lé­nyeg, hogy a mi ügyünk vé­gé­re is pont ke­rült – mond­ta. – Itt az ide­je, hogy meg­vi­gasz­tal­juk Dos San­tos urat is.

– Bi­zony, mert már las­san haj­na­lod­ni fog.

Pin­tér Béla ér­ke­zett egy sze­mély­gép­ko­csi­val.

– A ház­nál gya­nús moz­gást ta­pasz­tal­tak – szólt ki az ülés­ről.

– Gye­rünk gyor­san – adta ki az uta­sí­tást az ez­re­des és mind­ket­ten be­száll­tak.

A ház mel­lett levő ut­cá­ba le­ol­tott ref­lek­to­rok­kal ér­kez­tek meg. Az el­há­rí­tó­fő­nök szállt ki el­ső­nek. A sö­tét­ből két em­ber bon­ta­ko­zott ki. A fi­gye­lők vol­tak azok, akik szem­mel tar­tot­ták a há­zat és a gya­nús moz­gást ész­lel­ték.

Bán az ez­re­des mel­lé lé­pett.

– Nem le­het nagy zűr – vé­le­ke­dett. – Hi­szen a ház­ban levő Ga­bin kí­vül min­den­kit le­fog­tunk.

A két em­ber azt je­len­tet­te, hogy va­la­ki ki­jött a ház­ból és je­len­leg is a lép­cső­fel­já­rón ül és úgy fi­gyel. Több ci­ga­ret­tát is el­szí­vott már.

Bana a fi­a­tal­em­ber­hez for­dult.

– Mi­ért vir­raszt a pa­sas? – kér­dez­te. – Biz­tos sza­got ka­pott, hogy a nő sem tért vissza, no meg Gyer­tyán sem.

Bánt az ész­le­lés idő­pont­ja ér­de­kel­te.

– Ez­előtt egy fél­órá­val ta­pasz­tal­tuk – mond­ta az egyik em­ber. – Ci­ga­ret­tá­zott is, de nem hi­szem, hogy ész­re­vett vol­na ben­nün­ket.

Bán el­kér­te tő­lük a kü­lön­le­ges inf­ra­táv­csö­vet, amellyel a sö­tét­ben is ki­vá­ló­an le­he­tett lát­ni, az­tán óva­to­san kö­ze­lebb lo­pó­dzott a ház­hoz. A táv­cső kö­zel hoz­ta a ház be­já­ra­tát, a lép­cső­fel­já­rót az ajtó kü­szö­bé­vel. Nagy fülű, meg­gyö­tört arcú fér­fi ült a fel­já­ró te­te­jén, oly­kor kör­be­for­gat­ta a fe­jét a kert sö­tét­jét für­kész­ve.

Bán vissza­som­poly­gott a tár­sa­ság­hoz.

– Je­len­tem, a ba­rá­tunk az – mond­ta az ez­re­des­nek. – José Dos San­tos.

– Hogy­hogy le­ve­gő­zik? Tud­tom­mal a pin­cé­be volt zár­va.

– Ak­kor… De most kint szi­esz­tá­zik.

– Mi van az őr­ző­jé­vel?

Bán vál­lat vont.

– Azt még nem tu­dom – mond­ta. – Me­gyek, meg­kér­de­zem tőle. En­gem is­mer, te­hát nem tart­hat sem­mi­fé­le tá­ma­dás­tól.

Bana in­tett.

– Hoz­za őt ide – mond­ta.

Bán ké­nyel­me­sen meg­in­dult, be­lé­pett a kert­be és fü­työ­rész­ve ment a ház­hoz. El akar­ta ke­rül­ni, hogy té­ve­dés­ből épp az utol­só pil­la­nat­ban be­tör­jék a fe­jét. Dos San­tos a he­lyén ült, ahogy a táv­cső­ben lát­ta és ke­zé­nek egy fá­radt moz­du­la­tá­val üd­vö­zöl­te.

– Ne ha­ra­gud­jon, ami­ért nem bír­tam ki­vár­ni a meg­be­szélt idő­pon­tot – fo­gad­ta saj­nál­koz­va. – De annyi­ra csá­bí­tott a le­he­tő­ség, hogy én is te­gyek va­la­mit a ma­gam ér­de­ké­ben.

– Gon­do­lom, tett is. – A fér­fi bó­lin­tott. – Hol van a ba­rá­tunk? – kér­dez­te a fi­a­tal­em­ber.

– Be­zár­tam a pin­cé­be, most ő kuk­sol ott. Mi­kor a va­cso­rát le­hoz­ta, ad­tam egyet a sze­me közé. Mire fel­esz­mélt, már oda is bi­lin­csel­tem. Kö­nyör­gött, hogy en­ged­jem pu­col­ni, de nem esett meg raj­ta a szí­vem. A zse­bé­ben meg­ta­lál­tam az út­le­ve­le­met, per­sze az ő fény­ké­pét ra­gasz­tot­ta az enyém he­lyé­be. Min­den­eset­re elég jól si­ke­rült. Azt mond­ta, a ko­csim­nak sem­mi baja, el van dug­va.

– Csak volt… Már elő­ke­rí­tet­tem, a pos­ta­zsák fe­lől nyu­godt le­het, a plom­ba sér­tet­len, majd meg­lát­ja.

San­tos le­gyin­tett.

– Vár­tam a má­sik po­fát, egy do­rong­gal és az én szép ba­rát­nő­met, hogy el­be­szél­ges­sek vele egy ki­csit, de nem jöt­tek – mond­ta.

– Nem is fog­nak.

– Meg­pu­col­tak?

Bán a fe­jét ráz­ta.

– Hű­vö­sön van­nak – mond­ta. – A fér­fit gyil­kos­ság el­kö­ve­té­sé­ben aka­dá­lyoz­ták meg.

– Kik mo­co­rog­nak ott, a sö­tét­ben?

– A fő­nö­köm, töb­bek kö­zött.

– Őt mi­nek hoz­ta ma­gá­val?

Bán el­mo­so­lyo­dott.

– Szer­fe­lett kí­ván­csi – mond­ta. – Jöj­jön, be­mu­ta­tom ma­gá­nak.

– Ő meg­tud­ja mon­da­ni, hogy mit akart a volt ba­rát­nőm és az is­me­rő­sei tő­lem?

– Köl­csön­be vet­ték a ko­csi­ját és az út­le­ve­lét.

San­tos fel­állt és na­gyot nyúj­tó­zott.

– Csu­pán ezért tet­ték? – cso­dál­ko­zott.

– Azt mond­ták, ezért.

– Több mint har­minc évet ké­sett ez­zel.

Bán ér­tet­le­nül né­zett.

– Mit mond? – kér­dez­te.

San­tos meg­is­mé­tel­te a sza­va­it.

– Gyer­mek­ko­rom­ban ugyan­is ez­zel a me­sé­vel még el le­he­tett al­tat­ni, de most?

Bán vál­lat vont.

– A fő­nö­köm sem fog tud­ni mást mon­da­ni – vé­le­ke­dett.

– Majd neki is meg­mon­dom, hogy mennyit ké­sett ez­zel.