8.

Ke­me­ne­sék pon­to­san ér­kez­tek a fe­hér­vá­ri szál­lo­da par­ko­ló­já­ba. De nem ta­lál­tak sza­bad he­lyet. To­lat­tak, for­dul­tak, hogy ki­kec­me­reg­je­nek az au­tók kö­zül.

– Te­szünk egy kört – mond­ta csa­ló­dot­tan Ke­me­nes, s las­san ki­gu­rul­tak az ut­cá­ra.

Az áru­ház előtt jár­tak, ami­kor Ke­me­nes elő­ször hir­te­len fé­ke­zett, az­tán azon­nal gázt adott a mo­tor­nak. A ko­csi na­gyot ug­rott, mint start­nál a ver­seny­lo­vak.

– Mi tör­tént? Össze­tö­röm ma­gam! Nem tudsz ve­zet­ni? – Clear úr be­ver­te a fe­jét az ülés­tám­lá­ba, a tar­kó­ját si­mo­gat­ta.

– Bo­csá­nat – he­beg­te Ke­me­nes. – Bo­csá­nat…

Be­for­dul­tak egy mel­lék­ut­cá­ba, s ott le­áll­tak. Ke­me­nes az ar­cát tö­rül­get­te.

– Rosszul vagy?

– Ah, nem, csak…

Ke­me­nes az áru­ház előtt két régi is­me­rő­sét lát­ta. Áll­tak a jár­da szé­lén, ke­zük­ben sport­sza­tyor. El­me­rül­ten be­szél­get­tek. Da­gadt és Csand­ra.

– Itt nem fog­nak meg­ta­lál­ni ben­nün­ket – mond­ta Clear úr. – A par­ko­ló­ba kell men­ni. – Az­tán meg­kér­dez­te. – Ve­zes­sek?

– Nem. Nem kell. – Kis szü­ne­tet tar­tott, szé­pen össze­haj­to­gat­ta a zseb­ken­dő­jét, je­len­tő­ség­tel­je­sen né­zett az asszony­ra, mint aki olyan tit­kot árul el neki, amit még Amsz­ter­dam­ban bíz­tak rá. – Két fi­a­tal­em­ber­rel fo­gunk ta­lál­koz­ni. Meg­bíz­ha­tó fiúk. De azért nem kell előt­tük fe­cseg­ni.

Clear urat va­ló­ban rosszul érin­tet­te, hogy Ke­me­nes­nek azt is meg­mond­ták, hogy kik azok a bi­zo­nyos is­me­rő­sök, akik­ről Amsz­ter­dam­ban már szó esett. Az­tán meg­nyug­tat­ta ma­gát. A vég­ső szó még­is az övé…

Erre gon­dolt a fér­fi is. Ami­óta meg­ta­lál­ta a be­jegy­zést az asszony no­te­szá­ban, leg­szí­ve­seb­ben el­tűnt vol­na már a szál­lo­dá­ból. De tud­ta, nin­csen na­gyobb bűn a meg­bí­zói sze­mé­ben, mint fél­ben hagy­ni az ak­ci­ót. Meg­ta­lál­ják, bár­ho­vá bú­jik is… Ho­gyan akar vele vé­gez­ni ez a nő? Le­lö­vi, vé­let­le­nül? Meg­mér­ge­zi? Nem te­he­ti, csak majd ak­kor, ha el­vé­gez­ték a fel­ada­tot. Le­het, hogy egy­szer­re akar­ja Gu­i­bourg­gal? Vagy nem is azt je­len­ti ez a be­jegy­zés? Le­het­sé­ges az is, hisz mire vissza­tér­tek a szo­bá­ba a va­cso­ra után, egy te­niszü­tő­tok­ban már az asz­ta­lon he­vert a gép­pisz­toly. Ta­lán nem is olyan sze­ren­csét­len­ség, hogy Csand­ra és Da­gadt lesz a tár­suk. Ez a két fiú már is­me­ri őt. Be­szél­het majd ve­lük. Egy­szer már együtt evic­kél­tek ki a baj­ból. Ha pe­dig tűz­harc­ra ke­rül­ne va­la­hol a sor, ő cé­loz majd elő­ször az asszony­ra. S nem fog­ja el­vé­te­ni.

Vissza­ka­nya­rod­tak a par­ko­ló felé. Sza­bad he­lyet nem ta­lál­tak. Ke­me­nes az áru­ház elé haj­tott. A két fiú még min­dig ott áll­do­gált. Ami­kor az autó las­sí­tott előt­tük, vissza­hú­zód­tak a be­já­rat­hoz.

– Hü­lyék – szi­szeg­te Ke­me­nes. – Fel­ve­het­tem vol­na Őket itt.

– A par­ko­ló volt elő­ír­va – je­gyez­te meg az asszony. – Ők tart­ják ma­gu­kat az uta­sí­tás­hoz. Nem úgy, mint egye­sek…

El­telt fél­óra is, amíg vég­re üres hely­re akad­tak a szál­lo­da háta mö­gött. Ke­me­nes azon­nal ki­szállt. Nyúj­tó­zott.

– Iszunk majd egy ká­vét – mond­ta.

– Per­sze – szúr­ta meg Clear úr –, hogy mi­nél töb­ben lás­sa­nak együtt a fi­úk­kal, hát­ha jó lesz ké­sőbb va­la­mi­re a rend­őr­ség­nek…

Ke­me­nes le­gyin­tett.

– Nem kell min­dent túl­komp­li­kál­ni… Ha nem jössz, majd me­gyek én egye­dül.

Erre nem ke­rült sor. Csand­ra és Da­gadt állt meg a par­ko­ló be­já­ra­tá­nál, az au­tó­hoz sé­tál­tak.

– Szia! – ör­ven­de­zett Da­gadt. – Ré­gen lát­tunk! Nagy­sze­rű, hogy újra ta­lál­kozunk! – Össze­ölel­kez­tek.

Csand­ra is lel­ke­sen ráz­ta Ke­me­nes ke­zét.

– Gyer­tek, ül­je­tek be – nyi­tot­ta ki az aj­tót Ke­me­nes.

– Várj – fog­ta meg a be­száll­ni ké­szü­lő Da­gadt kar­ját Csand­ra. – Várj, van még egy kér­dé­sünk.

– Per­sze, majd­nem el­fe­lej­tet­tem.

– Erre kell men­ni Eger­be? – kér­dez­te Csand­ra ne­vet­ve.

– He­lyes – bó­lo­ga­tott Ke­me­nes. – Tud­tam, hogy ti lesz­tek a kí­sé­rő­ink.

Ami­kor már be­ül­tek, Ke­me­nes be­mu­tat­ta Clear urat.

– A fe­le­sé­gem.

Da­gadt nem áll­ta meg ne­ve­tés nél­kül. Ke­me­nes is tud­ta, mi­ért rö­hög, ezért az­tán csak ennyit vá­la­szolt.

– Kuss!

Csand­ra tisz­tes­sé­ge­sen kö­szönt az asszony­nak.

– Ke­zét csó­ko­lom… Tet­szik be­szél­ni ma­gya­rul?

– Igen, drá­gám. Be­szé­lek ma­gya­rul. Vi­gyáz­zon, ne mond­jon csú­nyát ró­lam, ha hal­lom.

Csand­ra úgy ítél­te, hogy kel­le­mes mo­so­lya van a nő­nek. De az ar­cán na­gyon ke­mé­nyek a vo­ná­sok, mé­lyek az ár­kok. A kéz­fo­gá­sá­ból pe­dig erőt ér­zett.

– Ho­gyan szó­lít­hat­juk? – kér­dez­te.

– Ma­gá­nak, drá­gám, Ber­na­dett.

– Kö­szö­nöm – ked­ves­ke­dett Csand­ra.

Da­gadt is meg­haj­tot­ta ma­gát a nő felé.

– A Ber­na­dett na­gyon hosszú, nem len­ne elég Adett?

Clear úr elé­ge­det­ten né­ze­get­te a két fiút. Em­be­ri po­fá­juk van, nem vé­nek, ez a Da­gadt nevű ki­fe­je­zet­ten csi­nos, a sze­me hun­cut­sá­ga el­árul­ja, min­den­re kap­ha­tó. Csand­ra pe­dig… Nos, ez­zel le­het majd va­la­mit kez­de­ni.

Jó han­gu­lat­ban utaz­tak Nagy­ka­ni­zsa felé. Ami­kor már ki­ne­vet­gél­ték ma­gu­kat, és vé­get ért a ta­lál­ko­zás fe­let­ti nagy öröm is, Ke­me­nes az egyik par­ko­ló­ban meg­ál­lí­tot­ta a ko­csit.

– Fiúk – mond­ta –, il­le­ne né­hány ko­moly dol­got meg­be­szél­ni. Nem tu­dom, mit tud­tok er­ről az egész ügy­ről?

Da­gadt egy­sze­rű­en vá­la­szolt. Elő­vet­te a lá­bá­nál fek­vő sport­sza­tyor­ból a gép­pisz­to­lyát.

– Ezt.

Ke­me­nest nem elé­gí­tet­te ki ez a vá­lasz.

– Jó, ezt lá­tom. De még­is, ugye, meg kell be­szél­nünk a tak­ti­kát.

Az asszony köz­be­szólt.

– Ő – mu­ta­tott Ke­me­nes­re – fi­gyel­mez­te­tett, hogy ne lo­csog­jak. Tes­sék, most pe­dig…

Csand­ra hal­kan mond­ta.

– El­mond­ták, hogy mi a fel­ada­tunk. Mi ah­hoz tart­juk ma­gun­kat.

A két fiút Sám­son, a Pár­na bár tu­laj­do­no­sa hoz­ta újra össze. Ami­kor Csand­ra a nén­jét hal­va ta­lál­ta, au­tós­top­pal vissza­uta­zott Bu­da­pest­re, tud­ta ugyan, hogy őt fog­ják gya­nú­sí­ta­ni, de úgy ítél­te, nem te­het mást. Hal­lot­ta, hogy jár­kál­nak a ház­ban, ké­sőbb arra is rá­jött, hogy a pin­cé­be men­tek le, ta­lán bort fo­lyat­tak a nagy de­mi­zson­ba, s ad­dig ő ki­szö­kött a te­me­tő­be. A ház ke­rí­té­sé­től nem messze, a fa­sor­ban egy autó áll­do­gált, a rend­szá­mát sár­ral ken­ték be. A te­me­tő­ből még lát­ta, hogy két fér­fi újra be­megy a ház­ba. Tud­ta, őt ke­re­sik. Nem so­kat te­ke­tó­ri­á­zott, ki­lo­pa­ko­dott az or­szág­út­ra, fel­ké­redz­ke­dett egy te­her­au­tó­ra, s Bu­da­pest ha­tá­rá­ban szállt ki. Éj­sza­ka volt, el akar­ta ke­rül­ni az eset­le­ges iga­zol­ta­tást, be­set­ten­ke­dett a Pár­na bár­ba. Sám­son búj­tat­ta el. Adott neki enni, meg­en­ged­te, hogy az iro­dai sez­lo­non alud­jon, s ami­kor va­la­hon­nan, kül­föld­ről ven­dé­ge ér­ke­zett, meg­kér­dez­te tőle, vál­lal­na-e egy ki­sebb szol­gá­la­tot, mond­juk Da­gadt­tal kö­zö­sen. Csand­ra úgy gon­dol­ta, hogy íme, az is­te­nek a ke­zé­re ját­sza­nak! S ami­kor már Da­gadt­tal együtt hall­gat­ta az uta­sí­tá­so­kat, s meg­tud­ta, mi­ről van szó, mond­ta is Sám­son­nak: ez Te De­u­mot ér­de­mel­ne. Tény ugyan nem tá­masz­tot­ta alá a sej­té­sét, de ő ma­ka­csul ki­tar­tott a fel­té­te­le­zé­se mel­lett: Gu­i­bourg akar­ta őt meg­ölet­ni. Gu­i­bourg. A fel­adat te­hát na­gyon össze­vá­gott az el­kép­ze­lé­sé­vel. Da­gadt is mo­so­lyog­va nyug­táz­ta.

– Na, lá­tod! El­in­tézzük ezt az urat!

De köz­ben Sám­son úr test­őre el­in­té­zett egy má­sik urat. Akit Csand­ra is­mert fel. Ő tet­te a fiú ke­zé­re a bi­lin­cset, ami­kor be­lök­dös­tek a te­her­au­tó­ba a va­gon­ra­ko­dás után. Fi­gyel­mez­tet­te Sám­sont, hogy Gu­i­bourg em­be­re ül­dö­gél a hát­só box­ban. Mi­vel a fic­kó igen jól vé­de­ke­zett, s már majd­nem el­me­ne­kült, a test­őr rá­lőtt. A tar­kó­ját ta­lál­ta el. Sám­son úr na­gyon mér­ges volt, csap­kod­ta te­nye­ré­vel az asz­talt. Nem azért, mert meg­halt a sze­ren­csét­len, ha­nem mert nem volt al­kal­ma ki­szed­ni be­lő­le, hogy mit akart, ki küld­te. Nem te­het­tek mást, be­csa­var­ták egy sző­nyeg­be, s egy fur­gon el­szál­lí­tot­ta. Ezt lát­ta Lula, aki azt hit­te, hogy Je­nő­ke hul­lá­ját szál­lít­ják va­la­ho­vá. Bár igaz, hogy ab­ban a ci­pő­ben is ró­zsa­szí­nű volt a fűző. Csak sok­kal szé­le­sebb, mint ami­lyent Lula adott Je­nő­ké­nek. Csand­ra a szom­széd szo­bá­ból vé­gig­hall­gat­ta Sám­son és Lula be­szél­ge­té­sét, sze­ret­te vol­na meg­vé­de­ni a lányt a po­fon­tól, de nem fed­het­te fel ma­gát. De hasz­na is volt an­nak, hogy a lány meg­je­lent a bár­ban. Még az­nap éj­sza­ka az er­zsé­be­ti al­bér­le­té­be köl­töz­tet­ték Csand­rát. Lula örö­me az­zal vált tel­jes­sé, hogy az egyik haj­nal­ban be­ko­po­gott hoz­zá Da­gadt is. A lány olyan szer­te­le­nül, vi­dá­man ug­rált, mint egy kis kecs­ke az any­ja kö­rül. És zo­ko­gott, ami­kor a két fiú el­hagy­ta a la­kást. Hi­á­ba vi­gasz­tal­ták, hogy pár nap, ta­lán egy hét múl­tán újra ta­lál­koz­nak, szin­te jaj­gat­va mond­ta:

– Nem lát­lak én ben­ne­te­ket soha töb­bé. Vi­gye­tek ma­ga­tok­kal – kö­nyör­gött. Le­tér­delt, s úgy fog­ta át Da­gadt lá­bát. – Ne hagy­ja­tok itt! Kér­lek, vi­gye­tek ma­ga­tok­kal!

Da­gadt sze­lí­den ki­bon­ta­ko­zott a lány szo­rí­tá­sá­ból.

– Jó, jó – vi­gasz­tal­ta. – Vissza­jö­vünk ér­ted, de most nem le­het, értsd meg. Nem ha­gyunk el, ne félj.

Csand­ra is si­mo­gat­ta a lány fe­jét.

– Ne va­ca­kolj már… Így nem tu­dunk el­men­ni… Szedd össze ma­gad! Hal­lod?

A fiúk vo­na­ton utaz­tak le Szé­kes­fe­hér­vár­ra. A fül­ké­ben egye­dül ül­tek, még mind­ket­tő­jük fü­lé­ben ott rez­gett Lula sí­rá­sa.

– Mit csi­ná­lunk ez­zel a lánnyal? – kér­dez­te Csand­ra. – Mert nem hagy­hat­juk csak így, egy­sze­rű­en a szar­ban…

Da­gadt a tá­jat bá­mul­ta, ő sem tu­dott sza­ba­dul­ni Lula jaj­ga­tá­sá­tól. De azért azt mond­ta:

– Se nem fe­le­sé­gem, se nem…

So­ká­ig csak a vo­nat ke­re­ké­nek kat­to­gá­sát hall­gat­ták. De az is úgy kop­pant a fül­ké­ben, mint­ha Lula nyö­gé­se len­ne. Az­tán Da­gadt el­ne­vet­te ma­gát.

– Van egy öt­le­tem, hal­lod?

– Na?

– Ezt a Lu­lát, ha si­ke­rül az ak­ci­ónk, ide te­le­pít­jük.

– Hová?

– A kas­tély­ba. Sám­son azt mond­ta, hogy pan­zi­ót akar­nak itt nyit­ni. Hát Lula ak­kor ide­jö­het va­la­mi­nek, nem? Sőt kell, hogy ő itt mű­köd­jön.

– De tu­dod, mi­lyen pan­zió lesz ez itt…

– Gon­do­lom. Sőt nem csak gon­do­lom. Sám­son pon­to­san el­mond­ta.

– Lula itt tel­je­sen tönk­re­megy – ag­gá­lyos­ko­dott Csand­ra. – Itt az­tán kor­lát­la­nul hoz­zá­jut a szer­hez.

– Ez igaz.

Hall­gat­tak to­vább.

– Tu­laj­don­kép­pen mi van a fér­jé­vel? – kér­dez­te ké­sőbb Csand­ra. – Te tudsz va­la­mit róla? Nem te búj­tat­tad el?

Da­gadt kö­hé­cselt, a zseb­ken­dő­jét is elő­vet­te, az or­rát tö­rül­get­te, csak ké­sőbb vá­la­szolt, mert hir­te­len maga előtt lát­ta Sze­ke­res gör­nyedt alak­ját, aho­gyan szin­te resz­ket­ve el­in­dult a rend­őr­ka­pi­tány­ság vas­aj­ta­ja felé.

– Igen, én búj­tat­tam – erő­sí­tet­te. – A szo­bám­ban la­kott, hord­tam neki az élel­met, még mos­tam is rá! Akár hi­szed, akár nem! De nem volt nor­má­lis az a pa­sas. Fél­té­keny­sé­gé­ben en­gem is meg­gya­nú­sí­tott. Kö­ve­tel­te, hogy vi­gyem oda Lu­lát. De ez lett vol­na a vég.

– Per­sze… És most hol van?

Da­gadt a nya­ká­hoz húz­ta a vál­lát.

– A franc tud­ja. Egyik reg­gel még az ágy­ban hagy­tam, es­té­re már nyo­ma ve­szett. Le­het, hogy a Du­ná­ba ug­rott. Vagy be­állt re­me­té­nek.

– Lula sem tud róla – je­gyez­te meg Csand­ra. – Meg­kér­dez­tem. Le­het, hogy va­ló­ban meg­halt. Ha él, biz­to­san meg­ke­re­si Lu­lát.

– Igen, én is azt hi­szem. Néz­tem is az új­sá­go­kat, hát­ha ta­lá­lok va­la­mi hírt. Volt is nem egy, hogy is­me­ret­len fér­fit húz­tak ki a Du­ná­ból, meg va­la­mi bá­nya­tó­ból. De az­tán már nem fog­lal­koz­tam vele.

– Per­sze… Mú­lik az idő. De ez­zel a Lu­lá­val ten­ni kel­le­ne va­la­mit… Tu­dod, az az ér­de­kes, hogy sok ilyen in­té­ze­ti lány csa­pó­dott a ban­dá­hoz an­nak ide­jén, de az a Lula va­la­ho­gyan más volt. Ez úgy ra­gasz­ko­dott hoz­zánk, hogy… – El­hall­ga­tott, s kis mo­sollyal foly­tat­ta. – Job­ban mond­va, hoz­zád, meg hoz­zám… Pe­dig én le sem fe­küd­tem vele.

– Én sem dug­tam meg – bi­zony­gat­ta Da­gadt.

Csand­ra az uj­já­val meg­fe­nye­get­te.

– Na, na, azért min­dent nem eszünk meg.

Da­gadt ki­tar­tott az ál­lí­tá­sa mel­lett.

– Akár hi­szed, akár nem, ez az igaz­ság. Csak saj­ná­lom. És még­is azt ja­va­so­lom, ha el­in­tézzük ezt az ügyet, ajánl­juk Sám­son­nak a lányt. Leg­alább ott­ho­na lesz. És úgy spe­ku­lá­lok – ha­jolt Csand­rá­hoz –, hogy ta­lán mi is ma­rad­ha­tunk a kas­tély­ban. Nem?

Csand­ra a fe­jét ráz­ta.

– Én nem. Ezt az ügyet be­csü­let­ből se­gí­tek el­in­téz­ni. De az­tán én el­vá­gok min­den szá­lat. Sze­ret­ném be­fe­jez­ni az egye­te­met. Le­het, hogy te hü­lye­ség­nek tar­tod, de én már dön­töt­tem.

– A te dol­god. Én nem bán­nám ezt a kas­télyt… Le­het, hogy még lo­va­gol­hat­nék is. Ré­gen sze­ret­nék már egy lo­vat. – Da­gadt to­vább áb­rán­do­zott. – Nem fe­hé­ret, nem is fe­ke­tét. Egy szép bar­ná­sat. Fé­nyes sző­rűt. Már ne­vet is ad­tam neki. Gid­rány.

– Mi­cso­da?

– Gid­rány. Ez egy ló név. A nagy­apám­nak volt egy Gid­rá­nya. Raf­fi­á­val volt be­fon­va a sö­ré­nye. Nya­ran­ként én vit­tem itat­ni a kút­hoz. Egy­szer meg is rú­gott, rám vi­gyor­gott és be­lém rú­gott. Hogy mi baja volt ve­lem, máig sem tu­dom. A com­bo­mat rúg­ta meg. Én jaj­gat­va el­en­ged­tem a kö­tő­fé­ket, ő meg a há­tá­ra fe­küdt, s mind a négy lá­bá­val az ég felé ka­lim­pált. Le­het, hogy ját­sza­ni akart.

Csand­ra csak fé­lig-med­dig fi­gyelt Da­gadt me­sé­jé­re, ő Lu­lá­ra gon­dolt. Ol­vas­ta, hogy nyílt az or­szág­ban egy drog­el­vo­nó kli­ni­ka. Oda kel­le­ne Lu­lát be­ad­ni. Mond­ta is.

– Én jobb he­lyet ta­lál­tam a lány­nak.

– Mi­cso­dát?

– Olyat, ahol nem rá­szok­tat­ják a ká­bí­tó­ra, ha­nem mód­sze­re­sen meg­szün­te­tik az ilyen igé­nyét. Nem ré­gen nyílt egy in­té­zet.

– In­té­zet? Te oda so­ha­sem fo­god be­dug­ni Lu­lát. Még a szó­tól is ir­tó­zik.

– Jó, ak­kor nem in­té­zet. Kór­ház.

Da­gadt ne­ve­tett. De Csand­ra érez­te eb­ből in­kább biz­ta­tás csen­dül.

– Lá­tom, már va­ló­ban or­vos le­szel – he­he­ré­szett Da­gadt.

Csand­ra ol­dalt haj­tot­ta fe­jét. Szin­te men­te­ge­tőz­ve mond­ta:

– Én el­le­ne va­gyok en­nek az izé­nek… De jó üz­let… A pénz meg kell. – Ké­sőbb hoz­zá­tet­te. – A hó­hér sem azért csi­nál­ja, mert él­ve­zi. Le­het, hogy a ha­lál­bün­te­tés­sel sem ért egyet.

– Igaz – bó­lo­ga­tott Da­gadt. – A pénz be­szél, a ku­tya ugat. Még ha lel­ki­is­me­ret­nek hív­ják is.

Csand­ra ke­rek­re nyi­tott szem­mel bá­mult Da­gadt­ra. Nem hit­te vol­na, hogy ez a szép­fiú, aki on­nan kap­ta a ne­vét, hogy a ve­re­ke­dé­sek­ben da­gadt­ra vert min­den­kit, ilyen gon­do­la­to­kat is meg­for­mál ma­gá­ban.

Da­gadt ész­re is vet­te, hogy va­la­mit el­árult ma­gá­ból. Ezért gyor­san hoz­zá­tet­te:

– Egyéb­ként le­sza­rom az egé­szet.

Újra hall­gat­tak. Ké­sőbb Da­gadt meg­kér­dez­te:

– Mi lesz, ha el­fog té­ged a rend­őr­ség? Mert biz­to­san kö­röz­nek.

Csand­ra elég fur­csán vá­la­szolt.

– Nem is bán­nám. Mert azt ki­de­rí­te­nék, hogy nem én vol­tam. Te is ta­nús­kod­hat­nál.

– Én? A rend­őr­sé­gen? Ne vic­celj! – Olyan fel­há­bo­ro­dott han­gon mond­ta ezt Da­gadt, hogy Csand­rá­ban azon­nal újra a he­lyé­re ke­rült. Ilyen­nek is­mer­te.

– Más nem tud­ná iga­zol­ni, hogy… Szó­val az alibi­met. Hagy­nád, hogy a bör­tön­ben ro­had­jak meg?

Da­gadt nem vá­la­szolt. Csak jó­val ké­sőbb mond­ta.

– Még jó, hogy nem je­lent­ke­zel ön­ként.

– Gon­dol­tam rá. De ez a Gu­i­bourg na­gyon a be­gyem­ben van.

Da­gadt gú­nyo­ló­dott.

– Te szép­lé­lek! Olyan vagy már, mint egy kis­asszony. – Az­tán ko­moly han­gon, szin­te fe­nye­ge­tő­en meg­kér­dez­te. – Re­mé­lem, ak­ció köz­ben nem gon­do­lod meg ma­gad?

– Nyu­godj meg! Amit vál­lal­tam, azt… Te csak légy nyu­godt. – Csand­ra érez­te, hogy ez nem elég a tár­sá­nak, ezért hoz­zá­tet­te. – Ne­kem ilyen hü­lye lel­kem van.

Ké­sőbb még egy té­má­ról be­szél­get­tek. Ezt Da­gadt kér­dé­se in­dí­tot­ta el.

– Mit gon­dolsz, mi­ért hang­sú­lyoz­ták annyi­ra, hogy az a bi­zo­nyos nő, a Frau Ho­fer a pa­rancs­nok? Mi­ért nem Ke­me­nes?

– Az ő dol­guk. Nem mind­egy, hogy ki pa­ran­csol?

– Ne­kem nem – szö­gez­te le Da­gadt. – Ne­kem nő ne pa­ran­csol­gas­son.

– Pe­dig most fog.

– Majd meg­lát­juk.

Ami­kor meg­is­mer­ték Frau Ho­fert, s össze­ha­son­lí­tot­ták Ke­me­nes­sel, egyet­ér­tet­tek a dön­tés­sel. Ez a nő erős lé­lek, Ke­me­nes­ből pe­dig áradt va­la­mi bi­zony­ta­lan­ság. Olyan za­vart­ság tük­rö­ző­dött a sze­mé­ből, hogy Csand­ra leg­szí­ve­seb­ben meg­si­mo­gat­ta vol­na a fe­jét.

– Nem kell fél­ni, kis­fiú, nyu­godj meg…

A par­ko­ló­ban, ami­kor a tak­ti­kát akar­ta meg­be­szél­ni, a nagy hév­vel kez­dett mon­da­tot is le­hű­töt­te az asszony. Nem is lett a ta­nács­ko­zás­ból sem­mi.

– Itt min­den­ki is­me­ri a fel­ada­tát, nem kell kong­resszust össze­hív­ni.

Vé­gül azon­ban még­is ta­nács­koz­tak. Clear úr ke­zük­be nyom­ta Gu­i­bourg há­zá­nak az alap­raj­zát.

– Né­ze­ges­sé­tek – tért át te­ge­zés­re.

Ke­me­nes mér­ge­sen néz­te az asszonyt. Már­is ke­zé­be vet­te az irá­nyí­tást. De majd ő be­szél a fi­úk­kal!

Nagy­ka­ni­zsa felé in­dul­tak ugyan, de Sió­fok­nál dél felé for­dul­tak. Még min­dig Ke­me­nes ve­ze­tett, ha­bár Da­gadt két­szer is fel­aján­lot­ta: ül ő a vo­lán mel­lé.

– Nem va­gyok fá­radt – vá­la­szol­ta szin­te mér­ge­sen Ke­me­nes. – És te nem tu­dod, hová me­gyünk.

Ez igaz volt. Csand­rá­ék­kal nem kö­zöl­ték a vá­rost. Csak Szé­kes­fe­hér­várt.

– Hová me­gyünk? – kér­dez­te.

Az asszony vá­la­szolt.

– Most már tud­ha­tod. Pécs­re.

– Erre?

– Erre.

– Tud­já­tok az alap­ve­tő sza­bályt – for­dult hát­ra Ke­me­nes. – Ne arra in­dulj, aho­vá men­ni akarsz.

Clear úr úgy né­zett a fér­jé­re, mint aki már tü­rel­mét ve­szí­tet­te a hü­lye­sé­gei mi­att, s leg­szí­ve­seb­ben azt mon­da­ná a fi­úk­nak: ez van, lát­já­tok, ez van…

Ke­me­nes a he­gyek­ben meg­ál­lí­tot­ta az au­tót.

– Gőz­e­resz­tés!

Be­gya­lo­golt a bok­rok közé. A két fiú kö­vet­te. Da­gadt nagy han­gon adta ki a pa­ran­csot.

– Min­den­ki dob­ja el, amit fog!

– Jaj, de szel­le­mes vagy – rót­ta meg Ke­me­nes, az­tán hal­kab­ban foly­tat­ta. – Fiúk, sze­ret­nék va­la­mit bi­zal­ma­san… Egy pil­la­nat­ra fi­gyel­je­tek rám! – Ki­ku­kucs­kált a bok­rok mö­gül, Clear urat ke­res­te. Az asszony va­la­hol a túl­ol­da­lon gug­gol­ha­tott, mert nem lát­ta.

– Mit akarsz? – kér­dez­te Da­gadt.

– Ez a nő – bö­kött a fe­jé­vel az autó felé –, a rend­őr­ség em­be­re. Vi­gyáz­za­tok!

– Ko­mo­lyan mon­dod? – ál­mél­ko­dott Csand­ra.

– Nem vic­ce­lek! Biz­tos va­gyok ben­ne.

– Hon­nan ve­szed ezt?

Ke­me­nes to­vább sut­to­gott.

– A szál­lo­dá­ban… Azt hit­te, al­szom, s te­le­fo­non va­la­ho­vá be­je­lent­ke­zett. Csak két-há­rom szót be­szélt, de ez elég volt. Azért szó­lok, mert be kell kom­bi­nál­ni! Ér­ti­tek?

Da­gadt bó­lo­ga­tott. S biz­ta­tó­an mond­ta:

– Ki­lá­bol­tunk már na­gyobb szar­ból is együtt. Ne félj, most ná­lunk a fegy­ver.

– Kö­szö­nöm, fiúk.

– Mi kö­szön­jük – ölel­te meg Csand­ra.

– Gye­rünk, mert gya­nús lesz – in­dult az autó felé Ke­me­nes.

Elé­ge­det­ten mo­soly­gott: na, ezt el­in­téz­tem. De ha hát­ra­néz, az örö­me be­fel­hő­sö­dött vol­na. A fiúk ko­mo­ran bá­mul­tak utá­na.

– Ez be­csi­nált – sut­tog­ta Da­gadt.

– Be. Még­hoz­zá na­gyon.

– De nem ez a baj – állt meg az árok part­ján Da­gadt –, ha­nem az, hogy nin­csen rend ket­tő­jük kö­zött…

Csand­ra már az árok túl­só ol­da­lá­ról szólt vissza.

– Csak ne­hogy mi igyuk meg a le­vét!

Han­go­san ne­vet­gél­ve, jó­ked­vet szín­lel­ve ül­tek be az au­tó­ba. Mi­előtt el­in­dul­tak vol­na, az asszony hát­ra­for­dult.

– Most au­tó­zunk egy ki­csit itt, a he­gyek kö­zött. El­me­gyünk pél­dá­ul Kom­ló­ra… Az­tán majd meg­lát­juk, hogy még hová.

– Is­merd meg ha­zá­dat? – kér­dez­te vi­gyo­rog­va Da­gadt.

– Vár­ni kell. Pon­to­san éj­fél­kor kez­dünk.

– Mi le­szünk a kí­sér­te­tek? – Ezt is Da­gadt kér­dez­te.

– Ahogy vesszük – bó­lin­tott az asszony. – Azt re­mé­lem, így egy­sze­rűbb. Meg­néz­tem a te­le­ví­zió mai mű­so­rát, ti­zen­egy­kor kez­dő­dik egy iz­gal­mas film. Min­den­ki a ké­szü­lé­ke előtt fog ülni, te­hát…

– Lesz egy fél óránk – fe­jez­te be a mon­da­tot Csand­ra. – Elég ennyi?

– Elég. – Az asszony hang­ja ha­tá­ro­zott volt s ke­mény.

Ke­me­nes a szá­ját ha­rap­dál­ta, mér­gé­ben olyan erő­sen szo­rí­tot­ta a vo­lánt, hogy el­fe­hé­red­tek az uj­jai. De csak ennyit mon­dott:

– Nem biz­tos, hogy jó ez így.

– Mi nem jó? – kér­dez­te Clear úr.

– Az egész.

Az asszony a tás­ká­já­ban ko­to­rá­szott. Ke­me­nes azt hit­te, hogy a kis pisz­to­lyát ke­re­si, le is vet­te a lá­bát a gáz­ról, s arra ké­szült, hogy ki­üti a nő ke­zé­ből a fegy­vert. Clear úr azon­ban csak rá­gyúj­tott. Hosszan, meg­fon­tol­tan.

– Ha nem jó – je­len­tet­te ki –, ak­kor is így lesz.

Ke­me­nes utol­já­ra tett kí­sér­le­tet arra, hogy át­ve­gye a ve­zény­lést. Az út szé­lé­re kor­má­nyoz­ta az au­tót. Meg­állt.

– Frau Ho­fer – for­dult az asszony­hoz szi­go­rú, ér­des han­gon, s úgy né­zett rá, mint aki azon­nal meg­fojt­ja –, egy-két szót, ha sza­bad…

Ki­kap­csol­ta a biz­ton­sá­gi övét, ki­szállt, s in­tett Clear úr­nak, hogy kö­ves­se.

A fiúk fe­szül­ten fi­gyel­tek. Da­gadt a gép­pisz­to­lyát is elő­va­rá­zsol­ta. Ki­nyi­tot­ta az aj­tót.

– Még meg­ölik egy­mást…

– Ilyen ro­had­tul meg­szer­vez­ni va­la­mit – csó­vál­ta a fe­jét Csand­ra. – Ked­vem len­ne itt­hagy­ni az egé­szet!

Nem hal­lot­ták, hogy mit szi­szeg gyű­lö­let­től el­torzult arc­cal Ke­me­nes, s mit vá­la­szol­gat gú­nyos ka­ca­jok kí­sé­re­té­ben az asszony, de lát­ták, hogy mind a ket­tő, szin­te ví­vó­ál­lás­ban, arra szá­mít, hogy ve­re­ked­nie kell. Az­tán hir­te­len, egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra, meg­ölel­ték egy­mást, s fel­hőt­len arc­cal in­dul­tak vissza az au­tó­hoz.

Clear úr csak ennyit mon­dott:

– Tisz­táz­tunk né­hány dol­got. De min­den rend­ben.

Csand­ra vi­szont meg­je­gyez­te:

– Már majd­nem itt­hagy­tunk ben­ne­te­ket.

– Ugyan! – le­gyin­tett az asszony. – Sem­mi baj. Igaz, Ho­fer úr?

Ke­me­nes a fi­úk­ra ka­csin­tott.

– Ter­mé­sze­te­sen. Min­den rend­ben.

– Ak­kor jó – hagy­ta hely­ben Csand­ra, de hang­já­ból csak a sü­ket nem ér­zé­kel­het­te a ké­telyt.

Még Kom­ló előtt, a ka­nyar­gós he­gyi úton, las­sí­tás­ra kény­sze­rül­tek. Egy rend­őr­sé­gi au­tó­sor cam­mo­gott el mel­let­tük, két sze­mély­gép­ko­csi és két te­her­au­tó. Az egyik te­her­au­tón ku­tyá­kat szál­lí­tot­tak, egy kö­vér­kés, ala­csony rend­őr­tiszt bak­ta­tott mel­let­tük, Rá sem he­de­rí­tett Ke­me­ne­sék au­tó­já­ra, min­den fi­gyel­mét a ku­tyák kö­töt­ték le, ne­vü­kön szó­lít­gat­ta őket, s nem fu­kar­ko­dott a di­csé­ret­tel, ha meg­fe­le­lő­nek tar­tott mor­gás­sal kö­szön­ték meg a be­cé­zést.

Clear úr ki­je­len­tet­te, hogy ő utál­ja a ku­tyá­kat. S ál­ta­lá­ban a ha­szon­ta­lan há­zi­ál­la­to­kat. De fő­kép­pen a macs­ká­kat.

– Szem­te­le­nek, bi­zal­mas­ko­dó­ak, sem­mi­re­kel­lők…

Da­gadt macs­ka­pár­ti volt.

– Én még min­dig em­lék­szem nagy­anyám arany­szí­nű macs­ká­já­ra, Bi­ni­re. Én vol­tam a ke­reszt­ap­ja, mert há­tul­gom­bo­lós ko­rom­ban rá­mu­tat­tam az ak­kor szü­le­tett kis­macs­ká­ra, és azt mond­tam: nini, egy cica. Nagy­anyám meg­es­kü­dött rá, hogy nem azt mond­tam: nini, ha­nem azt, hogy bini. Ez a macs­ka lett a ját­szó­tár­sam. El­kí­sért még az is­ko­lá­ba is.

Clear úr finnyá­sán meg­je­gyez­te:

– Nem sze­re­tem a nő­lel­kű fér­fi­a­kat.

Da­gadt azon­nal vá­la­szolt.

– Én meg a fér­fil­el­kű nő­ket. – Mi­vel az asszony nem szólt, foly­tat­ta. – Én azért sze­re­tem a nő­ket, mert…, nők. Mert szok­nyát hor­da­nak, s alat­ta csip­ke­bu­gyi van, mert pu­hák, mert do­rom­bol­nak, mint a macs­kák. Ha tá­bor­no­kot aka­rok lát­ni, meg­né­zek egy dísz­szem­lét…

Clear úr vo­ná­sai meg­ke­mé­nyed­tek, a szá­ja szé­le le­gör­bült, szem­öl­dö­két össze­von­ta.

– Az én fér­je­met egy da­gadt fér­fi pa­ran­csá­ra egy nő ölte meg – mond­ta csen­de­sen. – Szok­nyá­ban. Én meg őt. És én is szok­nyát vi­sel­tem. Az­óta va­gyok a fér­jem he­lyett én az úr. Clear úr. És leg­szí­ve­seb­ben azt a mel­lék­ne­vet sze­ret­ném ma­gam­nak, amit a min­den oro­szok cár­ja, Iván ka­pott. A Ret­te­gett…

Ke­me­nes ar­cán lát­szott, hogy ko­mo­lyan meg­ijedt. Ed­dig sem vol­tak il­lú­zi­ói Clear úr­ról, de most… Ez va­ló­ban hi­deg­vé­rű gyil­kos. És hi­á­ba biz­to­sí­tot­ta őt az előb­bi össze­koc­ca­nás­kor ar­ról, hogy Ke­me­nes a fő­nök, ő csak Gu­i­bourg le­fo­gá­sát irá­nyít­ja, a töb­bi már nem az ő dol­ga. Bi­zo­nyos, hogy ha­zu­dott. S ha igaz, hogy az asszony­ra azt is rá­bíz­ták, vé­gez­zen vele, ak­kor meg is fog­ja kí­sé­rel­ni. Neki te­hát nem sza­bad sem­mit sem a vé­let­len­re bíz­ni. Ha lőni kell, ak­kor az első go­lyót Clear úr kap­ja…

Da­gadt ne­vet­ve is­mé­tel­get­te.

– Ret­te­gett Adett… Ret­te­gett Adett… Sok ben­ne a té… Nem? És a me­ke­gő e…

– Te nyel­vész vagy? – kér­dez­te az asszony.

– Nem – vi­gyor­gott Da­gadt. – Csak nyel­vem is van, meg eszem is.

– De med­dig? – kér­dez­te éle­sen az asszony. – Med­dig? Erre gon­dolj, nagy­eszű!

Da­gadt vá­la­szol­ni akart, de Csand­ra rá­szólt.

– Hagyd már a hü­lye­sé­ge­ket.

– Kö­szö­nöm – nyug­táz­ta Clear úr, s úgy mo­soly­gott Csand­rá­ra, mint­ha va­ló­ban iga­zi nő len­ne. A fiú há­tán a hi­deg sza­lad­gált.

So­ká­ig hall­gat­tak, az­tán újra az asszony kér­de­zett. Egye­ne­sen Csand­rá­hoz for­dult.

– Ez a Sám­son, ott Pes­ten, mennyi­ért vesz­te­ge­ti a kis zacs­kó­kat?

– Ha jól tu­dom, ta­lán ezer fo­rint…

– Ak­kor ez még min­dig a be­ete­tés, mi?

– Le­het­sé­ges.

– Ké­sőbb majd eme­li az árat. És nek­tek mennyit fi­zet?

Csand­ra ta­nács­ta­la­nul né­zett Da­gadt­ra. Ő pe­dig, szem­te­len han­gon csak ennyit mon­dott:

– Min­den­nél töb­bet ér a jó szó.

Az asszony ne­vet­ve vá­la­szolt.

– Ak­kor a jó szó­ból va­cso­ráz­za­tok meg. Mi majd a tisz­telt fér­jem­mel va­la­me­lyik ét­te­rem­be me­gyünk. – Ké­sőbb már ko­moly han­gon hoz­zá­tet­te. – Nem kell, hogy együtt lás­sa­nak ben­nün­ket. Itt va­la­hol, a vá­ros előtt meg­ál­lunk, ki­száll­tok, s há­rom óra múl­tán ugyan­itt ta­lál­kozunk.

Még nem ér­ték el a vá­ros szél­ső há­zát, ami­kor Clear úr meg­ál­lít­tat­ta az au­tót.

– Na, is­ten ve­le­tek.

Da­gadt ön­kén­te­le­nül is a nagy sport­szaty­rá­ért nyúlt. De az asszony rá­szólt.

– Hagyd csak, el­fér. Mi a fe­né­nek ci­pel­né­tek?

Ami­kor az autó újra el­in­dult, Csand­ra meg­fog­ta Da­gadt kar­ját.

– Ér­ted te ezt?